Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Harmadik könyv:

BACZÓ MÓZES BOLDOGSÁGA

 

 

5.

 

 

 

-Mózeske, Mózeske!

 

A hang lágy kéréssel hajolt az alvó fiúra, de az nem mozdult. Félkörbe fekve az ágyon, kifelé hajolva, feje majdnem egészen lecsüngött. Olyan szomorú volt, olyan anyától elszaladt ez az alvó fiú. Megnőtt hullámos haján még aranylott az ifjúság. De az arca olyan sápadt volt, olyan megfogyatkozott. Csak a két pofacsont körül volt két lázas folt. Olyan hullás volt fekvésében valami szomorú mélység vonzása felé. Katica új ébresztéssel kérlelte:

 

-Mózes, keljen már fel.

 

A fiú mégsem mozdult. Behullva az álom mély hasadékaiba, a széternyedt lélek nem akart visszatérni a nappal ijesztései közé. Pedig künn az áprilisi nap trombitált, s az élet nagy hadserege felmozdult nagyon élni. Katica most már gyengén megérintette az alvót:

 

-Mózeske, már nyolc óra!

 

Az alvó vetett egyet magán. És mintha álmában visszamenekült volna a régi évek pihés ölébe: első mozdulatára gyermek zökkent ki belőle. Kisfiúsan dörzsölte meg szemeit, aztán nagy kék bámulással nézett az előtte álló lányra. Amint a szemei megmagyarázták befelé, hogy ki áll előtte, felkiáltott:

 

-Katica! Katica!

 

Nagy ölelés és a lezuhanásnak kapaszkodó két karja volt ez a kiáltás. A két fiatal életben mély meleg barátság gyűlt fel, mely Mózesben néha egészen szerelemféle volt. Sokat volt Katicáéknál, és különösen sokat kószáltak együtt. Az öreg tábornok is nagyon megszerette, a lány pedig minden elrendeltetett jóságával pajtása volt. De amint a végzet elébe tette ezt a tiszta lángú embermécsest, gondoskodott is arról, hogy nehéz ború gyűljön a nem teherre született vállak fölé. Nem tudott semmilyen álláshoz jutni. Igaz, hogy lótni-futni, kilincselni, ajánlkozni képtelen volt. Minden este elepekedett sorsa fölött, ágyában az első órát képzelete mindig hősi és nagyon gyakorlati megindulásokkal töltötte. És másnap megint csak nem ment sehova, nem próbált semmit. Minél jobban közeledett a végső csőd, annál képtelenebb volt tenni valamit az elhárítására. Mintha az ínség, mint egy végzetes szemű megrontó, előre eligézte volna az élet minden mozdulatától. Ráadásul a Zoltán helyzete is teljesen elfeketült. Hogy – minden segélyforrás híján – nem képezhette magát tovább a zenében, még kottákat sem vehetett: a szükség az ő dühösen derült és makacsul fiatal lelkét is megnyomta. Lassanként egy egész más Konkoly Zoltánná vadult. Haját, szakállát, bajuszát éktelen bozontosra hagyta rengetegülni. Még mosdani is ritkán mosdott. Gallérja, fehérneműje sírta a piszkot, nyakkendőt már nem is viselt. Ha a cipője fejbőre kilyukadt: ujjával még tovább hasította, ha piszokfoltot kapott a nadrágja, azért is hozzáfente a tintás tollát. A pianínóhoz napokig hozzá sem nyúlt. Ő, akinek a zene volt étele, itala és levegője. Csak mogorván kerülgette, mint a kutya az esti homályba merült ismeretlen alakú dolgot. Napról napra különösebb, házsártosabb és távolibb lett. Vagy káromkodott mindenért, mint egy tyúkszemes vén kocsis, vagy valami zord, dacos, elzárt hallgatásba fásult. Az utóbbi időkben már mindegyre eltűnt két-három napra. Az ilyen utakból rendesen késő éjjel vagy hajnalban tért meg. Valószínűleg Budapest vidékén kóborolt, mert szörnyű porosan s halálra fáradva jött haza. Néha aztán két napig meg sem mozdult ágyában.

 

Természetes, hogy barátjának ez a mássá idegenülése még súlyosította a Mózes terheit. Nem érezte többé maga mögött az aggódó két szemet, a kinyújtott kart, melyek mégis valami anyafélét jelentettek számára. Gyermekes, tudattalan önzésében elhidegüléssel, önzéssel, hálátlansággal kezdte vádolni – ha még nem is szavakká érve – barátját. Napról napra mind kevesebbet beszéltek egymással, s beszédjük rendesen veszekedés volt. És ezeket a veszekedéseket már nem követték azok a meleg kibékülések, melyekben a Zoltán okos jósága még erősebbé tette barátságukat. Minél nagyobb nyomorúság súlyosodott a két fiatalemberre: annál magánosabbak voltak egymással szemben. Lassanként két puszta sziget lett a szoba, melyeknek két koldus királya nem tudott többé egymásnak szívet mutatni.

 

Az utolsó két hét aztán halálos vonaglás volt Mózesre. Zoltán mintha végleg eltűnt volna, s ő teljesen magára volt hagyatva. Annyira félt, hogy az éhség már kilátszik belőle, s ruháján is oly hangosan sírtak már a megvert napok, hogy Mátrayékhoz sem mert többé átmenni. Levelet írt Katicának, hogy valami nagyobb munkán dolgozik, s vagy két hétig nem veheti el magát a hangulat egységétől. De minden reggel jókor felkelt, hogy felhajszoljon egy-egy csatangoló házalót. És elalkudozott vele jó félórát egy kopott nadrág, egy ing, egy rossz cipő fölött, hogy legalább annak a napnak meglegyen a betevő falatja. Néha két-három napon át csak száraz kenyeret evett, néha azt sem. Aztán elfogyott minden eladhatója, csak az a legszükségesebbje maradt, mely meztelenségét elfedte. Most már takarékoskodott a mozdulatokkal, hogy az élet ki ne fogyjon izmaiból. Egész nap az ágyán feküdt, aludt, megint aludt, s közben nagy pohár vizeket ivott, hogy belső égését oltogassa. Oh, hányszor járt most az édesanyja lázas szemei előtt, párolgó ételt és puha foszló kalácsot tartva kezeiben, hosszú hívással betakaró meleg szemeiben! De minél inkább süllyedt a visszahozhatatlan felé: annál inkább lehetetlen volt megírnia haza a rég dugott vallomást, vagy kérnie valamit bárkitől is. Ha a mostoha világ nem tud már csodát teremteni: találják ott holtan, ő nem viszi vereségét senki szemei elé.

 

A fiatalember arcán olyan nyílt beszéd volt a nyomorúság: meghúzódott vonásai, elhalványult cserepes ajka, fehéressé világosult megnőtt szemei úgy sírták az anyag elfordult csecseit, hogy Katica mindent tudott már. Hangosan felkiáltott:

 

-Szent Isten, hát ezt mivel érdemeltem! - És kibuggyantak a könnyei.

 

-Mit? Mit? - kérdezte riadtan Mózes.

 

-Mit, mit! Azt, hogy maga is csak olyan, mint a többi, nem a lényeget nézi. Én nem szégyelltem maga előtt a tíz deka zsírt, nem a fűtetlen szobát, nem semmi nyomorúságunkat. És maga eltitkolta, előttem titkolta el, hogy szükségben van. És éppen akkor, mikor a bácsi nyugdíját felemelték, és az én fizetésemet is. Elbújik előlünk akkor, amikor a leginkább lehettünk volna együtt. Milyen jó lett volna magával megosztani, amink van, mennyivel erősebbnek érezné magát az ember! Megveti a mi szegénységünket, nem adja meg neki azt az örömet, hogy magának segítségére lehessünk. Kedvem volna a hátához verni a ridikülömet.

 

-Dolgom volt, sokat kellett dolgoznom – nyögte Baczó, de az arca már gyermekül megvalló volt.

 

-Dolga volt, pfuj, még most is hazudik. Ilyen hazugságok takarják el azt, ami a legszebb az emberben, amiért érdemes, hogy van ember. Most bújjon ki az úrfi az ágyból, mert nyakon öntöm. A két harmadik osztályt rám bízták, hogy vigyem ki egész napi kirándulásra. Gondoltam, magát is magammal viszem, elég gyermek hozzá. Kilenc órára várnak a gyerekek az iskola előtt. Gyorsan ugorjék ki és öltözzön fel. Én még felszaladok, hogy összepakoljam az elemózsiát, várni fogom a ház előtt. De Mózes, ha nem jön, nagyon utálni fogom. Undorodni fogok magától, mert azt bántja meg, aki jó kis húgocskája akar lenni.

 

Már rohant kifelé, már be is húzta maga után az ajtót. De megint bedugta a fejét, most már kacagott:

 

-Aztán nehogy megint valami sürgős dolga akadjon, a biblia letisztázása vagy egyéb. Úgyis két bő étvágyra készítettem ennivalót. De bicskát hozzon.

 

Mózes kiugrott az ágyból. Eleinte bizony megtántorodott, mint aki hosszasan feküdt betegségben. Gyengének, lázvertnek érezte magát. De amikor a mosdótálba dugta fejét, a víz mégis felmozdította a fiatal vérét. Most már egyszerre lobogó kedve volt. A tágas tavaszi nézés, a nap széles sütése már ott voltak szétölelkező szívében. És már melegre nedvesedett szemekkel látta maga előtt ennek a jóságos lánynak az arcát, aki olyan egyszerűen, olyan ős fakadással közelít szívet feléje.

 

Pár perc múlva már ott is állt a szomszéd kapuban. Nemsokára aztán, hasát kissé előretartva, egy éktelen, pokrócba pakolt csomagot nagy átkarolással szorítva melléhez, Katica jött lefelé a lépcsőkön. Csak nagy veszekedés árán engedte, hogy Mózes elvegye tőle a pakkot. Az iskola jó messze volt, Buda túlsó felén. Nagy diákos örömmel ültek villamosra.

 

A villamos tele volt kenyér után siető emberekkel. Katica leült, nagy fényes dicsőséggel nézegette Mózest, a pakkot és az embereket. Egyszer csak felkiáltott:

 

-Igaz, disznótepertőnk is van!

 

Többen mosolyogva néztek oda, Mózes elpirult. Katica kissé elszontyolodva mondta:

 

-Lássa, maga elpirul az effélére.

 

Az Erzsébet hídnál két beszélgető úr ült fel. Tanárféle emberek lehettek, mert az arcukon ott volt az okosabbság biztonsága. Az egyik kezében újságot tartott. Mikor leült, felnyitotta, s alig olvasott belőle egypár sort, odaszólt a másiknak:

 

-Már megint ezzel a Boór Bálinttal van baj.

 

Katica egész teste megrándult, mintha egy előtte megütött gyermeknek a segítségére akarna rohanni. Vézna kis melle előredomborodott, nyaka kétszer akkorára egyenesedett, fejét úgy tartotta arrafelé, mintha egy házra fellobbant lángra ügyelne, szemei előrefeszültek.

 

-Mi van vele megint? - kérdezte a másik fölényesen, mint aki szokva van ahhoz, hogy katedráról hullassa le szavait.

 

-A rendőrség valami szeméremsértő szobráért beidézte. Ő elment, de nagy hangon kijelentette, hogy nem ismer semmilyen fórumot, semmilyen bírót a művészete fölött. Aztán sarkon fordult, és otthagyta a rendőrbírót.

 

A másik levette szemüvegét, úgy csattant fel:

 

-Le is csukattam volna én rögtön. Jól mondta Maczuga méltóságos úr: ezek az emberek már megint mindent mernek. Az utcán kellene leütni az ilyen embert, mint a veszett kutyát.

 

A másik már szájat nyitott a válaszra. De Katica felszökött a helyéről, s közéjük lobogott. Világos, bámuló szemei most sötétebbre lángoltak, s a bámulat helyén valami nagy haragos elszörnyülködés volt. Rendesen halvány arca most feltelt vérrel. Odakiáltott az arcukba:

 

-Kiről beszélnek így?!

 

Azok meglepetve néztek erre a nekik viharzó úrilányra. Katica felemelte a jobb kezét, s kissé tanítónős mozdulattal rázta az egyik úr arca elé:

 

-Boór Bálintról beszélnek így! Aki most Magyarország egyetlen büszkesége, aki a legnagyobb magyar művész a honfoglalástól kezdve! Máshol aranyba foglalnák a lába nyomát, és maguk meg akarják gyilkolni. Pfuj, szégyelljék magukat, maguk taplófejűek!

 

Ez az utolsó jelző a legsúlyosabb szóbuzogány volt, melyet a gyermekek fejéhez szokott vágni. Mózes, aki csak most ocsúdott fel az ámulásból, kérlelve húzogatta a lány karját:

 

-Katica, az istenért, Katica!

 

A lány nekitámadt:

 

-Lássa, maga ilyenkor engem csitít, ahelyett hogy velem kiáltana, mert ez az igazság. Ezek tanárok, ezek magyar tanárok! Méregkeverők, nem tanárok.

 

Mindenki odanézett. A legtöbben jóízűen mosolyogtak: ma mégis történt valami, amit érdemes elmesélni. Mózes új rémülettel könyörgött:

 

-Katica, Katica, mindjárt le kell szállnunk.

 

-Mégiscsak különös, hogy ilyen kitételeknek legyen kitéve egy úriember – háborgott az egyik tanár.

 

De már akkor Mózes nagyon vitézi állásba állt Katica elé, aki visszaült helyére. A két tanár újságjába mélyedt.

 

Az iskola előtt nagy zsibongással már ott várt a két osztály, a fiúk és leányok vegyesen. Hátizsákban, táskában, zsírt verejtékező papirosban szorongatták kis hasuk mára való örömeit. A Katica láttára az a sajátságos jó mosolygás jött arcukra, mikor a gyermekek maguknál még gyermekebbet látnak. Nagy és fontos mondanivalókkal és kérdésekkel tolongták körül. Egyszerre harminc nyújtogatta kis mutatóujját az orra elé. Katica most már teljesen az övék volt. Úgy tartotta arcát oda a feléje fakadó kis lelkeknek, mintha anyamadárcsőrrel fiókákat etetne. Végre valahogy lesimította a ziláltabb lelkeket, s kettős sorba állította őket. Maga Mózessel a hadsereg hátvédének állt. Mikor megindultak, kissé hamis, kissé félénk hangon adta meg a kezdést:

 

 

Szittya vitézek, a harc riadalma

Ne rettentessen benneteket!

 

 

A gyermekekben a világ minden cintányéra egymásnak ütközött, s úgy csörömpölt ki belőlük. Katica előrenyújtott nyakkal, kissé hátrazökkent kalappal velük énekelt. De egyszer csak leszakadt a nóta ajakáról. Felkacagott:

 

-Jól megmondtam nekik.

 

Mózes bátyáskodva rázta a fejét:

 

-Lássa, Katica, ilyent nem szabad tenni. Ha valaki szereti Boór Bálintot, én szeretem. Talán az életet is csak miatta tudom becsülni. De mi lenne, ha az ember minden szamár beszédre perpatvart kezdene. És mi lett volna, ha ezek az emberek most durváskodtak volna magával?

 

A lány csodálkozó komolysággal nézte:

 

-Milyen furcsák maguk, hogy nem tudnak a valóságban élni. A látszat, mindig csak a látszat. Így kellett tenni, ezt mondta a belső parancs. Mi lett volna, ha durváskodtak volna? Maga jól megpofozta volna őket. - Aztán édes nevetéssel csitította: - Ne féljen, nem lett volna nagy dolga velük. Mert én előbb kikapartam volna a szemüket.

 

Mózes elgondolkozott. A gyermekek már az „Egy szekunda nem a világ” ősbosszúját énekelték előttük. A fiatalember mélyről felbuzgó meleggel mondta:

 

-Tudja, Katica, hogy én sokszor elaggódom a maga jövőjén? Nem tudom, gondolkozott-e maga rajta, hogy azzal a lehetetlen tiszta gyermekséggel, amilyen maga, hogyan fog megélni a borzasztó emberek között?

 

Katica úgy mosolygott, mint aki naiv gyermekokoskodást hall:

 

-Ugyan, a jövőm! Gundel Pista, töröld meg az orrodat! Mit kell a jövőmön gondolkodni? Most huszonhárom éves vagyok, jövő évben huszonnégy éves leszek, aztán huszonöt, és így tovább. Pap Mariska, húzd fel a harisnyádat! A jövőt elintézi az idő. A fő az, hogy az ember tiszta és jó legyen mindennap. Kéry Feri, nyaklevest kapsz, ha nem hagysz békét az Ilonkának.

 

Derűsen, mint nem nagyon fontos dologról, beszélt, s közben egy pillanatra sem vette le gondját a gyermekekről, kik most már, a mező szabadságában, nagyobb csoportokra töredeztek.

 

Mózes erősen a lány szemébe olvasott:

 

-Hát mondja csak, Katica, ilyen fiatalon őszintén meg van elégedve ezzel az élettel?

 

Katica szemei új csodálkozás sátrát borították a fiatalemberre:

 

-Ezzel az élettel? Nem értem magát, Mózes. Hát lehet boldogabb élet ennél? Pénz, az igaz, lehetne több is szegény nagybácsinak, hogy kedvét tölthesse. De fél év óta, hogy háztartást teremtettem köréje, ez sem olyan nagy tragédia. Én pedig már semmi pénzzel sem lehetnék jókedvűbb és boldogabb. A nagybácsi olyan jó, sokat sétálok a szabadban, és sok szép dolgot olvasok. Aztán ezek a gyermekek is nagy örömeim, és jól elfoglalnak. Nem bánt soha senki, mindenki mosolyog, ha lát.

 

És mert a gyermekek torkából friss hullámmal csapott ki: - Árnyas erdőben szeretnék lakni nyáron át – kissé vékony, hamis hangjával ő is bekanyargott az énekbe. Mutatóujjával tréfásan ingerkedve ütötte a taktust a Mózes orra elé.

 

Mózes hosszan hallgatott. Talán nem is annyira a lányon töprengett, mint inkább azt az új önmagát csodálta, akit ez a lány kiváltott belőle. Eddig bárkivel volt bensőbb viszonyban, lánnyal vagy baráttal: sok felszívású lángeszével, naiv önszépséglátásával, hamar-gúnyos szemeivel rögtön a másik fölött érezte magát. Ő volt, aki diktált, akihez alkalmazkodtak, aki nem törődött, hogy milyen visszhangot ver föl. És most ez a sokszor majdnem együgyű lány átlendíti egy egészen másik világba, ahol ő gyámoltalan, homályosan lát, s a tükörben foltokat pillant meg arcán. Most kezdte érteni a primitív olasz művészek szentképeit: a tiszta együgyűség éles meglátását a dolgok fölötti dolgokban.

 

És ő, aki néha egy perc hatása alatt örök időkre odadobottnak érezte magát egy-egy lány felé, most hosszú tűnődéssel kérdezte magától: - Vajon szerelmes vagyok-e belé? Vagy csak szeretem? Vagy csak sajnálkozást érzek iránta?

 

Felértek a Rókus-hegy tetejére, túl a Fillér utcán, egy virágos füvű rétre, melyet itt-ott virágzó fák lakodalmi bokrétája díszített. A gyermekek szétbimbózó zsivajgással futottak a fűnek. Kis zsenge testükkel behemperegtek a virágok közé, életmézes kis szájuk kikacagott a virágkelyhek közül. Katica és Mózes egy nagy virágzó fa alatt ütöttek tábort. Katicának első dolga volt, hogy rangos büszkeséggel kipakolja az elemózsia nagyszerűségeit. A jó paprikás szalonnát, disznótepertőt, hideg bécsi szeletet, pogácsát, egy nagy üveg limonádét, két poharat. Sovány nyaka felgolyvásodott az örömtől, amint kínálta Mózest. Biztatásul maga már bele is kezdett a szalonnába. Mózes még e két szem egyszerű melege előtt sem tudta elvetni a rátársadalmazott gyengeségeket. Mondta, hogy nemigen éhes, csak éppen a forma kedvéért eszik, s hogy Katicát ne haragítsa meg. De fiatalsága őszintébb volt, s a harmadik falatnál már oly mohón nekilendült, mint egy kergetett kapás. Minden jó íznek mélyén, minden rágóizma tövén egy kis szív volt. És a tavaszi nap roppant ragyogásában, a fa áldott bokrétája alatt, a gyermeklelkek friss felbugyogásában: a jó étel szétterjedt benne, és felbabrálta a jó gyermek Mózest. Minden kis szíve egybezengett. Nagy könny sötétítette el kék szemeit, kicsordult az arcára, s onnan leesett a paprikás szalonnára. Katica a maga falatjai közül tág, meglátó szemmel nézte, és édes gyönyörűséggel mondta:

 

-Lássa, Mózeske, most megint nagyon szép.

 

A fiatalember kezéből kiesett az étel. Rányomta fejét a lányt térdére, és omlósan, szabadulón zokogott. Hulltak a rossz napok, hulltak a rossz arcok, a beteg gondolatok, hulltak a félelmek fiatal életéről. Az örök virág teljes csokrú kelyhe nyílt fel benne. A lány arca olyan tiszta, olyan jó volt, mintha egy kis testvér álmát vigyázná, s annak alvó lágy lehelete tenné gyengén rózsaszínné meghajlott arcát. Kezei nagy testvériséggel cirógatták a szőke fürtöket. A fiatalember sírásba tördelte a szavakat.

 

-Olyan jó itt maga mellett, Katica. Ne hagyjon el soha, legyen mindig mellettem. Maga az erősebb, maga a bölcsebb, mert maga mer egészen gyermek lenni. Én már bepiszkolódtam, én már öreg vagyok.

 

Közben a gyermekek elvégezték a reggeli torkoskodást. Körbe álltak, forogni kezdtek. Kis zsírmaszatos szájukról párolgott az ének:

 

 

Zöld asztalon ég a gyertya;

Barna kis lány koppangatja,

Hol eloltja, hol meggyújtja,

Csak a szívem szomorítja.

Állj ki már,

Nagy szamár.

 

 

Katica az ételt visszapakolta, s a fa gyökerének hűsébe tette. Most szelíd elnyúlással, fejüket a tenyerükbe fektetve, nézték a játszó gyermekeket. Az ének mindegyre megismétlődött az édes arcocskák forgásában. A frissen csorduló gyermekhangok olyan puhán csókolták lelküket, mintha elsimuló galambszárnyak verdestek volna rájuk. Olyan nagy valóság volt a tavasz az ég egész boldog sátra alatt. A fák körül millió bogár élt: evett és szeretett. A csók fényes zápora eltakarta a halált, a fájdalmat és a nyomorúságot. Most már ők is felugrottak. Beálltak a gyermekek közé, hancúroztak a boldog lélegzetvesztésig.

 

Aztán, mikor a dél nagy komoly forrósága lesúlyosodott, a gyermekek megint letelepedtek. Katica szétjárt köztük, segített nekik az ebéd okos elintézésében. Ebéd után a zsenge tagokat elnyomta a meleg, a gyermekek elpilledtek egy kissé. Katica és Mózes lassan beszélgettek.

 

-Olyan régen nem volt ilyen napom. Kolozsvár óta. Olyan nyugodt vagyok, majdnem kezdek hinni az életben. Ezt magának köszönhetem. - mondta Mózes.

 

-Lássa, csacsi, minden napja ilyen lehetne. Csak akarni kell, csak merni kell. Olyan, olyan nagy csacsik maguk.

 

Nem magyarázta meg, miért. Talán nem is tudta volna. Elővett egy könyvet, malmot rajzolt egy tiszta lapjára, a földön fehér és barna kövecskéket keresett. Elkezdtek malmozni, veszekedtek, édes-nagyokat nevettek.

 

De a lány fél szeme azért mindig a gyermekeken volt, s mindegyre mellettük termett egy-egy elintéző parancsa.

 

Egyszer felszökött, két gyermek szörnyű nagy összekapását futott elintézni. Amikor izzadt homlokkal visszafelé szaladt, előrekiáltotta Mózesnek:

 

-Mózeske, keresse meg a zsebkendőmet! Ott lesz a ridikülömben.

 

Mózes jó férfiügyetlenséggel kezdett kutatni, s természetesen éppen a zsebkendőt nem találta. Mint egy cséplésre hozott zsákot, kifordította az egész ridikül titkát. A százféle apróság közül egy fénykép esett ki.

 

Akaratlan mohósággal kapott utána. Boór Bálint közismert mellképe volt. A nagy, horizontnak felvetett fej, az előretorló mell tudattalan, természetes pátosza. Az erő és géniusz forró sugárzása. Kérdezve tartotta a képet a lány elé.

 

Katica elpirult. Talán most először, mióta őt Mózes ismerte. Mintha arca egy pillanatra szomorúságra rezdült volna. De már mosolygott, ős fürdetésű tiszta mosolygással:

 

-Csodálkozik rajta?

 

-Nem, nem, de...

 

A lány közbevágott, mintha félne, hogy Mózes valami olyant mond, amit jobb nem mondani:

 

-Az ő képe mindenkinél ott lehet. Ő ma az élet, a jövő, az igazság. Tudja, Mózes, kell valakit magunk fölött tisztelnünk, akiért szép feladattá lesz az, hogy emberek vagyunk. Ma ő biztat és ő szenved.

 

Szemei áttisztultak, s mélyebb patakkal folytak a világ felé. Arca is olyan lehelt tiszta volt: látni lehetett a vér csendes futását. Az ajakon testetlen tiszta csók volt a lélegzet. A sovány, rendesen igénytelen arcra feljött mélyre dugott ős szépsége. Mózes mély beivó szemekkel nézett rá:

 

-Igaza van, Katica. Én is benne vagyok jobb, és ha néha a jövő felé bizakodom, tőle van az erőm – mondta hosszas hallgatás után.

 

Katica a homlokára csapott:

 

-Oh, én csacsi! Legfőbb csacsi! Most jut csak eszembe, cigi is van.

 

Azzal maga alá terített felöltője zsebéből előkurkászott egy rémesen körülcsomagolt valamit:

 

-Tessék úrfi, ezt a nagybácsi küldi.

 

Mózes kibontotta végtelen pelenkájából a rejtett jót. Egy cigarettatöltő acélhüvely volt benne a töltőszárral.

 

Katica éktelen rémülettel kiáltott fel:

 

-Jézus, mit pakoltam be cigaretta helyett! De legalább van mivel tölteni.

 

-Dohány és cigarettapapiros nélkül.

 

Katica nagyon elszomorodott:

 

-Igaz, igaz, az is szükséges a dologhoz.

 

Egy jó negyedóráig töprengve nézett maga elé. Csak a Mózes újból felcsapó elevensége tudta visszahozni a jókedvéhez.

 

Már délután öt óra múlt, a nap nagyon meghajlott, s még mindig nem tudták rászánni magukat a takarodóra. A két nagy gyermek nem tudta elvenni száját a dús nap emlőitől. Szívták, szívták a világ tejét, s életük átölelte az életet. A gyermekek kissé leárnyékulva komoly sorokba ültek, és nagy áhítattal énekelni kezdték:

 

 

Alkonyodik már a nap...

 

 

Lágy kezekkel, halkan osztogatták szét az éneket a levegő lányai. Mint gyönyörű almát tették egymás kezébe, melynek érintése jó, és illata hálára csiklandja a szívet. Meghatott volt a levegő, s úgy állott a virágos rét fölött, mint egy csendes ima. Meghatottak voltak a horizont szélén álló hegyek. Lassú, sötétkék búgással kísérték az éneket, mint jó, barna öregasszony az iskolából hazatérő gyermekeket. Meghatott volt a nap, s már nem lehetett tudni, hogy fény-e vagy csók e nagy rezdületlen jóság. Ölelés volt az ég, ringó párna volt a föld.

 

-Katica, lenne a feleségem? - kérdezte tikkadt gyorsasággal Mózes.

 

Katica gyermek-ravaszul nevetett:

 

-Hiszen csak ezt akartam. Tudtam, hogy meg fogom főzni, hogy meg fog kérni. Lássa, én már ismertem magát jóval az első találkozásunk előtt. Sokat figyeltem, hallottam is magáról. Meg aztán ott volt az arca és a szeme. És láttam, hogy mi nagyon egyek vagyunk. Mind a ketten nem valók vagyunk erre a világra, de teljesen ellenkező értelemben. Mindkettőnkből hiányzik valami. És valamiből, de másból-másból, mindkettőnkben túl sok van. - Aztán édesen nevetett. - A vagyonunkat is könnyű lesz a telekkönyv egy lapjára írni.

 

-Maga fondorlelkű, maga ős Machiavelli – kacagott Mózes. Ráhajolt a lányra, megcsókolta. Az visszalehelt egy csókot a fejére. A két csókba hulltak a fáról a fehér szirmok.

 

-Na, nézd te, a betyárját, majd kitépi a haját annak a szegény kislánynak!

 

Ezzel a sikítással felugrott Katica a Mózes karjai közül. Nagy dárdás vitézséggel odarohant egy nagyobbacska barna fiúhoz, aki egy szöszke kislány hajfonatán indult gyökértanulmányokat végezni.

 

-Hát szabad így bánni a gyengébbel, egy kislánnyal? Te szerecsen óriás, te emberevő! Nesze, nesze!

 

És könnyű kis kezével lezáporozott a megszeppent kis Kékszakáll hátára.