Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

2.

 

 

 

 

Már harmadszor sétált el a nagy szürke épület előtt. - Az ötödik visszatéréskor okvetlenül be fogok menni – mondta erős hangon magában. Egyszerre képek mentek át rajta, melyek között nem volt semmi összefüggés. Látta egykori görögtanárát, az öreg Geréb Mártont, akit ezer huncutsággal tudott bosszantani. Hallotta, amint az öregúr kövérkés, selypítő hangon mondja: - Na, Baczó Mózesz, bizony iszten szohaszem lesz becületesz ember belőled. - Látta anyját, amint az udvar mély kútjából felhúzza a vedret. Szép halvány arcán ott van a sóhajtás: milyen nehéz, milyen nehéz. Aztán a Konkoly vörhenyes bajuszát látta, alatta széles, vörös kacagásával. De közben azért gépiesen számolta visszatéréseit, és már a nyolcadiknál tartott. - A tizenkettediknél fogok bemenni – szólt újból, és úgy markolta az akaratát, mint egy vasbotot. - Hátha nincs is otthon Nyerges? - szólt benne egy reménykedő hang a tizenegyedik elsétálásnál. De azért a tizenkettedik fordulónál nagy elhatározó lépéssel belépett. Háromszor kellett nyálát lenyelnie, amíg oda tudta nyögni a kapusnak:

 

- Itthon van a nagytiszteletű úr?

 

A kapus, az öreg Tóthfalussy bácsi a kálvinizmusnak valóságos sündisznója volt. Mert két vad hegyes bajusza, hegyes vonásai, döfő szemei, szúró hajszálai és egyéb zordságai mint kis protestáns dárdák szúrtak a bálványimádó világba. Felmorconult a reggeli újságjából:

 

- Hát hol a fészkes fenébe lenne máshol!

 

- Én Istenem, segíts! Istenem, csak most segíts! - rimánkodott az élet Baczó Mózesben minden lépcsőfoknál. A legfelsőnél ezt is hozzátette: - Édesanyám, imádkozzál értem.

 

Az iroda az első emeleten volt. A folyosó olyan ellenséges és szegény volt, az ajtók fakó barnasága olyan visszataszítóan rideg. Nem volt feléje hajló lelke a dolgoknak. Majdnem elfutott, mikor észrevette, hogy már kopogtatott.

 

Belépett. A tágas előszobában egy asztalnál egy simára fésült, halványszőke fiatalember írt, aki kérdő arccal nézett feléje. Az előszobában még egy köpcös, magas, már őszbe csavarodó úr volt. Ez kemény, nagy léptekkel járt le és fel. Bronzszínű arcán, ahol sok jó lakoma emléke rózsállott, most nehéz felhők lógtak. Összeszorított ajkain felgyűlt néma káromkodás. A halványszőke fiatalember mézes udvariassággal kérdezte:

 

- A nagytiszteletű urat méltóztatik keresni?

 

- Igen – nyögte Mózes.

 

- Milyen ügyben?

 

A fiatalember arca lángba borult. Jaj, vajon ki fog férni száján a nagy dolog? Suttogásba fúlt hangon lehellte:

 

- Egy verskötetem kiadásáról van szó.

 

A sétáló úr megállt, mintha orron ütötték volna. Lábait szétvetette, hogy erősebb alapon álljon, kezeit bezárt marokkal mélyesztette zsebeibe, hasát kilökte, és úgy nézegette a költőt. A szőke fiatalember szemei rosszak lettek. Egyszerre hideg és kimért lett:

 

- Kiadási ügyekben itt nem fogad a nagytiszteletű úr. Tessék a Múzeum körútra menni, ott van a kiadóhivatal. Még nekem is oda kell mennem, ha valamelyik könyvem kiadásáról van szó.

 

Az utolsó mondatban a konc tövén féltékenykedő kutya harapott. Baczó halkan mentegette magát:

 

- A nagytiszteletű úr hívatott.

 

- Úgy? - szólt elnyújtott hangon a titkár. És belemélyedt az írásába.

 

- Öcsém verseket ír? - kérdezte nyersen a bámuló férfi.

 

- Igen.

 

A zord úr körüljárta Mózest, úgy nézegette:

 

- Hm, hm, verseket ír, verseket – mormogta. Aztán felkapta fejét, s odaszegző szemmel nézett Mózesre:

 

- Olyanokat, melyekben rímek is vannak, és a sorok nagybetűkkel kezdődnek?

 

- Olyanokat – hagyta rá Baczó határozatlanul.

 

- Az már más. Mert én a kisvári kálvinista pap vagyok. Megesküdtem, hogy ha egyszer találok egy olyan bolondot, aki rím nélkül ír verseket, és kisbetűvel kezdi a sorokat, hát felpofozom. A múlt karácsonykor láttam ilyen verset egy afféle modern lapban a Somogyvári doktor feleségénél, mert annak is félreáll a küllője. Majd hogy a guta meg nem ütött. Különben azért ne búsuljon, öcsém, én is írtam verset, mikor elsőéves teológus koromban legátus voltam. Azért mégis kisvári kálvinista pap lettem. Átestek már az effélén különb emberek is.

 

Fojtó, sűrű szomorúság szállt fel Baczó Mózesben, és megtöltötte minden zegét-zugát. A szőke fiatalember rosszakarata, mint egy rideg, nyálkás kéz fogta meg. Ennek a szavai pedig vaskos csizmákkal tapostak be lelkébe. Különben is: az anyamellre született gyermekembernek elég volt egy arcvonás megrándulása, egy átvillanás valaki szemén, hogy vitorlái összerogyjanak, s a mart sebekből felszálljon az élet láza. Ha nem szégyenli, veszi kalapját, és fut, fut, amíg emberek, házak elmaradnak, és elhagyott mezők hűvösülnek rá. A falon egy csoportkép volt: egy valamikor végzett teológusnemzedék arcai. Odaállt, nézte őket. Szájak, szemek, arcok mentek be szemeibe. De mindenik olyan szomorú volt, de mindenik mögött az ő szorongása reszketett.

 

A belső szentély ajtaja kinyílt. Váll nélküli, mell nélküli, csípő nélküli, forma nélküli sápadt nő jött ki rajta. Huszonöt és ötven év közt lehetett, közelebbi meghatározás nehéz munkát adott volna, mert az egy dimenzióvá soványodott nőn az idő nem talált helyet pontosabb feljegyzésekre. Hóna alatt hatalmas kézirat volt. A kisvári tiszteletes földontó léptekkel döngött be a helyébe. Baczó ijedten hajtotta meg magát a csúcsíves hölgy előtt, és elpirult. Maga sem tudta, miért szégyenli, hogy itt látják.

 

Fehérvári Horváth Júlia a kilenc Múzsa legnehezebb lidércnyomása volt. Mert nem volt műfaj, mellyel össze nem akasztotta volna a tengelyét, és mindig a műfaj húzta a rövidebbet. Baczó egy irodalmi összejövetelről ismerte. A kommün alatt a bűnét soha meg nem bánó Magdolna kitárta keblét az emberiségnek. Futurista, aktivista s más -ista versekben terhelte a forradalom számláját. A kommün bukása után, nehogy elveszítse tanítónői állását a fővárosnál, fejest ugrott a keresztyén világnézet közepébe. Marxhoz, Leninhez, Kun Bélához döfött ódáit átírta az új napok hatalmasaihoz. Lángoló szavakkal dedikált műveivel ott volt minden nevezetesség előszobájában. Verseit meg is zenésítette, némelyikre táncot is komponált, és saját tervezésű kosztümben szavalta, énekelte és táncolta el őket. Nem volt olyan érzékszerv, amelyiknek a Júlia zsenije nem tudott kellemetlenséget szerezni. Az öreg szűz kegyesen bökte oda Mózesnek:

 

- Mit keres itt?

 

- A verskötetem miatt hívatott magához a nagytiszteletű úr – súgta Baczó.

 

- Akkor tovább is mehet. A kálvinizmusnak nincs érzéke a művészethez. Csak a katolicizmusban van jövő. Különben is, Nyerges annyit ért a vershez, mint a harangöntéshez. Mit akar maga, ha az én kötetem sem fogadták el.

 

Kilebbent, anélkül hogy köszönt volna valakinek. Két perc múlva már a kálvinista tiszteletes is künn volt. Valami nagy jót kaphatott, mert arcáról vörösen duzzadt szét az öröm. Odarecsegte Baczónak:

 

- Na, öcsém, aztán csak írja azokat a verseket, amíg be nem nő a feje lágya. De nagybetűvel kezdődjenek ám a sorok. Különben ne jöjjön Kisvár felé.

 

Mózes belépett a nagytiszteletű úr szobájába. A küszöbön, az ajtó megnyitásakor örvénylő nagyot lélegzett. Benne volt ebben a lélegzetben a szíve, az anyja arca, gyermekkori jóságai és minden imádkozhatósága. - Csak most, csak most segíts, édes istenem – sírta a gyermekkori lelke.

 

A meglehetősen nagy szobában csak egynehány kálvinistásan rideg és sötét bútor volt. A falak is kálvinistásan csupaszok. Csak az íróasztal fölött függött Kálvin életnagyságú képe, éles, ravasz kalmárprofiljával. Nyerges Sámuel nagytiszteletű úr az íróasztalnál ült. Fejét oldalra hajtva bal tenyerébe fektette. Bal könyöke könnyedén érintette az asztalt. Jobb keze a tollat fogta. Mintha ez a toll a folyton előáramló gondolatok villámvezetője volna. Valami írás volt előtte, és abba mélyedt. Ez a mélyedés olyan szemmel látható volt, mint szórakozott fürdőé a parti iszapban. Tágas s kopaszodó koponyájára és homlokára is átfolytatódott az elmerülés ünnepélyessége. Nagy kerek szemeit nagyobbakká és rejtelmesekké tette a még nagyobb és kerekebb ablakú szemüveg. Ezek a szemek még így: az olvasás felé hajolva is valami kéjes önmagára nézést, saját egyéniségének édes kóstolását mutatják. Az orr kissé sasos. Ez az orr s a barna, ravaszul praktikus szemek halvány zsidóságot jellegeznek az arcra. Az arc borotvált, a száj széles. Ezen a széles szájon és az orr tövétől a száj széléig futó vonalakon a rétor örök ünnepélyessége, a szép metaforák és hasonlatok beágyazott édessége sejtődnek. A test középtermetű, sovánkás. A fej azzal az igyekezettel ül ezen a testen, hogy lehetőleg azt a hatást keltse: a gondolat, a lélek agyonnyomja, megemészti a földi hüvelyt. Úgy ült az asztalnál, mintha valamelyik heti képeslap címlapja volna: „A gondolkodó főpap” aláírással.

 

Ott állt Baczó Mózes a nagytiszteletű úr előtt. Szíve átnagyobbodott a debreceni templom nagyharangjává, és tűzvészre harangozott. A nagytiszteletű úr nem hallotta ezt a harangszót. Arcán sima jólesés volt, mely ezt mondta: - Milyen szép, milyen mélyen gondolkodó nagy egyházi férfi lehetek én most ennek a fiatalembernek a szemében!

 

Végre a nagytiszteletű úr kinézett elrévüléséből. A fiatalember összerezzent és belesápadt. Mosolygás folyt a főpap széles szájára. A sápadt embertükörben a saját nagyságát látta. De szemei a szemüveg mögött rosszak és kutatók voltak.

 

- Ön Baczó Mózes, nemde? Foglaljon helyet.

 

- Baczó Mózes vagyok – nyeldeste a költő, és besorvadt egy bőr karosszék sötétségébe.

 

- A Mózes nomen jó omen, csak találjon rá ön is a maga csipkebokrára. Erdélyben, Kalotaszegen sok Baczó nevű kálvinista pap volt.

 

- A mi családunkból való volt mind. Huszonkét Baczó volt kálvinista pap.

 

- Olvasta az Erdélyi kálvinizmus élete című munkámat? Azt hiszem, sikerült képét adtam benne az erdélyi kálvinista parókiának. Itt én is megemlítek egy Baczót. Ebben a munkámban mondtam azt, hogy az erdélyi kálvinista egyház Krisztus élő teste volt a századok keresztjén.

 

- Olvastam – lehelte Mózes. De már bíbor volt, és szerette volna leköpni magát. Soha még hírét sem hallotta a könyvnek.

 

A nagytiszteletű úr szemei melegebbek lettek. Alig rejtett mohósággal kérdezte:

 

- Emlékszik arra a részre, ahol a Detonátát Erdély megfagyott zengő szívének nevezem?

 

Mózesnek a nyelve alá dagadt a szíve. - Igen, nagyon szép – dadogta.

 

A főpap jóakaró hangon mondta: - Verskötetét olvastam. Szereti Petőfi Sándort?

 

- Gyermekkoromban tudtam minden versét könyv nélkül. Szegény édesanyám egy nagy képes Petőfiben tanított olvasni.

 

Az utolsó szavak akaratlanul meleg bugyogással jöttek. Mintha édesanyja jó íze csordulna lelkéből az ajakára. A nagytiszteletű úr kegyesen bólintott:

 

- Olvassa, fiam, olvassa nagyon sokat Petőfit. Ő az igazi költő, ő az ideál. Ő megvéd a mostani beteg irányzatoktól. Benne az élő Krisztus beszél. Ismeri azt a beszédem, melyet a Kisfaludy-társaságban róla tartottam.

 

- Még nem tudtam hozzájutni – könyörgött a fiatalember.

 

A főpap homloka elborult. Szemei sajátosan: szájszerűen nyeltek egyet, és elsötétedtek. Szája ridegen visszautasító volt:

 

- Elég kár, elég kár. A mai ifjúság azt hiszi, hogy elég önmagából felépítenie életét. Nem igyekszik gyökereket bocsátani a lélek tápláló forrásaiba. Nem kellenek neki sem Krisztus, sem a próféták. Pedig ebben a beszédben, gondolom, elég találóan mutattam meg, hogy Petőfi múzsája egyszerű és természetes, és hogy mindig azt írta, amit gondolt és érzett. Az a megállapításom, hogy Petőfi az Alföld lelke, valószínűleg meg fog maradni.

 

Szemei meghólyagosodtak, és visszanéztek önmagára. Sunyin mosolygott:

 

- Én nem tudom, de sokan mondják, hogy a Habina püspök beszéde Petőfiről csak gyenge visszhangja volt az enyimnek. Hiába: mi, eretnekek is tudunk valamit. Bennünk is az élő Krisztus lakik.

 

Baczó Mózesre hirtelen nagy álmosság jött. Kétségbeesve kapaszkodott elhomályosuló tudatába. Össze kellett harapnia ajkait, hogy a feltoluló ásításokat visszaszorítsa. Már nem félt, nem aggódott. Nem bánta, történjék akármi, csak mehessen innen. Csak elszabadulhasson valahová, ahol egy nagyot ordíthat, vagy lefekhetik és alhatik mindent elborító vastag álommal. Ez az álmosság elmosta minden lehető szavát. Némán, elhomályosult szemekkel tátogott a főpapra.

 

A nagytiszteletű úr türelmetlenné lett. Kikereste az írások közül Mózes verseit, átnyújtotta neki:

 

- Itt vannak a versei, barátom, visszaadom őket. Ezek bizony még egy fiatalembernek dekadens tévedései. A Petőfi-Arany-hagyományokon kívül nincs magyar költészet.

 

Baczó átvette a verseket. Alvajáró mozdulatokkal ment az ajtó felé. A főpap, aki népszerűségét a legapróbb részletekig féltette, mégis hozzátette:

 

- Természetes, nem mondom, hogy nincs tehetsége. Ha visszatér a nagyok nyomdokaihoz, még egy Pósa Lajos is lehet.

 

Az ajtótól aztán megint visszahívta a fiatalembert:

 

- Nézze, csak most látom, hogy véletlenül van még egy példányom a Petőfiről tartott beszédemből. Ez az utolsó példány, és én magának adom. Olvassa, és olvastassa fiatal barátaival. Járjanak el a Kisfaludy- és Petőfi-társaság üléseire. Keresni kell az igazságot, az utat, az életet. Krisztus tartsa meg.

 

Amint az utca élete s a külső levegő rádörzsölődtek, olyan nagy súlyosság zuhant le a fiatalemberről, hogy álmossága egyszerre elmúlt. Sajátos visszahatással valami konokerős elszántságot érzett. Most már azért is végigjárja az utolsó lépésig a nehéz utat, kicsikarja a végzettől a döntő elhatározást. A Sursum Corda palotája, ahová a püspök megidézte, a Markó utcában volt, és ő ezt a nagy távolságot egy negyedóra alatt rohanta meg. A Markó utca elején, közel a palotához éles hang szúrt belé:

 

- Térjen vissza! Az istenért, térjen vissza!

 

Horváth Júlia sajgott vele szemben, fehér izzásban a dühtől:

 

- Tudom, hogy itt akar próbálkozni – visította. - Akkor akár főbe is lőheti magát. Ezeknek középkor, ezeknek hunyorgató szentek kellenek. Csak a zsidóknak van érzékük a művészethez, csak ők jelentenek kultúrát Magyarországon. Megyek a Világhoz, ott tárt karokkal fognak fogadni. Aztán beszéljen még nekem valaki kereszténységről, mert szembeköpöm. Bizony isten szembeköpöm.

 

Ezzel az ígérettel aztán belefúrta magát a túlsó kiterjedésbe. Mózes látta szemeiben a nagy zsidó lap szerkesztőségét, amint tárt karokkal fogadják Júliát. Diákos, huncut kacagás buggyant ki belőle. A járókelők különös szemmel bámultak rá. - Ni, ez él és örvend! - volt egy sápadt csodálkozás a szemekben.

 

A kacagás felhozta az élet ízét a nagy gyermek szájába, és tövén ez a mondat fakadt:

 

- Hogy fog szegény édesanyám örvendeni, ha megjelennek a verseim!

 

Mert a megkínzott gyermek most mégis egy nagy bizonyosságot termelt ki magából. Szinte örvendett az előbbi vereségének, mert az anyatérden rácirógatott morál ezt érdemül súgta neki a most rászakadó boldogságra. Amikor befordult a palota kapujába, egy cseléd futott vele szembe, és nekiütődött. A cseléd fiatal volt: nagyot kacagott, továbbillant. A fiatalember úgy érezte, mintha friss lombbal érintették volna az arcát. Lelke egyik távolabbi kanyarodójánál egy régi ismert ének szállt fel, de a szavait nem tudta volna hozzámondani. Sajátságosan: a kolozsvári kolégyom nagyudvarát látta, s érezte a fű nappörkölt szagát. - Olyan jó leszek, hogy megérdemeljem az élet jóságát – szólt benne egy régi gyermek.

 

A Keresztény Újság szerkesztőségének nagy társalkodójában, mert ez volt egyszersmind az igazgatóság előszobája is, már sokan voltak. Amint Mózes belépett, rögtön az a sajátságos vakérzése volt, hogy valakit megbántott. Mintha valami fájós lábra lépett volna. És már látta az arcot is. A terem túlsó felében egy díványról egy halvány, erősen hátrafésült hajú szőke fiatalember szökött fel. Szemei gyűlöletre ijedtek, szája a harapás védelmére nyílt. De már minden visszasimult, s a szláv cseléd édeskék mosolygásával ment Baczó elé:

 

- Alászolgája, kolléga úr. Micsoda csoda hozza hozzánk?

 

A hozzánk szót erősen, gúnyosan megnyomta. Egy hang felelt Baczó Mózesből:

 

- Nem tudom, a püspök úr hívatott.

 

Ő maga is idegennek hallotta ezt a hangot, és csodálkozott, hogy a saját száján jött ki. Miért mondta ezt, miért hazudott? - nem tudta. A Roznyák arca majdnem csikorgott a felvonagló beteg dühtől. Hát ezt hívja a püspök! Ezt, aki eretnek, aki magyar, aki senki kutyája. És neki, a szláv testvérnek, a katolikus költőnek, aki naponta három istenes verset ír, a Krisztushoz és Máriához címzetteket nem számítva, neki egy hétig kellett kérnie a fogadtatást. Hegyes, sunyi bicskát szúrt ki a lelke zsebéből:

 

- Nincs valami belső baja a kedves kolléga úrnak? Olyan különösen halvány az arca.

 

Mózesnek fájt ez a csúf mondat, fájt ez a harapósra rángó arc, mert az ember rosszaságát karmolta ölelni született életére. Feleletet keresett, mellyel elhárítsa magától ezt a hideg nyálkásságot. Valaki a vállára tette kezét:

 

- Szervusz, székely testvérem, jó napot, Roznyák úr! Olvasták a tegnapi beszédemet? Jól alányaltam a miniszterelnöknek.

 

A szemüveg két nagy kerek táblája mögül két apró barna szem hízelgett a két fiatalember felé. Mert ez a két szem ős szoktatással mindenkinek ezt mondta: - Jaj, de kiváló, jaj, de tehetséges Ön, csókolom a kezét-lábát, olyan rajongó híve vagyok! Ugye, nem haragszik rám, ugye, pártfogolni fog? - A jóétvágyas piros arc, a fekete bajusszal és elégedett mosolygással prémezett száj pedig így ajánlkoztak: - Lássa, nagyságos, méltóságos, kegyelmes úr, azért én sem vagyok kutya. De tőlem nem kell félni, én mindenre kapható vagyok, csak nem kell megfeledkezni rólam. - A magát jobbra-balra riszáló kövérkés test s a bizalmas, fényeske, kényeske pocakocska ezt dorombolták: - Lám, milyen tisztes tokácskám, milyen kedélyes, megbízható pocakom van. Engem nem kell nagyon komolyan venni, ha néha fenegyerekeskedem. Az ilyen pocak nem veszélyes. Csak meg kell nyugtatni, meg kell nyugtatni.

 

Szász Lénárt képviselő, ha nem volt a parlamentben, valakinek az előszobájában volt. Fő foglalkozása az volt, hogy székely. A többi: a rajongó irredenta költő, a mély áhítatú keresztény lírikus, az elvhű politikus stb. csak mint mellékjövedelmi források szerepeltek benne. Csodálatos tömegesen és terjedelmesen tudott székely lenni. Ha Párizsban egy erdélyi származású ember virslisboltot nyitott, már nyújtotta feléje a postás a Lénárt úr rajongó, esetleg verses névjegyét. Ha egy háromszéki hivatalnokot reggel kilenc órakor kineveztek miniszteri tanácsosnak: kilenc óra egy perckor már Lénárt úr rázta a kezét szétáradó testvéri gratulációval. Bármilyen alkalommal bárhol jött össze két székely ember egy ünnepélyes falatra, egy meghitt kortyra: Lénárt úr már ott volt tósztozó, lelkesedő, szolidáris harmadiknak. Lénárt úr kifogyhatatlanul szolidáris volt. Erdély elvesztése az élet egyetlen nagy kvintternója volt számára. Most már a tipikus, a lelkes, a humoros, a lófő székely mellett fájdalmas székely is lehetett. Ha potyajegyet kért egy vicinálisvonathoz, ha lealkudta a borbélynál a havi előfizetés árát, ha pásztorórát kért a házigazdája szobalányától: azt most a megszállott, sárba tiport székely számára tette. Irredenta verseinek roppant tömegével pedig a szellemi termelés súlypontját határozottan Magyarország felé billentette. Megválasztását is székelységének köszönhette. Mikor már nem győzte elvekkel, ott a szónoki széken rogyásig táncolta a székely csűrdöngölőt. Ezzel aztán olyan kacagásba árasztotta a szavazókat, hogy az behengergette a képviselőségbe. Itt azonban mintha szerencséje egy kissé elhidegült volna tőle. Egy lármás ellenzéki csoporthoz csatlakozott, mert így gondolkozott: „Ha rögtön a kormánypártba lépek, senkinek sem lesz érdeke, hogy megvásároljon, így pedig majd csak bedugja valamivel a kormány a számat.” - El is kezdett éktelenül ordítani, s a kormányt hol hazaárulónak, hol a kereszténység megrontójának, hol zsidóbérencnek leplezte le. De hízelgésre, szolgáljra, apportéra beidegzett jó kutyustermészete nem bírta sokáig ezt a nagy fene haragot. Ezért ha délelőtt nagy beszédet mennydörgött a kormány ellen, délután már ott volt a miniszterelnök, a miniszeterek, az államtitkárok és más hatalmasságok előszobáiban, és megsúgta nekik, hogy nem kell nagyon komolyan venni a dolgot: ő hazafias székely, akivel lehet beszélni. De az idő kegyetlenül telt, és senki sem próbálta meg Lénárttal ezt a lehetőséget. Most már majdnem sírva cipelte az elvhűséget, mely a kutyának sem kellett.

 

Roznyák Gáspár, aki tegnap egy névtelen cikkben leszamarazta Lénártot, mély meghajlással mondta:

 

- A képviselő úr beszéde valóságos élmény volt számomra. Éppen fel akartam hívni rá a kegyelmes püspök úr figyelmét.

 

A Lénárt szemeiből sajátságos szétsziporkázással, mint csillagok a tüsszentő görögtűzgyufából, egy csomó apró mosolygás villózott elő. Ezeket aztán szemüvegének nagy kerek ablakai szétvetítették az arcára, a pocakjára. A szája félig megnyílt, mint a kutyának, ha jólesőn dörzsölődik. Mintha beitta volna mosolygása egy részét. Lihegésszerű kacagással mondta:

 

- Akar Roznyák úr potyajegyet a Lukács fürdőbe? Az igazgató székely testvérem, komám, csak egy szavamba kerül.

 

Már ki is vett egy névjegyet, s egy vastagon csorduló töltött pennával már kente is rá a pártfogását.

 

Valaki köhintett mögöttük. Nehéz, rothadt lehelet hőköltette az orrukat. A bor, sör, pálinka szaga együtt rontott benne valami erős kolbász illatával. Kassai Molnár Pista, aki eddig egy szegletben szundikált, most odalődörgött hozzájuk. Fekete üstöke egész a bal szeméig úszta meg homloka halványságát. Arcán, szemeiben végtelen megvetés nehezedett. A nadrágon át is látszott, hogy a zsebeibe dugott kezek most öklök. Úgy állott ottan, mintha döntő bokszolásra hívná fel a világot. Az illendőséges teremben minden szem ráijedt, amikor kicsattant támadó hangja:

 

- Hát te mit keresel itt, Mózes? Te becsületes ember vagy.

 

Szász Lénárt már ismerte a Molnár Pista őszinteségi teljesítményeit. Ijedt-gyorsan a Roznyák markába nyomta a félig megírt névjegyet. A következő pillanatban már a terem legtávolabbi zugában gratulált egy rettenetesen süket úrnak, aki már volt megyei hivatalnok, képviselőjelölt, forradalmi megyefőnök, ellenforradalmi kormánybiztos, s most mindenből kisüketülve, belekönyökölt az irodalomba. Lénárt ravasz székely machiavellizmussal azért választotta éppen ezt a süket embert, hogy minden feltűnés nélkül kiabálhasson, és így a saját hangjától ne hallja azt, amit Molnár fog mondani. Roznyák, aki még ebben a rothadásban sem tudta megbocsátani a tehetséget, beledöfött a szerencsétlenbe, hogy valami botrányos lármára dühítse:

 

- Ah, hát a híres Kassai Molnár Pista is előszobázik egy katolikus püspöknél!

 

Molnár Pista elhomályosuló szemmel nézett szét. A mámor egy újabb hulláma csuklott fel benne. Mintha újból széket keresne, hogy leüljön és aludjék. De aztán megrázta fejét, s kezének egy széles kanyarításával a tulsó oldalra simította haját. Közelebb lépett Baczóhoz. Most már halkabban mondta:

 

- Hát téged, szegény Mózes, mi hozott ide?

 

Mózes elpirult. Ennek a rég sárba gurult, hulló végzetű fiatal költőnek nem tudta megismételni az előbbi hazugságot. Roznyák arra magyarázta a fiatalember habozását, hogy szégyenli itt a Molnár ismeretségét. Megpróbálta Baczóra uszítani a tántorgó lelket:

 

- Amint látod, a kolléga úr nem nagyon örvend a barátságodnak.

 

- Menj, nimolista,³ mert leköplek. És tudd meg, hogy én nem kunyorogni jöttem a püspöködhöz. Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy marha. Marha, mint te, csak díszkötéses marha.

 

- Pista, Pista – kérlelte Baczó.

 

Molnár széles fejedelmi mozdulatot kanyarított a levegőbe, mintha a palástját igazítaná meg:

 

- Ne félj, öcsém, ha engem látsz. De megmondom, becsületemre megmondom. Legfennebb kirúgnak. De megmondom. Engem úgyis mindennap kirúgnak valahonnan. Hol korcsmából, hol bordélyból, hol püspöktől. Egész Magyarországon egyedül Kassai Molnár Pista meri neki megmondani, hogy díszkötéses marha. Ha nem ad kétszázezer korona előleget a leendő kötetemre, megmondom.

 

Erre a leendő kötetre három év óta már Budapest minden pontján vett fel valami előlegecskét. De a könyvnek még csak a címe volt meg: A napivók. Sokszor, mikor a szörnyű éjszakák tükrében meglátta arcát, s gőggel próbálta elverni az anyjától kapott zokogást: királyi daccal nevezte magát A napivók szerzőjének. Baczó mondott egy-két csitító szót. De ezt már nem hallotta. Visszadülöngött egy székre, leült, s lehullatta fejét a térdeire. Két szomszédja ijedten ült el mellőle.

 

Baczó csak most nézett szét a teremben. Oh, hogy ismerte, hogy fájta, hogy undorodta ezeket az alakokat! Szabályos romantikával fésült, elegáns öltözetű, kokottosan finom mozdulatú, jó családbeli ifjak, akik a vagyon és a dicsőség útját először az irodalomban keresik, mert azt hiszik, hogy ez is olyan úri tétlenség, mint a minisztériumi alkalmazás, de dicsőségesebb. Akik elkergethetetlenül bekilincselnek minden névhez jutott íróhoz, a tisztelet elképedésével arcukon s firkálásaikkal a hónuk alatt. Akik egynéhány rajongó mondat hódolata után kijelentik a „mesternek” vagy a „mélyen tisztelt kedves bátyámnak”, hogy azért hozták munkájukat éppen hozzá bírálatra, mert csak őt tartják Magyarország egyetlen élő nagyságának. És akik, ha nem kapják meg a reklámhoz szükséges szavakat, apró fogaikkal a legkegyetlenebbül rágdossák a géniusz szomorú hőseinek becsületét és becsülését. Öregedő tanárok vagy közhivatalnokok, kikben a hajdani önképzőkör örök megszállottság lett, s az erotikus mánia rögzöttségével hajszolja őket a nyomdafesték felé. És ha egy elbeszélést, egy versikét meg tudnak jelentetni valahol, nagy gerjedésükben képesek új elítéltet csókolni roskadt nőstényeikbe. Ezek a végzettől elhívott gyűlölői minden tehetségnek. Széttört idegű beteg emberek, akik a front vagy idegen fogság hosszú tétlenségeiben, a visszafojtott csók zsúfolt vérével s az eltépett család felkísértő emlékei közt, rímet, szavakat, metaforákat pattanásoztak, s nem tudtak többé visszagyógyulni az életadó munkába, az erős csókba, a megváltó családba. Mert amint az ország széthullt, s az örvös napok földet, kenyeret, holnapot kimartak a szerencsétlen faj kezéből: mindenki íróvá betegedett. Az irodalom volt a roppant kórterem, ahol a vérbajos idők minden víziója feltorzult, minden bomlott arca megmutatta magát. Baczó Mózes egyetlen remegő mondatban fázott: - Oh, hátha én is csak ilyen vagyok, de nem látom magamat!

 

Dél elmúlt, mikor rá került a sor. Nagyon bágyadt volt, s az éhség émelygését érezte. Egyszer csak hallotta: - Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus. - A püspök fogadta így az ő köszönését. Szemben állt az ország legnépszerűbb egyházi szónokával.

 

A legsúlyosabb az volt szegény fiúra, hogy nem ülhetett le. Nem: mert maga a püspök is állt egy magas íróállvány előtt. A főpap jobb keze az írás megszokott mozdulatában nyúlt az állványra. Ez jól állott neki: majdnem portrészerűvé tette alakját. Ez az alak szép volt: még hatvanöt év rétege alatt is egyenes, s az élet feszítő erejét mutatta. A kimagasló testet szép nagy fej koronázta: a széles homlok gondolkodásával, a félsasorr férfias határozottságával, a széles száj néma pátoszával. De ebből az első látásra klasszikus arcból a szemek gyanakvó kutatásában, a száj és az orr közt szétredőző mosolygás bújt ravaszságában elő-elő kukkant a fortélyos, ügyes, praktikus tót, aki makacs kitartással épített magának pályát, népszerűséget, hírnevet. Egyszerű, majdnem kopott reverenda volt rajta, mozdulatai is egyszerűek voltak. De ebben az egyszerűségben volt valami akartság és öncsodálat. Mintha az eldugottabb énje minden percben kicsodálkozna: - Milyen nagy ember, és mégis milyen egyszerű és természetes vagyok!

 

Szemei egy pillanat alatt átkutatták az előtte álló fiatalember lelki zsebeit. Összehúzott homlokkal, hűvös hangon kérdezte:

 

- Ugye, fiatal barátom, önt nem az anyagi haszon reménye kergette hozzánk? Mi szegények vagyunk, s csak Krisztus szerelme tartja bennünk a lelket.

 

Mózesnek a lábujjaiból is az arcába tolult a vére: még szőke fürtjei is rózsaszín sugárzást kaptak. Ijedt büszkeséggel rázta meg fejét:

 

- Ugyan, törődöm is én a pénzzel!

 

A püspök ajakára halvány mosolygás serkedt erre az inkább diákos, mint kegyelmes úr elé való kifakadásra. Az arca egyszerre megnyílt, és nagy kedvesség jött ki rajta. A nagy primadonnák kedvessége, mely tudja, hogy nem lehet neki ellenállni.

 

- Nagyon örvendek, hogy hozzánk jött. Ez a legjobb bizonyítvány idealizmusa mellett. Bár minden fiatalember az első lépésénél rászánná magát! De úgy látszik, hogy az az isteni akarat, hogy előbb tévelyegjünk. Szent Ágoston is tévelygett. Én is tévelyegtem.

 

Nagyon egyszerűen, majdnem alázatosan mondta az utolsó mondatot. De valahogy mégis úgy, hogy a Baczó Mózes remegésében így folytatódott:

 

- Mit akarsz, te kis giliszta? Látod, én, a nagy Habina püspök, én is csak ember vagyok.

 

Egy percig szünetett tartott, mintegy időt adva Baczónak, hogy megfussa e mondat távlatát. Aztán folytatta:

 

- Különben elismerem, a kezdő íróra sok veszély leselkedik. Az utóbbi évtizedben a világirodalom legnépszerűbb bálványai mind a démon megszállottjai voltak. Az ördög szebben öltözködik, és jobban tetszik a szemnek, mint a Krisztus. Baudelaire-nek a Fleurs du malja, Flaubertnek a Saint Antoine-ja, a Zola regényei, Richepin Chansons des gueux-je, Wilde Dorian Graye mind különböző dialektusai a kárhozatnak.

 

Megint megállott. Széles szempillája alól leste a hatást. Látod, koszos kis eretnek poéta, én, a katolikus főpap, még ezeket is ismerem.

 

A fiatalemberre ráhullottak ezek a nevek. Mennyi szárnylendülést, a szépség mennyi vigasztalását jelentették ezek neki! Már nem látta a püspököt. Helyette a Dorottya utca egyik nagy bútorkereskedésének fényes kirakatát látta, ahol egy amerikai könyvszekrény is ki volt állítva. A könyvszekrény polcain, hogy valóságosabban hasson a szemre, mesterséges, álkönyvek voltak. Könyvek kemény papirosból, melyeknek csak a háta volt meg, de könyv nem volt mögöttük. Az üres hátakon aranyos betűkkel írók és munkák neve szédelgett. És sajátosan: most kezdte érzékelni a szegény Molnár Pista többszörösen megismételt díszkötéses jelzőjét. Nem tudta, miért: de ez a szép darab, szép fejű és szép szavú ember azoknak a dúsan aranyozott díszkötésű könyveknek a hatását tette, melyek ott hűvöslenek a fogorvos váróterme asztalán. Ha kinyitod őket: valamely nagy cég vagy fürdő reklámját találod bennük. És gyermekes azértissel látta foszlós táblájú, ujjhegyes lapú legrégibb gyermekkori könyvét: a Regélő Gólyát. Úgy jött ebből a melegség, mint megölelt édesanyjából. - De jó volna egy kis csokoládés rizskása! - ugrott lelkébe egy rövidnadrágos mondat.

 

A főpap, aki egyáltalán nem volt kíváncsi ennek az emberkének hangjára, és véleményére, tovább hallgatta önmagát:

 

- Úgy hiszem, első verseit ön is inkább kritikai útbaigazításért küldte hozzánk, s önmaga fogja a legigazságosabbnak találni, hogy ezeket még nem visszük a közönség elé. Ez igen szép és ritka tulajdonság egy fiatalemberben. Versein még nagyon érzik annak a szegény rothadt, pogány Adynak a hatása. Ebben a szerencsétlen alkoholistában beszélte ki magát legteljesebben magyarul az ördög. Lássa, nem véletlen ám, hogy ezt az embert a magyar kálvinizmus termelte ki magából. Tagadásból nem lehet élni. Ahol nincs pozitív krisztusi tartalom, ott nincs morál, nincs termés, nincs élet. Ön tudja, hisz közismert dolog, hogy én, a katolikus főpap milyen megértéssel vagyok az Egyház kívül didergő fiai iránt. Mert dideregnek, mert Krisztuson kívül nincs melegség. Nem mondom, vannak bölcs kálvinisták, akik belátják ezt, és keresik a gyógyítást. Csak az egyetlen, az igazi gyógyítást nem akarják megtalálni. Lássa, én igen becsülöm az önök Nyerges Sámueljét. Minden során, és amint mondják, egyházi beszédein is látszik, hogy szorgalmasan tanulmányozza műveimet. Metaforáim, hasonlataim semmit sem vesztenek frissességükből nála. Ostobaság ezt plágiumnak nevezni! És szerénytelen volnék, ha ezt a magam hatásának ítélném. A műveimben lévő katolikum fogja meg akaratlanul a Nyerges úr lelkét.

 

Baczó Mózes halálosan sápadt volt. Apró kínos nyelések futottak le a torkán. Egyszerre az az őrült félelme támadt, hogy nemsokára szédülni fog és felbukik. Szemei fuldokló erővel kapaszkodtak a püspök arcába. Azt, hogy az utolsó reménye is elveszett, nem érezte. Talán tudatába sem jutott. - Öt lyukra fűződik a püspök cipője, öt lyukra fűződik a püspök cipője – ismételgette magában.

 

A püspök mosolygott, és könnyedén a levegőbe hárintott:

 

- De hagyjuk ezt, ne beszéljünk magunkról. Ami jó van bennünk, az Krisztustól jön, ami gyenge, az a miénk. Az istenit az emberi alkotásban már a modern filozófia is kezdi elismerni. Bergson intuíciója voltaképpen a bennünk megnyilvánuló isteni megmutatás. A modern pragmatizmus pedig nem zárja ki a vallásos megismerést az emberi lélek forrásai közül. Jaj, igaz, mondja csak, igaz, hogy a Nyerges főprédikátor úr világi előadásait ülve szokta tartani?

 

- Igaz – hullott ki Baczóból. És bolond kedve támadt, hogy öklével belevágjon a püspök tintatartójába.

 

- Ez hiba, határozottan hiba, és igen csökkenti a szónoki hatást. Az álló emberi test a maga mozduló erejével növeli az élő szó dinamikáját. Én sohasem ülök le. Ezzel tartozom a közönségemnek. Lehet ugyan, hogy én nem értek a szónoklathoz.

 

Félig lehunyta szemét, mosolygott, és kéjesen hátranyújtózott. Hallotta a tapsok lázas zaját, s testén érezte a nők rátapadó forró szemét, akiket még most, hatvanöt éves korában is hisztérikus rohamokba tudott felejtkeztetni a szónoklatával.

 

- Ma nem ebédelek, ma nem eszem semmit – nyögte magában Baczó, és sajátságos kénes ízt érzett a szájában.

 

A püspök kegyes tréfával ütött a fiatalember vállára:

 

- Sursum corda, fiatal barátom! Krisztus most is hí mindnyájunkat, csak meg kell hallani a hangját a modern Bábel zsivajában. A modern Múzsa elzüllött, csak az ágyék körül tud tapogatni: vigyük vissza az idealizmus fehér mezőire. Dobja tűzbe az Adyját, s ha magyar poétát akar olvasni, olvassa Hlatky Edét, Krepuska Özsébet és a fiatal Roznyák Gáspárt. Minden munkánk kiáltsa, mint a megbántott Pál apostol: civis christianus sum.⁴ Különben...

 

A fiatalember száján csukló hörgések jöttek ki. Egész arca görcsbe rángott, szeme fehérje kifordult. Az ajtó felé tántorgott, de már nem volt ereje rátalálni. Odatámasztotta fejét a falnak, s irtózatos öklendezéssel hányni kezdett. Ma reggelizni is elfelejtett, s a sok izgalom felkavarta anélkül is érzékeny szervezetét. A püspök óriási felháborodással kiáltott rá:

 

- Mit csinál, szerencsétlen! Hogy jöhetett ilyen állapotban ide?

 

Amint látta, hogy Baczó nem hallja, felrántotta az ajtót, és türelmetlenül kikiáltott:

 

- Vigyék, kérem, el innen ezt az embert!

 

Egyszerre öten-hatan ugrottak engedelmeskedni. A szörnyülködés egy pillanat alatt általános lett. Amint kihozták, bevezették egy szerkesztőségi szobába, s a mosdó mellé állították. Akkor rögtön ott is hagyták. Nem akarták annak a látszatnak a felelősségét, mintha baráti segítséget nyújtanának egy olyannak, aki őexcellenciája jelenlétében lett rosszul. Baczó már visszakapta tudatát, de még nem nyitotta fel szemeit. Úgy, lehunyt szemekkel rátapogatott a vízvezetéki csapra, megeresztette, s a víz alá tartotta kilázasodott homlokát. Most már felnyílt lelke két fájdalmas sebe, a két nagy szem is. Száját kimosta, s két nagy pohár vizet mohón lenyelt. Aztán kitántorgott. Amint a szerkesztőségi szobákon átment, senki sem vette észre a köszöntését.

 

Leérkezett a kapuba. Végtelenül gyengének, hiábavalónak, megvertnek érezte magát. Szeretett volna lefeküdni a küszöbre, elaludni. Aztán nagy vágya támadt, hogy valaki sírva nézzen rá. De már künn volt Budapest aszfaltján, s az idegen járókelők, saját sírjuk útját futva, nem látták az ő fájdalmát.

 

 

3. Senkiházi. (lat.)

4. Keresztény polgár vagyok. (lat.)