Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

 

4.

 

 

 

 

- Mester, ön ma az egyedüli művész Európában. A szobrászat ma Boór Bálint. Az ön neve jelent egyedül jövőt. Borosnyait merik a mesterrel párhuzamba hozni! Aki még a cipősarka sem lehet a mesternek. Minden hónapban hozat egy tégely Übermenschet Németországból, azt kenegeti a szobraira. A Koleszár pedig cukorport kever a nők húsába, hogy kívánatosabb legyen. Csak a mester a nagy, az ős természet.

 

Kräuterné, mint mindig, szétdöfögetett a szavaiban. Mindenki kacagott. A sajátságos társaság lelkendezve járt szét a szobrok közt. Bálint unott-szórakozottan hallgatta őket. Hogy tegnap, a rendes kirándulásos találkán csak Katicát találta, aki elpanaszolta Mózes gyors elutazását: ő is elhatározta, hogy megint lebújik Sümegre. Úti táskája már kidudorodott oldalakkal készen is várt az előszobában, hogy másnap a reggeli vonattal elutazzék. Ezt a délutánt egy nagy magános sétára akarta használni. Mert mostanában, hogy napjai meglázasodtak az alkotásra ébredő erőktől, megint sok beszélnivalója volt önmagával. A legközelebbi őszi tárlatra egy nagy nemzetközi vándordíjat tűztek ki, és elhatározta, hogy ő is pályázni fog. De a szobor benne még csak alaktalan érzés, egy nagy fájdalom volt: egy még a testlélek bozótjaiból fel nem szabadult kiáltás. Kifejezni egyetlen alak dermedt életében egész faja és egész élete egygyökerű tragédiáját: ez volt benne a még csak vak mélységben megmozdult akarat. Sajátságos vázlatrészekkel töltötte meg vázlatkönyvét: egy arc, melynek kiáltó szenvedésében ott fagy minden emberi fájdalom sírása, egy könyörgő szem, egy segítség után vonagló kar. De érezte, hogy ezek mind csak vak töredékek, fattyú fakadásai a mélyben vívódó fogantatásnak. Ahol a test is lélek, a lélek is test, s a térbe domborodó szobor még csak az idő omlásában rohanó fájdalmas élet.

 

Körülbelül délután öt óra volt, mikor ez a nem kívánt társaság betoppant hozzá. A társaságot Hucskó Amália vezette. Mert erre a dús szőkeségű szláv nőre sohasem mondták azt: Kräuter Edéné. Ellenkezőleg, a férfinak volt a neve: a Máli férje. És tényleg: a férfinak ez volt egyetlen foglalkozása, mely különben nála semmi szellemi vagy testi munkával nem járt. A vörhenyeges, óskandináv törzsfőnök képű férj csak néma háttér volt a zengő asszony mellett. Ez az ember ős tagadása volt minden tettnek, mozdulásnak, akaratnak. Olyan volt, mint az idő: állt és nyelt. Ételt és italt nyelt. Ülni egy jó kis vendéglőben és anyagcserélni: ez volt az élet számára. Annyira nem volt temperamentuma, hogy pesti adoma szerint egyetlen gyermeküket is, akit valamelyik vidéki városban neveltettek, hogy szülői felindulásokkal ne rongálják az apai életet, havi részletekben nemzette. Élete egyetlen kiötlő boldogsága akkor volt, mikor a kommün bukása után, a debreceni biztosítási vállalat, ahol szép állása volt, valami oktalan vádért elbocsátotta hivatalából. Dehogy védekezett volna. Most már úgy lehetett semmit csinálnia, hogy érte mártír és áldozat név járt ki neki. Két évig abból éltek, hogy fényesen berendezett debreceni lakásuk bútorait, az asszony hozományát, darabonként adogatták el. Mikor már csak a portörlők s a vásott fejű kefeseprű bútorozták az öt szobát, eladták a lakást, és feljöttek Budapestre. Itt egy-két újságíró ismerősük révén bejutottak az irodalmi és művészi körökbe. A meglehetősen csinos, ravasz és rideg asszony egy pillantással meglátta azt a módot, mellyel a modern demokrácia beteg árváit fejőstehenekké teheti önmaga és omlatag férje számára. Soha nem olvasott semmit: de tudta minden író minden munkájának a címét. És olyan belső lelkesedéssel tudott szemberajongani egy írót, hogy annak volt annyi önmagához való szeretete, hogy ne kétkedjék az Amália irodalmi tájékozottságában. Mint minden szegény és rideg lélek: nagyszerűen tudta meglátni az emberek apró hibáit, kis nevetséges oldalait, az életgladiátor félreficamodásait. És vérbe tűzdelő kegyetlen részletességgel tudta előadni. Így a szerencsétlen, a szabad versenyes demokrácia vad harapásában csupa sebbé karmolt írók és művészek közt az a két varázsos képessége volt meg, mellyel ezeket a fáradt, imbolygó lelkeket magához köthette: elhitetően dicsérni szembe és elhitetően kicsinnyé torzítani minden lehető versenytársat a háta mögött. Azonkívül apróbb és nagyobb viszonyokba, vagy ahogy az új irodalmi tolvajnyelv mondta: szerelmi átélésekbe elegyedett a nevesebb írókkal. A férj csodálatosan tudott néma herceg lenni. És ha a boldog Don Juan egy portorikót tett a szájába és egy korsó sört eléje: Othello a párnát nem arra használta, hogy megfojtsa a jövedelmező Desdemonát, hanem hogy behunyja rajta a szemeit. És ezek a viharos zsebű írók és művészek, akiknek oly nehéz volt a kenyér ezekben az agyaros napokban: mégis állandó táplálék és jövedelem tudtak lenni e két ügyes élősdi számára. Sokszor megtörtént, hogy némelyiknek egy krajcárja sem volt, a család otthon reszketve várt, de azért a hosszú éjjeli lakoma után a Kräuterék számláját a maga rovására íratta.

 

Amália magával hozta üzleti társnőjét, Kokoska Erzsébetet a férjével együtt. Erzsébet valaha tág szemű, tág szerelmű, jóképű kis tót cseléd volt egy budapesti műkereskedőnél. Egy kiváló öreg festőnek feltűnt a lány, s kivitte magához gödöllői villájába modellnek és búcsúsugárnak lemenő napjához. A festő nyílt házat tartott, írók, művészek, műkedvelő urak állandóan nagy asztalt ültek körül nála. A szemfüles kis tót cseléd addig hallott esztétikai, kritikai mondatokat ismételgetni, hogy lassanként vagy négy-öt szótrikót fércelt össze magának, melyeket bármely irodalmi vagy művészi alkotásra rá lehetett húzni. A festő nagy derültséggel vette észre: hogyan pelyhesedik kultúrát az ő kis vadlibája. Elkezdte kisasszonynak öltöztetni, tanítgatta a társas élet furfangjaira, az asztalhoz ültette a vendégek közé. Így került be a modern fiatal írók társaságába. Azok közt aztán egypár hónap alatt annyi használható szót szedett magára, hogy máról holnapra hálátlanul otthagyta az öreg festőt, s beállott külön nagynőnek. És mert az íróknak valóságos szerelmi entoutcasja volt, lassanként az új irodalom részének tekintették. Egy ismert szobrász aztán cégjegyzőnek jelentkezett, és elvette Erzsébetet. A szobrász göthös, ideges ember volt, borússá tette az Erzsébet egét. De a tüdőbacilusok megsajnálták a megsúlyosodott nőt, és férjtelenítették. A felszabadult nő most jutott csak teljes élettudományához. Elvett férjül egy jól öltözött, jóképű, nála sokkal fiatalabb embert, aki annyira jelentéktelen volt, hogy kétévi házasság után még a nő legbensőbb barátnői sem tudták a nevét. Erzsébet pedig beállott egyetemes közvetítőnek. Befúrta magát mindenki barátságába, akinek neve jelentett valamit a képzőművészetben. És ha egy festő, egy szobrász napjai megsápadtak, ha a pénz megfogyott, s a gondok szemei megtágultak: Erzsébet az agónia leglázasabb perceiben megjelent mint Gondviselés, mint lélekhez simuló barát. A részvét széles áradásával suttogta a meggyötört fülébe, hogy ő szenvedélyes műgyűjtő, lakásán mesés műkincsek garmadája van, szeretne az illetőtől is valami örök életű emléket. Ő tehetsége szerint minden áldozatot meghoz, már csak azért is, mert ő sajogja legjobban a művész helyzetét, de bizony neki is szűken van a pénze, s néha a legszükségesebbre sem telik. Így a nyomorúság és a barátság kezet fogtak, hogy rengeteg művészi tárgyat juttassanak az Erzsébet kezébe, aki azokat óriási haszonnal továbbította át pénzes uraknak. Mert bejáratos volt mindenüvé, s üzletét már bútorok, régiségek közvetítésével bővítette. Ő szüretelte le Budapest úri nyomorúságáról a halálos verejtéket. Titkos összeköttetésben volt a város minden házaló zsidójával. Már ő maga is mint művész szerepelt. Férje rengeteg apróbb-nagyobb szobrot hagyott hátra. Ezek most lassú sorban léptek elő az Erzsébet alkotásaivá. Műtermet tartott, hogy legyen a rengeteg ócskaságnak átmeneti raktára. De néha oda idézte meg ismerőseit. Ilyenkor gondosan, szobrászosan bepiszkolt vászonköpönyeget vett magára, kezeit beagyagozta, s homlokára a műalkotás verejtékét vizezte. Különben már híres ősnemesi családból származott, melynek köldökzsinórja a francia Bourbonokhoz is elnyúlt, s hosszú mesét tudott arról a küzdelemről, mellyel főrangú családja meg akarta akadályozni, hogy művészi pályára lépjen.

 

Velük jött a harmadik barátnő, e pesti triumfeminatusnak legrothadtabb és legrikoltóbb tagja: Visky Sára, a kétférjű nő. Ezt a jelzőt Sári a törvények minden horzsolása nélkül tudta viselni. Az egyik férje, a kiadósabb, a fitogtatottabb már hulla volt. A szürke szemű, szürke hajú, szürke arcú, beteg ingereknek való nő egy régi kassai család utolsó beteg hajtása volt. Már a huszonnegyedik évét szenvedte, és még mindig a leányszobában s csak könyvekkel etette hisztériumát. Ekkor, véletlenül, egy pesti kirándulás alkalmával, találkozott Szigethy Gyulával, az új magyar festőművészet egyik legcsodálatosabb lírikusával, a halál nagy festőjével, aki az egész életet mint a halál téveteg álmát látta. A szerencsétlen lángész, aki akkor negyvenötödik évét tékozolta, már teljesen érett volt a halálra. Az alkohol, a vérbaj, a szörnyű éjszakázások teljesen szétrohasztották. Ebben a sajátságos életben, mely a világ színeit egy roppant halotti zsoltárrá gyűjtötte össze, minden darabka a halál átrágott, megunt falatja volt. Sári rögtön meglátta, hogy aki ezt az élő hullát az anyakönyvvezethőhöz cipeli, az hamar a nemzet özvegye lesz. Így aztán nagy megértő ráborulásokkal, ezer ravaszságú csiklandozással, bő itatással, összefogva a delirium tremensszel, tényleg polgári és egyházi áldás alá tudta hurcolni a szerencsétlent. Egypár irtózatos hét után, melyek alatt Sári úgy bánt a szerencsétlen festővel, mint egy rühes kutyával, a halál szelébe kapott lángész tényleg kilobbant. Most lett csak igazán Szigethy Gyuláné Visky Sáriból. Férje műveihez úgy tudott egy-egy adag nemzeti fájdalmat kimérni, hogy nagyszerű üzleteket csinált az új kapitalizmus könnyű pénzű társaságában. És minél inkább vitték szét az árva festőt a férgek és a föld nedvei, s amint a csodálatos színeket meglátó szemek szétfolytak, a széles keserű száj lerothadt a fogakról: Sárinak annál férjebb és üzletebb volt ez a csontvázzá rohanó hulla. És mert az üzemhez könyvvezető is kellett, elvett egy színtelen, szagtalan, íztelen kis költőcskét, egy jóképű élelmes fiúcskát, aki belátta, hogy ez a meztelen hulla jobb üzlet, mint a finoman öltöztetett szonettek. Együtt jártak el minden helyre, minden alkalomra, hol művészi és írói összejövetelek voltak. Nemcsak Sári nem tette le a Szigethy nevet, hanem a kis új férj is úgy mutogatta be magát: a Szigethy Gyuláné férje. Sári teljesen átlényegült Szigethy Gyulává. Mindazt a tiszteletet és ünneplést, melyet életében a hulló lángésztől megtagadtak, most ő kaszálta össze magának. Olyan macskakarmos, meztelen szemtelenségű kegyetlenséggel ítélkezett művészi dolgokban, annyira mímelte a holt lángész lezúzó mondatait, hogy az imbolygó akaratú művészvilágban tényleg be tudta helyettesíteni magát olyan tekintéllyé, amilyen a holt festőt illette meg. De művészkedés, esztétikai kirándulásai, minden szereplése, csak utak és eszközök voltak, hogy féktelen csókvágyát torkig etesse. És a kiváló, ezer tégelybe felüzemezett hulla itt tette a legnagyobb szolgálatot: a kis művészkukacok és írócskák jó reklámot láttak abban, a pesti úri ficsúrok hátgerincét pedig különösen izgatta, ha a Szigethy Gyula rothadt teste mellett feküdt nőhöz dörzsölhették magukat. A holt festő édesanyja, egy már csak sírásban élő öregasszony könyörgő levelet írt neki, hogy legalább egy-két festményt engedjen át fia hagyatékából, hogy legyen, amivel körülmelengesse anyai szívét. A bestia visszaírt a könyörgő anyának, hogy jogairól nem szokott lemondani. És ha még alkalmatlankodik, vagy bárkinek is panaszol: ő közzéteszi a holt festőnek a kommunizmus vezetőihez írt leveleit. Ha tehát nem akarja bepiszkolni fia nevét, jó lesz hallgatnia.

 

Kokoska Erzsébet megállott a Toldi-szobor előtt:

 

- Bálint, te tudod – Erzsébet minden valakit tegezett -, hogy milyen őszinte imádattal voltam mindig művészeted iránt, s mennyire mindenki fölött valónak tudlak. A múlt évben Firenzében egy egész éjszakán magyaráztam D'Annunziónak: hidd meg, Nuncikám, a mi Boór Bálintunk veri a ti összes holt és élő művészeiteket.

 

„Vajon tótul vagy magyarul beszéltél D'Annunzióval, mert más nyelven nem tudsz” - tűnődött Bálint magában.

 

Erzsébet egyet nyelt. Szétkémlelt a hatás után. Folytatta:

 

- A napokban is összevesztem egy egész társasággal. Léderer-Strommer hercegéknél voltunk, akik anyai ágon atyafiak hozzám, és ott gróf Korotnoky Gáborné hevesen támadott. Én akkor megmondtam neki: „Nézd, Margitkám, te tudod, hogy én, aki tizenkét éves koromban könyv nélkül tudtam Nietzschét, Lao-Cét, Dantét és Schopenhauert, nem hamar esem ki a tálamból. És mégis, mikor a Boór Bálint első művét láttam, percekig nem tudtam szólni, úgy megütött ez a hatalmas őserő.” Az angol főrendiház elnöke, aki valaha halálosan szerelmes volt belém, s most is minden hónapban friss virágokat küld nekem, kérdezte is a múlt levelében: „ Ki az a Boór Bálint, hogy te, akinek európai neved van a művészet terén, annyira védelmére kelsz?”

 

Visky Sári közbeszólt:

 

- Szigethy Gyula egyik utolsó beszélgetésében azt mondta: „Ma Magyarországon csak ketten vagyunk történelem, én és Boór Bálint, minden egyéb piszkos rendőri krónika.”

 

A Sári férje a Szigethy mély szemei módjára révedezte el szemeit, s halkan dúdolta a holt festő kedvenc dalát:

 

 

Nagy az én rózsám ereje...

 

 

Hucskó Máli odasúgta Sárinak:

 

- Te menj be az alkóvba. Az ágylepedő kilóg a takaró alól. Nézd meg, hogy tele van bolhapiszokkal.

 

Erzsébet apálytalanul áramlott:

 

- Legutóbb a miniszterelnöknek is megmondtam, aki Mikinek nagybátyja – ugye, Miki? -, hogy mindenki otthagyhatja Boór Bálintot, kövekkel dobálhatjátok, de én mindig mellette maradok, s büszke leszek, ha egy neki szánt követ az én mellem fog fel.

 

- Na, hiszen elég széles szügyed is van hozzá, Erzsikém – mondta mosolyogva Bálint.

 

- Te betyár, te javíthatatlan nagy betyár – csiklandozott Erzsébet, és a Bálint arca felé babrált ujjaival. Aztán megint ünnepélyesre borult: - Nem képzeled, Bálintkám, mennyire fáj az nekem, hogy ennyi műkincset, mely egy világrész büszkesége lehetne, itt látok elbújva heverni. Látod, Bálintkám, ha legalább ezt a Toldit juttatnád valahogy hozzám. Tudod, hogy nálam az arisztokrácia, a főpapság, a pénz nagyságai s a külföldi előkelőségek egymásnak adják a kilincset. Olyan piacot szereznék neked, hogy csoda. Természetesen nem ingyen kívánom, arra még régi és odaadó barátságom – Miki tudja legjobban megmondani, mit szenvedek el naponta minden oldalról miattad – sem jogosít fel. Hanem ha ebben az egy esetben tekintetbe vennéd az én nagyon is szerény anyagi helyzetemet...

 

- Hm, hm, fene meleg van ma – motyogta Bálint. - Nem akartok egy kis borvizes bort?

 

- Nem, nem, kedves mester, miattunk igazán ne fossza meg magát semmitől – szabadkozott a Szigethy Gyuláné férje.

 

Erzsébet dühösen intett neki, aztán kedélyes-őszintén mondta:

 

- Bizony, jót tenne egy pohár.

 

Bálint kiment a konyhába. Erzsébet rákorholt a Sári férjére.

 

- Te marha, ha nincs szobor, legalább legyen borvizes bor. Potyán csak nem másztunk fel ide a várba.

 

Hucskó Máli felfényesedett szemekkel, kihegyesedő fogakkal súgta:

 

- Nem vettétek észre, hogy rándul a balszeme? Ez a paralysis progressiva előjele. Bizonyisten. Így kezdődött egy nagybátyámnál is.

 

Sári lelkendezve újságolta:

 

- Tudjátok, hogy az ágya legalább két hónap óta nem volt tisztába téve? De ez még semmi. Bekukkantottam az éjjeliszekrényébe. Egy szennyes lepedő van az alsó rekeszébe begyűrve. Két nagy vérfolt van rajta, bizony isten.

 

A Máli szemei új fénnyel ragyogtak fel:

 

- Lám, mindig mondtam, hogy ennek az embernek van valami titok a nemi életében. Hát szadista! Pompás! Ede, ezért ma pezsgős vacsorát fogunk kapni a Hamvaséktól.

 

Bálint egy tálcán bort, ásványvizet és poharakat hozott. Megkínálta a vendégeket. Ő maga nem ivott. Máli megint szétszénázott a műteremben. Az íróasztaltól a vázlatkönyv egy kiesett lapjával jött vissza. Gyermekesen könyörgött:

 

- Mester, nálam nagyobb rajongója nincs az országban. Én még nem kértem soha semmit a mestertől. Nagyszerű ez a fej nélküli, szenvedő test. Adja nekem emlékbe, igazán megérdemlem. Művészi keretet csináltatok neki, s az ágyam fölé akasztom.

 

- Sohase akassza, Máli lelkem. Ez is egy tanulmány leendő szobromhoz. Az összes próbálkozásnak szemeim előtt kell lenniök, amíg megtalálom az egészet. Mert mindenikben van valami a megszületendő gyermekből.

 

Máli visszavitte a rajzot az asztalra. Szemei elszélesedtek, mélyükön sunyi kegyetlenség leskelődött. Macskás hízelgéssel mondta:

 

- Milyen hamisan tud a mester kacsintani a bal szemével. Látszik, sokat van fiatal lányok közt. Egy nagybátyám éppen így kacsintgatott. Az is híres Don Juan volt.

 

Sári felkacagott:

 

- Képzeljétek, ez az én drága kis férjem mindig azt mondja, mikor dühbe hozom, hogy paralízisem van. Hát nézzetek ide, látjátok ezt a vékony vonást a padlón. Úgy átmegyek rajta az egész műtermen, hogy félre sem rezzenek.

 

Széttárva két karját, pillangós könnyűséggel ment végig a mutatott vonalon. A végén hamis-durcásan morcogott a férje felé:

 

- Na, pupák, csináld utánam, ha tudod. Aztán beszélj paralízisről.

 

Mind elértették a dolgot. Erzsébet úszott a saját zajában:

 

- Éljen, éljen! Próbáljuk meg mindnyájan. Éppen egy ilyen tréfát csináltunk az öreg Anatole France-nál. De ott egy vasrúdon kellett végigmenni. Csak én és a walesi herceg tudtuk megtenni.

 

Nagy kacagással sorban mentek végig a vonalon, és megéljenezték egymást. Bálint már nagyon unta a társaságot. Odament az íróasztalához, babrált a papírjai közt. Sári gúnyos kihívással kotkodácsolta:

 

- A mesternek sem engedjük el! Ha szegény Szigethy élne és itt volna, neki is végig kellene mennie. Nincs kivétel.

 

A Sári férjét megütötte ez a mondat, s mintha mulasztás terhelné lelkiismeretét, még egyszer végigment a vonalon. De most testtartásában, fejhordozásában, szeme, szája szerepében teljesen utánozta a halott művészt. Az ajkai közt megint zsongotta:

 

 

Nagy az én rózsám ereje...

 

 

Bálint most már kirakatba tette az unalmát. Tettetett felriadással kiáltotta:

 

- Jaj, maguk még itt vannak? Azt hittem, hogy már valahol a walesi hercegnél mászkálnak egy vasrúdon.

 

A Szigethy Gyula özvegyének a férje csiszolt lett, mint egy szonett:

 

- Ha terhére vagyunk a mesternek, csak szóljon, rögtön elmegyünk.

 

Bálint lanyhán nevetett:

 

- Akkor szólok. Soha szólóbb nem voltam. Kissé fáradt vagyok, s holnap utazom.

 

Erzsébet tojtató anyáskodással kodácsolta:

 

- Megyünk, megyünk, drága nagy ember, mi megértők vagyunk. Mi tudjuk, mivel tartozunk a lángésznek. Miki, töltsd ki azt a kevés bort.

 

Nagy ádázkodással búcsúztak el. Mikor leértek a lépcsőről, Máli diadalmas kánkánt táncolt:

 

- Boór Bálint szadista! Boór Bálint szadista! Óriási újság! Fél Budapest meg fog fulladni a gyönyörűségtől.

 

- Teljesen oda van az öreg. Az utolsó szobrai csupa giccsek. Ha belerúgok egy csomó agyagba, akkor is különb szobor lesz belőle – agyarkodta Erzsébet.

 

A Sári férje nagyon férfiúvá kunkorodott:

 

- Voltaképpen kidobott bennünket. Kidobott egy társaságot, ahol ott van a Szigetyh Gyula özvegye! Sári csak többet jelent a magyar művészet történetében, mint ő. Nem tudom, nem lenne-e legjobb, hogy holnap elküldjem hozzá a segédjeimet?

 

Sári fölényesen leintette a hullagazdatisztet:

 

- Csak te ne küldögess senkit. Szigethy Gyula mindig ellensége volt a párbajnak. Az a vonalon menés döfött be szegény Boórnak, azért volt olyan dühös. Ő érezte, hogy mi tudjuk, miért nem kísérli meg. Ez már a halál előtti őrjöngés.