Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

 

6.

 

 

 

 

Mózes másnap érkezett Budapestre. Az egész utazás alatt bódult mélyen aludt. Mikor a megérkezés felébresztette: pihentnek, majdnem frissnek érezte magát. Fájdalma már nyugodt volt. Mint aki tudja már a végzetet, és többé nem akar menekülést keresni.

 

Egyenesen Bálinthoz ment. A művész már dolgozott, s morcosan nyitott ajtót. De amint a sápadt arc feléje világolt, magához ölelte a visszafutott fiút:

 

- Csak hogy megjöttél. Én most megint élek: dolgozom.

 

Bevitte Mózest a műterembe. Rohamos szavakkal beszélt neki szobráról, megmutatta a készülő művet, mely már hatalmas arányokba indult. Aztán visszarántotta magát a saját életétől:

 

- De most ülj le szépen, fiacskám, gyóntatni foglak. Egy idő óta nem szeretem az arcodat. Valami nagy szenvedés van alatta. Add nekem felét. Én könnyen bírom. Most már mindent elbírok.

 

Mózes alig akadozott elkészült leckéjében:

 

- A szenvedés igen nagy szó, csak egy kis baj van, talán inkább csak bibi. Kolozsváron két orvos is megvizsgált, a legjobbak közül. Mind a kettő gyógyíthatatlan szervi szívbajt állapított meg. A tüdőmet sem találták valami pogányerősnek. Ez ellen nincs fellebbezés, ezt a végzést el kell fogadni. E szerint kell berendeznem életemet.

 

Egy pillanatig hallgatott. Mintha takaróbbá bónyálta volna lelkét a ránéző szemek előtt. Folytatta:

 

- Így alapítani családot: lelkiismeretlenség volna tőlem. Mesterséget is mást kell keresnem. Visszatérek a földhöz, ahonnan hűtlenül elbolyongtam. A föld, ha nem is gyógyít meg, elzsongítja a szenvedést.

 

Megrezgett a hangja, szája félrevonaglott. Úgy tett, mintha köhögésroham jött volna rá. Aztán nyugodtabb lett:

 

- Erdélyben már kaptam is állást egy volt osztálytársam birtokán. Ott fogok letelepedni.

 

- És Katica? - kérdezte Bálint.

 

- Éppen miatta jöttem bátyámhoz. Olyan rajongással csüng bátyámon. Csak bátyám szava tudja megvigasztalni. Ha bátyámnak volna türelme hozzá, hogy néha-néha egypár szóval felvidítsa szegénykét.

 

Bálint megígérte. Mózes vette kalapját, elköszönt. Még sok dolga van s a művész munkáját sem akarja zavarni.

 

- Mikor látlak megint? - kérdezte Bálint.

 

- Holnap még eljövök búcsúzni, aztán visszautazom Kolozsvárra.

 

Az ajtóban visszafordult Mózes. Szemei teljes nyílással tapadtak a művészre, végtelen fájdalmas szeretettel voltak tele. Bálint sohasem tudta elfelejteni ezt a két halálos kelyhű kék virágot. Megkönnyesedett hangon mondta:

 

- Bálint bátyám, most, hogy messze leszek, az utolsó percben nem lehet gyanú rajtam, hogy önző célból hízelkedni akarok. Nem képzeli, bátyám, mennyire szerettem. Nem azzal a szeretettel, mellyel egy egyént szeretünk. Ez a szeretet ott volt minden élet felé induló akaratom, minden jó szándékom, minden hitem gyökerén. Azért hittem még a magyar faj életében, mert Boór Bálint van. Bátyámnak mindig erősnek kell lennie. Nem képzeli, hány szegény vergődő magyar lelket a Bálint bátyám két karja tart a mélységek fölött. Ha bátyám elejti őket, lezuhannak a halálba.

 

Bálinttól Mózes a Göncöl kiadó vállalat helyiségébe ment, mely a Döbrentei tér egyik sarkában hunyorgatott kultúrát. Verseit akarta visszakérni. Pusztuljanak el vele együtt nyomtalanul.

 

A kiadó helyisége két szobából állott. Az első nagyobbacska két ablakfélével nézett a tér kofáira, s lírai verseket, regényt, elbeszélést, fordításokat, de újfajta villamos vasalót, önborotválkozót és patent nadrágtartókat is mutatott nekik. Mert Holló összes üzlete terméseiből hozott ide mutatnivalót. Maga a szoba még zűrösebb kuszáltságban mutatta a termő erők versenyét. Egy nagy csomó kefelenyomaton egy kettévágott ananász dinnye izente magát a világ négy szimata felé. Egy féloldalra fektetett Neogrády-képen egy csomó szövetminta ágált, melyekről lelógtak a nyomtatott betűs árjelzések. Négy összeállott könyvoszlop tetején egy eladó Stradivarius kínálkozott, melyet Holló potom áron vett meg egy hajnali mulatóban egy földrészeg művésztől. Két óriási répa között a Visszaütő Szittyák szövetségének alapszabályai szabályoztak, melynek Holló főpénztárosa volt. A könyvek, dinnyék, vasalók, szövetek, szittyák ellenséges zűrjében két íróasztal is keseredett. Az egyiknél, egy óriási könyv előtt, tollal a kezében, egy kis sárgásvörös emberke tűrte az életet. Ez futballművész, távugró, víz alatt lélegző, a vállalat ügyvivő könyvvezetője és még sok mindenféle volt. A kis emberke hunyorított, mosolygott, rágta a pennáját, de nem írt. A másik asztalnál, bevesztve soványságát hosszú haja lelógásai közé, Bakóczy Ferenc, a vállalat másik mindenféléje vékonylott. A szegény ember, aki nyomorult fizetéséből terjedelmes felesége mellett sohasem lakhatott jól, rossz gyomrával, rokkant tüdejével, meghibbant szívével és beteg epéjével állandóan eszméleten kívüli állapotokba bágyadt. És ha magához tért, s meglátta a szörnyű üzletet: akkor meg attól vesztette el az eszméletét. Hogy aztán újból magához térjen.

 

A belső szoba betett ajtaja előtt több ember várakozott. Költők, írók, akik itt szorongtak szellemi kisdedeik pelenkájáért, vagy pedig: hogy egypár falatra való bankót kijajgassanak az összeszorított ökölből. Üzletemberek, akiket különféle nyugtalanságok hoztak ide. És mindenféle alkalmazottak: számlával, számlával, számlával. Mert a Holló alkotmányának első tétele volt: Holló uralkodik, de nem fizet.

 

Hosszú várakozás után végre Mózesre került a sor. Bejutott a belső kis kínzókamrába, ahogy az írók nevezték. A hosszúdad keskeny szobácskában drága volt a tér. A fal mentén hasas álló íróasztalok szenvedték mindenféle füzetek, könyvek, képek garmadáját. De volt rajtuk levetett kabát, répamagminta, piszkos kézelő, teafőző és sok minden egyéb. A szoba mélyén, hátával nekitehénkedve a falnak, szétfolyva a füstös levegőbe, hájas arcán ködös mosolygással: Holló beszélt részletesen, kanyarogva, terpeszkedve, ellapított végtelen sokaságú szavakkal egy borotvált kis építésszel az ókínai keramika első típusairól. Nem azért beszélt róla, mert értett hozzá, tegnap nyitott életében először egy könyvbe, ahol valamit látott róla. Azért beszélt, mert sokan várták. És hagyta, hogy az idegek végletekig feszüljenek, hogy a szorongó szív közel jusson a megfúláshoz, hogy az éhségre dermedő szem látását meghomályosítsa a könny: hogy az áldozat halálos fáradtan, összetörve, eltompult aggyal kerüljön elébe, s akkor könnyen lehessen vele végezni. A másik szegletben Zucca Benvenuto, a vállalat saját külön olasz zsidaja vitatkozott Sárkány tanár úrral a primitív törzsek szociológiájáról. Zucca volt a Holló házi démona és legbelső súgója. Kifogyhatatlan szóömlésével ő riasztotta el a vendégeket. Zucca mindenről tudott beszélni, s több technikus terminusa volt, mint hajszála. A fiumei ószeresfiúból nőtt ragadozó hollója tudott lenni a Hollónak, s szép kis vagyonkát tudott összebarátkozni tőle. Már egy pármai hercegi családból származott, már családi címerét is kezdte megtalálni, s fehér asztalnál bizalmas suttogásban sejteni engedte, hogy ő volt a pápa természetes fia. Közben volt újplatonista, schmidtianus, teozófus, tolsztojánus és más efféle. És ez a svihák, aki a svihák Hollót is meg tudta fejni, balekja volt minden lelki svihákságnak.

 

A szoba közepén, a kínzópadnál, így hívták a főnöki íróasztalt, a Kalecsák Rajmund vastag alakja gorombállott. Ő volt a vállalat vezérigazgatója, a Holló házi hóhéra. Ő végezte az üzlet vastagját. Ha halálos gorombasággal kellett elkedvetleníteni egy fiatal költőt, ha meg kellett sérteni valakit, ha le kellett tagadni a honorárium kilenc tizedét: Kalecsák végezte. Az alkoholba veszett tót mészáros fia valaha kereskedelmit végzett, aztán egy lóversenyirodában kapott valamilyen állást. És ahogy urasághoz jutott, alig vette fel az első rövid alsónadrágot és keményített inget: a lomha járású medvetest és elhájasodott fej rögtön irodalmi hajlamokat termett. Sápadt versikéket és pincevilágítású elbeszéléseket kezdett írogatni, melyekben a szereplőknek volt arcuk elhervadni a szerelemtől, pláne lassan, a huszadik század tátott szemei előtt. Eljárt minden vendéglőbe, kávéházba, ahol Holló mellé juthatott. Ez aztán megpillantotta benne a kitűnő vérebet, s odavette a vállalathoz. Engedte kisebb-nagyobb piszkos nyereséghez jutni: ő tagadta le a példányszámokat, s percentje volt az így nyert összegből. De az irodalmi termékeit ő sem adta ki. És ezt okos számításból tette: mert a nem érvényesült Múzsa végtelen dühvé gőzölgött át Kalecskában minden íróféle ellen. A nyers húsevés vad kéjét érezte, ha egy író művét visszarúghatta, ha egy elfogadott művet hibásan adhatott ki, ha egy író tiszteletdíját megrövidíthette.

 

Kalecsák éppen egy szegény fiatal írónak ajánlotta, hogy legyen öngyilkos. Mózes egyenesen Hollóhoz ment. Az úgy tett, mintha meg sem látná, és tovább magyarázgatott. Mózes még egyszer köszönt, és emelkedett hangon mondta:

 

- Eljöttem, hogy visszakérjem a kéziratomat. Nem akarom többé kiadni a verseimet.

 

Holló úgy hunyorgatott feléje, mint a macska a gőzölgő fazékba:

 

- Mit tetszik keresni? Kihez van szerencsém?

 

Mózesnek türelmetlen lett a hangja:

 

- Ugyan, kérlek, csak megismersz. A verseimért jöttem.

 

Hollónak még bizonytalanabb lett az arca.

 

- A verseiért? Szabad kérnem a nevét?

 

- Baczó Mózes vagyok. Most csak emlékszel rá?

 

Holló nagy ködből intett ki:

 

- Tessék a Zucca úrnál tudakozódni. Benvenuto, kérlek, ez a fiatalúr a verseit keresi.

 

Odamosolygott az olasznak, s visszamerült az ókínai keramikába. Az olasz melegen rázta meg a Mózes kezét:

 

- Tudja, hogy ön csodálatosan hasonlít egy siracusai Hermész-fejhez? Az örök kérdés az arcon. Ez voltaképpen az egész görög művészet. A görög szobrászat nem megoldás, hanem keresés. Az összes ránk maradt emlékek egyetlen kérdésnek a darabjai: „Mi az élet? Mi az ember?” A görög szobrászat voltaképpen a gnosztikus filozófia márványban...

 

- A verseimet kérem vissza. Nem fogom kiadni őket – zsilipezett közbe Mózes.

 

Zucca átkiáltott Hollónak:

 

- Te Géza, olvastad Kernernek a görög művészetről szóló legújabb munkáját? Legközelebb meg fogom cáfolni. Az utolsó betűig megcáfolom.

 

Mózes türelmetlenül tipegett. Zucca kiszólt az áradatából:

 

- Nem emlékszem semmiféle Baczó-versekre. Tessék Kalecsák úrhoz fordulni. - A Baczó nevet erősen megnyomta, s odavillantott szemeivel Kalecsáknak.

 

Mózes odament a vastag ellenséghez. Kalecsák előre kérdezte:

 

- Mikor adta be Bakó úr azokat a verseket?

 

- Nem Bakó, hanem Baczó. Van már egy éve, magának Hollónak adtam át.

 

Kalecsák eltöprengett:

 

- Baczó, Baczó! Lássuk csak. Nem egy nagy kék fedelű füzetben volt?

 

- Igen, kék vászonfedelű.

 

Kalecsák kinyitott egy rengeteg fiókot. Egy nagy íráscsomóban kutatni kezdett. Aztán kihúzott egy nyomtatott nyugtát, melyre egy megsárgult papiros volt ráragasztva. Súlyos nyugodtsággal mondta:

 

- Igaz, igaz. Baczó Mózes ugyebár? Vissza akarja kapni a verseit?

 

- Igen.

 

- Itt a nyugtája. Önnek kifizetett a vállalat ezekért a versekért ötmillió koronát. Hajlandó valorizálva visszafizetnie?

 

Mózesnek lángba borult az arca:

 

- Egy fillért sem kaptam! Úgy adtam Hollónak egy éjszakai megbeszélés után.

 

Kalecsák gúnyosan tartotta eléje a nyugtát:

 

- Ez nem az ön írása?

 

Mózes mohón hajolt a nyugta fölé. A ráragasztott papirosban visszavillant a korcsmai papírszelet. Tényleg az volt rajta, hogy verseiért ötmillió koronát átvett. Ő akkor olvasatlanul írta alá.

 

Nagy bágyadtság öntötte el tagjait. Minek dühöngeni, minek veszekedni? Ha egy gazembert le is ütne, nem lenne kevesebb gazember a világon. Szótlanul kiment az irodából.

 

Első léptei hazafelé vitték, az Üllői úti szobába. Aztán meggondolta a dolgot. Először is: nem akart találkozni Zoltánnal. Félt, hogy barátja szemei meglátják benne a felajzott akaratot, s lefogja az elintéző kezet. Aztán: nem akart tragédiát vinni régi tanyájukra. Gondolkozott, eléje tűnt a vérhalmi korcsma a roppant horizont közepén. - Ezt a búcsúnapot még megengedem magamnak. Teljenek meg szemeim a világ szépségével, s azt zárják magukba örökre. - Felugrott egy villamosra.

 

Magános volt a Vérhalom, elhagyatottak voltak a környező mezők. Hétköznapon csak reggel és este mozognak itt emberek: a munka erre lakó zsoldosai. Mózes lassan ment az ellankadt rétek és izzó kukoricák közt a domb felé. Napszakadásos zuhatagban ömlött a meleg, s a felreszkető levegő tele volt a perzselt élet szagával. Mózes egész testét, testébe göngyölt lelkét átfolyta a nyár jósága. A halálba hajlott test mégis fakadó hálát termett az életnek. Egy nagy megköszönő könnycsepp telt szemeibe.

 

A korcsma csendes volt és ember nélküli. A korcsmaudvar nagy napraforgói tág bámulást meresztettek a nagy hallgatásba. A székek ide-oda lökve hevertek. Egy asztalon három veréb kereste a múlt lakoma morzsáit. Mózes megállt az udvaron. Nagy hangon köszönt:

 

- Jó napot kívánok!

 

Senki sem felelt. A három veréb ijedten rebbent tovább. Fürge szárnyaik felzavarták a nyár nyugvó nehéz vizét.

 

Mózes már majdnem szorongott. Nagyot kiáltott:

 

- Jó napot kívánok, Gajdos uram!

 

Belülről a lakásból, a zárt ajtó mögül, száraz köhécselés hallszott ki. Aztán csendes szeszpetelődés. Az ajtó kinyílt. Sápadtan, köhécselve, valami láthatatlan rossz kéztől előregörbítve a korcsmáros csoszogott ki:

 

- Meghalunk, meghalunk – mondta csendesen két köhögésroham fullasztása közt.

 

A többes szám csak akaratlan méltósági forma volt nála. Mózes összerezzent. Meglúdbőrözött az egész teste. Oh, milyen borzadalmas, milyen csúf, hideg nyálkás ez a szó! Körülnézett a dús horizonton, hogy magába melegítse a nyár roppant életét.

 

- Kaphatnék valami ebédet, Gajdos uram?

 

A korcsmáros szemei elüregesedtek, lábai szétálltak, kezei tétován mentek szét a levegőbe:

 

- Ebédet! Hétköznap! Ki látott ilyet? Talán idegen országbeli a fiatalúr?

 

-Hát már nem emlékszik rám? Sokat jártam ide a menyasszonyommal. Ezelőtt két hónappal itt tartottuk az eljegyzésünket.

 

A korcsmáros köhögött. Kivette nagy vörös zsebkendőjét, megtörölte kinyálasodó száját. A zsebkendőt visszatette. Összehúzta a szemeit:

 

- Jaj, igaz. Két sült csirke, uborkasalátával, töpörtős pogácsa, ugyebár? Akkor még semmi bajom sem volt. Azt hittem, én fogom eltemetni a lipótvárosi bazilikát. Most állandó vendégem lett a halál. A tüdőm is rágja, a vesém is vájja. Vesét velővel rendelt nálam, azért vagyok korcsmáros. - És halványan nevetett a saját ötletén.

 

- De valamit csak ad nekem ebédre, Gajdos bácsi? Csak nem jöttem hiába?

 

- Valamit? A feleségem a rokonainál van. Pincér, szakács nem kell itt hétköznapon. A halált egyedül is ki tudom szolgálni. Túró, az van, meg egy kis szalonna is.

 

Mózesnek mindegy volt a dolog. Odaült a kis filagóriába, a horizont mérhetetlen csodálkozása elé. A korcsmáros nagy nyöszörgéses, köhécselős buzgósággal lassanként előkerített egy terítőt, egy kevés szalonnát, túrót, kenyeret. Három deci vörösbort is tett eléje. Aztán bocsánatot kért: ő beteg, visszafekszik az ágyára. Ott kell heverni egész nap, mert minden mozgás árt a veséjének. - Higgye meg, fiatalúr, néha kicsordul a könnyem, amint így farkasszemet nézek a halállal – mondta az öreg, és bement a házba.

 

Mózes nézte a várost, a mezőket, nézte a világot, az életet. A megvidámult hegyek, a megrakott mezők, a naptól izzó kukoricaföldek dűltek a város felé. Mintha az erdők, sziklák, gabonaföldek folytonos összerohanásából duzzadna fel a város kincses házakká, hallgató templomokká, rohanó emberekké. Olyan nem tagolt, egyetlenegy forró test volt az egész világ a nyár óriási ölelésében.

 

- Be szép! Be szép! - súgta a küszöbhöz ért fiú.

 

Aztán szerelmes lassú nézéssel ölelte be a napban égő várost. Kinyílt szemeivel, szelíd meghajlásával egy fiatal sírás beszélt benne:

 

- Oh, Budapest! Olyan vagy, mint egy végtelen ölelés, de engem elhullattál. Dúsan terített meseasztal vagy, de nekem nem adtál helyet. Te vagy a kincsek nagy megmutatója. És én ide hozzád futottam, hogy lelkek kincse, akaratok karja, éhes ajkak jó íze legyek. Nem láttál meg, nem hallottál meg, vak lelkű anya. Nincsenek szemeid a te vér szerinti gyermekeid számára.

 

Azért szeretlek, végtelenül szeretlek, Budapest! Szeretlek, mert élet vagy: megnőtt termés és rohanó csók. Csodálatosan gigászi dac vagy, titáni torlasz a halálzuhatag elé. De engem hagytál elsodorni.

 

Könyörgöm neked, szerelmes szép mostoha édesanyám. Látod: szerteszét az országban titkos kincsű lázas lelkek nőnek. Nőnek az élet vigasztalásának, nőnek az ember megszépítésének s a szerencsétlen faj igazának.

 

Olyan árván dideregnek, lehullanak, elvesznek örökre. Oh, lásd meg őket, hívd gazdag öledbe, melegítsd át lendülő karuk vérét, csókold fázó szívüket: hogy ne pusztuljon a magyar termés. Oh, népek szépséges királynéja, hajolj az Európa-vadonba tévedt szegény keleti királyfira: takard be forró szíveddel, vidd széles szárnyaidon, légy áldóan, zuhatagosan, termékenyítőn magyar a hozzád futó árvákhoz, visszhangtalan Budapest!

 

Megint könny jött szemeibe. De a fájdalom már nem roncsolt nehéz kezeivel. Lelke mérhetetlen orgonává tömörlött fel, s a bánat, mint végtelen zsoltár, mint földből, városból, égből kizúgó melódia reszketett át rajta, és végtelenné tette életét.

 

Aztán enni próbált. Mély meghatottsággal tette a kenyeret, a szalonnát, a bort szájába: a folyton átlényegülő élet csodás titkait. Az étel íze, az ital íze messze rezdülő emlékeztetések voltak. Odahozták az elmenőnek a kolozsvári ház szelíd örömeit, az apa és az anya megcsókolt arcát. - Mennyi család van minden falatban, és milyen nagy emberi ölelés a kenyér! - mondta benne a felébredt áhítat.

 

Aztán papírt, ceruzát vett elő. Három levelet írt: Bálintnak, Zoltánnak és menyasszonyának. Bálinttól a hívő forró zokogásával búcsúzott el, és még egyszer kérte, hogy vegye jóságába Katicát. Megkérte, hogy ő temettesse el: egyszerűen, csendben, az ő lelke szerint. Zoltánnak meghagyta, hogy adja el minden cókmókját, ami még maradt tőle. A kapott pénzen utazzon le Kolozsvárra az édesanyjához, és valahogy lopja be az öregasszony elborult életébe a megszökött fiú utolsó csókját. Menyasszonyától bocsánatot kért, s könnyes, mély szerelmű szavakat csókolt feléje búcsúra.

 

Egész délután ott ült. Már nem gondolkozott, nem is érzett. Két nagy nyitott szem volt, melyekbe utolsó forró csókolással ment be a világ. Bágyadt, alaktalan köddé oldódott a dolgok ormain. Mintha előre meg akarta volna ízlelni az örök nem-levés határtalanságát.

 

Estefelé bement a városba. A három levelet bedobta egy postaszekrénybe. Lassan ámolygott az utcákon, az elrohanó emberek között. Most már sajgott, most már didergett, most már zúzó talpakkal lépett rá egy óriási árnyék. - Még nem, még nem! Még van nap, még nincs éjszaka! - könyörgött benne egy kétségbeesett sírás.

 

Még egyszer együtt kell lennie valakivel. Nem mehet el úgy az élettől, mint egy puszta házból, ahol csak süket csend s egy irtózatos gyilkosság emléke ijeszt. Kell, hogy egy feléje hajló arc maradjon meg behullott szemeiben, kell, hogy szívében emberrel telt meleg hangok maradjanak. Olyan egyedül, olyan hangtalanul, olyan társtalanul lesz ott a vak üregben. Hiszen gyermekkorában is előre megmelegítette párnáját, mikor aludni ment: - Hova menjek? Kinek vigyem az utolsó fájdalmamat? - kérdezte a gondolata.

 

Nem adott feleletet rá. De egyszer csak az Óriás utcában volt, a Sisákék kis háza előtt. Bár még soha nem volt itt, csak az Annuska leírásából ismerte a házat. És most mégis egyszerre megtalálta, anélkül hogy tudta volna, hogy idejön.

 

Még kora este volt, a lányok még szobájukban öltözködtek. Sisákné éppen az udvaron matatott. Külön, férfira gyakorlott emlékezetével rögtön megismerte Mózest:

 

- Jézusmária, kit látok! Az elájult költő fiatalúr! Nem volt szép, hogy sohasem nézett erre mifelénk. Hogy tetszik lenni?

 

- Nagyon jól vagyok, néni. Melyik az Annuska szobája?

 

- Az ott, lelkem, az udvar szegletében. Éppen most öltözik. Nagyon fog örvendeni a költő úrnak.

 

A költő urat hangosan és rangosan mondta, hogy megtisztelje vele házát. Aztán az udvar mélye felé kiáltott:

 

- Annuska szívem, vendége van. Nem is képzeli, hogy kicsoda.

 

Mózes kopogtatás nélkül nyitotta be az ajtót, mely nem is volt kilincsébe betéve. Annuska egy tükrös asztal előtt ült, a haján végezte az utolsó babrálásokat. Még csak alsó fehér ruhájában volt, s melle kijött az ingből. Hátra sem nézett. Unott hangon mondta:

 

- Jókor rád ért, kedves pofám. Várj egy percet. Tedd addig magad kényelembe.

 

- Hát nem ismer meg, Annuska? - kérdezte Mózes fájdalmas ijedten.

 

A hangra a nő visszafordult. Egészen más arca lett: női arc. A hangja is más zengést kapott:

 

- Ni, a fiatalúr! Aki azokat a szép verseket írta. Sokáig volt beteg?

 

Felállott. Jóvá tisztult szemei melegen néztek Mózesre. Az kezet nyújtott neki:

 

- Lássa, hogy mégis megtartottam a szavamat. Mégis eljöttem.

 

A nő széket tett eléje. Mózes leült. Egy percre hallgattak. Valami zavart érzett mindkettő. A nő nem tudta: akkori vasárnapi önmagát vagy a mestersége rabját keresi a fiatalember, hogyan beszéljen, mit kezdjen vele. Mózest pedig, amint ezt az anyaságra teremtett jó női arcot látta, elöntötte az elpanaszolás, az átsírás végtelen vágya. A szemei nedvesen csillogtak, s hangján kireszketett a nagy erőfeszítés:

 

- Annuska, szeretnék az egész éjszakára vendége lenni.

 

A nő láthatólag örvendett:

 

- Jól van, szívem. Tessék egy percig várni. Megyek, és megmondom Sisák néninek, hogy ne engedjen senkit hozzám.

 

Magázták egymást. Amíg Annuska oda volt, Mózes szétnézett a szobában. A szokott ilyenfajta szoba volt, a szomorú kenyeret termő heverődívánnyal, a mosdóval és a kannával, a képes levelezőlapokkal, a fényképekkel s egyéb szokott dolgokkal. De a szépen nappalra vetett ágyon polgári tisztaság volt, és látszott, hogy ez az ágy érintetlen, hogy ebben csak Anna aluszik. A két nagy szekrény is ragyogó tiszta volt, jól záró ajtókkal, tele tisztességes ruhákkal. Az egész szobában volt valami több, valami elütő. A tisztaság, a rend megnyugtató jólesése, mely kiszállt a dolgokból. De ami a legjobban meglepte Mózest: egy óriási baba volt az ágyon. Nekitámasztva hátával a falnak, roppant szőke haja alól óriási kék szemeket meresztett a szoba fehérségei felé.

 

Annuska bejött. Észrevette, hogy Mózes a babát csodálgatja. Félénken mondta, mintha kissé szégyellné a bizalmasságát:

 

- Tudom, min gondolkozik a fiatalúr. Csodálkozik, hogyan kerül egy ilyen gyermekbaba ide. A szegény kis boldogult lánykám babája volt. Egész betegsége alatt ezt szorította lázas kis testéhez. Mikor meghalt, alig tudták kivenni a karjaiból. Itt tartom a szobában egész nappal. Amint néz a nagy kék szemével, úgy érzem, mintha a kislányom nézne vele. De ha valaki jő, bezárom a szekrénybe. Ha éhen halnék, sem tudnám azt elkövetni az ő szemei előtt.

 

Mózesből kiszisszent a sírás. Két kezével szorította lehullott fejét. A nő egész közel ment hozzá, ijedt és szánakozó volt a hangja:

 

- Fiatalúr, mi baja van, szegény fiatalúr?

 

Kezeivel végigsimogatta a Mózes fejét. A lágy ujjak hosszú, meleg sugarakban folytatódtak le a minden sírás gyökeréig.

 

- Jaj, jaj – fuldokolta Mózes, mint egy meggyötört gyermek. - Mi bántja, fiatalúr, ne sírjon – kérlelte Annuska.

 

Mózesnek olyan jólesett, ha hazugságba pakolva is, adni valamit a szenvedéséből. Felemelte könnyes arcát, fel-felrázkódó sírással mondta:

 

- Az orvos azt mondta, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, a szívem...

 

Annuska mellé ült. Most már egészen anya volt az arca. Cirógatta a fiatal szőke hajat, s hízelgő hangon vigasztalt:

 

- Ugyan, nem szabad ilyen hamar kétségbeesni egy ilyen szép fiatalembernek. Gyógyíthatatlan baj, macskát! Nem így néznek ki a gyógyíthatatlan betegek. Azok az orvosok összebeszélnek mindent. Nekem is azt mondta egy ezelőtt öt évvel, hogy három hetem sincs hátra. És itt vagyok, és olyan egészséges, mint a makk. A szegény kislányomra meg azt mondták, hogy egész nyugodtan alhatom, kutyabaja sem lesz. És odalett.

 

Odanézett a babára, s olyan jólesett elszomorodnia e mellett a másik nagy szomorúság mellett. Mózes érezte, hogy ebben a fájdalmában tud a szegény nő legközelebb jönni hozzá. Elébe ment:

 

- Hány éves volt a kislányka? Hogy hívták?

 

A legtisztább avar mozdult fel az egyszerű lélekben, s könnyes meleg szavakban permetezett ki belőle. Beszélt lánykoráról, férjéről, a kicsike születéséről. Első szemnyílásáról, első kacagásairól, fogairól, első lépéseiről, első édes szavairól, ruhácskáiról. Kutatott a szekrényben, s egy titkos fiókból, ahol a régi tisztaságait tartotta, kivett egy hervadt fényképet. A gyermek volt rajta. Átvillanó szőkeségével, nagy, messze néző szemeivel olyan volt, mintha a halál vetette volna magának e lenge virág magvát. Azután sírt, a régi jó megszokott sírással, mely a rendes havi nagymosás volt a lelkében.

 

Ez a nagy meleg zápor feloldta Mózest is. Lassanként ő is szavakban futott át a másik lélekbe, hogy annak meleg szánalmában bújjék el irtózatos fájdalmával. Beszélt a kolozsvári házról, édesapjáról, -anyjáról: mindenről, amit elmenő lelke még egy utolsó búcsúzással akart megcsókolni. Az élet két kivetettje szívet beszélt egymásnak a körülvevő éjszakában. És a baba nagy kék szemeivel nézte ezt a két összehajló szomorú fejet.

 

Éjfél táján Mózes összerázkódott. - Nem érzem egészen jól magamat. Nem kaphatnék egy csésze forró teát?

 

- Hogyne, szívem. Várjon, átmegyek Sisák nénihez, magam fogok főzni egy kis jó erős teát. Nekem is el fog kelni.

 

A nő már az ajtóban volt. Mózes kicsorduló fájdalommal kiáltott utána:

 

- Annuska!

 

Az visszafordult. Csodálkozás állt szemeiben. Mózes odament. Forrón, hosszan magához ölelte:

 

- Köszönöm, hogy olyan jó vagy.

 

A nő szelíden, anyásan cirógatta meg a szomorú arcot. Kiment. Az ajtó betevődött.

 

Mózes halálos fehérre sápadt. Kivette nadrágja hátsó zsebéből a fegyvert. Megvert, zokogó, könyörgő szemmel nézett körül a szobában. Sajátságosan: mintha édesanyja violáinak és rezedáinak illata lehelt volna el arca előtt.

 

Aztán, már elmerült tudattal, odament a babához. És mintha annak festett babaarca, szőke haja, kidülledő kék szeme mondaná az élet minden ízét: megfogta, s egy őrült, zuhanó csókot hullatott rá a puha szőke hajra.

 

A babát visszatette. A lövés hangjára elsőnek Annuska futott be a konyháról. Ott feküdt Mózes a díványon, hátrahullott szőke fejével, nyugodtan lehunyt szemeivel. A melléből vékony erecske szivárgott.

 

A nő felsikoltott. Aztán őrült rémülettel rohant a babához. A baba kicsodálkozó szemeit tenyerével elfedte, s úgy zárta be a szekrénybe.