Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Hetedik könyv:

SEGÍTSÉG!

 

3.

 

 

 

 

- Bálint, édes Bálint, nyisd ki az ajtót, én vagyok.

 

Hang nem felelt. De valami nehéz matatás hallszott az ajtó mögött. Katica megint kérlelte:

 

- Bálint, elejtem a holmit. Mi bajod van? Nyisd ki az ajtót.

 

- Várj! Ha elejted, felszeded – zúdult ki egy mély zúgású hang, tele rosszasággal.

 

A lány karjain apróbb-nagyobb pakkok voltak, s egy nagy kenyér, a bevásárlás gazdagságai. Szerette ezt a munkát, a napi falat ezer bajlódását, a cipelések terhét: mindent, amiben gondos anyának és alázatos cselédnek érezhette magát azért, akit szeret. Egy hosszú perc múlva megnyílt az ajtó.

 

- Mindig a legrosszabbkor zavarsz. Egy percre sem tudok tőled szabadulni. Miattad nem tudok megmaradni egy helyen, te ülsz a kezemen, mikor dolgozni akarok. Mit akarsz velem? Ki bérelt fel ellenem, hogy még itt se legyen nyugtom?

 

A szavak rohanó sietséggel jöttek ki az elborult férfiból. Lázasan, lihegve lépték egymás sarkát. Látszott: félnek, hogy nem tudnak elég rosszak lenni, ha csak egy kicsit is meglassúdnak. A lány aláterítő kérő alázattal felelt:

 

- Bálint szívem, ne haragudj, olyan szép friss csirkét hoztam.

 

- Edd meg a csirkédet. Egyébbel sem tud etetni! Unok már minden csirkét, unok mindent, érted?

 

A nagy világlátású flórenci szoba egyik szegletében valami nagy szürke vászonnal volt letakarva. Bálint sohasem dolgozott a lány előtt. Azt mondta, hogy ezek csak olyan agyagpróbálgatások, majd ha megtalálja azt, amit keres, megmutatja. Most az indulatok hirtelenségében odadobott vászon csak félig takarta a dolgokat. A lány szeme mohón esett oda, s fürtös örömmel jött ki belőle a kiáltás:

 

- Ni, parasztok, magyar parasztok!

 

Nagy örömében elfeledkezett a roppant ember haragjáról. Odafutott, egészen elhárította a vásznat. Egész csomó apró agyagfigura élete áradta körül: mind magyar parasztot ábrázoltak. Az egyik a szántás, a másik a vetés, az aratás, a kaszálás vagy a kenyér nagy harcának más mozdulatában. A mély szemek, a rücskös arcok, a nehéz gondú görbe hátak idehozták a messzi földek szorongását. Katica összetapsolta kezeit:

 

- Jaj, de szép, jaj, de szép! Oh, de boldog vagyok, hogy végre megint van kedved dolgozni!

 

A férfi dermedt kezekkel állott ott. Úgy nézett az agyagcsoportra, mint egy álomban megjelent kísértésre. Oh, nem a régi Boór Bálint volt már, s az a másfél hónap, melyet Olaszországban töltöttek, hosszú évek nehéz súlyát rakta a megvert életre. Megnőtt haját egészen kiverte a vénség ezütje, szomorú, panaszos ezüst. Arca megsoványkodott, szemei megnőttek, kékjük elszürkült, s nagy tágasságukban valami rossz fakó fény bolyongott. A sovány arcban a száj valahogy szájabb lett: kegyetlen és végtelenül keserű. A diadalmas vállak már olyan roskadtak, az egész roppant törzs előrehajlik, nincs többé benne az élet győzelmes kiáltása. Az egész alakban van valami rossz, valami akarattal bántó és mégis szánalmas, mint egy éjszakai gyermekzokogás.

 

Ahogy Génuát elhagyták, egynapi pisai tartózkodás után megállás nélkül lerohantak Nápolyba. Onnan, túlhajszolt kóborlások után Nápolyban és vidékén, átmentek Szicíliába, s egy átvillanó futásban benyargalták az egész szigetet. Sehol sem tudott megpihenni: a holnap már mindig továbbkergette. A legszomorúbb a dologban az volt, hogy mikor egy új helyre érkezett, az első percekben gyermekörömmel ölelte meg szépségeit, s azt hitte, hogy ott fog letelepedni örökre. Ezért rögtön villát vett ki fél évre, egy évre vagy még továbbra is, és előre kifizette az egész időt. Így a pénz veszettül fogyott. Ha Katica könyörgött, durván rátámadt, hogy megöli az életét, az életébe vetett hitét, hogy örömeit már kifakadásuknál megfojtja. Mert már sokszor durva volt a lányhoz, durva minden szenvedésével, egész tragédiájával, s leginkább annak a fájdalmával, hogy érezte, milyen igazságtalan ehhez az egyetlen rajongásra született tiszta szeretethez.

 

Egyszer aztán, valahol Siracusában, egy éjjel eszébe ötlött, hogy Flórenc fogja elzsongítani múltját az ő csodálatos múltjával, hogy voltaképpen ott van elrendeltetett otthona. Éjfél idején felverte Katicát, pakolózni kezdtek. Jókor reggel már a vonaton ültek, s egy rohanással jöttek ide. Rögtön kivette ezt a konyhából s két tágas szobából álló lakást az öreg flórenci házban, közel a Duomóhoz. Az első napok új, szerelmes ölelkezések voltak a város szépségeivel, és Katica már azt hitte, hogy a halálra sebzett élet megkapta a nagy lökést a megújhodás, az alkotás felé. Egy estefelé aztán egy nagy csomó anyaggal állított be, és elárulta, hogy márványt is vásárolt. De ettől a pillanattól kezdve aztán visszaromlott élete még rosszabbra. Ezt a második hetet már sötét, elfordult lélekkel élte. Néha éjszaka is felkelt, elkószált a városba, s ha Katica kérdezte, hol volt: durvaságokkal ütött vissza. Csak akkor dolgozott, ha a lány a konyhán volt elfoglalva, vagy nem volt otthon. Utána nagyon fáradt, nagyon legyőzött volt. Vagy hallgatott, vagy véres, részletes bántásokkal gyötörte a szegény lányt. De néha nagy megbánásai voltak, és ilyenkor könnyes szavakkal, jó dédelgetésekkel fizette meg szegényke minden szenvedését.

 

Bálint percekig állt ott valami új rémület nehéz lidérce alatt. Akkor szemei harapóssá romlottak, szája félrevonaglott, s kiverte a düh tajtéka. Odarohant, ellökte a lányt:

 

- Takarodj, takarodj ki a házamból! Unlak már, utállak, undorodom tőled. Örvend a parasztnak, paraszt kellene neki, jó erős paraszt ölelés, hogy mozdulni se tudjon utána. Megbánta már a kisasszony, hogy hozzám varrta magát. A Boór Bálint bikateste csalt: nem kamatozik annyi csókot, amennyit várt tőle. Pusztulj innen, rosszféle.

 

Beteg dühvel taposott belé a kis agyagemberekbe. Hatalmas lábai egymásután oltották ki kölcsön életüket, mint gyenge lámpást. A kis okos fejek, az élettől nehéz arcok, a nagy messziségű szemek visszaidomtalanultak buta sárrá. A lány két szeme végtelen könyörgés volt. Látszott bennük, hogy nem a rossz szavakat, hanem a férfi szenvedését szenvedi. Kinyúlt két kezével feléje:

 

- Bálint! Bálint!

 

A férfi most már őrült dühvel rikácsolt:

 

- Menj rögtön, menj, menj! Te vagy az életem megrontója. Menj, mert megütlek.

 

Felemelte irtózatos kezét. A lány arca felvilágolt, szemei kilobogtak, teste meghajolt boldog szelídséggel. Máglyák nagy lángja visszhangzott róla, s mintha az arkangyal trombitáját hallaná, édes mosású hangja nagy alázattal szólt:

 

- Üss meg, édes Bálint, üsd ki rajtam a szenvedésedet. Csak hogy megenyhülj, csak hogy te ne szenvedj. Én úgyis csak akkor érek valamit, ha érted szenvedek, ha érzem, hogy osztom a sorsodat. Máskor csak egy hülye gyermeknek maradt ostoba lány vagyok.

 

Bálint elfordult, lábai megtántorultak, teste összeroskadt. Ledobta magát egy székre, odaszorította fejét a szék hátára, s viharosan sírni kezdett:

 

- Oh, Katica, Katica, nem bírom tovább. Te vagy életem egyetlen nagy jósága, s ez is csak nagyobb szenvedés nekem, mert most már magamat is utálnom kell. Valami bánt, amitől nem tudok szabadulni, valamitől félek, valami irtózatostól. És mégis, mégis: nem tudom kívánni a halált.

 

A lány odament hozzá. Cirógatta a nehéz sírásban rázkódó fejet. Úgy állt a férfi sötét misztériuma előtt, mint egy gyermek az éjszaka szélén, aki csak szeretni és szenvedni tud, de látni nem. Szelíden kérlelte:

 

- Ne sírj, ne sírj, édes Bálint. Minden el fog múlni. Még bántanak az emlékek. Ugye, meg fogsz gyógyulni?

 

A férfi felemelte fejét. Megfogta a lány fejét a két kezével, s odahozta arcához. Most már félelemtől dideregtek a szavai:

 

- Nézz rám jól, Katica. Nézz a szemeimbe, az arcom vonásaiba. Nem látsz semmi különöset?

 

- Egy kicsit megsoványkodtál, annyi az egész. Ez a sok kószálás meg a furcsa olasz koszt teszi. Hányszor fogytam én le az életemben. Szegény nagybácsi annyiszor mondta: „No, pintyőkém, te nemsokára átbújsz egy tű fokán.” És aztán egyszerre csak megjött az étvágyam, s visszajött minden.

 

Bálint arcán türelmetlenség rángott át:

 

- Nem, nem, nem effélét értek. A vonások mozdulataiban, a szemek kifejezésében nincs valami idegen, valami ijesztő?

 

Tikkadt félelemmel várta a lány válaszát. Az mosolyogva rázta a fejét:

 

- Ugyan mi volna? Ugye, csak meg akarsz ijeszteni?

 

- Nem látszom olyannak, mintha őrült volnék? - kérdezte a férfi tompává rekedt hangon.

 

A lány majdnem sírva fakadt:

 

- Oh, hogy vehetsz ilyent a fejedbe. Látod, az ilyenek tesznek beteggé. Aki még olyan nagyszerű parasztokat...

 

Bálint az egyik kezével megragadta a lány kezét, a másik kezét a torka után nyújtotta ki, mintha belé akarná fojtani a szót. Halálos didergéssel mondta:

 

- Ne, erről ne beszélj! Hiszen éppen ez a baj. Én egy szoborcsoportot terveztem: Jupiter harcát a lázadó titánokkal. Egész éjszakákat ezzel foglalkoztam, és előttem volt már minden arc, minden mozdulat és izom. Az erőnek mérhetetlen szimfóniája lett volna. És kezdtem dolgozni rajta, mikor te nem láttál. Mert nem tudom miért, ne haragudj, Katica, a szemeid előtt nem tudok dolgozni. És hiszed-e, hogy én azt hittem, hogy ehhez a szoborcsoporthoz csinálok próbákat? Hiszed-e, hogy csak a te felkiáltásodra vettem észre, hogy magyar parasztokat gyúrtam? Beteg vagyok, Katica, halálos beteg, a múlt, mint olvadt méreg folyik ereimben, s halál felé nyúlok minden mozdulatomban. Ne haragudj, édes Katica, ne büntess meg, ne hagyj el. Ápolj, és tűrj mellettem. Ha te nem volnál, lezuhannék abba az irtózatos mélységbe. Bocsáss meg, szeress, szeress, szegény kis húgocskám.

 

A lány térdére tette fejét, és úgy sírt. Az boldog szenvedéssel szorította öléhez a fájdalmas fejet. Bolond, ártatlan kis lelke vigasztalt:

 

- Ne sírj, édes Bálint. Ma pompás lakomát készítek számodra. Lesz ugorkasaláta is a csirke mellé.

 

Mikor egy fél óra múlva Katica bejött a konyhából, Bálint a vasúti menetrendet nézegette:

 

- Úgy készülj aztán, szívem, hogy este indulunk Rómába. Itt hagyjuk örökre Flórencet. Olyan ez a város, mint egy halálos mákony. Nagyon szép, de csak szép. A szépségen kívül nincs semmi benne. Engem pedig csak az élet gyógyít meg: az egész élet. Rómában még úgysem voltam soha. Hátha ott bújik az én patikám.

 

Este, összebújva a homályos világítású váróteremben, várták a vonatot. Olyan halálos szomorú volt minden. A terem nagy gömbölyű villanylámpája, melynek üvegét vonatfüst és öngyilkos rovarok ragadták körül, fényét a gyász és az apró hullák közül sírta elő. Az unalomszagú idomtalan bútorok, a fáradt, ványolt arcok, a messzi szomorúságok felé révedező szemek, a hordárok lomha mozdulásai, a mozdonyok tragikus lihegése s a szeptember végi eső irgalmatlan csurgása: nehéz ásítássá tették az életet. Hallgattak, még Katica is. Mert szegényke lassanként megtanulta ezt a nehéz mesterséget is a súlyosodó férfi mellett. Ilyenkor magában kettéoszlott, két Katica-féle ártatlansággá, szembe ült önmagával, és annak tett kérdéseket: - Ugye, meg fog gyógyulni Bálint? Ez csak átmenet a hosszú küzdelem után, ugyebár? Engem sohasem fog magától elkergetni, ugye, másik Katica?

 

Valami vonat indult. A portás benyitotta a váróterem ajtaját, s kiáltotta az állomások neveit. Olyan súlyosan hullottak a nevek a homályos fénybe, mintha nehéz gályarabokat idézne fekete pálcás bíró elé. A közönségben nagy mozdulás támadt. Egy fiatal pár nagy sietve rohant el Bálinték előtt. De azért a nő, egy világosszőke, korán hervadt arcú, kirengő kék szemű asszony, odanézett rájuk. Elsikoltotta magát: - Boór Bálint! - És hisztérikus forró sírás tört ki belőle. A férj gyengéden továbbvitte, visszafordult, s bocsánatkérő szomorú mosolygással emelte meg kalapját. Katica felbámult, Bálintot pedig átriasztotta a sírás, mint valami végzetes üzenet. Hát úgy kitetszik belőle a tragédia, olyan ragadós a fájdalma, hogy sírást kap tőle, aki megérinti körötte a levegőt?

 

Végre a vonatban ültek. Csak ketten voltak a fülkében. Bálint nézte, nézte a Katica makacsul virrasztó kis arcát. Kinyújtotta kezeit, szelíden megbabrálta:

 

- Ugye, nehéz társ vagyok, kicsi bogárkám? Ugye, rossz vagyok? Látod, szívecském, ilyen a világ. Az én jóságom, az én végtelen szeretetem is átok és halál lett számomra. És most, hogy te jó vagy, és szeretsz, én is csak úgy fizetek neked. Nem lehet büntetlenül jó lenni ezen a világon.

 

Hűvös, szürke és nedves volt Róma, mikor reggel egy rozoga kocsin behajtottak. A kocsiban, egy utca fordulójánál, Bálint megragadta a Katica karját:

 

- De most már igazán kiáltotta a nevem valaki. Ez már igazán nem volt képzelgés. Éreztem a hang ismerős ízét. Nem hallottál semmit?

 

Az utcák még puszták és álmosak voltak. Katica jobbnak látta félig igazat adni:

 

- Valami kiáltásfélét én is hallottam.

 

A Piazza Spagnolán, az Albergo dei Principiben vettek egy szobát. Amint mentek felfelé a szálló lépcsőcsarnokában a gyermekszolga vezetése után, egy felvidámuló hang köszöntött eléjük:

 

- Szervusz, Bálint!

 

Egy negyven-negyvenhárom éves férfi jött velük szemben. A termet magas, széles, erővel kicsókolt élet volt, de mozdulataiban volt valami bágyadtság és akart finomkodás. Az arc egészséges, a szemek mély tüzűek. De azért a kövéres piros arcon is valami fáradtság s majdnem ijedség lappangott, a szemek pedig mindegyre félénk siránkozást ejtettek maguk elé. A különben igen elegáns öltözeten is volt valami szándékos hanyagság és gyűrtség. A Bálint arca felderült:

 

- Szervusz, Elemér! Látod, Katica, ez jó jel, határozottan jó.

 

Bemutatta a férfit Katicának. A férfi egypár szóban nagyon kedves, nagyon szellemes tudott lenni. Szilágyi Elemér az új magyar líra egyik kiötlő jelensége, a magyar faj egy egészen sajátos hajtása volt. A pályatörés nehézségei, a budapesti írói élet mindennapi szomorúságai, az irtózatos arcok befelé ijesztették ezt a díjbirkózó testű férfit. Nem harcra született lelke visszaundorodott az élet mindennapi bokszolásaitól. Ezért minden szájnak igent mondott, minden arcnak mosolygást mutatott, minden elvnek helyeslést bólintott: csak hogy ne bántsák, csak hogy ne dörzsölődjenek hozzá szörnyű valóságukkal. Elbújt élete legmélyebb csalitjába, az örök szépségek fakadó forrásaihoz, s onnan, mint megijesztett gyermek a kályha mögül, sírta ki, csodálatosan gyermeki és mégis öreg szemmel: a világ ijesztéseit, az apró-nagy ütődéseket, az emberekre ítélt szépségeket. És hiába álcázta félővé magát: mégis sok ellensége és irigye volt, s háta mögött szidták és gyűlölték ezt az embert, akinek nagy udvariasságát, engesztelő alázatosságát nem lehetett szembe megbántani. Ő lassanként elidegenedett az egész magyar élettől, ahol csak a lelkére léptek, s ahol olyan gyengének és félénknek kellett lennie. Már tagadta a magyar élet minden termését, még a csodálatos nyelvet is megutálta, melynek ő volt egyik legtöbb hangú muzsikása: hiszen ezen a nyelven pazarolta pusztába élete minden szépségét. Évek óta külföldön kószált, elhatározta, hogy elfelejt magyarul, s az olasz nyelv költője lesz. Bálinttal, bár a két lehető legellentétesebb életforma voltak, vagy talán éppen ezért, valaha nagy barátságban élt. És az elválás után is megmaradt bennük a jó napok melege.

 

A költő meleg szívességgel ajánlkozott:

 

- Kedves Bálintom, nagyon szívesen állok bármikor rendelkezésetekre. Nekem úgy sincs semmi dolgom. Rómát pedig jobban ismerem, mint a tenyeremet. Oh, milyen város ez! Ez a haza, a mindenki hazája. Itt senki sem hontalan, aki gondolkodik, és látja a szépet.

 

Bálint kapott az alkalmon:

 

- Nagyon jót fogsz tenni, Elemér, ha vezetni fogod a mi falusiasságunkat. Nem is annyira a vezetésért, hiszen mi is csak eligazodnánk valahogy, de nagyon jól fog esni, ha egypár órát tölthetünk együtt. Ez a szegény kis teremtés is mindig csak velem van, talán őt is fel fogod vidítani. Most pihenünk egyet. De ha délután ráérsz, nagy örömet szerzel.

 

Délután három órakor Szilágyi pontosan megjelent a Bálinték szobájában. Azok már készen várták. Kocsiba ültek. Bálint kívánságára először a Colosseumhoz hajtattak. A kocsiban Bálint első kérdése ez volt:

 

- Mikor mész haza, Elemér?

 

A költő arcán különös ijedség szenvedése ment át. De nagy barna szemeinek delejes felcsillogása gyűlölet volt. Majdnem síró hangon kérte:

 

- Kérlek, csak erről ne beszéljünk. Csupán az említésére napokig beteg vagyok. Hogy élhet ott valaki, akinek nem muszáj? Az az öngyilkosság országa, én pedig élni akarok. Különben is, nekem semmi közöm Magyarországhoz. Külön levéltári kutatást végeztem, és rátaláltam, hogy egyik dédanyám francia volt, ősapám pedig Olaszországból költözött be. Az én hazám Róma, az én hazám Firenze, Párizs, London. Haza van mindenütt, ahol szépségeket teremhet az ember, s ahol nem taposnak bele az azálea virágaiba.

 

Sajátosan: asszonyos-finom fájdalommal beszélt. Leghevesebb szavát is lágyan, kérően, síró megbújással mondta. Bálint tudta, hogy ez az egész idegen származás mese, s hogy a költő egy régi tősgyökeres dunántúli családból való. De értette, hogy kell neki ez a hazugság, hogy az elijesztett, megkarmolt embernek szüksége van erre az elégtételre. Rajta is valami ideges ingerültség hatalmasodott el, s már szinte bánta, hogy ezt a beteg életet hívta a fájdalmához. Másra terelte a beszédet. De Katica kirohant a hallgatásából:

 

- Maga rossz ember! - mondta fellobogó arccal a költőnek.

 

Szilágyi meghajtotta fejét, mintha bókot kapott volna. Mosolyogva kérdezte:

 

- Mivel érdemeltem meg ilyen hamar ezt a pontos minősítést?

 

Katica olyan tágra nyitotta a szemeit, mintha ott akarta volna kirohanni a mondanivalóját:

 

- Rossz ember, mert nem tud, nem akar szenvedni. Olyan rossz, mint egy nő, aki nem akar anya lenni, hogy meg ne rontsa a szépségét. Maga elfut a szenvedéstől, és nem bánja, hogy mások szenvedik tovább azt, amitől maga elfutott. Ahelyett hogy ott maradna, hogy harcolna a szenvedés ellen, hogy másokat is megszabadítson tőle.

 

A költő arca megint széternyedt, s egy félénk gyermek ijedt ki a vonások közül. De a Bálint homlokán kidagadt egy ér, s vére felhullámzott az arcába. Nyersen riadt a lányra:

 

- Vissza akarsz kergetni?

 

A lány rémült csendbe fagyott. A szó megritkult köztük. Bágyadt érdeklődéssel nézték a kocsi mellett elfutó házsorokat. A kocsi a Colosseumhoz ért.

 

A roppant rom láttára Bálintban felállott a leöklözött gigász. Éhes szemekkel nézte a hatalmas köveket, s mintha a századok fekete tárogatói fogadták volna a Cézár-arcú férfit. Katica felkiáltott:

 

- Milyen melegük lehetett nyáron a rómaiaknak ebben a rengeteg épületben!

 

Szilágyi elkezdett magyarázni a lánynak. Bálint hagyta őket előremenni. És mikor jó távol voltak tőle, ellenkező irányban ment neki a kőkolosszusnak. Felment a legfelső karzatra, honnan belátni az egész romot és az egész Rómát. Leült egy kőre.

 

Csend volt, ősz volt, Róma volt. A csend nem az a nagy lélegzetű szelíd jóság volt, mely a tavaszi vetés, a virágos föld álma fölött pihen, és hosszú rezdüléssel ígér csókot és lágy kenyeret. Nem is az a szelíd sóhajtás, mely a pihenő tűzhely s a hallgató bútorok fölött, mint egy jó meleg selyemkendőbe, magába bónyálja a mindennapi gondokat s a kis emlékek végtelen édességét. Roppant kövekből boltozott óriási sírbolt volt ez a csend, s fehér kövein a halál zuhogott tova. Az ősz pedig, egének mély kékjével, a hervadás nagy hullámú zenéjével nem hegedű volt itt, egy magános bánat finom zokogása. Mérhetetlen orgona volt, s halott népek rekvieme zúgott át rajta. És Róma az örök Róma volt: a sártitán kirontó daca a rögből, a kicsinyből, a halálból.

 

A csend, az ősz és Róma, mint dalok sírására feszített cimbalmot, láthatatlan pálcákkal verték a sokat vert férfit. És mint régen elbújt sírás, a legmélyebbre ásott fájdalom jött fel a lelkéhez. Oh, fia lenni egy óriási álmú népnek, beélni erejét egy gigászi lendületű faj erejébe, megmaradni egy roppant állam boltozatában, kiötlő alkotások piramisaiban, lenni múlhatatlan Cézár egy prométheuszi faj halhatatlan építésében! Hogy törvényekben, monumentumokban, a hódító élet irtózatos acélformáiban ezer év múlva is az ő arca intsen, parancsoljon és indítson! Háta mögött hallotta a Katica és a Szilágyi hangját. Fájdalmas gúnnyal fordult a költőhöz:

 

- Elemér, láttál-e már olyan apró fájú kis körtefát, mely csak akkora, mint a karom, és olyan nagy körtét terem, hogy majd gyökerestől felbukik alatta?

 

- Igen, miért kérded? - kérdezte majdnem gyanakvón Szilágyi, aki minden szó mögött tövist rettegett.

 

- Ilyen körte vagyok én a magyar fán. Azért lettem férges. Ha akarjátok, menjünk valami más csodálkozáshoz.

 

Estig egy egész csomó nevezetességet néztek meg. Szilágyi csinált hévvel, túlzottan dicsért mindent, mint aki önmagát akarja belovagolni valamibe. Mindegyre hasonlítást tett az otthoni és a római viszonyok közt, s a hisztérikus nő sokféle bántásával tudta meggúnyolni az elhagyott országot. Bálint egész délután rosszkedvűen hallgatott, s a szemei befelé néztek.

 

Este hét óra tájt megvacsoráltak a San Carlo vendéglőben. Bálint inkább csak ivott, valami erős Etna-bort. Vacsora után haza akartak menni, de Szilágyi, akit a szokatlan bor felélénkített, kérte őket:

 

- Nézzétek, milyen csodálatos holdvilágos este van. Ne menjünk haza. Tudjátok mit? Sétáljunk ki a Szent Péter terére. Nagyszerű hatása lesz, ha legelőször ilyen világításban látjátok meg.

 

Katica nagyon megörvendett a dolognak. Bálint hagyta magát vinni.

 

- Nézze, Katica, ezt a rengeteg embert az utcákon. Mennyien vannak, és mindenik beszél, vitatkozik, nevet, és mégis milyen csend van. S az összefolyó hangoknak milyen halk a muzsikája. És milyen finomak, melegek a mozdulatok, hogy ritmusba verődik tudatlanul is a tömeg. Itt nincs kiötlő betyárkodó hang, nincs káromkodás, nincs köpés: ez a nép a ritmus és a szépség népe – lelkesedett a költő.

 

Bálint különös hangon szólt közbe, melyről nem lehetett tudni, hogy támadó gúny vagy csak tréfa:

 

- Tényleg, így járnak a sümegi cigányok is, a ritmus és a szépség népe.

 

Amint a Tiberisen mentek át, egy úrinő ment el mellettük egy férfival. Szilágyinak felgerjedt a szeme. Megragadta a Katica kezét:

 

- Látta ezt az olasz nőt? Micsoda szépség! A sovány ideges testből hogy száll a dallam minden mozdulattal, mint egy nagyszerű hegedűből. Ez nem magyar tehén, nem szoptatásra és kenyérdagasztásra született nőstény. Látta a szemeit? Micsoda zsúfolt éjszaka, s az arcon háromezer év kultúrájának bonyolult lelki élete. Az ilyen nő lehet csak a lélek szeretője. Nálunk a férfi lelke mindig magános a szerelemben.

 

Bálint kiköpte szájából a cigarettáját, rátaposott. Egypár lépéssel hátramaradt. Elsötétült, türelmetlen hangon mondta:

 

- Ti csak menjetek előre, én majd követlek. Kissé fáj a fejem.

 

Végre kiértek a Szent Péter terére. Mint egy mérhetetlen harang, a holdvilágban majdnem ringva tűnt eléjük az ima roppant bazárja, a leggigászibb istenpörsenés, melyet a halhatatlanság férge feltúrt magának a földből. Fehérek voltak az éjszakában a lépcsők, s fehérek voltak a tér árkádjai. A komoly házi lány, az éjszaka, a hold selyemkendőjével mosta őket. Csak a bazilikával szemben levő kisvendéglőkből vetette ki élők árnyékát a fény.

 

A költő kilendítette kezeit a hold szélesen hömpölygő álmába. Arcán a bosszúálló nőnek sunyi, fogas öröme bújt. Felforrósodott hangon mondta:

 

- Ez a haza, ezért érdemes élni, ez fizeti meg az életet. A nyomorúság sem sajoghat, a halál sem ijeszthet ott, ahol ilyen szépségeket lehet látni ma, holnap, mindig, elmúlhatatlan valóságban.

 

- Jó kiskorcsmák lehetnek azok ott – mondta könnyű, majdnem legényes hangon Bálint, s parasztosan kiköpött az ajkai közt.

 

Szilágyi összerezzent. Nagyon gyermekké, szinte lányossá ijedt az arca. Szemeit sajátságos delejes fényű homály borította el, s úgy nézett, mint éjjel a macska, ha valami furcsát lát. Most már a megbántott nő makacs hisztériájával lobogott fel:

 

- Két és félezer évvel ezelőtt itt már város, történelem és kultúra indult! Ezek már akkor emberek voltak, és fakadt belőlük az emberi jövő. Mi talán akkor még négykézláb jártunk.

 

- Igazad van félig. Négy lábon jártunk. Nagyszerű paripák négy repítő lábán. A mi életünk, a mi énünk nem fért falak közé. Végtelen síkságokat nyargaltunk be, s mindennap örök újat sóvárgó lázzal kergettünk új holnapot. Faltalan, határtalan volt az életünk, az álmunk, a szerelmünk. Végtelen csókban és végtelen álomban voltunk nagy zúdulású rohanó emberzápor. A mi életünk szétölelkezett a napba, a földbe, a végtelen térbe, s az egész természettel voltunk nagyok és erősek.

 

A két férfi már mint ellenség állott egymással szemben, ugyanannak a fájdalomnak két arca. A költő idegesen remegett, ajkaira beteg düh sápadt ki. Olyan volt, mint mikor a végletekig megbántott nő férje szemeibe akarja köpni minden eltűrt szenvedését, egész múltjukat:

 

- Nem értelek, édes Bálint, mert fel sem tudom tenni rólad, hogy csak engem akarnál bántani. Ne menjünk vissza olyan messze a múltba, túlságosan tág és homályos az. Vegyünk csak egy olyan időpontot, mely mindent magába szimbolizál. Mikor ez a nagy emberi csoda itt kinőtt a földből, mi volt Magyarország? Úttalan vadon, mocsár, mocsár, sáros, trágyás, nem emberi vad falvak, félvad, káromkodó szörnyű emberek. Dulakodtak, disznót etettek, ittak és rókáztak. És itt képben, kőben, zenében az emberi szépség legnagyobb csodáit alkották.

 

- Mi volt akkor Magyarország? Hát én megmondom neked, mi volt akkor a magyar falu, a te vad falvad, a te nem emberi parasztod. Hát mi is volt a magyar paraszt akkor? Volt neki istene, volt neki császárja, volt neki hűbéres ura, és ott volt ráadásul a török. Az istenének szolgáit etette, verejtéke egy részével szép kövéresre hizlalta őket, nagy fehér házakat termett nekik, szép bútorokkal, jó bort termő szőlővel. A császárja németjei megsarcolták, marháját elhajtották, vetését elgázolták, kenyerét elvették, asszonyát bántották. A hűbéres ura volt a minden percnyi végzet fölötte. Mindig ott volt életében lecsapó karma, feltátott szája, ütő ökle, szomjas torka. Ő torkig tudta etetni-itatni mindezt kenyérrel, hússal, borral, vérrel. A török kirabolta, s rágyújtotta a falut. Neki csak az eke volt a kezében: az egyetlen fegyver, az egyetlen véső, ecset, kalapács és toll. És ezzel mégis tovább tudta írni a fakadó élet nagyszerű költeményét: mégis ő volt a tápláló kenyér, a védő vér, és mégis: ő volt a szépség. Mert mégis dalolt, hímzett, faragott, virágot ültetett, dús lelke ősi csodái mégis felnyíltak, mint szűzi rengeteg virágcsodái. És vérben, lángban, jajgatásban, robotban volt törhetetlenül izmosan kenyeret, szépséget, jövőt termő nagyszerű magyar paraszt.

 

A költő arca majdnem sírásba oszlott, szemei beteg bántással harapdostak az éjszakába, visítva rontott ki magából:

 

- Te beszélsz így, te, Boór Bálint? Hiszen az egész életed harsogó meghazudtolása annak, amit mondasz. Nálunk egy Boór Bálint száműzött! Ezek pedig itt már kétezer évvel ezelőtt kultúrát csináltak, érted, kultúrát! Csináltak könyvtárt, csináltak egyetemet, csináltak tudományt!

 

- Mi meg barázdákba hasítottuk a vad földeket. Mi szorítottuk hátra a mocsárt, az erdőt. Mi hódítottunk teret az ember kenyerének. Mi nehéz aggódással hajoltunk a serkedő csíra fölé. Mi ápoltuk és tisztítottuk a tejet és húst adó drága barmot, az ember erejét és eszét. Mi szorongtunk az időjárásért, mi kaszáltunk, mi kapáltuk az édes bor tövét, mi arattunk: mi építettük a kenyér roppant katedrálisát. Mi benne maradtunk a föld, a nap, a levegő ős testvériségében, s velük építettük az élet, az egészség erős dómjait. És közben teremtünk dalt, nótát és zsoltárt, teremtünk iskolát, tiszta családot s az új holnap makacs akaratát. Mi csináltuk a lélekké épülő kenyér mindennapi csodás eposzát. Hát ez nem kultúra, ez nem élet? Csakhogy ősibb fakadású, s a mi belső törvényeink szerint való. Mi még fiatalok vagyunk, mi még csak most értünk el ahhoz, hogy ez a földből nőtt időtlen kultúra egy másik kultúrát: szerinte való várost, művészetet, könyvtárt, tudományt teremjen. És fog is teremni, szélesebb nyitású, több egészséget adó, naposabb és tágasabb kultúrát, mint más befalazott beteg népeké. Mi lassú folyású nehéz folyó vagyunk, de kiszáríthatatlan, de minden gáton áttörő. A te híres kétezer éves kultúrád itt: a falak, a városok, a templomok, a könyvtárak százszor is romokban voltak azóta. A magyart vérzivatarok verték, ő volt a történelem nagy falurossza: de tűrt, de hajlott, állított vagy tagadott, és: ravaszul hunyorgatott egymásnak. Behúzta kalapját, befordította a subáját, hagyta múlni a vérzimankót, nem jajgatott, nem kiabált: volt sunyi, makacs erővel győzhetetlen egészséges magyar. Mi vagyunk a föld ereje, a kalász diadalmas fakadása, a nagy síkságok széles lélegzete, új egészség és felvirradó szépség vagyunk mi, érted, és fütyülök a te rothadt kultúrádra!

 

Szilágyinak most már egészen halk sírás lett a hangja. A gyengék, a nők, az eltaposottak menekülő sírása:

 

- Jaj, kérlek, bocsássatok meg, most jut eszembe, hogy én ma estére egy igen fontos összejövetelre adtam a szavamat. Ugye, Katica, megbocsát, ha magukra hagyom? Majd máskor szívesen leszek rendelkezésükre.

 

Egész testében remegett, és nagyon csúnyák voltak a szemei. A két férfi hidegen adott kezet. Katica ártatlanul mondta:

 

- Maga most hazudik, Szilágyi. Milyen különösek maguk. - Aztán mosolygásra derült az arca: - De tényleg jó, hogy elmegy. Még összevesznének Bálinttal.

 

A költő betűnt az idegen éjszakába. Mikor hazaértek, Bálint nagyon jó, széles ellágyulással volt meleg Katicához. Egyszer csak nagyon dicsérni kezdte Párizst:

 

- Oh, szívem, az a város, az az egyetlen város. Ott szelídült legemberebbé ez a furcsa kétlábú állat. Ifjúságom legszebb emlékei s egy nagy újjászületés boldogsága kötnek oda. Ott lehet hinni az emberi munkában, a nagy tömegek jövőjében s az emberi igazság eljövetelében. Mindig jobb voltam, mélyebben tudtam erőimet, és dolgozni tudtam, ha ott voltam.

 

Katica ráragasztotta világos szemeit a férfira, úgy kérdezte:

 

- Miért dicséred nekem most úgy Párizst?

 

Bálint diákos zavarodással hebegte:

 

- Hát, tudod, Róma csak Róma. Templom, makaróni, templom, makaróni: egyik sem az én ételem. Meg itt járvány a malária is. Mi lenne, ha megkapnád! Mi lenne velem nélküled? Csak érted mondom: jó volna, ha holnap továbbállnánk Párizsba.

 

A lány szelíden mosolygott:

 

- Ha te akarod.

 

De mikor lefeküdtek, Bálintból már beteg feszültséggel tört ki:

 

- Csak már reggel volna, hogy továbbálljunk. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy még egyszer találkozzunk Szilágyival. A magyar, ha rothadt, rothadtabb minden másnál. Beteg ember, határozottan beteg. Én pedig nem akarok beteget látni, nem akarok beteg lenni. Én egészséges akarok lenni, én élni akarok.