Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Harmadik könyv:

BACZÓ MÓZES BOLDOGSÁGA

 

 

4.

 

 

 

De amint az utcán volt, tenyerén, mint szájon a rossz étel ízét, érezte a Brozicsevics arcának puha nyálkásságát. Halálos undorodás futott fel karján a szívéig. Már szégyellte és utálta mozdulatát: megütni egy ilyen beteg férget, ki csak dühös nyállal tud felelni a bántalomra. Hiszen nem is azért a mondásért ütött ő, és nem is éppen csak Brozicsevicset ütötte. Elhallgatott ő már tőle sokkal igazságtalanabb rágalmakat ártatlan emberekről – egyszer még azt is szó nélkül hagyta, hogy Boór Bálintot szidta. Hanem már telegyűlt a kloáka emberek csúfságával, s az a szerencsétlen, éhségbe őrült alak mintegy szimbolikus áldozat volt szemében, melyet a fertelmes világ marka elébe roncsolt. Ezért ütött: minden csúfságért, minden áldozatért, s öklét az egész világ arcába vágta. Hát ez a világ, ezek az emberek, ezekből van az élet szövete, ezekből van család és történelem! És ezek is anyától születtek, és anyamellen szoptak lelket magukba, mint ő!

 

Nem tudott volna most ebédelni egy világért sem. Kihányta volna az első falatot, s talán, felbolygatva, kihányta volna lelkét, szívét, egész megpiszkolt életét. Mintha orrát, száját, szemeit, füleit, összes érzékeit szennyesládák lehelnék tele a levetett ruha áporodott szagával. Valósággal futólépésben rohant el az emberek között, s homlokát kiverte a láz nedve. Az Üllői út sarkán egy inasgyerek egy üveget vert a földhöz. A puffanó zajra halálos ijedtséggel botlott meg, és szájába dobogott a szíve. Mintha egy revolver sült volna el. Egy revolver, melyet megtöltve, felhúzva ott érez mindig élete mélyén egy lázas kézben, melynek ujjai már a ravaszon reszketnek. Amint hazaért, a hideg szobában, hol már egy vagy két hete nem volt tűz, úgy ruhásan rávetette magát az ágyra, magára csavarta a paplant. Befúrta arcát a párnába, testét az ágyba, mintha az eltakaró földbe menekülne. Igyekezett nem érezni, nem gondolkozni: halott lenni.

 

-El, el kell menekülnöm valahová. Még ma írok Debrecenbe, hogy rövidített teológiai tanfolyamon képezzenek ki misszionáriusnak. Elmegyek Dél-Amerikába, elhagyom örökre ezt a földet, adok azt, ami nekem nincs: hitet.

 

És képzelete felmozdult. Élete égő romjai közé őserdők rázták be bozontos fejüket, s végtelen szomjúságán az Amazon rohant át zuhatagos szélességével.

 

És már fel is ugrott. Egy rohanásra megírta a levelet: egy kergetett lélek lihegő és meghatóan gyermekes segélykiáltásait. A debreceni teológia dékánjához címezte. Rögtön elfutott a főpostára, és ajánlva feladta. Mikor a gondosan tárcába tett vevénnyel megint hazafelé tartott, megkönnyebbülve, de halálosan fáradtnak érezte magát. És csodálatosan: az élet becézgető csókjaira született élete már álmokat párázott fel. Már nagy vitorlás tutajon evezett föl az Amazon mozdult tengerén. Olyan jólesett az izmok feszülése az őstiszta levegőben. Csodálatos fák hajoltak a partról a vízbe, s nagy madarak kék szárnyai szelték a levegőt. A parton egy leány várt rá.

 

Most jobban érezte a szoba hidegét. Megint csak az ágy ölelésébe menekült. Zoltán még tegnap elutazott valamelyik Pest vidéki rokonához átkosztolni egypár napot és lehetőleg zsákmánnyal térni vissza. Annak is alaposan beborult, szegény fejének. A Zeneakadémián nem kapta meg az ösztöndíjat, mely egyetlenül nagy tehetségét megillette. Fillér nélkül még be sem iratkozhatott. A tanári vizsga költségeit sem tudta fedezni, az is elmaradt. Ha a pianínója nincs: talán még az ő makacsul kitartó ereje is megrokkant volna.

 

Egész szürkületig feküdt Mózes az ágyán, vak éberséggel, hátat duzzogva az életnek. Akkor eszébe jutott délelőtti találkozása a Mátray tábornok unokahúgával. A szoba olyan hideg, rideg és mostoha volt, hogy elhatározta: már csak menekülésből is átlátogat. Kiugrott az ágyból, lekefélte magát. Megnedvesített tenyérrel megdörzsölte arcát, jó pirosra törülte. Aztán levette a gallérját és a nyakkendőjét. Összes gallérjai és nyakkendői fölött szemlét tartott: melyik a legkevésbé piszkos és a legkevésbé kopott. A vége az lett, hogy azokat tette újból föl, melyeket levetett. Még rendezett egyet a haján a tükör előtt, felvette határozatlan jellegű felöltőjét, s átment a szomszéd házba.

 

A csengetésre maga Katica jött, cselédre nem telt a hadi dicsőségből. Kutya hideg volt az előszobában. Mózes meg is jegyezte magában, hogy ez a veder nem tropikusabb az ő cseberjénél. A lány, úgy látszik, látta a fiatalember lelkét a szemén keresztül, mert gyermekesen felkacagott:

 

-Na, maga felsült, ha melegedni jött hozzánk.

 

A szalonban nem volt sokkal melegebb. De a tábornok azért a nagy cserépkályha mellett ült, mely konokul nem akart emlékezni az utolsó fűtés benyomásaira. Hanem azért az öregúr egészen sütkérező jelleget adott az ott ülésnek. Nem állott fel, de nagyon szúrósan rávizsgált a fiatalember arcára, és szívesen nyújtotta kezét:

 

-Hozott isten, édes öcsém. Az én kis pintyőkém már sokat csicsergett rólad. Ülj közel a kályhához.

 

Mózes engedelmeskedett, ha nem is látta be a dolog gyakorlati jelentőségét. A tábornok kérdezte:

 

-Ugye, egyetemi hallgató vagy?

 

Mózes megint elpirult, és megint igent mondott. Elmondta, hogy negyedéves francia-magyar szakos tanárjelölt, s hogy még két vizsgája van hátra. Maga sem tudta, miért: elhallgatta, hogy a Nemzeti Zászló szerkesztőségében dolgozik.

 

A tábornokon látszott, hogy ez a szép tiszta fiatal arc s ez a még gyermekcsordulású hang jó hatást tett rá. Odaszólt Katicának:

 

-Pintyőkém, kínáld meg cigarettával Mózes öcsémet.

 

Katica egy trafikbeli papírskatulyát tartott a fiatalember elé, melyben két árva hölgycigaretta búsult. A fiatalember érezte a nagy szegénység lefojtott sóhajtását. Most már hajáig pirulva hebegte:

 

-Köszönöm, nem dohányzom.

 

A lány megint meglátta lelkét, és naiv őszinteséggel szólt:

 

-Látom, hogy azért nem vesz, mert azt hiszi, hogy nekünk sincs több. Vehet egész bátran, a hálóban még három egész cigarettánk van, ugye, bácsika?

 

Ezt már kicsattanó büszkeséggel mondta. Mózes rágyújtott. A tábornok fáradt, nehézszavú ember volt. Mózes merevnek, félénknek érezte magát e két különös lélek közt. Nehezen ment a beszélgetés. Katica belekacagott a csendbe:

 

-Milyen furcsa! Mi most nem találjuk, hogy mit beszéljünk. Mintha zavarban volnánk, pedig ennek nincs értelme. Baczó is szegény, mi is szegények vagyunk, nincs mit szégyelljük egymás mellett magunkat. Az ember sokszor van így, hogy semmiért szégyenkezik. Így voltam én a Balló Kálmánnal. Mindig azt hittem, hogy rengeteg mondanivalóm van neki. Aztán, ha együtt voltunk, nem tudtam egy szót sem találni magamban. Pedig fülig szerelmes voltam belé.

 

Mózes kapott a témán. Kedves hamiskodással kérdezte:

 

-Hát Katica már volt szerelmes?

 

A lány a levegőbe csettintett ujjaival:

 

-Oh, már vagy hússzor. Nekem mindig szerelmesnek kell lennem valakibe, nem is tudnék anélkül élni. Egyszer meg is akartam mérgezni magamat, ugye, nagybácsi?

 

A tábornok hozzászokott húga kérdéseihez, s csak szeme feléje fordított mosolygásával felelt neki. Mózes tovább kötekedett:

 

-És most is szerelmes valakibe?

 

Katica dicsekedett, mint egy kitüntető monétával:

 

-Most vagyok csak igazán. Ez az igazi. A többi hamar elmúlt, mert megismertem őket. Ez örökre fog tartani.

 

-És ha nem tolakodás, szabad tudnom a boldog halandó nevét?

 

A lány megrázta fejét:

 

-Azt nem, azt nem. Ha egyszer kimondja az ember, mit ér az egész szerelem? Ezt még a nagybácsi sem tudja. Ugye, nagybácsi?

 

-Te Erdélyből való vagy? - kérdezte a tábornok.

 

-Igen. Régi félig paraszt, félig kálvinista papi családból.

 

-Szegény Erdély. A mi famíliánk is onnan származott valaha. Mindig az volt a tervem a békében, hogy elhagyom a hadsereget, egy kis fűszerüzletet nyitok, és annyit keresek, hogy Erdélyben egy-két hold földecskét s egy szép kis falusi házat veszek. Aztán mindig csak katona maradtam. Jött a háború, tábornok lettem. Most már a sírhelyemre valót sem próbálnám összekuporgatni. Tudja is a fene, minek van ilyen vén csont a világon. Ugyan, ha talán még egyszer háború lesz, nekem is hasznom vehetik. Ha egyebet nem, elpusztulni én is fogok tudni.

 

Katica fellobogott:

 

-Még egyszer háború! Hogy is mondhatsz ilyet, nagybácsi! Megmondtam, hogy efféléről hallani sem akarok. Ha még egyszer háború lesz, odaállok a harcoló felek közé, és megmagyarázom, hogy milyen szörnyű bűnt követnek el, és hogy szeretnünk kell egymást. Meglátod, hogy hallgatni fognak a szavamra. Ugye, Baczó?

 

Egész természetesen, mint magától értődő dolgot mondta ezt a rémítő naivságot, a tréfa minden árnyalata nélkül. Baczó határozottan zavarban volt. Nem tudta, hova sorozza ezt a különös lelket. De azért ficsúrkodott:

 

-Én már lábaihoz is rakom a fegyvert.

 

A lány fitymálásra vonta az ajkát:

 

-Ez szó, szó, szó. A férfiak olyan utálatosan udvariasak. Mikor én a lényegről beszélek, ők igyekeznek eleget tenni egy külső formának. Pedig az az igazi férfi, aki mindig csak a lényeget nézi. Úgy beszélnek velem, mintha gyermek volnék. Pedig ugyancsak nem vagyok gyermek. Ugye, nagybácsi?

 

A tábornok eltompult, mélyről jövő hangon kérdezte:

 

-Mennyi lehet most egy sültnek való malac?

 

Mózesnek fogalma sem volt róla. Az öregúr messze, messze nézett:

 

-Olyan rég szeretnék egy jó puha malaccombot enni, párolt káposztával. A Katica édesanyja, szegény boldogult öcsém felesége mindig azt készített karácsonyra. Oda van a jó világ, oda örökre. Már mi csak a temető felé megyünk.

 

Mózesnek hervadhatatlanul gyermek szívére könnyek fakadtak. Egy szemölelésben látta a tábornok pályáját, a három világrészben gyilkoló eposzt, az örök szorongást, hogy ezer és ezer ember életét megmentse, a tiszta hősi felajánlkozást. És a hullák torlaszán, a vérpocsétákon, a halál agóniájában őrjöngő tömegeken: az egész egybe látott világháborún át egy sovány kéz nyúlt ki egy tányér után, melyen egy malaccomb volt párolt káposztával. Az arca olyan távoli, olyan kisfiúsan szomorú lett, hogy Katica nagyra nyílt olvasó szemmel nézett rá:

 

-Ne beszélj ilyeneket, nagybácsi. Látod, hogy elszomorítod Baczót. Maga, Mózes, nagyon becsületes fiú lehet. Én már érzem, hogy szeretni fogjuk egymást. Tudja, hogy most ebben a szomorúságban nagyon szép volt?

 

Mózes nemsokára elbúcsúzott. A tábornok őszinte melegséggel hívta meg máskorra is. Ő fáradt ember, kevés szavú, de majd elcsevegnek a pintyőkéjével. Neki jól fog esni hallgatni. Katica kikísérte az előszobába a fiatalembert. A Mózes felsőkabátján meglátott egy nagyon saját kezű fércelést. Felnevetett:

 

-Ezen igazán meglátszik, hogy egy francia-magyar szakos filozopter varrta meg. Hagyja csak, holnap iskola után időt szakasztok, befutok magukhoz, és megvarrom tisztességesen.

 

Mózes felijedt:

 

-Csak nem jön el maga hozzánk!

 

Katica megint azzal a sajátságos, pátosz- és majdnem tudatnélküli kérdéssel nézett a fiatalember szemébe:

 

-Miért nem? Oh, én már nagyon sok férfi lakásán voltam. A Fehér kollegámat egy hétig ápoltam a csúf hónapos szobájában. Nem volt szegénynek senkije, még az éjjelijét is én cipelgettem. Sok esemény van már az én hátam mögött.

 

Mózes egész teste olyan volt, mint egy felbolygatott hegedű. Ez a látogatás nagyon sok húrjába markolt bele, s csak nagyon későn tudott elaludni. Álmában zavart kavargásban látott malaccombot, ágyút, egy betegen fekvő tanárt, a Brozicsevics hullaarcát, egy meztelen őrültet. És mindegyre előmerült ez a különös lány, aki olyan időtlenül egyszerű, és néha mégis olyan mélyről jövő emberi melegséget sugároz. Lázasan és köhécselve kelt fel másnap reggel.

 

Ezek a sunyi, bújó lázak és apró köhögések nem először jelentkeztek nála. A sok éjszakázás, az idegein átrohanó viharok, a nagy rálepő szomorúságok s az utolsó idők nélkülözése kikezdték ezt a végtelenül érzékeny, anyai dédelgetésre született életet. Néha halálosan bágyadt volt. Az élet legkisebb mozdulatához sem volt kedve vagy ereje. Néha meg viharos torlódással kergette az élet, hogy pazarolja önmagát éjjeli virtusokban vagy éjt és napot átrohanó falánk olvasásokban. A legfőbb baja mégis valami belső elfordulás, organikus undor volt az irtózatos, emberekkel irtózatos világtól. Nem ügyelt magára. Téli éjszakán, bortól és kocsmagőztől felizzva, hajadonfőn, felöltő nélkül kószálta az utcákat. Mintha valami nagyon csúnyától, nagyon megalázótól félne jövője útján, és szánt szándékkal rohanna a halál elé, hogy a csúfító élet utol ne érje.

 

Tíz órakor már ott csüngött egy budai villamos bőrfogantyúján, útban Borkuthy Eveline-hez, akinek a Rózsadombon, a Zárda utcában volt a villája. A Krisztina téri állomásnál egy negyven év körüli férfi szállt fel. Amint meglátta Mózest, elképedve nyújtott kezet feléje:

 

-Hát te nem haltál meg, Jenő?

 

Mózes elsápadt. Ijedt zavarral nézett az illetőre. Az kedves szemrehányással mondta:

 

-Hát meg sem ismersz, Jenőkém? Itt az a hír terjedt, hogy Berlinben spanyolban meghaltál.

 

-Nem vagyok Jenő, tévedni tetszik – hebegte Mózes.

 

-Ön nem Széll Jenő? - mondta majdnem kiáltva az idegen.

 

Mózes most már mutatta a türelmetlenségét:

 

-Nem, nem, és nem is ismerek semmiféle Jenőt.

 

-Csodálatos, csodálatos – csóválta fejét az ember, és beült a kocsiba.

 

Mózesbe nagyon beleszúrt ez a futó véletlen. Hát már ott van valahol az arca a koporsóban, befagyva az örök érzéketlenségbe, és ő még itt tántorog, keres és jajgat. - Csak már Zoltán jönne legalább vissza – mondta magában.

 

Mikor a villa rácsos kapujában csengetett, egy zord arcú öreg nő jött ki. Nagy orrleharapósan kérdezte:

 

-Kit keres?

 

-Borkuthy Eveline őnagyságát.

 

-Nincs itthon – harapta oda az öreg rémület, és sarkon fordult. Aztán megint megfordult. Tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert, kinek egész öltözetén kiütköztek a nehéz napok:

 

-Ki maga?

 

-Baczó Mózes.

 

-Akkor itthon van. Meghagyta, hogy csak magának van itthon. Nem gondoltam, hogy ilyen toprongyos várandósága van, a fene egye meg az irodalmát.

 

A rossz szavakra minden szegénység: fűtetlen szoba, szégyellt ruha, hiába várt postás, átaludt ebéd visszazuhant a Mózes lelkébe. Nagyon bátortalanná lett. Elakadt a lélegzete, mikor a szobalány kinyitotta előtte az Eveline dolgozószobáját. - Legalább a cipőmet kentem volna meg. - Ebbe a mondatba dűlt minden remegése.

 

Eveline íróasztalánál ült, külön erre az alkalomra elmélyedve. Úgy tett, mintha csak pár pillanat múlva rezzent volna fel a gondolataiból. Szinte lehetett látni, hogy repkednek feje körül a félreijesztett gondolatok, mint szétbúsított őszi legyek. Az ajaka szokványos-kedvesen mosolygott a fiatalembernek. De a szeme mélyén felcsillant egy másik mosolygás: a nőstény öröme, ha az áhított meztelenséget pillantja meg. Orra is úgy kanyarodott a levegőbe, mintha valami jó pecsenyét szimatolna. Különben látszott, hogy készült erre a fogadásra. Arcán a modern kozmetika minden vívmányát szóhoz juttatta. Azok jutottak is, mint a kefekötő. Nemcsak nagy kikeményített fehér gallérja, de finom fehér csipkemell is verte a fényt arcára, melynek vörös foltjait most letompította a rizspor. A haja lehetőleg á la madame Récamier volt összetöprengve. Mögötte, mint barna távlat, sokszázados könyvek ó bőre komorodott. Mintha ravasz számítással a polcra gyűjtött századokkal tenné fiatalabbá magát. És a Mózes remegésébe tényleg felhalványlott a mosolygás, hogy nem Eveline a legvénebb bőr a szobában. Dacára, hogy Eveline egyetlenegy mozdulata sem mutatta: mégis olyan étvágyosan nő, olyan percre gerjedt volt, hogy Mózesnek összevacogtak a fogai. A nő szemei látták a fiatalember félénkségét. Ezt lányos szűziességnek, a tapasztalatlan kezdő édes félénkségének magyarázta, és ez még kaviárosabbá tette előtte ezt a szép fiatal falatot. Közvetlen melléje egy karszék volt állítva. Nagy bátorító feléhajlással mondta:

 

-Isten hozta, kedves Baczó, üljön ide mellém. Nagyon jól tette, hogy eljött. Sok mondanivalóm van.

 

Aztán parancsoló, már majdnem férfihangon kiáltotta a szobalánynak:

 

-Liza, ne felejtse el, nem vagyok itthon senkinek! Hozzon teát és sonkát!

 

Mózes leült. De úgy, hogy a széket akaratlanul továbbtolta egypár arasszal. Eveline-ből sugárzott a pártfogás, mint a megnyomott szódavizes üvegből a víz:

 

-Nézze, kedves Mózes, ugye, megengedi, hogy így hívjam, tekintsen engem úgy, mint nénikéjét, aki csak javát akarja. Olvastam több dolgát, határozottan nagy tehetségnek tartom.

 

Sajátságos, hogy Mózesben, aki oly gyorsfakadású volt minden feléje hajló szeretettel szemben, most minél melegebbek voltak a szavak, annál inkább nőtt a belső hideglelés. Egy kukkot sem tudott kidadogni.

 

Eveline-nek hízelgett a fiatalember zavara. A nagyhírű egyéniség és a nő kettős hatásának tudta be. Közelebb húzta székét:

 

-Magának sokat kellene hozzám járnia. Én ott volnék lelke minden mozdulásánál, kísérném keze minden vonását, és szelíden megfognám, ha félreficamodna.

 

Lágyan, alig rászállón megfogta a fiatalember kezét. A forró fiatal kéz érintésére, melyben lázasan keringett a tavaszi vér, a nő szeme kitágult beszívó meleg női ágyékká. Ajkait elfolyta az élvezet zsírja, térdét térdeihez rontotta, s behajolva a fiatalember arcába, hogy orra majd annak a szemeibe ért, felforrósodó hangon, melyben már kéjes elnyúlás volt, súgta:

 

-Maga, Mózes, olyan érzéki a verseiben.

 

Mózes, akinek testében tényleg millió csíra volt a csók felé, most e ráhajló csúf öreglány mellett egészen meghajadonult ijedtében. Most értette csak a római Lukréciát s a tőr kívánatosabb menedékét. Elsápadt, fogai összeverődtek. Székét jól továbbtaszította, és úgy dadogta ijedt-elhárítón:

 

-De csak a verseimben.

 

A mozdulatban olyan szervi visszaborzadás volt, a tavasznak, a fiatal csókra termett fiatal testnek olyan vérszerű tiltakozása, hogy a nő azonnal megértette. Az előbb nagyon nő volt, s most egy pillantás alatt teljesen mássá változott. Alsó állkapca előretolult a düh harapására, szája keserű férfiszáj lett, orra fenyegető, ragadozócsőr, szemei vérmes-gőgös büntető férfiszemek. Arca zöld volt, átütő vörös foltokkal. Visszalökte székét, mitha az előbbi érintés véletlenes lett volna. Szigorú hangon, melynek kicsattanó dühét lehetőleg mégis lefogta, mondta:

 

-Bizony, bizony, kedves Baczó úr, azt rosszul teszi, hogy éppen a verseiben érzéki. Ilyen irodalommal nem lehet újjáépíteni a keresztény Magyarországot. Hagyjuk ezt a zsidóknak és a franciáknak. Ön teljesen meg van mételyezve a nyugati méregtől. Hogy adjam én az ön verseit egy tizenhat éves lány kezébe?

 

Szavai mindjobban átfűltek a felizzó dühtől. Úgy lebegett tekintete a fiatalember fölött, mint egy vérre részegült karvaly.

 

-Én nem azoknak írok – nyögte Mózes.

 

-Nem azoknak ír? Hát kiknek? Talán a lupánárok²⁵ szerencsétleneinek? Nem, édes Baczó uram, még ott nem vagyunk, hogy ilyen nyavalyát fogadjunk be a lelkünkbe. Hála istennek, még vagyunk egypáran, akik meg tudjuk védeni az ideálizmust és a keresztény morált. És ha csak én volnék egyedül: egymagam odaállanék a destrukció elé, s csak a testemen keresztül törhetne tovább.

 

Önvigasztalólag, keserű bosszúval: felmagasló és hős volt. Egy percig saját szobrát ülte, aztán ügyesebbre fogta a hangját:

 

-Én jóakarója vagyok, kedves Baczó úr, mert valószínű, hogy nem minden tehetség nélkül való. Azért is hívattam el, hogy úgy is, mint magyar nő, úgy is, mint a keresztény irodalom szerény munkása, kérjem önt: hagyja ott a szennyet, az érzékek undorító gőzét, keresse a lélek tisztább virágait. Fájdalom, engem sok szempont, sok lélek érdeke köt, s tekintettel, hogy tegnap még olyan erőszakos jelenettel rontotta a szerkesztőség jó hírét, a legnagyobb sajnálattal kell tudtára adnom, hogy el van bocsátva. Azért hívtam ide, hogy lehetőleg kíméletes módon tudja meg. Természetes, mivel az ön hibájából történt a dolog, semmi fizetésre igényt nem tarthat. Higgye meg, fiatalember, én fájlalom ezt a legjobban. De én nemzetemnek és hitemnek vagyok felelős.

 

Mózes felállott, és tétován nézett az öreg könyvek sarkára. Ebben a percben lépett be a szobalány, gőzölgő teás csészékkel és felszeletelt sonkával. Eveline arcán kegyetlen mosolygás villant át:

 

-Azért ihatik egy csésze teát, ha akar – mondta hideg-gúnyosan.

 

Mózes dadogta, hogy csak most reggelizett. Mikor, nem tudta, hogyan, künn volt, s a morcos öreg néni vezette vissza a kapuhoz, a vén érdes szemek megint végigmérték:

 

-Na, maga ugyan hamar künn van. Gyenge kis irodalma lehet.

 

Még nem volt a Zárda utca sarkán Mózes, s már édes kacagásba fakadt élete. Ez a jelenet határozottan élővé frissítette. - Csak hogy nem vesztettem el a fiúságomat! Hogy fog Zoltán kacagni, ha megtudja – mondta magában. És élete minden csengője összecsilingelt.

 

Otthon a házmesterné egy kis levélkét adott át neki. Egy irkalap volt levéllé gyűrve:

 

-Kedves Mózes, holnap nincs tanításunk. Ha ráér, reggel kilenckor legyen a kapunknál, lógjunk egyet a budai hegyekben. Van két diós kiflim, elteszem holnapra, az egyik a magáé lesz. Várja húgocskája, Katica.

 

Mózes elgondolkozott. Tényleg: egy gyermeklélekkel van dolga, vagy egy ügyes férfifogó furfanggal? Aztán vállat vont: - Nekem úgyis mindegy.

 

Este már aludt egy nótát, amikor egyszerre vad dörömbölés zúgatta az ajtót, s behasított a Zoltán hangja:

 

-Eressz be, te marmota!

 

-Éljen Konkoly Zoltán, a világ legnagyobb zeneművésze! - kiáltotta Mózes. Ujjongva ugrott ki az ágyból, felgyújtotta a villanyt, ajtót nyitott. Széles kart tárt eléje: - Csak hogy jössz, csak hogy jössz!

 

Zoltán nagy jóleséssel morcoskodott:

 

-Na ne légy olyan bőven baráti, nem érdemes. A drága unokabátyámék nem voltak otthon. Vácon voltak vásáron, látszik, hogy parasztok. Egy napot elkosztoltam a bírónál, akivel valami sógorságban vagyok. Már künn voltam az állomáson, amikor meggondoltam, hogy zsákmány nélkül mégsem illik visszajönni. Újból bementem a faluba, bemásztam a bátyám portájára, s a tyúkok alól kiszedtem a friss tojásokat. Van vagy huszonöt. - És mindenik zsebéből tojásokat kezdett előszedni.

 

Mózes rohanó újságolással mesélt el mindent. A Mátray unokahúgát, a szerkesztőség szörnyűségeit. Most már színesen, eposszá szélesedve jött ki a tegnap és a ma belőle. Mikor az Eveline hirtelen haragjához ért, percekig a hasukat fogták, úgy kacagtak. Zoltánnak ködbe fulladt nap lett az arca, s minden ere végén egy gutaütés leselkedett. De rögtön felébredt az aggódása:

 

-De hogy fogsz már most megint kenyérhez jutni?

 

-Hogy érted ezt? - kérdezte elámulva Mózes.

 

-Hogy! Hát kirúgtak a Nemzeti Zászlótól.

 

Mózesben a dolog ez a része csak most lett tudatossá. Homlokára csapott:

 

-Jaj, igaz! Jaj, igaz!

 

Nyomban megfőztek egynéhány tojást, s be az éjszakába beszélgettek, muzsikáltak. Fiatal életüket áttavaszította az együttlét melege. És mikor lefeküdtek, s az alvás elvette tőlük a téres nyomorúságot, a két alvó arc a gondok nehéz árnyékában, az élet leskődése s az eldugott ítélet előtt: mégis jó kacagást mutatott a feléjük jövő álomnak.

 

 

 

25. Bordélyházak. (lat.)