Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Harmadik könyv:

BACZÓ MÓZES BOLDOGSÁGA

 

1.

 

 

Piff! Puff! Minden hógolyóra, mely a művész széles hátán puffant szét, friss gyermekkacagások, télre nyílt kis piros rózsák dobódtak a levegőbe. A reggeli nap ingyen boldogsága, a frissen esett hó szűzi lehelete és ezek a gyermekkacagások úgy illettek egymáshoz. Bálint füle, haja, mert kalapját is lecélozták a betyárok, még szája csücskei s egész ruhája tele voltak hóval. Nagymumusos ijesztéssel kiáltott oda nekik:

 

-Na, lókötők, most már igazán végetek van! Hóba temetem az egész bandát.

 

Felmarkolt egy óriási összepaskolt hótömeget, nagy hétmérföldes léptekkel szaladt a gyermekek felé. Azok éktelen visítással szúrogatták a tél fiatal húsát, s iramodtak a világ másik széle felé. Egy kis nyolcéves parasztlányka, két szőke fonatos, kék szemű embervirág, belehorpadt a hó egy lágy felcsomózásába. Bálint nyakon csípte:

 

-Na, Katica, most véged van!

 

Felemelte fél kezével a kislányt. Fitos kis arcát odaszorította a másik kezében levő hó puha labdájához. Az tüszkölt, köpködött, sikított, mint egy tejbe dugott macskagyerek. A többi már megállott, már közeledett kémlelni az édes ijedtségű csatát. Az egyik, egy bölömbika hangú paraszt kisfiú elkiáltotta:

 

-Gyertek, ne hagyjuk Katicát!

 

Erre nagy gágogással visszafelé rohant az egész tábor. Hógolyókat kaptak fel kis madárfészekmarkukba, s roppant hajításosan dobták Bálintra. Aztán nekirohantak, vagy tíz a lábait húzgálta, sokan Katicát próbálták kinyúzni a kezéből, a többi pedig a hótöltény munícióját paskolta széjjel. Mint egy fényes folyóban, az egész kis sereg benne lubickolt a Bálint széles, erős kacagásában.

 

Az utcán elmenők mind odanéztek. A nők és az egyszerűbb emberek meg is álltak. Az a tágas, jó mosolygás nyílt ki ajkukra, mely már cimboraság a látott huncutsággal. Az a pár úriember pedig, akinek ilyen jókor dolga volt a téli reggelben, fanyar szájhúzódással tágított arra szemet. És úgy sietett tovább, mint akinek megvan a maga külön véleménye. - Boór Bálint adja a fiatalt. - Ez, úgy látszik, képviselő akar lenni, hogy így népszerűsködik. - Azért jött le Pestről, hogy mutogassa az eredetiségét. Azt hiszi, neki minden szabad. - Ilyenféle epevirágok nyíltak be az ablaktalan lelkekbe. És örvendtek, hogy a mindennapi reggeli, ebéd, vacsora és hivatal szürke robotjába most mégis akadt egy külön házi gyűlöletük és megbotránkozásuk. - Élek, élek, mert gyűlölök! - kattogta a kis életmasinájuk, és takaros kis pocakjuk pocakabb lett. A szemben levő főszolgabírói hivatal ablakjában pedig a kis Medve Lajos főbíró spanyolcsizma-szemeibe szorította a művész roppant alakját. - Hát ez idejön az ő hivatalos tekintélye elé rendetlenkedni! Hát már Sümegen is forradalmat akar! Nem volt elég a kommunizmusból!

 

A közeli iskolában nyolcra csengettek. A gyermekek kis teste akaratlanul odarándult a fegyelem, a rend, a készülő élet felé. De olyan édes volt ez a havas hancúrozás ezzel a vidám óriással. És nevető arcuk már megint Bálint felé nyílt. De a művész már letette Katicát. Apás komolykodással mondta:

 

-Na porontyok, be az iskolába! Az lesz a legügyesebb gyerek, aki leghamarabb ér az iskola kapujához.

 

A gyermekek felkapdosták az egyik utcai fa vaskalodájához rakott táskájukat s egyéb cókmókjukat. Egymást lökve, visítva futottak a cél felé. Az iskola kapujából még visszanéztek nagy barátjukra: látta-e vitézi futásukat. Az még egy nagy meleg mosolygást bontott rájuk, s továbbment.

 

Már hosszú hetek óta volt itt Sümegen. Budapesten csak állta a pörök záporát, az idézések hercehurcáját, a pletykát s az irtózatos arcokat, és csak szeptemberben volt két napig Sümegen. De hogy főtárgyalásra egyik ügyét sem tudta érlelni, hogy még mindig csak a bika felbőszítésénél tartottak a lassú torreádorok: vont egy nagy ebura-fakós vállat, s november elején megint lejött az ősi küszöbhöz. Azóta itt van. Hallgatja a csendes dolgokat, időjárást vigyáz, gyermekkel játszik, és nézi a napok elsuhanó szárnyait.

 

Ma, amint a tiszta fejű téli reggelben rendes sétáját tette, összetalálkozott az utcán egy csomó ismerős gyermekkel. Mert pajtása volt majd minden gyermek, tudta nevüket, éveik számát, kalkulusaikat, írásukat, apró lelkük száz babráját. És mert friss hó esett, hamarjában nagy fehér offenzívát indított az apró emberkék ellen. Nagy csata kerekedett belőle, mely annál vidámabb volt, mert ez volt az utolsó iskolanap a karácsonyi vakáció előtt. Harmadnapra már karácsony szombatja lesz: az édes várások estéje.

 

Visszatartott hazafelé. Ereiben a vér, tüdejében a belélegzett levegő, szemeiben a fehér havú házacskák s a házacskákon a learanyló nap énekeltek. Énekelték a mindennapi gondok, az apró bibik, a rendes munka, az egymáshoz hajolt arcok, a tűzhely jóságát. Bálintban mély harangok harangozták vasárnappá az életet. - Mennyire ide való vagyok én. Itt van szétbújtatva ős valóm a kis házakban, az egyszerű dolgokban, a kenyérben és a szelíd állatokban. Most visszaépítenek ős televénymagammá. Hogy elzsibbadjon a másik életem, hogy ne fájjon az emberekbe nőtt Boór Bálint.

 

Befordult a falu kis terére, ahol Sümeg nagy komolyságosan kultúrát és várost játszogat. Ahol a szürke szekunda kaszárnya, a reáliskola előtt áll bronzba örökült alapítója, a derék kékfestő: Ramasetter Vince. Akinek bronz halhatatlansága a galambok és verebek emésztési állomása lett. De így is árad belőle a kultúra, és a sümegiek nagyon büszkék, hogy az alatt a sok galamb- és verébguanó alatt egy valóságos bronzszobruk van. A reáliskola mellett tekintélylik a községháza, és mellette egy valóságos kézzel fogható, kutyától nedvesíthető falú múzeum van. Ez a szó jelenti a legnagyobb szájtátást Sümegen és vidékén. Az öreg főbíró, mikor egyszer Egerszegen meg akarta kóstolni, hogyan esik a névjegy, így diktálta nevét a nyomdásznak: Béres János, múzeumos főbíró. És a múzeumban tényleg föld alól kinyugtalanított öreg koponyák vannak, melyeket kineveznek hol dák, hol római, hol avar, hol gepida koponyának. Azok csendesen tűrik az új minősítést, csak hogy hozzájáruljanak Sümeg dicsőségéhez. És nem csóválják magukat. Aztán vannak ott ősi vértezetek és hajdani sisaktaréjok. A megszorult diákcsibészek, ha pénzre van szükségük, a tavalyi korcsolyájuk ormát hun sisaktaréjjá rozsdásítják, és úgy adják el a múzeumnak. És a sümegi múzeumban gyűl a történelem, mint csatorna alá tett kádban az esővíz.

 

A múzeummal szemben fénylik a kávéház. Ez a nyugati modernség, a feketekávé, a pezsgő, a kasszírnő s más lúdbőröztető kárhozatok szeglete. Mellette szaglik a patika: mint egy intő figyelmeztetés sötétedik ledérebb szomszédja mellett. A patika előtt egy akácfa, mely leveleit rég emlékbe osztogatta a szél fiatal lányainak. Ez a fa és a világtörténelem éppen olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, mint a bronz Ramasetter Vince és az ég madarainak az étvágya. Itt beszéli meg Pósa Balázs, a patikus a kül- és belpolitika, valamint a világegyetem egyéb dolgait a plébánossal, a főbíróval, a gazdatiszttel és Sümeg többi uraival. Mindenre van véleményük, mindent elintéznek, és disznóság, hogy a világtörténelem mégis félrefartat tőlük. A bölcs lelkek guanója az elhangzott szavakban mint nehéz avar üli meg a fa alját. És ha valaki arra megy: akaratlanul, rálépve politikai, teológiai, szociológiai és más véleményekkel telik meg a lelke. Amint a kenyérszaggal telik meg az orr a nyílt sütő előtt.

 

A patika küszöbén most egyedül állt a patikus. Szemeinek apró vizslái szimatolták a világot, nehogy valami olyan merjen történni, amire Pósa Balázsnak nincs véleménye. Hangjában leereszkedés, de szigorúság is volt:

 

-Na, jó reggelt Boór úr, hát csak eljött Sümegre?

 

-El.

 

-Hát ugye, mindenütt jó, de mégiscsak legjobb otthon?

 

-Tényleg.

 

-Csakhogy bizony Sümeg kicsi hely, nagyon kicsiny.

 

-Csak megfér az ember benne.

 

-Itt nemigen lehet párizsi erkölcsök szerint élni. Hamar rosszul járna az ember.

 

-Meg is érdemelné – mondta Bálint komolyan.

 

A patikus egy pillanatra elhallgatott. Egyik kezével kissé felemelte kalapját, a másikkal megvakarta a tarkóját. Aztán akart könnyedséggel, de amelyben benne volt a nagy félelem előre támadó merészsége, mondta:

 

-Na, hát Sümegen is volt egyszer kommunizmus. Először és utoljára. Mert tudom istenem, hogy csúnyául megjárná, aki még egyszer be akarná hozni.

 

-Fel kell kötni a legelső fára, erre ni – szörnyítette a dolgot a művész. A patikus nyelt egy nagyot. Szemei megsötétedtek. Kinyitotta a patika ajtaját, óvatos, kémlő hangon suttogta be:

 

-Szefi, itt vagy a gyógyszertárban?

 

-Igen, mit akarsz? - kérdezte egy női hang.

 

-Menj be, kérlek, egy percre a gyermekekhez. Kényes dologról van szó.

 

Ez a feleségének szólt. Az asszony, kinek ártatlanságát húsz év óta védte a gondos férj, be is illant a lakásba. A patikus most már nem kertelt. Egyenesen nekivágtatott az ellenségnek. Az arcán szigorúság, megbotránkozás s mégis a térítő megnyerő kedvessége volt:

 

-Mondja csak, kedves Boór úr, ne vegye rossz néven a bizalmasságot, de boldogult édesapjával jó lábon álltam, muszáj az isten teremtményét pucéron faragni meg?

 

-Az isten sem teremti őket sem frakkban, sem dupla szoknyában. Most már Sion-hegyi tiltakozás lett a patikus:

 

-Ezt komolyan nem mondhatja, Boór úr. Az isten azért teremt bennünket meztelenül, hogy legyen szorgalmunk a ruha megszerzésére, és miénk legyen a szemérem érdeme. Különben is: a valóság valóság, a művészet művészet. A művészet arra való, hogy az én lelkemet felemelje. Az excrementum²² is valóság. Le fogja-e azt festeni Boór úr? Hogyan fogja felemelni az én lelkemet az excrementum?

 

Boór úgy élvezte ezt az embert, mint egy sajátos ízű gyümölcsöt, mely egy egész talaj életéről ad hírt. Keresett valami jó neki való feleletet, de hirtelen nem talált. A patikus, hogy látta az arc futó töprengését, azt hitte, hogy már fogja a lelke farkát. Nagyon rábeszélő, nagyon csalogató volt:

 

-Nem csodálnám, ha valami senki fia volna. De az apja a Dunántúl legrégibb családjából való, ha kedves édesanyja, nyugodjék csendesen, az egyszerű nép gyermeke is volt. Nem mondom, faragjon csak tovább, mindenki nem lehet főszolgabíró vagy patikus, isten őrizzen, hogy élnénk akkor mi meg! Jobb is, ha szobrokat csinál, mintha politizál. Az istenért, csak ne politizáljon, nem Boór úrnak való az. Hanem hát vannak tisztességes témák...

 

-Szervusz, Bálint. Hát te hol a francban bujkálsz, hogy sohasem lát az ember?

 

A harsogó hang egy kis emberből jött ki. Már ott is termett közöttük. Keménylegényesen megrázta a Bálint kezét. Aztán hason bökte a patikust:

 

-Hát te mindentudó méregkeverő, miket hazudoztál ennek az embernek? Igaz, hogy az új cselédedet is feldomborítottad?

 

A patikus apró-hegyesen kacagott, mint aki tükörben örvendi a férfiúságát. Ráütött a kis ember vállára:

 

-Mikor mentek vaddisznóra?

 

-Mikor? Hát csak holnap, hogy a frász törje ki. Két nap múlva karácsony, és még ma is tanítanunk kell, hogy a flekktifusz cifrázzon iparművészeti termékké minden főigazgatót. Azzal adják a lelkiismeretest, hogy a szegény tanárokat dolgoztatják. Mondtuk annak, a búval fogalmazott igazgatónak, hogy adja a mai napot igazgatói napnak, s így toldjuk meg a vakációt. De annak mindjárt a nadrágba megy a bátorsága. Itt is fogom én hagyni az egész tanárságot, itt én. Már tanulom is a csizmadiamesterséget. Olyan csizmadia leszek, mint a pinty.

 

Bordás Mihály tanár úr húsz év óta fekszi meg Sümeg gyomrát. Mert Bordás tanár úr olyan, mint a fokhagyma, az oroszhal, a hagymás rostélyos. Aki ma beszél vele, még másnap is felböfögi. Bordás tanár minden pillanatban roppant természetes, nagyon őszinte, s már nem is a tenyerén hordja, hanem az emberek orrához vagdossa a szívét. Az Ádám paradicsomi B-listára helyezése óta, ő az egyetlen kézzelfogható tanár, aki a főigazgató előtt is a padlóra mer köpni. Utolsó főigazgatója, egy gondosan mani-, pedi- és lelkikűrözött papember, szelíden meg is rótta ezért. De Bordás tanár előtt nincs tekintély, mint a természet előtt nincs. Nyers-egyszerűen felelte: - Csak nem köphetek a főigazgató úr zsebibe. - Az igazgató e jelenet után két éjszaka forró mustármaglisztet borogatott a szívére. Már két billentyűje működését gyengítette meg a Bordás mokánybercisége. De nem lehetett ellene tenni semmit. Mert Sümeg a legbüntetőbb állomás. Az áthelyezés kitüntetést jelentett volna. És mert szolgálati évei után egész nyugdíjat kapna, nem küldik el. Legalább dolgozzék, ha fizetik.

 

-Hogy vagytok otthon, Mihály? - kérdezte Bálint.

 

-Otthon? Miért kérded tőlem? Ha a feleségemre vagy kíváncsi, kérdezd meg a Fürst írnokától, mert ha jól tudom, most ahhoz dörzsöli a negyvenöt éves bájait. Ha pedig a kölyökre vagy kíváncsi, akkor tudakozódjál a Molnárék szolgálójánál. Attól kapott egy olyan csóknyavalyát, hogy két hét óta sántít bele. Az apja fia, vagy mi a fene.

 

Durván, szaggatottan kacagott, és nézte a hatást az arcokon. A patikus hájasan, kenegetőn vele nevetett. Bordás átkiáltott a túlsó járdára:

 

-Dicsértessék az Úr Jézus, szent atyám. Hova koslat olyan lóhalálában?

 

-Nem jössz egy kicsit velünk pletykálni? - kérdezte a patikus.

 

A plébános a túlsó oldalon majdnem futólépésben sietett tova. Úgy fordította el fejét, mintha most látná először életében a túlsó sor házait. A kiáltásokra – úgy elfordított fejjel – nagy kalapot emelt:

 

-Laudetur Jesus Christus.

 

-Hát ma miért nem állasz meg minálunk? - kérdezte a patikus. Mert a plébános minden reggel és minden délután részt vett a patika előtti világelintézésben.

 

-Dolgom van! - kiáltott még mindig elfordított fejjel a plébános, és még jobban rohant.

 

-Hát ennek ma mi állt a hasába? - kérdezte Bordás.

 

Bálint szelíden nevetett:

 

-Nem akar velem egy levegőt szívni, és nem akarja a szemeit bűnbe hozni a látásommal.

 

Bordás türelmetlenkedett:

 

-Na gyere, Bálint, álljunk tovább. Egy darabig úgyis egy úton megyünk. Ez a fene patikus még pálinkával sem kínálja az embert.

 

Alig tettek együtt egypár lépést, Bordás kérdezte:

 

-Hát te mikor kerülsz már börtönbe vagy a bolondokházába? Azt mondják, hogy már mindkettőhöz közel állsz.

 

-Kik mentek holnap vadászni? - kérdezte elhárítólag Bálint.

 

A kis ember ijedten kapott a szó után:

 

-Az istenért, el ne gyere! Engem ütnének agyon, ha eljönnél. Tudod, ott lesz a főszolgabíró is, az állat, s most szükségem van a jóindulatára a fiam kinevezésénél. Azt hinné, hogy én hoztalak el, és sohasem bocsátaná meg. Nem azért mondom, mert nekem az atyaisten sem imponál, és teszek minden főszolgabíróra.

 

-Eszem ágában sincs elmenni. Csak kérdeztem, hogy kik lesznek ott.

 

-Ott lesz a hülye Kertész. Eljön a marha, hogy amíg ő agancsok után szalad, a felesége nyugodtan szerezzen neki még egypár agancsot. Engem is megcsal a feleségem, de én már huszonöt év óta tudom, ő pedig nem is sejti, az ökör. Aztán ott lesz Túróczy is. Legalább megkérdezhetem tőle, mennyit sikkasztott már az egyesület pénztárából. Eljön a Török tanító is, mert csak akkor tudja magát tökrészegre inni, ha puska van a vállán. Ott lesz a Bárány képviselő is a ronda gyárosával. Majd belerúgok a gyárába, aztán interpellálhat. Ott lesz még...

 

A kis ember összerezzent. Hirtelen kezet nyújtott Bálintnak:

 

-Jaj, szervusz, bemegyek ide a boltba valamiért. Jön az a tapírfejű igazgató, nem akarom, hogy együtt lásson.

 

Beugrott a sarki fűszeresboltba. Bálint továbbment. A túlsó soron jött vele szembe az igazgató. Valamit elveszthetett, mert nagyon vizsgálta a földet. De amint Bálint elhaladta őt, visszafordult, s egy nagy epés-kíváncsit nézett a tovamenő művészen. - Csak nem fog itt végleg letelepedni! - mormogta magában.

 

Bálint elhaladta a templomot s a várhegyet a szőlőknek hágó úton. Mert az öreg ház künn volt a szőlőben, a hegy oldalában, elől egy félholdas kerttel. Mögötte a szőlő már nem volt a Bálint tulajdona. Ez volt az öreg Jobbágy István ősi otthona. Az öreg, ravasz parasztkirály itt volt az esze Csabrendek, Nyirád, Sümeg, Prága parasztjainak. Mert csak az anyja részéről volt a sümegi földé Boór Bálint. Apja, Boór Benedek, a somogyi ősnemesi családnak, mely valaha egy nádorba is kimagasodott és Koppánnyal tartott rokonságot, volt utolsó nyugtalanja. Minden rög elomlásával Benedek úr nem akart szegény ember lenni ott, ahol ősei kiskirályok voltak. Idejött megyét szolgálni Zalába, és így került Sümegre. Itt ismerte meg a parasztkirály híres szép lányát, Annát. A nehéz pénzű paraszt nem szívesen adta oda lányát a koldus úrnak. De a Jobbágy család kálvinista sziget volt ebben a katolikus tengerben, s Benedek úr is a Kálvin magyar pogányságához tartozott. Meg Anna is nagyon szerelmes volt. Ez a két dolog döntött. Csak azt kötötte ki az öregúr, hogy Benedek hagyja ott a vármegyét, és álljon a gazdaságnak. A Bálint apja pénzért sem tudott ennél jobb kívánságot magának. Az öreg Jobbágy azért egy kicsit mindig görbe szemmel nézett úri vejére, aki inkább értett a szerzemény szétmorzsolásához, mint a szerzéshez.

 

Bálint gyorsan – gondolat és szó nélkül – ment a szőlők közt. Mintha valami keserű íz jött volna a lelke szájába, de nem akarta ízlelgetni. Elért a kertajtóhoz. Kinyitotta, belépett. Most már léptei meglassúdtak, meg-megállott, nézte a leszemfedőzött kertet. Minden hó alatt volt. Csak a karók és a megvetkezett fák álltak ki a nagy fehérségből. De a hó domborodásai ismerősek voltak neki. Tudta, hol álmodnak rózsát az elbújtatott tövek, hol rejlenek a georgina gumói, hol fogja fejét először felütni az ibolya. Hisz ennek a kertnek minden rögét magában hordja, és talán azért nem tudta kopárrá hervasztani az irtózatos élet, mert örök fakadással benne terem ez a kert. Aztán visszanézett. Lenn volt Sümeg a hegy lábánál, várhegyén a romok szürke csipkéjével, templomával és temetője fehér köveivel. Milyen kicsi innen: csupa nap és csupa mosolygás. Széles fehér utak futnak szét tőle a síkság roppant reménységébe. És mindenfelé nagy jegenyecsoportok, mint elbocsátott zsoldoscsapatok, morcoskodnak ijesztő árnyékot a napos síkra. Ez a horizont tágított világölelő lelket a gyermek szemeibe. Az itt feltántorodott szél bontotta ki benne az örök vitorlákat. Már nem volt benne az imént látott emberek rossz íze. A hatalmas fa ősi talaja fölé bomolva tudta minden gyökerét, és teljes életére nyílt ki.

 

A hó lefogta különben is csendesült lépteit. Amint a küszöbhöz ért, belülről beszédet hallott:

 

-Üljön szépen, mert bizony isten a kezeire ütök – mondta egy női hang.

 

-Volna szíve hozzá? - kérdezte a Bokody hangja.

 

-Volna bizony. Rendes ember nem nyúlkál a tisztességes női személy után. Majd megmondom a nagyságos úrnak.

 

-Hát nem sajnálna meg egy ilyen szép legényt, mint én vagyok? - kötekedett tovább a színész.

 

-Az úr is van olyan szép, mint más férfi. Minden férfi egyforma, mind egy mintában gyúrták őket.

 

A Bokody hangja diadalmas ölelkezéssel lökte ki:

 

-Drága lelkem, ezért megölelem! Hát nem vagyok csúfabb, mint más?

 

Dulakodás hallatszott, s a nő zsörtölődése:

 

-Most már igazán az úrhoz verem ezt a palacsintasütőt.

 

Bálint benyitott. Bokody mint riasztott kakas ugrott el az asszonytól. Elébe kacagott a hazatérő gazdának.

 

-Hát te hogy cseppentél ide? - kérdezte Bálint, és öröm csengett a csodálkozásába.

 

A Bokody kirohanó szemei egy pillanatra valami fájdalmat ejtettek el. De aztán nagy jókedvvel mondta:

 

-Tudod, nagyon belém állott a karácsony. Aztán régen nem láttam az öregeket. Kértem vagy kétheti szabadságot. Úgysem adnak semmi szerepet.

 

Bálint megcsóválta a fejét:

 

-Kétheti szabadság, éppen most, az évad derekán! Hogyan is adhatták meg? Vigyázz, nem jó vége lesz.

 

Bokody nagy huncutságos kötődéssel mutatott rá Annára, aki a tűzhely lobogása felé hajolva ügyelte a lángost:

 

-Nézd csak ezt a csábító némbert. Két lángost ígért, csak hogy megcsókoljam. Ha nem jössz, még elvesztem a fiúságomat.

 

Anna kilökte két karját, hogy szélesebb legyen a méltatlankodása. Egyik kezében a palacsintasütő volt a párolgó lángossal, a másikban valami konyharongy. Ragyás arca vörös volt a tűztől és a méltatlankodástól. Kancsal, felfelé fordult egyik szeme egy arasszal fennebb haragudott, mint a másik:

 

-Bizony isten, ha nem nézném a nagyságos urat, a Bokody úrhoz verném ezt a palacsintasütőt. Pedig kár volna a lángosért.

 

Bokody tragikus állásba lökte magát. Örök Bánk Bánjából, melynek minden betűjét tudta, szavalni kezdte:

 

 

Oh, mely hideg! Mit is beszélek én

ezen megunt fagyos személy üres

szivének, aki eddig sem tudá azt,

hogy mit tegyen forróan érzeni.

 

 

Bálint megfogta a színészt. Háttal tartotta oda a haragvó asszonynak:

 

-Jöjjön, jöjjön, Anna, verje ki rajta a haragját.

 

Anna már mosolygott. De olyan zord szemöldököt vont a mosolygás fölé, hogy látszott: erkölcse még dörög és villámlik. Feltálalta a villásreggelit, oda a tűzhely padkájára, ott szokott Bálint mindig enni. A két férfi hozzáült falatozni. Felhőtlenül, könnyű szavakkal beszélgettek. Anna már az ebéd tennivalói körül forgolódott.

 

Nem konyha volt, ahol ültek: hatalmas tűzhelyével, a szabadon lobogó lánggal, barna öreg szálfagerendáival, eltéresült arányaival az ősi tűzhelyterem volt. Valami időtlen régiség, messzire visszavivő emlékezet volt a sziklaszerű tűzhelyben, a füsttel evődött gerendákban, a nehéz falakban, az ó cifrázatú edényekben, a barna bútorokban. Mintha beetetve a dolgokba, mint régi illat eltett ódon ruhákba: ott lappangana a férfi barna gondja, a nő etető fehér melle, a gyermek kacagása. Mint pára a jó ételből, mint jó nézés a szívvel bélelt szemekből: kiszállott a család a dolgokból, s láthatatlan párájával melegen ülte meg a két férfit. És az élet két kiűzöttjében most jóság és szeretet volt a világ.

 

Legjavában ettek, mikor az ajtónál gyermekhang kuncogott be:

 

-Mama, mama!

 

-Megint az a rossz kölyök alkalmatlankodik – szégyenkezett bosszúsan Anna. De Bálint rákorholt:

 

-Ugyan ne prézsmitáljon mindig. Eressze be azt a gyermeket.

 

Anna kinyitotta az ajtót. A tél bebuffanó párájában két öklöcske s mögöttük egy négyéves kisleány jöttek be. A két ököl két szemet dörzsölt keserűvé, s a lebiggyedt kis ajakon csöngött a lenehezedő sírás lába. Anna ráripakodott:

 

-Na hát igazán hitvány gyermek vagy, Manci, az isten akárhova tegye a dolgodat. Nem tudsz otthon maradni a testvérkéid mellett! Neked mindig itt kell lábatlankodni. Egyszer csak kidob a nagyságos úr veled együtt.

 

De Bokody már felugrott egy darab lángossal a kezében. Felkapta a kisleányt, elébe tartotta a jó szagú falatot. A kisleány szemeiből, elédesült szájából optimista folyamatok kezdtek sugárzani. Nézte a lángost és a Bokody arcát. A lángos után nyúlt. És amikor már a kezében volt, kizökkenő kacagással mondta:

 

-Jaj be csúf a bácsi.

 

A két férfi harsogó kacagásba lobbant. Bokody a gyermeket térdére ültette, együtt ettek. Most már nagyon jó szeme kezdett lenni Annának Bokody felé. Megkérdezte tőle:

 

-Nem parancsol még egy lángost, Bokody úr?

 

-Kérek én. De nem úgy, ahogy az előbb akarta adni, a palacsintasütővel együtt.

 

Anna mosolyogva húzta végig kezét a gyermek haján. És ez a mozdulat már nagy megbocsátó kibékülés volt a csúnya férfival. A szegény asszonynak négy eleven gondja közül ez a kislány volt a harmadik. Pali, a legnagyobb, már hétéves volt és kenyeret keresett. Hol libát őrzött, hol konda után szaladgált, vagy kifutott valamelyik fűszeresboltnak. Mariska, a második már elmúlt ötéves, ő helyettesíti otthon az anyját. Ő takarítgat, ő törülgeti kis testvérei illetlenségeit, és enni ad nekik. A Bokody térdén ringó Manci a család zimankója, záporos könnyű, viharos kacagású kis zsarnok. A legkisebbik, Pista még csak hároméves, és orrlikaiból s nadrágja hátuljából bősz nemtörődömségek lógnak bele az erkölcsi világrendbe.

 

A szerencsétlen asszony sorsa egy sok példányban előfordult tragédia különkiadása volt. Férje végigharcolta a világháborút, őrmester lett, kapott kis ezüstérmet, Károly-keresztet, s egyszer egy tábornok megveregette a vállát. Az összeomlás után az élet nehéz lett: a zavarodás új maszatú apostolai kijelentették Sipos Istvánnak, hogy ötévi kínszenvedése nem érdem, hanem aljas imperializmus volt. Csillagait letépték, kitüntetéseit leköpték, örvendhetett, hogy a fejéhez nem vágták. A megharagított falu elernyedt munkájában foglalkozás sem igen akadt, pedig zsellérmunkából tartotta fenn családját. Ha az Anna ezerkezű gondossága nem lett volna, talán mind éhen vesznek. Amint a vörös megváltás után kiütött a fekete megváltás: egy este borgőzös úrfélék, több tisztnek öltözve, rontottak be a Siposék putrijába: - Te vagy-e az a Sipos István? - Az ártatlan ember a legtermészetesebben felelte, hogy igen. Hiszen ehhez hozzá is szokott, olyan rég volt már Sipos István. Sipos István kezdett lenni már akkor, mikor édesanyja, a nyomorult zsellérasszony, az aratás nehéz munkájában odaszülte a suhanó kaszák alá. Sipos István volt, mikor, kívül rekedve a népiskola jólétéből, télen-nyáron mezítláb, véletlen falaton tengődve őrizte a boldog gyomrok disznóit. Sipos István volt, mikor csodaképpen élővé fejlődve, huszonegy éves korában elvitték a császárt szolgálni. Sipos István volt az adóskönyvében, mindig Sipos István. Sipos István volt, mikor az egyetemes gaztett elején virágok és pálinkát gőzölő ordító szájak közt komoly illetődéssel ment a halál elé. Sipos István volt az öt irtózatos év vak tébolyú rémei közt, mindig a helyén, mindig bátran, mindig hűségesen. Sipos István volt a lövészárok nyújtott agóniájában, a tábori kórház lázálmaiban, és ha néha egy-két napra kiszakadhatott a gyilkosság fertelméből: Sipos István volt, ha reszkető igás párjába új és új életet csókolt, hogy a nagyságos, méltóságos, kegyelmes, fenséges és felséges urak ne fogyjanak ki a Sipos Istvánokból. És mégis: most nevének egyszerű igenlésére nekiestek az urak, ütötték, rúgták. Kommunistának, zsidó hóhérnak s minden rossznak nevezték. Hiába jajgatott az anyamellű asszony vérbe átrontó irtózatos könyörgéssel. Hiába nyúlt kegyelemért a négy zokogó gyermek karja. A szegény parasztot, a véres mezők őrző hű kutyáját csurgó vérbe marcangolva, félig holtan elhurcolták. Hiába futott hetekig az asszony fűhöz-fához őrjöngő könyörgéssel, hiába hívott tanúkat: a plébánost, a jegyzőt, az öreg nyugalmazott Debreczeny őrnagyot. Hogy férje engedelmes juh, rendes adófizető, példás katona és csendes ember volt. Hírt sem hallott róla. Végre, mint egy ontott szemű rém, vak hír járt szét, s bekopogtatott az elfeketült lélek ablakain, hogy a szerencsétlen embert többedmagával halálra kínozták, s elkaparták a földbe. A földbe, mely nem tudott felvisítani, mikor a gyilkos sarkok védőjét taposták rögei közé. Egyszer aztán mégis megtudott mindent. Férje tévedésnek lett áldozata: az alvégi Sipos István helyett küldték az ibolyák alá, aki tényleg a kommunisták embere volt. Ügyesen, kéz alatt azt is tudtára adták, hogy jó lesz nem jajgatni túlságos hangosan, ha nem akarja, hogy a négy gyermek teljesen árván maradjon. És a szegény asszonynak volt ereje visszaszegezni a fájdalmat lelkébe, mint egy vak ólomkoporsóba, melynek súlyát magával cipelte a nap lehúzó gondjai közt. Szerencsére a Forray uraság, kinek hatalmas szőlője a Bálint szomszédságában volt, megtette az asszonyt saját külön csőszének, s a présház mellett egy kis vityillót adott neki lakásul. Így legalább már otthonuk volt. Az asszony mosást vállalhatott, és télen arra is tudott időt szakítani, hogy eljárt házakhoz tisztogatni-főzni. Bálintnak nagy öröme volt, hogy az asszony elvállalta háza gondját, amíg ő Sümegen tanyázik. És az asszonynak is áldás volt: mert akkor futott át gyermekeihez, amikor akart. Azonkívül a Bálint szegénysége még mindig elég gazdag volt arra, hogy mindennap akadjon valami falat a négy kis száj számára.

 

Bokody a beszélgetés közben tréfásan, de sajátságos ízű hangon mondta:

 

-Tudod mit, mesterem? Neked ez a kert most nem hoz egy batkát sem. Az a gazember Juhász házőrzés címen mindent magának harácsol. Még a vetőmagjait is veled fizetteti, pedig tőle akár kosarakban vihetnék szét fényes nappal az egész házat. Tégy meg engem jószágigazgatódnak. Én megélek belőle, s még egy zsák krumpli neked is fog jutni évente.

 

Bálint lelke legfinomabb csápjaival tapogatta, hogy nem csak tréfa ez a tréfa. De azért kacagva felelt:

 

-Adnám én, de ez a csavaros fejű Juhász életfogytiglani szerződést csalt ki tőlem a maga részére. Tudod, hogy milyen agyaglábú vagyok az ilyen dolgokban. Most is saját csirkéim dupla áron vásárolgatom tőle. De téged nem is mernélek idetenni az Anna tövébe. Az asszony ingatag, és te szép fiú vagy.

 

Másnap reggel, a karácsony szombatja előtti napon, Anna még be sem hozta a cipőit, s Bálint már kilökte karjait az ágyból. Nagy zengéssel énekelte:

 

 

Mennyből az angyal

Leszállt hozzátok...

 

 

A bejövő Annának pedig riadó örömmel újságolta:

 

-Anna, Annuska, Ankuca, Annuci, ma veszünk karácsonyfát! Egyet veszek a maga négy betyárjának, egyet a kis Bálintnak. A Boórék szegény kis Bálintjának. Megérdemli: olyan árva szegény. Még csak egyszer kell lefeküdni, és itt lesz az angyal!

 

Ez elmaradhatatlan hagyomány volt Bálintnál. Mióta elkerült szüleitől, bárhol, bármilyen viszonyok közt is – volt, hogy télikabátját adta el érte -, karácsonyfát állított, és fennvirrasztotta a karácsonyéjszakát. Úgy állt a fa feldíszítve egészen vízkereszt napjáig. Akkor behívott az utcáról egy csomó gyermeket, s nagy megrohanásos fakopasztást rendezett. Érdekes, hogy ez a hatalmas művészi géniusz utált minden egyénit, minden úgynevezett eredetiséget. De végtelenül szerette a típust, az élet örök formáit, a nagy banalitásokat. Ezekben látta az élet ritmusát, az emberi lélek örökkévalóságát. És ennek az ős visszafordulású pogány léleknek, aki Koppány földjén fakadt, s a hagyomány szerint az ősi lelket védő nagyúr véréből: vérrel, lélekkel, egész élettel ölelt ünnepe volt a karácsony. Mert az ő életében a Betlehemhez kölcsönzött ünnep visszatágult eredeti értelmére. Az emberi folytatás vidám ünnepe volt ez neki, az elszennyesedett ember megváltó megújulása a családban: a csókból fakadó gyermekben. A tűzhely roppant sugárzású ünnepe: az ellenség-férfi és ellenség-nő nagy békekötése a jövővé fakadott csókban. Sokszor mondta természettudományoskodó társainak: - Ti nem tudjátok átvinni azokat a szemeket, melyekkel az anyagi természet rendjét látjátok, az emberi természetbe. A karácsony, húsvét, pünkösd nem keresztény és nem vallásos találmányok. Ezek vannak, mióta van ember, éppen olyan organikus, pozitív létezéssel, mint az oxigén. Nem tudom, hogy a karácsonyfa, melyet belélegzik a gyermek, miért volna kevésbé természetes és szükségszerű jelenség, mint a levegő oxigénje.

 

A reggeli alatt bőven beszélte meg Annával az ünnep főznivalóit. Mert a sült malacon, a dorongfánkon s más száj-örömön át még mindig gyermeksége szelíd órái hajoltak át, és két tisztes arc jó öregségét látta. Aztán bement az éléskamarába. Egészen hadvezéri állással tartott szemlét az öt üveg paradicsom, négy kiló zsír, tíz kiló nullás liszt és más apróságok fölött. A birtoklás ős mámora, a gyökeret verés öröme, a háztűz széles öntudata hízott ki arcára. Nagyon józan, nagyon gazda, és mélyen mindenek mögött: nagyon gyermek volt. Nagy aggódó odahajlással vizsgálta végig a paradicsomos üvegeket: nem bolyhozott-e még penész a felszínükre?

 

Kilenc óra után kiment a piacra. A főutcán, a Kisfaludy vendéglő körül, befolyva a mellékutcákba, nyüzsgött az ünnepi várakozás víg vására. És a sok öröm közt, mint örömhírnökül küldött kölyök erdő, gyermekfácskái a bozontos rengetegnek: picurka, kicsiny, nagy, nagyobb fenyőfák kínálkoztak. Illatuk friss volt, mint a gyermekarc érintése, s csilingelt a lélekben, mint egy jó kacagás. És jól körülbundázott asszonyok, urak, szellős ruhájú szegény emberek válogattak, szörnyűködtek, alkudtak. Legtöbbje gyermeket vezetett kezén, némelyik körül öt-hat is gerezdesedett. És a gyermekek szemeiben már ott volt a felgyújtott gyertyák ragyogása, s a tél pirosra csípte kisugárzó boldogságukat. Bálint nagy körülményesen járkált a piac sorai közt, mintha az életet eldöntő fegyvert kellene kiválasztania. Dehogy sietett, dehogy választott volna rögtön. Mint ahogy a kártyás hunyorított szemmel, lassú nézegetéssel sunyít a szerencse szoknyája alá: kortyokban élvezte a karácsonyi vásárlás örömét. Mert amint ott sétált az anyák, apák gondoskodása s a gyermekek öröme közt: lassanként apává téresedett. A kis gyermekarcok, a kihuncutkázó fürtök, az életet csókoló édes szájacskák befodorodtak testének bolyhaiba. Ő volt apja minden gyermeknek. A kis testükben csörgedező vér az ő vérének bőségéből volt. A befürtözött nyakacskájukon fel- s lejáró lélegzet az ő mellének hatalmas fúvójából élt. Nagy, örömre nyílt fényes szemük az ő lelkéből merült ki meselátó, életet evő torkos szemekké, s kis lábuk tapodása izmai édes íze volt. Csodálatos testi kitágulással volt benne minden kis élet. Mintha ő lett volna az élet ősi tűzhelye, s minden fakadó élet egy belőle bimbózó lángocska volna.

 

És itt is ismétlődött az a jelenség, mely mindenütt kísérte. Az egyszerű emberek, a gyermekek és a nők, amint megpillantották, azzal az akaratlan, organikus mosolygással hajoltak arcába, mellyel a növények a napot és a friss levegőt isszák. De a kulturáltak, a hangsúlyozottan urak, az emberkibányászás rangos ügynökei szemükben elsötétedtek, szájuk az elsiklott harapás dühét mutatta. Mintha ez a roppant élet az ő életük rovására volna, mintha valami ősi örökségben rövidítette volna meg őket. A vér időtlen szocializmusával gyűlölték az erőnek, az észnek, az életnek ezt az összetorlott rengeteg tőkéjét. Látása megütötte őket, mint az éhezőt a gazdagok lakomája.

 

Végre aztán mégis megvett két nagyon erdőt mondó, egyenes szálú, sok gyermeklombú fenyőt. Aztán a sátrakat és boltokat járta be, s majdnem minden pénzét ráköltötte az édes haszontalanságokra. Az Anna Pali gyermeke negyedmagával cipelte haza a zsákmányát, és bő ajándékot kaptak. Mert ezekben a karácsonyt horzsoló napokban még vérberontóbb szüksége volt az adás, a kapásra felfényesedő szemek látása. Az egyik fát a hozzávalókkal letették Annáéknál. Ő a saját fájával egész délelőtt bíbelődött, amíg egy nagy faedényben jó egyenesre erősítette. De a díszítést másnapra hagyta. És az egész buzgóságos, ingujjra vetkőzős munka alatt szállt belőle, mint a meleg a jó kályhából:

 

 

Mennyből az angyal

Leszállt hozzátok,

Pásztorok, pásztorok!

 

 

Ebéd után, megbeszélés szerint, elment Bokodyhoz, hogy együtt tegyenek egy nagy sétát a téli erdőben. Az öreg Bokodyék kis vityillója a falu nyugati végén, a Sárállás szemetes partján volt, melynek befagyott tócsáján most gyermekek csicsonkáztak. Az öreg Bokody, a hetvenet jól meghaladt meggörbült paraszt a ház előtt állott, és nézte a levegőt. Sajátságos merő és összehúzódó nézéssel, mintha erős tűzbe bámulna. Karjai lelógtak. Háta már nagyon utánozta a sírok dombját. Lábai is karikára rogytak. Bálint kezet nyújtott neki:

 

-Jó napot, kedves Gergely bátyám.

 

Az öreg összehúzta szemeit. Gyanús-óvatosan nyújtotta kezét, mintha olvasatlan összeget venne át:

 

-Jó napot adjon isten.

 

-Hát tudja-e még, Gergely bácsi, hogy ki vagyok?

 

-Tudom-e? Hát hogyne tudnám. Amiért öreg az ember, csak tud valamit.

 

-Itthon van-e Tamás?

 

-Kicsoda? - kérdezte az öreg, mintha sohasem hallotta volna e nevet.

 

-Tamás.

 

Az öreg úgy tett, mintha messziről jött volna e névhez:

 

-Jaj, a fiú! Bizonyára itthon van, ha nem ment el.

 

-Hát ugye, örvendenek nagyon, hogy hazajött karácsonyra.

 

Az öreg vállat és bajuszt vont:

 

-Öreg embernek már csak egy öröme van, a temető.

 

Bálint tudta, hogy az öregek nincsenek nagyon megelégedve a fiuk pályájával. Alá akarta támasztani barátja tekintélyét:

 

-Nagy művész lett a fiából, Gergely bácsi. Egész Budapest ismeri.

 

Az öreg keserűt nyelt:

 

-Oda is való ő Budapestre, ha olyan nagy bűvész. Sümegen nincs kinek bűvészkedni.

 

-De hát csak örvend, hogy olyan híres ember lett a fiából?

 

Az öreg melle, válla, egész teste fokozatosan mozdult fel, mint a föld, ha fájdalmas állat vonaglik alatta. Aztán kitört. De bágyadt, keserű, hulló szavú haraggal:

 

-Híres! Híres! Mit ád a zsidó a hírért? A hír nem föld, nem marha, nem pénz. Ki látott már hírből gatyát szabni? Aztán olyan félig szült ember lett az én fiam, se nem paraszt, se nem úr. A Rochnitzer zsidó fiának szebb ruhája van, aki pántlikával járja a házakat. Pedig ahhoz minden paraszt goromba lehet. Az ember azt sem tudja, hogy bánjék a saját fiával. Hát ha bűvész, ő lássa.

 

Vállat vont, s már megint beleveszett a levegőbe. Bálint látta, hogy csak terhére van az öregnek. Bement az udvarra. Amint benyitott a konyhába: a konyha közepén, a földön szétterpeszkedve, térdei közt egy hatalmas libát tömve, ült az öreg parasztasszony. A liba száját ujjaival szétfeszítette, s óriási marokkal kukoricát gyömöszölt belé. A liba tüsszögve, nyögve, gágogva tiltakozott a gazdasági javak aránytalan elosztása ellen. Az asszony feddte:

 

-Ülj csendesen, a fene egye meg a bőrödet.

 

Nedves földszag, konyhaedények lehe s nyomorúságszag volt a kis konyha súlyos levegőjében. Bálint nagyot nyelve kedveskedett:

 

-Jó napot kívánok, Ágnes néni, milyen szép libájuk van.

 

Az öreg parasztasszony arcán ijedség rándult át. Kezei abba a mozdulatba zökkentek, mintha köténye alá akarná dugni az állatot. Aztán nagy keserves kárvallással mondta:

 

-Jaj, bizony ez az egyetlen élő állatunk, meg két nevendék jérce. Hát mondtam az uramnak, ezt csak meghizlaljuk karácsonyra. Egyszer egy évben legyen nekünk is egy jó falatunk, értünk is született a Krisztus. Pedig már tíz liter kukoricával tartozunk a Holbáéknak. Én nem tudom, mit akar a jó isten ezzel a világgal, hogy ilyen nagy a nyomorúság. Most aztán ez a nagy fiú is hazahozta a gyomrát. Miből fogok én két férfinépet táplálni? Honnan vegyem a pénzt? Lopni csak nem mehetek.

 

Egy nagy vascsizmás láb lépett a Bálint szívére, és megtiporta. Alig tudta kierőltetni a kérdést:

 

-Hol van Tamás?

 

Az asszony arcára régi bosszankodás jött fel:

 

-Ott kajtat valahol az udvar fenekén, ha el nem kódorgott valahová. Mit bízzon az ember rá, nem falusi ember ez már. Parasztnak úrféle, úrnak meg azért csak olyan szecskaféle. Ha legalább hivatalba ment volna, mint a Némethy szomszéd fia. Egy oskolások voltak, s az már írnok a főszolgabíróságon, a hajdúk is köszönnek neki. Az én fiam csak olyan húzzad-Jancsi féle úr.

 

Bálint már hallotta a háta mögött a Tamás földet bántó lábait. Megfordult. Sötétté mélyült kék szemeiben nagy szeretet volt. Úgy nézett rá, mint aki egy végzet mélyét látja meg. Tamás kacagva mondta:

 

-Beszélgettem a disznónkkal. Te, nem képzeled, milyen intelligens disznónk van. Ha látja a képemet, valósággal kacag. Láttál-e már disznót kacagni?

 

Az öregasszony majd megfojtotta a libát, úgy integetett Tamásnak. Bálint meglepetve kérdezte:

 

-Hát van disznótok?

 

Tamás dicsekedett:

 

-De mekkora! Akkora, mint a Nemzeti Színház. A múlt hónapban kilencet malacozott. Hála istennek, őnagyságának nem szigorúak az erkölcsei.

 

Az öregasszony dühösen zsörtölődött fel:

 

-Csak hirdesd, hirdesd, hogy disznónk van. Eredj ki a kapuba, kiáltsd ki. Tudod, hogy tartozunk az árával, tudod, hogy a malacok mind adósságba mentek. Annyi, mintha az a disznó nem is a mienk volna. Majd még azt hiszi a nagyságos úr, hogy felvet a pénz bennünket.

 

Bálint megnyugtatta az öregasszonyt, és siettette az indulást. A sümeg-prágai tölgyes erdő felé mentek: Bálint nagyon beszédes és meleg szavú volt. Beszélt a Bokody szerepeiről, bírálta játékát, kiemelte nagy sajátságait, hangsúlyozta jövő kilátásait. Azután mondta:

 

-Még csak meg kellene házasodnod. Csak ne színésznőt végy el. Valami jó pénzes lányt. Neked még szép diadalmas karácsonyaid lesznek, pajtás.

 

Már Prága falu széléhez értek. Bokody megállt. Féloldalra fordította fejét. Kissé felfelé fordult szemmel nézte Bálintot. Látszott, nagyon kaján, nagyon vesébe látó arcot akar vágni. Biberachi hangon mondta:

 

-Nagyúr, te ma nagyon szépen beszélsz velem.

 

-Csak nem szidhatom az apád istenét – kacagott Bálint.

 

-Te ma nagyon szépeket mondasz nekem.

 

Bálint már hallgatott. Tamás folytatta. De kajánkodó hangjában már ott rezgett a ledömöckölt szív:

 

-Ez nem a te szokásod, nagyúr. És tudom, most miért teszed.

 

A két férfi összenézett. És a két viharvert ember szemében megjelent egy csepp abból a vízből, mely mégis emberré, mégis testvérré, mégis lélekké mossa az irtózatos isten képmását.

 

Mikor átmentek a falun, Bálint csendesen mondta:

 

-Nézd csak, milyen halott ez a falu.

 

És tényleg: a felhőhasú ég, a párnás rétegű hó alatt olyan elhagyott, olyan csendes volt a kis falu. Mintha életformára épített temető lett volna. És mintha minden tűzhely, minden ágy helyén csendes koporsók őriznének elcsendesedett embereket. Csak az utolsó ház udvarán láttak egy élőlényt. Egy borjú, szétterpesztve négy lábát, keserves bőgéssel sírt be a havas mezőkbe.

 

Elértek az erdőhöz. Az erdő szélén, elég távol egymástól, vénhedt fa ükapák, több százados tölgyfák álltak. Csodálatos alakú, csavart törzsű, ezer gyökérkarú fatáltosok, olyan gyötröttek, dermedten is kínnal vonaglók. Milyen mumusóriások voltak ezek, mikor régen alatta rablósdit játszottak! Áshatatlan mély csend volt az erdőben. A száraz lombokat és csupasz ágakat megfeküdte a hó. De az ég barna borulata valami nagy szelídséget, valami otthonossá fájt szomorúságot szorított a puha erdőre. Hallgatva léptek egymás mellett. Összerezzentek. Egy varjú szállt fel. Fekete szárnyaival lomhán verdesett az alvó levegőbe.

 

Amint egy mellékösvényen mentek, mind bennebb az erdő mély hívásába: egyszerre megvillant valami előttük. Valaki egy fatörzs mögé ugrott. Odanéztek: a faderék mögül egy puskacső volt feléjük irányítva.

 

-Ki van ott? - kiáltott Bálint.

 

A hangra a cső leereszkedett. A fatörzs mögül egy férfi lépett elő. A fekete prémes sipkából kisápadt az arc, melynek vonásai közt régi szenvedés és bújt félelem lappangott. A fehér homlok magas és széles volt: világosan látó elmét és parancsoló akaratot mondott. A szemek aprók, mély tüzűek, ravaszul pisláncsolók. De most tüzük körül, didergőn, mint egy meztelen koldus, befészkelt rémület reszket. Szép férfias nagy bajusz, széles, erős szavú száj. Zömök középtermet széles vállakkal. Úr volt, de parasztúr, falu eszének, falu parancsának született paraszti fejedelem. Megkönnyebbült hangon, de amely még rekedt volt az előbbi felindulástól, mondta:

 

-Te vagy az, Bálint? Nagyon örvendek, hogy most veled találkozom. Régen nem láttalak. - Aztán szúrósan, gyanakvással méregette Bokodyt:

 

-Barátod? - kérdezte tétován.

 

Bokody nevetett:

 

-Nem ismer meg, kegyelmes uram? Bokody Tamás vagyok, az öreg Bokody Gergely fia. Pedig Pesten is többször találkoztunk.

 

A férfi fáradt szájára halvány mosolygás jött. Kezet nyújtott:

 

-Te vagy az, öcsém? Az már más. Nagyon jó, hogy jöttetek. Megengeditek, hogy veletek tartsak?

 

Olyan halálos ténfergés, olyan forró menekülni vágyás volt az erős férfi hangjában. Bálint meleg szavakat terített feléje:

 

-Nagyon örülünk, kedves bátyám. - Aztán kedélyesen kacagott: - Lám, a kálvinista isten milyen ravaszul összehozza híveit, ha azok nem is járnak templomba. Azt hiszem, hogy hármunkban Sümeg minden kálvinista családja képviselve van.

 

Közrefogták a férfit, továbbmentek. Az sajátságosan mindig lövésre készen tartotta puskáját. Fürkészve kérdezte:

 

-Nem láttatok senkit az erdőben? Olyan pesti formájú embereket!

 

-Nem mi semmilyen formájút, csak egy varjút – felelt Bokody.

 

Az ember szemei még apróbbakká rezzentek. Mohón kérdezte:

 

-Merre repült tőletek, jobbra vagy balra?

 

-Erre ni – mutatott Bokody a jobb kezével.

 

-A férfi sóhajtott, mintha terhet hullatna le magáról. Aztán szomorúan nevetett:

 

-Lássátok: a kegyelmes úrban hogy megmaradt a paraszt. A babona erősebb, mint az uraság.

 

A feje előreroskadt. Egypár percig úgy ment a két férfi közt, mintha magában valami nagy szomorúsággal beszélne. Aztán megállt. Kutató, lélek alá néző szemekkel szúrt a Bálint arcába:

 

-Mondd csak, Bálint, nem tartasz te haragot rám?

 

Bálint elképedt:

 

-Én! Mi az ördögért haragudnék én éppen terád, bátyám? Azt hiszed, hogy az országban olyan sok Rostás Pál Ferenc van, hogy rád már haragszom, és éppen én? Ha minden falu csak egy melléd való legényt adna, holnap talán nálunk is hajnalt harangoznának.

 

Pál Ferenc megfogta a Bálint két karját. Arcán gyanakvás és feltörő nagy szenvedés volt. Úgy nézett Bálintra, mint egy vallatott gyermek arcára:

 

-Igazán nem gúnyolódol? Igazán nem haragszol rám? Mert neked, neked egyedül van jogod az urak közt haragudni rám. Mert te megláttad a magyar parasztot.

 

Olyan végtelen szenvedés mélyült a vallató arc mögé, hogy Bálint nagy szánalommal nyílt felé. Szelíden mondta:

 

-Nem értelek, bátyám.

 

A férfi megtörölte kiverejtékező homlokát. Szemeiből a ravaszság, arcáról az ős paraszt minden védő ösztöne eltűnt. Csak szenvedés volt rajta, csak omlásra nehezült néma zokogás. Látszott: elérkezett a perc, amikor gyónni kell. Gyónni bárkinek, s ha nincs emberi fül, kikiáltani a lélekbe tört tövist a pusztának, a homoknak, a szélnek, mert különben leszakad a világ. Mind szélesebb keserűséggel jöttek belőle a szavak:

 

-Miért kímélsz? Miért nem piszkolsz meg, ahogy megérdemlem? Hiszen neked van rá a legtöbb jogod, te láthattad legjobban a bűnömet. Miniszter voltam, kegyelmes úr vagyok! Pfuj, hogy undorodom magamtól!

 

Kiköpött, és elsikálta csizmájával. Aztán összerezzent, és ebben a percben olyan félénk paraszt: az évezredek úrtól, állattól, tűztől, víztől, vihartól félő kitagadottja volt. Szétnézett, felemelte puskáját, odarohant egy fához. Körüljárta a fát, és már szégyenkezve jött vissza:

 

-Azt hittem mozgott valaki. Ismered a Leiter bírót és a Freissberger doktort?

 

-Leitert ismerem, az nekem is házi hiénám. De a másikhoz nincs szerencsém – felelt Bálint. Aztán összehúzta szemeit, elnevette magát: - Várj, csak várj, bátyám. Az a Freissberger nem egy nyurga, vörhenyes, még elég fiatal ember?

 

-Az, az – lihegte Pál Ferenc, s valami mélyre ásott rémület döbbenete fagyott arcára.

 

Bálint most már emlékezett:

 

-Persze, persze. Egy este az utolsó röpiratom megjelenése után beállított hozzám vagy harmadmagával. Nem tudom, milyen szittya, vagy turáni, vagy mi a fene egyesület nevében jöttek. Kijelentették, hogy ha még egyszer politikai dolgot írok, vagy az ők keresztény morálját sértő szobrot csinálok, komolyan fellépnek ellenem. Emlékszem a nyavalyásra: olyan komikus volt, mikor szétálló füleivel, csúnya harapású szájával igyekezett minél rémesebb lenni.

 

-Mit feleltél nekik? - kérdezte új ijedséggel Rostás.

 

-Ők komolyan akartak fellépni ellenem, én vidáman leléptettem őket. Úgy kidobtam mind a hármat, hogy legurultak a lépcsőn – nevetett Bálint.

 

Rostás úgy nézett Bálintra, mint egy halálra ítélt emberre:

 

-Az istenért, vigyázz magadra! Ezek ellen az emberek ellen nincs védelem. Látod, én is halálra vagyok ítélve. Meglátod, meglátod: vagy mint öngyilkost fognak egyszer megtalálni, vagy valami hirtelen halállal halok meg. Így ölték meg Lakatos bírót, akit napok múlva egy levélkével a kezében találtak meg, hogy önmaga vetett véget az életének. Így tették el láb alól Borbély tanácsost, akinél agyszélhűdést állapítottak meg. És bizony isten nem képzelődöm: tegnap láttam ezt a két embert az erdőben, reám lestek. Meghalni most, éppen most, mikor mindent jóvá akartam tenni!

 

Bálint az erősek odaálló szánalmával nézett erre az emberre, ki vérben és végzetben annyira testvére volt. Széles melegségű szavakkal mondta:

 

-Kedves bátyám, téged a sok munka megviselt. Ideges vagy egy kissé. Hidd meg, csak magadat ijeszted. Ezeknek az embereknek ideje lejárt. Sokkal gyávábbak, hogy most merjenek valamit megkísérteni, és éppen veled szemben. És igazán nem tudom, mit kellene neked jóvátenned.

 

Rostásnak végtelen fájdalom vonaglott az arcára. Homloka világítóvá fehérült. De most valami nagy lemondás, valami önmagát verő mély bűnbánat nemesítette meg vonásait. Most már a kiötlő ember volt, az emberfárosz, aki népek világosságának született, és aki tévedéseiben is nagy tud maradni. Úgy emelte fel fejét, mintha a rá váró kereszt fekete testéhez tenné:

 

-Bálint öcsém, te, aki olyan nagy vagy, egyetlen nagysága, egyetlen kincse ennek a szegény országnak, ne légy most kicsiny velem szemben. Ne etesd üres szavakkal a fájdalmamat. Hidd meg, néha a kímélet kegyetlenebb, mint a nyers ítélet. Te tudod, hogyan küzdtem fel magam, már meglett korban, a paraszti sorból. Tudod, hogy a magyar falu miért segített erejével. Mert a magyar falu szája, esze és joga voltam. A magyar paraszt hazájává akartam tenni az országot. A magyar falunak akartam megadni az állam kialakulásában azt a súlyt, mely megilleti. A magyar paraszt hite tett politikai lobogóvá. Aztán nagyurak közé kerültem, és gyenge lettem. Levettek lábamról a grófi parolák, a nagyúri cirógatások, a miniszterség, a kegyelmes cafrang, és elárultam a falut. Engedtem, hogy a nevem alatt úgy fortélyoskodják ki a neki érkezett idő erejéből, ahogy akarják. Oh, milyen hitvány vagyok én, Bálint!

 

A két férfi hallgatott.

 

Rostás megtorpant. Két szeme szögén, szája két szélén, bajusza tövén ráncok sugaraztak szét. Szemeit még jobban összehúzta, s most már minden ráncában ravasz mosolygás bújt. Az ős alkuvó paraszté volt most az arca. Diadalmas-ravaszul mondta:

 

-Pedig milyen erős voltam, én voltam a legerősebb köztük. Ha tudnád, hogy tudtam én játszani ezekkel a papírfejű urakkal, és hogy féltek tőlem! Én egy szaglásra tudtam őket könyv nélkül, ők sohasem láttak belém, soha, mindig megcsaltam őket. Nem a fej hibázott nálam, hanem a szív.

 

Kacagott. De a kacagás vége már a düh keserű acsarkodása volt:

 

-És ezzel az erővel hagytam magamat lekegyelmesurazni! Soha nem lesz még olyan pillanata a parasztnak, mint most volt. Ő vette meg vérével az országot a háborúban, ő vette meg paraszterejével az országot a két forradalom alatt. Mindent neki lehetett köszönni, most volt a perc, mikor odazuhant joga minden lelkiismeretre. És én most árultam el! Féltem a tüzes tróntól, kegyelmes úr voltam, miniszter voltam. Csodálom, hogy még senki sem köpött az arcomba.

 

Elhallgatott egy percre. A téli erdő súlyos csendje hullott a három férfi szívére. Rostás fogai összevacogtak a belső didergéstől:

 

-És most kell meghalnom, most, amikor mindent megbántam, amikor még mindent jóvá tudnék tenni. Oh, hogy fel tudnám most két karomon emelni a magyar falut! De nincs kegyelem számomra: nagyon félnek tőlem. Sok tátott szájnak az érdeke, hogy én elpusztuljak.

 

Az egyik bokor megnesszent. A férfi hangja eltört. Az ölés vad agyarkodása ült arcára. Lövésre kapta puskáját. Egy nyúl szaladt el tőlük. Éktelen igyekezettel vitte szegény nyúl az életét, úgy látszik, ő már ilyen csekélységért is érdemesnek tartotta fáradni. Rostás leengedte fegyverét. Szemei megtágultak, arca egészen zöld volt, mint aki a megpillantott halált didergi.

 

-Bal felé futott – mondta rekedt hangon.

 

Aztán a két férfihoz fordult, s lázas kéréssel sürgette:

 

-Kísérjetek haza, kísérjetek haza. Nyugtalan lehet szegény feleségem. Ő kétszeresen szenved meg mindent.

 

A vonagló ember az utolsó évek politikai életének egyetlen történelmi alakja volt. Ravasz erejével, széles látású eszével a háború előtt az egész vidék parasztságnak vezérévé magasult. Az összeomláskor egyetlen beölelő szempillantásban meglátta a történelmi helyzetet. Az egyszerű sümegi paraszt, mikor mindenki becstelenül megfutott, aki addig politikát ferblizett: széles vállával odatoppant a forradalom idegenei elé, és követelte a magyar falu jussát. És ha akkor ő kezébe kerítheti az események rúdját: kétségtelenül az a magyar forradalom valósul meg, mely magyar jövőt és emberi igazságot jelentett volna. A kommün alatt aztán neki is bujdosnia kellett. Az új változás elején megint megjelent a fórumon. Most már nagy párttal a háta mögött, és odatartotta a falu erős tenyerét az új kalandorok elé, hogy a nagy történelmi adósságot megszedje. A két forradalom alatt a parasztság annyira az egyetlen erkölcsi és anyagi erő volt, hogy a magyar falunak ezt a hatalmas küldöttjét még az ellenforradalom vérebei is csak körülszagolták, de nem merték bántani. Különben is: átrontó tekintetével, paraszti furfangjával bírta a csatát minden alamuszi terv ellen. A megszeppent érdekszövetségek ügyesei aztán okosabbat találtak ki. Nagy tisztelettel vették körül, magasztalták, kikérték mindenben a véleményét, és tárca nélküli miniszterséget is adtak neki. És ez a földerejű, ravasz szemű paraszt túlságosan magyar volt, hogy a szép szónak, az ünneplésnek, a nagy uraságnak ellene tudott volna állani. Minden este halálos undorodással vitte magát az ágyba, mert érezte, mint ad fel napról napra mindent, amiért neki ereje s a falunak hite volt benne. A nagy belső földrengésben minden este megfogadta, hogy holnap igazán megrázza az oszlopot, holnap ismét visszatisztul, visszaerősödik a magyar faluhoz. De a holnapból mindennap holnap lett. Az Erős János meséje csodálatosan testesült meg a mese földjéből kinőtt emberben. Fokonként lopták meg, percről percre csalták: és János nem haragudott. Lassanként utolérte minden magyar géniusz szokott tragédiája. Teljesen elmagánosodott, még barátaival szemben is. A feléje hajló tiszteleten mindjobban átütött a gúny, s még alantas hivatalnokai is „az a sült paraszt” néven emlegették. Rendszeresen terjesztett rágalmakkal hidegítették el még híveit is tőle. Teljesen aláásták, hogy amelyik percben visszaemlékszik ős önmagára, minden aknát fel lehessen robbantani alatta. Ez a burkolt hajsza, a bársonyba rejtett karmok s különösen az éjszaka felmerülő szemrehányó szemek megtörték acélegészségét. A falu hatalmas Toldija megrokkant. Fáradtan, halálos undorodással eltelve az emberek és önmaga iránt, talán már csak arra volt alkalmas, hogy megássa önmaga sírját. Az egyenes barázdát hasító parasztból valóságos Hamletje lett a magyar falunak. Minden éjjel visszajött belé a régi tiszta harcos, és ennek számon kérő szemei előtt megfogadta, hogy másnap megkezdi a magyar falu nagy történelmi harcát. Aztán eljött a másnap, és lelkével most már ezer félelem, ezer aggodalom játszott kötélhúzást. Amit az egyik percben megváltó tervnek látott, a másik percben az ország vesztét látta benne. Az az erő, mely oly biztos vágással suhintotta a kaszát, az ész, mely oly nyílegyenesen mutatott az akarat elé: félénk tántorgóvá lett. Már látta minden dolognak a visszáját is: ő csak aggódni, csak ténferegni tudott.

 

Bálint és Tamás hazáig kísérték a megidézett embert. A falu szélén egy kisfiú jött velük szembe, egy literes üveggel a kezében. Nagyon rongyos volt, s piszkos lábai meztelenül taposták a puha havat. Rostás hátrahökkent, s az arca új sápadással lett fehér. Aztán nagy apaság forrósodott szája köré, lehajolt, felvette karjára a gyermeket:

 

-Ki fia vagy, gyermekem?

 

-A Márton József édesapámé.

 

Rostásnak megcsordult a szeme. Tenyerébe szorította az egyik kis mocskos lábat, mintha azzal az egész gyermeket elbújtatná a tél elől. Magabeszélőn mondta:

 

-Miattam jársz mezítláb. Az én adósságom minden mezítlábas parasztgyermek. Oh, Istenem, Istenem!

 

Most már bomlott rémület volt szemeiben. Kivette tárcáját. Két darab millió koronás bankjegyet nyomott a gyermek markába:

 

-Nesze, fiacskám, mondd meg apádnak, hogy vegyen ezzel a pénzzel neked csizmát.

 

Letette a gyermeket. Az ijedt hüledezőn ment tovább, és vissza-visszanézett. Kis markából a szél cibálta maga felé a két bankót. Rostás hosszan nézett utána. Gonosz, vad mosolygással mondta:

 

-Nézzétek, úgy látszik, a szél is történelmi osztály.

 

A két férfi meleg, nyugodt szavakkal igyekezett elzsongítani a vergődő lelket. Odaértek a Rostás-kúriához. A kapuban Rostás megállott. Kísértetivé nőtt szemekkel nézte Bálintot. Hosszasan szorította kezét:

 

-Ne felejtsd el a mai napot, Bálint. Ha nem látsz többé, ne felejtsd el. Te tudni fogod, hogy ha sokat vétkeztem, sokat is szenvedtem.

 

Már a szomszéd utca kanyarulatánál voltak, mikor a Rostás mély férfihangja utánuk rezgett:

 

-Vigyázz magadra, Boór Bálint, moriturus te salutat!

 

 

 

22. Ürülék. (lat.)