Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

8.

 

 

 

 

Egész nap nehéz forró párák nyomták a levegőt. És Bálint egész nap ott hevert a díványon, mint egy hulla. Idegein súlyos várakozás feszült, vérrel feltelt feje szédült, tudata alaktalan forró tikkadtság volt. De amint délben kitört a vihar: minden lerobbanó villámmal s a leszakadó vízoszloppal fokonként könnyebbült. És amint a vihar odábbállt, elgyengülve, és csodálatos testi boldogságban szenderedett el. Mintha ez az ősemlékezésű test egyhúsú valóság lett volna a kozmosszal, s a tér és anyag roppant életét fájta és örvendte izmaiban.

 

De most már, felébredve délutáni szendergéséből, ott ült, ingujjban, meztelen mellel, a nyitott ablak roppant lélegzése előtt. Olvasott. A csatornákban s lenn a kertben még hallszott a felgyűlt vizek dúdoló szétfolyása. Bálint végtelenül nyugodt és erős volt.

 

Már augusztus közepe felé járt, s hetek óta nehéz lángokkal fűtött a nyár. Más évben ilyenkor már rég lemenekült Sümegre, elbújni az ősi ház hűvös gerendái alá, a hervadozó kert lágy kezű bánatához. Visszakapcsolódni a föld, a szelíd dolgok, az egyszerű emberek életének szálai közé, melyek élete ős szövetét fonták. Most, hogy annyi felől dűlt rá a világ: most nem tudott elmozdulni Budapestről. Mintha valami elintéző, végleges tragédiát várt volna. És nem akarta, hogy a vad hajrá beteg, piszkos kutyái utánatörtessenek az anyai ház tiszta hallgatásába.

 

Mert most már a hajrá egyetemes volt a végső ledöfés makacs akaratával. Az a herkulesi pofon, melyet a Hunnia klub estéjén adott, minden gyűlöletet besarkantyúzott az elkeseredett hajszába. Hát még mer védekezni, mer visszaütni, apró, nyálas, beteg gyűlöletük elé ki meri bontani roppant élete erős kacagását. Nem elég, hogy gigászian erős az aljas, hogy zseni, hogy elzúzóan nagy művész, hanem még azt sem engedi, hogy a kicsinyek, a gonoszkák, a buták apró fogaikkal lassanként szétrágcsálják! Bármennyire is titokban tartották Póstásék a dolgot, már másodnapon szétszivárgott a tréfa az egész városban, honnan, milyen utakon, nem lehetett tudni. Óriási kacagás és óriási megbotránkozás tette pár napig élővé az embereket. Az óvatosabbak és okosak, az ellenforradalom és a germán szervezkedés ügyesei, most nagyszerűen fölhasználhatták az alkalmat, hogy kölcsönvett köpenyeg alatt üssék agyon. A legnagyobb krisztusi türelemmel sem lehet tovább kímélni ezt az embert, aki ilyen kegyetlenül cégérezteti az országot a külföld előtt, és aki állandó veszélye az egész keresztény társadalomnak.

 

A hajtóvadászat terveit s a hajrá derekát a titkos társaságok végezték. Füley és a többi hatalmasok csak nem felelős és semmit sem vállaló hunyorítással nézték a dolgot. Ezek a titkos összeállások egy újabb szakasz voltak a magyarság belső tragédiájában. A kommün bukásakor, az összeomlás nagy tanítása a két forradalom sajgó szégyenei után közmondássá lett, hogy a legnagyobb baj a fejetlen időkben a középosztály szervezetlensége volt. Nosza: elkezdtek szervezkedni. Szervezkedtek éjjel és nappal. De különösen éjjel. Mert a világháborúban vérszagra részegített, a két forradalomban megkorbácsolt idegeknek kellett a bújás, a titkos nagy eskü, a sajátságos szimbólumok és jelszók lúdbőröztető misztikuma. Az évezredes Sion-hegyi karótól eloldott embervérebnek kellett a tovább ölés, a készülő harapás kéjes titka, az áldozat testének forró vonaglásai. És az imapihés iskolákban szelíd dalokkal, erkölcsi mesékkel táplált, a hivatal alázatosságában társadalmi lénnyé simított emberek most a mindennap mosolygó arca alatt irtózatos tervek titkát vitték. És ezek az elgurult biztosítási hivatalnokok, felajzott ügyvédek, közéletbe gárgyult tanítók, kificamodott miniszteri hivatalnokok, az új fórum gorillái, görényei és hiénái gyávaságukban s a vér beteg szomjúhozásában is mégis szánalomra méltók voltak. Mert gonoszságuk nem az ő külön kis lelkük gonoszsága, harapásuk nem apró fogaik külön ingere, véres szomjúságuk nem torkuk felelős bűne volt. Az őrült Emberevő, a háború, hogy nagy konyhája csődbe jutott a frontokon: most bennük támadt fel, agyarkodott, tépett, s végtelen szomjúsággal üvöltött fel a beteg szívekben: vért, vért, vért!

 

És a titkos társaságok napról napra szaporodtak. Az első időkben alig volt éjszaka, mely beteg méhében ne torzított volna egyet a világra. Az összehozó jelszavak szépek s a nagy fájdalom dédelgetői voltak. A régi Magyarország visszaszerzése, a magyarság védő megszervezése egy új jövő számára. De amint a régi történelmi érdekszövetségek magukhoz tértek a nagy megtántorodásból, mindenre kapható spadassinjük: az ellenforradalom kezeibe kerítette ezeket a szervezeteket, hogy a kicsúszott országot visszaszervezzék a régi részvénytársasággá. És ezek közt a felbolygatott, beteg vagy egy közös gyűlöletbe ijedt emberek közt minden lehetséges volt.

 

Tényleg: sajátságos emberzűr voltak ezek a titkos társaságok. És átvilágításuk megmondja az egész kort: a korlátlan becstelenségek korát. Idejöttek az elgurultak, a nagy szerelem rajongói, a végtelen fájdalom elbódultjai. Akikben felvérzett a szétroncsolt ország, s homályos lelküket végtelen szomjúság égette: kiélni ezt a halálos szeretetet egy óriási lezúzó gyűlöletben. Hogy az ellenség torkára szoruló marokban, az árulóba kést döfő karban érezzék nagy szeretetük feloldó megelégülését. Ezeket a lelkeket minden perc hőssé vagy gazemberré, mártírrá vagy gyilkossá tudta lobogtatni. Ezek voltak a legszánandóbbak. Mert amikor áldozat került lezuhanó lelkük alá: ők voltak a legsiralmasabb áldozat az ügyes meglökők kezében. Voltak aztán igen sokan a szétmállott hadseregből, akiknek a világháború véres-víg majális volt, ahol idegeik rászoktak a büntetlen rablások, nagy zabálások és könnyű gyilkolások vad ízére. Ezek aztán, mint a tizenhatodik század spadassinjei, szétkínálták tőrré dugott kardjukat, beálltak minden ügy, minden jelszó szolgálatába, egyszerre a legellentétesebbekbe is: hogy a nemes szavak árnyékában folytathassák a vér és zsákmány irtózatos tivornyáit. Ezekben a nehéz szemű emberekben, beágyazva a vérbe, a felajzott idegekbe, követelőn és legénykedve élt tovább a háborúban felódázott, felmonétázott, paptól áldott emberölés jogfolytonossága. Aztán idefutottak a perpetuum mobile kelekólái: a megváltó politikai tervek, az egyetemes panaceák,²¹ a csalhatatlan elméletek készítői. Félig bolond, félig szédelgő kolontosok, akik itt végtelen szózáporban hullhatták agyrémeiket a mások nyakába. És, mint riasztott nyáj bégető sokasága: idetolongtak a hivatalnokok, a tanítók, a tanárok, a más eszére élők. Én is beszervezkedtem, a sógorod is beszervezkedett, az ipad is beszervezkedett: jaj, égszakadás, földindulás, szervezkedj be te is, pajtás! Egyesültek azzal a szociális szándékkal, hogy ha valami baj lesz: rögtön szétfutnak. De ha valamin osztozkodni kell: mindnyájan részt kérnek belőle. De a legveszélyesebbek voltak az úri társadalom vasalt nadrágú, vasalt lelkű törtetői. Az ügyes összehunyorgatók, akik ezekben az összeállásokban rögtön meglátták a nagyszerű eszközt állás-, hatalom-, vagyonszerzésre. Ezek kezében voltak a fonalak: ők rángatták a bűnt, az őrületet, a betegséget és a gyávaságot. A haszon dereka mindig az övék volt, a felelősség soha. De a bűn és téboly kizsákmányolásának hierarchiájában mégis legfelül a germán imperializmus ügyes szervezői állottak, akik egyaránt mozgatták a mozdítottakat és a mozgatókat, hogy a magyarságot megtartsák a német étvágy láncos vagy lánctalan komondorának.

 

Ezek a földalatti szervezetek most közös paranccsal mozdultak meg Bálint ellen. A dolog, bölcs megalapozással, legalul kezdődött: a szeszkloákák, a véres lebujok beteg levegőjében. Buda összes züllött korcsmáiban, ahol az ital felé hajló szerencsétlen oly könnyen rábukik a késre: Scheuthauer, Smotzer, Berwerth és hasonló nevű „ébredő magyarok” uszították az elmerült lelkeket egy mindent elintéző mozdulatra. Az éjfél borgőzös összehajlásában részeges újságírók, elbocsátott vurstlialkalmazottak s a bűn egyéb verbunkosai vetették a gyilkosságmagot. Hogy itt lakik, közel hozzájuk az, aki a kereszténység ügyét eladta a zsidóknak, aki Németországot, a magyarság egyetlen várható üdvösségét elárulta az antantnak. Más egészséges országban már rég leszúrták volna az utcasarkon. Ő pedig szabadon sétálgathat, s folytathatja sötét munkáját. Mert mindenki gyáva, nem akad egy hős, aki megváltsa tőle az országot. De meg is fognak bűnhődni. Mert ha egyszer Oroszország lábra kap, és idehozza veres lobogóját, Boór Bálint véres lábát rá fogja tenni az ország nyakára, és ki fog irtani mindenkit, aki istent hisz, szereti a hazát és tovább is rendes családi életet akar élni. Ezek a véres ujjmutatások szerencsére igen ártatlan szavalatok maradtak. A budai korcsmák sváb és szláv vegyüléke, bár hosszú szócsatákkal purgózza a közéleti hasát a sör nagy szelídítésében, nem alkalmas tragikus elintézésekre. Különben is ez volt a legszelídebb eszköz, melyet megpróbáltak a művész ellen.

 

Bújt forrásokból szétterjedt a hír, hogy beteg hajlamai vannak a gyermeklányokhoz. És mindegyre tíz-tizenkét éves lányok nyitottak be Bálinthoz, lehetőleg hiányos öltözetben s megejtően szende arccal, de felgyújtó mozdulatokkal ajánlkoztak modellnek, vagy más ürügyet hoztak elő. Egyszer, mikor egy ilyen korán hullott virág távozott tőle, valami visszatartotta a művészt a nyitott ajtójú előszobában. Alulról a lépcsőházból hallotta a Homonnay Lajos lefojtott hangját:

 

- No, mond el, mit mondott neked, de mindent elmondj ám.

 

- Azt, hogy nincs szüksége rám – felelte az anyától elmaradt gyermek.

 

- Te hazudsz. Látom, hogy eltagadsz valamit. Ugye, azt is mondta, hogy gusztusos kis lány vagy?

 

- Nem mondta.

 

- Nem mondta? Látod, hogy hazudsz! Hát akkor miért fogta meg a térdeidet, miért nyúlt a szoknyád alá?

 

- Nem nyúlt hozzám – felelte a kislány az elképedés hangján.

 

- Ha letagadod, hogy megcsiklandozott a szoknyád alatt, börtönbe fogsz kerülni. Ha szépen megvallod, kapsz valamit.

 

A megijesztett kislány nehéz jajveszékeléssel sírni kezdett. A következő alkalommal, hogy új kísérleti lány nyitott be a művészhez, Bálint kiment a lépcsőházba, s földrengető hangon kiáltotta:

 

- Lajos! Lajos! Homonnay Lajos!

 

Minden ajtó megnyílt, mindenikből kíváncsi fej bukkant ki. A kövér Homonnay is kiduzzadt. Nagy előzékenyen kérdezte:

 

- Parancsolsz valamit, mesterem?

 

Bálint, mintha halálos veszély rémületében remegne, lázas sürgetéssel lihegte:

 

- Az istenért, gyere fel gyorsan!

 

A kövér ember felizzadott a lépcsőkön. Bálint rámutatott az előszobában álló kis lányra. Gyermekes-síró panasszal mondta:

 

- Nézd, kérlek, ez a lány el akar csábítani. Ments meg tőle, te mindig jó barátom voltál, ments meg tőle.

 

Homonnaynak sötétté dagadtak a szemei, de szótlanul lenyelte a dolgot. Ezek a kísérletek aztán el is maradtak. De nemsokára sápadt arcú, bozontos fejű, hol munkás, hol lecsúszott latajner kinézésű fiatalemberek állítottak be Bálinthoz. Előadták, hogy internálva voltak, és hogy mennyit szenvedtek a forradalomért. Tudják, hogy Bálint most az egyetlen fárosz a magyar pusztán: eljöttek felajánlani szolgálataikat. Nekik külföldön is összeköttetésük van az emigránsokkal, a nemzetközi munkásággal és Oroszországgal is. Tovább már nem lehet tűrni a reakciót, itt az ideje tenni valamit. Meg kell váltani az országot ebből a pocsolyából. Bálint édes mosolygással mondta:

 

- Hát legyünk mutyiban megváltók.

 

Aztán bánatos komolyan elbeszélgetett velük. Kérdezte: mit kellene tenni, hogyan gondolják a nagy forradalom megindítását. Végre halálos komolyan szólt:

 

- Tudják, nekünk ott vannak embereink, ahol nem is gondolják. Van egy testi-lelki jó barátom, Leiter bíró. Ez minden csepp vérét a forradalomnak áldozza. Hozzá adok ajánlólevelet, ő legjobban tudja, hol kell kezdeni.

 

És egypár sorban a bíró jóakaratába ajánlotta az illetőket. Ezek az alakok is eltűntek. De a Leiter zöldesszürke arcbőre minden látogatásnál lázasabb volt a gyűlölettől.

 

Ezek azonban még csak ostoba mókák voltak: korlátolt és beteg agyvelők iromba kísérletei. De rendszeresen, bölcs helyrajzi tervvel terjesztették a hírt, hogy Boór Bálintnak, beteg fajtalankodásaiban a gyermeklányokkal, annyira megromoltak az idegei, hogy a szanatórium vagy a végső összeomlás napok kérdése. Borzalmas eseteket mondtak el felfordult idegéletéről. És ez az ókor gigászai közé szabott atléta egyszer csak látta, hogy mindenünnen ijedt vagy szánakozó arcok merednek rá. Hogy fájdalmas arccal kérdezősködnek egészsége, éjszakái nyugalma után. Hogy minden mozdulatára, mondataira lopva nézegetnek egymás szemébe. Természetesen hamar átértette a dolgot. És ebben a körülöklözött titánban megvolt az a vad erő, hogy sajátságos mondatokkal, hirtelen mozdulatokkal maga táplálta ezt a hírt. Hogy erejének öntudata még féktelenebb legyen a megvetésben, mellyel az emberi ostobaságot tiporta.

 

A kommün alatt a Tanácsköztársaság muszájparanccsal megvett tőle egy Petőfi-mellszobrot ötvenezer koronáért. A díjat az akkori fehér pénzben fizették ki neki. Ezt az összeget ő akkor, mikor a pénz volt a legnagyobb valótlanság, bedobta egy fiókba. Mikor aztán, jóval a kommün bukása után, a szükség eszébe juttatta ezt a pénzt, már nem volt semmi értéke. Most a kincstár keresetet indított ellene, hogy a pénzt valorizálva fizesse vissza, ami, különösen az ő anyagi helyzetében, hatalmas összeget jelentett.

 

Egy napon idézést kapott. Valami Seifner-Szokoly Ernő indított pert ellene húszmillió korona megtérítéséért. A művész soha ezt a nevet nem hallotta. Később annyit megtudott, hogy az illető lopásért öt évig volt börtönben. Írásai, tanúi voltak az adósságról. Az alsóbíróság csodálatos gyorsasággal, három hét alatt elintézte az ügyet. Seifner-Szokolynak megítélte a húszmilliót, és még hatalmas perköltséget vetett a művész vállára.

 

Hosszú huzavona után s az ügyészség kedve ellenére röpirata ellen is megindították az eljárást lázítás, nemzetgyalázás s a külföld előtt a nemzet hitelének rontása címén. De pert indítottak ellene, vagy ötvenet, a legcifrább ürügyek alatt minden oldalról. Azonkívül állandóan idézgették mindenféle hivatalba, s a hivatalnokok sértő tiszteletlenséggel bántak vele. Leveleit néha heteken át nem kapta meg. Az úgynevezett keresztény újságok, melyek eddigelé lehetőleg agyonhallgatták, hazug híreket hoztak állítólagos dőzsöléseiről, pazarlásáról, lakása pompájáról, a sorok mögé bújtatott aljas célzásokkal. Az egyik városi múzeumban egy csodálatos szobrát lelkes hazafiak éjszakának idején összetörték. A hajsza olyan kegyetlen, oly minden percet betöltően részletes volt a nagyszerű vad ellen, hogy Benedek tanár már elkészítette a Titán halála című vezércikkét. Hogy a koporsó fölött ő adja meg az első elégtételt, s a kezdődő apoteózis először neki legyen üzlet.

 

A föld, a jó kenyérbe, a tápláló húsba, az édes borba cirógatott föld most hálálta meg a fiúban az apák munkás szeretetét. Ezekben a felzaklatott napokban, mikor minden percére külön tőrdöfés jutott, s élete minden rezdületét gonosz szemek káröröme leste: Bálint visszatalálta minden őserejét. Az őspásztor nagy magánosságának erejét, aki az embertelen pusztán begyűri a süvege tetejét, s hagyja magára hullani a zimankót. És villámok s fergeteges zápor közt mozdulatlan-nyugodtan néz a végtelenbe. Soha olyan nyugodt, olyan erős nem volt ez a széles lombú embertölgy, mint ezekben a napokban. Arca is mindig egylelkűen derült volt. És szemeiben volt valami az örökkévalóság tisztaságából.

 

Dolgozni azonban nem dolgozott. Valami mély belső elfordulás volt ez minden alkotástól, minden akarattól, hogy kifelé hasson életével. Ez már majdnem elfordulás volt saját fajától. Nem gyűlölet, nem bosszú: a minden gyökerében megsértett igazságérzet, az eltaposott szeretet szükségszerű eltökélése. Mikor az egész országban hajrát üvöltöttek ellene: egy szív, egy ököl sem mozdult fel mellette abban a fajban, melynek örök kifejezése lett. Ez a faj a legaljasabb öngyilkosságba züllött: hagyja, hogy idegen csirkefogók dorongolják le legnagyobb értékeit. Mit birkózzék ő azok érdekében a halállal, akik maguk henteregnek a halál felé?

 

De nagyon sokat olvasott, nagyon sokat sétált. Új, gyermek bámulással nézte a világ dolgait. Lelke, mint elkészülő király, félrehárította az embereket, a napok apró gondoskodásait, és szájához tette az örökkévalóság emlőit. Szélesebb felszívódással, millió visszhangot verve fel, ment beléje a betűk és a dolgok lelke. A fattyú szenvedélyek, emberek, mára való akaratok kitöredeztek megtágult horizontjából, és ő a széppé örökült emberi sírásokban, s a fában, a fűben, a felhőben, az esőben: az élet nagy ismétlődéseiben élte a múlhatatlant. Sok történelmet és sok természettudományt olvasott. Ez a sok forrású reneszánsz lélek arra született, hogy az ősminden összes tégláiból építsen egy mérhetetlen emberi katedrálist. De különösen a néplélek hagyományait olvasta.

 

Az ablak előtt ült, és olvasott. Szülőföldje népmeséit olvasta, ki tudja, hányadikszor. Az Erős János történetét, aki roppant földerejével mindig ravasz idegeneknek dolgozik. Bántást és koplalást kap bérül. És zokszót nem ejt, és nem haragszik soha. De ha a végén mégis felmozdul ökle: ravasz szerződéssel szíjat hasítanak a hátából. A Vasgyúró kalandjait, aki világdöntő erejét bolond furcsaságokra pazarolja. A Hét holló titokzatát, az elhagyott embergyermek testvérkeresését a fákban, az állatokban: a természet meleg húsában. Az elhagyott Hamupipőkét, aki sírva hajolja bánatát az életadókból lett föld felé. Mélyre ásott harangok kondultak meg az olvasó férfiban. Lelke messzi csalitjaiból előjött az eltévedt gyermek. És kis hősi öklét felrázta a rossz világ ellen, s szemeiben felfénylett a mások bajáért fakadó könny. A megűzött, körülnyilazott, kitagadott férfiban csodásan ékes teljes kelyhére nyílt az ember. Mély áhítat töltötte el, s nem átkozta az elhívó végzetet. Oh, mégis, mégis így volt jó: tisztának, hősnek, végtelen ölelkezésnek lenni. Szétosztódni milliók életévé, mint a jó kenyér, mint az erőt adó bor: vegyétek és egyétek. A halál ellen mégis legjobb dac: a szánalom és a szeretet.

 

És most már a visszakereső gyökerek alatt eltéresült a talaj. A röghöz rög keveredett, mint szelíd hullámhoz a hullám, a gyökerekkel más gyökerek futottak szét: és ő a múlt mérhetetlen avarjában benne érezte magát népe életében, az örök faluban. Mennyire az a föld küldte őt, melyekből felpáráztak ezek a mesék, s milyen ősileg egyek! A tragikus élet két kegyetlensége: a természet és az úr közt földbontó erejével, csavaros huncutságával vívódó magyar paraszt. És mintha őserdő talajába lefúrtan látná a gyökerek időtlen zűrében, titkos csatornákon a nedvek szétrohanását: látta önmagát fajtájában a mindenidőben. Onnan nőtt megint elő: örökkévaló arcával, örökrevaló megkiáltójának.

 

És akkor, mint a gazda, ha sok hercehurca, gondok s a világ nehéz haragjai után látja aranylani a feldúsult asztagokat: Bálint áhítatos csendben érezte az elvégzett munka, a begyűjtött áldás szent örömét. Letette a könyvet. Elsétált művei közt, melyek annyi formában mondták faját: a naphoz való vágyat s az örök fájdalmakat. Forró hála nagy ölelése nyílt ki benne. Minden így volt jó: jó volt a szenvedés, a nehéz éjszakák, a titáni harc. Jó még az egyedülvalóság is. Mert termés volt, s az ő fájdalmában faja fájdalmai lettek örök szépségekké. Eltéresedett a terem: a szobrok visszaoldódtak az életté, melynek örök szimbólumaivá tömörültek. Elnyúlt mezők kalászaiban készült a kenyér titka. Kis ház körül duzzadt gyermekek játszottak. S hallszott a nóta, a mese és a csók.

 

Csengettek. A terem visszaszűkült napi koporsójává, a földek, az arcok, a hangok hűvös szobrokká. Bálint arca egy pillanatra szomorúvá árnyékosodott. Aztán mosolygást parancsolt ki szájára. - Éljük a valótlan, a halott életünket, mert az igazi életet nem lehet ingyen kapni – mondta magában.

 

Ajtót nyitott. Leiter bíró, Pomp Rezső és Győry tanár jöttek látogatóba. Pomp és Győry a halottlátogatós, részvéttel bélelt arcukat vették fel. Olyan fájdalmasan nyitott szájjal köszöntek a művésznek, mintha részvétükről biztosítanák a saját hullája fölött. A Leiter bíró szemei felgerjedt vizslakölykök voltak, melyek már nyaltak az áldozat véréből, s most viháncolva rohannak előre, hogy ott legyenek az utolsó véres vonaglásoknál.

 

Bálint széles kart tárt eléjük:

 

- Nagyon szép, hogy eljöttetek. Mindig öröm az embernek, ha olyanok veszik körül, akik szeretik.

 

Győry plébános arca még szélesebb részvétbe lapult. Úgy nézett Bálintra, mintha gyöngéden félrehárított szemfedő alatt vizsgálná a szeretett halott arcát:

 

- Kissé sápadt vagy, mester, szemeid alá vannak árkolva, hogy érzed magad?

 

- Fiatalon és erősen, amint az egy jó magyar Herkuleshez illik – kacagott Bálint. Két karját kinyújtotta, s roppant mellét odadomborította a három tetemnéző elé.

 

Azok egymásra néztek. Leiter savós arcán a pórusok apró szájak voltak, s egy nagy harapást adtak össze. Hát még mindig élettel duzzadó melle van, még két zúzó karja van, még nem rágják a férgek! Kutató szemekkel kérdezte:

 

- Nem háborgatunk, édes Bálintom? Talán valami látogatást vársz?

 

Erre a kérdésre is összenéztek, s szemükben valami vérrel etetett bestia öröm villantotta ki a fogait. Bálint betessékelte őket:

 

- Nem várok én senkit a világon, legfennebb titeket vártalak. Mert titeket mindig várlak.

 

A műteremben Pomp új álmélkodással járt végig a szobrok közt:

 

- Mennyi remekmű! Micsoda milliárdos vagy te, mester! - kiáltott fel lelkesedve.

 

- Jó volna a mester örököse lenni – szólt sajátos mosolygással Győry. De már visszaijedt a legkongregációsabb képéhez. Kezeit kinyújtotta, mintha egy ügyetlenül megérintett seb fájdalmáért könyörögne bocsánatot. Mélyült hangon mentegetődzött: - Ne értse félre, mester. Nem azért mondom, mintha esetleg múló indiszpozíciód veszélyesnek tartanám. Adja az isten, hogy te temess el mindnyájunkat. Micsoda karok, micsoda mell!

 

Leiter nagyon fontos és sürgölődő lett:

 

- Kedves Bálintom, bármennyire is nem szeretsz bennünket, mi mindig a te érdekedben forgolódunk. Mert talán mi sem vagyunk olyan buták, mint te gondolod. Ugye, Pomp, hogy éjjel-nappal a Bálint érdekében szaladgálunk? Hisszük, sikerül megcsinálni, hogy az állam nagyobb vásárlást eszközöljön nálad.

 

Olyan mosolygással nézett Bálintra, mintha tükörbe nézne, és ott mély villanású Machiavellinek látná magát. Bálint nyugodt derültséggel felelt:

 

- Köszönöm, köszönöm. Hiszen ha ti nem volnátok, már rég a koporsóban volnék.

 

A beszélgetés tovább folyt. Nagyon szirupos, nagyon megnyalt medvecukor volt mind a három látogató. De valami biztos diadal, valami leső várakozás bújt mind a három szemében, egymásnak lopott pillantásaiban. Leiter többször megnézte az óráját. Egyszer aztán csengettek. Egy és ugyanazon öröm villámlott át mind a három szemén. Leiter kópéskodó hangon mondta:

 

- Látod, mégis vártál valakit.

 

Győry kicsiklandott a lelki reverendája alól:

 

- Bizonyára valami szép kis lány jön. Boldog ember a mester: neki száz is van, mi meg koplalunk.

 

Amint Bálint kinyitotta az előszoba ajtaját, két ember állott előtte. Aktatáska volt mindkettő kezében, s mindkettő körül az a sajátságos hűvös légkör, amely államot, törvényt, paragrafust mond a felriadt emberállatnak.

 

- Mit akarnak az urak? - kérdezte Bálint.

 

Azok bemutatkoztak:

 

- Meizler Vilmos, a kincstár megbízott ügyvédje.

 

- Ludinszki Ottó, bírósági végrehajtó.

 

Bálintnak egy pillanatra minden vére az agyára tolult. Egész élete egyetlen lezuhanásra hajló óriási szikla volt. De aztán hideg-tompán mondta:

 

- Kerüljenek bennebb az urak.

 

Az érkezők szeme összevillant a három vendégével. Bálint most már nevetve mondta:

 

- Éppen jó, hogy jöttek az urak. Kiegészítik ezt a kedves baráti kört.

 

Az ügyvéd előadta, hogy foglalni jöttek a kincstár követelése számára a kommün alatt adott honorárium ügyében. A szemek majd belevájtak a Bálint arcába, hogy felássák a húst, s azon keresztül érezzék a lélek vonaglását, kibuggyanó vérét. Bálint tudott mosolyogni:

 

- De hiszen még csak az alsó bíróság ítélt, és megfellebbeztük a dolgot.

 

- Jaj, a kincstár biztosítani akarja magát. Nehogy aztán, mikor jövünk, ne találjunk semmit – szólt szemtelen vigyorgással a végrehajtó.

 

Bálint úgy tett, mintha nem értette volna a sértést:

 

- Tessék, végezzék a kötelességüket. - Aztán a másik háromhoz fordult: - Parancsoljatok csak helyet foglalni. Sohase zsenírozzátok magatokat. Ki tudja, ülhettek-e holnap ezeken a székeken? Képzeld, Tiborkám, milyen pompás esetem volt a múlt vasárnap.

 

És könnyedén, szellemesen, színesen bimbózó szavakban mesélte el egyik futólagos hódítását. Oda sem ügyelt a hivatalos eljárásnak. A három vendégen valósággal testileg látszott, hogy a pukkadásig szenvednek ennek a roppant erőnek a derültségétől. Pedig a végrehajtó mindent elkövetett, hogy agyarra ingerelje a felvert vadkant. Durván ráncigálta a bútorokat, folytonosan vigyorgott, szellemeskedő megjegyzéseket tett, kihúzta a fiókokat, kutatott bennük. Bálint egy kéziratcsomóját megvetve lökte félre:

 

- Na, ezt nem írjuk fel. A sajtosok nem jönnek el az árverésre.

 

Hosszan, piszkosan, döfősen kacagott. Bálint tovább mesélt, szélesedő humorral, fel-felgazdagodó nevetéssel. - Látod, így kell tyúkot fogni, Tiborkám. Hát mi a te legutolsó szerelmi kalandod?

 

A csókproletár bíró beleharapott az ajkaiba. A végrehajtó kideltázó szemtelenséggel mutatott a szobrokra:

 

- És most ezekre a figurákra kerül a sor.

 

Bálint egész élete felszökött, mint egy rosszul eltalált vad. Csodálatos: erre egyáltalán nem gondolt. Hogy hozzá lehessen nyúlni az ő szobraihoz. Hogy kótyavetyére dobhassák azokat az alkotásokat, melyek faja életigazolói a világ termésében. Egy pillanatra úgy érezte, hogy lezuhan, és vele dűl a ház, az utca, a világ. Aztán nyugodt-figyelmesen nyúlt a Leiter nyakához:

 

- Ni, Tiborkám, félrecsúszott a nyakkendőd – és megigazította.

 

A végrehajtó zsörtölődött:

 

- De hogy a fenébe írjam én fel ezeket? Ha csak annyit írok, hogy ennyi meg ennyi szobor, ki lehet cserélni őket. - Bálint felállott:

 

- Majd én diktálom a nevüket, akkor nem lehet semmi zavar – és kezdte:

 

- A fiatal Toldi, fiát váró parasztasszony, Koppány az utolsó harc előtt...

 

Mintha mindenik név a halhatatlanság széles szárnyát nyitotta volna a terembe. Mindenik alkotás egy örök arc, egy múlhatatlan kiáltás a népek véres piacán: hogy idetévedt egy sajátos arcú, külön álmú emberfajta, hogy letagadhatatlan gazdagság és múlhatatlan emberi termés. Titokzatos mélyű őshang, mely nélkül csonka az emberi harmónia. Amint diktálta a neveket, hangja egy pillanatra elföldelt zokogás volt. De irtózatos akarata megint hideg-nyugodtra simította.

 

Már vége felé járt a foglalás. Leiter, mintha részvétesen ődöngene a teremben, odalopta magát a végrehajtó háta mögé:

 

- Legyen még szemtelenebb – súgta neki.

 

A végrehajtó szétnézett a teremben. Meglátta a Bálint édesanyjának arcképét. Csúf, széles szájából úgy jött a vigyorgás, mint valami beteg kotyvalék emészete:

 

- Nini, ezt a vén ténsasszonyt csak felírjuk. Hátha majd akad gavallérja az árverésen.

 

Ez már annyira aljas volt, hogy nem érintette Bálintot, mint egy lába alatt freccsentő varangy. Palástosan, koronásan, ősi küldetéssel király volt, amint mondta:

 

- Írja barátom: Boór Bálint szobrászművész édesanyjának a képe.

 

A két bírósági ember végre mégis elment. Amíg Bálint kikísérte őket, Leiter odasúgta a másik kettőnek:

 

- A hatóság elleni erőszak elmaradt. Jobban tud uralkodni magán, mint gondoltam. A gyalázatos!

 

Bálint édes kacagással, könnyed bohémkedéssel tért vissza:

 

- Pompás, fiúk! Elértem, amit akartam! Meglátjátok, hogy egész Budapest itt lesz az árverésen. Milliárdokat fogok kapni, Tiborkám, neked fogok egy pompás vizslát venni. Még jó, hogy titeket nem írtak fel, mert barátaim mégis a legnagyobb kincseim.

 

Győry a legoltárosabb felét fordította ki a szemeinek, s fájdalmas hangon részvétezett:

 

- Igazán sajnáljuk, mester, hogy ilyen fájdalmas jelenetnek kellett tanúi lennünk. Ha tudtuk volna, nem terheltünk volna mi is.

 

Bálint éppen felelni akart, de a csengő ismét megszólalt. Ideges, sürgető, egymás sarkát tapodó apró csengetések voltak, érzett bennük a felgerjedt sietség. Bálint ajtót nyitott. Mint egy tavaszi fergetegtől bedobott virág, Ildikó repült a nyakába.

 

Valósággal felmászott a hatalmas férfira. Magához szorította bölénynyakát, csókolta, mint a záporeső. A csók nagy felhőszakadásából fulladásos lihegve ejtett szókat:

 

- Látod, nem bújhatsz el tőlem. Nem feleltél egy levelemre sem, nem jöttél el a hívásainkra. Hát itt vagyok, itt vagyok, dobj ki, mert megeszlek.

 

Bálint az után a jelenet s a vérébe hullott mondat után nem tette be a lábát Rendekyékhez. Ildikó sem igen gondolt rá: volt, ki szórakoztassa. De amikor a Hunnia estélyén, ahol anyjával ő is ott volt, megtudta, hogy ez a rengeteg tréfa a Bálint erejéből zúdult kis hunyorgató ellenségeire: minden ösztöne szárnyat verdesett a nagyszerű férfi után. Több levelet írt neki, könyörgött, ígért, édesgyermekül hízelkedett. Nem kapott választ. Akkor az anyjával hívatta meg hol ebédre, hol vacsorára a művészt. Ezekre a meghívásokra is csend volt a felelet. Akkor apját küldte el hozzá, hogy visszahozza az elkergetett nemes vadat. Az is sikertelen volt. A sok üres próbálkozás valóságos szerelemfélét forrósított a gyökértelen csókokra ítélt kislányban. És most iderontott, mint a nap, mint a szél, mint a természet nagy kívánkozásai.

 

A három vendég gyilkolásra sötétült szemmel nézte a jelenetet. Hát e felé a férfi felé még mindig hullnak a nők, még mindig az erős csókok királya! A kislány első mámoros rohama után érezte, hogy erősen nézik. Amint meglátta ezt a három savanyú arcot, nagyot kacagott, és édes, cukrot kérő hangon kényeskedte:

 

- Kergesd el ezt a három pasit, én csak hozzád jöttem.

 

Akkor megismerte köztük Leiter bírót, aki járatos volt a házukhoz. Duzzogva fenyegette feléje kis öklét:

 

- Aztán vigyázzon, maga jogi ecetes ugorka, el ne járjon a szája. Papa úgysem fog hinni semmit, papa csak nekem hisz. Magát pedig agyon fogja lőni, mint egy kutyát.

 

Leugrott a földre, s a meztelen csókra születettek szemérmetlenségével kacagott. Aztán kislányos pukedlit csinált:

 

- Pá, urak, pá, bácsik, legyen máskor is szerencsém.

 

Most már Bálintban is minden pogány erő, minden megzabolázott dac csuhajt kiáltott. Felkapta a kislányt a levegőbe, meglóbálta, mint egy győzedelmi zászlót. Arcán, termetén, mint sebezhetetlen aranyvért, ragyogott a fiatal erő. Kiáltása az élet gazdag kacagása volt:

 

- Látjátok, engem nem lehet detronizálni. Itt az én koronám, még király vagyok.

 

- Úgy látszik, mi itt feleslegesek leszünk – nyögte Leiter. Valósággal rázta a gyűlölet hidege. Kimenet oda is szúrt a kislánynak: - Adja át, baba, üdvözletem a papának. Jobb művészi nevelést igazán nem adhatott a lányának. - Bálint melegen köszönte meg a távozóknak, hogy ilyen perceiben is részt vettek.

 

De mikor az ajtó bezárult a három embercsőd mögött, mikor a távozó léptek lefelé halkultak: egyszerre érezte, hogy ő is csak anyától szült fiú. Minden düh, keserűség és zokogás, melyet visszalökött lelkébe: most mint halálos fáradtság ólomja öntötte el tagjait. Most kellett, hogy mutassa gyengeségét, hogy sírjon, hogy panaszkodjon valakinek. Hiszen ez a vaklelkű fiatal test mégis nő, emlővel fakadó mellei vannak, mint annak a fájdalmas szent mellnek, mely őt a világ ízeire szoptatta. Most mindegy neki, hogy ennek nincsenek igazi szemei és fülei, hogy meglássák és meghallják bánatát. De mégis tágasabb lesz vele fájdalma, mégis oda kell zokognia összekarmolt életét az örök szépség e múló habjának, mint ahogy az őrült Ödipusz jajgatott a süket tengernek. Magához szorította a kislányt, erős férfiarcát betemette zsenge mellébe, és sírt, sírt, mint egy viharos folyó.

 

A kislány nagy, zöldes szemei döbbent-csodálkozóra nyíltak. De ez a férfizokogás olyan mélyről zsúfolt panasz volt, úgy benne volt az anyamell kétségbeesett kérése, és olyan tragikusan szép volt, hogy az elítélt test most mégis valami lélekfélét visszhangzott rá. Kis sziromkezeivel lágyan simogatta a férfi erős fürtjeit, s hangjában sebre hajló jó kis húgocska volt:

 

- Bálint, Bálint, ne sírj, édes Bálint.

 

A hatalmas ember térdeire ültette ezt a csillogó emberpelyhet. Hosszú dédelgetéssel, mintha gyermekének, panaszosan, mintha anyjának szólna, mondta:

 

- Szegény kis csókra nyílt virág, ma legyen lelked, ma legyen szíved. Édes kis halálos virágom, ma szeress, ma sajnálj, ma legyen irgalom a csókodban. Nem bírom tovább, nincs többé hinnivalóm, nincs senkim, és már a győzelem is undorít. Mindent bepiszkoltak, megrontották az élet minden ízét. Minden gazdagságom lidércnyomás lett, minden erőm csak halált idéz.

 

Egy hosszú, behegesztő, elzsongító szép órát töltöttek együtt. A csúf ölelésekre ítélt fiatal test ma mégis lélektávlattal mélyült, s szemei is egészen új, egészen más szemek voltak. Talán ez a gyermek virág most erre a pillanatra nyílt teljes kelyhére, talán csak ez a hozzá hajtott roppant élet nagy hívása tudta felidézni minden lehető szépségét. És talán ha majd jönnek az irtózatos elvégzések, csak ezt a két szemet tarthatja maga elé, mint mentő hárítást: irgalom, könyörület, ezzel a két szemmel néztem egyszer férfira.

 

Egyszer aztán, nagy sajnálkozással, mintha érezné, hogy egyetlenszer felmerült legszebb önmagától búcsúzik, a kislány az időhöz ébredt:

 

- Sietnem kell haza. Várnak, vendégeink vannak. Kísérj el hazáig.

 

Mikor már majdnem a Rendeky-kertnél voltak, látták, hogy Czeglédy György zordbúsan jön ki onnan. A kislányba visszalobbant a férfiölő, halálos csókú lázadó angyal. Elszélesedő szemekkel, sajátságos ágyékkacagással mondta:

 

- Nézd, te, az a ronda Czeglédy. Úgy gyűlölöm, és mégis idetolakodik, pedig megmondtam neki. Tudod mit, ölelj és csókolj meg, hogy pukkadjon.

 

Egyet köhintett, hogy a fiatalember szemét odahúzza. Akkor a Bálint nyakába ugrott. A művésznek most édes volt a bosszú. Felemelte Ildikót, majd a testébe rontotta testét. Mikor letette, odakiáltott Czeglédynek, aki kerülő úton akart elsompolyogni:

 

- Hova futsz, Gyurka öcsém, még csak nem is köszönsz a menyasszonyodnak.

 

Czeglédy már udvariasan köszönt. De a szemeiből tizenkét, lánggal kergetett bika döfte ki szarvait. Ildikó széles szemtelenséggel kacagott a fiú arcába:

 

- Maga, Gyuri, most olyan, mint egy temetkezési intézet. - Aztán macskás dörzsölődéssel tette hozzá: - Ha tudná, milyen szép délutánt töltöttem a világ legnagyobb művészével.

 

Köszönt a két férfinak, belebbent a kertbe. De azok alig tettek két lépést, vérbe csiklandó hangja utánuk jött:

 

- Gyuri! Gyuri!

 

- Parancsoljon, Ildikó – kapott a hang után a fiatalember, mint egy porba dobott harcsa.

 

- Kár, hogy maga verseket ír.

 

Az utolsó szó már hosszú fürtű kacagásba nyúlt el, s a lány eltűnt a bokrok közt. Bálint nagylegényesen nyújtózkodott egyet:

 

- Milyen szép nyári délután van, Gyurka öcsém.

 

A fiatalember sötét volt, mint egy tintásüveg, és minden csúfsága feljött az arcára. Ha ki tudta volna késsel ontani ezt a mosolygó diadalt a művész szemeiből! De azért udvarias-simán kérdezte:

 

- Milyen szobron dolgozik most, Bálint bátyám?

 

Bálint hetyke könnyelműséggel felelt:

 

- Nem dolgozom én semmiféle szobron. Azaz, csak élő szobrokon, néha.

 

Huncut, diadalmas mosolygással tette döfőssé az utolsó mondatot. A fiatalember egy halálos megfojtót nyelt. Bálint kedélyesen mondta:

 

- Gyere, fiacskám, igyunk meg egy pohár sört. Úgyis rég nem beszélgettünk együtt.

 

Felsétáltak a Búsuló Juhászhoz a Gellérthegyre. Leültek szembe a Kelenföldnek elnyúló síksággal s a vigyázó Sasheggyel. Fák és dolgok már hosszú árnyékokat terítettek.

 

A fiatalember mohón itta ki az első pohár sört. Bálint újra rendelt, s meleg atyáskodással mondta:

 

- Neked is már jó volna a jövőre gondolnod, fiam. A sok ifjúsági szereplésből, elnökösködésből, szónoklásból nem lehet megélni.

 

A fiatalemeber hátrarántotta fejét, mint a kutya, ha égő szenet közelítenek feléje. Majdnem fehérre izzította a düh, de nagyon tisztességes öcsémuramosan felelt:

 

- Ősszel leteszem az utolsó vizsgámat. Különben is, nagy összeköttetéseim vannak. Honnan jöttél most, bátyám, Ildikóval?

 

Bálint könnyedén legyintett:

 

- Csak innen közelről. Igaz, mi van az enyedi házatokkal?

 

- El kellett adnunk, nehogy elvegyék a románok. Pedig így a pénzből nem sok jut egy testvérnek. Nem a bátyám műtermét volt megnézni Ildikó?

 

- Valami afféle. Hanem, tudod, én is gondolkozom, ne költözzem-e végleg falura. A sümegi kis házba.

 

- Meg fogja unni bátyám. Ki kísérte el oda Ildikót?

 

- Kell annak kíséret – kacagott Bálint -, ismerte ő jól az utat. Nem szándékozol külföldön tanulmányutat tenni?

 

- Csak nem egyedül volt Ildikó bátyámnál?

 

Bálint megint nevetett:

 

- Ej, Gyurka, te nem a kérdésemre felelsz.

 

A fiatalember vére felduzzadt a fejébe, kivastagodott ajkából majd kiszökkent a vér. Mert minden szó most nehéz hazugság volt a szájában. Feltáguló szemei csak azt látták, azt az idegébe, vérébe rontott jelenetet, amint az Ildikó meztelen testét testéhez gyűri ez a roppant ember. Ez a látomás úgy átégette a fiatalember testét, hogy szeretett volna felordítani, vagy egy üveget odavágni a Bálint fejéhez. De mikor őt simaságra, szavak alatt döfésre, alázatos gyűlöletre nevelték.

 

Mohón ivott. Az ital mind jobban meglátszott rajta. Bálint könnyű vacsorát rendelt, s borra fordította az ivást. Az utolsó falatoknál Czeglédy már összevissza beszélt házasságról, Ildikóról, öngyilkosságról, ideális szerelemről. Nyálas, kuncogó megvert kutya lett. Sírva borult az asztalra, mintha népdalban lett volna:

 

- Bálint bátyám, Bálint bátyám, az isten áldja meg, ne vegye el tőlem Ildikót. Megölöm magamat, becsületemre, megölöm magamat.

 

Bálint mosolyogva nézett a levegőbe.

 

- Ne félj, ne félj, öcsikém, visszaadom majd neked. Minek tartanék meg én egy ilyen nyefle kislányt? De most jó lesz hazamenni.

 

Fizetett. Aztán megrázta a két öklére búsuló fiatalembert:

 

- Gyere, öreg, mindjárt éjszaka lesz.

 

Az felkelt, de visszaesett, mint egy ázott tuskó. Egészen agyagrészeg volt. A nagy gerjedelemben ivott szokatlanul sok ital kiöntötte belőle a mindennapi nagy erővel magába fegyelmezett ügyes, okos józan lelket. Keserves, panaszos szavak nyálaztak ki belőle, s újból és újból fel akart kelni. Bálint bedomborította mellét az estébe:

 

- Gyere, fiacskám, huszonhat éves fiatal fiacskám. Gyere, csak nem te vagy a gyengébb, te, a fiatal? Látod, fiatal fiacskám, én, a negyvenen túljáró, én, a Bálint bátyád, báátyáád, elvettem a szeretődet, és akkor veszem el, amikor akarom. Most pedig a borban győztelek le. Nézd, rajtam a nyoma sem látszik. Ki a legény, édes öregem? Szervusz, aludj, kedves kis fiatalom.

 

A korcsmárosnak odaszólott, hogy vigyázzon a fiúra. Az különben már végignyúlt a padon, és aludta a bánatát. Bálint egypár lépést lefelé tett, hogy hazamenjen. De az augusztusi este megfogta, visszatérítette. Legényesen, fütyörészve ment fel a Citadella mellett, a hegy déli oldalán. Egyszer csak, alig ötven lépés után, a fütty leszakadt ajakáról, lábai megálltak. Egy szakadással, mint magas bércek köde, nagy álmosság gomolyogta körül. Az a pihés, áthatlan mély álmosság, mely gyermekkora estéin lepte meg, ha egész napon a mezőket futotta. Lefeküdt a fűre, és – gondolat, kép, érzés nélkül – abban a pillanatban mélyen elaludt.

 

Összerázkódott az éjszaka hűvösségétől. Csodálatos derült üresség volt benne. Mintha a teremtés első éjszakáján homálylana feléje az ismeretlen világ. Mintha az édesanya fájdalmas testétől kezdve minden ima, minden csók, minden merés és minden fájdalom: az egész volt világ kihullott volna belőle. Felült. Az elmélyült éjszakában csodálkoztak a tágra nyílt csillagok. Percek teltek el, amíg megint tudta, hogy hol van. - Jaj, igaz, Boór Bálint vagyok – mondta csendesen. És ez a megismerés szomorú és jóleső volt, mint egy visszaemlékezett gyermeksírás. Megnézte óráját. Éjfél elmúlt.

 

Felállott. Kinyújtózott, hogy leverje magáról a hűvösséget. Esze ágában sem volt, hogy hazamenjen. Valami megérett titok, valami neki szánt izenet – hívás, jóslat? - rejtőzött az éjszakában. Lassú léptekkel megindult a hegy legmagasabb pontja, a keletre néző sziklák felé. Az a hely, ahol aludt, alig volt nyolcvan lépésre a szikláktól. És mégis olyan hosszú volt az út, és mégis olyan lassan haladt előre. Minden lépése olyan tudatba sajgóan óvatos volt, mintha ez volna az a lépés, mely megold valamit, mely odaállít a végső formula elé, mely megmondja az életet: a szenvedések értelmét és a jövőt. Felriadott életén mindjobban feszültek a húrok, s mint egy roppant hegedűt, vitte magát az éjszaka kezei elé. Talán a barna homályban már ott van a nyirettyű s a végzeti kéz, melyek most el fogják játszani rajta a dalt, amiért van, mely a teljes Boór Bálint, minden ereje és sejtése, és amelyből mindig csak egy részt tudott megláttatni. Az égen, mint felgyújtott vetés égő kalászai, pernyétlen fellobogással pattannak szét a hullócsillagok.

 

Végre odaért a sziklákhoz: semmi, semmi. Csak alvó város, csak végtelen tér, csak éjszaka. Hűvös szél bújt ki az éjszaka szoknyája alól. Megbántotta a dolgokat, és meglúdbőrözte lelkét, felajzott, egész testén átsajgó lelkét.

 

Leült a legmagasabb sziklára, az alvó várossal szemben. Aratták, aratták a tüzes kalászokat az égen. De ő most nem látta az eget, nem a várost: a világnak nem volt domborodása, hangja, illata számára. Mélység nélkül rajzolt lapos díszlet volt a világ. Mintha az eddigi világot minden alakjával és mozdulásával ő teremtette volna ki magából. És most a megunt látomás visszaszürkült volna semmivé.

 

Hányszor ült ő már ezen a sziklán! Mint húszéves gyermek, friss titánja az elbocsátó falunak, mikor először próbálta az anyagot átparancsolni, hogy mondja a világ álmait: hányszor jött ide! Jött csak azért, hogy hegyet másszon, hogy megfeszülő izmaiban, feldomborodó mellében érezze az erő vad borát. Hogy sziklákat lásson, s bennük gigászi lelke gyúlt alakjait. Hogy végtelen térrel bővüljön, hogy álmait itt építse fel a rohanó város fölé. Hányszor nézte szerelmes szemmel ezt a várost, ezt a gyönyörű mostohát, mely úgy ül a Duna két partján, mint a népek ékes királynéja! És ölébe hív mindenkit, aki akar, aki mer, a gondolat és a fény keresőit. Ahol még a bűn is csak az alkotás fekete forgácsa, ahol a betegség is csak a jövő felé rohanás láza. Itt tette egész életre eljegyző egyetlen nagy esküjét: hogy mérhetetlen erejével úgy meglöki faját az élet, az alkotás, a szépség és a gondolat felé, hogy az az emberi barázda élére kerüljön. Oh, hogyha ebben a beölelő városban fog megtörténni a külön lélekre morzsolt néptöredékek nagy kézfogása a magyar gondolat, a magyar alkotás nagy egységében! Hányszor menekült ide a mostoha élet bezárt marka elől, éhesen, bizonytalanul az éjjel fekvőhelyéről! És királyi dús kincsekkel rakta meg a jövő szekerét. Oh, őrült faj, mely őt így el tudta pazarolni! Öngyilkos, beteg faj, mely nem akart az ő erejében feltámadni!

 

Most már élete óriási fekete kehely volt, tele a halál keserűségével. Oh, milyen egyedül ült ott az alvó város, az elfeküdt ország fölött, a végtelen éjszakában! Fenn egy duhaj isten tivornyázó nagy gőggel dobta szét drágaságait. Hulltak, hulltak a lobogó ékességek az űr fekete hallgatásába.

 

Itt van most: hadakat verő erőkkel, itt élete dús nyarával, ezer aratásra zsúfolt terméssel. És szét kell tipornia magában a nyarat, mint hiábavaló tüzet, meg kell fojtania szívét, hagyni szétrohadni a kalászokat. Minek teremjen, minek teremjen? Ilyen élettel a siralomházba született.

 

Felrázta öklét az éjszakába. A fájdalom kovácsa csavarta egész test-lelkét, mint egy átizzított vasrudat. Mérhetetlen seb volt az éjszakában, vérző száj, melyen ott dermedt egy roppant kiáltás: segítség! Segítség! Oh, ha szétterjengve az űrben, mint elintéző zivatar támadhatna fel, s villámmal és zúzó özönnel tehetne végső törvényt a mocsárba süllyedt ország fölött! Ha nem lehet itt többé emberül és magyarul élni: pusztuljon temetővé az apró rablók világa. Legyen itt egy óriási sír, emléke egy halni hulló népnek.

 

- Nagyságos úr, nagyságos úr – esdekelt halk kéréssel egy hang.

 

Összerázkódott. Mint aki fél, hogy fájdalma meztelenségében látja meg valaki. Szétnézett. Nem látott senkit. - Hát már hallucinálok is? - mondta, mint egy magára néző orvos.

 

- Nagyságos úr – könyörgött a hang, most már egészen közel hozzá.

 

Felugrott. És most már húzta valami a szemeit, mint végzetes szemek a beteg alvót. Lábánál, kimagasodva a mélységből, egy fej látszott. Csak egy fej. Oh, hányszor fakadt fel ez a fej életébe, mint a legmélyebb seb! Hányszor nézett ezzel a két nagy, megverő, sötét szemmel önmaga életére, hogy jobban meglássa a tragédiáját! Hányszor ízlelte életét ezzel a széles, keserű szájjal, hogy jobban érezzék minden elrendeltetett fájdalom! - Képzelődöm, képzelődöm – remegett benne a józan ember. De azért kitört ajkán a kiáltás:

 

- Ady Endre!

 

- Nagyságos úr, ne féljen, jó ember vagyok – csitított és rimánkodott a fej.

 

A hangban olyan földhöz, kenyérhez kötött nyomorúság kuncogott, hogy visszajózanította Bálintot a gőgjéhez. Kidomborította testét az éjszakába: - Én félek? - kérdezte malomkőemelő hangon. De már a szánalom tette lágyabbá: - Mit akar? Mit keres itt éjfél idején?

 

A fej mellett egy csonka, háromujjú, de ügyes kéz jelent meg. Megkapaszkodott a sziklán, s felhúzta a testet, melyen az egyik kar teljesen hiányzott, az egyik láb pedig orsó alakú fatuskóban végződött. A rongyos alak meztelensége itt is, ott is kisírt a fekete cafatok alól, melle és nyaka pedig teljesen csupasz volt. És ami a legcsodálatosabb volt, s beleütött Bálintba, mint egy tűzvészre rázott harang: ez az éjszakából kimerülő alak, széles vállaival, bikanyakával, hatalmas sötét fejével, nagy, halált néző lobogó szemeivel, szájának fájdalmas szélességével ijesztően hasonlított a Vér és Arany költőjéhez. Mintha a szenvedés mitológiájának ikrei lettek volna, elküldve két különböző útra. Bálintnak minden élete a szemébe tolult. Végzetes tapadással nézte, sírta, magára sebezte ezt az alakot. A homlokát kiverte a verejték. Visszaült a sziklára, s a végzetre döbbent élet hangján kérdezte:

 

- Mit akar, hogy kerül ide?

 

A nyomorék háromujjú kezében száraz, hántott kérgű bot volt, azzal tette szilárdabbá magát. Nagy, fekete szemei időtlen panasszal áradtak Bálint felé. Ijedten könyörgött:

 

- Csak rendőrt ne hívjon a nagyságos úr, nem akarok én semmi rosszat. Itt háltam egy mélyedésben. Aztán, ahogy a nagyságos úr jött, felébredtem. És amint láttam, hogy olyan szomorúan ül a kövön, gondoltam, hogy a jó isten küldte. Tegnap dél óta nem volt egy falat kenyér a számban, s gondoltam, hogy a nagyságos urat is bántja valami, és meg fog könyörülni az én bajomon. Ha csak egy fél kiló kenyérre való pénzem volna. De ha kellemetlen a nagyságos úrnak, továbbmegyek. Nem vagyok én rossz ember, nem voltam én soha senkinek a terhére.

 

Minden szó súlyos fekete rög volt, és koporsót döngetett a Bálint lelkébe. Kérdezte:

 

- Hogy hívják?

 

- Ijjas Nagy Ferenc vagyok, instálom.

 

- Hogy jutott ilyen nyomorúságba?

 

- Hát a háború, nagyságos uram, meg a sok minden, ami utána jött. Nem csak én vagyok így.

 

Bálint csak most jutott a gondolkodás nyugodtságába vissza. Eddig az az ijedt érzése volt, hogy talán mégis egy rég lappangó vízióban saját végzetével beszél. Szelíden szólt:

 

- Üljön le előbb, úgy jobban elbeszélgethetünk.

 

Az ember nagy tisztességadással a Bálint lábaihoz ült. Meglevő térdén keresztülfektette botját. Bálint mondta:

 

- Mondja el részletesen, mi volt a háború előtt, hol élt, hogy jutott ebbe az állapotba. Hátha segíthetünk valamit magán.

 

Az ember vont egyet a vállán, mint aki nem nagy érdekességet lát a mondanivalóján:

 

- Nem sok elmesélnivaló van azon, instálom. Mások is jártak így, mégpedig sokan. Én siroki ember vagyok, Heves megyébe való, ottan élt minden nemzetségem. Én bekerültem a szilvári gazdaságba, a Graffheiden grófékhoz. Feleséget is onnan vettem. Rendes ember voltam. Akkora darab erdőt őriztem a grófnak, hogy egy napig sem lehetett bejárni. És soha semmi sem fordult elő, a gróf is sokszor megdicsért. Mert azelőtt nagyon lopták a vadat, most pedig egy fia őz sem hibázott. Kemény legény voltam én, nagyságos úr, ha most nem is látszik rajtam.

 

A szerencsétlen úgy ülve is kihúzta magát. És így még panaszlóbb volt a letépett kar, a csonka láb. A három ujj megpödörte a félrehervadt bajuszt. Bálint hallgatott. Az ember egy percig mintha szót várt volna. Valami életet hitető szót. Ilyenfélét: - Meglátszik még most is magán. - De Bálint nem tudott szóba mozdulni. Az ember folytatta:

 

- Aztán kiütött a háború. A gróf azt mondta, hogy felmentet. De csak nem ülhettem otthon a feleségem szoknyája mellett, mikor a többi harcolt. Aztán meg fúrt is a szerbek disznósága, hogy azt a szegény főherceget úgy elemésztették a feleségével együtt. Pedig két családom is volt: az egyik már nevendék leány, tizenhárom éves elmúlt, a másik egy hatéves pulya kis fiú. Aztán csak elmentem én is. Az orosz fronton, ott csak afféle majális volt a háború. Hanem mikor a Doberdóra vittek, az már csúnya mulatság volt. Sokszor még most sem tudok attól aludni, amit ott láttam. Ottmaradt az egyik kezem, meg ennek két ujja, ni.

 

Megmutatta csonka kezét. Kacagott, de ez talán csak szokásmód volt nála:

 

- Éppen akkor kerültem ki a kórházból, mikor a front szétzavarodott. Hát egy csomóan felkerekedtünk, és úgy gyalogszerrel jöttünk haza. Mert ott azt mondták, hogy eljövünk a határig, ott aztán megvetjük a lábunkat, és nem engedjük az országot. Aztán én gondoltam, hogy én is csak jó lehetek valamire. Mert ezzel az én háromujjú kezemmel, ha célba veszek valakit, az nem tesz több cukrot a kávéjába.

 

Botját, mint egy puskát, csodálatos ügyességgel szorította hónalja alá, úgy, hogy keze tartotta is a bot végét, de egy ujja ott volt a képzelt ravaszon. Odairányította az éjszaka egy pontjára, fél szemét behunyta. Egy pillanatig így célozta ez az emberroncs vak puskájával az éjszakát. Aztán ledobta a botot maga mellé. Lemondóan sóhajtott:

 

- Aztán, mikor megérkeztünk, csak jöttek a pesti urak, és elkezdtek beszélni. Azt mondták, dobjunk el minden fegyvert, mert az antant megígérte, hogy akkor nem bántja az országot. Hát mi eldobtunk mindent. Aztán én hazamentem a Fónagy Istvánnal, aki a szomszéd Visnyóra való volt.

 

Itt nagyot nyelt a csonka ember, mintha keserű lé löccsent volna a torkára:

 

- Ami a háborúban volt, az még csak meglett volna, mert azért háború. De a nemjója csak otthon jött. Közben már írta a feleségem a kórházba, hogy a kis pulyánk meghalt, elvitte a spanyol. Hát amint hazaérkezem, csak néz a feleségem, néz a leányom, olyanná serdült, mint egy őszibarack. Csak más ember voltam én nekik a fél karommal meg a csonka kezemmel. Akármit tettem, rosszul volt, akárhol álltam, az útjokban voltam. Nem volt más nevem, mint: te csonka, te félember, te madárijesztő. Aztán nemigen szerettem a mozgásukat, meg az intéző két úrfia is sokat járkált felénk. Egyszer rá is szóltam az egyikre. Aztán két nap múlva jön az intéző úr, és azt mondja: - Nézze, Nagy Ferenc, nem való maga többé erre az állásra. Hanem legyen, én jó ember vagyok, szánalomból meghagyom. De ha csak fél kezével szolgálja az uraságot, fél fizetés jár. Majd a fiam elhozza az új szerződést. - Én mondtam neki: - De Boysch úr, én ezzel a háromujjú kezemmel éppen úgy megőrzöm az erdőt, mint eddig. Aztán a Boysch úr azt mondta: - Menjen hát a grófhoz, mondja meg neki. - El is mentem. Hát alig lát meg a gróf, nagy mérgesen nekem ugrik: - Hát te is forradalmat akarsz, te semmirekellő, te is el akarod rabolni az urak pénzét! - És hogy majd így meg úgy ad ő nekem forradalmat.

 

Az ember arcán nagy nyugtalanság ömlött el. Botját megint kezébe vette, s kaparta vele a földet:

 

- Hát ez megvolt. Nem is volt már nekem otthonom, nagyságos úr, és sokszor kívánkoztam ki a Doberdóra. Lehet, hogy én is türelmetlen voltam, az ilyen nyomorék embernek fájósabb a tyúkszeme, meg a nagy igazságtalanság is bántott. De az bizonyos, hogy a feleségem s a lányom sem voltak semmi szívvel hozzám. Még az ételt is úgy dobták oda nekem, mint a kutyának.

 

Nagyot nyelt. Elhallgatott. Botjával megverte a földet. Folytatta:

 

- Egyszer aztán éppen a kerülésből jöttem vissza, mert ezekben a zivataros időkben kellett ám járni az erdőt, hogy baj ne essék, hát csak üresen találom a házat. Futok ide, futok oda, csak szembe kacagnak mindenütt: - Ni, csonka szalad ép után. - Aztán csak megtudtam, hogy a feleségem elment a cseh erdésszel valami dunántúli faluba, a lányomat pedig Pesten látták az intéző fiával.

 

Megint elhallgatott. Szemei szomorú vizsgálódással néztek befelé. Nagy megjuhászodással mondta:

 

- Az embernek igazságosnak kell lenni, ha fáj is. Feleségem, a szerencsétlen, még fiatal volt, gyermek volt, mikor hozzám jött. Két kar csak jobban ölel, mint egy. A lányomat pedig a feleségem nevelte. Az, szegény, még úgy sem hibás.

 

Ránézett Bálintra, mintha szókarót várna a véleménye mellé. Az hallgatott.

 

- Aztán beütött a fene kommunizmus, vagy hogy hívják. Csak elterjed a hír, hogy jönnek a csehek meg a románok, még azt a darabka országot is el akarják foglalni. Aztán pesti urak jöttek le sorozni a vörös hadseregbe. Nekem már úgysem volt élet az élet, gondolom, legalább az ország vegye hasznát. Mikor jelentkeztem, úgy kacagtak az urak, hogy majd megpukkadtak. De addig erősködtem, amíg csak bevettek. Azután még nagy derendációval mutogattak, hogy lám, még csonkán is védem a proletár hazát. El is vertük egypárszor az ellenséget, de nekem egy lábammal kevesebb lett, mert lapulni nem tudtam.

 

Nem is akartak felszedni a földről, azt mondták, ezért már kár a fáradság. Én csak annyit kértem, hogy öljenek meg. De egy fiatalember mégiscsak megszánt, és bevittek a kassai kórházba. Az orvos urak is azt mondták, hogy ördögöm van, úgy lehet engem nyesni, faragni, mint a fát, s hamarosan ki is dobtak, amint magamtól mozdulni tudtam. Hová menjek, mit tegyek? Azt tudtam, hogy az uradalomba nem vesznek vissza, de mégiscsak Szilvásra mentem. Nagyon megszerettem azt a helyet, minden állatot ismerek ott az erdőben, meg a kis pulyám is ott lett földdé. Estére érkeztem oda. Bekopogtatok egy ismerős csőszházba, és szállást kérek az éjszakára. Hát csak hümmögnek, csak izéznek, de megengedték hogy a fészerben lepihenjek. Reggel égtelen lármára ébredek, hogy majd bedűl a fészer. Hát a Boysch intéző hadnagy fia jön egy fiatal tisztféle úrral, akit Sauer grófnak hívtak, meg egy csomó tiszt és katona utánuk. Nekem rontanak: így kommunista, úgy kommunista, és úgy rugdostak, hogy azt hittem, most már mindennek vége. Nem is bántam én egy kukkot sem, hadd verjenek agyon. Mikor aztán csupa, de csupa vér voltam, elvittek egy másik csőszházba. Volt ott még egy csomó összevert ember egymásra hajítva, hogy betegség volt nézni őket. A magam sebeit nem is éreztem, de majd megvett a hideg a szegény Fónagy komámért, akinek a fél arcáról lenyúzták a bőrt, pedig négy családja volt. Elkezdtek ott vallatni bennünket: így Kun Béla, úgy Számuelly, piff, puff, rugdostak, pofoztak. A Sauer gróf égő szenet tett a tenyerembe, és úgy kacagott: - Na, kutya, most örvendj, hogy nincs másik kezed, mert az is sülne. - Én mind csak nem szóltam. De amikor a fiatal Boysch hadnagy is megrúgott, engem is megszállt a nem jó: - Rúgsz, ugye, kurvafia, de a háború alatt az anyád szoknyája alatt bújtál. Én otthagytam a fél lábam azért, hogy te aztán megrúghass a te lábaddal. - Erre aztán a Pauler főgépész úgy hasba rúgott, hogy elvesztettem az eszméletemet.

 

Ott voltunk bezárva egy nagy csomón az ólban. Szánalom volt nézni azt a sok szegény összezúzott paraszti embert. Én voltam a legboldogabb közöttük, mert nekem nem volt mit vesztenem. Aztán Egerbe vittek bennünket. Ott voltam vagy hat hétig a tömlöcben, amíg végre bíró elé állítottak. Meg kell adni, igen tudományos, művelt ember volt a Brechtenberg bíró úr. Igen-igen szépen beszélt a kommunizmusról, és hogy nekünk, paraszti embereknek, mik a kötelességeink. Csuda volt hallgatni. Aztán elítéltek két évre. Most meg itt vagyok. Munkát ezzel a sanyarú testtel sehol sem kapok. Ha segítségért folyamodom, mindenki azt firtatja: mi voltam, hol voltam, nem voltam kommunista? Néha koldulok, ha nem lát más ember. Mert ha észreveszik, bezárnak vagy eltoloncolnak, és ilyenkor egypár pofon is kijár. Nagyon-nagyon szeretném látni még egyszer Sirokot. De csak nem mehetek így haza. Az atyámfiai meghalnának szégyenükben, hogy ilyen rongyember a rokonuk.

 

Bálint megszólalt:

 

- És a felesége, a leánya?

 

- Ki tudja, hol vannak szegények. Hírüket sem hallottam azóta. Még jó, hogy ilyen tépetten nem vagyok a nyakukon.

 

Egypár percig hallgattak. Az ember megint megszólalt. Mintha legmélyebb húrjai rezdültek volna meg:

 

- Még csak megjárná minden. Ha éhezik az embergyermeke, hát éhezik, azért született. Csak egy szál cigaretta volna néha.

 

Bálint hallgatott. Az emberi lélek legvégső határán volt, mikor képtelen szóval, képpel, sírással megmondani az életet. Mikor csak egy megoldás volna: összeszorított öklökkel, meztelen testtel nekirohanni a világnak, törni, tépni, rombolni, ahol éri, s az összezúzott véres csonkkal üvöltve vágódni el, mint irtózatos, vérbe ijesztő tiltakozás. Milyen egyazonos az ő sorsa ezzel a megcsonkított paraszttal! Mindketten arra születtek, hogy népek termő fájává legyenek, és ez az elemésztő végzetük. Hiszen ő még irtózatosabban nyomorék: megbénítva minden jóságában, megtörve alkotó akaratában, megfojtva minden erejében. Oh, a megvert Boór Bálint meztelensége siralmasabb, mint ezé a szerencsétlené. Szemei halálos meredéssel néztek a paraszt csodálatosan emlékeztető arcára. Micsoda elvégezés hozta össze az éjszakában a magyar tragédia két egysorsú ikreit: a parasztot és a géniuszt, két bűnbakját a magyar halálnak? Hát ezért kellett idetévednie Európába a napsugaras fajnak? Így kellett ezer éven át megfizetni egy Magyarországot, ahol az odabotlott, odacsörtetett apró idegen zabálók államot, jogrendet, kereszténységet dőzsöltek? A magyar termett, adott, védett – robotolt, vérzett, éhen döglött ezer éven át.

 

A csonka ember némán, félő leselkedéssel nézett a roppant ember fekete izzásába. És egyszerű lelke vakon megtapogatta, hogy abban most nagy zivatar szárnyai verdesnek. Felkelt. Majdnem sajnálkozó hangon mondta:

 

- Bocsánatot kérek, nagyságos úr, ha alkalmatlan voltam. Talán tovább is állok.

 

Bálint felszökött. Kivette pénztárcáját és cigarettadobozát. Belegyömöszölte az ember nyomorék markába:

 

- Fogja, fogja. - És előretoluló hatalmas állkapcán görcsökben rándult a visszafojtott sírás.

 

Majdnem futva indult lefelé. De vagy száz lépés után megállt. - Hátha képzelődés volt, hátha belsőmből jött látomás volt az egész? - Visszanézett.

 

Fenn a sziklán, az alvó város roppant álma fölött, a lobogó tejút finom fénypárájában állott a megtépett ember. Hántott kérgű fehér botja hóna alatt volt. Kezében még tartotta a két tárcát, szemeivel előrebámulva, mintha valamit nem értene, mintha kérdezne valamit az éjszakától. Bálint, egy végtelen zokogás hidegétől rázva, nézte az éjszakába nyúló alakot. És íme: mintha annak szemei megüresedtek volna. A nyomorék élet húsa lehervadt. Már csak fehérült csontok álló váza volt a test. Már botja suhanásra emelt kasza. És Bálint ott látta a magyar nyár, a magyar aratások fölött a tépett magyar nyáj egyetlen pásztorát, egyetlen patrónusát: az öreg királyt, a halált.

 

 

 

21. Varázsszer, mindent gyógyító, minden bajban használható csodaszer. (gör.)