Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

 

3.

 

 

 

 

Hajnalban fázott fel rövid álomszerű zsibbadásából. Halkan felöltözött. Nagy óvatosan kinyitotta az ajtót, kilépett a kertbe. Még nagy szürkeségek bolyhozódtak a horizont szélén, s hűvös volt a levegő. A virágok, a fák lombjai könnyektől csurogtak. Fáradt sírás és nagy szomorúság volt az éjszakából felmerülő világ.

 

Fázott. Szürke ólombörtön volt az élete, ablaktalan, mint egy őrült zárkáé, s ő zsibbadt aláhullással nem akart már rést törni homlokával, szívével a tág levegőre. - Hűvös van, hűvös van – mondta gépiesen.

 

A küszöb előtt volt egy nagy fatuskó, régi ismerőse. Ráült. A lábánál a porban egy hangya mozdult tova. Hosszan nézte, amíg betűnt a porszemek rengetegébe.

 

Az idő telt, s a nap mégsem jött. Mert lassanként nagy kékesbarna felhők ülték meg a levegő vállait. Üres felhők: a zivatart kirázták magukból más aratások fölött, ide csak a bánatukat hozták. És hallgatag borújuk nagy emberi szomorúsággá mélyítette a kertet.

 

És tényleg: a kert csak úgy szűrődött lelkébe, mint egy nagy elszomorodás. A szemeibe nem ment belőle semmi. A remegő szemek nem merték köszönteni az ismerős dolgokat. Jaj, hátha felverik a régi napokat, s azok, mint büntető poroszlók, fekete vesszőkkel jönnek megverni a szívét.

 

Egy szekér ment el az utcán. Nagy nyikorgó döcögéssel törtetett az új nap kenyere után. Bakján egy öregember aludt, alvó kezében aludt a gyeplő. De a lovak mentek, mintha nyitott szem vigyázná őket, mintha éber lélek parancsolna nekik.

 

Aztán itt is, ott is felmozdult az élet. Valahol egy kapu csapódott be. Valahol egy kutat rángattak, s az árva nyöszörgött, mint egy megapadt lélek. A kakasok kukorékoltak. Hosszú emlékeztetéseik áthúzták a szomorú reggelt, mint őszi mezők ökörnyálai.

 

A szomszédban valami állati vakkantás hallszott. Egy női hang meleg csordulással mondta: - Szegény kutya! - Ez a hang olyan jólesett fázásának, s ráfacsarodott lelke, mint félő gyermek az anyai kézre. - Csak sütne fel a nap, csak sütne fel a nap! - ismételgette benne egy gyermekszemű rimánkodás.

 

Egy kéz nyúlt be a kertkapu repedésén, félretolta a reteszt. Öreg, rovátkolt, bütykös asszonyi kéz. Mózes odaijedt szemmel várta: jaj, mi fog következni, milyen arc fog bejönni a tragikus kertbe? A kapu szélesre nyílt egy csizmás láb lökésétől. Egy öreg parasztféle asszony jött be, fején deszkadeberke, benne tejesköcsögök. Mózes felkiáltott:

 

- Ferenc néni!

 

A régi jó tejesasszony volt, aki pendelyes korában annyiszor itatta meg a friss tej fehér örömével. Az öregasszony megállott, csípőjére tette kezeit. Úgy összehúzta a szemeihez futó rovátkákat, hogy a szemgolyói alig látszottak. Úgy nézte felszúró nézéssel Mózest. Akkor szépen leemelte fejéről a deberkét, letette a földre. Most már szétlökte karjait, s kanyargóan nyújtott hangon ádázkodni kezdett:

 

- Édes jó megsegélő szent Istenem, ne hagyj el! Hiszen ez a Mózes úrfi. Én édes mindenható Istenem, hát már ilyent ki gondolt volna.

 

Mózes odaugrott, átölelte az öregasszonyt, s vörös arcát, melyet az idő ráspolya feldurvított, megcsókolta. Egészen a régi gyermekszemeivel nézett az öregasszonyra. Úgy ismételgette:

 

- Ferenc néni! Ferenc néni!

 

Az öregasszony titokra sunyította a fejét, lehalkított hangon kérdezte:

 

- Alszik még a tekintetes asszony?

 

- Alszik – mondta Mózes, és megnedvesedtek a szemei.

 

Az öregasszony látta a megvonagló arcot, és egyszerű szíve értett mindent. Zavarodott ténfergéssel motyogta:

 

- Bizony, nagyon megváltozott itt minden. Hát maga hogy jött haza, lelkem?

 

Mózes legyintett a kezével. Az öregasszonyból kibővült a lélek:

 

- Mindig csak magát emlegette, mindig csak magát várta. Sokszor még enni sem mert, mind az úrfinak tette el a falatjait: hátha éppen ma jön, mondogatta. A gyümölcs, a vetemény ott rothadt sokszor a fán vagy a földben, mert várta, hogy akkor szedi meg, mikor a Mózes úrfi hazajön. Hányszor mondta: - Na, Ferencné lelkem, ma biztosan megjön a fiam, az éjjel megálmodtam. - Egyszer szegény még egy fejkendőt is adott nekem örömében. Aztán az úrfi csak nem jött.

 

Verték, ütötték, áztatott kenderkötéllel verték az egyszerű szavak a megidézett fiút. Ha szétomolhatott volna bűnbánó sírássá, beszívódhatott volna a földbe, szétáradhatott volna az otthoni rögök közé! Hogy az ősi kert minden fájában, virágjában, minden életében nyújtsa ki könyörgő kezeit: - Irgalom, bocsánat, add vissza, élet, az én egyetlenegy anyámat, akit megöregítettem, akit holttá tettem. Eltűrök mindent, a nehéz vezeklés lesz minden percem, csak az anyámról múljék el, amit én szereztem rá.

 

Az öregasszony egy percre elhallgatott. Lehajolt, igazított valamit a tejesköcsögökön. Nem mert a fiúra nézni, szégyellte egyszerű lelke, hogy azt az ő szemei előtt veri ki a bűnbánat. Talán várt is valami szót. Aztán mégis folytatta:

 

- Aztán folyvást betegeskedett is. A nehéz idők, a gondok is nagyon megviselték. Különösen a föld elvesztése fájt szegénynek. Mindig csak azt mondta: „Ferencné lelkem, úgy érzem, mintha boldogult férjem testét adtam volna el.” - Néha napokig enni sem tudott. Olyanná lett szegény, mintha csak az árnyéka járna, s testi valósága nyugodnék valahol a földben.

 

Itt megzokogott az öregasszony hangja is. Felemelte felső szoknyáját, törült egyet az orrán és szemein. Tovább mondta:

 

- Egyszer csak ágyba verte a nagy bánkódás. Engem hívott ide, három hétig én viseltem a gondját, én láttam el a ház dolgait, ahogy öreg fejemtől tellett. A Mihály László doktor úr, áldja meg az Isten a jóságát, mindennap eljött, néha még kétszer is. Egyszer még öt üveg jó vörösbort is hozott. Azt mondta szegénynek, hogy nincs semmi baja, csak pihennie kell, és nem szabad búsulással rontani magát. De nekem megmondta a tekintetes doktor úr: „Ferencné lelkem, maga jó asszony, vigyázzon jól erre a szegény öregasszonyra, mert hamar eltörhet az olajos lámpája.” Én kérdeztem tőle, mi baja van szegénynek, tekintetes doktor úr? „Hát – mondja-, nincs annak semmi különös baja, de baj neki az egész élet. Nagyon egyedül van, s valami nagy bánat rágja szegényt. Ezért aztán hamar eltelt az idő felette, s olyan öregségi gyengesége van, amilyen csak a nagyon öregeknek szokott lenni. Pedig az ideje nincs meg hozzá. Haza kellene hozni a fiát.” - Mondtam én is neki: „Bizony, tekintetes doktor úr, ez volna az egyetlen orvosság.”

 

Mintha az egyszerű jó öregasszony helyett vörös ruhás, zúzókarú hóhér sújtott volna háromszor a fiúhoz, majd szétfreccsent a vér belőle. Oh, hogyha valaki megtaposná, ha súlyos vashengerek zúznák el minden tagját, hogy megtörjék, széttiporják, megsemmisítsék a fájdalmat benne! Az öregasszony egy percre hallgatott. Aztán egy nagy széles szomorút lendített a levegőbe:

 

- Aztán csak felkelt, de a betegségétől fogva egészen mássá lett. A hallása is úgy megromlott, hogy csak nagy nehézséggel lehet szót érteni szegénnyel. De az még csak megvolna, megesik az más ember gyermekével is. De szegény néha olyan, mintha nem volna otthon a lelke. Csak elbeszélget néha, olyan okos a szava egy darabig, mint régen volt. Aztán egyszerre, mintha kiköltöznék a lélek belőle, azt sem tudja, miről esett szó. Ne hagyja el többé, Mózes úrfi, a szegény tekintetes asszonyt. Halálában sem lesz nyugta a szegénynek, ha nem az úrfi kezei fogják le a szemeit.

 

Megint szotykosak lettek a szemei, az orra hegye. Megtörölte őket. Kitöltötte az idejáró tejet, betette a konyha ablakán. Aztán meggondolta magát:

 

- Adjon még egy csuprot, Mózes úrfi, mérjek többet egy fél literrel, most az úrfi is itthon van.

 

A kapuból még visszafordult:

 

- Holnap hozok gyenge ordát az úrfinak, ha most is úgy szereti, mint régen. Csak legyen jó fiú a szegény tekintetes asszonyhoz.

 

Mózes visszatántorgott. Leült a konyha küszöbére. Élete nem mert gondolatba, érzésbe, szavakba nyúlni, nehogy a fájdalom új mozdulással őrültté tegye. Belülről csendes hívás hallszott:

 

- Mózes fiam, Mózeske!

 

Bement. Amint belépett, a sápadt öreg arcot megsugározta az öröm. Oh, milyen szomorú volt az öröm ezen az arcon.

 

- Csakhogy igazán itt vagy! Már azt hittem, fiam, hogy csak álmodtam az egészet.

 

Mózes odafutott az ágyhoz. Karjai átölelték az öregasszonyt, feje lehullott az életadó ölbe. Az öregasszony megölelte, megcsókolta. Ravasz nevetéssel kérdezte:

 

- Emlékszel, rajkó, az öreg fakanálra?

 

Most már Mózes is mosolygó arcot tartott édesanyja felé. Az majdnem dicsekedve mondta:

 

- Látod, még most is őrzöm. Menj csak, húzd ki annak a kasztennek a középső fiókját, mi van benne.

 

Mózes odafutott, kirántotta a fiókot. Egy valamikori fakanálnak barna, kopott, fejetlen nyelét vette ki belőle. Az anya és a fiú édesen összenevettek, s nevetésük, mint régi arany csengett.

 

Ez a fakanál volt az anyai szigorúság egyetlen emléke. Harmadik gimnazista korában, a kamasz ösztönök feszítő gazdagságában, a kis Mózes osztálytársaiból titkos rablóbandát szervezett. Ő volt Rinaldo Rinaldini, a nők szerelme, a férfiak réme. A stílusegység kedvéért meg is esküdött, hogy a Török igazgató kis Annuska lányát el fogja rabolni, beront az öreg Herepey tiszteleteshez, mellének szegzi pisztolyát, s úgy kényszeríti, hogy rögtön eskesse meg őket. Minden rendben volt már. Bandáját titkos összejövetelekben a Hója- vagy a Feleki-erdő titoktartásában gyakorolta be szörnyű támadásokra. Csak az a kutya pisztoly hiányzott a drámához. A próbákon még csak lehetett az elsikkasztott nagy kapukulccsal helyettesíteni, de azt mégsem lehetett várni az öreg Herepeytől, hogy egy kapukulcstól pisztolylövést rémüljön. Végre leghívebb hadsegédének, az öreg Györke csizmadia fiának sikerült elkölcsönözni hazulról egy elég rémes pisztolyt két bő zsebnyi kapszlival. Ez már valóságnak is elég ijesztő volt, mert a kapszlik akkorát puffantak, mint egy ágyú: az elpattantója rázkódott össze a legjobban. Roppant ordasra hízott örömük, hogy ők most milyen rettenetesek. Minden este külön puffantó összeesküvésre gyűltek össze a temető mellé. De a végzet előre megfontolt külön furkálásokkal áskálódott Rinaldini ellen. A temetőőr csirkéi napról napra idegesebbek lettek az öreg Herepey leendő rémületétől, s a temetőőr panaszt tett a kolégyom igazgatóságánál. Szegény Rinaldót bezárták egy egész vasárnapra bandájával együtt, kettesével egy-egy terembe, egy darab cipóval és egy kanna vízzel. Haza meg zord hírnök ment, hogy Mózes ilyen meg ilyen szörnyűségekkel tette lógóvá az erkölcsi világrendet, tessék szigorúan megfenyíteni. Az édesanya, aki soha még rossz szóval sem érintette a kék szemű rajkót, nagy keservesen elhatározta, hogy most döntően szigorú lesz. Vette boldogult férje öreg botját, odatette az ajtó mellé, hogy kéznél legyen, ha hazajön a zsiványfőnök. Aztán csak nézte, nézte a botot. Jaj, de vastag, jaj, de súlyos, még vasalás is van a végén! Hogy megzúzná gyenge húsát, szép patyolat bőrét hogy megroncsolná, talán még a csontokban is kárt tenne! Utóvégre is csak gyermek. Olyan jó gyermek. Hiszen még az okos öregek is félrelépnek egyszer-máskor. Fogta a botot, eldugta az egyik derékalja alá, nehogy keze ügyébe essék. Kiment a kertbe, fiatal bokorról gyenge vesszőt vágott. Letisztította a levelektől, a levelek szárát körmeivel lecsipdeste. Ezt a vesszőt tette az ajtó mellé. Aztán csak nézegette a vesszőt is. Jaj, de szívós, jaj, de suhintó! Milyen csúf vörös vonalakat mar a drága zsenge bőrre. Aztán mindig másfelé hajlik, mint ahová akarják, s még kárt tehet a gyenge részekben. Fogta a vesszőt, összetörte, bedobta a konyha tüzébe. A gyalázatos, még az ő fiát akarja bántani. Ejnye, mivel is verje meg azt a rossz kölyköt! Csak úgy kézzel nem akarta. Mindig ott volna az ütések fájása a kezében. Meg aztán az nem elég rettenetes. Ott volt egy doboz makaróni. Talán egy makaróniszállal? Nem, az rögtön eltörnék, és a betyár még csúfolkodnék.. A konyha asztalán egy öreg fakanál búsult. Tűnődött: fakanál-e még vagy csak kultúrtörténeti emlék? Mert a kanálrésze már kisded legyezővé kopott, a nyakát meg félig átrohasztotta a sok nedves teremtménye az Istennek. Az özvegy meglátta a fakanalat. Milyen barna, milyen zord, s azért mégsem bot, nem is vessző. Kinevezte a lángpallosnak. Azzal állt a paradicsom küszöbére, s várta a félrelépett Ádámkát.

 

Rinaldo Rinaldini jött. Szemei nagy kék szepegéssel kandikáltak az anyai felhő felé. Baczóné tragikus-zord volt, mint a végítélet:

 

- Hát nem süllyedsz a föld alá? Nem szakad le a kiterjesztett erősség fölötted? Szegény anyád mindent elkövet, hogy embert faragjon a fiából, és te tönkre akarod tenni az egész világot. Adok én neked Rinaldo Rinaldinit, hogy még az unokád is megemlegeti.

 

Lecsapott, lecsapingált, lecsapocskált a fiú vállára. Hát az öreg fakanál megragadta ezt a patetikus alkalmat, s bús szökéssel elvált a nyelétől. Kitört a nyaka. Az anya ledobta a nyelét is, két rohanó karja közé szorította a kis börtönviseltet:

 

- Jaj, Mózeske, nem akartam. Édes kisfiam, csak ne sírj. Gyere be, egyetlen szívecském, főzök csokoládés rizskását. Ugye, éheztettek azok a rossz tanárok? Volt lelkük az istenteleneknek éhen-szomjan tartani az én gyermekemet. Szegény kisfiam nem evett egész nap, és én még rudakat török el a hátán. Pedig szegényke nem is csinált semmit, csak híres ember akart lenni. Nem lehet mindenkinek az a vágya, hogy fényes fenekű szürke tanár legyen. Gyere, szegény kis árvácskám, ha már apád nincs, legalább az anyád ne emésszen.

 

A kis Mózes számára nagy tőke lett a fakanál. Hosszú hetekig, ha korholta az anyja, vagy valamit akart, vagy nem akart: csak tapogatni kezdte kis karját: - Mama, úgy fáj, ahol megütött – és meglett minden kívánsága. A szegény asszony pedig örök példára eltette a fakanalat. És ha néha méregbe hozta fia, mint ciliciumot tette maga elé: rossz anya, emlékezz bűneidre.

 

Mózes visszaült az ágy szélére. Baczóné édes visszahívással kérdezte:

 

- Emlékszel, Mózeske, mikor ötéves korodban sült pityókát loptál? A pityóka égetett a zsebedben, és sírva vallottad meg a dolgot. Szegény apád kikergetett a sötétbe, te pedig úgy sírtál, hogy összeszaladt az egész szomszédság. Hogy fájt akkor a lelkem érted! Sokszor még most is hallom azt a sírásodat.

 

Az emlékezések megindultak, s a két lélek mind szorosabbra ölelkezett egymáshoz az elmúlt napokkal. Az öregasszony úgy nézte a fia száját, hogy a saját szájával utánamozogta annak mozdulatait, és inkább így értette meg fia beszédét. Mózesben egy pillanatra felömlött, hogy most mondja el minden panaszát, most sírja el életét a kitárt karú szívnek. De nem akarta elfelhősíteni ezeket a derűs perceket. A legrégibb dolgokról, gyermekkora édes apróságairól beszéltek. Az öregasszony bámulatosan emlékezett mindenre, visszalátott minden rebbenő kis mozdulatot, visszahallotta a régi napok minden kis neszét. Mintha egészen a régi ős gazdagságú édesanya volna. Egyszer csak Mózes kérdezte:

 

- Tényleg lopják Séráék a kertünket?

 

Az öregasszony nagy szemei elkomolyodtak. Megcsóválta a fejét:

 

- Ugyan fiam, hogy mondhatsz ilyent azokról a becsületes emberekről? Ha nem tudnám őket itt a szomszédban, talán nem is tudnék itt megmaradni magamban. Még az öreg Séráné szokott kisegíteni, hol egy tökkáposztával, hol egy cső gyenge kukoricával. Hogy juthatott efféle az eszedbe?

 

Mózesben megint megfagyott a vér. A pillanatra napos lélek elborult. Mély nyeléssel mondta:

 

- De hiszen mama panaszkodott tegnap, hogy lopják a karalábét.

 

Baczóné elüresedett szemekkel nézett fiára:

 

- Én panaszkodtam? Ugyan már, édes fiam, hogy mondasz ilyeneket? Én panaszkodtam! Van azoknak több karalábéjuk, nem szorulnak az enyémre.

 

Mózes hallgatott. Baczóné nézte a fia elárnyékosodott arcát. Az üres szemekbe valami félelem lopózott és kémlelt a fia lelke felé:

 

- Tudod, fiacskám, esténként minden rám nehezedik. Lehet, hogy néha ott is panaszkodom, ahol nincs ok rá. Öreg szék minden érintésre nyikorog. Nem kell ám mindent felvenni, amit az ember beszél. - Aztán gyengéden eltaszította fiát: - Menj, lelkem, menj a kertbe. Ideje, hogy felkeljek én is. - Aztán egy nagyot sóhajtott: - Csak az a szegény Mózeske jönne már egyszer haza!

 

Mózes őrült rémülettel kiáltott fel:

 

- Anyám, anyám lelkem, hát már elfelejtette újból, hogy itt vagyok!

 

Baczóné különösen, elfordult lélekkel nevetett:

 

- Dehogy felejtettem, szívem. Ugyan, hogy tudnám elfelejteni. Csak éppen, hogy kijött ez a fohászkodás belőlem. Nagyon megszoktam már, nehéz volna visszatartani.

 

Reggeli után Mózes elköszönt anyjától: megy, ebédig megjárja a rég nem látott várost. Egymásután ődöngte végig az utcákat és tereket. És minden lépésre inkább nőtt egy nagy, hideg, sajgó üresség benne. Jaj, milyen idegenek lettek az arcok, hogy nem látja meg senki a visszatért fiút, hogy nem mozdul egy szív sem sebesebben attól, hogy ő itt van. Még mintha a házak, a kövek is elidegenültek volna. Sehonnan nem nyúlik ki az a várva várt kéz, mely élete összes harangját megkondítaná. Hát nem facsarja, nem lúgozza, nem mossa újjá életét a hálátlan város! Még csak egy könnyet sem sajtol a szemébe. Ez is idegen lett már, ez sem látja az ő szenvedéseit.

 

A Hunyadi téren megállott. Hova menjen? Ahol ismerik, ahol jó hangok hajolnak élete felé, ahol meleg szem néz rá, mert fáj, fáj ez az elidegenült város. Oh, megfojtotta valaki az elmúlt napokat, s azok nem jönnek vissza, hogy melegükkel újra élővé sugározzák az elhomályosodott fiút. - Felmegyek a kolégyomba – mondta benne a legbátrabb félénkség.

 

A kolégyom öreg, nagy, zöld kockája ott nyomtatta még a Farkas utca egyik sarkát. Kapujában az öreg viharvert szolga, Józsi bá fogadta. Nyersen koppant neki:

 

- Kit keres az ifjú úr?

 

Mózes fájdalmas szepegéssel kérdezte:

 

- Hát nem ismer meg, Józsi bácsi?

 

- Ismeri a Krisztus. Van itt nekem elég ismernivalóm.

 

- Én vagyok, Baczó Mózes, ezelőtt négy évvel érettségiztem itt.

 

Az öreg egy nagy üres kört kanyarított a levegőbe:

 

- Tesz itt érettségit minden évben egy csomó. Azért kolégyom vagy mi a fene.

 

Mózes szívéig nyelte le a nyálát. Mennyi kedves emlékkel körülködölve hordta ő ezt a ravasz vén csontot magában, és ennek még egy jó mosolygása sem maradt az ő gyermekarca számára. Elszontyolodva kérdezte:

 

- Csíky tanár úr fel szokott jönni a vakáción a kolégyomba?

 

- Fel az, csak hogy azzal is szekáljon. Most is ott ül a könyvtárban, mint egy téli bagoly. Nekem kell lesni, mikor méltóztatik jönni, mikor méltóztatik elmenni, aztán takaríthatom utána vakáció derekán az egész könyvtárt. Még a szivarcsutkáját sem tudja rendes helyre dobni. A dolgot szaporítani tudják, de a fizetés mindig a régi marad.

 

Mózes felment az első emeletre. Végigment a folyosón. A felriasztott csend, mint egy nyárra alvó öreg medve, felült, és léptei után köhögött. Üresek, szomorúak, lehullók voltak köhögései. Hová lettek azok a felszökő apró csengő hangok, felnyíló vörös hangrózsácskák, melyek régi léptei nyomán fakadtak?

 

Megállott a könyvtár vasajtaja előtt. Hallgatott a nagy öreg épület. Nem látta meg a visszatért fiút, nem volt ölelkezés a hűvös vén falakban. Sajátságos félelem töltötte meg Mózest. Már vissza akart térni, már bánta, hogy eljött. De mégiscsak bekopogtatott.

 

Csíky tanár egy kisebb asztalnál ült. Előtte egy félig teleírt ív várt. Hátradűlve székében, cigarettájából felhőzött. Barna sörtés, csak itt-ott őszes haja, erős, csontos arca majdnem eltűnt a füstben. A Mózes köszönésére kihajlott a felhőjéből:

 

- Kit tetszik keresni?

 

A Mózes hangjára kirezgett a fájdalom:

 

- Nem ismer meg a tanár úr?

 

Csíky a papirosok alól előmatatta a szemüvegét. Feltette. Parancsolt mosolygással mondta:

 

- Ön az, Baczó úr? Igen jeles dolgozatokat írt. A versei sem voltak rossznak mondhatók, de volt bennük valami, amit nem szerettem.

 

- Hát már nem tegez a tanár úr? - kérdezte Mózes mély, segítségre hívó hangon.

 

Csíky tanár éveken át osztályfőnöke volt. A magyar irodalmat tanította, s maga is íróember volt. Egy szilágysági falusi pap fia volt, Kolozsvárt nőtt fel, ott végezte az egyetemet is. Első gimnazista korától egészen a tanárságáig a kolégyomban lakott. Csak mikor rendes tanárrá lett és megházasodott, adtak neki egypár szobát a kolégyommal szemben levő tanári lakásban. Budapesten sohasem volt, a külföldet inkább csak a térkép térbeli túlzásainak tartotta. Nyugat-Európa létezését is csak azért hitte el, hogy legyen hová tennie minden irodalmi bűn, dekadencia, romlásnak indult erkölcs s más szörnyűség forrását. Neki a világ még mindig csak Petőfiig és Aranyig volt világ. Különben igen jó, lelkiismeretes tanár volt, s a maga elhatárolt világát igyekezett a lehető legtöbb haszonnal adni át a fiúknak. Mózes kedves tanítványa volt. Sokszor ismételte: - Ha majd lehiggadsz, leszűrődöl, fiam, még Szász Gerőt is túlhaladod a lantos költészet terén. - Szász Gerő a reformátusok egyik költő papja volt.

 

- Bizony, édes fiam, az ember elszokik attól is. Üljön le. Mi hozta hozzánk?

 

Mózesben, mikor belépett, a becsületes jó arc láttára már tolult szájához az életét megvalló nagy panasz, már benne mozdult hangjában a segítség könyörgése. Most visszanyelte a felömlő lelket. Lehulltak a karjai. Megfázva dadogta:

 

- Látni akartam a tanár urat. Hogy tetszik lenni?

 

- Köszönöm. Jobban is lehetne. A sok munka, a sok gond megöli az embert. Nehéz most itt az élet, fiatal barátom. Ön, ugye, már végzett tanár? -És erősen a fiú arcába kémlelt.

 

- Igen – hullott ki gépiesen Mózesből. De ezek előtt a benéző tanárszemek előtt mégis visszaijedt beléje a régi diák. Elpirult, megrázta fejét: - Akarom mondani, még nem végeztem.

 

Csíkynek láthatólag hidegült az arca:

 

- Hm, hm, pedig jó az a diploma. Természetesen mindenki azt az utat követi, amelyik hozzá legjobban talál. Csak úgynevezett modern verseket ne csináljon, Baczó úr, csak modern verseket ne. A modern versekért vesztettük el az országot.

 

Olyan egyetlen szalmaszál volt ez az ember a fiatalember lelkének, hogy azért sem akarta elengedni. Azért is lelket, embert akart csiholni belőle a fájdalmához.

 

- Egy nagy kéréssel jöttem tanár úrhoz. - És szaporán kezdte nyelni a szájában a felgyűlt nyálat.

 

Csíkynek az arca bezárult. Szinte lehetett hallani, hogy csukódik el a lelke. Lassú udvariassággal mondta:

 

- Csak tessék, tessék, Baczó úr. Tudja, hogy mindig kész vagyok jó tanáccsal szolgálni jó tanítványaimnak. Fájdalom, egyébbel nem lehetek segítésükre. A magamféle szegény tanár csak hogy éppen máshoz nem megy koldulni.

 

Mózes mélyen elpirult. Arcán, szemein kilángolt a szégyen. Kilobbanva mondta:

 

- Természetes, hogy csak tanácsért jövök a tanár úrhoz. Mert ismerem a tanár úr jóakaratát és meglátó szemét. Az egyetemi éveket végighallgattam, de a vizsgákat nem tettem le. Több lapnál voltam újságíró. Nincs kedvem a tanársághoz, itt szeretnék végleg letelepedni s valami állásra szert tenni. Érzem, hogy csak itt van értelmem, hogy csak ez a föld hozhat termést belőlem. A tanár úrnak nagy befolyása van az erdélyi irodalmi életben. Ha talán...

 

Csíky ijedten közbevágott:

 

- Higgye meg, hogy nem tehetek semmit. Egyedül az Ellenzéknél van valamelyes szavam, ahol főmunkatárs vagyok. Ott pedig ezekben a nehéz időkben éppen csak hogy annyi erőnk van, hogy a tiszta hagyományokon nyugvó magyar irodalmat nem hagyjuk éhen halni. Nem hiszem, hogy az ön temperamentumának alkalmas terep volna Erdély. De hát egy ilyen legényt nem féltek, megél ön a jég hátán is.

 

Elővette az óráját, megnézte:

 

- Tyűh, már tizenegy óra! És még mennyi írnivalóm van. Délutánra be kell fejeznem a vasárnapi cikket.

 

Mózes megértette. Elbíborult arccal szökött fel a székről. A tanár arca megint kinyílt, s a kedvesség, mint egy fal mögül nyújtott csokor, virágzott fel rajta:

 

- Minek siet úgy, fiatal barátom? Tudja, hogy mindig szerettem. Csak előre, bátran. Audaces fortuna juvat.³⁰

 

Kikísérte az ajtóig. Ott kétszer is megszorította a kezét:

 

- Csak modern verseket ne csináljon. Csak úgynevezett modern verseket ne. Elég volt Adyból egy példány.

 

Mózes csak akkor érzett magához, mikor a lépcsőn megbotlott és elesett. A homlokát beütötte a falba. Ez a testi fájdalom valósággal jólesett neki. Mintha élete sürgős hazugsággal tartotta volna a testet a fájdalom elé: - Nincs más fájnivalóm, bizony isten csak ez van, elégedj meg ezzel.

 

Hazafelé tartott. Amint nagy bódultan baktatott az idegen emberek sodrában, a Jókai utcában egy ismerős alakot látott maga előtt. A hosszú fej, a vézna nyúlánk test, a kaszáló lábak gyermeknapjai egyik legkomikusabb társát mondták. Volt osztálytársa, Krüger Viktor volt. Évekig ültek egymás mellett ugyanabban a padban. Ő csinálta a nehézfejű gyermek minden dolgozatát, az ő súgásai bútorozták be elégségessé annak tudományát. Nagy meleg ölelés nyílt ki Mózesben. Ez az átabota fiú mégis az ő múltjának egy darabja. Vele mégis visszaszoríthatja arcát a régi virágok kelyheihez, s beszívhatja az eltűnt partok illatát. Gyengéden megérintette a fiatalember vállát:

 

- Szervusz, Viktor.

 

Az megfordult. Sajátságos fölényes bosszankodás villant át arcán. Aztán olyan hangon, mintha azt mondta volna: bánja a fene, essünk át rajta, felelt:

 

- Szervusz.

 

Mózes nem látott ki a saját jóleséséből:

 

- Hát nem is adsz kezet? Milyen jó, hogy találkoztunk. Tudod, mit? Menjünk el este valahova, olyan jó lesz a régi dolgokról beszélgetni.

 

Viktor felbiggyesztette az ajkát:

 

- Nem lehet. Nincs időm. - Aztán tetőtől talpig végigmérte Mózest: - Mi vagy te most voltaképpen?

 

Mózesnek úgy kellett most az emberi jóság, hogy nem akart hinni az érzékeinek. Elnevette magát:

 

- Jaj, fiam, én a legnagyobb úr vagyok, akinek senki sem parancsol, és aki nem fizet adót. Senki. Hanem hiába rúgkapálsz. Ma estére az enyim leszel. Talán a Decker-kertbe megyünk, vagy a Tamásovszkihoz. Természetesen én fizetek.

 

Viktor most már hagyta látszani a bosszúságát.

 

- Ma estére a tied leszek! Úgy látszik, te még mindig nem adod lennebb a fölényeskedésedből. Krüger Viktor ma estére a Baczó Mózesé lesz! Ez már mégiscsak furcsán hangzik. Te, amiért volt egy kis svádád, meg firkáltál a fiúknak egypár dolgozatot, amit ők untak megtenni, azt hitted, hogy a világ verese vagy. Úgy látszik, az életnek más véleménye volt rólad. Én nem faragtam rímeket, nem borzoltam Petőfire a hajam, nem firkáltam tele a mások irkáját is, de van utrius que juris³¹ doktori oklevelem, és tiszteletbeli aljegyző vagyok a városnál.

 

Mózest kétségbeesett makacsság szállta meg, hogy mégis jó szóra melegíti ezt a papirosszívet. Gyermek felé hajló dédelgetéssel mondta:

 

- Jól van, Viktor, ha kell, megnagyságosozlak. De azért ma este magammal viszlek valahova. Olyan jó lesz visszahívni a régi napokat. Hiszen emlékszel, mennyi kalandunk volt együtt. Emlékszel a nagy rablósdikra a Szent János kútja körül?

 

Viktorból nagy türelmetlenség sündisznózott ki:

 

- Úgy látszik, te még mindig a régi nótánál tartasz. Azóta változtak az idők. Persze, ez is a zseniáliskodáshoz tartozik. Tudod, én nem szeretem a zseniket. Előbb-utóbb kölcsönkérnek az embertől.

 

Mózesben, mint egy egzotikus vendég, különös gondolat nézett szét:

 

- Vajon, ha ezt a koponyát bezúznám, nem ölném-e meg azt, aminek ő csak egy paránya, az egyetemes krügerviktorságot? Milyen gennyes zöld vére lehet a nyavalyásnak.

 

Odadobott egy szervuszt neki, melyre az egy alaktalan hangtesttel felelt. Továbbhaladt. Majdnem futva ment, hogy a sietés izomláza csak testté bódítsa. Már terített asztal várta. Majdnem kizökkenő zokogással mondta anyjának:

 

- Mama, édes mama, meghalt Kolozsvár. Nincs többé az a Kolozsvár, melyet magamban hordtam. Ezentúl már honvágyam sem lesz.

 

- Tálalom, fiacskám, tüstént tálalom az olaszkáposztás csirkét. Másfél liter tejfelt tettem belé. Csak ne adnák olyan drágán azok a rabló kofák.

 

A csirke már vége felé járt, mikor az öregasszony összeütötte kezeit:

 

- Na, látod, fiam, mondtam, hogy nincs a fejem a helyén, és nem akartad elhinni. Jó tejlevest csináltam vékony laskával, mert tudom, hogy szereted. Hát nem elfelejtkeztem róla!

 

- Majd megesszük a végén – mondta szomorú mosolygással Mózes.

 

Az egész délutánt künn a kertben egy fa alatt aludta át. A lélekkel átgyötört test torkig szívta magát az álom emlőjéből. Keserű, fekete tej volt benne. Azt álmodta, hogy meztelenül megy Kolozsvár utcáin. Teste véres, sáros és piszkos. Ő végtelen fájással sír, s a könnyek hosszú árkokat mosnak mocskos testén. Mindenki rámutat, mindenki ránéz, a szemek röhögnek, a szájak rikácsolnak. Az alvás után még fáradtabb, még hullottabb volt, mint az előtt.

 

Vacsora után kiült édesanyjával a kertbe. Egy darabig hallgatagon ültek egymás mellett. De a kert megszánta a két árvát. Felszívta minden szépségét, s úgy nyílt bele a holddal szűrt éjszakába. A holdban fürdő nehéz lombok, a csendbe tikkadt virágok némán mondták: - Ne búsuljatok, rossz napokhoz ért árvák. Az idő nem múlik, az idő mozdulatlan, és nem vesz el semmi belőle. Mi is ugyanazzal a fiatalsággal vagyunk illat, virág és tavasz, mint régen, mint mindig. A csók, a szeretet, az ölelés ott állnak mozdulatlanul az egyetlenegy időben. Fussatok vissza hozzájuk, és melegedjetek nála. - Mózes nézte az öregasszonyt. Nézte ezüst haján a holdat, halvány arcán az időt, görnyedt hátán az édesanyát. Érezte: itt a pillanat, mikor a végsőt kell megkísérelni. Hátha egy megvalló nagy ölelésre, mint visszatérő tenger vize, visszazuhog az ős anyalélek ebbe az elnéptelenült életbe. Nagy reménykedő buzgással kezdte:

 

- Mama, lelkem, szeretek egy csodálatosan tiszta leányt. Egy híres, de szegény tábornoknak az unokahúga. Már el is jegyeztem. Oh, édes mama, ha még lehetne számomra élet, munka és család!

 

Az öregasszony nagy komoly figyelemmel nézte a fényes homályon át fia szájmozdulásait. Öreg helyeslés volt az arcán. Szétnézegetett a kert felé:

 

- Bizony, meg kellene öntözni őket. Nagyon megtikkadtak szegények. Az az Isten adhatna is már egy kis jó esőt.

 

Aztán valami harag gyűlt szemeibe. Mély méltatlankodással mondta:

 

- Képzeld csak azt a vén boszorkány Séránét. Jól mondtam, hogy a körme hegye sem becsületes. Nem átjött ide délelőtt, hogy nem ide repült-e a csirkéje? Engem gyanúsít meg, hogy elloptam a csirkéjét, engem, akinek a huszadik nagyapám is református tiszteletes úr volt!

 

- Mama, édes mama, hát nem látja a szenvedésem, hát nem tud az anyám lenni többé! - rimánkodott a fiú. És hogy fel ne ordítson a fájdalomtól, a csodálatos éjszaka gazdagságából bemenekült a kis ház öreg bánatába.

 

Körülbelül két hét telt el így. Az összemarcangolt életnek ezek voltak a legnehezebb napjai. Nagy ritkán volt egy-két bánatos sugarú sziget ebben a sötét időben: mikor édesanyja elhomályosult lelkébe felfénylettek a régi napok. Ilyenkor, ha nagyon rég múlt dolgokról beszélt, csodás-élesen emlékezett mindenre. Érzékei élővé fürödtek a meleg vizű napokban, majdnem teljesen a régivé épült vissza. Beszéde is összefüggő volt, sőt visszakapta régi színét. De mihelyt az utóbbi évek vagy napok dolgairól volt szó, vagy Mózes tett kétségbeesett kísérletet, hogy anyát találjon benne a fájdalmához: szemei megüresedtek, lelke ténfergő, félrekapdosó lett, sőt hallása is még jobban megnehezült. Mózesnek olyan borzadalmas fájdalmakat okozott így látni azt, aki termője és minden lelke volt, hogy már nem is nyúlt szavakkal feléje, hogy ne fedje fel ezt a lakatlan koporsót. Ha édesanyja beszélt: türelmesen, mosolyogva, szemei fájdalmas szeretetével hallgatta. De ő már nemigen beszélt. Már csak azért sem, hogy ne szúrja mindegyre az öregasszonyba süketsége fájdalmát. De azért a háztól nem mozdult ki: nem akarta új és új ütődéseknek kitenni telezúzott életét. Egész napokat akaratlan, hulló bámulással hevert a kertben. Élete többé nem mozdult tervbe, gondolatba. Még a dolgok látásától is elfordult. Szűk, szürke cellává szegényült, ahova az élet semmi izenete nem ment be. A szerencsétlen fiatalember, aki jött, hogy fájdalmai ugródeszkájáról belevesse magát az elzuhogó múltba, és új életet frissítsen izmaira: most holtabb volt minden eddigi halálánál.

 

Július közepén Kolozsvár vidékén is megkezdődtek az aratások. Az öreg Rózsa Miklós, aki harmadik szomszédja volt a Baczó háznak, s megvette a Baczó-föld utolsó maradékát a kert mögött, egy este nagy bokrétájú szívességgel szólt be:

 

- Mózes úrfi, ha nem lett nagyon büszke, nézzen el holnap hozzánk az aratásra. Csak úgy családban fog lefolyni az egész, ezzel a darab földdel mi is végzünk. Én és a két fiam majd vágjuk, Mózes úrfi majd kereszteket köt a két leánnyal. Este aztán egy kis lakomát ütünk künn a szabad ég alatt a termés örömére. Úgyis megzsugorodik az ember, ha mindig csak a könyveket bújja.

 

Mózesben mégis lángot vetett a behamvazott parázs. Az ő mélyére ásott álma: erős karokkal vidám énekek közt birkózni a földdel a levegő friss tágasságában, megint felmerült. Hátha ez a nap olyan jóvá teszi szájában az élet ízét, hogy lesz hite és ereje új kezdésre. Mert csak kezdeni kellene: hogy lendüljön az izom, feszítsenek az inak, induljon meg a tespedt vér. Hogy az élet megindult árja hozzon neki való új lelket: földből fakadt, izmokban akaró, jó étvágyú erős lelket.

 

Már éjféltől kezdve minden tíz percben kidugta fejét a paplan alól: nincs-e még reggel? És a pitymallat alig nyomta oda szürkészöld arcát a világ ablakához, már kiszökött az ágyból. Az elgyötört, halál felé ijesztett fiúnak most minden vércseppje, testének minden kis élő része s a beléjük bolyhosult apró lelkek úgy futottak az élet felé, mint megnyílt kalitka madarai a nap széles kedvéhez. Kiment a kúthoz, egész fejét s felső meztelen testét lecsurgatta a föld-hűvös friss vízzel: olyan jó volt összeborzadni egy kicsit. Jól megdörzsölte testét, felöltözött. Még valami nóta gyenge zsongása is kifakadt ajakára. Még a régi gyermekes huncutság szikráiból is feléledt benne. Elővette az ereklye fakanálnyelet, beszúrta ékesen egy cserép virág mellé. Egy cédulára nagy öreg betűkkel ráírta: - „Kínzóeszköz az ó és új századokból. Ezzel a doronggal ütötte le Káin Ábelt és Baczó Józsefné igen derék és okos fiát, Baczó Mózest.” - A cédulát ráakasztotta a fakanál maradványra, s az egészet odatette alvó édesanyja fejéhez.

 

Egypár ugrással át volt Rózsáéknál. Ott már nagy mozgolódás volt, s a gyermekek szétbimbózó örömmel fogadták. A legnagyobb fiú, Miklós, már házasodás előtt álló hatalmas legényember, egykorú volt Mózessel, s az elemit együtt járták. Öccse, Jancsi, tizennyolc éves földrengető siheder, akinek bikatorpantó testén olyan félénk szőke gyermekfej volt, hogy azt a hatást tette: valami fejruhatárban hirtelenjében a másét tévesztette a nyakára. Rózsi, huszonkét éves, kissé durva arcú, csontos, kemény szavú, morcosan anyaféle lány és a tizenhét éves Eszti, gazdag ember-almafa teljes virágzásban.

 

Egypár jó falat, egy pohár szilvórium után, mitől a lányok minden kacagásuk könnyeit kitüsszentették a szemükbe, megindultak nagy kaszásan, gereblyésen a tag felé. Látszott rajtuk a büszke kérkedés, hogy ők most milyen komolyan aratók, s milyen fontos nagy dolgot intéznek el az erejükkel. Egy kis ösvényen libasorban odakerültek a Baczó-kert mögé. Előresúlyosodott fővel, elszánt mozdulásban várták a kalászok a végzetet. A férfiak fenni kezdték a kaszát, s a penge felsírt az elítélt vetés fölött. Aztán sorba álltak a férfiak, és megsuhant a kasza.

 

Mózes a lányokkal beszélgetve várta, hogy nekik is legyen tennivalójuk. De csakhamar beleszúrt a büszkeségébe, hogy ő nincs ott az elintéző férfiak közt. Meg aztán karja is szomjazta a Rózsa fiúk karjának széles lendülését. Felkapott egy kaszát. A lányok sikító biztatása mellett odaállott negyediknek. Első suhintása olyan széles-hatalmas volt, hogy egy növendék erdőt lenyakazott volna. Csak éppen az volt baj, hogy szárat nem talált, hanem elsuhant a kalászok feje fölött. Kövér, gazdag kacagások gerezdjei lógtak a levegőben. Az öreg Rózsa nagy tudományosan megmutatta az okszerű kaszálás kis tükrét. De bizony a kasza csak úgy csetlett-botlott a fiatalember kezében. Inkább rögöt talált, mint kalászt. Lélegzete is lázassá gyorsult, arca halálosan sápadt lett. Aztán karjaiba is valami sajgó ólom ömlött szét. Elszontyolodva tette le a kaszát. Nagyon hiábavalónak, nagyon senkinek, élethulladéknak érezte magát.

 

A lányok jó szíve megtapogatta a leforrázott arcon át a szenvedő lelket. Vigasztalták, igyekeztek figyelmét másra vonni. Vidám vérű szavaik mint színes lepkék röpködtek a szomorú élet halálos kelyhe körül. Nemsokára aztán nekik is akadt dolguk. Együtt kötötték keresztekbe a lehullott kalászokat. Mózes is tett-vett, beszélgetett. De ámbolyogva, de valami sötét örvény felé fordult lélekkel. Halálos fáradtságot érzett. Szeretett volna hazafutni, berejtőzni a szoba zárt levegőjébe, eldűlni a díványon: aludni, aludni.

 

Délben az öreg Rózsáné kihozta az ebédet: gyenge csirkebecsináltat, hatalmas, paplanméretű ordáslepényeket. Körbe ültek a szántóföld tarlóvá meztelenült részén, úgy ettek. Pompás étvágyuk, hangos kedvük volt, s az élet dús bokrétája kinyílt minden lélekben. A lányok zsírmaszatos ajkán olyan jó, olyan kívánatos volt az élet. Mózes, mint a repülésre gajdult liba, vergődött, hogy jókedvet, tréfát, kacagást erőltessen ki magából. Ez aztán még fáradt-szomorúbbá, majdnem ingerültté tette. A kis Eszti észre is vette a dolgot. Nagy golyvás huncutsággal elébe tartotta a tányérját:

 

- Mózes, dugja be az ujját a levesembe.

 

- Miért? - kérdezte az elámulva.

 

- Nem elég savanyú. Egy kis ecetre volna szükségem – csücsörítette elfojtott kacagással a lány.

 

A kislány kötekedése s a nyomán fakadó kacagás olyan édes volt, hogy egy pillanatra mégis átlehelték lelkén a fiatalság szelét. Mózes felugrott, szörnyű ijesztéses arcot vágott:

 

- Na, ezért most bosszúból összevissza csókolom.

 

Nagy szájtátásokkal futott a kis leány felé. Az felszökött, gazdag fiatal testét hosszú visítással toldta tovább a napos levegőbe, s felfogva vörös szoknyája lebbenését, menekült a félig letarolt mezőn. Az övéi kicsorduló kacagással biztatták Mózest, aki teljes nekivetődéssel iramodott utána. A lány ügyes kanyargásokkal mindegyre ki tudta kerülni az utánakapó kezet, s új és új diadal kacagása lobogott ki belőle. Egyszer Mózes félre is bukott, s a kislány öröme széttoporzékolt a levegőben. Mózes most már virtusból futott, már nagyon a lány nyomában volt. Már majdnem a Baczó kert végéhez értek, amikor a kislány egy menekülő-gyorsat fordult. A fordulás olyan hirtelen volt, hogy az elhajított test beesett a kalászok közé, s Mózes is utánabukott.

 

- Most már vége, most megeszem – lihegte.

 

A lányka fejénél egy pipacs gyenge lángja reszketett. Letépte a virágot, s ezt a lenge piros ostort tartotta maga elé védelemnek. Mózes már a lány arca felé hajolt a bosszúálló csókra. De egyszerre szétfutott arcából a vér, s úgy kapta el fejét, mintha a pipacs lángja megégette volna. Itt, ezen a helyen adta vissza testét a kölcsönadó földnek édesapja. Talán erről a tőről fakadt pipacson csókolta meg utoljára elmaradó nagy szerelmesét, az életet. És már nem a fiatal lány friss teste feküdt a kalászok között. Megvonagló csontos testével az öreg földtúró paraszt feküdt ott: fennakadt szemei őt keresik, feléje nyílt száján dermedt hívás vonaglik feléje, hozzá reszkető keze mintha intené: - Gyere utánam, fiacskám, neked nincs helyed az életben. Szegény kis halálra fogamzott fiam, gyere hozzám, olyan egyedül vagyok a föld alatt.

 

Mózes feltápászkodott. Keze fejével végigsimogatta kiverejtékezett homlokát. Kísértetre rémült szemekkel nézett a leányra.

 

Az még egy percig, kiterített teste édes ingerlésével, várta a csókos támadást. Aztán nagy durcásan felszeszpetelődött, megigazította szoknyáját, hogy ahol látszott valami, ne látszódjék, s ahol nem látszott, látszódjék. Várt valami szót, valami feléje mozdulást az elködösült fiatalembertől. Aztán elbiggyesztette ajkát, odavágta Mózeshez a pipacsot: - Mafla! - És eliramodott az övéi felé.

 

Mózes nagy nehezen vánszorgott vissza a társasághoz:

 

- Nem tudom, mi lelt. Egy kissé rosszul lettem. Talán a szokatlan jókor kelés szédített meg – mentegette magát.

 

De már meg volt ölve a napja. Óriási erőfeszítéssel próbálta még tűrhetővé tenni magát. De nem tudta, hogy mit beszél, nem vette észre a mások szavát. Kezei sem engedelmeskedtek. És vette észre, hogy a benne növő árnyék átnehezedik a többiek jókedvébe. Egyszer azon kapta rajta Esztikét, hogy nagyot ásít, és int a nénjének. Alig volt még délután négy óra, kiállott az erősek jókedvéből. Megvallotta, hogy igen rosszul érzi magát, s nagy sajnálkozással elköszönt.

 

Az édesanyja nem volt otthon. Valamelyik szomszédba tipegett át: odadörzsölni a maga öreg nyomorúságát a mások nyomorúságához, hogy így mind a kettő melegebb legyen. Mózes a forró nyári délutánon didergett az elhagyott házban. - Mit tegyek? Mit csináljak estig? - kérdezte gépiesen.

 

Szétkutatgatott az apja öreg íróasztalán. Kihúzott egy kisebb fiókot. Az édesapja revolvere volt benne, és egy csomó töltés.

 

Hátrahanyatlott a székben. Az arca elfehéredett. De lázadásra s a kétségbeesés vad vonaglásaira nem volt ereje az elgyötört életnek. Ez hát az izenet, ez az utolsó tanács, melyért olyan rohanó szívvel jött Kolozsvárra. Idők és események mélyén ez a revolver várt rá. És minden keresése, futása, akarata, szerelme csak azért volt, hogy rátaláljon itt, abban a házban, mely életet adott neki.

 

Kitántorgott, leült a ház elé. Elszürkült szemekkel, elszürkült arccal, vacogva várta édesanyját. Este, a vacsora után fáradtságot panaszolt, és lefeküdt. De éjfél után felült az ágyban. Mintha az álom parancsa alatt mozogna: leszállt, felöltözött, összepakolta holmiját. Az íróasztal fiókjából kivette a revolvert három töltéssel, odagöngyölte a ruhaneműjéhez. A kész batyut a konyha ajtójába tette. Akkor csendesen az alvó anyjához ment.

 

Most már nem bírta tovább. Most már leszakadt a felhő, fekete súlya irtózatos zokogásban hullott alá. - Anyám, édesanyám, ne hagyjon el, jöjjön segítségemre! - könyörgött az elítélt fiú.

 

Az öregasszony aludt. Felnyílt ajkai közt csendes panasszal járt az élet. Olyan gyámoltalan elpilledt gyermek volt az alvó öregasszony.

 

Mózes letérdelt az ágy mellé, homlokát odaszorította az ágy éles fájához. A sírás, mint egy részeg kovács, nagy kalapácsokkal verte mellét:

 

- Mama, édes mama, legalább csak nézzen fel. Nézzen rám a régi meleg szemeivel. Talán még életet melegíthet belém, talán még visszahívhat. A halál van bennem, a halál tör és ráz, segítség, édes szülém, nem akarok meghalni, szeretem az életet! Élni, dolgozni, szeretni akarok, anyám, édesanyám.

 

A sírás szétfolyt az éjszakába, de az nem lett árnyékosabb tőle. Volt mozdulatlan, sötét, hűvös éjszaka. Az alvó nem rezzent fel fia könyörgő fájdalmára. A fiatalemberből omlottak a könnyek, mint megszakasztott partból omlik a part:

 

- Édesanyám, csak most érezze meg, hogy szenvedek. Üljön fel, nézzen rám a régi jó szemeivel. Hogy megvalljam minden szenvedésem, hogy szeme elé fedjem minden sebemet, hogy tudjam, hogy ott áll minden fájdalmam mögött. Nem bírom már tovább, nem tudok már egyedül lenni. Édes mama, én élni akarok, jó akarok lenni, hasznos akarok lenni, édesanyám, én még nagy szépségeket akarok teremni. Nem akarom eldobni ezt az életet, melyet annyi gazdagsággal kaptam anyámtól. Jaj, jaj, mi lesz, ha nem tér vissza hozzám, ha nem nyúl ki felém! Félek, félek, édesanyám, védjen meg.

 

Az alvó megmozdult. Az ősz fej haragosan rázkódott meg a párnán. A széles, fájdalmas száj feldöbbent indulattal méltatlankodott ki álmából:

 

- Megmondtam Séránénak, ez már mégsem igazság.

 

A síró fiú hátratántorodott, mint egy arcába csapó ökölre. A sírást visszalökte vonagló mellébe. Aztán felkelt, az íróasztalhoz ment. Egy papirosra ezt írta:

 

- Édes mama, ma délután táviratot kaptam. Menyasszonyom beteg, kér, hogy rögtön menjek fel Pestre. Nem akartam mamát megszomorítani a búcsúzással, azért szököm így meg. Édes mama, bocsásson meg gyenge fiának, aki végtelenül, nagyon-nagyon szereti.

 

Odatette az írást az alvó feje mellé. Most már élete nyugodt fájdalommal szemlélte a halált. Lehajolt az alvó fölé, gyengéden megcsókolta a szép nagy szomorú homlokot. Aztán még egy utolsó forró beszívással nézte a lehunyt arcot. - Oh, anyám, oh, szegény fájdalmas öreg asszony, ezért kellett kifakadnom belőled annyi szépséggel, olyan halálos szerelmével az életnek? - kérdezte egy felnyitott szem a lelkében.

 

Vette kalapját, batyuját, csendesen elhagyta az ősi Baczó házat, melynek utolsó örökségét rejtette holmija közé. Künn az állomáson dideregve várta a vonat indulását. Amint beült a vonatba, mély, vak üregű álomkútba hullott. Nem látta, amint a Budapest felé rohanó vonat mögött Kolozsvár elkeringett az elkékesedő messziségbe, mint egy elhullatott sírás, mint egy el nem bírt fájdalom.

 

 

 

 

30. A bátraké a szerencse. (lat.)

31. Jog és államtudományok. (lat.)