Szabó Dezső:
 SEGÍTSÉG! 

Hetedik könyv:

SEGÍTSÉG!

 

1.

 

 

 

 

A vonat rohant az éjszakában. Mint hosszú zokogás, horzsolódott tova a sötétség tömör falai közt. Szűkölt, hörgött, sóhajtozott, lihegett a mozdony, jajgattak a kerekek, nehéz panasz verte ki a fekete vasat. És ez a szavak nélküli sírás átment az áthasított földekbe, bemozdult a kalászokba s az erdő hallgatag katonáiba. Felmozdult az ország, s halotti gyászos keringőben indult az elfutó sírás után.

 

Az első osztályú kocsiban csak hárman voltak. A kocsi egyik felén, a zöld plüssdívány kopott eleganciáján egy erős, csontos, fekete hajú, barna arcú, mély tűzzel égő szemű olasz nő ült. Egész élete két nagy fekete szemébe gyűl, s ez a két szem egy ötéves lánykát néz, ki mellette, elfolyva az ülés többi részét, mélyen alszik. A gyermek szőke, s dús ömlésű haja aranyat sátraz alvó kis feje körül. Olyan meleg fakadású ez a haj, olyan illanó finomsággal reszketi körül a szép nagy tiszta homlokot, a lehunyt szemeket, a kis fitos orrot, édesen kíváncsi külön életével, a félig nyílt ajkak csorduló mosolygását: mintha a nap eltévedt gyermeksugarai barangoltak volna errefelé. És hogy meglátták a kis alvót, édes csodálkozásban ottfelejtették magukat pihegő élete körül. A gyermek egyik karja elnyúlt alvó kis teste mellett. Másik kezét öklöcskébe szorítva mellén tartja. Nagy kincset szorongat benne: egy félig leszopott piskótát. A kocsi másik felén, lehetőleg behúzódva a szegletbe, Bálint ül.

 

Ott ül, úgy tesz, mintha aludnék. De leeresztett szempillái alól nézi az alvó lánykát. És élete kinyújtott tenyér lesz, s ez a gyermek megüli, mint kézre szoktatott kismadár, mint most fakadt lágy szirmú rózsa. Meleg áradt szét benne a szívétől a szeméig. Egy könny mozdult fel élete vak rengetegében. Mint kis Hamupipőke, széttipegett az irtózatos tövisek, harsogó tragikus fák, ijesztő szemű szörnyetegek közt. Itt is, ott is elakad: tövis magához szúrja, rossz állat feléje nyúl. De egy ős jóságú barna kendős öregasszony tenyerére veszi, nézi, nézi: - Honnan jöttél, szegényke, miért születtél?

 

Már az olasz asszony is bólogat. Nagy óvatosan lefekteti fejét gyermeke mellé, arcát egészen közel a kis alvó leheletébe, két kezével átöleli a belőle szakadt életet, s már ő is alszik. - Jaj, jaj, jaj! - zokogta az éjszakába ütköző vonat.

 

Jaj, jaj, jaj! Mint fekete ostorok vernek Bálintra a vonat jajgatásai. A barna öregasszony elejti a könnyet, a kinyújtott tenyér elejti a madárkát: már csak éjszaka és sírás a világ. Odatapasztja lázas szemét a kocsi ablakához, hogy belásson az éjszaka bánatába. A csillagok serkedt fényénél lomha hegek, borzas hátú erdők és sápadt síkságok járnak valami döbbenetes, különös táncot. Az éjszaka nehéz szavú megidézésében táncol Magyarország. Az elpazarolt vér, a kimondhatatlan fájdalmak hazája gigászi furcsa haláltáncot lejt.

 

Már a Balaton partját dörömbözi az átvonagló vassárkány. A tó halálos ónszínű tükre temetői néma csendben mutatja a lezuhant eget. Olyan döbbentő, olyan halálos, olyan hallgatag az egész ország a fekete szemfedő alatt.

 

És most már mind tisztábban hallja, hogy egy külön sírás fut a vonat nagyobb zokogása után. - Jaj, édes fiam, ne fuss el, én vagyok a te sírásod. Mi lesz az értelmem nálad nélkül, és mi leszel te nélkülem? - El-elmaradt a sírás, aztán új lihegéssel futott. Már el is szaladt a vonat mellett, hosszú fekete haját berázta az ablakon. Sikoltva előrerohant. De egy kanyarulónál megállt, bevárta a vonatot. Most már két fájdalmas szemével benézett az ablakon.

 

- Jaj, az anyám utánam futott – vacogott a félelem a hatalmas férfiban. Aztán jobban odafeszült a benéző arcnak: - Nem, nem, hiszen ez nem az anyám, ez szegény Baczó Mózes. - De már nem is ő volt. Fehér éhségarcával, sötét szemei néma sírásával Ijjas Nagy Ferenc volt, a Gellért-hegy könyörgő vádlója. Aztán mégis Konkoly Zoltán volt, s meghervadt ajakán hosszú szálú, nehéz bánatú szoltár sírt.

 

Felugrott, kiment a folyosóra. Amint a fülke felforrósodott levegőjéből kilépett, az éjszaka hűse ráhullott, mint egy nedves szemfedő. Felrántotta az egyik ablakot, égő fejét kitartotta az éjszakába. És akkor a kísértő arc belehalványult a levegőbe, de sírása ott maradt. A sírás megint átragadt a földre. A keringő mezők, mintha óriási gonosz rovarok marták volna meg, roppant buborékokba pörsentek fel. Már sírdomb volt minden pörsenés, s a haláldaganatok nőttek, mozdultak, mint fekete kelések. Aztán felfakadt az egész végtelen temető, meztelen, jajgató karok nyúltak az égnek. Éjjféli szörnyű lidércjárás volt az egész ország, s csontkarjait belerázva a végtelen éjszakába, egy mindent túlrontó időtlen kiáltással jajgatta: - Segítség! Segítség!

 

Most már fázott, most már rázta a hideg. Őrült rémülettel menekült vissza a fülke lélegzettelen meleg tömörségébe, ahol mégis egy anya és egy gyermek van. - Jaj, nem futhatok el, utánam jön minden sírás és minden fájdalom. Utánam fut az ország. Hova bújjak, hova rejtsem el a szemeimet, a szívemet? - Jött, hogy odalopja magát a gyermek mellé, az anya erős ölelésébe, hogy legyen melegség és védelem számára a világon.

 

Most már kaján lett a vonat. Nyújtott, gúnyos ritmusban rázta a fülibe: - Stuhlmüller Frigyes, Stuhlmüller Frigyes. - És csurgón, lepcsesen röhögött a név után. Aztán egyszer a Rostás Pál Ferenc sápadt arca kiáltott feléje: - Vigyázz magadra, Boór Bálint, moriturus te salutat.

 

Okvetlenül álomba akarta zsongítani sajgó életét. Gépiesen, fokozott gyorsasággal, újból és újból ismételte magában:

 

 

Egyszer a nagy szénagyűjtők

Kis egeret fogtak,

Hova tegyék, mint büntessék,

Azon tanakodtak.

 

 

Egyszer aztán a szavak szétritkultak, mint napsütött hópelyhek. Sajgás és képek kisüllyedtek tudatából. Nehéz, alvásféle zsibbadásba fáradt. De az állomásnevek mégis átszúrtak életén, mint éjszakába dobott kések.

 

Éjfél után felriadt. Zajos ajtónyitással a határvizsgálás emberei jöttek be. Éjszaka és hideg jött velük a fülkébe. Az anya is felébredt. Előkeresgélte útlevelét, kinyitotta poggyászát. A hivatalnokok és katonák komor, idegen arccal végezték munkájukat. A gyermek alvó testét megcsípte a hideg keze. Az rándult egyet, aztán elnyújtózott. Aztán felült, kinyitotta nagy meselátó szemeit. Egy felébredt édes mosolygás hullt ki arcára. Ráhullt onnan a hivatalnokok, a katonák szemeire. Már mindenkin mosolygás volt a fülkében, s mindenik férfinak apaszemei lettek. Az emberek félbe is hagyták a hivatalos kutatást, megcirógatták az álomba visszahomályosodó kis arcot, s jó köszönéssel kimentek.

 

Most már elaludt Bálint, pihentető jó alvással. Már jó magasan izzott a nyári nap, s a vonat már Trieszt felé kanyargott, mikor felébredt. Még nem nyitotta fel szemeit, de érezte, hogy nézik. Amint lassan felemelte szemhéját, két édes kíváncsiságú nagy gyermekszem nézett rá, s piros mézű kis szájával fakadt feléje:

 

- Buon giorno, signore.⁴³

 

Meleg szétderülés felelt a Bálint arcán. De rögtön nagy ijedelem rángott nyomába. Végigtapogatta testét. Kabátja belsejébe bevarrva, lehetetlenül titkos zsebekbe, kis táskákba osztva volt elrejtve pénze. Minden a helyén volt. A gyermek mosolygása körül nem volt tolvaj.

 

Rögtön nagy barátságot kötött a gyermekkel. Már kötekedtek, játszottak. Az anya is bele-beleszólt a nagy bakalódásba, s jó mosolygások nyíltak arcán. De egy fél óra múlva Triesztbe érkezett a vonat. Az anya és gyermeke kiszálltak. A gyermek arca majdnem sírásra tört. Bálint pedig úgy érezte magát, mint az egyablakú szoba lakója, ha elmegy a reggeli sugár. A régi sírás felfakadt az elmenekült férfiban: - Egyedül vagyok, egyedül vagyok.

 

Úgy tervezte, hogy először Velencében tart nagyobb pihenőt, hova régebben sokszor menekült egy-két heti elbújásra. De egyszerre csak átvillant rajta egy kép, melyet Génuáról, erről a sokarcú városról látott, ahol még sohasem volt. - Génuába megyek, s ha megtetszik, ott telepedem le örökre – mondta magában. - Ott tenger és nagy temető van. A két végtelen közt talán nagyon kis sajgás lesz az én életem.

 

Mikor Mestrénél kiszállt, hogy megvárja a Génuának menő vonatot, s nekitámaszkodva egy vasoszlopnak, egyik lábát poggyászára nyugtatva, holt-vakon nézett maga elé, egy hang ment be a zsibbadásába:

 

- Jó napot, mester.

 

Bálint ijedten rezzent össze. Mintha mégis egy hazai kéz nyúlt volna utána, s fogta volna meg az elfutó karját. Katica állott előtte, jobbra súlyosodva egy karján lógó roppant bőrtáska terhétől. Arca olyan nyugodt és természetesen mindennapi volt, mintha a pesti élet könnyű véletlenében találkoztak volna össze.

 

- Hogy került maga ide?! - riadt rá Bálint.

 

A lány arcára széles gyermekravaszság derült:

 

- A vonaton. Harmadik osztályon jöttem. Tudtam én, hogy mikor a mester azt mondta nekem, hogy még találkozni fogunk az elutazása előtt, az csak olyan gyermeknek való bonbonhazugság volt. Ezért még aznap este összepakoltam mindenemet. Másnap reggel elcipeltem a poggyászomat az állomásra, betettem a ruhatárba. Aztán napról napra reggeltől estig ott ácsorogtam a mester lakása körül, hogy meg ne szökhessen. Mikor pedig láttam, hogy autó áll a ház elé, s hozzák a mester poggyászát, tudtam, hogy illan már a madár. Hopsz, rögtön egy kocsiba ültem, s ki az állomásra. Harmadosztályú jegyet váltottam, és elbújtam a harmadosztályú váróteremben. Mikor aztán a vonatra felült, én is felsurrantam. Trieszttől kezdve minden állomáson lestem, nem száll-e ki az én szökevényem. Most aztán itt vagyok. Ha én belekapaszkodom valakibe, az nem menekülhet tőlem.

 

Bálintban majdnem haraggá lett az aggódás:

 

- Nézze, Katica, ne legyen olyan gyermek. Én látom magamat, tudom, hogy mennyire romokban vagyok. Nem tudom elviselni, hogy az én sorsom súlya mást is nyomjon, hogy az én fájdalmam más életét is keserűvé tegye. Nehéz, megvénült, elevenre nyúzott ember vagyok, s a világ minden érintése fáj nekem. Még a jóság is teher már nekem. Olyan hamar komisz lennék magához, és ez nekem fájna legjobban. Nagyon kérem, mind a kettőnkért, tegyen le erről a csacsi felbuzdulásról. Elmegy szépen Velencébe, megnézi. Ha akarja, oda elkísérem. Aztán egy nagyot sírunk, maga visszamegy Budapestre. Maga fiatal, élet és család van még előtte. Bűn volna egy egészséges szép jövőt elpazarolni egy beteg emberért, akin már úgysem segíthet.

 

Katica megint a szokott csodálkozó karikára nyitotta szemeit. Újból ismételte szokott töprengését:

 

- Csodálatos, csodálatos!

 

Bálint majdnem türelmetlenül kérdezte:

 

- Mi az ördögöt talál maga csodálatosnak ebben, amit józan ésszel még vitatni sem lehet?

 

A lány előrenyújtotta egyik sovány karját, mintha egy iskolai táblán valami felírt képletet magyarázna:

 

- A múltkor is azt kérdezte, miért mondom, hogy csodálatos. Azért mondom, mert csodálatos, hogy egy olyan zseni, mint Boór Bálint, tud néha olyan lenni, mint egy közönséges józan eszű ember. Mond szavakat, szavakat, és azt hiszi, hogy elintézhet velük valamit. Hát nem veszi észre, hogy nekem muszáj követnem, hogy az egy rajtam fölül álló akarat, s hogy ennek nem lehet nem engedelmeskedni?

 

A férfi hallgatott. A lány most már gyermekké hízelegte a hangját, hogy bennebb menjen a férfiba:

 

- Mester, szegény Mózes emlékéért ne kergessen el magától.

 

Bálint egy pillanatig nem felelt. Arcán nagy szelídség, szemeiben messze néző szomorúság ült. Nagy sóhajtással esett ki belőle:

 

- Jó hát, Katica, jöjjön, legyen Antigoném. De nagy bolondok vagyunk mind a ketten.

 

A vonat pár perc múlva megjött. A vasúti kocsiban már tréfa is halványult a férfi ajakára:

 

- Hogy engem negyven nem tudom hányadik évemben egy huszonöt éves leány megszöktessen!

 

Katica mintha valamin tűnődött volna. Aztán éneklő iskolás hangon kérdezte:

 

- Mester, ugye, Olaszország éghajlati viszonyai nagyon különbözők?

 

- Igaz, lelkem, és Milánó vasúti gócpont élénk rizskereskedéssel – felelt nevetve Bálint, de egy új sóhajtás mondta benne: - Szegény kislány, nagyon nehéz batyu leszünk mi egymásnak.

 

Katica nagyon eleven lett, s csak úgy bimbózott belőle a szó és a nevetés. De beszéde legtöbbnyire könnyen maga elé dobott kérdések volt, melyekre maga sem igen várt választ:

 

- Mester, mi volt írva arra az oszlopra? Mester, miért áll ott az az öregasszony? Miért nem árultak semmit ezen az állomáson?

 

Nevetései pedig sajátságos, önmagukért való gyermeknevetések voltak, melyeknek okát nem lehetett látni. Egyszer aztán, úgy a századik kérdés után, észrevette, hogy Bálint, odabágyasztva fejét a kocsi falához, elszenderedett.

 

Éjféltájt érkeztek Génuába. A nyári éjszakát átlehelte a tenger, s mégis frissesség és új holnap biztatott a sötétben. Bálint melle felduzzadt, arcára valami sajátságos széles fény derült ki, mint mikor valaki egy napos országút nagy ígéretébe néz. Oh, hátha most az éjszaka titkából kijön a végzet intése, az élet nagy szánalma, mely irányt ad és új élethez igazít! Mély hallgatás sűrűsödött köréje, melyet a Katica kérdései sem tudtak átszúrni.

 

Autóba ültek. Alig értek a szomszéd utca sarkáig, a gépkocsi haragosan felmorgott, és megállt. Az olasz sofőr káromkodott, leugrott, felnyitotta a gépet, babrált vele, káromkodott. Próbálta újból megindítani, nem lehetett. Megállított egy mellettük üresen elhaladó gépkocsit, odaszólt Bálintnak:

 

- Tessék átszállni ebbe az autóba. Ezt megvette a fészkes fene.

 

Bálint valami különös ijedtséget érzett. Mintha megroppant volna benne valami, s nem tudná, vajon nem az élet egyik tartó kötele-e. Átcipekedtek a másik autóba. Az nagy olasz vigassággal indult útnak. Már közel voltak a Deferrari térhez, mikor ez az autó is mondott valami nagy dühöset az éjszakának. Megállott. A sofőr piszkálta, fújta, szidta. A kocsi némán tűrt, és nem mozdult, mint egy pocsolyába feküdt bivaly.

 

- Tessék kiszállani. Ezzel az isten sem megy tovább – mondta a sofőr.

 

Az érkezés tömegei már széthullámoztak. A kocsik is már mind elhaladták őket, még zajuk is elhalt. Sötétek és néptelenek voltak az utcák. Katica ijedten sikoltott fel:

 

- Mi a baja, mester?

 

Bálint ott állt az éjszakában, a két földre tett csomag közt. Arca kifehérlett az éjszakából, mint egy vízszínre vetett halotté. Fogai összevacogtak, szemei irtózatos félelmet mondtak. Látni lehetett: ha valaki egy ujjal meglöki ezt az óriási testet, felbukik, és saját súlyával szétzúzza önmagát. Rekedten lihegte:

 

- Hiába minden. Mindennek vége van. Nincs remény.

 

- Mester, mester, mi lelte? - könyörgött Katica.

 

De az őrült rémület süket falán nem kopogtak át a kérő szavak. Bálint úgy állott, mintha egy elébe sápadó rémmel beszélne. Fennhangon, sajátságos hanglejtéssel, mint aki igézet alatt más akaratával beszél, mondta az éjszakának:

 

- Vigyázz magadra, Boór Bálint, moriturus te salutat.

 

A lány most már ijedten ragadta meg a férfi karját:

 

- Mester, édes mester, mi baja van? Ne álljunk itt a sötétben, mert nem kapunk helyet sehol. Menjünk, keressünk egy szállodát.

 

A meleg kéz érintése visszahozta a férfit a szokottabb fájdalmához.

 

Csendesen mondta:

 

- Nincs semmi bajom, csak halálos fáradt vagyok. Az az eladási hercehurca nagyon megviselt. Alszom majd egy hétig. Most pedig tényleg siessünk.

 

Végigjárták a nagyobb szállókat: már sehol sem volt hely. A két árva úgy kóborgott az alvó város kietlenségében, mint két kergetett lélek. Végre mégis sikerült a kikötő felé egy nyomorult kis szállóban két szomszédos szobát kapni. Irtózatos szobák voltak; minden piszkuk és rongyuk mutatta, hogy inkább a kolduscsók pillanatnyi menedékei szoktak lenni. De az ablakokból látni lehetett a világítótornyot a tenger roppant fekete alvása fölött.

 

Bálint, mikor magára maradt, látta, hogy lehetetlenség lefeküdnie ebbe az ágyba, mely még maszatos volt a csatorna-Vénusz minden verejtékétől. És hogy nem tudna még egy bútort sem megérinteni itten. Leült a batyujára, a lámpát nem oltotta el. Nézte a sorsát.

 

Pár perc múlva kopogtattak az ajtaján. Nagy erőlködéssel, szétvetett lábakkal cipelve holmiját, Katica menekült át a saját szobájából:

 

- Mester, engedje meg, hogy itt bújjak meg egy sarokban. Irtózom abban a piszokfészekben egyedül lenni. Majdnem féltem benne. Pedig, ugye, nem vagyok gyáva?

 

Letette batyuját. A két kihullott lélek a piszkos szoba síró ínségében, az idegen éjszakában, előrefáradt arccal ült egymással szemben. De a férfi nem látta a lányt.

 

 

 

 

43. Jó napot, uram. (olasz)