Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Hetedik könyv:

SEGÍTSÉG!

 

5.

 

 

 

 

Katica félrehárította a fehér függönyt. A tisztán ragyogó október végi nap bejött a tágas szobába, s előhívta az ódon breton bútorok régi mosolygásait. Künn derült, de csípős hideg őszi idő volt. A szél már napok óta korbácsolta a tenger sörénylő lovait. Azok jajgattak, s vad nyerítésük beharsogott az öreg szobába. Az öreg szobába, ahol csend volt, mosolygás és béke.

 

Bálint kinyújtotta kezeit a lány felé, ki ott állott az ablak széles sugárzásában. A láz utáni enyhület szelíd, majdnem gyermek hangján mondta:

 

- Gyere ide, édes pintyőkém. Már én is csak úgy szólítalak, mint boldogult nagybátyád. Halott ajakról haldokló ajakra szállt ez a szó. Ugye, sokat szenvedtél? Ugye, rossz voltam hozzád?

 

A lány odaomlott az ágy szélére, s egész test-lelke forró hullás volt a nagybeteg felé. Nagy zokogású boldog hangon mondta:

 

- Bálint, édes Bálint.

 

A beteg lázvert, sovány kezével megbabusgatta a lány ritkásodó szőke haját. Édes zsongás támadt tőle a lányban, s most minden haja szála a szívében gyökerezett. Egy nagy, boldog, hálás könnycsepp hízott ki a szemébe:

 

- Olyan jó vagy, Bálint. Csak gyógyulj meg, csak te ne szenvedj.

 

A férfi tört fényű szemei végigsimogattak a hűséges jó arcon. Szelíd megadással mondta:

 

- Beteg vagyok, pintyőke, nagyon beteg.

 

- Meggyógyulsz, édes Bálint. A láz már elmúlt. Az orvos azt mondta, hogy rohamosan be fog következni a javulás. Csak nem szabad búsulnod, csak nem szabad magad emésztened. Fordítsunk hátat a múltnak, felejtsünk el mindent. Nézzünk csak a jövő felé.

 

A férfi bágyadt arcán mély meghatottság áhítata reszketett. Felömlő meleg jóságú sírás volt a beszéde:

 

- Szegény kis pintyőkém, olyan gyermek vagy. Neked volna szükséged egy jó mamára, és te leszel anya. Vajon hol leszek én akkor, mikor szegényke megszületik? Oh, talán ez a csók volt a legnagyobb bűnöm, mert annak fájdalmát nem én fogom szenvedni. Katica, édes Katica, nem fogsz soha átkozni engem?

 

A lány nem szólt. De szemeiből rohantak a könnyek, hogy megmondják élete egyetlen szerelmét, hitét, vallását. A művész lassan cirógatta a feléje hajló fejet.

 

Azon az estén alig tudták eszméletre hozni Bálintot. Úgy nagybetegen vitték haza a szállóba, a Katica kétségbeeséséhez. De egynapi pihenés után már felkelt, azt mondta, hogy nem érez semmi bajt, hogy utazásuk óta sohasem volt ilyen friss és egészséges. Csak éppen Párizs nem való neki: ez a nagy zúgás, ez a millió arc fárasztja. Aztán ezekből a magyarokból is úgy párolog a halál, mint valami fekete mocsarakból. Valaha, fiatal korában sokat kóborolt Brest vidékén. Bresthez közel, a Baie des Trépassés: a Halottak-öble mellett lakott akkor egy kis mezei breton házban, s hetekig nem csinált egyebet, mint nézte a tenger örök nyugtalanságát, s hallgatta a hullámok bőgéseit a sziklákon. Talán a fiatal emlékek hatása alatt, vagy talán halálba hajló lelkét a hely neve is vonzotta, ide hozta Katicát. Csodás véletlenből a kis breton házban még élt az öreg házaspár, és szívesen kiadták nekik a tisztaszobájukat. Ilyenkor, ősz végén már úgyis csak a nagy művészek vagy a nagy bolondok járnak ezeken a vad tájakon.

 

Aztán ott mindjárt az első nap leverte lábáról a betegség. Irtózatos lázai voltak. Látomásaiban az egész múlttal birkózott, s néha az egész breton család segített Katicának, hogy lefogják az ágyba dühöngését. De a lázközti lebágyadásokban nagyon melegen, nagyon gyermekül volt jó, s Katicát élete legszebb perceivel fizette.

 

Hogy ápolta, hogy vigyázta, hogy virrasztotta a beteget a szegény lány. És a minden percnyi riadásban, a nappal ezer gondjában, az éjszaka hosszú aggodalmaiban, a beteg durva öklei és ütőbb szavai alatt: mégis élete legboldogabb napjait élte. Mert minden gondban, gondolatban, éjjel és nappal gyötörhette, könnyekkel égette, tűréssel, virrasztással fogyasztotta, imával, böjttel marcangolta magát érte, mert megsemmisülhetett benne, mint valami tüzes forgatagban. Szenvedő test-lelkével az övé volt, egészen az övé, az ő ápolásáé, az ő vigyázásáé, az ő elrendelt végtelen szerelméé.

 

Ma, a nyolcadik napon aztán jóval alább hagyott a láz. A jókor reggel idekocsikázó orvos gyors javulást ígért. A beteg elrévedező szemekkel szólt:

 

- Az éjjel mind nyírfákat láttam. Egész életemben úgy szerettem a nyírfákat. Sümegen, nem messze a házunktól, a Nyirád felé nyíló hegyek közt van egy völgy. Soha életemben nem láttam ilyen szép völgyet. A hegyek ormairól a menedékes oldalakon nyírfák ezrei szállnak le egészen a völgyfenék zöld pázsitjáig. Nincs is ott egy szál más fa. Csupa nyír: öregek, bozontos fejűek, fehér testükön nagy szájak és szemek ijesztenek. Vagy fiatalok, rezgő hajú, meztelen térdű lenge bakfisok. Olyan könnyűek, olyan vidámak, hogy várod: elkezdenek kacagva szökdécselni a völgy szelíd domborodásain. Az éjjel hozzám jöttek ezek a fák. Könnyű lombjuk illanó fényességét rárezgették arcomra, s ez olyan jó volt, mint fürdőből kiszálló lány puha csókja. Fehér törzsük bevilágolta az álmomat, mintha mennyegzői vidám nagy gyertyák lettek volna. Milyen jó helye lett volna ott a síromnak!

 

- Bálint, édes Bálint, ne gondolj a halálra. Hiszen már gyógyulsz. Meglátod, hogy új élet van előtted, hogy még boldog leszel.

 

A beteg komoly, szelíd feddéssel szólt:

 

- Ne bántsd, pintyőkém, a halált. Tudod, hogy azért tudtam egész életemben tiszta és hős lenni, mert mindig kézen fogva jártam a halállal. Ha néha megtántorodtam, s félelem vagy kísértés fért szívemhez, rám nézett, és sötét szemei mondták: - Boór Bálint, van-e valami az elfutó időben, ami megérdemli, hogy te méltatlan légy magadhoz, hogy eltérj a hivatásodtól? - És én újra erős, újra jó lettem.

 

Katica odaszorította arcát a beteg forró kezeihez, úgy szívta magába ezt az omlásában is egyetlenül csodálatos életet. A beteg szelíden elnevette magát:

 

- Na, a Herkules-Bálinttal ugyan megesett. Most egy gyenge kislány tartja benne az életet. Úgy tartja erőtlen kis kezeivel a halál fölött ezt az idomtalan embert, mintha erőmutatványokat végezne. Kis pintyőkém, ha felgyógyulok, cirkuszt nyitok, és milliókat szerzek veled.

 

Délre Katica jó ebédet főzött neki. Átmelegítő rántott levest és gyenge csirkét. A beteg mohón evett, s utána elaludt. De estefelé, mikor a szél erősebbre dühödött, s a tenger végtelen kétségbeesése átzokogta a szobát, hirtelen felriadt. Felült ágyában, világoskékre sápadt lázas szemekkel mondta:

 

- Valaki hívott. Valaki a nevemet kiáltotta a tenger felől. Ejnye, Katica, ne légy olyan önző, törődj már egy kicsit velem is. Nézd meg, ki akar velem beszélni.

 

A lány könyörgött:

 

- Bálint, édes Bálint, rosszat álmodtál. Ott künn ítéletidő van. Hiszen ha kiáltana is valaki, akkor sem lehetne hallani a tengertől és a széltől.

 

Bálint húsba metszőn, gyanús-gúnyosan nézett a leányra:

 

- Úgy, úgy, te is összeszűrted vele a levet. Tudom, ki van ott künn. Stuhlmüller Frigyes úr leskedik, hogy mikor ölhet meg veszély nélkül. De nem engedem magam, de én vagyok az erősebb, jöjjön, támadjon szembe, birkózzunk. Majd meglátjuk, ki a legény a csárdában.

 

Ki akart ugrani, de valami görcs végigrándult a testén, s visszadobta ágyába. Véres hörgéssel acsarkodott:

 

- Hát már te is rám támadsz? Ezért bújtál mellém, hogy mikor gyenge leszek, ledöfj. Ők tartottak mellettem, ők fizetnek, te kóchajú szajha!

 

Irtózatosan csikorgatta fogait, száját kiverte a tajték. Egy percre lehullatta arcát a párnába. Nyöszörgött, mint egy beteg állat, melynek nincs szava, hogy megmondja szenvedését. Aztán újból felült. Különös üres csodálkozással nézett körül:

 

- Ni, megint puszta lett a Haraszt, olyan, mint a tenyerem.

 

Kitartotta lázas tenyerét, és nézegette. Aztán szemei ráestek a lány néma sírású arcára. Egyszerre végtelen zokogó szánalom telt beléjük:

 

- Szegény Tiborc, búsulsz? Elverte vetésedet a jég. Nincs már kalász a Haraszton. - Aztán nagy aggódással keresett szét: - Hol vannak a disznók, Anna lelkem, hova tette azokat a disznókat? Mi lesz a világgal, ha nem lesznek disznók?

 

Egy darabig hallgatott. Üresen nézett két felmagasodó térdére, mintha kémlelné, micsodák lehetnek. Egyszer csak elkezdte billegetni a fejét, mintha hegedűbe diktálna nótát. Aztán csendesen dúdolta:

 

 

Vagy alusznak, vagy nem hallják,

Vagy pedig nem is akarják.

 

 

A szemei megcsurrantak. Visszatette fejét a párnára, kezeivel betakarta arcát, testét elnyújtotta. Negyedóráig meg sem mozdult. Aztán hirtelen felült, végtelen hívással kiáltotta:

 

- Katica! Katica!

 

- Itt vagyok, Bálint, légy nyugodt, édes. Mit kívánsz?

 

A beteg kitárta karjait. Forró hullású végtelen bűnbánattal mondta:

 

- Bocsáss meg, bocsáss meg!

 

A lány fergeteges sírással omlott a két lázas kar közé. Nehéz rázkódással fuldokolta:

 

- Oh, Bálint, Bálint, ha tudnád, milyen boldog vagyok minden szenvedésben, melyet érted szenvedek!

 

A beteg szemeibe visszajött az értelem. Szelíd kéréssel mondta:

 

- Kis pintyőke, te maradj meg tanúnak, te láttad a lelkemet. Ha valaki majd kérdi, ki nyugszik a síromban, mondd neki: egy megölhetetlen nagy szánalom, egy végtelen szeretet.

 

Késő éjjel volt, mikor végleg álomba csitult. És amikor a megenyhülés lágy pírja kiverte az alvó arcot, a felzilált vonásokon elsimult a szenvedés, s a nyílt ajkakon szabályosan jött ki a lehelet: a lány letérdelt az ágy mellé. Künn tengerrel és széllel volt irtózatos az éjszaka, a világ tépte magát, mint az őrült Lear. És a szerencsétlen, új csírára csókolt nő kétségbeesett imádkozó kezet nyújtott a végtelen fekete harsogás felé:

 

- Oh, Isten, édes jó Istenem, legyél, kell, hogy most legyél, hogy az én kétségbeesésem, az én könyörgésem ne legyenek egyedül. Kérlek, könyörgöm minden szenvedésemmel, gyötörj engem, nyomoríts meg engem, vedd le cseppenként a vérem, tépj ízekre, ölj meg, de vedd el az ő szenvedéseit, de add vissza neki az életet, a munkát.

 

Másnap reggel kilenc óra után a beteg csak kikukkantott a paplan alól. Az arca vidám volt, szemei a régi tisztasággal ragyogtak. Gyermekes huncutsággal kiáltotta:

 

- Kukukk, Katica.

 

Katica fakadó boldogsággal futott hozzá. Szobalányos meghajlással kérdezte:

 

- Hogy aludt az úrfi? Hogy érzi magát?

 

Bálint felült, és tréfás, papos prédikálással mondta:

 

- Halld meg, oh, leányzó, a te uradnak beszédeit. Boór Bálint ma éjjel legyőzte a betegséget, Boór Bálint meggyógyult. Felkel az ő ágyából, jár, és új életet kezd.

 

Már ki is akart ugrani az ágyból. De Katica kérlelte:

 

- Bálint, ne légy gyermek. Legalább az orvost várd meg. Az én kedvemért.

 

- Jól van, kedves nagysád, a maga kedvéért akár ideszegeztetem magam. De adjon enni, mert a halhatatlan lelkem éhes.

 

Nagyszerű étvággyal, vidáman evett. Tíz óra után megjött az orvos, gondosan megvizsgálta. Elámulva mondta:

 

- Csodálatos egy szervezet! Mintha nem lett volna soha semmi baja. Egypár nap múlva erősebb lesz, mint valaha. Csak sok séta, sok szórakozás és gyakori étkezés. Tényleg, csak ártana, ha tovább is az ágyban vesztegelne.

 

Bálint kiugrott az ágyból, átnyalábolta az orvost, s egy saját szerzésű keringőbe zötyögtette. Az öregúr megszorult lélegzettel nevetett:

 

- Nini, ezért gyógyítsa meg az ember a betegét, hogy aztán az megfojtsa.

 

Amint az orvos elment, Bálint nagy legényes örömmel fogott neki az öltözésnek. Mosdás után jó félóráig elbabrált a tükör előtt. Vőlegényes hiú gonddal fésülte, csinosította magát. Nagy begyesen odakacérkodott Katica elé:

 

- De szép legény ez a Bálint – mondta neki kanyargó hangon.

 

Később, hogy enyhült a szél, kimentek a napos partra sétálni. A tenger még őrült daccal rázta karjait, s harsogva szökött fel a sziklák hátára. Bálint eltikkadt nagy gyönyörűséggel nézte a nagyszerű képet:

 

- Nem képzeled, pintyőkém, milyen jó nagybeteg lenni, és a láz a legnagyobb bűvész. Kiégeti a múltat az emberből, és újból gyermekké teszi. Olyan jólesik most testem minden mozdulása, olyan új ízzel szép a világ, mintha ma öltöztették volna rám az élet friss húsát. Meglásd, pintyőke, még szép életünk lesz. Kihullottak belőlem a magyar temetők, új ember, új élet vagyok.

 

Este, mikor otthon összebújtak a szőke lámpa sugárhajához, már kész tervei voltak:

 

- Egy-két napot még itt pihenünk, pintyőkém. Aztán szétnézünk a közeli falvakban. Keresünk egy szép kis házat nagy kerttel, és kivesszük bérbe. Reggeltől estig dolgozni fogok. A kertet már most ősszel felásom, hogy elpusztuljanak a férgek benne. Gazdálkodni fogunk. Termelünk gyümölcsöt, zöldséget, bevisszük Brestbe eladni. Lesz szekerünk, lovunk, tehenünk, szerzünk egy nagy kutyát is.

 

Szemei széles sugárzással nézték az élet felderült arcát. Aztán gyerekes sunyisággal tette hozzá:

 

- Azért szobor is akadhat néhanapján. Ha tudnád, hány alak gyűlt fel bennem! Hogy kérnek életet, húst magukra!

 

Másnap reggel korán, mint harmatos virágú fa, hajolt a nóta a Katica álmába:

 

 

Nem loptam én életembe

Csak egy csikót Debrecenbe,

Mégis rám tették a vasat,

Babám szíve majd meghasadt.

 

 

Katica felébredt. A hang édes folyására lopva kikukkantott a szemhéja alól. Bálint, hanyatt fekve ágyában, kezeivel vidáman szétlóbálva a ritmust, egymásután énekelte a régi magyar nótákat:

 

 

Mikor mentem Várad felé,

Hasadt az ég háromfelé...

 

 

Már vagy tíz-tizenkét nótát fújt el. Hogy látta, hogy Katica még nem ad életjelt magáról, nagy ravasz ijesztéssel kiáltotta:

 

- Milyen jó, hogy ez a Katica most olyan mélyen alszik! Itt az alkalom, megszököm tőle.

 

Kiugrott az ágyból, s hogy látta a Katica boldog arcát, hozzá ment, és egy nagy csókzáport zúdított rá. A lányt zúzta a nagy boldogság, mint forró malomkő:

 

- Bálint, Bálint – mondta elfúló csókolással.

 

Reggeli után az új életre épülő szervezet türelmetlenségével sürgette Katicát:

 

- Kis Bálintka mamája, vedd fel már a hacukádat. Menjünk csavarogni.

 

Katica félénken próbálkozott:

 

- Olyan irtózatos szél fú. Várjunk későbbre.

 

Bálint kihúzta magát:

 

- Hát nem hallod, hogy trombitál a nap? Engem hí. Mit szólna hozzá, ha Boór Bálint félne.

 

Nekiindultak. Az ég sötétkéken derült volt, a dolgok körvonalai bevéső élességgel látszottak a hideg őszi levegőben. A nap sűrű aranya olyan nagy őszi szánalom, olyan szegényeknek küldött kárpótlás volt. És ebben a végtelen mosolygásban a tenger világoszöldjén őrült szél táncolt. Mintha hisztérikus tébolyodott vággyal a vérnek valami irtózatos táncát járná, ömlő vérre ujjongó visítással forgott, elfúlt, szétnyúlt, s újból kezdte. A tenger, mint egy kergetett gigászi nő, szétzilálva futott a roppant sziklák éleinek, rájuk vetette magát, korbácsolt, fürtjei felcsapzottak a napos levegőbe, s aztán nehéz hörgéssel visszavágódott a saját dühébe. Egyetlen csolnak nem volt a tenger hátán.

 

Egy percre megálltak. Lélegzetvesztve bámulták a nyugodt napban őrjöngő végtelent. Bálintból kilobogott a gyönyörűség:

 

- Be szép! Be szép!

 

Megindultak a part felé. Minden léptük külön erőfeszítés volt a rohanó szél forgatagában, és ez nagy gyermek örömet okozott Bálintnak. Felsőkabátját kigombolta, s mint szárnyakat bontotta ki a szél ellen. - Meglátjuk, ki erősebb! - mondta diákos kötekedéssel.

 

Egy kis öblöcske kiálló pontjáról két breton halász vetett hálót a vizek háborgásába. Mindegyre kihúzták, s néha volt is benne egy-két rémült hal. Közel hozzájuk, félig beásva a homok védelmébe, vastag kabátkájába jól begombolva, egy kis kék szemű, vörös arcú pöttöm lányka nézte a tenger rendetlenkedését. Bálint lehajolt, megcsókolta a széltől csípett kis arcot, odadörzsölte arcához. Aztán öt frankot tett a didergő pici kézbe. A cseppség mosolygott a nagy embernek, és mosolygott a pénznek.

 

Továbbmentek. Jó negyedóráig küszködtek a levegő rohanó katonáival. Egy nagyobbacska sziklás öbölhöz jutottak. A sziklák védelmében egy kis vitorlás bárka ringott. Közel hozzá a sziklán egy ember ült, és nézte a megbolondult tengert.

 

Megálltak. Bálint kitárta karjait ennek a mérhetetlen életnek, s kitágult szemekkel itta a csodálatos látványt. És amint a végtelen horizontban őrjöngő hullám őrült hullámra rohant, amint ez az egész felrázott végtelenség felszökött az égnek, s a roppant küzdelem fájdalma kiharsogott a sziklákon: ebben a halálos rohanásban valami minden ösztönön túlrontó mámor töltötte meg. Belerohanni ebbe az iszonyú kavargásba, küzdeni a feltámadt világgal, mint egy őrült vak gladiátorral, odafeszülni a szél vad tenyereinek, akarata alá tiporni a tébolyodott anyagot, kibontani izmai ujjongását egy mérhetetlen győző kacagásba! Odarohant az emberhez:

 

- Fizetek akármit, vigyen a bárkával sétára bennünket.

 

- Bálint, Bálint! - sikoltott Katica.

 

Az ember vontatva beszélt, mint aki azt hiszi, hogy bolondoznak vele:

 

- Nincs annyi pénze az úrnak. Ilyenkor még az ördög bátyja is a parton ül.

 

- Adok ötszáz frankot egy félórai sétáért.

 

Az ember most már ránézett. Teljesen meg volt győződve, hogy bolonddal beszél:

 

- A szegény ember élete olcsó, de nem eladó. Jöjjön holnap.

 

A Bálint arcán végzetet kihívó vad lobogás volt. Kivett tárcájából öt darab ezerfrankost:

 

- Hát engedje, hogy menjünk mi. Ez a pénz a magáé. Legkésőbb egy óra múlva visszahozom a bárkáját. Ha baja lesz, megfizetem.

 

Az ember elvette a pénzt:

 

- Hát legyen az úr kedve, nem én fizetem a rekviemjét – mondta csendesen. Nagy gondosan megnézte a bankókat, összehajtogatta, betette belső zsebébe.

 

Bálint már beugrott a bárkába. Az ember oldozni kezdte a köteleket. Bálint harsogva kiáltotta:

 

- Gyere, pintyőke! Gyere gyorsan, menjünk tengerre! Ez lesz a nászutunk!

 

Katica síró rimánkodással nyújtotta feléje kezeit:

 

- Bálint, mindenre kérlek, kérlek szegény leendő gyermekünkre, ne menjünk! Édes Bálint, most az egyszer teljesítsd a kérésemet!

 

A bárka már szabad volt, csak az evező tartotta még a parthoz. Bálint diadalmas hetykeséggel kiáltotta oda a lánynak:

 

- Hát maradj a parton, kis gyáva. Aki Magyarországon Boór Bálint tudott lenni negyvenhat éven át, és nem pusztult bele, az nem fél egy ilyen kis vizes patáliától.

 

Eltaszította a bárkát. A szél már meg is kapta a vitorlát, s mintha dús hajánál fogva hurcolna egy szőke lányt, őrült hajítással dobta a bárkát a part mentén a feltarajló haboknak. Katica futott a parton a bárka tűnése után, s bele-belejajgatta a szélbe:

 

- Bálint! Bálint!

 

Diadalmas vad kacagás jött a bárkáról. A férfi állt a bárkán, a szörnyű ingás nem fogott ki rajta. Már melle volt a felrázott tenger, tüdeje a rohanó levegő, s mérhetetlenné szélesedve ömlött át rajta az egyetemes élet erőmámora.

 

Amint tartotta a kormányt, és repült a habok fürtjei között: látta, hogy száz lépésre tőle irtózatos kavargásba csapzik össze a víz valami rejtett szikla fölött. Óriási erőfeszítéssel igyekezett kilökni a bárkát a halálos iramból. És mert mégis anyától szakadt, haláltól visszafélő emberhús volt, kiszakadt a kiáltás belőle:

 

- Segítség! Segítség!

 

Az iszonyú hang átverte a tenger és a szél haragját. A két halász odanézett:

 

- Ez aztán bolond – mondta az egyik.

 

- Mit kiabál? - kérdezte a másik.

 

- Ki tudja, az ördög érti, talán az angyalát látja.

 

A víz felől még egyszer jött a halálra dermedő élet irtózatos kiáltása:

 

- Segítség! Segítség!

 

Az egyik halászból felnyugtalankodott a bekérgesedett ember:

 

- Ennye, mit kiabálhat az az ember?

 

- Ő tudja, nem a mi nyelvünket beszéli – vont vállat a másik.

 

Bálint és a bárka eltűntek. A mérhetetlen vizek fölött csak a rohanó szél volt s a hullámok őrült győzelme.

 

Katica megkövülve nézte a jelenetet. Aztán tébolyodott rémülettel, irtózatosra torzult arccal kezdett szaladgálni a sziklákon, hogy kivisítsa, kisírja, kitépje élete egyetlen értelmét a habokból. Őrült vijjogással kiáltotta a könyörtelen vak harsogásba:

 

- Bálint! Bálint!

 

A szél megkapta a hangot, mint egy kiszakított virágot, s gyilkos visítással dobta be a tenger haragjába. Az ég és a nap, mint a keresztelő fölött, mint a nász fölött, mosolyogtak a roppant koporsó zárulásán. És a szegény anyává csókolt nő, új élettel méhében, bomlott könyörgéssel zokogott az idegen tenger haragja előtt.

 

 

 

 

Kezdtem: 1923. november hó 21-én.

Bevégeztem: 1925. október hó 17-én.

Írtam: A Gellért-hegyen, Génuában, Soriban, Nerviben, 

Taorminában, Párizsban, Szegeden, a Rókus-hegyen.