Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!
Hatodik könyv:
AZ ÖSSZETÖRT SZOBROK
3.
Nem ment be a faluba. A réteken át vágott neki a Harasztnak. Még reggel hat óra sem volt, s a füvek és virágok kis tenyereikben vízcseppet tartottak Májusnak, hogy mosdassa frissre menyasszonyi arcát. Az éjjelt Tapolcán töltötte egy szállóban, s a hajnali vonattal jött Sümegre: búcsút venni az odarögzött napoktól és Bokodytól.
Az a három hét, amit kiszabadulása után Budapesten töltött, egy új életre készülés lázas intézkedéseiben telt el. Vagy inkább: az elszakadás készületei voltak a régi élettől: mindentől, ami eddig élet és én volt számára. A jövő alaktalan homály volt előtte, s talán nem is volt benne akarat, mely felnyissa szemeit arra, hogy mélyebben fürkésszen bele. Élete egyetlen akarat, egyetlen lázas gondolat volt: elszakadni, elmenekülni.
Másnap reggel, amint felébredt tragikus otthonában, a más ember megütött szemeivel döbbent a tegnapi romokra. Ott feküdt idomtalan darabokban egész élete. Mindaz, amiért fájdalmas faja kitermelte magából, hogy legyen múlhatatlan tolmácsa a magyar sírásnak a világ egybetorló lelkében. Az első pillanatban azzal az elzuhanó, halálos félelemmel nézett magára, mint mikor az apa észreveszi, hogy egyetlen fián az őrület jelei mutatkoznak. Percekig dermedt jajgatással nézte a vérnél véresebb csatateret felrémült szemei néma zokogásával.
De azután a földet hasító ősök felmozdultak benne, s visszahozták életébe az ős elküldő erejét. Most már csak értelem volt, két tiszta világú szem, mely oly megfogóan meg tudta látni a millió apró jelenség záporában a törvényt és a betegséget. És amelyekkel önmaga felzilált világába is úgy tudott nézni, mint mély szemű orvos az ismert betegre. Most már nem szabad habozni, most már minden eszközzel menekülni kell, hogy rá ne lepjen a minden halálnál halálabb halál. Elmenni innen, elfutni a rossz szemek és ellenséges arcok elől, kiszakadni volt napjai lidércnyomásából, levetni magyarsága Nessus-ingét. Új ég sátora alatt, új levegő csókjában: nem harapásra közeledő emberek közt új életre fürdeni.
És már az ősöktől kapott makacs paraszti számítással méregette a teendőket. Könyvtára állott vagy másfél ezer kötetből, általában igen értékes könyvek, köztük sok ritka kiadás. Bútorai közt is volt egy-két értékesebb régiség, s a többiért is csak adnak valamit. Azután megvoltak irodalmi és politikai harcainak eredeti kéziratai. Ha sikerül divattá forrósodó érdeklődést felvernie holmija eladása körül, az efféléért a gyűjtők sok pénzt adnak. De a legjellemzőbb volt erre a makacs erejű életre, mely még saját hullásait is át tudta szervezni gyakorlati védekezéssé: hogy a tegnap szétzúzott szobrok töredékeiből kiválogatott minden olyan darabkát, mely a szépségnek egy-egy tört csókját tudta még a szembe lopni. Egy kinyúlt kéz könyörgését, egy szem szomorúságát, egy tört kar mégis mozduló erejét. Természetesen ezekből a roncsokból várta a legnagyobb összeget. Az összesből csak fog annyi összejönni, hogy egy-két évig megélhet külföldön. Aztán lesz, ami lesz.
Hatalmas plakátokat nyomatott, és végigragasztotta a városon. A hirdetésben sajátos zsúfolt, bekalapácsoló mondataival elmondta, hogy örökre elhagyja Magyarországot, és mindenét eladja. El könyveit, melyek közt sok a ritkaság, bútorait s egy rossz pillanatban összezúzott műveinek még művészi értéket jelentő darabjait. Az eladás június tizedikén fog kezdődni a lakásán, és egy hónapig tart.
Ez a hirdetés mégis megkondította a részvét harangjait. A lelkek megérezték, hogy nem egyetlen ház égését jajgatja, s hogy egy faj egyetemes meggyilkolása idéz tetemre ennek az egy férfinak az elzuhanásában. Egyszerre elrendeltetett tisztaságában állt előttük ennek a menekülő titánnak a tragédiája, aki olyan egyedül harcolt, mindig saját tagjaiban, saját szívében vérezve, nem kapva és nem követelve magának semmit, s aki most is saját szenvedésével fizeti magát. És ennél a látásnál, mint egy irtózatos titkos gyilkosság, felszínre tűnt, amit elkövettek e végzetes magyarságú géniusz ellen. És mint éjjel felkiáltott alvó döbbent fel a szem a megmaszlagolt fajban: hogy ennek az embernek az esete az egész faj lassú, ügyes kigyilkolásának a megmutatása.
A tömeghisztéria felébredt. A kíváncsiak, az igazság kelekólái, a felfakadt magyarok, az előre szaglás ügyesei lármázni kezdtek e tragikus név körül. Póstás Lajos, az ő örökös holnapra átdugott csápjaival annyira ment az alibije megalapozásában, hogy egy vezércikkében, melyet a magyar géniusz tragédiájáról élelmeskedett össze, röviden megemlítette Boór Bálintot is mint agyonhallgatott magyar zsenit. A lapok általában, bár minden kísérő ajánlás nélkül, feltűnő helyen közölték hirdetése szövegét. Csak a germán klerikalizmus lapjai kísérték kárörvendő rikácsolással s aljas magyarázatokkal a megvert titán utolsó menekülési kísérletét.
Május végén aztán, mikor már minden előkészületet megtett az eladásra, sőt útlevelét is megszerezte: elhatározta, hogy a hátralevő pár napot arra használja, hogy még egyszer utoljára beszívja életébe a sümegi halmok mosolygását. Bármennyire is elkapta vitorláit az élet: a parthoz erősítő kötelek ott vannak, s ha nem megy el eloldani őket, még mindig visszaránthatja a sümegi föld.
Csend és magánosság volt a sümegi réteken. Az éjszaka könnyei még csurogtak a fűzfákról. Az egyik mező közepén egy magános szürke csacsi éldegélt tovább. Fiatal volt még, s szemei nagy álmélkodással szívták a világ tőgyét. Nézte, nézte a kék reggelbe felmosolygó sümegi hegyeket, az öreg várromot, az emberek egymás mellé bújt lakását, meg-megcsóválta a fejét, és megint nézett. Bálint megállott: nézte a falut, a várromot, a néző csacsit.
Minden mosolygás volt, megelégedés, s az élet boldog hite. A kis házacskák olyan szelíden, olyan játékosan simultak egymás mellé, el sem lehetett volna hinni, hogy ebben a sugárzó kis világban nagy árnyékú tragédia is születhetett. Mintha nem is emberi házak lettek volna a nap fényes polcain, hanem boldog kalitkák. Szinte várni lehetett, hogy tündöklő kanárik csapata fog kirepülni a reggelt lobogó ablakokon, odacsiripelni az életnek: köszönjük, hogy olyan szép vagy.
Bálint úgy érezte, hogy teste odahajlik az elrévülő kis csacsi mellé. Hogy már négy erős védelmű patás lábon támaszkodik az értett súgású földre. Hogy feje szelíden hajlik a füvek közé, és érti az anyag beszédét. Ínyében ott volt a zsenge fű íze, szemeiben a lélek nélküli világ rezdületlen nyugodtsága. Úgy érezte, hogy állat, ős visszatéréssel boldog hulláma az örök anyagnak, hogy a lélek rég kiveszett belőle, hogy nem ember, hogy nem fáj.
Továbbment. A nagy poros országúton kellett átmennie. Nagy felvert ragyogó porfelhőben a barmok mentek ki a legelőre. Egy gyermek kürtölt nekik. Valami ősi honfoglalás volt a nehéz állatok ringó előremozdulásában. Oh, és milyen mély, megmondó világtörténet voltak a szemeik!
Kiért a Harasztra, a földnek erre a kitárt tenyerére, melyet most zsenge fűvel vert ki a tavasz. Most már majdnem futva ment a Bokody-tanya felé. A kis házikó mintegy eléje úszott az áradó napfényben. Új kerítése volt a birodalomnak szép fehér bőrű nyírfából. Mellette már egy nagy gabonatábla is zöldült. Bálint most meglassította lépteit, s elfogódott, fuldokló szívvel közeledett a házikóhoz. Vajon van-e joga idejönni az élet hitének s a munkának e csendes szigetére? Nem fog rájuk hullani valami az ő tragédiájából, mely megnyomja egész életüket? És hátha itt is ijedt arcokat és hűvös szíveket fog találni? Ezt már nem viselné el, ez fájóbb marás volna mindeniknél.
Anna az udvaron etette a disznókat. A falánk állatok visítottak, gurguláztak, sírtak és szerettek az evés örömében. Valósággal a zabálás nagy operáját teremtették meg. Az ajtó előtt az öreg Bokodyné, a Tamás édesanyja ült a földön, s valami embercsöppség lobogott ki az öléből. A fal mellett valami állott, nem lehetett tudni, teknő vagy ágy, s egy kis hervadt kéz lógott ki belőle. Mariska az ágyneműt hordta ki a napra a házból. Tamás s az Anna két fiúgyermeke nem voltak láthatók.
Bálint belépett az udvarba. Némán megállott, és nézte a mindennapi eposz csendes omlását. Az asszony megérezte az idegent az életen. Elfordult a disznóktól, s ferdén tartva fejét odanézett a kapuhoz. Naptól égett, munkától cserzett barna arcán végigsugárzott az öröm, s boldog felmosolygásában még kancsalabb volt. Kiszélesedő szívvel kiáltotta:
- A Boór Bálint nagyságos úr! Isten hozta!
És már odarohant, meg akarta csókolni a művész kezét. Az átölelte, s nagy cuppanó csókot nyomott a barna arc fehér jóságára. Mariska már felvisított:
- Apuka, apuka, itt van a Boór Bálint bácsi!
Egy űzött bölény vad szökései hallszottak, s nyomában két gyermekvisítás. Hátulról, a kertből, ingujjban, mellén szétnyílt ingben, foltokból összeszelídített nadrágban, mezítláb, sáros kezeit kilóbálva a tavaszba, az elfeketedett képű Bokody rohant elő. Hangja zsúfolt volt lélekkel:
- Nagyúr! Nagyúr!
Azzal odafutott Bálinthoz, nagy bolond zokogó örömmel ledobta magát a lábához, átölelte térdeit. Kiáradó kék szemeiből csurogtak a könnyek. Mint áldozati felmutatás titokzatos szavát, mint szívet felajánló himnusz refrénét kiáltozta:
- Nagyúr, nagyúr, nagyúr!
Bálint felölelte magához a bolondos embert. Már ő sem volt a régi erős. Szemei elhomályosodtak, ajkai reszkettek. Hallgattak. Egypár percig csend volt az udvaron. Kitárt sugárszárnyaival a kis ház fölött lebegett az élet egyetlen mentsége: a szeretet. A gyermekek is megérezték nagy suhanását. Elrévült boldog arcot tátottak a nagyok felé, és ők is hallgattak.
Anna levette kötényét felpatakozó szemeiről:
- Megyek, megyek, készítek egy jó kis reggelit – mondta, és meleg zokogás volt a hangja.
Akkor Tamás nagy szőrös cigánykezeivel megragadta a Bálintot, s szétkacagó boldog diadallal vonszolta az édesanyja felé:
- Nézd, nézd, nagyúr, a huszadik század legnagyobb drámai színészét.
A huszadik század legnagyobb drámai színésze a nagyanyja ölében ült, s rövidke egy szál ingéből minden meztelenségeit odaajándékozta a napnak. A nagy dülledt kék szemek, a sertés haj, a belső áradású elámuló arcocska szóról szóra ismételte a megújrázó életnek Bokody Tamást. Bálint lehajolt, kiemelte a kis művészt a nagyanyja öléből, arcát odatemette a kis meleg testhez. Mintha az életnek ezt a friss habját át akarná járatni életén, hogy átmossa zsenge lehével. A gyermek méltó volt apjához: egy cseppet sem ijedt meg. Édes gőgicséléssel nevetett a meleg arc csiklandására, kezecskéit kacagva lóbálta apja felé.
- Apuka, apa – ismételte szótárának jelentékeny részét.
Az öregasszony napba néző, összehúzott szemmel tapogatott az idegen férfi felé. Aztán öreg szája mosolygásfélére görbült, s felfedte a fogatlan ínyt. Öreges, fakó hangon mondta:
- Ni, Boór Bálint nagyságos úr.
Tamás kissé elárnyékosodott:
- Nagyon öreg már az öreg. A szegény édesapám meghalt az ősszel. Anyám odahívott bennünket a régi házhoz, de én nem tudtam itt hagyni ezt az új életet, melyet én teremtettem. Aztán mi csaltuk őt ide. A régi telket eladtuk. Az öregnek már csak unokája a világ.
Az öregasszony már vissza is vette az ölébe a kis Tamást. Bálint szétnézett a gyermekeken:
- De megnőttetek, kis pulyák. Kovász van a Haraszt levegőjében – mondta, és megveregette arcukat.
A kis Pista egy pontra mutatott ujjacskájával, s nagy bölcs elszomorodással mondta:
- Manci beteg, szegény Manci beteg.
Bálint odanézett. Az ágyféle teknőben, felülve, egy sápadt kis jószág nézett rá nagy beteg gyermekszemeivel. A lázhervasztott kis arcocskán, az elcserepesedett ajkakon, a szenvedésre szokott szemeken bajosan lehetett megismerni a régi kis dacos, házsártos, hangos zsarnok Mancit. Bálint odament:
- Mi bajod van, kis Mancika? Megismersz?
A gyermek nagy szemeit, mint két halálos virágkelyhet nyitotta a férfira, de nem szólt. Bálint édes simogatású hangon ismételte:
- Nem ismersz meg, Mancika? Hogy hívják a bácsit?
A gyermek arca fellázasodott, kis fejét oldalra hajtotta, mintha nehéz erő hívná a földből, hervadt kezecskéjét odaszorította az oldalához:
- Jaj – mondta csendes gyermekmegadással.
A Bálint arca holtfehérre változott. Vonásai szétestek, s szemei nyílásában nagy rémület volt. Elfordult az ágytól, két-három lépést tett a kert felé. Aztán megint visszafordult, s úgy nézett a gyermekre, mint mikor az életrengeteg lombjai közül elősejlik a végzet arca. Tamás észrevette, hogy valami történt benne. Elhárító, kedélyes hangon mondta:
- Menjünk, nagyúr, amíg Gertrúd elintézi a reggelit, nézzük meg a Bokody-uradalmat.
A gyermekek buzgó, figyelő szeretettel botorkáltak a két férfi után. Látszott, hogy nem tudnak vissza-mindennapiasodni a ma nagy eseményétől. Tamás szétbimbózó szavak dús vadrózsabokra lett. Minden bokornak, fának, káposztazászlóaljnak, kaporezrednek elmondta a történetét, az illető növény természetét, kényességeit, kacérkodásait a halállal s az élet fortélyait, melyekkel gyümölcsbe csalja őket. Aztán széles karlendítésekkel a gabonaföldje eposzát szavalta. Elrészegült arcán ragyogott a széles vigyorgás, mikor mondta:
- Tiborcék elbírnak még egy örököst. Anna már hordja is vagy két hónapja.
Bálint türelmesen ment vele, és odahajolt kizengő eposzának. De szemei befelé néztek, s arcán látszott, hogy lelke széleit felébredt kutyák marják. Hirtelen, majdnem durván kérdezte:
- Te, nem vetted észre, hogy az a gyermek hasonlít rám?
- Melyik? - kérdezte gyors megütődéssel Tamás.
- A kis Manci. Ugyanazokat az árnyékokat látom az én arcomon is. - Úgy tett, mintha nevetne, de nevetése a félelem vacogása volt: - Mikor kérdeztem, hogy ki vagyok, azt felelte: jaj. Igaza van, én vagyok Jaj bácsi.
Tamás megállt a boldogságában, mintha szégyenlené. Mélyre szántó komoly szemekkel nézett barátjára:
- Nagyúr, maradj hosszabban itt közöttünk. Fáradt vagy, a falu visszaerősít – mondta könyörgő mély szeretettel.
Bálint különösen nézett rá:
- Hát nem olvastad a lapokat?
- Nem én. Újévkor láttam utoljára a Budapesti Hírlap egy kéthetűs számát.
- És a faluban nem hallottad senkitől?
Tamás már megijedt:
- Mit? Én néha két hónapig sem megyek be a faluba. Mit kellett volna hallanom?
- Hogy eladom mindenemet, s véglegesen külföldre költözöm. Meg is hirdettem már az eladást, június tizedikén kezdődik.
Bokody behúzta a nyakát a vállai közé. Arca, szeme fájdalmas lett, mint a megütött kutyáé. Csendes kérleléssel búgta:
- Nagyúr, nagyúr!
Bálint ingerülten robbant ki:
- Talán nem helyesled?
Tamás mellére lógatta sörtés fejét. Lábai ide-oda tipegtek:
- Töltsd itt köztünk a nyarat, nagyúr, legalább októberig. Akkor kérdezd újból, akkor felelek.
A felhőtlen jókedv már tovarebbent. A tavaszi természet győzelmi indulójában, a boldog napsütésben már ott állt mögöttük a kimondhatatlan fájdalom. A gyermekek is megérezték hűvös testét, s reggelire terítő anyjuk köré oldalogtak. A két férfi elszótlanult.
A reggelinél Bálint elfojtott hangon kérdezte:
- Ki vette meg a házunkat?
Bokody majd lenyelte a kanalát. Nehéz lélegzettel mondta:
- Nem túlságosan zsíros ez a lángos?
A Bálint arcán türelmetlenség lobbant át. Majdnem lihegve ismételte meg a kérdést.
- Visszavesszük azt még tőle – felelt Tamás, és nagy biztonság volt a hangjában.
-Tamás – tört ki fájdalmasan Bálint -, te nem a kérdésemre felelsz!
Bokody megszontyolodott, mint egy pirongatott diák. Tette, mintha nem emlékeznék:
- Anna, hogy is hívják a téglagyár könyvelőjét?
- Tudja a csuda. Meg nem tanultam a nevét egy hónap alatt. Valami Frigyes, azt tudom.
Tamás vergődött:
- Igaz, igaz, Frigyes, ennye na: Stuhlmüller Frigyes! A tavaly jött ide hozzánk. Nem rossz ember, s már tud valamit magyarul. Különben nagy ébredő magyar. A házfelavatására még Pestről is jöttek le fajvédők, ébredő magyarok s más efféle hangos emberek. Olyan dáridót is csaptak, hogy idáig elhallszott.
- Jaj, milyen fehér lett a Bálint bácsi! - kiáltotta a kis Pista.
Bokody és Anna nem mertek Bálintra nézni. Egypár perc múlva Anna szelíd jósággal terítette a fájdalmas titán elé:
- Nagyságos úr, maradjon itt nálunk a nyáron. A szobát teljesen a nagyságos úrnak rendezem be. Úgyis a nagyságos úr holmijával van tele, amit idehoztunk az árverés elől. Mi úgyis a konyhában élünk, Tamás pedig künn hál nyáron az eresz alatt. Olyan boldogok volnánk mindnyájan. Ez a bolondos Tamás sem volna olyan szomorú. Mert ez nem olyan ám mindig, amilyennek a nagyságos úr előtt mutatja magát. Néha rájön valami csuda szomorúság, s olyankor három napig nem tudom szavát venni. Még a kis Tamásra is úgy néz, mintha fel akarná villázni a szemeivel. A nagyságos úr egy kicsit rendbe hozná a fejét.
Ez a másik fájdalom elzsongította Bálintban a száguldó zivatart. Mély, meleg szomorúsággal nézett Bokodyra:
- Te is, Tamás, te is? Hát a Haraszt mégsem gyógyít meg mindent?
Bokodynak nagyon zavarosak lettek a szemei. Borzasztóan zsörtölődni kezdett:
- Ugyan, mit kárpálsz, mit tudsz te! Még a Gertrúd szerepét sem tudod eljátszani. Szomorúság, szomorúság! Mi a fenén szomorkodnám én! Néha a főzted elrontja a gyomrom, annyi az egész. Sohasem tesz fokhagymát a tárkonyosba, csak azért, hogy engem emésszen. Menj gyorsan, hozzák a korpát!
Egy öreg paraszt tartott a tanya felé, vállán egy zsákkal. Bejött az udvarra, szerencsés jó reggelt kívánt. Anna pénzt hozott ki a házból, átvette a korpát, útnak eresztette az öreget. Mikor visszajött, hogy elszedje a reggelit az asztalról, két darab százast tett az abroszra:
- Végre már lassacskán olcsóbb lesz a világ. Ma két százast visszaadott a Mihály bácsi.
Az öreg Bokodyné eddig szótlanul tartotta kis unokáját ölében. Most felhőkölt, élete fellobbant, mint a puskaporral hintett parázs. Két szeme lecsapott a két bankjegyre. Idenézett, odanézett, úgy oldalvást oda-odakémlelt fiára és menyére. Gyügyögette a kisfiút:
- Tamáska hintázni akar, hinta, pilinka, sümegi szép bokréta, nagymama hintáztatja Tamáskát.
Felállott. Reszkető kezeivel belerázta a tavaszba a kis testet, aztán mintha lefáradna, félig ejtve letette az asztalra, rá a két bankóra. Aztán szépen alányújtotta a kezeit, s most már a pénzzel együtt vette fel a gyermeket:
- Tamáska álmos. Tamáskát beviszi nagymama aludni. - És lassan, nagy boldog jóllakással az arcán tipegett be a házba.
Anna és Bokody összenéztek, mosolyogtak, de nem szóltak semmit. Mikor a két férfi magára maradt, Tamás szörnyen nyöszörgős képet vágott:
- Úgy látszik, valami hűlés állott belém, fáj a véknyom meg a farcsíkom is. Ma nem dolgozom. Tudod mit, mester, menjünk ki a temetőbe.
Bálintnak megint rámelegedtek a szemei:
- Jó fiú vagy te, Tamás, de hiába minden. Engem már semmiféle temető nem tart vissza. Az élők agyonütötték bennem a holtakat is. El kell mennem, öreg, ez a megfellebbezhetetlen parancs. Másként már úgysem használhatok ennek a szerencsétlen fajnak. Így talán megmutató szimbóluma leszek egy ezeréves irtózatos csalatásnak.
Már nyugodt-lassan beszélgetett terveiről. Olaszországba megy. Először végigutazza, hogy kiöblögesse életéből a megmérgezett éveket s vitriolmagyarságát. Aztán, ahol legjobban megszereti, letelepszik. Vissza fognak még jönni erői, nagy művészi sejtelmek gomolyognak még életében. Alkotni fog, lesz új hatalmas Atlasza az olasz művészetnek. Ott nem lesz bűn, hogy géniusz és magyar.
Az egész tanyán folyt a munka. Mariska a szobában takarított, Anna csirkéket gyilkolt, a fiúk az ebéd zöldségeit szedegették össze a kertben. Az öregasszony künn az udvaron mosta a kis drámai művész festői igénykedéseit.
Bokody vidámra akarta hangolni a napot. Mosolyogva mutatott édesanyjára:
- Láttad, nagyúr, az előbb az öreget, hogyan kerítette kézhez a kétszáz koronát? Menjünk be a konyhába, mutatok valamit.
Bementek. A konyha egyik szegletében állott az öregasszony ágya. Tamás felemelte a vörös tokos nagy párnát. Alája mutatott:
- Nézz ide, nagyúr.
Bálint elámult, s most mégis jó kacagás esett ki belőle. A párna alatt mély gödör volt ásva a szalmazsákba. Ez a gödör csodálatos dús szezámja volt száz és száz apró kincsnek. Lehetetlenül összegyűrt ötven-, száz- és ezerkoronások, ezerarcú gombok, rozsdás kacor, félre lefogyott cérnagombolyag, szalagvégek, különféle rongyok, madzagok, két rossz patkó s más babrája a furcsa ember életének. Tamás visszatakarta a párnát a kincsre:
- Az istenért, meg ne lássa az öreg, hogy itt jártunk. Azt hiszi, hogy semmit sem tudunk róla. Hetvenöt éves, alig eszik valamit, semmi szüksége nincs, de ha volna is: mindent nyíltan vehet tőlünk. De ő nem akar soha semmit. De egyetlen szenvedélye még most is mozgatja az öreget. Eldugdos minden olyan dolgot, melyről azt hiszi, hogy mi nem becsüljük eléggé, s a mi kezünkön kárba menne. Néha napokig elsomfordál egy-egy ilyen haszontalan zsákmányért. Szegény édesanyám, mintha ezt a cókmókot azért gyűjtené, hogy mint a gyermek verekedő nagyobb társának, odatartsa a halálnak: „Bácsi, ha nem bánt, ezt mind magának adom.”
Később, a Tamás megismételt ajánlatára, mégiscsak kimentek a temetőbe. De Bálint szótlan, ideges volt, fáradtnak panaszolta magát, s hamar visszatértek. Ebéd alatt sem tudott felderülni, pedig a szegény Anna minden művészetét elébe tette. Ebéd után a kertbe egy fa alá leterítettek egy vastag pokrócot, párnát tettek rá, hogy a jó hűs árnyékban, a rezeda és viola illatában szunnyadjon egyet. Bokody már valami kerti munkához fogott, s azt gondolta, hogy vendége javában alszik. Lábujjhegyen odalopózott, hogy olvasson a lehunyt arcban, hát a pokróc árva-üres volt. Az egész kertben sehol sem volt Bálint. Tamás kikerült az udvarra. Ott állt Bálint a beteg kis ágya mellett, s nézte a hévségtől elgyököntött kis alvót. Amint Tamást észrevette, összerezzent. Aztán sajátságos, rejtett lázú hangon mondta:
- Hiába beszélsz, ez a gyermek hasonlít Jaj bácsihoz.
Napszállta felé odaszólt Tamásnak:
- Egypár percre bemegyek a faluba. Kissé fáj a fejem, veszek egy-két aszpirint a patikában.
Tamás már buzgólkodott:
- Várj csak, vegyek tisztességesebb bőrt magamra, én is veled megyek.
A Bálint arca elkomorodott. Tamás már tudta, melyik patikába akar menni. A homlokára csapott:
- Jaj, igaz! Ma jön a rendeki zsidó, hogy megvegye a két malacot. Ha nem haragszol, én csak itthon maradok. Legalább megetetem az állatokat, s Anna egészen a vacsorának szentelheti magát.
Bálint a falu felé indult. De mindjárt az első úton felkerült a hegy felé, s megkerülve a Várhegyet, kijutott a szőlők útjára. Lassan, súlyosan ment. Mindegyre vissza-visszanézett.
Egyszer aztán, az első szőlőnél, megállott. - Nem megyek, nem megyek, legalább ez a fájdalom maradjon el tőlem – könyörögte magának.
De parancsolt az ideg, mozdítottak az inak, léptek a lábak. Egy nagy vándorkőhöz ért. Leült rá. Előrehajolva nézett. Nézett, de a szeme ablakainál egy vén sírás állt, s ernyedt kezével eltakarta a világot. Sírás volt a világ.
Sírás, üresség, végtelen pusztaság volt a világ. Minden elveszett, minden összeomlott, minden elmerült. Oh, milyen öngyilkosul pazarolta el őt a vakra igézett szívű faj! Micsoda mérhetetlen ölelés, milyen végzetet átrontó szeretet volt! Hiába, hiába.
Egyszer a nagy szénagyűjtők
Kis egeret fogtak,
Hová tegyék, mint büntessék,
Azon tanakodtak.
Bolondul, mint egy elkényeztetett rajkó, ez a gyermekvers futott bánatába. Ez a vers, melyet első elemista korában még édesanyjának is megtanított. Honnan jött, miért bújt elő az elhervadt évek közül, mit keres a vérrel fakadt könnyek között? Felkelt, továbbment.
Most már nagyon közel volt a bölcsője küszöbéhez. Életén fekete vonat rohant át. Súlyos kerekei veszettül zakatolták: - Stuhlmüller Frigyes, Stuhlmüller Frigyes.
Meggondolta magát. Tudta, hogy a szomszéd szőlőben, ahol régen Anna lakott, senki sem szokott lenni. Bement. Mintha valakitől félne, mintha lopni menne: szőlőtőkétől szőlőtőkéhez bújva közeledett a fájdalmas ház felé.
Aztán egyszerre csak dobott kalapács zuhant mellének. Lélegzete elállott, szemei dermedt sírás voltak. Látta az ősi Jobbágy házat.
A ház küszöbén egy hatalmas germán asszony ült, szétvetett lábakkal. Meztelen fehér mellét, mint egy dús füvű tehén, odatárta egy tíz-tizenkét hónapos csecsemőnek. A hatalmas duzzadt gyermek két erőszakos öklével mohón markolta a tejadó emlőt, s torkos szájával szívta az életet, a húst, a csontot, a gondolatot: a világot. A kertben egy erős, izmos, barna német férfi karót vert be egy elhajlott fácska mellé, mintha győzelmi zászlót verne egy meghódított sziget ormára. A szelíd este csitult mosolygásában olyan végtelen hívás, olyan meleg védelem, olyan eltakaró szent nyugalom volt az öreg barna ház.
Ítéletes orkán rázta a kitúrt férfi lelkét. Felrázott káosz volt a világ, s rázuhant a megvert életre. Jött, hogy átrohanjon, hogy ökleivel elzúzza a férfit, az asszonyt, a gyermeket, hogy legyen eldöbbentő koporsó az ősi ház, ha nem lehet többé álmainak, erőinek, jóságainak bölcsője. - Az enyim! Az enyim! Az enyim! - ordította benne ezer ős dúvad, s vérnek zuhatagát érezte átomolni a torkán. - Enyim a föld, a fal, a tető, nincs joga ott másnak nevetni, nyugodni, szeretni. Az enyim, az én anyám, az én fájdalmam, az én testem ez a ház, ez a föld! Átok verje az ágyékot, mely az én ágyamban fekszik, a vérbaj marja ki a magzatot, aki bitorlásra születik. Az enyim, az enyim, az enyim!
Egyszer a nagy szénagyűjtők
Kis egeret fogtak,
Hová tegyék, mint büntessék,
Azon tanakodtak.
Halványan és félénken, mint eltévedt madár, a kis vers matatott újból az irtózatos fergeteg szélén. Ijedten, könnyesen jött, mint kék szemű gyermek, ki a verés után bocsánatot jön kérni a haragos apától. A roppant férfi összeharapta ajkait, hogy hangosan fel ne zokogjon.
A német nagy ütésekkel kalapálta a karót a földbe. Erős férfihangján dúdolni kezdte:
Lieb Vaterland, magst ruhig sein,
Fest steht und treu die Wacht am Rhein.39
Bálint felugrott. Vad futással rohant vissza a falu felé. Mikor a nagy kőhöz ért, rároskadt, s széttágult szemekkel, zihálva nézett maga elé. Mintha véresnek látta volna kezét. Egy őrült gondolat remegve kérdezte benne:
- Vajon nem gyilkoltam?
Most már vizsgálta kezeit, ruháját: nem véresek? Azok ártatlanok voltak, de mégsem hitt nekik. Hátha nem érte a kiszökkenő vér? Lezuhant szívvel, a rémület hidegrázásával lopózott vissza. A csendes ősi küszöbön ott ült a gazdag testű nő. A gyermek még mindig szopott. A férfi még mindig dalolt.
Mikor visszakerült Bokodyékhoz, Tamás elrémülve nézett rá. Olyan volt az arca, mint egy szétdúlt erdő. Bálint rekedt hangon mondta:
- Tiborckám, holnap délután visszamegyek Budapestre.
Tamás fájdalmasan könyörgött:
- Bálint!
A művész intett, hogy ne beszéljen. Leültek az alkonyodó udvaron. Egy perc múlva Bálint már csendesedve mondta:
- Ne tedd még nehezebbé a fájdalmam, Tamás. Nem tudok itt maradni. Itt felsajog rám minden, a föld, az egész faj és minden temető. Talán még beleőrülnék. Ezt az egyet pedig ki kell kerülnöm. Pusztuljak el másképpen.
Alig ültek vacsorához, amikor a homályban férfilábak erős dobogása hallszott. Nemsokára az este öléből meleg riadású, csengő férfihang kiáltott:
- Mester, mester, igaz, hogy itt vagy?
- Igaz, igaz, jó, hogy jössz! - kiáltotta vissza fellobbanó kedvvel Tamás.
A vendég a lámpa fénykörébe érkezett. Füzessy szolgabíró volt, de senki sem ismerte volna meg benne azt a hulló lelket, akivel Bálint azon a szomorú karácsony szombatján a kávéházban találkozott. Az arcról az alkohol végzetes igézete teljesen eltűnt. A haj új fiatalsággal volt fényes, és női szemeknek fésülve. A szemben vidáman lobogott az élet tüze: erő, hit és jóság. A bőr egészséges volt, a föld leheletén serkedt pirossággal, szél és nap edző barnaságával. A száj piros és fényes az élet kibuggyanó zsírjától. Az egész test ruganyos, látszik rajta, hogy kenyérért birkózik, asszonyért dolgozik, és gyermekért hisz. Kiáradó forró szívvel rohant Bálinthoz:
- Oh, mester, mester, ha tudnád, mennyit köszönhetek neked. Mindent neked köszönhetek.
- Hát hogy kerültél ide? - kérdezte Tamás.
- Valami üzleti dolog hozott ide. Meg aztán volt még egy-két apró adósságom, azokat is kifizettem, hogy a régi kaján élet minden nyoma eltűnjék. - Aztán újból fellobbant rajongással fordult Bálinthoz: - Mester, holnap reggel elviszlek magammal Somogyvárra. Az apósom gépkocsijával jöttem, rövidesen odarepülünk.
- Nem lehet, nem lehet! - ordította Tamás.
- De lehet, ha le is kell gyilkolnom érte az egész Bokody családot. Mester, tudod, hogy te adtál vissza az életnek? Mikor olvastam az elítéltetésed, azt mondtam a princimnek, hogy marha, s nagy elkeseredéssel hazamentem a kis elzüllött birtokomra, Somogyvárra. Onnan aztán átmentem Vámosra a gazdatiszthez, s négy napig úgy ittunk, mint két túlzott gödény. Egyszer csak nekiindultam az erdőn át Somogyvárnak. Arra még emlékszem, hogy az erdő veszettül táncolt köröttem, de hogy aztán mi történt velem, nem tudom. Az öreglaki Bocskor Miklós autón jött leányával Eddéről vissza Öreglakra. Ők találtak meg az úton a sárban, vérbe fagyva. Azt sem tudták, ki vagyok, úgy ápoltak otthonukban napokig mint ismeretlent. Így ismerkedtem meg a lányával. Úgy ápolt a drága, mintha édes testvére lettem volna. Aztán, hogy lábra álltam, én kezdettem hozzájuk járni. Egész viszonyunk a Klárikával abból állott, hogy rólad beszéltünk rajongással, hittel, napra néző szemmel. Oh, mester, a mi szerelmünk, az én új életem a te nagy szárnyaid jósága alatt született. Aztán elvettem Klárikát, s most a világ legboldogabb embere vagyok, és meg kell nézni, hogy mivé lett az elhanyagolt Füzessy-birtok. Mester, holnap végzik be a kaszálást, este egy kis mezei mulatság lesz nálunk, ezt neked látnod kell. Reggel már háromkor itt leszek az autóval, s így holnap még egész nap részt vehetünk a kaszálásban is. Neked el kell jönnöd oda, hiszen ott az egész horizont valaha Boór-birtok volt. A te véred emlékével van tele az egész vidék, az a föld, az a levegő adta össze ezer éven át azt, ami benned nagy és erős. Hogy fog örvendeni Klárika, ha meglepem veled, ha meg fog ismerhetni.
Bálintnak lobogott az arca, mintha tűzhely erős lángja felé hajolt volna. Ő, aki mindig vak ösztönnel követte a végzet intéseit, ennek az újjászületett embernek a hívásában a végzet mély, titokzatos izenetét érezte. Mintha az elfeküdt századok kikeltek volna az ősi föld mély ágyából, s megidéző szemmel nyújtották volna feléje karjaikat: - Boór Bálint, Boór Bálint, jer vissza ide ősi önmagadhoz. Az a Boór Bálint, aki ott sajog, fáj és zuhan: csak egy részed. Itt van az ős Boór Bálint, a kiapadhatatlan forrás, mely századok titkain át mozdult, hogy megnőtt hullámaival új kezdésre lökje faja életét. A levegő vagy te itt, az erdő, a megáshatatlan ős termőföld. Jer vissza, kapcsolódj vissza elszakadt tagjaidhoz. Légy megint minden századdal, minden röggel, minden apáddal erős, egészséges, győzhetetlen Boór Bálint.
Bálint úgy fordult Tamás felé, mint mikor egy gyermeknek rossz orvosságot akarnak bediktálni. Csendesen, simogatóan mondta:
- Tamáskám, engedj el. Csak egypár órai különbség az egész, délután úgyis elutaztam volna. Olyan régi vágyam volt meglátni a Boórok hajdani királyságát. Most az utolsó percekben olyan sajátságosan jól jött ez az alkalom.
Füzessy Laci felugrott, s indián kalamajkát rögtönzött az udvaron a gyermekek nagy örömére. Tamás hallgatott. Az Anna egyszerű szíve megfázott a férjére hajló árnyéktól. Fájdalmasan mondta:
- Szegény Tamás mindig csak félember lesz, ha a nagyságos úr örökre itt hagy bennünket. Én csak olyan egyszerű asszony vagyok mellette, de a lelke mindig a nagyságos úrnál volt.
Tamás rátette a kezét a felesége vállára. Aztán bús lökéssel énekelte az éjszakába az örök nótát:
Ki tanyája ez a nyárfás?
Nem hallik be a kurjantás...
Még az éjjel széles uszálya ott húzott a sápadt csillagok alatt, s a reggel még a világ küszöbe előtt sírta: - Jaj, megint fel kell gyötörnöm szegény embereket, hogy munkában, pénzben, csókban szaladjanak a halál kocsija után! - És már a Haraszt homályába benyúlt az autó két nagy vörös szeme, s a Füzessy hívó szava zengett:
- Mester!
- Fenn vagyunk! - kiáltotta egyszerre több hang.
Mert Bálint nem tudott egy percet sem aludni, s az egész család szíve oda volt kötve az ő nyugtalanságához. Még az aprók is csak éppen hogy elpilledtek egy kissé. Mert az ő kis szívük is megérezte a nagyok fájdalmát, amint a lomb madarai megérzik az éjszaka bánatát. Most már ott ténferegtek a nagyok körül, s édes gyermekszemük friss kelyhe fordult a nagyok szorongása felé. Leste: mikor kell nagyon, jólesően, összeölelkezőn sírni.
Füzessy bejött, megreggeliztek. Ez alatt a fél óra alatt csúszott, lassan csúszott lefelé az éjszaka, s a kiöntött reggel szétfolyt a világ terein. Már világosság volt az udvaron, s keleten már felsejtődött a nagy nyugtalanság. Már mindnyájan az udvaron voltak. Egy pillanatig szótlanul néztek egymásra. Tamás a most kapott seb fájdalmával könyörgött:
- Nagyúr, nagyúr, ne mondd ki az örökre szót.
És omló gyermeksírással átölelte a távozó férfit. Sírt Anna is, és a leesésre kész sírásfal kidűlt a gyermekekből is. A nagy sírás felébresztette az alvó disznókat is. Csúf pofájukat odadugták az ól hasadékaihoz, s vinnyogva, hosszú hasítással sírták az emberek fájdalmát. Erre felébredtek a tyúkok, a kacsák, a libák, szárnyaikat verdesték, jajgattak, kértek. Az egész Bokody-birodalom sírta az elszakadó férfit.
Bálint végigölelte az egész családot. Annát megcsókolta. Szelíden szólt:
- Legyen tovább is jó felesége és vigyázó édesanyja ennek a nagy gyermeknek.
Mikor a kis Tamást ölelte fel, felemelte a reggelbe, mint egy holnapi zászlót:
- Te légy boldogabb. Oh, ha az én szenvedéseim a te megváltásod lennének!
Arca elszederjesült, sírba néző arccal ült a gépkocsiba. Még kihasadt a szíveknek egy-egy kiáltása, még rándult a test, lendültek a karok az eltépett férfi után. A kocsi felmorgott, mint egy haragos paripa. A másik percben már az autó lökött rohanással száguldott a falun át Keszthely felé.
Futott, futott a gépkocsi. Vitte magával a tűzhely nélküli férfit, kidobott roppant rögét a tragikus földnek. És a szánakozó reggel megsúgta döbbenését az alvó falunak. Felriadt a falu, indult a várhegy, kiléptek az erdők, megmozdult a temető. Házak, fák, sziklák, a vén Várrom s a temető sápadt kövei veszett kanyargással kezdtek rohanni a rohanó autó után. Bálint visszanézett. Látta utánafutni a földet, melynek egy röge az édesanyjából lett. És mintha a reggelen, a levegőn, a szélesedő távolságon át nagy jajgatással két kar nyúlt volna utána: - Ne menj el! Ne menj el! - A keringő horizont ziláltságában csak egy pont volt nyugodt és fájdalom nélküli. Az egyik mező közepén, a falu szélén, a síró füvek közt, a reggel friss bánatában egy kis csacsi állott. Állt, állt, s szelíd szemmel, harag és elfogultság nélkül nézte ezt a munkás világot.
39. Szeresd a hazádat, nyugodt lehetsz: / Áll szilárdan és híven őrködik a Rajna felett.
(Ismert német nacionalista dal a XIX. századból.)