Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

6.

 

 

 

 

Künn az utca forró volt, közömbös és hiábavaló. A felégő aszfalt gőze, a járda piszka, a napi halálukat robotoló emberek: még betegebbé tették a beteg fiú szívét. A földet túró ősök kikeltek a vér ezredes ágyából, szomorú arccal, kérdő szemmel mentek el lelke ablakai előtt. Oh, elfutni innen, elhagyni minden messzi repítő álmot, el a könyvek édes csecseit, az igazságépítés szent szomját, el még fajtája hősi szerelmét is: visszabújni a rögök közé, élni egy magának való szép csendes kis életet! Körülvenni magát faluval, mint egy erős öleléssel, betemetni lázas arcát hűs lombok tömörségébe, betemetni lázas lelkét a rögök szelíd mindennapi gondjai közé. Az összeomlott fiú életén át megvert hadseregek futottak fekete tárogatókkal.

 

- Hirdetni fogom magam a lapokban. Valamelyik uradalomnál csak fogok egy gazdasági írnokságot kapni. Hátha ez az igazi életem, a nekem való út.

 

És szegény nagy gyermek Baczó Mózes lázából, éhségéből, megvert fiatalságából már egy új tündérpalotát épített. Már ott volt egy csodaszép fekvésű birtokon, erős paraszt volt erős karú parasztok közt. Érezte a reggelek friss serkedését, a munkába menés vidám harangozását az egészséges testben. Már déli nap dús sátrában evett együtt széles szavú parasztokkal. Már az este nagy szelídségében ment hazafelé: a barkás füzek lehelete, a harang szava fehér abrosszal terítették imára lelkét. És már természetesen, kikerülhetetlenül, hogy az ördögbe ne: már szőke hajú, kék szemű csodalánya volt a földesúrnak. Kibe lett szerelmes a csodalány? Hát persze, hogy Baczó Mózesbe. Őt leste reggel-este a kastély ablakából. Már találkoztak is. A földesúr már gőgös, és nem akar hallani sem a dologról. Mózes már szépen szaval. A földesúr már beteg. A munkások már felzendülnek a csekély bér miatt. Brr! Micsoda zendülés! Az utolsó percben Mózes odaveti magát az ostromlott kastély elé, csodálatos beszédet tart, visszaszelídíti a felgerjedt embereket a munkához. Meddig van meghatva a földesúr? Könnyekig, sőt tovább is: felemeli a munkások bérét, és leányát odaadja Mózesnek feleségül.

 

Már majdnem tojáshajba keveredtek, s éppen egy éktelen nagy mézesheti csókra tárt ölelést magában, amikor valaki megállította. A lakása előtt volt, a levélhordó éppen a kapun fordult ki, s egy levelet adott át neki. Ő álom-vakon a zsebébe dugta a levelet, anélkül, hogy ránézett volna, anélkül hogy tudott volna róla. Keserves, néma sírás lett az arca. A gyönyörű uradalom, a földesúr, a lánya, a megtérített munkások elzuhantak a szomorú ma lábához.

 

A házmesterné elfelejtett takarítani, s a szoba olyan volt, mint egy másnapi lelkiismeret. A mosdótál, mint hányásra tátott undorodott száj mutatta a piszkos, vastag szappanú használt vizet. A bontott ágyak savankás lehelete, a fogkrém szaga, a levetett harisnyák illata nem tudott kimenni a szűk udvarra nyitott ablakon. Ellenkezőleg: a nedves, zárt udvar sírbolti lehelete hidegült be a szobába. Hűvös, nyálkás levegő: mintha szétrohadt testeken átfutó gyökerekből jönne. Mózes belezökkentette magát a vén díványba, mire az leadott belsejéből egy bús-keserves darabot. Előregunnyasztva, mozdulatlanul ült. Lelke szürke fal lett. De mögötte, vak csatornákon, nagy sírások folytak.

 

Szürke kör volt a világ, de a közepén csillogott valami. És ő úgy érezte, hogy kinyújtja kezét. Nyúl, nyúl, egész teste meghajlásával nyúl valami után. Aztán mintha egy pisztoly hideg agya égetné kezét. Felrezzent. A felnyílt ajtón két bozontos bajusz lógott be.

 

- Nagyreményű Baczó Mózes úr itthon van?

 

A banális nagyreményű jelző most belerúgott a szívébe. De már nagy öröm hulláma vitt vért arcába. A két bajusz mögött a pénzeslevélhordó volt.

 

Édesanyja küldött egymillió koronát. Az utalvány szelvényén az ódivatú betűk csak ennyit mondtak: - Levél megy, csókol anyád.

 

Oh, hogy fájt, oh, milyen jólesett a világ most Baczó Mózesnek! A pénzből húszezer koronát mindjárt odalelkendezett a nagybajuszúnak. Ez aztán mint nagyságos úrnak kívánt jó napot, amint elment. És ez a minden vigécnek odaosztott cím a széles szárnyú gyermekléleknek most mégis olyan meleg csiklandozás volt. „Mégsem vagyok legutolsó ember, mégsem züllöttem legalulra” - vigasztalt benne egy hang.

 

És azután egy forró, könnyes roppant ölelés lett. Ebben az ölelésben benne volt a mérhetetlen világ, minden ember, különösen az éhesek, benne a temetők, az Isten, de valahogy úgy, hogy mégis Kolozsvár és az édesanyja volt, amit ölelt. - Édesanyám, édesanyám – csókolta szét a szobában. Mert lelke most csak ezzel a szóval volt bebútorozva, és soha nem volt teltebb, mint most.

 

De már nagy kópéságok mosolyogtak a szája szélén. Sunyi-ravaszul leste a Konkoly hazatértét. És amikor barátja alakja beledárdásodott a kapu nyílásába, nagyon szenvedő, nagyon kétségbeesett pózban elnyúlt a díványon.

 

Konkoly, mint rendesen, olyan szélesre nyitotta az ajtót, hogy a falak remegve kérdezték: - Vajon nem ajtók vagyunk-e mi is? - Megállt a küszöbön. Bronz fejét, mely most egy kissé megsápadt, előreszegte, mint egy bika. De rőtes haja vastag fürtjei csüggedten szétkereső ujjak voltak. Kalapját úgy odavágta az asztalra, hogy – csodás okozati összefüggésben – a szappan tartójáról lecsúszott a mosdótálba. Jobb kezét dühösen előrelökte, sajátos mozdulattal, mintha kenyértésztát dobna egy izzó sütőbe:

 

- A fészkes fityfene egye meg!

 

Mózes halálos elcsuklással nyögte:

 

- Kaptál pénzt?

 

- Kaptam sz-rt! Az a rinocérosz Juhos, amint megpillantott, már jajgatni kezdett, hogy milyen pénzzavarban van. Volt pofája az állatnak azt mondani, hogy éppen ő akart tőlem kölcsönkérni. A hülye nagynéném is elutazott. Hogy adhatnak ki jegyet a vasúti pénztárak valaki nagynénjének?! Éhes vagy?

 

Mózes sápadt arcát kissé felemelte a díványról. Kísérteti hangon szemrehányta: - Hogy is van lelked ilyent kérdezni?

 

Zoltán elkezdett a tengelye körül forogni, és dühösen rántotta a jobbik bajuszát. Egyszerre kitoppant a dühéből:

 

- Te, b...aszta, eladom a zsakettemet.

 

Mózes az utolsó kenete tövéről tiltakozott:

 

- Nem, nem, azt nem engedem. Ez a pályádhoz, a muzsikádhoz tartozik. Ezt nem szabad soha tenned.

 

Köhögött. Aztán mélyről hozott sóhajtással mondta:

 

- Legjobb volna meghalni, Zoltán.

 

Zoltán belemarkolt a saját bús üstökébe. Aztán levágta magát a pianínó elé. Nyögött a szék, nyögött a pianínó. Zordul felnyitotta, s úgy rávágott a legmélyebb húrra, hogy egyszerre tizenkét komondor morogta a Konkoly Zoltán haragját.

 

Egy percig csend volt. Mintha szomorúfűz lehulló nedves lombja lett volna a szoba levegője. Mózes gyermek-huncutul kémlelt ki szempillái alól. Végrendelkező hangon kérdezte:

 

- Zoltán, ennél egy kis paprikás csirkét ugorkasalátával?

 

- Te hüllő!

 

- Milyen bort hűttessünk jégbe melléje?

 

Zoltán felpattant a székről:

 

- Ne marhulj, te hasított körmű, mert még azt hiszem, hogy lázban beszélsz. Azt hiszed, nagy mulatság nekem, hogy így látlak?

 

Mózes felült. Halálos komolyan mondta:

 

- Zoltán, ígérd meg, hogy egy kérdésemre őszintén felelni fogsz.

 

- Mikor nem voltam őszinte! - harapta az vissza, de már titkon valami ünnepélyességet érzett.

 

Mózes egy percig hallgatott. Élvezte a jelenet ízét. Akkor hosszú uszályú lassúsággal mondta:

 

- Felelj őszintén: fel tudnád-e váltani ezeket a százezreseket?

 

A csoda: az árva embergyermek ős apaszomjúhozása soha még úgy meg nem ütött embert, mint a pénz látása Konkolyt. Kiáltás tört ki belőle, de összeszoruló torka megfojtotta, s az nagy nyekkenéssel visszavonaglott. Szemeibe, arcába felduzzadt minden vér. Ha ki nem dobja karjait a levegőbe, szétrobban. Végre könnyített egyet magán:

 

- Az istenit!

 

Mikor megtudta, honnan jön a pénz, elkezdett káromkodni, mint a jégeső. És minden malacszó, melyet kidühöngött a száján: ölelkezése volt ennek a dús léleknek az emberi jóság felé. Aztán, mikor rendes, mindennapi Konkoly Zoltánná könnyítette magát, rimánkodott Mózesnek, hogy bízza rá a pénz nagyobb részét: bűn volna szétfecsérelni az anyai takarékosság könnyes filléreit. De Mózes beteg dühvel fortyant fel:

 

- Vagyok olyan férfi, mint te, tudom, mit csinálok. Felettem akarsz gyámkodni?!

 

Fél óra múlva már repülő lépésekkel mentek megvacsorázni. A drága étel nagy vidítása már ott volt lábszárukban és mellük dagadásában. Egyszer csak Mózes megrántotta a Zoltán karját:

 

- Nézzünk be a Centribe. Hívjuk el szegény Molnár Pistát is, lakjék jól egyszer.

 

Kassai Molnár Pista tényleg ott zordult sötét fürtjei mögött a rendes asztaluknál. Bocskoros Ádám Ferencznek szidta a világot, mely már vázlatában hibás volt, az irodalmat, mely tehetségtelen nimolisták kigőzölgése. Lemarházta az írókat Homérosztól a Petőfi-társaság legújabb tagjáig. Csak neki legyen egyszer rendes lakása, emberhez méltó módja, majd megmutatja: mi a géniusz. Ádám Ferenc álomhályogos szemekkel tátogatott a haragos szavak felé. Bihari Jóska és a sima Roznyák Gáspár egymás képébe mondták a verseiket, de mindenik csak önmagát látta, önmagát hallotta. Az üres feketekávés csészék előttük még a déli rendelés történelmi emlékei voltak.

 

A dologból természetesen az lett, hogy az egész társaság felkerekedett. Molnár Pista, mint mindig, ha adtak neki valamit: nagyon gőgös, fejedelmi és széles mozdulatú volt. Roznyák, aki tudta, hogy B. Ádám Ferenc tábornokkal is szokott együtt ülni, már kihúzott zsebéből egy kötet saját verset, úgy mentében tintaceruzával rádedikálta: - Bocskoros Ádám Ferencnek, a nagyszívű Embernek. - És átnyújtotta neki. Ádám Ferenc szemein halvány öröm ment át, s bátyámuramon, meglett-írós jó kegyességgel fogadta az ajándékot.

 

Az Erzsébet hídon megálltak tanakodni. Mert annyit mindenik vakon is tudott, hogy ezt a nagy fiatal étvágyat csak Budán lehet elintézni. De csak most kezdték vitatni: melyik korcsmába menjenek, ahol nagyon kevésért nagyon sokat lehet enni és inni, és egy-két ordításért nem nézik ki az embert. A B. Ádám Ferenc tekintélye a Csóka korcsmát juttatta diadalra.

 

A Kereszt tér és a Hadnagy utca sarkán van a kiskorcsma. Tury Lajos, a híres novellaíró utóbbi időben itt szokta magát végleg leinni, és ezért irodalmi fészekké nemesült. A korcsma egy kis sajtszagú söntésből és egy szobácskából áll. De van udvara is, helyesebben: udvarkája, udvarocskája. Mert ha egyetlen nagy asztalát körülülik: mindenki könyökével horzsolja az udvart környező anyagi látszatokat. Az asztal körül itt-ott egy-egy léc van a földbe ütve, melyeket a harmadik liter bor után lugasnak szoktak nézni. A léceken némelyhelyt barna indák lógnak, s a fogyasztók képzeletére van bízva, hogy milyen lombbal tegyék élővé. Az udvar alsó felén két picurka magánlakás van, honnan egy árkocska vezet ki a kapuhoz. Az árkocskában alvó különféle nedvességek s az árnyékszék szaga sűrűvé gazdagítják az udvar levegőjét. És mindez együttvéve mégis olyan hívó, együvé melegítő helyet ad, ahol az élet Spartacusai felrázhatják öklüket a mindennapok ellen. Aztán az étel-ital olcsó, s a bor nem is rossz.

 

A társaság majd szétözönlötte a kis udvart. Az asztalnak már ismerős vendégei voltak: Holló Géza, a Göncöl könyvkiadó vállalat tulajdonosa és Kún Kelemen Klein Sándornak, a hatalmas lapszerkesztőnek a fia, aki esztétának, kritikusnak és színházi rendezőnek készült, s ezért illendőnek találta kiszagolni a maga részét a Csóka-udvar levegőjéből.

 

Holló Géza mosolyogva kelt fel. Amint szétfolyó behemót testét felszedte a székről, azt a sajátságos hatást tette, mintha mint lomha zsákot tenné önmagát a saját lusta hátára. Rövid hajú kerek fején, duzzadt borotvált arcán volt valami plébánosilag jóllakott és kedélyes. De a tömpén szaglászó orr, melynek tövéről zsíros mosolygás csurgott, a száj, melynek felső fogsora három centiméterrel künnebb vigyorgott az alsónál: valami vidáman torozó hullaevő állat hatását tették. Puha, zsíros, lomha és szétomló volt a test, hája mintegy kitetszett a ruha felszínére, és fényessé látszatta azt. Régi, bár plebejusi oláh vérrel keresztezett családjának ötezer zsíros holdja volt Heves megyében. Ő a maga részét átadta testvéreinek bérbe, s e vér- és aranysalakos napokban feljött úri zsiványnak Budapestre. Először is beszervezkedett a hatalmasabb titkos szövetségekbe, ahol Budapest frakkos betyárjai hazafias és antiszemita jelszavak alatt védték egymás rablását. Aztán különféle vállalatokat, bankokat, szövetkezeteket alapított, melyek egymásután buktak meg, magukkal rántva egy csomó hazafias rajongó vagy ügyetlen számító vagyonát. Ilyenkor szétjajgatta veszteségét az egész fővárosban, de az otthoni kincstárba nagy titkos pénzküldemények mentek. De fő ragadozóbarlangja a könyvkiadó vállalata volt. Mert a géniusz szerencsétlen bélyegzettjeit lehet legkönnyebben s a megtorló büntetés minden félelme nélkül kirabolni. Eljárt minden mulatóhelyre, korcsmába, lebujba, ahol a szellem szomorú gladiátorai a pohár, az ágyék vagy a kártya zsongításába menekülnek. Volt jó pajtás, bohém, túlevett és túlivott, dalolt és táncolt: csak hogy a meggyengült akaratot torkon ragadhassa az alkalmas percben. Ha a szerencsétlen költőnek nem volt már bankója a szomjúsága mellé, ha a szépség örök szerelmesét vad bódulásra hívta a pénzes csók: ő apró kölcsönökkel, nevetséges összegekkel pompás szerződésre tudta torkon fojtani a testlázas lelket. Néha, a megnehezedett napokban, egy-egy író munkáját egy vacsoráért, egy liter borért vagy egy legolcsóbb utcaleány öleléséért szerezte meg. És aztán halálos-kegyetlenül süket volt minden kérés iránt. De mecénásságát szétsiránkozta Dévénytől a Vaskapuig.

 

Most a zsíros szemei mögött mosolygó belső szemek határozottan Mózes felé csemcsegtek. Hájas kurta kezeit papos kegyességgel tartotta eléje:

 

- Holló Géza vagyok. A napokban Mindszenty Margit megmutatta a Baczó úr egyik versét. Határozott tehetség és új tehetség. Szeretném, ha kiválogatna verseiből egy kötetre valót, és elhozná hozzám.

 

Oh, hogy felkékültek a Mózes szemei, milyen karácsonyfát megpillantó gyermek lett az arca! Soha még tér nem volt végtelenebb nyílású előtte, mint ez a pár arasznyi udvar. Lelkében ragyogó lovasok vágtattak valami nagy fényesség felé, s visszaérezte anyja minden jóságát. Majdnem sírás zökkent ki belőle a nagy boldogságtól.

 

- Mikor vigyem el? - dadogta.

 

- Akár holnap – felelt hunyorogva Holló.

 

Mózes egyszerre kézzel-lábbal rendelt, négy liter bort, ennivalókat. Minek takarékoskodni, mikor eléje tartva díszkötényét, már jön az aranyhajú jövő. Kellett most adnia, pazarolnia, kellett minden ínséges napjáért, minden vereségéért. Nem látta, hogy Roznyákban az irigység mozgósította az epét és a májat, hogy Kún Kelemen nagyon hűvös és fölényes vele szemben, bő lobogással lelkesítette étvágyra a fiúkat. Molnár Pista már tépett is egy óriási borjúcsülköt a kezében. Sajátságos rohanás volt az örökéhségű fiú evése. Nemcsak szája evett, irtózatos harapásokkal, a gége fulladásos meg-megtorlásával. Evett mohón előreszagló, felgerjedt likú orra, evett a hús felé hullámzó nyomorúságzöld arca, és különösen legmohóbban ettek nagy, beteg, éhséget jajgató szemei. Evése azt a különös hatást tette, mintha nem ő gyűrné az anyagot magába, hanem, mint kergetett gyermek, ő futna be az anyagba, hogy ott elbújjék, hogy kikiáltsa onnan az ezerkörmű életnek: - Jaj, jaj, nem vagyok lélek többé, nem vagyok sírás, anyag vagyok, bizony isten anyag, vak-süket, fájástalan anyag.

 

És már mind ettek, mindnyájan mohón. Ijedt sietséggel. Sietni, falni, nyelni minél többet a drága ételből, hogy minél több hússal legyenek élők a sápadt arcú napokból és rideg éjszakákból feléjük rágó halál előtt. Nagyokat koccintottak, s éltették Holló Gézát és B. Ádám Ferencet, kinek homályos, szomorú szemei lassanként felmelegedtek.

 

Mikor aztán már egyik sem tudott egy falatot sem dömöckölni magába, egy percig csend lett. Szinte zavart, fázó csend. Mintha mindenik kérdezné magában: most már aztán miért vagyunk mégis együtt? A fiatalok lelki könyöke még nem mert szabadon mozogni a Holló nagy hatalma s az Ádám Ferenc idősebbsége közt. Molnár némán, vad dühvel nézte az asztalon heverő felesleges ételdarabokat. És ő most már nem tud többet enni, most, mikor lehetne! Az átkoplalt évek, mint csúfondáros girhes kutyák feléje forgatják véres szemeiket. És ő ezeket már nem tömheti meg soha, és jóllakva is mindig éhes lesz ezekkel az évekkel! Keresett valakit, hogy kikorbácsolja rajta a rossz születés, beteg vér és elvesztett fiatalság bosszúját. Szemeiben új zöld lángok gyúltak fel, átkiáltott az asztalon Roznyáknak:

 

- Te marha!

 

Az siránkozva pattant fel:

 

- Kérlek, már itt is kezded? Én nem vétettem semmit neked, miért mondod nekem azt, hogy marha.

 

Molnár Pista felkacagott. Üres, beteg, vad kacagásában kongott a kész koporsó. Aztán véres gúnnyal mordult fel:

 

- Te barom! Még kérdi, hogy miért mondom neki azt, hogy marha. Akkor miértezz, ha valaha nem mondom, hogy marha vagy.

 

Ádám Ferenc szemeit valami messzi, messzi boldogságtól húzta vissza a társasághoz. Széles kacsaszáján nagy, kövér mosolygás kotolt. Tétova, lassú hangon szólt:

 

- Fiúk, mondok valamit. De adjátok becsületszavatokat, hogy nem szóltok senkinek.

 

Megtették. Roznyák két becsületszót is adott, és hátrasimította a haját. De mosolygás volt mindenik szája szélén. B. Ádám Ferencnek mindig volt egy nagy távoli szerelme, s tizenöt év óta mindig házasodott, ha egy pohár borhoz jutott. És a nagy titkot mindig a becsületszó pecsétje alatt osztogatta szét.

 

- A nevét nem mondhatom meg. Budapest egyik legelőkelőbb családjából való. Az apja nyugalmazott államtitkár és királyi kamarás volt. A kicsi csak a jövő hónapban tölti be a tizenhét évet. Csodálatos szép szőke haját még kislányosan hátrabontva viseli. Én nem is mertem szerelemre gondolni. Könyveket vittem neki olvasni. Egyszer odaadtam neki Csendes elbeszélések című kötetemet. Azóta két nagy szemét le nem vette rólam. Egyszer két hétre Debrecenbe utaztam. Mikor elbúcsúztam, kikísért az előszobába. Egyszerre csak sírva a nyakamba hullott, nagy selymes haját rám borította.

 

Lassan, leppegő, mély melegségű hangon mondta el az ős történetet, melyből előhalványlott Petőfi Etelka-kalandja s minden valaha élt költő első szívregénye. Mintha nem is szájával mondta volna, hanem az átmelegült szavak úgy páráztak volna fel két nagy tétova szeméből, útfélre széthullatott vénfiúéletéből. Tikkadtan, a tizenöt éves diák pirulós-félénk, könnyes szerelmével hajolt meséjébe. Ez a mese volt életének nagy kárpótlása. Ezzel csavarta mindig magát körül, ha nagyon magányos volt a világ, s még a pikolópincérek is könyv nélkül tudták. Roznyák gúnyos tisztelettel kérdezte:

 

- Mikor lesz a lakodalom?

 

Ádám Ferenc megrezzent, fejét kissé hátrakapta, mintha kővel dobták volna meg. Az arca árnyékos lett, szemeibe ijedtség jött ki. Az az ős döbbenet, mikor a szörnyű valóságból felénk sejtődik az az arcunk, melyre sohasem mertünk ránézni, de amelyet mégis elrendeltetett, legigazibb arcunknak remegtünk. Alsó állkapcsa megvonaglott, mintha előretoluló fájdalom sírná: - Miért ébresztesz fel, miért döföd belém a valóságodat? Hagyj meg bolondnak, mert megszakad a szívem. - Szelíden, távoli hangon felelt:

 

- Majd, ha a darabom előadják a Nemzetiben. Szegény kicsikém nem akar várni, de én csak egy nagy siker glóriájában tartom magam méltónak hozzá.

 

- Addig ledolgozhatnád az előlegeidet – szólt közbe Holló.

 

Ádám Ferenc sötét árnyékba némult. A poharak mind szaporábban ürültek. A bor, a nagy kerítő kezdett egymáshoz való lelket gyújtani bennük. Mózes még hallgatott, de a szokatlanul bő étel és ital már-már felébresztett benne egy alvó, fiatal Herkulest, s az arcán már eposzok lángoltak. Zoltán alá is lovat adott a bor, már nem vigyázta dajkás gonddal barátját, nagy zeneesztétiaki vitába vágtatott Kún Kelemennel. Bihari Jóska, mert más hallgatót hirtelen nem talált, a vendéglőst szorította be egy szegletbe, s Pósán átszűrt petőfis dalait szavalta a képébe. Az asztalnál mindenki beszélt, mindenki hadonászott. A gondok és a halál nyitott szemei előtt mindenki pazarolta magát, hogy elhitesse önmagával, hogy nagyon sok élete van.

 

Éjféltájt az elfeketült udvar szűk fénykörébe egy nagy árnyék hajolt. Mély zengésű, kissé fáradt hang köszönt:

 

- Szervusztok, urak.

 

Nagy éljenzés loccsant fel a bedobott köszönésre. Az éjszaka és jókedvük szélén Tury Lajos állott, a tegnapelőtti irodalom legnépszerűbb alakja. A majdnem hatvanéves ember kétméteres termete előrehajlott, de inkább úri unottságból, mint a kortól. Parancsoló homloka, ragadozó sasorra, sötétbarna férfiarca a vér és a csók erős faját mutatták. De nagy barna szemeiben alaktalan ködök bolyongtak, de széles száján fáradt volt az élet. Mély zengésű hangjában volt valami az öreg órák kondulásából. Mindenki felállott, mindenki ujjongva üdvözölte. Holló kitárt karokkal ölelte a mellette levő karosszékbe:

 

- Tudtuk, hogy eljössz, Lajos bátyám.

 

Az öregúrban már nagyon sok bor volt. De ezt csak azok vették észre, akik régóta ismerték. Így járja minden éjjel végig a Tabán korcsmáit, áztatta bőven születésével kezdődő életfáradtságát. De a bor sohasem tudott úrrá lenni rajta. Az ős birkózásban mindig ő maradt felül. Mozdulatai nyugodt-előkelők voltak, alig őszes haja gondosan rendezett, gondolatai összefüggők. Csendesen mondta:

 

- Jó, hogy itt vagytok, fiúk. Nem jó egyedül lenni. Már azt hittem, kihalt az egész Tabán. Az Avarban, az Albeckernél, a Gerstlinél, Branditsnál, Maradánál nem volt egy árva lélek, még egy fia újságíró sem.

 

Bemutatták neki Mózest és Zoltánt. Mély barna szemeivel végigtapogatta őket. Kérdezte:

 

- Mik vagytok, fiaim?

 

Holló felelt:

 

- Mind a kettő egyetemi hallgató még. Ez itt erdélyi kálvinista gyerek, nagyszerű versei vannak. A másik muzsikus, és nagyon tehetséges.

 

Tury még egyszer rájuk borította szemeit. Mintha egy nagy anyás barna kendővel takarná be az élet elől a két gyermekembert. Lassan mormogta:

 

- Szegény gyermekek.

 

Ivott. Aztán szemei szétrévedeztek az udvaron:

 

- Ez a hely is megváltozott. A régi Tabán elmerül a múltba. Minden a föld alá kerül, ami ér valamit. Ezernyolcszázkilencvenhárom március negyedikén, lássuk, nem: ötödikén – szeles csúf este volt – itt ittunk Vajda Jánossal és Szilágyi Dezsővel. Hol vannak ők? Kihalnak a nagyfajta magyarok. Minden kicsiny, minden modern, minden hamis.

 

Mintha valami sötét fa árnyéka esnék arcára, szomorú lett az, és tele estével. Megint ivott, nagy hátrahajlással, teljesen kiürítve poharát. Aztán elkezdett mesélni. Ismerte minden tabáni korcsma történetét. Hol ki volt korcsmáros, mikor és milyen bort mért, milyen ételeket készített, milyen volt a felesége, a leánya. Bőven beszélt Jókairól, Tisza Kálmánról, Mikszáthról. Mint egy kacsalábon forgó mesés kastélyt: eléjük forgatta a tejfeles töltött káposztás, túrós csuszás, jó boros hejehujás régi Magyarországot. Az irodalom álmodóit s a közélet nagy martalócait, akik könnyen hittek, lelkifurdalás nélkül tettek, és számadás nélkül haltak meg.

 

Újból és újból ivott. Az éjszaka körülsátorozta görnyedt alakját, mintha a megidézett halál hajolna feléje. Mondta:

 

- Meghalt minden, mindenki. Vége van a magyarságnak. Ügyes kis praktikus idegenek jöttek a nagy magyar holdkórosok helyébe. Csak egy igazság van, fiúk, az egész magyar életben: az öreg Toldi, aki megássa a saját sírját.

 

A felfakadt lélek borulata átárnyékolt a lelkeken. Mindenki szomorú volt, de a fiataloknak ez olyan jólesett. Mert részvevés volt valami nagyban, valami időn és téren túlrontó szomorú ölelésben. Tury ivott, szivart vett elő, rágyújtott. Már keserűség és megvetés volt az ajka:

 

- Meghalt az irodalom, a művészet is. Jön a semmi.

 

Megrázkódott. Majdnem beteg undorodás törte szét vonásait:

 

- Tudom, hogy én is csak egy húron játszottam: a múlt csiklandó emlékein. Pedig gazdag hegedűnek születtem, s volt bennem hang sokféle nótára. De nagyon magyar voltam: kellett a pénz, az úri kényelem, a nagy áldomások. Hát játszottam a jól bevált húron: érzelmes anekdotákat, régi sírva nevetéseket. A magyar nem szereti a tragédiát, a problémát, mely a gondolat és a tett dacára lázít a piszkos halál ellen. Hát megcsavartam a múlt dolgokat, és jött belőlük a limonádé. Biedermeier lelki fingerlizője voltam az üres kongású magyar úri osztálynak. Brr, ha tudnátok, hogy milyen undorító hullát cipelek korcsmáról korcsmára! Már a Habsburgokról írok lélekkerítő anekdotákat, hogy a belem majd kifordul. Én, akinek két nagybátyám akasztották fel. Szajha vagyok, úri szajha. Milyen jó, fiúk, hogy van bor. Nem bírna az ember magyar lenni, ha halál és bor nem volna.

 

Mózes egész élete egyetlen nagy szemmé lett, és rátapadt a beszélő férfira. Az életnek az a különös odahajlása volt ez, amikor a látszathabok mögött a lényeget, magát az oszthatatlanul tovarohanó életet látjuk meg, mely nem tagolható szét a látás, hallás, az öt érzék eledelévé, hanem egyetlenül, szavakba és érzékekbe nem tördelhetően lesz bennünk kinyilatkoztatás. A halált látta az elígért fiú, az élet húsával öltözött dolgok készülő értelmét, a magyar vetés kalászainak fekete magvát. És látta – gyermekkori olvasmányából – az utolsó mohikánt, amint az Ontario hallgatag füzei mellett elénekli halotti énekét földdé pihent fajtája fölött. Oh, minden magyar Prométheusz egy lepecsételt parancsot örököl magában: a halál sürgető idézését. És elérkezik, elérkezik az irtózatos perc, amikor felpattan a pecsét, tudottá lesz a parancs, és saját akarattal kell elébe sietni a rejtett arcú Úrnak. Hányszor sejtette, hányszor látta ő már magában a bezárt borítékon keresztül a múlhatatlan betűket! És hűvös szél fekete kavargása vitte valami örök zuhanású örvény felé. Milyen jó nem állani ellen, akarni a halál akaratát, kihalványulni a csillogó világ fájdalmaiból! De az étel és ital fiatal vesszőkkel ütötték vérét és húsát. Az ínséges napokra rászakadt szokatlan bő áldomásban nyargalt a vér, felizzott a test, s az agyban felriasztó lángok gyúltak ki. Lassanként végtelen daccal: az életnek nagy zsarnokságával telt be. Hiszen tele van fiatalsággal, végtelen ölelések nyúlnak benne végtelen horizontok felé. Lehetetlen, hogy ezt a zsúfolt tavaszt csak a temető számára hordja magában. Egészen bizonyos: meg fogja találni faja számára az élethez parancsoló szavakat. Csordultig töltötte poharát, s nagy lobogással lendítette Tury felé:

 

- Lesz még szőlő s lágy kenyér, édes bátyám!

 

A hang felzsendült az éjszakába, a fény dohányfüsttől kavargó körébe, mint egy nagy tüzes liliom. Olyan fiatal volt, úgy tele volt az élet zsenge illatával, hogy mindenki odanézett. Az ajkakon a mosolygás mondta: - Na, a Baczó Mózsit is elintézte már a Csóka bora. - Tury ráfáradta szemeit a fiatalemberre. A barna homály egy pillanatra felmelegedett és fényesebbé lett. Aztán lanyha hárítással kanyarított a levegőbe:

 

- Én is voltam kakaska, fiacskám. De lekonyultam, nagyon-nagyon lekonyultam. Siralomház ez az ország, fiam, és mi a három napra kitett elítéltek vagyunk. Még zabálunk, még hadonászunk, de már eltörték a fekete pálcát. Hol az a szőlő, hol az a lágy kenyér? A politikában megdöglöttünk az Árpád-ház kihaltával. Egyetlen jelentésünk volt az életben: hogy néha tudtunk szépen sírni. De ennek is vége van. Meghalt a magyar irodalom. Mi már csak rosszul alkalmazott vigécek vagyunk vagy bolondos szédelgők.

 

- Hát Ady, hát az Ady kortársai? - kérdezte Holló.

 

Tury egy mélyet szívott szivarjából, félretaszította poharát:

 

- Az agónia végső felkiáltásai voltak. Láz, láz, halálos láz. Nem adnak izmot, nem adnak akaratot, temető felé visznek.

 

Roznyák, aki nagyon mérsékelten iddogált, és még a rendesnél is józanabb volt, ha mások megmámorosodtak, előszerénykedte a nyakát a vállai közül:

 

- De az új keresések, az új akarások, kedves bátyám, a futurizmus, a dadaizmus, a konstruktivizmus és a többi?

 

Tury hőköt kapott, mint egy nemes paripa, ha béka kerül a lábai elé. A gőgnek, az undorodásnak, az ítéletre hívott úrnak végtelen megvetésével mondta:

 

- Menj, mert seggbe rúglak!

 

Roznyák visszaijedte fejét a pohara mögé, s egy nagy illendőségeset simított a haján. De szemeibe felsötétült a megbolygatott lélekpocsolya iszapja. És magában már szörnyű névtelen cikkeket írt a kocsmákban fetrengő kivénült íróról. Kún Kelemen, aki eddig udvarias figyelemmel, a fiatal író pózában mestere előtt, hallgatta az öregurat: most sajátos változáson ment át. Nagy, sötét szemei gyanakvással és gonoszsággal teltek fel, száján gúnyos mosolygás rángott végig, mely már a harapás mozdulata volt. Tisztelő hangon, de a lefojtott indulat forróságával mondta:

 

- Bocsásson meg, kedves bátyám, így talán mégsem lehet elintézni a fiatal Európa életakarásait. Az esztétikai termés terén...

 

Tury éppen nagy szívással tapasztotta a poharat szájához. De erre félbehagyta az ivást, feje a haragtól, mint egy ijesztő hajrázástól, megbozontosodott. Nehéz szavak tódultak a szája felé. Kún látta ezt, s odahajolva az öregúr elé, különös, emlékeztető mosolygással nézett felcsillogó szemeibe. Tury fő jövedelmét s legkönnyebb előlegeit az apja lapjától kapta. Az öregúrnak megrándult a felsőteste, amint visszarántotta a gyeplőt. Egy pillanatra szomorú, majdnem szégyenkező lett az arca. Aztán rögtönzött kedves udvariassággal mondta: - Na, csak beszélj, fiacskám, beszélj. Lássuk, mit tudtok. - És most már kihajtotta poharát.

 

Kún részletesen cerebrális, intellektuel, modern és nívós volt:

 

- Az esztétikai termés terén egészen új törvények érvényesülnek. Helyesebben: végre érvényesülnek a törvények az eddigi anarchia helyett. A zseni: a kapitalista ideológiának ez a fantasztikus és romantikus fogalma eltűnik. Akarat, tudás, gondolat termi a művészetet is, mint a gyárat, vámszerződést, a szérumot. Az irodalom és művészet ezentúl inkább kollektív termés: közös programú szolidaritások megvalósulása lesz. Mi már csak nevetünk azokon a beteg és homályos numeneken, melyeket zseninek, őserőnek s más effélének neveznek. Az esztétikai termés éppen úgy nem misztikum, mint a kereskedelem vagy a géptan. Mi magyarok, kulturális fejlődésünk híján, még a romantikus zenebona késői visszhangjait énekelgetjük, s azt hisszük, eredeti nótát fújunk. Mi volt Ady? Egy érszentmihályi Baudelaire. Mi Móricz Zsigmond? Egy zsíros paraszt Strindberg. Ma Európában három név jelent művészeti jövőt: a mi Reiner Frigyesünk, Cocteau és Max Jacob.

 

Bihari Jóska, aki a sok italtól már a haldokló Petőfivé borzolódott, mert nem hallotta Max Jacob után a saját nevét említeni, dühösen mordult fel:

 

- És a sümegi sakter! Ezt kellett volna legelőször említenie, ez még közelebbi rokona.

 

Kún előkelő nyugodtsággal felelt, de rejtett fenyegetés volt benne:

 

- Téved, Bihari úr, ha az antiszemitizmust jó útnak gondolja az irodalmi pálya megfutására.

 

Bihari már rossz szavakba fortyant, de Holló elébe ment a zimankónak:

 

- Hogy is van csak az a Nyári éjszaka című verse, Bihari úr?

 

A düh, mely vonásain volt s a nagy jólesés, mely e szavakra kiömlött arcára, egy pillanatig sajátságosra facsarták a fiatal költő arcizmait. De már özönös áradással szavalt. Minden szavát, mint külön győzelmet domborította a levegőbe, s minden szó mögött, mint egy vasárnapi legény, ott verte mellét a kérkedés: - Zseni vagyok! Petőfi vagyok! - A vers igen hosszú volt, senki sem figyelt rá. De Bihari nem látva, nem hallva, belső tapsainak nagy biztatásában fokozott forrósággal rohanta strófáit a levegőbe. Holló már meg is feledkezett róla. Csendesen mondta Kúnnak:

 

- Bizony abban igazad van, lehet, hogy mi meghalunk. Nagyon valószínűtlen dolog magyarnak lenni, s Európa most az erős valóságok világa.

 

- Mit? Meghalunk?! Megdöglünk, szétrothadunk, már az egész országnak hullaszaga van – dobta ki örök dühéből Molnár Pista, s gőgösen a mámoros Ady pózát sötétítette maga körül. Vállait felhúzta, fejét fél karjára támasztotta, s mintha e szavakban fekete palástot terítene magára:

 

- Én vagyok a hullafejedelem.

 

Tury eldobta a szivar csutkáját. Most már egy vizespoharat töltött tele borral. Kiitta. Lassan bólogatta fejét, mint egy vén fűzfa:

 

- A magyar földnek egyetlen dallama van: circumdederunt.

 

B. Ádám Ferenc nagy köd közepén hallgatott. Álmai mélyéről, ahol talán gazdag úr volt, s szép fiatal feleség csókolta, átszomorodott a többi szomorúságához. Nagy leppegő tétovázással mondta:

 

- Én nem is tudom, minek szülnek a magyar anyák. Minek születtem én? Mi értelmem van?

 

Sajátosan, majdnem kéjesen beszélt mindenik a halálról. Elvetélt kalászai az életnek, melyek elfordulnak a naptól az örök árnyék felé. Bihari mondta tovább végtelen versét. Roznyák, féltékeny-dühösen, egy még hosszabb versét mondta magában, hogy kizsúfolja lelke füleiből a más tehetségét. Kún titkos-gúnyosan méregette szemeivel a társaságot, s valami diadal leselkedett a szemei mögött. És Mózesen megint átcsapott a halál, a föld vak ölébe szétoszlás beteg mámora. Most már nagyon ivott, és lázadó démonnak érezte magát. Elsüllyedt benne a gyermek, s magával vitte édesanyját, Kolozsvárt, az élet minden forró hívását. Mint fekete korcsmában: a halál nagy kerítője, Lucifer duhajkodott benne. Aki odarikácsolja a vetésnek, a gyümölcsnek, a friss reggelek dús virághúsának: - Nem kellesz, nem kellesz, én a halált akarom.

 

A Tury feje előbbre roskadt. Mély zengésű orgonahangon kezdte:

 

 

Kalapom szememre hányom,

Mellette hervadt virágom

Sírva nézem

 

 

Kúnt kivéve, mindenik belehajolt a nóta zsoltáros szomorúságába. A Tury éneke vén erdő nehéz zúgása volt. Csuhajos és legénykedő a Konkolyé. Óvatos mormogás a Hollóé. Eltévedt gyermek anyát hívó sírása a Mózesé. Csak a szavakban énekeltek egyazon nótát: mindenik önmagát dalolta. Mint a katakombák képein a hulla szájából kireszkető meztelen lélek: önmaga volt mindeniknek a nótája. És együttvéve, az életnek ez a sok hangja egy nagy halálhimnuszt adott össze. Az összehajlott fejek fölött a lámpafénytől átszűrt füst fényes homályú glóriát gomolyított. Turynak kicsordult a könnye:

 

 

Vedd fel, pajtás, a vasvesszőt,

Verd meg vele a temetőt,

Mért nem kedvez semmi szépnek,

Semmi épnek.

 

 

Autó sikoltott a szomorúságukba. Csak most, hogy hirtelen elhallgattak, érezték a nóta meleg betakarását, szomorú-jó egybeölelését. Oh, egy percre mégis tudtak úgy magyarok lenni, hogy együtt voltak! Az udvar kapuja megnyílt, s lobogva az éjszaka mámorától, Kovács Mihályné nézte be sápadt élő hulláját. Nyomában, mint egy éjfélre kinyílt vörös virág, Manci, s legvégül egy valahol felszedett gavallér jött.

 

Kovácsnéról megvolt mindeniküknek a saját véleménye. Nappal, népes utcán nem szívesen kísérte volna egyikük sem. De ez a félregurult asszony mégis nő volt, a Manci teste pedig csókok sűrű szétpárázása volt. A nőszag bement az elárnyékosodott férfitestekbe, bement, mint a bor, a kenyér, a pecsenyeszag az éhségbe s mégis meleget és az élet jó ízét vitte oda. Nagy zsivajgással ugráltak fel és fogadták őket. Tury már könnyed, szellemes, finoman csiklandó volt, s Kovácsné majdnem golyvát eresztett a gőgtől, hogy a híres író mellé ülhet. Manci Konkoly és B. Ádám Ferenc közé osztotta be magát. Már sok mindent összezajongtak, mikor Kovácsnénak eszébe jutott bemutatni a velük jött fiatalembert, új hódítását. Jules Raimond francia újságíróféle volt s a Központi kávéház egyik házi kotlója. Nagyon kedvesen kezelt végig, kijelentette, hogy Budapest igen szép fekvésű város, és hogy ő mindig szimpatírozott a lovagias magyarokkal. A fiatalok éljenezték, s bő vendégszeretetük előkotorta a Bartos és Chovanchák nyelvtan praktikus vonatkozásait, és körüldörzsölte vele a franciát. Roznyák egészen a catalaunumi síkságig érezte bővülni magát, hogy összeszedte magában ezt a kérdést:

 

- N'est-ce pas, Monsieur, en France il y a quatre repas par jour, c'est à dire le petit déjeuner, le déjeuner, le dîner et le souper?¹¹

 

Molnár már részegen hortyogott, de most ő is kiénekelt a mámorából:

 

 

Aux armes, citoyens!

Formez vos bataillons!¹²

 

 

Ádám Ferenc hosszú érzéssel dúdolgatta:

 

 

Au clair la lune,

Mon ami, Pierrot...¹³

 

 

A francia kedves-ijedten mosolygott a feléje Galliát csorgó hunnusokra. Tury pezsgőt rendelt, s a mámor forró szárnyait felverdeste a lelkekben.

 

Mózes már égő ház közepén volt, és a lángok a halállá rohanó élet vad himnuszát énekelték füleibe. Meg akarta mutatni, hogy ő is úr: egyszerre három üveg pezsgőt rendelt. Konkolytól már csinálhatott akármit, mert az most nagyon fiatal volt a Manci fiatalsága felé. Mózes beszélt, énekelt, vitatkozott, buzdított, szidott. És sajátságosan: minden hangját, minden mozdulatát, még növekvő mámorát is másénak érezte: egy beszálló idegen lélekének. És mögötte a Holdvilág utcai kert, a kálvinista zsoltárok, a kolozsvári temető Baczó Mózese, a józanon maradt Baczó Mózes felé egy öregasszony arca sírt: - Mit csinálsz Mózeske? Jaj, mit csinál az én jó kis fiam!

 

Egy óra múlva már nehéz likőrű poharak járták. A mámoros társaság, a lelkek menekülési szüksége szerint, külön-külön részekre tördelőzött. Turyban felébredt a régi éjjeli zenés idők lovagja, és sápadt virágokat rakott az öreg akácfára. Elegáns, szellemes kétértelműségekkel csiklandott Kovácsné felé, megfogta kezét, be-bepillantott bepillanthatóságaiba. Molnár már lehullta fejét két öklére, s hortyogva aludt. Száján csurgott a sűrű nyál, hunyt szemei fölött vastagon püffedt a mámor. Olyan kivert, olyan minden küszöbön kívüli, olyan elítélt volt az alvó fiú. Konkoly már félreillant Mancival, s a söntésben, a sonka- és sajtmaradékok s kilöcsögtetett italtócsák rettentő szagában kapaszkodtak össze egy lavinás csókba. Roznyák és Bihari megint verseket mondtak egymásnak, és halálosan gyűlölték egymást. B. Ádám szétterjedt, mint egy Tisza menti napos puszta, s szűzi délibábokat küldött egy nagyon szőke hajú, nagyon kék szemű, belé szerelmes névtelen királynő felé. Kún a franciával beszélt igen finom kultúrdolgokat, s csak a cueillir ige fütürjében követett el egy hibát. Holló átköltözött a Mózes tövébe. Mikor a fiú legtöbb szóval lobogta szét életét, ő behajolt a mámoros gyermek arcába. Ravasz szemeit összehúzta, csúf száját nyelésre tátotta:

 

- Nagyon, nagyon szeretném, ha ki tudnám adni a verseit, Baczó úr.

 

Egy nagy hűvös utca nyílt a Mózes mámorába. Téveteg szemmel, mintha nem tudná: nagy boldogság vagy tragédia kopogtat a lelke ablakán, kérdezte:

 

- De hát mi akadályozná?

 

Holló aggályosra borult:

 

- Rengeteg kiadásom van. A Roznyák verskötetén milliókat vesztettem. Most használhatom pakoló papirosnak. Senki sem vesz könyvet, különösen verses könyvet. A kiállítás költségeit még csak fedezném, de az a rengeteg honorárium!

 

- Micsoda honorárium? - kérdezte gyermekes felpattanással Mózes.

 

- Hát az ön honoráriuma.

 

Mózes elpirult, mint egy mások előtt megölelt menyasszony.

 

- Nekem nem kell honorárium. Fütyülök a honoráriumra. Csak szép legyen a könyv.

 

Holló egyszerre száz Holló lett, és mindenik barátságot forrósított Mózes felé. Beszélgettek az újabb irodalomról, koccingattak. Majd Holló lanyha szórakozottsággal egy papirost keresett elő zsebéből, s vagy tízsoros szerződést írt rá. Odatartotta a fiúnak:

 

- Talán jó lesz, ha ezt a kis firkát aláírja. Úriemberek közt elég ennyi.

 

Mózes olvasatlanul dobta nevét az írás alá, s egész gőgös gyermekszíve a torkába duzzadt. Holló zsebre tette az írást, s szemeivel beleásva a Baczó szemeibe, óvatos-hidegen kérdezte:

 

- De ugye, ön mondott le önként a honoráriumról?

 

- Természetesen. - És megint elpirult.

 

Holló megcsordult szeretettel ütötte poharát az övéhez:

 

- Szervusz, Mózsikám, tegezzük egymást!

 

Ez a pohár visszavitte Mózest a mámorába. Elkezdett valamit szavalni a magyar forradalomról, a világ megtisztításáról, Boór Bálintról. De Holló már továbbsompolygott egy székkel.

 

Tury fizetett, s köszönés nélkül szökve meg, Kovácsnéval az autóba ült és eltűntek. Molnárt kivéve, aki már az asztal alatt aludt, mindenki felmozdult. Mózes is fizetésre hívta a korcsmárost. A Tury számláján kívül mindent ő fizetett, még a Holló vacsoráját is. A millió koronából pont ötvenezer koronája maradt.

 

Holló a franciával és Kúnnal már szó nélkül elment. Roznyák ránézett Mózesre, mintha egy percig gondolkoznék: hajthat-e még valami hasznot neki a vele maradás. Aztán ő is Hollóék után sietett. Bihari valamiért éktelenül szidta a világteremtést. Aztán kirohant a Kereszt tér közepire, s befeszítve mellét a szétömlő reggelben, ordította: - Bihari József vagyok, a világ legnagyobb lírikusa!

 

Mózesben már minden mozdulás volt: anyagok és emberek zűrös keveredésben vágtattak át rajta. Feje zúgott, a vére felgyúlt erdők lángját érezte. Kellett mennie, futnia valahová, széttombolni magát valami lehetetlen életpazarlásba. Izzó női ágyékok zuhataga vert át agyán. Valahol, tudata valamelyik sikátorában a gyenge, kisebbik öcs felszabadult kiáltása mondta: - Be jó, hogy Zoltán eltűnt. - A kapunál valaki megrántotta kabátját. B. Ádám Ferenc, aki a kerítéssel kölcsönös támogatási viszonyba lépett, csuklotta felé boldogságtól és italtól csorduló hangon: - Ha tudnád, milyen szép a menyasszonyom, amikor... - Mózes csak átvillanó árnyékot látott, és tovarohant.

 

Mikor aztán pár perc múlva Konkoly és Manci visszakerültek, már csak a saját hányásában fetrengő Molnár s a nagy tor szétszórt maradékai voltak ott. Manci felvisított, amint látta, hogy az autó eltűnt. De aztán kacagva dűlt Zoltánnak: - Legalább veled megyek.

 

De Zoltán már nem hallgatott rá. Mózeshez való becsületes nagy apasága sajogva ébredt fel. Kifutott a térre: - Mózes, Mózes, hol vagy? - kiáltozta mindenfelé.

 

Mózes már messze szaladt a hűvös reggelben. Az első pillanatban Annuskát akarta felkeresni, de az igen messze tetszett sürgető vágyának. Neki most, azonnal kell valaki, valami forró nőflastrom, melyet rátapaszthat fázó életsebeire, hogy kiszívja onnan mindazt, amitől fél, ami ítélet és halál benne. Nemrég egy egész napot kószált a Halászbástya vidékén. Beszívta a régi házak, a kövek lelkét, a hervadt fű szagát, minden szelíd, emlékeztető babrálását a lelkéből kidomborodó világnak. És most ebből a sétából előtte állott a kis ház a szűk Donáti lépcső tetején, melynek udvarán négy nő hívta kenyérkereső csókra. Akkor nehéz undorodással vitte tovább lépteit.

 

A mámor vak rohanásában, csak a célágyékra szegzett szemmel, maga sem tudta, milyen úton, pár perc alatt a kis ház előtt termett. A kapu be volt zárva, a házacska csendes volt, mint a temető. A Mátyás-templom egy kisebb harangjában egy korán kelő ima sírt az új nap bosszúállása felé. Az éjjeli csókrobot ilyenkor már megszűnt. A reggel irgalmában alusznak az éjszaka megcsúfoltjai.

 

Mózes az alacsony ablakhoz ment. Egy pillanatra odatette fülét a csend roppant kebeléhez. A saját szívét hallotta benne dobogni világgá dagadt szorongással. - Menj vissza, Mózeske, feküdj le szépen! - sírt benne egy régi rimánkodás.

 

Már két lépést tett lefelé a lépcsőn. Aztán megfordult. Egy idegen lélek odavitte az ablakhoz, és bekopogtatott a kezeivel.

 

Pár pillanat múlva egy hájas idősebb nő hajolt ki az ablakon:

 

- Mit akarsz, kis szöszi? - ásította.

 

Mózesen az alkohol egy új hulláma csapott át. Imbolyogva lobogtatta a nő elé utolsó bankóját:

 

- Csak ez az ötvenezer koronám van, csak ötvenezer koronám – lihegte, s egyik kezével már megmarkolta a nő mellét.

 

A nő elvette a pénzt. Új ásítással mondta:

 

- Itt az ablakon is bejöhetsz, megspóroljuk a kapupénzt.

 

A fiú átlépett az ablakon. A szobában a sűrű levegő s a felcsuklott mámor erős tántorodásba lökték. A nő meglátta, hogy részeggel van dolga. Szelíden anyáskodott:

 

- Vetkezz le, pofikám. Segítsek?

 

És már lehajolt, kezdte kifűzni a fiatalember cipőit. Mózes nagy zökkenéssel ejtette magát egy székre, s hagyta tenni a lányt. Valami csiklandozta a torkát. Nagy köhögésroham rázta meg. A száján nyál s a felkevert lakoma emlékei csordultak ki. Nehezen lihegte:

 

- A zsebkendőm, add ide a zsebkendőm!

 

A lány bekutatott a zsebeibe. A kabát egyik zsebéből kihúzta a zsebkendőt:

 

- Ni, egy levél! - kiáltotta.

 

Lehajolt, felvette a földre esett levelet, a fiatalember elé tartotta:

 

- Hát te fel sem bontod a leveleidet?

 

Mózes, a roham után megkönnyebbülve, ránézett a levélre. Most, csak most először látta meg rajta az édesanyja írását. Felugrott. Már józan volt, és tudta magát, mint egy most kapott nehéz sebet. A lányról már megfeledkezett. Odament az ablakhoz, leült a párkányra, feltépte a borítékot.

 

Öreg, szálas betűk reszkettek öreg, szálas betűkbe, hogy az éjszakába bódult fiúhoz odahozzák a végtelen szívet:

 

 

ÉDES FIAM!

 

A mai postával egymillió koronát tettem fel számodra. Többet is küldenék, édes fiam, de ezt is olyan nehéz volt összekuporgatni. Szegény anyád már nem a régi. Nagyon megöregedtem, a sok minden s a te távolléted megviselték szegény anyádat. Két hétig ágyban is feküdtem, a lábaim rettenetesen fájtak, az orvos pihenést rendelt. De most már megint dolgozom. Legalább a kertet akarom jó karban tartani, hozzon valami jövedelmet, meg a szegény apád emlékéért is. Most látom, hogy milyen kár volt azt a kis földet a kert mögött eladni, Rózsáéknak igen szép jövedelmök van belőle a mai árak mellett. Nagyon nehéz itt az élet, fiacskám. Én már nem is bánnám, ha a föld alá mennék szegény apádhoz. Csak miattad akarok élni, csak azt érjem meg, hogy téged embernek és boldognak lássalak. Mindennap háromszor imádkozom érted, már a Jó Istent is csak miattad hiszem. Írj már, szívem, mert megöl a nyugtalanság. Annyi rossz álmom van felőled, olyan sápadtnak látlak éjszakánként. Ahogy teheted, jöjj rögtön haza. A pénzt oszd be okosan, ne prédálj, lelkem, a szegény öreg anyád verejtéke. Várlak, édes fiam,

 

ölel-csókol szerető

ANYÁD

 

 

Ui.: Vigyázz az egészségedre. Ha legalább július elsejére hazajönnél. A szomszéd Bartosék fia már egy hete itt van, csak te nem tudsz hazajönni. Vigyázz a pénzre!

 

 

A nap besütött az olvasó fiúra. Melege szelíden mondta: - Tántorgó gyermek, jóság a világ. - Mózes lefektette arcát a levélre, mintha édesanyja puha kezére bújná felfakadt életét. És keservesen, parttalan omlással sírt, sírt.

 

A lány az ágy szélén ásítva, szétbabrálva testén unott szemmel nézte: mennyi lelket vonaglik ez a fiatalember az ő testi boltjában.

 

 

 

 

11. - Uram, ugye Franciaországban napi négy étkezés van: a reggeli, az ebéd, az uzsonna és a vacsora? (fr.)

12. Fegyverbe polgárok! Alakítsátok meg zászlóaljaitokat! (fr.)

13. A hold fényénél Peti barátom... (fr.)