Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

 

5.

 

 

 

 

Szájában már érezte a nyelvével ellapított bogyócskák hűvös szétbuggyanását. Tikkadt szájában, melynek megsápadt ínyét az utolsó napok nélkülözései, titkos szorongás az idegek csalitjában, s a négy fal közé szorított súlyos júniusi délután lázassá tették. Már ki is nyúlt keze a veres szőlő bíbor gerezdecskéi után, de csak álmosan előregunnyadt kollégájának hátába ütközött. Az elharapott sóhajtás kisebbik csücske kiesett az ajkai közül.

 

Az izzadságszagú, idomtalan teremben Herendy Viktor tanár úr kollokváltat. És mert a tanár úr tagja a tanárvizsgáló bizottságnak, a diákság megzsúfolja a termet. Pedig már június közepe van: künn falvak, pipaccsal lángoló mezők, kenyérré rohanó kalászos földek hívnak. Az izzadt, átforrósult fiatal testek, fiúk és leányok vegyesen, egymáshoz súrlódva, átpállva egymás gőzkörébe, előrehullatott testtel hallgatják a felelő Mindszenty Margit éneklő hangját, és igyekeznek odahúzni a testükbe süppedő lelket a szavak rideg csecseihez. Egy bikanyakú, hentesnek szabott diák leszorítja állát a padhoz, s úgy dülleszti a szemeibe összekotort lelket az irodalom gyönyörűségeihez. De két térde kétfelől két női hallgatót ér, s a lelkebbik lelkében: a jó húsból, friss kenyérből, édes borból szövődött drága testlelkében izzó női ágyékok fakadnak fel hosszú hívású csókkal. A ruha fojtóan feszül rajta, buksi fejébe felömlik a vér. A szavak átmennek rajta, nevek, évszámok s jól kicserzett öreg irodalmi megállapítások kopognak el a belső szemei előtt. De mögöttük látja zsebében kussoló tárcáját, számlálja benne a pénzt: elég lesz-e a kollokválás után egy megkönnyebbítő fizetett csókra. Bal szomszédja, kissé sápadt, de melles, húsos lány testével hallja a szomszéd férfitest beszédét. Ajkai halkan utánamotyogják a felelő mondatait, nehogy kipottyanjon a tudomány jelenlegi állásából. De szem nélkül látja, fül nélkül hallja, egész testével, egész bőrével, a szomszéd hím élet minden rezdületét. És kéjes elnyúlás benne, hogy a szomszéd combján megfeszül a nadrág, s belegyengül, mikor a fiatalember hatalmas melle felemelkedik a gőzzé forrósodott lélegzettől. A jó öreg mitológiából feléje mászik Herkules, s valami csodálatos fiatal, ősállatian gigászi erővel tipor tikkadt női testébe. Egy percre kifakulnak tudatából a lecke szavai, a fülledt terem eltágul, érzi: fiatal teste kinyúlik a végtelen térben, és az űr bozontos bolygói, a nagy, égő csókú világok végtelenül elzúzó férfivággyal rohannak át rajta. Énje korlátai szétpattannak, mint valami ős buja köd, szétoldódik alaktalan kéjjé a világ csókja alatt. Előtte egy kis kiálló ádámcsutkájú filozopter, megszegényült vérrel a rossz koszttól, elcsigázva az éjszakai tanulásoktól, elszunnyadva előregyökönt a tömör levegőbe. Hat héten át minden nappalát s éjszakái nagy részét ennek az eseménynek áldozta. És most, a próbatevés nagy napján a szegény testből összepumpolt cingár lelkecske felmondja a szolgálatot. És ahogy egymáshoz bújnak, ahogy lusta váll lusta vállhoz dűl, fej fej mellett előreesik, mintegy odafelejtve a nehézkedésnek, amint fülledt szemüket igyekeznek odaragasztani a tanár és a felelő arcára: ezek a léleküzembe vett fiatal emberállatok olyan szomorúak, olyan eltévedtek. Dülledt vagy széttágult szemük úgy tele van testtel, csóknak domborodó női ágyékkal vagy a férfi izzó meredésével. Az előretorlott állat tartó izmokban, a pad felé szegett nyakban, a test meghajlásában, a lábszárak szétfutásában szinte hangosan törtet a megölhetetlen ősállat. Az ölelkezés és jó harapás vágyába fülledt test szinte csikorog, amint lélekké korbácsolják. Mintha az izzó levegőbe felnyíló pállott szemek hévnapon kergetett juhok síró szájai volnának, és panaszos kanyargással bégetnék: - Hagyjatok meg minket az anyag nyugodt tovaomlásában. Hogy csókban és jó falatban múljunk tovább, mint fényes teste a világálomnak. Ne rontsátok belénk a lélek vírusát!

 

Mózes is idehozta magát: leforgatni a maga robotját a tudománydarálón. Pedig az utolsó hetek megnehezedtek a messze futó fiú fölött. Az Üllői úti szoba fölött mind szélesebb szárnnyal lebegett az agg vámpír, a nyomorúság. Már a Konkoly ravasz tartalékai is kifogytak: a két fiatal élet párhuzamos koplalásban próbált azért is nevetést és fiatalságot kalászozni. Sokszor már ott volt a toll a Mózes kezében, hogy panaszát odaszepegje az édesanyja szoknyájához: de nem, nem tudott betűt találni tintájában az édesanyja megszomorítására. Az utolsó napokban már alig ettek valamit. De a benne lappangó gyermek: az édesanyja nyitott szemei előtt álló, jó csókért jó Mózeske mégis eljött ide, a kollokválásra. Idehozta lázas, megsanyargatott testét, beárnyékolt lelkét. Hogy a lefekvés idéző perceiben, az éjszaka hazáig nyúló megnőtt horizontjában az a gyermek azt mondhassa az anyai szemeknek: - Édes mama, megtettem a kötelességem. Ugye, jó fiú vagyok?

 

De a test megbántott tagjai visszaduzzogtak a gazda mostohaságára, s mint haragos társaság a rosszul játszó cigányoknak, csak vézna, fáradt lelket borravalóztak össze. És amint Herendy tanár úr megindította a kollokviumgépeket, amint a fiatal Sancho Panzák visszakérőzték az irodalombalzsamot, melyet a méltóságos Don Quijote egy fél éven át beléjük csömörített: Baczó Mózesben elszédült a tudomány számára gyűlt lélek. Amint szó folyt szó után, s a kicsurgó tudománylé, mint valami vastag, piszkos olaj, megúszta a szoba sűrű levegőjét, Mózesben mind érezhetőbb lett a világ forgása. A levegő s a kiguruló szavak apró, sötét abroncsú karikákra szakadtak, elkeveredtek, forogtak-forogtak. Torkát nagy szomjúság égette, szeretett volna valami bő levű ételt harapni: friss gyümölcs duzzadt húsát vagy vérrel csorduló zsenge bárányhúst. Egyszerre csak a szörcsei parókia volt előtte, hova valamikor az édesanyjával nagy ünnepi látogatóba mentek. A ház mögötti kertben volt a szörcsei esperes fiával és két szőke lobogású lányával. Hátát hűsítették a ház árnyékának friss tenyerei. A rezeda, viola, verbéna szaga belészállt, mint egy messziről visszavert ének, és kigöngyölte lelkéből a legrégibb könnyeket. És iskolás rendben, két szép sorban előtte álltak a ribiszkebokrok, kacér, bíbor, hűvös gerezdekkel csiklandozták a szomorúsága lelkét. De amikor kezét kinyújtotta a neki szükséges valóság számára: Szörcse helyett megint faragott piszkos padok, irodalomba pállott fiatal testek, baj és Herendy tanár úr volt a világ.

 

Folyt, szökött, tódult Mindszenty Margitból a kollokviumgejzír. Herendy tanár úr ajkait kéjes mosolygás hímezte, hogy ő a bibliai Áron tetejébe bővebb nedvű sziklát tudott konkurálni. A lány csodálatosan visszaemlékezte: melyik szót milyen hangon, milyen hajlással mondott a tanár úr, hogyan mozdult, mikor hajtotta jobbra a fejét, mikor hogyan mozdította kezét, ujjait. És mindent bámulatos pontossággal adott vissza. És Herendy tanár úr, amint erről az élő filmről ilyen rezdületpontosan látta önmagát előbomlani, újból visszaszeretett akkori önmagába. Ő is utánamozdult, grimaszolt a lánynak, s torkába visszaérezte a hangok kéjes horzsolását.

 

De Herendy tanáron kívül azért Margit Mindszenty Margit maradt. Melle bő habjai fel-felduzzadtak, csípőjét, medencéjét széles ígérettel ringatta. A hangja énekelte:

 

- Csokonai szegény, de becsületes szülőktől származott Debrecenben. Apja jó hírű fogorvos volt, ki családjának szentelte minden gondolatát. Anyja, a sápadt arcú, vallásos asszony, különös gonddal ápolta a gyermeket, ki már igen zsenge korában elárulta nagy tehetségét.

 

De nagy, beharapó szemei végigtapogatták a tanár satnya testét, s belsőbbik lelke vigyorogva mondta:

 

- Milyen furcsa lehet a Herendy tanár úr, mikor fenntartja a faját.

 

A külső lelke folytatta:

 

- Ha már most Csokonai Vitéz Mihály egyéniségét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy már az iskola padjai közt nagy hatással volt rá Bürger, a neves balladaköltő, Gessner, az idillek lágy szavú dalnoka és a komoly Kleist.

 

- Hatszor csalnám meg egy nap alatt, ha én volnék a felesége – zökkent megint elő a nőstényebbik lelke.

 

- A játszi Blumauer hatása mellett különösen a mélyen érző Rousseau János Jakabot kell megemlítenünk, ki Voltaire-rel, D' Alembert-rel, Diderot-val és az enciklopédistákkal az úgynevezett felvilágosodásnak volt a megalapítója, s a természet csodás szépségeit és a magány megnyugtató kellemét mutatta meg Mihályunknak.

 

Minden jelző, minden szó és minden mozdulat teljesen a Herendy tanár úré volt. De mögötte az igazi Margit tovább folyta a maga forró életét:

 

- Azért kollokválás után lemegyek hozzá a filológiai szertárba. Megpróbálom felizgatni az öreget. Milyen muris lehet a tanár úr, ha kakassá melegszik.

 

- Ezeken az írókon kívül költőnkre még a mély humorú Terentius, a tudós Rotterdami Erasmus, a szigorú Boileau, az elegáns Charles de la Rue, a heves Metastasio, Tassoni, a pásztorjátékok jelese, a különös Loderano, Zachariae s az enyhe Schikaneder hatottak.

 

- Az enyhe Schikaneder hatottak – ismételte Herendy tanár úr helyeslő-ünnepélyesen. Aztán a hangja meleg lett: - Elég volt, kisasszony, nagyon meg vagyok elégedve. - Az előtte lebegő indexhalomból kikereste a Margitét, s szép vékony, méltóságos betűkkel beírta: - Kitűnően kollokvált.

 

Szegény Csokonait már úgy szétosztották, hogy a következő moriturusnak⁶ Berzsenyinek kellett nekimennie. A „ható” íróknak ez a népvándorlásos özöne: az elegáns Charles de la Rue-k, a heves Metastasiók, az enyhe Schikanederek nem azt jelentették, hogy akár Margit, akár Herendy tanár úr, sőt legtöbb esetben: maga árva Vitéz Csokonai Mihály csak a kötését is látták volna az illető játszik, enyhék és hevesek műveinek. Nem, nemebb, legnemebb! Hanem hogy ha már a Herzog budai sváb korcsmáros fia felmagolta, felcédulázta magát tudóssá, és a germán szolidaritás beültette etetőnek a magyar lelki ketrecbe: az előírt heti hat órán át mégiscsak kellett valamit csinálnia. És mert az irodalomról, a művészetről egy kukk mondanivalója sem volt: igyekezett telekkönyvvezetéssé, statisztikává gépesíteni az életre feszített ember öt sebén kicsurgó szépet. Ráadásul ösztövér lelkének, mely a húsevő és ragadozó pángermán álom bódult falánkja volt, jólesett így beosztani az utált keleti faj lelki termését fajtája szellemi gyarmatának. Árpád apánk hősi nemzete pedig nagy hálapúpot duzzadt a tanár úr munkájára. Adott neki Herendy nevet ipszilonnal, kistétényi nemességet, egyetemi katedrát, akadémiai tagságot, méltóságos címet s más kívánt szépségeket, melyeket az apró emberkék magukra kozmetikáznak a halál komoly arca előtt.

 

Már Berzsenyiből sem volt egy falat sem hátra. A felelő hangja elmetsződött. Az indexbe bejöttek a megnyugtató betűk, amiért volt az egész tudományos cécó és minden verejték. A tanár úr új nevet hívott. Közvetlen Mózes mellől egy erős fakadású, köpcös, izzadt homlokú kunsági gyerek ijedt két lábra. Herendy tanár úr ajkaira különös jólesés mosolya serkedt. Mert belső tükrében most nagyon ötletesnek és megértőnek látta magát:

 

- Maga kiskunsági, nemde? - kérdezte azzal a hosszú uszályú hanggal, mely a katedrától pont az ötödik fizetési osztályig ér.

 

- Igen, méltóságos uram – vágta ki káplárosan a kerek fejű legény.

 

- Mondja el Petőfi Kis-Kunságának utolsó szakaszát.

 

Mint az esti utcákon a lámpasoron végigvillanó villany: mosolygás elevenült a lesúlyosodó diákokra. A törekvőbbek szemében nagy csodálkozás csóválta a farkát a Herendy tanár úr szellemessége felé. A diák megrázta a fejét, mint a kutya, mikor rák után kap, aztán kiesett belőle: - Jaj, igen! - És már kisdiákos előre-hátra ringással mondani kezdte:

 

 

Végre ott a város,

Közepén a templom, nagy komoly tornyával,

Szanaszét a város végén a szélmalmok

Széles vitorlákkal.

Ugy szeretek állni

A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,

Amint vitorlájok hányja, egyre hányja

A cigánykereket.

 

 

A tanár minden sor végén helyeslőleg bólintott. A Mózes homályosságában már fel is sejlett a kérdés: mi lenne a Herendy tanár úr nyakával, ha a Mahábháratát mondanák el előtte. Amint a versnek vége volt, Herendy sajátságos ünnepélyességbe komolyodott:

 

- Most analizálja, kérem.

 

A diák térmezőkön megfeketült képe még sötétebb lett. Szemei tétován kutatták a három dimenziót. Talán a puszta bontott sörényű kancái nyihogtak el előtte, talán hűvös árok kék szemű virágai hajlottak fiatal lelkébe. Egyszerre csak bikát megállító nagy nekikoppanással kezdte:

 

- A gondolat, hogy barátait csak majd akkor ismeri meg, ha rossz dolga lesz: alapja, jelentése Shakespeare Athéni Timonjának. Timon szerint a barát...

 

Nem folytathatta. Az egybeizzadt, nehezen szuszogó pállott diákhús vad kacagásba tajtékzott. Valami friss szél, az erdők hajának hűsítő megrázása volt ez a kacagás számukra. A tanár arca bántott lett. Sértett komolysággal feddte:

 

- Kérem, ez más költeményhez tartozik.

 

A diák elkeseredve nézett szét a sajtóhibás világban. Milyen szűkös berendezésű, elnagyolt az egész világteremtés, hogy a dolgok rendjéből ilyenkor nem ütköznek ki a szükséges igazságok! Herendy összecsücsörítette ajkát, mint a gazdasszony az ujjait, ha a tojóstyúkot ténykedésre ingerli. Az összevont szájból ráigéző vontatottsággal mondta a diák elé:

 

- A város ottlétét a házak...

 

A gyermekember meleg, nagy barna szemei csupa szorongás voltak. Majd berontott velük a tanár arcába, hogy kivájja onnan a folytatást. Herendy megismételte:

 

- A város ottlétét...

 

- A házak tömegét képviselő... - súgta egy könyörülő diákhang.

 

A fiú arca felvilágosodott. Nagy macskaugrással fogta meg:

 

- A város ottlétét a házak tömegét képviselő, belőle kiemelkedő nagy tornyú templom jelzi, meg a városvég (mely közvetlen a szemlélő előtt áll) a maga szélmalmaival. E mesteri vázlat elegendő a megérkezés jelzésére; még kevesebb a részlet, mint a tanyavilág előbbi szakaszában, csupán annyi, amennyi a helyet egy összefoglaló szemléletben meghatározhatja, s mindössze annyit jelent, hogy: itthon vagyok. Annál érdekesebb és kedvesebb hatású a szélmalomvitorlák játékában való gyönyörködésnek ily nyomatékos helyen, a költemény legvégén való kinyilvánítása, mintha a szemlélet...

 

A fiúban már teljes üzemben dolgozott a szecskavágó. Testére megint kijött a gépies ritmus, szemeiben megvakult a lélek, garatján ömlött a szó. Herendy jobbjával a szék karjára támaszkodva, fejét kissé jobbra hajtva, félig nyílt szemekkel, kéjesen elszélesedett szájjal tartott meddő nászt a szavakban előteremlő önmagával. A diákok visszasüllyedtek a gőzlő test altatásába, és voltak szuszogó tompa emberhús. A bikanyakú már szempilláit is le-leejtette, pedig hüvelykjével néha belevájt az arcába, hogy el ne aludjék. Mózes sajátságos beteg émelygéssé lágyult szét. A felelő hangjának egyhangú kanyargását mintegy a gyomra korgásának érezte. Egy pillanatra ezer és ezer embert látott maga előtt, amint a pájcsli nevű ételborzalom irtózatos habarcsát falják, s szájuk két végén visszacsorog a be nem jutott lőcsedék a tálba. Valósággal kirázta az undorodás, s a bántott testben az a mitologikus vágy támadt, hogy mint egy ősileg képzelt állat: felzabáljon erdőket, mezőket, folyókat, és megcsiklandva torkát, kiöklendezzen mindent ide ebbe a betegszobába. Mellét, torkát facsarta a hányás görcse, orrát rothadt-savanykás szag töltötte meg. Aztán a Gargantua lova trappolt örvénylő tudatába. A behemót állat felállt két hátsó lábára, és elkezdett hugyozni. Vad zúgással folyt a sajátságos özön, és mohó szétáramlása olyan nagy megkönnyebbülés volt Mózesnek. Már kacagás is fakadt belsejében. Látta, amint Herendy tanár úr a játszi Blumauerrel, az elegáns Charles de la Rue-vel s az enyhe Schikanederrel éktelenül kapálózik a nehéz szagú árban. „Vajon sikerül Zoltánnak pénzt szereznie?” - kérdezte benne egy távoli hang.

 

Folyt, folyt a felelő hangja, folytak a szavak, szürke kanyargások szürke kanyargásokba következtek. De lassanként egy másik zaj ömlött hozzá kívülről a folyosóról. Eleinte csak halk suttogás vagy több hang egybefolyó zümmögése volt. De mind nőtt, szélesedett, dagadt: már egyes szavak éles tomahawkja hasított át a szoba levegőjén: - Marha! - Te vagy a marha! - Igaza van! - A kommün alatt pénzt fogadott el. - És Mózes fölijedt figyelemmel mind többször hallotta Boór Bálint nevét.

 

Mert künn nagy újság zilálta fel a lelkeket. Az Egyetem körüli utcákon s az Egyetem kapuiban apró rikkancsok osztogatták szét Boór Bálint új röpiratát. Sajátságos, jajgató, véres húsú írás volt ez, melyben ez a roppant élet, mint egy kétségbeesett barbár harcos, meztelen testtel, csupán két ökle rettenetes védelmével vitte a harcot. Röviden, a felszínre ütközött seb irtózatos összegezésével mutatta meg mindazt, ami betegség, rossz nedv, dugott halál a tragikus magyar testben. Végleges formákban állította össze eddigi tanításait: a magyarság csakis a magyar forradalom megvalósításával gyógyítható meg. Ez a forradalom a magyar falu, a magyar munkás s az új életből fakadó középosztály hármas pillérére épített demokrácia. Megszűnik minden kiváltság, rang, cím, minden történelmi osztálykodás. Az állam kiszabadul az egyház halálos öleléséből. Vérbe rontó megmutatással láttatta, hogy a katolikus inernacionálé, az arisztokrácia s a zsidó kapitalizmus szükségszerűen, minden belső hajlandóságuk dacára kényszerülnek összefogni, hogy az államot megtartsák saját részvénytársaságuknak. És hogy ez a három érdekszövetség mindig a nemzetiségekkel fog életet építeni. Mert a magyar sohasem lesz elég fejős keresztény, betanított szolga, könyöklő stréber számukra. E három érdekszövetség létérdeke szerint kiszorítást, hontalanságot, elsikkadó életet jelent a magyarságra. Felszínre vetkeztette azt a hajszálcsöves munkát, mellyel a megemésztő germán imperializmus – szédelgő turánkodással s az irredenta ügyes kihasználásával – aláfúrja a magyar élet még meglévő várait. Hogyan foglalják el egyházban, politikában, minisztériumokban, közoktatásban, hivatalokban a lélekformálás, irányítás, életosztás minden fontos pontját. Minden riadt éjszakájából, minden keserű napjából fonta az ostorokat, melyekkel nekitámadt a vak, műveletlen, minden szociális bűnt apportírozó középosztály irtózatos meztelenségének. A halálos szeretet vad brutalitásával verte az ifjúságot, a beteg test halálos fekélyeit. Ezt a léha, gyáva s minden jövőre vak szemű zagyvalékot, mely a germán psziché formáiba szervezve engedi, hogy egy hazug magyarkodás és torz kereszténység jelszavaival bedresszírozzák a germán harapás és emberi kizsákmányolás uszított kutyáinak. És a végén kibontotta nagy történelmi gondolatát: az állam és nemzet relatív értékét, a magyarság külön faji megszervezését egy minden emberi értéket, minden kulturális erőt beépítő demokrácia megteremtésére.

 

Fájdalmas volt az írás: tele a holtak jajgatásával, mint egy felharsonázott temető. A vérző szavak: a bölcső, a barázda, a gondolat panaszai bementek a fiatal lelkekbe, mint nagy sírású visszahívó édesanyák. És mégis, mégis: a puha apák bűnein, a léha anyák hazugságain keresztül előhívták az ezeréves sírást. Az önkéntes, bűnös Vazulok vakságra születettjei érezték, hogy ők is részei az ezeréves gyilkosságnak, részei kétszeresen: mint gyilkos és mint áldozat. Érezték, hogy a kriptában ajtók pattannak fel, hogy az a nagy szárny, mely súlyos csapásaival átverdes életükön: mégis az élet, a termés, a jövő szent fakadása felé visz. A földnek, a napnak, a levegőnek ősi joga kifakadni a földből saját mély gyökerekről, szárba szökni, beformálni az élet nedveit s a belénk rohanó világot a saját arcunk, a saját rejtett törvényeink megteljesülésébe, hogy legyünk sajátos, mély titkú kelyhe a titokzatos embererdőnek: feltámadt homályosan, a vér alaktalan megmutatásával a félretaposott faj fiaiban. Az évek nehéz avarja alól a tiszta gyermek felsírt a kosztba, flörtbe, politikába prostituált léha életekben. Itt is, ott is szavak buggyantak fel, élővé izzva a felkiáltott ősi szerelemtől. De a leghangosabban magyarkodó germán vérű diákok, csodálatosan megszervezve, egy élethitre bélyegezve a vér szörnyű katekizmusával, hazaárulás, istentagadás és destrukció vádjával mumusozták el a lelkeket nagy ébresztőjüktől. És ők látszottak magyarnak, megtartónak, jövőt féltőnek, mikor az idegen vér ős parancsait agyarkodták.

 

A zaj mind erősebb lett. Hullámai már átverték a diák felelését. A be-bedöfő erős illatú szavak elkeveredtek a szegény Petőfi szétrágott tagjai közé. Herendy tanár úr felgolyvásodott méltósággal hallgatott kifelé, s arcára, mint sérthetetlen római szenátorok, ünnepélyesen lépdeltek ki az ipszilon, a főtanácsosi cím, az akadémiai tagság s más kölykebb méltóságai. Végre idegesen csapta be az előtte nyitott indexet: - Itt nem lehet komolyan dolgozni, ez nem a tudomány szentélye többé – mondta, és elhagyta a termet.

 

A diákhús felmozdult a teremben, és nagy lélegzés volt a felállásuk. Csak a felelő diák nézett fájdalmasan az elomlott kollokválás után. Ez a gyerekké szontyolodott, lekváros kenyérre síró arc aztán nagy röhögést borzolt ki a hallgatókból. - Nagy mázlid van, te, hogy kétszer is kollokválhatsz. Holnap majd ezt elmondhatod a Vörösmarty Vén cigányáról – kötődtek feléje minden oldalról.

 

De már tolultak is ki a teremből. A többi termek is felnyíltak: öntötték magukból az átizzadt, gőzölgő diákhúst. Az egyetemi tanárok quos-ego arca nem tudta lecsillapítani a felzilált fiatalokat. A szürke, porszagú folyosók forró tömöttségében felgyúlt arcok lobogtak egymással szemben. Már lélekkel mámorosodott kezek hadonásztak az ütés nagy megkönnyebbülése felé. Nehéz népiességű szavak hangzottak, melyek bár a szaporodás vagy az állati anatómia körébe tartoztak, nem voltak tudományos terminusoknak nevezhetők.

 

A tanárok megpróbálták átúszni az örvénylő diákfolyót. És mindenik igyekezett most azt a lelkét tenni ki az ablakába, melyet leginkább szeretett a maga énjének, s melynek arcát szobornak legalkalmasabbnak találta. Hingenauer tanár úr, a modern történelem professzora, aki kimutatta, hogy az Egyház, az idegen dinasztiák, az arisztokrácia és Németország segítsége nélkül már rég szétették volna a magyarokat: cinikus mosolyú, megfigyelő szemű, ítéletmondó szájú tudóssá fölényesült. Mint aki megszokta a történelem tömegeit olvasni. Felhúzott vézna jobb vállán, mintegy ott büszkélkedett: jam vidi alios ventos.⁷ Bingenheimer tanár úr, aki a metafizika borsócskáit dobálgatta a fiatal magyar falakra, s aki már matematikai képletekig bizonyította be Isten létét: borotvált, húsos, étvágyas pap arcával, libazsírfényes plébánosnyakával, hosszú fekete császárkabátjában a hit rendíthetetlen sziklája volt a háborgó hullámok közepette. Onisioru, a renegát oláh, aki azért kapott katedrát és minden jót, mert az édesanyja fájdalmas húsából fakadt fajt piszkolta: kurucosra fent bajuszával, á la Kupetzky szemöldökével, kabátján tizenhét bajtársaság és hazafias egyesület jelvényével, nagyon torzonborz magyar, bozontos szittya s más efféle volt. Steinbach Ede kopasz homlokán, vékony ajkain, orra tövén az a sajátságos mosolygás volt, mely igazat ad mindenkinek, de a saját titkolt igazságát szét tudja lopni mindazokba, akik az ő igazságához tartoznak. Mumhárt professzor, aki hét év óta Lessinggel tapasztja a magyar lélek hézagait: sápadt, nőies, vén gyermekarcával fájdalmasan nézi ezt az ázsiai zúdulást, mintha megnyúzott hússal sajogná ezt a népvándorlási jelenetet. Ő még nem tudta megbocsátani a kilencedik század magyarjainak sűrű átlátogatásait. Benne még égtek a német falvak, és jajgattak a csecsemők. A vénlányok részletes, beteg gyűlöletével gyűlölte ezt a vádolt vérű ifjúságot. Bzenszki tanár úr diákos-huncutul hunyorgatott. Ajkain a mosolygás igyekezett rákenni a fiatal lelkekre: fiatalság bolondság. De közben megjegyzett magának egypár arcot a vizsgai végzetes találkozásra. A kis termetű Tóth tanár, aki az öreg Gyulait filmezte heti hat órán a fiúk elé, igyekezett most is dörmögő-morcos, mosolygó-haragos nagyon Gyulai Pál lenni.

 

A tanárarcok felé egyszerre tíz-húsz diák lobogott, forró mondatokban áradva elő a vérében, gyökereiben örökölt igazságot. Egyszerre húsz hang magyarázott, tiltakozott, vádolt. És az igazság-ütött fiúk arca olyan azoneggyül gyermeki: anyai tejből szopott, anyaimell-védő igazságára síró gyermek volt. A zsivaj még véresebb horzsolású, a kezek még öklöbbek lettek. Mumhárt tanár úr már a zsebkendőjével fedezékezte kultúrfüleit. Végre a Bingenheimer tanár úr sötét öblösségéből vaskosan és megfogón jött ki a hegyi beszéd:

 

- Tisztelt hallgatók, az ellentétes képzetek mérlegelésére mindenekelőtt a léleknek az a sajátos diszpozíciója szükséges, melyet a közönséges nyelvben nyugalomnak nevezünk. Az ítélet gondolati eredmény, a gondolat rend. Teremtsünk tehát elsősorban rendet. Én mint az ifjúság gondolkodásának nevelője, s úgy is mint a Botond bajtársaság fődominusza, felhívom önöket: menjünk az aulába, és ott vizsgáljuk meg a kérdést a tiszta ész világánál.

 

Ez már megoldás volt. Ez már levette a harag, a küzdelem, a döntés felelősségét a már apákban megpuhult vállakról. - Éljen Bingenheimer tanár úr! Éljen Bingenheimer Rajmund! - kiabálták, és már tolultak az aula felé. És mert egy hórihorgas fiú a lépcsőn megbotlott, s különös ijedt vékonyat nyikkant, már bő röhögésben niagaráztak. Felnyitott ablak volt nekik ez a vad kacagás: a harcra, komoly feladatra, az ítélet felelősségére nem szokott lelkek kiszökhettek rajta az élet komolyságaiból.

 

Mózes engedte, hogy vigye magával a tömeg sodra. Nagy gyengeséggé oldódott szét, s mintha húsa, egész teste halkan kuncogó sírás lett volna. Szemeit láz verte, torka égett, az éhség felébredt kutyái marták beleit. És túl éhességen, lázon, gyengeségen, a koldus test bántó tenyerein, valami feszültség volt benne: szorongás, düh, sírás? - maga sem tudta. De nem tudott volna most kiszakadni e tömegből, ahol annyi szív, szem és száj volt, hogy a benne felgyűlt életsírást megdobogják, megsírják, megkiáltsák.

 

Az ifjúság betömörlött a hatalmas aulába. A tanárok a pódium komoly asztala köré ültek, s most már ránc nélkül, nyugodt-simán fedte őket hivataluk palástja. A fiúk nem fértek be a lépcsőzetesen emelkedő padokba, teleállták a terem minden zegzugát. A tömött teremben csak a fejek látszottak: félig nyílt szájak, gyúlt arcok, tágult szemek. Tágult szemek: a lelkek tikkadt szájai az igazság hűs itala után.

 

Bingenheimer tanár úr felállott. Szemüvegét letette az asztalra. Jobb kezét felfelé fordított nyitott tenyérrel melléhez szorította, mintha már a kész igazságot tálalná rajta. Minden mozdulata olyan biztos volt, olyan szervesen nyugodt, hogy ez már majdnem döntés volt a gyengékben. Kivette zsebkendőjét, kibontotta, megtörölte orrát, a zsebkendőt szabályosan összehajtotta, betette zsebébe. Egy szempilla sem mozdult, s halálos csendben guggoltak a lelkek.

 

- Kedves hallgatóim, önök tudják, hogy abból a millió folyamatból, melyek az ember minden percnyi életét kiteszik, sok nem csak nem alkalmas a megismerésre, de egyenesen gátolja azt. Kapcsoljuk ki hát egy percre az önző érdekeket s az azokból származó indulatokat, és a tiszta ész világánál vizsgáljuk az esetet. Azt a röpiratot nekem is volt alkalmam átfutni az előadás előtt, hiszen hármat is nyomtak a markomba. A Boór Bálint úr ítéleteit, akinek jóhiszeműségét távol vagyok kétségbe vonni, igen könnyű kellő megvilágításba helyezni. A történelem mely elemei ellen hoz egyetemesen elítélő végzést? Az Egyház ellen, mely Magyarországot bevonta az európai kulturális közösségbe, s lehetővé tette fennmaradását. Az arisztokrácia ellen, az ellen a történelmi osztály ellen, mely a Bethleneket, Rákócziakat, Széchenyieket adta, s mely vérével és vagyonával védte a hazát. A középosztály ellen, mely a tűrés és nélkülözés bámulatos hősiességével végzi az ország mindennapi teendőit. És kikre akarja ő építeni az országot? A parasztra...

 

Az ifjúság nagy részéből gúnyos kacagás gurult ki, sok arc pedig dühre rángott. Csak egypár arc meredt szomorúan előre, mint akik hallják a kakas távoli intéseit.

 

- Senki sem látja, hölgyeim és uraim, jobban a magyar földmunkás kiváló kvalitásait, mint én. De a parasztság irracionális történelmi képlet. Ha az Egyház, a történelmi osztályok, a középosztály nem adnak kellő vezetéssel határozott értelmet e képletnek, könnyen a Dózsa Györgyöktől kapnak jelentést.

 

Az izzó trón királya most is olyan forró érintéssel ütötte meg a lelkeket, mintha a napi küzdelem egyik terhes felhője volna. Véres fogakkal voltak tele a felkiáltások:

 

- Csizmás diktatúrát akar!

 

- Le a csizmával!

 

- Drága a tojás!

 

- Nem kell Trágya-Magyarország!

 

- Süssék meg!

 

Bingenheimer arca mozdulatlan maradt, szavai tovább is sima-hidegek voltak. De a mondatokba valahogy mégis felszínesedett a győzelem öröme. Csendet legyintett, és még jelzettebb nyugodtsággal folytatta:

 

- A másik elem a munkásság...

 

- Abcúg, le vele!

 

- Menjenek Kun Béla után!

 

- Fel kell kötni őket!

 

- Azt hiszem, tisztelt hallgatóim, hogy mi, akik szemeinkkel láttuk a közelmúltban a munkásság szerepét...

 

- Gajdeszbe velük!

 

- Zsidóbérencek!

 

- Ők adták el az integrális Magyarországot!

 

- ...erre a nemzetközi, a haza, a trón és az oltár szent fogalmával szembehelyezkedő elemre nem építhetünk.

 

A fiúk: nagyrészt apró írnokok, verejtékes hivatalnokok, szegények és megalázottak fiai vad ordítással, fütyüléssel és harapó szavakkal verték vak lelküket a megalázott munka gladiátoraihoz. A tanár csak percek múlva tudta folytatni:

 

- Tisztelt hallgatóim, azzal kezdtem mondanivalóm, hogy én Boór Bálint úr jóhiszeműségét nem vonom kétségbe. De voltaképpen mivel állunk itt szemben? A zsidó nemzetközi destrukció, mely vörös maszkjában csúfos kudarcot vallott, most a magyarkodás hamis paszomántjai alatt igyekezik magát belopni a lelkekbe. Nem azt állítom, kérem szavaimat jól megjegyezni, hogy Boór Bálint úrnak ilyen szándéka volna, akinek tehetségét különben elismerem, csak azt fájlalom, hogy ez a tehetség tévedéseivel csak ártani tud. De ő, talán tudta és akarata nélkül eszköz annak az idegen hatalomnak a kezében, mely oly jól tudja a magyar tehetségeket saját hazájuk ellen felhasználni...

 

Megint nagy ordítás támadt:

 

- Boórnak megártott a bor!

 

- Internálni kell!

 

- Mi van a tizennégy éves kislányokkal?

 

- Menjen Oroszországba!

 

- Le fogjuk ütni, mint a kutyát!

 

Bingenheimer nyugodt-egyenesen nézte a vihart, mint aki kezében tartja a szelek parancsát. Aztán megint intett, és sajátságos, gúnyos hangon mondta:

 

- Még csak egyet akarok mondani.

 

És most már szája megvető mosolygásban szélesedett el. Vonásaiba a biztos fölényesség derűje világolt fel. Majdnem játékos hangon mondta:

 

- Végül, bár talán erről nem is volna fontos említést tennem, mégsem hagyom szó nélkül Boór úr kirohanását Németország s a német kultúra ellen. Az ellen a Németország ellen, mely a nagy világégésben oly páratlan hűséggel tartott ki oldalunk mellett. Az ellen a német kultúra ellen, mely napjainkig emlőin nevelte fel a magyar kultúrát. Én, aki életem minden percét a magyar kultúrának szentelem, német hangzású nevem dacára is tartom magam olyan jó magyarnak, mint Boór Bálint úr. Nekem nem voltak népbiztos barátaim...

 

- Éljen Bingenheimer tanár úr!

 

- Le fogjuk ütni Boór Bálintot!

 

- Mi van a vörös honoráriummal?

 

A vihar elülése után a tanár úr már emelkedett, meleg és hősi volt:

 

- De erkölcsi gyávaság volna tőlem, de magyarságomban érezném meggyalázva magamat, ha ki nem jelenteném, hogy Németországnak, a német kultúrának mi csak hálával tartozunk, s hogy a magyar szenvedés, a magyar tudomány, a magyar jövő minden szálai Németországhoz kötnek. Ezeket akartam elmondani.

 

A kirobbant éljen majd szétvetette az óriási termet. Azok a magyar fiúk, akik azelőtt leghangosabbak voltak Boór Bálint fájdalma mellett: most legjobban tapsoltak és éljeneztek. Mert a messzi apákban megláncolt lelkek fájták, fázták és félték a különvélemény felelősségét. Meg aztán olyan jó és kényelmes jó fiú lenni, ha az ember magyar. És a torkon kihorzsolódó hang lármája, a tapsolással megmozduló izmok legalább megfojtják a belső fájdalmas, remegő szemrehányást. A hátsó padokból lassú zúgással kezdett felszállni a Deutschland, Deutschland über alles.⁸ A véres sárba taposott őspogányság, a tűzzel, vérrel és dallal nagyszerű kurucok, annyi börtön és annyi vérpad hiábavaló mártírjainak fiai kidülledt szemekkel, gombócnyelő szájjal bőgték a győző énekét. És az elítélt fajnak ebben a morituri te salutantjában⁹ megteljesedett az emberi természetrajzi csoda: az elnyelésre meghódított élet ujjongta az őt megemésztő élet himnuszát. Egy kék szemű, csecsszopós szájú kecskeméti gyerek, kinek apja a Balkán rögei közé rothadt a germán étvágy világbirkózásában, a hajszálai végéig ordította: - Éljen Vilmos császár, hozzák vissza Vilmos császárt! - Egy uzoni székely fiú pedig égő arccal, mintha még az ősi áldozások bíborát fénylené vissza, irtózatos dolgokat üvöltött Boór Bálint ellen, s hangját megtoldta felrázott ökleivel. Mindenki kiabált, éljenzett, hadonászott: továbblobogta a Bingenheimer tanár úr igazságát. De a hangok és mozdulatok vak kavargásából kiugrott egy forró hang, mint egy meztelen gladiátor:

 

- Nem úgy van!

 

Mindenki odanézett. Még az éneket is elmetszette ez a hang, melyben végtelen szeretet és végtelen keserűség volt. Minden arc, mint megannyi ütésre nehezedő kő, most egyetlen arc fölé súlyosodott. Egy fakadó fiatalságú, alig húszéves erdélyi fiú kiáltott, és karjait szétlökte a levegőbe. Szemei úgy tele voltak a felrázott lélekkel, hogy mintegy kikeltek mélyedésükből, beleszélesedtek a levegőbe, s két emberfölötti szem forró kérése nyúlt a lelkek felé. Egy pillanatra olyan csend volt, hogy senki sem mert mozdulni benne. Mintha hallották volna a belső ajtókon a bíró hűvös kopogtatását. A tanár urak összevonták szemöldöküket. Steinbach Ede úgy elbújt a kopasz homloka mögé, hogy az egész ember egy ottfelejtett farsangi lárva volt. De Bingenheimer tanár úr szilárd-nyugodt volt, mint az örök metafizika. Hidegen kérdezte:

 

- Van valami mondanivalója, fiatal barátom? Mondja el nyugodtan.

 

- Eláll! Eláll! Le vele! Ki kell dobni! - zúgott már az egész terem.

 

S az ordítás dühe hosszú volt a percnyi csend megaláztatásáért.

 

Bingenheimer a legöregebb tárgyilagosságát ütötte csapra:

 

- Pardon, pardon, fiatal barátaim! Audiatur et altera pars.¹⁰ Ne mondja senki, hogy azért győzünk, mert az ellenfélnek nem engedjük meg a védekezést.

 

Erre megint csend lett. Ellenséges csend, melyből hideg kezek fojtogattak a fiatalember felé. És hideg megfogó kezek nyúltak ki a rányíló szemekből is. Ott állott a fiatalember az ellene feszülő lelkek hideg küszöbén. És felszökő teste már összeroskadt, fellobogó feje már a melle felé hullott. Már lányos, félénk elpirulás volt a hősi lángolás helyén. És szemei már olyan szégyenkezve, a megkorholt kutya bús révedezésével néztek szét. Mintha keresné az anyai védő szoknyát, mely mögé elbújhatna.

 

- Halljuk! Nohát halljuk! - kiáltották mindenünnen. És csúf döfés volt minden kiáltás.

 

- Én... én... én... -kezdte a fiatalember, s könyörgéstől nehéz hangja elcsuklott.

 

A tömeg kecskemekegéssel csúfosan bégette utána: - Én, één, één!

 

Szörnyű kacagások fakadtak fel. Olyan rosszak voltak most a szemek, széles, rikácsoló szájak: a tömegbe biztosult gyengék piszkos öröme a magános gyenge vergődése fölött. Csak egynehány szemben volt valami bús révedezés. Az elítélt élet rejtett szomorúsága: mikor egy beteg vérű család tagjai testvérük agóniájában látják a közös végzetet.

 

A gúnyos szavak, az irtózatos szemek vérig döfték a szegény gyermekembert. Az élet felszökött benne utolsó védelemre, mint egy bekerített vad. Rendezetlenül, gyermekes elkeseredéssel dobta ki magából a lelke ügyébe eső fájdalmakat:

 

- Ezt nem lehet tovább bírni... A véráldozat, a szenvedés, a munka miénk... Az aratás másé... Mi Németország áldozatja voltunk... Miért volt ez a sok magyar vér?... Boór Bálintnak igaza van... Nekünk nincs hazánk, minket kitúrnak... Ez irtózatos... Minden... minden... minden...

 

Szemei elhomályosultak. Felbolygatott lelkében egybeborult a szavak arca. Még csend volt. De elszélesedett gúnyos nevetés volt minden arc.

 

Nem bírta ezt a sok ellenséges lelket. Nem bírta ezt a testvértelen nagy hidegséget. A feléje örvénylő gondolatkáoszból már nem tudta szavakba válogatni azokat, melyek megmondták fájdalmát. Kapkodva elsüllyedő tudata után, mint végtelen panaszt, mint kétségbeesett könyörgést: belső zokogástól nehéz hangon ismételgette, és ide-oda tipegett lábaival:

 

- Én nem tehetek róla... Én magyar vagyok... Szegény magyar paraszt fia... Én nem tehetek róla...

 

Az egész terem egyetlen húsos-véres röhögés rázkódása volt. Mindenki felállott: ennél már murisabb jelenetet nem lehetett várni. Füttyök, gúnyos szavak, csúfos éljenek repültek az elhomályosult fiú felé. És a legkegyetlenebbül mostohák, a legzajosabban bántók a magyar fiúk voltak: nehogy közösnek látszódjanak a közös testből szakadt fájdalommal. Aztán a zajt a Wacht am Rhein hűs hullámai kezdték elborítani. Mindenki az ajtók felé tolongott.

 

Mózes már rég nem volt a teremben. A Bingenheimer beszéde alatt roppant düh támadt fel benne. Az indulat, mint egy vérre szagló bika, szétszórta a silány test nyavalyáit, és Mózes már oszloprázó erőt érzett magában. Egy döntő, mindent elsodró beszéd nagy hullámai jöttek feléje, s némely mondatában már rettentő öklökkel csapott le. Egy-egy mondatfordulat makacs ismétlődéssel kínálkozott eléje. De valahányszor bele akart kezdeni, az a sajátságos félelme támadt, hogy a hangján észreveszik, hogy nem evett. A lobogó szavak visszatüremlettek lelkébe. Előre hallotta a saját hangját: furcsának, kisikamlónak, komikusnak. Mikor aztán a szegény tiltakozó fiatalember én-én nyögéssel kezdte beszédét: Mózes sajgó megszégyenülést érzett. Olyan minden apával, minden anyával azonosnak érezte önmagát vele. Felállott, s halkan, félénken, szégyenkezve kilopózott a teremből.

 

 

 

 

6. Halálba menőnek. (lat.)

7. Már nagyobb viharokat is kiállottam. (lat.)

8. Németország, Németország mindenek felett. (ném.)

9. A halálba menők köszöntenek. (lat.)

10. Halgattassék meg a másik fél is. (lat.)