Laczkó Géza:
A KOLLÉGIUM DON QUIJOTÉJA
I.
A könyvtár padlatja után a nyitott folyosó vörös márványa kettegett sarkunk nyomán és szótlanul fordultunk be a lépcsőházba. Lementünk szobánkba. Dezső leheveredett az ágyra egy pár könyv, asztalkendő, kalap, kabát közé, amiktől miután megszabadította magát, múmiává csavarodott a barna teveszőr terítőbe. Kikapart a házikabátja zsebéből egy reggeli zsemlét és elkezdte harapdálni elégedetlenül, keserűen és mohón.
Amíg ledobáltam otthoni sápkóros ruháimat és emberi mezbe bújtam, ő visszanyomott nyakkal nézte a szomszéd falon függő Mózes szobor képe mását és csámcsogott.
Mikor nyakamra kerítettem a galléromat, vackáról közém s a kijárat közé zúdult:
- Várj, megyek. - Ezek a délelőtti szakórák elkeserítenek. Mozognom kell.
Ő is öltözött, hallgatva, míg végre kitört:
- Hogy meri ez a Luci magának kisajátítani az egész középkort. Az én fejem különb, mint az övé s mégis ő született franciának, nem én. Ő volt négy évig a nagy Grőber tanítványa, aki még Matteo Bartolinak is szemébe vágta, hogy nem tud elég jól olaszul. Pedig ez a hátraszegett nyakú, fekete seprőszakállú, turbulens olasz is valaki a román filológiában.
- Ne bántsd Bezard-t. Ha félszeg is, ha nem is tud érvényesülni ebben a magas kráglis országban, a román filológiát és a középkori francia irodalmat Budapesten más annyira alig ismeri s ez is valami.
- Ez sok, köpködte Dezső. Én, én, és én! Hát én nem tudhatnám ugyanígy? Adnék hozzá még, ami neki nem volt, szépirodalmi szellemet....
- Bizonyos újságírói ízt....
- I- i- i- g- az! Újságíró művészet, újságíró tudomány, újságíró festészet, újságíró zene... Mert csak ez van nálunk.
- Ha dühöngsz, itt hagylak. A kis irodalomnak nagyobb izgatás, propaganda kell, mint a nagynak, ami úgy is megleli a nyilvánosságot. Amaz olyan, mint a koraszülött, mesterkedés kell a megtartásához. - A dolog annyiból áll, hogy nem akarod megérteni a tudós tudományosságodat. Neked szépirodalmi tudományosság kell: anyag-raktár, vagy hangulatinduktor.
Dezső fenyegetően hadonászott levetett házi nadrágjával.
- Ne kapálózz. Így van. Ne irigyeld le Luci húsáról a bőrt. Dolgozz magad, szerezd meg magadnak egészen a középkort és ha meglesz, csinálj vele azt, amit akarsz. De a másét ne bántsd!
- No, ne szigorodj, Laczkó úr, gyere!
A Pipa-utca sarkán villamosra ültünk s a peronon állva szivaroztunk a Hűvösvölgy felé kanyargó, döcögő, hintázó kocsin.
A völgy farának ütköző villamos-végállomásról mint a merev pajzánságú kőszáli kecske ugrándozása, úgy kígyózott lihegő cammogásunk neki a lankás oldalnak.
Tréfásan kapargált az arcomon a tavaszi szél puha ujjaival. Dezső felgombolta puha ingét és örömsugaras vörös arcával rám nevetett:
- Mint Guillaume a francia mondában, aki kitárta keblét a szülőföld szellőjének, hogy búcsúzásakor vigyen magával valamit a "doulce France"-ból.
- Gyerek vagy.
- Ne akadémikuskodj. Mintha nem értenél!? Látom az arcodon, hogy értesz, de nem mered megvallani; félsz, hogy kiröhög a köznép. Nem mersz hosszú hajat, lógó bajuszt és puha inget viselni, nem mersz kimaradni este, ha sétád messze vetett, nem mersz éjfél után a Helvétibáan zülleni, nem mersz másról is, mint egyetemi katedrákról és mohos folyóiratokról beszélni. Mert gyáva vagy. Mert csörtetsz. Mert ti mindnyájan csörtettek. Minden kollegitásnak tanszék jár a fejében, mint színinövendéknek a gazdag öregúr.
Nem tudom, azért nem feleltem-e, mert éreztem az igazát, vagy mert méltósági tekintetekkel ámítottam magamat.
- Láttam múlt vasárnap délután is a vergődésedet. Együtt ültetek Spencerrel a kis könyvtárban. Az neki terpeszkedett Nietzsche verseinek, nagy nyelésekkel vágta magát tovább bennük. Értelmes, köríves, ragyavert homlokára odarakodott az öröm. Te meg össze- összerezzenve olvastad Verlaine legaljasabb verseit, a Fifit, mi? És féltél.
Türelmetlenül megálltam.
- Ne tiltakozz, kapta le felemelt kezemet Dezső, nem B. G.-től féltél, hanem a világrendtől. Annyira beléd nevelték, hogy mindig csak valamiért, valami megfoghatóért dolgozz, hogy nem mersz alig egy pillanatot is lelked irányának adni. Mert ellop egy darabot az alapvizsgára készülésből, mert Beöthy nem kérdezi, mert Heinrich nem hánytorgatja, Petz nem hozza elő. Igásló vagy a száraz malomban, Laczkó úr.
- Tűrhetetlen vagy. Rám esel, mint a Campanile a védtelen térre. Igen. Én nem vagyok vadzseni, egyén, én senki se vagyok. Egy tégla a város ezer fala egyikében. Mit látsz te bele a lelkembe? Mert nem kiabálok mindig arról, hogy mivel "foglalkozom," ha egy tíz oldalas értekezést olvasok?
- Én se kiabálok. Én se "foglalkozom."
- Azt hiszed, nem lehet flanc nélkül és Négyesy stílgyakorlatain kívül is irodalmi, nagyképek nélkül és a Philológiai Közlönyön kívül is tudományos ábrándokkal foglalkozni?
- Én nem hencegek. megvetem ezeket a kis bogárkákat, akik szabályos időközökben majd a költészet, majd a tudomány terére löknek egy-két rajt, meglatolván gondosan, hogy hol van rájuk éppen szükség. Sose vádoltalak magamnak, komolyan (előbb a számon a düh tolta ki a "csörtető" szót) arról, hogy más célod nincs, mint a célhoz jutás. Úr vagy és nem asztalossegéd. De nem mersz annak élni, ami belül, titokban éltet. Figyellek, hogy bámulod Zoltánt és Herbertet, akik függetlenül élnek a határok alatt, nem rajtuk túl. Az zenésznek készül, ez írónak. Mindenükön meg is látszik a törekvésük. A vizsga briliáns sikere utolsó sorban, a felsőség megelégedése semmilyen sorban, az énjük kidolgozása első sorban számít náluk.
- Igaz. Szeretem őket.
- No, valld meg, hogy irigyled is őket. Te mozaikba rakod és csonkán fogod hagyni a lelkedet. Ők egy darabból tapogatják ki, nemsokára erős bronz fogja körülömleni. Az ő lelkük Fadrusz Mátyás királya, a tied legfeljebb csak Tornai Gyula arab intérieurje lesz. Ha arisztokrata nő lennél, azt mondanám neked, nincs benned nagy stíl, lelkem. Ütöd, mint Roland a Durendalt a sziklához, ütöd, téped, szakítod a viszonyok nyomását és nem tudsz áttörni rajta. Nem mersz az ó-francia világba merülni, mert nem vár rád tanszék, a magyar közönség nem vesz rólad tudomást, legfeljebb huszonöt év múlva, ha végiglapít dicséretével egy francia akadémikus, gyönyörködhetsz a napilapok hasábjain egy "magyar tudós külföldi sikeré"-ben.
Dezső levegőbe lebbentgette a botját és szavalt:
"e, Durendal, cum es e clere e blanche!
cuntre soleill si luises e reflambes!
- Hát neked megmondom, igazad van. Láncokon érzem magam. Annyira lágyan neveltek, hogy amit a sors akar, elfogadom, mint a nő a természet terhét. Nincs erőm ár ellen küzdeni.
- "Carles esteit es vals de Morďanie,
quant deus del cel li mandat par sun angle
qu'il te dunast a un conte cataigne;
dunc la me ceinst li gentilz reis, li magnes."
- Megbolondít ez a zene, ennek az avar alatt talált régi hangszernek a szava. De nem merek utána menni. Nincs meg a függetlenségem hozzá.
- "jo l'en cunquis e Anjou e Bretaigne,
sei l'en cunquis e Peitou e le Maine,
jo l'en cunquis Normendie la franche,"
- Meg aztán, ha tenném is, nem vezet-e valami ingoványba? Hátha csalódom benne? Ráteszem az életcélomat és eltévelygek vele...
- "si l'en cunquis Provence e Equitaigne
e Lumbardie e trestute Romaine...
Az egész Rómaságot. Meghódítjuk vele az egész Rómaságot, az egész világot. Ne félj. Kézen foglak és bevezetlek a templomba. Ott lesz tizenkét szék körben az apostoloknak és egy karosszék Jézusnak, akárcsak "Nagy Károly zarándoklásában." Ott ülnek a középkori francia irodalom műfajai, Jézus helyén a régi Chanson de geste és te le fogsz borulni, mint ama zsidó és megtérsz - csak láttukra - az ő vallásukra.
Ó Dezső, régóta mozog bennem Róma gyűlölete, nem a hódítóé, hanem a megállapodott, uralkodó, józan, rendszerető, világművelő Rómáé. Csömörlök a humanizmustól, a klasszikus tanulmányoktól; a renaissance-irodalom mi újat sem adhat számomra.
- Gyújts rá és beszéljünk őszintén.
Levette vállamról a galléromat, részére ráfeküdt és kiugró szép kék szemeit a futó felhőkre meresztette. Melléje kuporodtam törökösen és nagy hallgatásba kezdtünk.
Elővettem egy szivart, megnézegettem, lenyesegettem a végét, oda veregettem az ujjamhoz és rágyújtottam. Bosszantott, hogy a gyújtó pernyéje a galléromra esett, de nem kaptam le róla. Mintha mindenféleképpen valami változhatatlan eseménnyel mentem volna szembe. Éreztem, hogy jön valami s hogy úgy kell ennek lenni. A pernye megpörzsölte a szövetet, Don Quijote szavai a lelkemet fogják megperzselni s mégse védekeztem. Vajon miért?
- Te, azt mondtam, hogy én... Hát újra mondom, nincs a világon más, csak én, aki művész vagyok. Végsőkig feszítem a lelkem érzékenységét, mindenen lelkesülök, minden szenzációt ad és művelem a művészetemet, ezt az egészen haszontalan dolgot. Úgy áll a dolog, hogy a mai világ nem érti meg a művészetet. Ne is törődjék vele, csak azok, akik megértik, a művészek, a kis csoport. E szerint, haszontalan a művészet, a művész, a termékek egyaránt. Más feladatom nekem személyesen nincs, mint szép hangulatokat termelni magamban; ezt nevezem én művészetnek, akár alkotok valamit, akár se. De jobb nem alkotni, mert így többet érezhet az ember.
- Valamire emlékeztet, amit mondasz.
- Nem tagadom, elméletemnek két forrása van, egy Maurice Barrčs lírizmusa, a másik Whistler festő "ars nullius pretii" elmélete.
Különben ez nem határoz. Mindegy, honnan került hozzám a gondolatom, most az enyém. Akár a pénz. Most én vagyok gazdag. Ki kutatná, hogy hány száz zsebből verődött össze a tallérhegy?
Egy harmonika hangfoszlánya húzott el fülünk mellett. Én összerezzentem. Don Quijote idegesen rántott magához karomnál fogva:
- Hát nem érted? Ostoba vagy, hogy ez a harmonika idegesít, illeszd be lelkedben a megfelelő helyre s úgy fogod találni, hogy hozzátartozik a főváros Hűvösvölgyéhez! Érted?
- Hogy akarsz ó-franciaságokról beszélni, ha ilyesmi veri ki az embert a hangulatból.
- Együgyű vagy, Laczkó úr. Ne te csinálj magadnak hangulatot s ahhoz mérj mindent, hanem hagyd, hogy a dolgok köréd ömlítsék lelküket s ez legyen a hangulatod, ahogy a Francis Jammes költészetében láthatod. Neked csak alapot kell kerítened valahonnan. Mégpedig olyat, ami össze legyen hangolva a melléd kerülhető dolgok közös vezérhangjával. Minden embernek, aki nem akar Herakleitosz barma lenni, szüksége van egy ilyen alapra, csodálatos forrásra. Mi hangulatainkat belemártjuk, hogy rögtön befussa az azonosság, állandóság hamar kövülő rétegével. Hasonlíthatnám rögeszméhez, vagy fátyolhoz, amin keresztül a dolgokat nézzük.
- Te gondolod, hogy a középkor...
- Hagyj beszélnem! Mindig kellett a műveltségnek ilyen idegen alap, ilyen csodaforrás. Ilyen volt minden nemzetnek mindenkor. Renaissance, romantizmus és a többi, csak általam említett lényeg egy-egy megnyilatkozását födő név. Nekünk most a francia középkort kell mintául vennünk. Röhögnél, ha okát adnám... Ne is kívánd.
- De mégis, no...
- Ennyit mondok, többet nem: ha a szellemi élet egy ideig egy irányban haladt, az elhanyagolt irányok közül valamelyik, amelyikre éppen szükség van, bizseregni kezd a háttérben. Ekkor a kutató tudat előtt feltűnik egy minta, egy kor, egy nép, egy mű, egy ember, aki inkarnációja a bizsergő irány legkifejlettebb formájának. A tudat most vagy közvetlenül vagy közvetve a fölbukkant ideál felé hajtja az eddig tanácstalanul felbizsergett irányát lelkének. Így jönnek divatba elfelejtett korok, művek, így támad a sokféle renaissance.
- S minden ilyen renaissance egy bizonyos műveltségi irányban haladó embercsoport utjának egy-egy fordulása, ami új horizonokra fordítja a szemet... Értem.
- Látod, vén filiszter, érted, amit mondok; az enyém vagy.
- Tehát azt gondolod, hogy középkor...
- Ne rohanj úgy. Nincs semmi elegancia az eszetek járásában. Nem tudjátok az igazgató regény sorait egyiket a másik után rakni, hanem egyenesen a végire lovagoltok, mert titeket csak az érdekel, hogy Alise d`Avigorre-t Ellérion d`Argilée vagy Jerzual d`Urmonde fogja-e a nászterembe vezetni?
- Nem vagyok szélmalom! Ne rohanj nekem.
Barátomat dühre fakasztotta a kollégiumi gúnynevére vonatkozó célzás.
- Ne vigyorogj. Ha tudnátok, hogy mennyire megtisztel a Don Quijote név, hát sose hívnátok így. Szeretem azt az embert, és mindég fog fájni nekem az a nevetés, ami elsőnek hangzott fel a nemes-nyomorúságos lovagon.
- Nem bántalak többet. Hallgattak.
- Egy délután, az ősszel, a Dadi szobájában egy mosdótál körül ültünk vagy négyen és a karajonként fogyasztott görögdinnye magjait beleköpködve beszélgettünk. Azaz én hallgattam, ők beszéltek könyvekről, írókról. Itt jutott először eszembe az ó-francia dolog. Amint néztem magunkat, hogy esszük sietve, titokban, anesztétikusan a köpönyeg alatt becsempészett dinnyét, eszembe jutott Villon és a "franche repue"-k, az a sok, lopott holmiból előállított lakoma, amit a Grosse Margot csavargó vendége többször megénekelt. Aztán elkezdtem rokonságot látni közte és köztem. Másra terelődött a szó. Én elfelejtettem Villont; de már másnap a piszkos-lila-ködös reggelen az egyetem felé indulva eszembe jutott hirtelen, hogy a modern élet sokban egyezik a középkorival. Azonos a termelt hangulatuk. Most már nem tudtam megszabadulni eszmémtől. Eleinte hessegettem félvén, hogy nem az igazi. Mikor láttam, hogy nem akar mozdulni, komolyan szembenéztem vele. Láttam, hogy az övé vagyok. A félig tudatos hangulatomhoz most lassanként adatfoszlányok, megfigyelés-szálacskák kezdtek fűződni... Mindkét korban zavaros, nehéz homályban küzdő létforrongó, sokszerű, céltalan, csatára kelő, komplikált gondolatai... A klasszikus kor a szépet kereste, a renaissance is; a középkor s a modernség alakot keres, kifejezést. Ama kettő magja a nyugalom, emezek központján a misztikus ül... A középkor a lélek tudat mesgyéje mögött hullámzó kincseit úgy nevezte, hogy "titokzatos, csodás" ma a francia úgy nevezi, hogy "inconscient" és kutatja a művészetekben, kifejezéséről beszél, azt mondja, hogy legméltóbb művelője a zene, de kezdődő uralma felfedezhető az irodalomban is. Pierre Loti, Maurice Barrčs, Maurice Maeterlinck, a szimbolisták, főleg Paul Verlaine, Francis Jammes és a kezdet kezdete, J.-J. Rousseau művei elsősorban szuggesztívek, gondolat és hangulat felidézők; épp úgy, mint a zene, egy témát adnak, amit a mi lelkünk dolgoz ki, öltöztet föl, díszít.
Harmónikás ember nyomán pár nagy, poros cipőjű, vastag ünnepi hosszúnadrágos mesterlegény került felénk. A kalapjukon zöld szalagcsokor. Énekelték: "keer-tema-laatt füü-le-mile fé-észkel..." szép négy szólamú karban. Valami ünnepről visszatérő dalkör.
- Hol lehettek ezek hétköznap? kérdeztem.
- Látod, egyetemi tanár-pete, ezekről jut eszembe, az emberek ma keveset törődnek az individuummal.
- Ezért van, hogy az arisztokrata szellemek az individualizmus jogait kezdik követelni ma, éppúgy, mint a XVII. század közepén Franciaországban s a XVIII. század végén Angliában.
- Igazad van. Ma az emberek örömest verődnek csoportokba, csakúgy, mint mindenkor, amikor egy aránylag szűk helyen soknak kell élni. Velejár ez a kollektív élettel. A csoportképződés korok szerint más és más eszme jegyében történik. Egyszer vallási, másszor nemzetiségi, harmadszor társadalmi osztályi csoportosulás felé törnek az emberek.
- S te úgy látod, hogy a középkor és a modern kor par excellence a csoportosulás kora?
- Vagy ahogy a bőgöncök mondják, "korunk a munkafelosztás kora"... Van egyéb is, valami közös remegés akkor és most, valami félelem...
- Ami csak a misztikus társadalmi nyilvánulása.
- Igen. A középkori ember rettegve állt a Hit ítélőszéke előtt, mi az erkölcs jogara alá hajtjuk remegő vállunkat. Azoknak a hit, nekünk az erkölcs az ijesztő éjféli rém.
- És azért vétettek és vétünk az ideál ellen? kérdeztem epés fanyalodással.
- Csak az ellen vétkezhetünk, amit szeretünk, tisztelünk. - Most, azóta a dinnye-evés óta folytonosan ezek a dolgok kóvályognak a fejemben. Éjjel a Tó Asszonyával álmodom s az ablakom alatt elgördülő kocsi zajában a Kerek Asztal valamelyik lovagjának vágtatását hallom. Nappalomat az ó-franciának adom, szeretettel viszem eléje a munkaerőmet, mint tányéron mézet. Folyton középkori irodalmat vagy róla olvasok.
- Dezső! szóltam tartózkodva, félénken
- No!
- Mennék!
- Maradjunk. Majd itt egy kocsmában megebédelünk valahol. Hát kiszid az igazgató, egyéb bajod nem lehet.
Nem mertem ellenkezni. Hazakívánkoztam a kollégium feszesen zajos ebédlőjébe, a szoros hosszú asztalokhoz. Szerettem volna a jól ismert ebédet enni, látni a szürke ruhás szolgákat, a sillert az üvegekben... De csak a testem lódult feléje a kívánságával. A lelkem itt akart maradni, a gyepen, levegőn, fák közt. Magam tunyán vártam, melyik győz.
Dezső fölkelt, magára kanyarította egy lovagos mozdulattal a galléromat és énekelt:
Le samedi al soir fut la semaine:
Gaiete et Orior, serors germaines,
Main a main vont baignier "ŕ la fontaine.
Vente l`ore et li raim crollent:
Qui s`entraiment soef dorment.
Én Sancho Panza aggódó értetlenségével kullogtam utána.
II.
Mindketten a szoba közepén álltunk.
Dezső sápadtan, viaszk-színű, szinte áttetsző orral, egyetlen vékony rózsaszín vonallá szorított ajkakkal olvasta a Román Filológiai Közlemények legújabb számát, amit az imént kaptam Rudóbélly Bélától a Sorbonne udvarán.
Thomas órájáról jöttem éppen a B teremből, ahol csak úgy röpködtek a francia és provencal nyelv germán elemei. Ropogós r-rek gördülésén kocsikáztak szerteszét a teremben, neki vágódtak a falaknak s onnan kábító tömegben zuhogtak az ember fejére. Örültem, mikor kiértem.
Az udvaron megfog a Béla, kezembe nyom egy füzetet. Megnézem: a Közlemények 1906. évi 9. száma.
- Add oda Dezsőnek, neki mennek.
- Ki?
- Hát ki? Charles Legueu.
- Az új budapesti lektor?
- Ő.
- Köszönöm. Szervusz.
A rue des Ecoles és a boulevard Saint Michel sarkán megálltam. Kinyitottam a füzetet. Legelső közlemény: Charles Legueu: Ajóky Dezső és a l`Archanz. Félév alatt negyedik cikk, ami vele foglalkozik. Lássuk csak:
"Az utolsó évtizedben igen megszaporodott azoknak a fiatal katechuméneknek száma, kik ifjúságuk tüzével és munkabírásával a minket egész életünkön keresztül foglalkoztató tudományt előbbre vinni igyekeznek, - sajnos, változó sikerrel. Nem szívesen, átalkodva, de az ügy iránt érzett szeretetemből fakadó igazságérzettől ösztönözve kénytelen vagyok e fiatalok egyik legtehetségesebbjének "l`Archanz" című s ugyanily elnevezésű ó-francia eposszal foglalkozó művét éles kritikai bonckés alá venni...
(- Pas mal pour un vieux crétin! gondoltam. Lássuk a végét. Hm. 32 nyomtatott lap és 5 sor, teljes 2 ív.)
....mindezek után, az a) b) c) d) pontokban megállapítottak szerint Ajóky a paleográfiában való járatlanságától tévútra vezetve hibás rokonítást állapított meg az Archanz és a Moniage Guillaume egyes része között; míg az A) B) C) pontok szerint figyelmét elkerülték teljesen szembeszökő világos tények, mint például az, hogy Bovon és Girard semmi esetre sem lehetnek azonosak. Azonkívül...
(- Ujjé! Ez alaposan le van dorongolva!)
A boulevard Saint Germainről már futva fordultam a rue de Seinebe, onna a rue Jacob-ba. A piszkos kis Hotel Jacob harmadik emeletéig rohantam, be egyenest a szobánkba...
Dezső még mindig olvas.
Mikor végre befejezte az olvasást egy álltó helyében, ahogy megkezdte, a füzetet behajította a kandallóba és keményen rám nézett.
- Mit fogsz most csinálni?
- Ki fogom magamat nevettetni, gúnyolódott kesernyésen a Don. Megírom a Közleményeknek, hogy Legueu úrnak tökéletesen igaza van. Én közönséges szamár vagyok. Hanem te, te vagy a hibás. Igen. Meg fogom írni. Azok az urak igen fognak csodálkozni, de én nem bánom. Mert én soha sem gondoltam arra, hogy komolyan tudós legyek. Én nem akartam felfedezésekkel tenni nevemet értetlenül bámulttá kis megyém székhelyén. Nekem nem kellett mindenféle tagság, folyó- és csöpögő-irat, gyűlés, érintkezés. Én csak a hangulataim ládája voltam. Éltem azért, hogy legyen hol tartózkodniuk. Tanultam sokat, olvastam sokat, csaknem írtam. Te verted a fejembe az írást. Nekem nem volt ezerszámra cédulám. Én fejből dolgoztam, persze, hogy nem jó, nem pontos. Hisz nem is tudományt akartam én írni, hanem regényt, tudományos regényt. Bántam is én, hogy miféle való vagy téves eredményre jutok. A mód, ahogy oda jutok. A gondolkozás, a kombinálás. Ez foglalkoztatott. Te biztattál, hogy küldjem be a közleményekbe. De ez nem vette tréfára a dolgot. Akadt embere, aki utánajárt az eredményeknek és most egy szép irodalmi művet szétszedett, mint egy tudós értekezést. Ostobaság.
- De hisz... De Legueu igen dicséri az észmenetet és fejtegetés szellemes, új és színes voltát.
- Igazán nem értem, hogy lehettem olyan ostoba, hogy engedtem a kéréseknek s beküldtem...beküldtük...beküldted. Igen, te vitted postára.
- Nem tűröm, Don, hogy ilyen valótlanságok összehordásával gyalázd magadat ennyire csak azért, hogy aztán nekem jöhess. Ne ferdíts el semmit. Úgy áll a dolog, hogy te komolyan foglalkoztál tudományos alapon a kérdéssel. Aztán írás közben nem álltad meg, hogy színes ne légy. Megpróbáltad, lehetne-e magasabb szépirodalmi felfogással és stílussal letárgyalni egy tudományos kérdést. Ezt nem lehet elferdíteni mindenféle mesével. A hiba az volt, hogy a kutatásaid bármily széleskörűek voltak, de némiképp felületesek maradtak. Nem ellenőrized mindig az adataidat.
- Ó, remek paponc. Most a te szád jár, nyavalyás. Fönntartom, hogy én regényt írtam. Regényem úgy forgott az ó-francia irodalom alap problémái körül, mint Dosztojevszkij-é a psziho-patológia körül. Pont.
- Nem. Nem.
Kétségbe ejtett ez a makacsság, amivel Don ezt a hirtelen támadt hazugságát fönntartotta.
- Te voltál az, aki folyton azt mondtad: "Játsszuk ki az öregeket. Beküldjük a regényedet egy tudományos folyóiratba. Misztifikáljuk őket. Mindent készpénznek fognak venni."
- Dezső, mit akarsz, kérlek, kérlek? Megbolondultál? Dezső?
Iszonyúan fölizgatott ez a makacs hazudozás.
- Szó sem igaz ebből! Mért találsz ki ilyen rettenetes mesét?
- Ez nem mese. Hazudsz, piszok, rongy!
Kiegyenesedtem.
- Dezső! és éreztem, hogy hangom fenyegetőleg rezeg.
Szünet. Állta a szemem nézését.
- Mit akarsz? Össze akarsz veszni?
- Hát igen! vágta a szemembe, mint egy kesztyűt. Eltaláltad.
Azzal hetykén elém lökött egy széket. Leültem. Ő föl s alá járkált egy darabig. Gondolkozott.
- Dezső! nézd kérlek, akármit fogsz mondani, úgy-e, tudod, hogy ez lesz utolsó beszélgetésünk. Látom, hogy nem maradhatunk együtt. Nincs egy negyedórája, hogy felcsillant valami gyűlölet a szemedben. Érzem, hogy ez nekem szól. Sajnálom, mert te öntöttél belém némiképp hitet és lelkesedést. Tanítottál is. Az ó-francia irodalomba nélküled nem hatolhattam volna olyan mélyen. nagy olvasottságoddal elősegítetted nyelvészeti kutatásaimat és nélküled sohase dokumentálhattam volna oly bőven a Charroi de Nîmes infinitivuszos szerkezeteiről irt dolgozatomat. Ezt soha sem fogom elfelejteni.
Dezső ekkor már előttem állt, összefonta a karját mellén és szegett nyakkal nézett a földre, mint a poklokra szálló Don Juan.
"Megölök egy pillangót,
Óh áldott, isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyülöletemért
Hal meg e színes féreg."
Számolni valóm van veletek. Nincs itt több belőletek, csak te. Hát neked mondom el mindazt, amit akarok. Mondd el a többinek... Te voltál a legintelligensebb azok között, akiket fiatal korukban tehetségeseknek, megöregedve tudósoknak neveznek. Általad próbáltam érintkezésbe tenni magamat ezzel a száraz spongya-világgal. Meg akartalak teljesen nyerni. Beléd akartam lopni a gondolataimat, érzéseimet, tudásomat, hogy legyen valaki azok közt a tehetetlenek közt, aki ne csak polyvát szitáljon, hanem tudjon magasabbról nézni az adathegyekre. Benned akartam megkezdeni a tudományos működés formájának megváltoztatását; a kutatást és feldolgozást könnyebb fordulatúvá, az érvényesülés módjait komolyabbakká, súlyosabbakká akartam tenni. Úgy gondoltam, hogy ha ketten összefogunk s idővel tekintélyre teszünk szert, majd utánunk rohannak Panurge juhai. De veletek nem lehet kezdeni. Ennek az értekezésemnek a sorsa meggyőzött minden erőlködés hiábavalóságáról. Se az öregek iskolájának harcosa, Legueu, se te nem vagytok képesek megérteni engem. Egy pár adat hibás voltán nyargaltok, kikapjátok az adatok oszlopsorából s nem veszitek észre, hogy azért a rajtuk emelkedő tető megáll, nem dűl össze: a szent Hipotézis tetője. Arról nem beszéltek, se te, se ő, se az előbbi kritikusok, hogy ha kellő helyre állítjátok ezeket a föltevéseket, óriási jelentőségű következtetésekre juthattok. Mintha nem akarnátok világosan látni. Mit ér az a tudomány, amelynek születésénél nem a kombináló ész a bába? Mit értek vele, ha megállapításokra juttok, amiből mi sem következik? A tudomány célja az, hogy tényeket okokká mutasson ki. Mi az, ha kimutatod, hogy a latin u-ja egy adott időpontban ü kiejtést nyert a francia nyelv embrionális állapotában? Semmi. Ilyen fölfedezésnek csak a földrajzban van értelme. Egy ideig nem tudjuk, honnan ered a Nílus. Kíváncsiak vagyunk rá, keressük, megtaláljuk és vége van. De ha te ezt az u-ü változást nem tudod beilleszteni másrendű tények közé, kár volt megértetni. A természettudományok eseteket gyűjtenek össze, megfigyelés, kísérletezés által. Ezeket az adatokat aztán összefogják egy hipotézissel. Ti hipotézissel akarjátok elfogadhatóvá tenni az egyes adatokat, amiket csak egy külső, logikus rendbe prokrusteztek bele. Hát nem értitek, hogy ez lehetetlen? Képtelen!? Buta és embertelen! Inhumánus, igen, mert lealázza az emberi észt, aki látását kitolta a világűrbe és bemélyesztette a földi semmibe, a láthatatlanba, az igen kicsibe. Több tudomány van Poe egynémely különös történetében, mint mindnyájatok működésében együttvéve. Már küszködöm veletek évek óta. Magamban, mással beszélve, folyton. A nyelvtudomány olyan nézőpontok felé röpíti az emberiséget, ahova se a történelem taligáján, se a régészet mankóján nem vánszoroghattok fel. Ez lesz a Jövő történelme, s nem a statisztika, ahogy A. France véli kicsinyes gúnyolódással. Miért nem követitek Holdert vagy Schradert? Hát ismerik őt annyira, amennyire kellene?
Ezekben az emberekben megvan a jövő tudásának minden kelléke. Ők tudnak következtetéseket vonni a nyelvi tényekből, nem nyelvi következtetést, hanem történetit... Csak valami ilyest látnék bennetek. Ha nem is mennétek ennyire, de legalább készek lennétek ne egy tényt a másikkal magyarázni, hanem a kettőt összefogni s egy hipotézissel lelket lehelni bele. Mit ér az, ha rogyasztó pontosságig kimutatod egy szó eredetét, ha a szót kölcsönző nemzetről egy kukkot se tudsz?
Nincs lelketek! Tehetetlen kövekként gurultok a tudományos divat lejtőjén. Nyelvészek vagytok, mert mindenki az, mert minden tökkelütött képes egy nyelvészeti dolgozatot összeverni. Hordjátok, hordjátok az anyagot rakásra, de összefoglaló nagy megértők alig támadnak belőletek. Fele annyi adat is elég lenne, ha jól rájuk néznétek. De ti összekubikozzátok az anyagot és várjátok, hogy magától repüljön ki belőle valami eszme. Van, aki hetet-havat összehord 600 oldalas könyvben európai és ázsiai élő, kihalt, nem is élt népek nyelvéről, illetőleg csak szavairól és miféle eredményre jut? "Népünk e népekkel sokszoros érintkezésben lehetett századokon át." Tessék, ez az. Ez eredmény? Cambronne-nak igaza van.
Hát takarodjatok előlem, hát vesszetek magatokba, bánom is én. Mit törődöm én veletek? Hát menj, menj, menj.
A Don zokogva vágódott le arccal az ágyra. Könny kopogtatott a pillámon és nem várta meg az engedélyt.
- A kristálypalota összeroppant, mert homokra építették vala gondoltam.
A Don zokogott. Én fölálltam s az ágy felé indultam.
- Hagyj, hagyj, menj, no.
Megfordultam és szó nélkül távoztam.
Kötelességemnek tartottam hogy aznap ne menjek haza. A Szajnán túl ebédeltem, aztán elmentem a Petit-Palais-ba Carričre képeket nézni. Este egy félbolond olasz-francia munkásleánnyal szórakoztam a Bals Bullier-ben, az Observatoire mellett. Éjjeli két órakor értem haza és Dezső nem volt otthon.
Reggel átadott a hôtel egyetlen, öreg pincérje egy névjegyet, rajta e szóval: "Szervusz" és egy izenetet, mely szerint Dezső elköltözött a Montmartre-ra a rue Carpeauxba, közel a temetőhöz.
Egy hét múlva utána mentem és megpróbáltam bejutni hozzá. Pár nap múlva megint fölkerestem. Nem fogadott. Így járt vele a Béla is, meg a többiek is.
Az idő telt s mikor nagy néha megpillantottam vékony alakját a Bibliothéque Nationale-ban vagy a Sainte Genevičve-könyvtárban, két legkedvesebb tartózkodási helyén, ha észrevett, elsietett, ha nem elég korán, akkor úgy ment el mellettem, mint aki nem ismer.
A többieket se ismerte.
Emléke elűzhetetlenül virrasztott minden éjjel órám ketyegése mellett a világosság jöttéig. Nappal dolgom után láttam de este, elalvás előtt, sokáig korholtam őt szeretettel, halkan, mintha előttem állna, míg el nem aludtam.
Egy reggel valaki keresett. Egy munkásasszony-féle hozott egy csomagot számomra. Kinyitom. Könyvek. A Dezső könyvtárából. Felnyitom az elsőt, a címlapon ott van a Don írásával: L.G. tulajdona. A többiben szintén. Valamelyikben egy névjegyet találtam, ezzel az egy szóval:
"Hazautaztam."
III.
Dezső távozása után kerek hét hónapot töltöttem még Párizsban sokat dolgozva, sokat mulatva és állandóan rossz kedvvel. Én szerettem azt hinni, hogy Dezső miatt borult be a jó kedvem, a barátaim úgy vélték, hogy valami gyomorbajra tettem szert a margarinos konyhától.
Olyan érzéssel is szálltam ki 1907. október végén a nyugati kupémból, mint aki hosszú úszás után ereje fogytán végre partra ér.
Tisztelegtem az ismerőseimnél és elfoglaltam állásomat.
Új emberek, új viszonyok új gondolatfűzésekre kapattak s a Don alig jutott eszembe. Ha rátévedt egy kósza ideám, vesszen, gondoltam és siettem másra terelni a figyelmemet.
Rendben ment minden egész karácsonyig. Örültem a szünetnek, alig mozdultam ki hazulról, ahol fűtéssel, pipálással és élvezhetetlen versek ácsolásával veregettem agyon az időt. Szünet harmad napján délelőtt kopognak.
- Tessék!... Dezső!?
- Szervusz. Ne csodálkozz. Ha Párizsban nem értesz félre, most nem ámulnál.
- Ülj le, no, és beszélj.
- Én akkor nem éppen tőled akartam elszakadni, hanem attól a világtól, amihez te is tartozol. Mindnyájatokkal meg kellett szakítanom az érintkezést, hogy lelkem fölrepülhessen a Bizonytalanságba s ott magától találjon valami új irányra. A Montmartre-on megtanultam a legnagyobb zaj, mulatság, érintkezés, pajtáskodás mellett is elszigetelten élni s az emberektől mit sem követelni. Hazajöttem és dologhoz láttam. Jól esett az egyhangú iga-munka és meg voltam elégedve. Ez alatt az idő alatt teljesen beleszoktam az új irányra. A legelején, ha megláttam valamelyiket, egyet rándult a szívem. Aztán jó ideig senkit se láttam. Most novemberben pestiek jártak a városkámban, ismerősök. A látásuk semmi izgalmat nem okozott. Gondoltam, most már fölmehetnék hozzád és meg... kimagyaráznám, a dolgot. Tudom, hogy te bolondos, képzelődő ember vagy és azt fogod hinni, hogy személyed ellen is volt kifogásom. Nem, egyáltalán nem volt.
Meglepett az a csendes, gyors, egy színvonalon lebegő hang s az a hirtelen, középre szökő mód, amivel mindezt előadta. Mintha a saját árnyékát hallanám. Keveset is mozgott, a szeme meg éppen állt. Szavai úgy kopogtak, pattogtak a lelkemben, mint eső a bádogtetőn.
- Rád nem haragudtam. Most se haragszom.
- Dezső! - szóltam felállva és feléje közeledve. Újra barátok...
- Nem lehet. Nem. Én veletek nem fogok érintkezni. Nem vagytok rá méltók; lehet, hogy én vagyok bolond. Régen erre az eshetőségre nem gondoltam; majd egy éve, hogy először jutott eszembe. Egy szóval, nem vagyunk összevalók. Az én agyam egészen más principium szerint van berendezve, mint a tietek. Látod, mennyire megjavultam: most is csak érted jöttem hozzád, nem magamért. meg akartalak nyugtatni.
Fölállt.
- Elmégy?
- El.
- Hát az Isten veled!
Megfordult, hosszan rám nézett, összeszorított ajkakkal integetett és lassan újra az ajtónak fordult s alig hallhatóan húzta be maga után.
Délután elmentem és letelefonáltam a Dezső városkájába Rudóbéllynek. Nem ő felelt, hanem az Arany Sas főpincére: "Rudóbélly úr tegnapelőtt Ajóky úrral Pestre utazott s az Orientbe szállt."
Meglepett a hír. Velem nem akar érintkezni és Bélával együtt utazik? Mit jelent ez? Béla igaz, hogy egyidőben került le vele tanárnak Sárfészekbe, de nem hiszem, hogy megbarátkoztak volna.
Szaladtam az Orientbe. Ajókyt kerestem, de nem volt otthon. Rudóbéllyt végre elő tudtam cibálni egy udvari szoba vörös bőrdíványának mélyedéséből. Nagy kértemre felöltözött és lejött velem a kávéházba.
- Dezsőre vagy kíváncsi? Elhiszem.
- Összebarátkoztatok?
- Nem. Bizottságként vagyunk itt ketten. Képzeld, éppen kettőnket választottak. Hogy feltűnő ne legyen, egy vonattal indultunk, de Dezső, alighogy elsípolt a masina az állomásról, átment egy másik szakaszba. Mindenkivel így tesz. Kerüli az embert, de ha megszólítod, bizonyos mártír-arccal ott marad melletted és beszél.
- Mióta van így?
- Hogy visszajött Párizsból.
- Hova ment akkor?
- Hát te nem tudod?
- Nem. Mondd el.
- Hogy visszajött, arra gondolt, hogy itt marad Pesten. Órákat adott mindenütt, baromi mód dolgozott és mégse keresett semmit. Mindenét zálogba rakta, előbb a ruháit; aztán a könyveit kezdte eladogatni. Így nyomorgott egy ideig. Végre kinevezték Sárfészekre helyettesnek. Bérelt magának egy szobát a város szélén, egy elhagyott kert közepén álló kioszknak egyetlen szobáját. Onnan járt be minden reggel. Délután óriási sétákat tett. Bizony néha alighanem egész éjjel csavargott, mert megtörtént, hogy egész porosan, sárosan, sápadtan, karikás, égő szemmel állított be reggel a pedellushoz. Ott megtisztálkodott és rögtön órára ment. Egyszer el is ájult a harmadik b) osztályban. Vett magának egypár kas méhet. Most azokat tenyészti. Szomszédai mondják, hogy folyton azokat leste, míg jó idő volt rá. Egyébként mindig a hegyekben járkált. Hogy ősszel beállt az a pocsék idő, őt nem zavarta, mindig sétált.
- Nem dolgozik? Semmit?
- Azt hiszem nem. Még tán nem is olvas. A takarítónője pletykálja, hogy még tinta sincs a házában.
- Istenem, istenem, szerencsétlen.
- Hadd el! A nyolcszáz forintját el se költi. Annyit tesz félre, hogy no. Tudja a ménkű, hogy mire gyűjti a hóbortos.
- Hát a tanítás?
- A gyerekek igen szeretik, nagyon jól bánik velük. Azt tudom, hogy könyvet nem használtat a tanulókkal. Beszél nekik. Egy párszor elmentem az osztálya előtt: halotti csend. Azt hittem, üres a terem. Benyitok, Dezső az első pad tetején ül, körülötte pedig csendben és meghatva a fiúk. Én nem tudom, mit csinálnak, de tény az, hogy ahol ő osztályfőnök, ott komolyabbak a fiúk és igen szorgalmasok.
- Érthetetlen.
- Bizony az. Hanem én már eleget locsogtam, aztán a Pali vár a Folies Caprice-ban. Isten magunkkal.
Béla elsietett, én meg összevesztem a főpincérrel, mert úgy véltem, két krajcárral becsapott. Kiabáltam, végre is dühösen távoztam.
Azt az ajtót pedig úgy bevágtam magam után, hogy csak úgy rengett.
(Vége)