Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Első könyv:
PARASZTOK

 

5.

 

 

 

 

Késő este volt, amikor a Rendeky hangja lekiáltott egy emeleti ablakból:

 

- Emma, Emma! Mi az ördögöt csináltok? Már tizenegy óra.

 

- Olyan érdekes meséket tud ez a Bokody mondani – kacagott vissza egy hang.

 

- Várjatok, lemegyek én is.

 

- Maga csak maradjon fenn, már úgyis mennek. Csak kikísérjük őket.

 

A párok előkerültek. Rendeky újból kiáltott:

 

- Bálint, nem nézitek meg az avar koponyámat?

 

- Majd máskor, most már mennünk kell. Mennyire vagy a Fredegundával?

 

Rendeky, aki öregkorára az archeológiából félig átbolondult a regényírásba, szétbimbózó örömmel kiáltott:

 

- Nagyszerűen halad! Éppen csókolózik egy gall vitézzel. Óriási merészségek lesznek benne. Meglátjátok: lepipálom Zolát. Ez lesz az első naturalista ókori regény. Gyertek fel, felolvasok egy részt.

 

Rendekyné édes pajkossággal mondta:

 

- Ugyan, ne izgassa fel őket az éjszakára. Nem való efféle olvasmány két ilyen zsenge fiatalembernek. Csak feküdjék le, mi is rögtön jövünk.

 

A társaság nevetett. A férfiak elköszöntek a férjtől. Mikor a kapuban voltak, Rendekyné megint odadörzsölte forró kihívását Bálinthoz:

 

- Ugye, ma jó voltam magához? Meglátom, milyen hálás lesz.

 

Ildikó a Bokody csúf arcának boldog izzását nézte megtáguló, visszaolvasó szemekkel:

 

- Milyen furcsán csúf maga, Bokody. Majdnem csiklandja az embert – szólt, és sajátos mosolygással anyjára nézett.

 

A két férfi hallgatagon ment egymás mellett, csak a Bálint ajakáról tört le néha egy népdal csücske. Mind a ketten fiatalon, ruganyos léptekkel mentek. Mint akiknek izmaiban most terjed szét a friss női csók íze. Köröttük, a szétömlő kertekben áhítatosan hömpölygött a tavaszi éjszaka. A levegő mint millió apró meleg női csók súrlódott bőrükre. És ők úgy érezték, hogy minden pórusukból egy új férfivágy mered a tavasz boldog méheibe. Hogy millió csókos akaratban ölelkeznek az egész tavaszi világgal.

 

Egyszer csak Bokody nagyot kacagott. Megállott, a homlokához csapott:

 

- Most már tudom!

 

- Mit tudsz, hogy úgy örvendesz neki? - kérdezte Bálint, felrezzenve a jólesésből.

 

- Tudom, hogy minek köszönhetem a mai napot.

 

- Minek?

 

- Hogy olyan csúf vagyok. Hogy olyan mindenkit megállító, minden szemet megtágító pocsék pofám van.

 

Édesen, majdnem csemcsegve kacagott, mint akit egy jó étel emléke csiklandoz. Bálint édes vidámsággal mondta:

 

- Mondasz valamit. Többször vettem észre, hogy az ilyen mitologikus őscsúfság jobban gerjeszti a csókot minden szépségnél. Egyszer fiatalkoromban az Akácfa utcában egy népies tánchelyen egy csárdást járó fiatal szakácsnét láttam meg. Minden külön túlzással volt csúf e rengeteg fehérnépen. A széles, buja harapású zöld szemek, az esőt gyűjtő tömpe orr, a férfizabáló hurkás vörös száj, a kaszárnyaölelő termet. És együtt ez a sok csúfság tüzes számum volt, mely átforrósította gerincedet, s részeggé tett a vágytól. Hónapokig voltam a bolondja, és talán ezzel a borzalmas nősténnyel játszta rajtam legforróbb csókdalát a világ.

 

Egy lámpa fényébe értek. Bokody dacos büszkén feszítette magát Bálint felé:

 

- Ugye, csakugyan olyan rusnya vagyok?

 

- Mesésen, mérhetetlenül, tömegesen! - kacagott Bálint.

 

Sajátos volt a színész arca. Egyszeri látás után visszakísértett egész életen át, mint egy bizarr dallam, egy lidércnyomásos látomás. A vasszínű kerek koponyáról vasszínű serték dús tömöttségben rohantak szét a tér minden kínálkozása felé. Szétfutásukban a drótszerű hajszálak azt a hatást tették, hogy szemlátomást nőnek. Olyanná tették a fejet, mint a borbélyok hengerkeféje, mely a korpával a lélegzetet is kisepri az áldozatból. A két fül ijedt messzire nyúlásában mintegy tüntetőleg nem akar szolidaritást vállalni ezzel a fejjel. Az összenőtt bozontos fekete szem alól két acélkék szem révül a világba, csodálatos messzinézéssel. Szakadatlan sajátos rajongó fény árad belőlük. Ilyen szeme van a máglyára vitt szentnek, aki alatt már lángol a halál, s aki fölött már megnyílt az örök élet. Az arc sovány, kissé vörhenyes: az erős bor és erős vér színe. A száj mindig félig nyílt, beszél, ha hallgat is. Néma vonalain minden percben az emberi lélek nagy zuhatagait látod előáramlani. Amint megy, két karját széttartja, két nagy vörös kezét nyitott tenyérrel viszi. Így megy az Isten részege a szent zászló után, a mártír a tűz lobogásába. Léptei erősek, visszadöngők és mégis ténfergők, botladozók. Az egész alak tragikus és jó, komikus, és felfakasztja benned a szánakozás könnyeit.

 

Bokody alig volt két évvel fiatalabb Bálintnál. Sümegi volt ő is, parasztember fia. Együtt járták a sümegi reáliskolát és később a pápai református gimnáziumot. Gyermekkoruktól nagy barátságban voltak. Bokody a hitvalló rajongásával imádta ezt a széles vitorlájú embert. Tűrte szeszélyeit, szorongta válságait. Tudott meghunyászkodó kutyája és dorgáló apja lenni. Azok közé tartozott, kik már zsenge korukban hallják magukban az egész életre elhívó hangot. Már hatéves korában eljátszotta azokat az embereket, akik valami titokzatos ős oknál fogva életévé lobbantak. Az iskolában, ha nem tudta a leckét, olyan sokszínű komikummal tudta jelenetezni ezt a nem tudást, hogy tanáraiban a nagy kacagástól szétolvadt a négyes. Ahogy a színiakadémiát végezte, egypár évi keserves vidéki kóborlás után egy csodálatos véletlen bejuttatta a Nemzeti Színházba. Mély és nagy tehetség volt, de sajátosan korlátolt. Igen sok szerepben meg sem tudott moccanni, s ha mégis ráerőszakolták, csapnivalóan rossz és élettelen volt. De a magyar parasztot, a nyomorúság furcsa figuráit, az életvízió különöseit oly dermesztő, vérbeli valósággal tudta adni, hogy a közönség lelkesedése elismerésre kényszerítette a különben ellenséges pesti kritikát.

 

Mikor a Gellérthegy utcába értek, és eléjük lobogott a milliószemű város, megint megálltak. Bálint kilökte karjait a levegőbe:

 

- Fiatal vagyok! Bizony isten fiatal vagyok!

 

Nagylegényesen nézett le Bokodyra. Az bölcs melankóliával mondta:

 

- Vén csacsik vagyunk mind a ketten.

 

Bálint szembe állott a színésszel, mintha birkózni akarna vele:

 

- Tudod, hogy veszettül szerelmes vagyok ebbe a kis nyavalyás csitribe. Pedig szememmel láttam, amint egyszer az undok Czeglédyvel falták egymást. Többet mondok: határozottan tudom, hogy még a Maczuga Rezsővel is gyenge tudott lenni, csak hogy megkóstolja az anyja egyik étvágyát. Fuj! Egy borjúfókát inkább megbocsátanék neki. Romlott a körme hegyéig. Tízéves korában már nem volt ártatlan, s lehetett már vagy ötven viszonya. Így nevelte az anyja, aki örvendett, ha az alma a fa tövénél marad. Néha kicserélik, néha egymásnak ajánlják udvarlóikat, néha egyik a másik segítségével szerez meg valakit, néha testvériesen osztoznak. Az anyja valóságos szerelmi gócpont. Nem láttad, hogy a báró, Eckhardt s az a hüllő Maczuga milyen kövér szemekkel tátogtak feléje? Mindenik ki akarta böjtölni a másikat, hogy ő maradjon itt. Én aztán szétugrattam az egész bandát, és te húztad ki a kvintternót.

 

Megindultak. De alig léptek hármat, Bálint megint megállott:

 

- Pedig nem igaz, hogy szerelmes vagyok belé. Ha reggel halála hírét venném, annyit sem bántana, mintha a kiflim elmaradna a kávém mellől. Csak ki kellene nyújtani az ujjam, száz lányt kapnék, sokkal szebbet, több rezgésűt, nagyobb horizontút. És mégis halálosan izgat. Tudod, miért? Mert egész bizonyos, hogy ennek az elítélten született lánynak én vagyok az első kinyilatkoztatás, az első szerelem. Eddig csak játszott, nyalakodott vagy zabált. Én mint tüzes eső záporoztam rá, hogy elállt a lélegzete. Elzúzom életemmel élete minden mozdulatát, és hiszed-e, hogy néha órákra lelket tudok gyújtani ebbe a beteg testbe. Aztán mindegyre kicsúszik a kezemből. Az anyja visszahódítja tőlem. Már csak azért is, mert reméli, hogy egy elkeseredett percben vele folytatom. És ez a harc, hogy én, a negyvenéves ember, mindegyre visszaragadok magamévá egy csitri lányt, aki még soha senkié sem volt, még az ölelésben sem: ez ad valami vad mámort, valami végtelen ingerlőt a dolognak. A nyavalyás Czeglédyt, a fiatalt, a huszonhat évest, a híres szavalót, úgy kilódítottam a nyeregből, hogy majd elharapta a nyelvét. Minden cseléd a zsoldomban van, azonkívül az öreg Gizella is az én kémem, és egész bizonyosra tudom, hogy négy hét óta senki mással nem ölelkezett. Én vagyok a legény a csárdában. És majd ha megunom a játékot, én fogom faképnél hagyni. Én, a negyvenéves a tizenhat éves kis bakfist. Én fogom kínozni azt, aki annyi fiatalt kínozott.

 

Roppant termete támadóan feszült előre. De arca most végzetesen szép volt. Lázadó gigász volt, aki ellene támad a bestia időnek, és visszarúgja a halál kutyáit. Bokody úgy nézett rá, mint egy nagy tűzbe:

 

- Hej, Bálint, Bálint! - mondta félig csodálkozva, félig panaszosan.

 

- Mi a bajod, öreg?

 

- A fene egye meg ezt a cudar világot! - sóhajtott Bokody, és odaköpött Pestnek.

 

Bálint nem kért szövegmagyarázatot ehhez a tömör kívánsághoz. Hozzá volt szokva a színész homályos felkiáltásaihoz. A Krisztina téren Bokody el akart köszönni. A Hűvösvölgyben lakott, egy nyomorult ketrecben. Onnan jött be gyalog naponta a próbákra, az előadásokra, mert villanyosra nem telt. Bálint titokzatos mosolygással nézett rá, mint aki nagy ajándékot tartogat. Vidám parancsolással mondta:

 

- Nem fogsz hazamenni.

 

- Muszáj. Holnap reggel tíz órakor próbám van. Hétkor már nyakamba kell venni a világot.

 

- Faluzni fogunk.

 

A különös szóra csodálatos öröm világolt fel a színész arcára. Apró csúfságai néma kacagással villóztak fel, s az összeömlött jókedv valahogy rácsúszott a hajszálaira, és szétsugárzott az éjszakába. A Krisztina tér csendes sátrai előtt bokázni kezdett. Beledúdolta a nagy hallgatásba:

 

 

Hajnalban,

Hajnal előtt,

Rózsafa nyílik a

Házam előtt.

 

 

 

A sarki patika előtt egy öreg rendőr szundikált. Azt álmodta, hogy mind a nyolc gyermekének lyukas a cipője, és hogy a szíve nagyon sajog bele. A hangra felijedt. Amint látta, hogy egy ember dalolva táncol, csendesen mondta magában:

 

- Ni, ez örvend. Úgy látszik, hogy alszom. Hogyan is örvendene egy valóságos emberfia ezen a világon, ahol a nyolc gyermekemnek lyukas a cipője. - És ezzel visszasüllyedt a valóságosabb álomba.

 

A két férfi gyorsan mászta meg a Várba felvezető lépcsőket. Fenn a Sétány fái mintha lassan konduló harangjai lettek volna a csend roppant templomának. Egy hársfából úgy jött a méz édes szaga, mint meleg a sütőkemencéből. A Szentháromság téren, a Mátyás-templom előtt egy percre megálltak. Mélyebb húrjaikra átrezgett az öreg kövek éneke. A városház órája éjfélt ütött. Továbbrezzentek.

 

Hazaérkeztek. Bálint becsengetett. Az udvar mélyén egy ajtó nyikorgott. Lassú csoszogás indult a kapu felé. A kapu alatt kijött a közeledő lámpa fénye.

 

Zömök, rücskös öregasszony nyitott ajtót. Ingben volt, csak egy óriási barna kendő fedte el a temetőbe készülő mulandóságait. Bálint vidáman köszöntötte:

 

- Jó estét, Borcsa néni, fenn van még az öreg?

 

- Már levetkezett. A csizmáit faggyúzza.

 

- Mondja, hogy öltözzék fel. Faluzni fogunk.

 

Az öregasszony arca túlsugározta a kezében tartott lámpát:

 

- Csakhogy megjött a kedve Bálint úrfinak. Már aggódni kezdtünk.

 

Bokody előugrott Bálint mögül, ahol eddig bújósdit játszott. Átkarolta az öregasszonyt:

 

- Itt vagyok, Borcsa néni! Ma szarvat rakunk az öreg Gergely bá homlokára.

 

Az öregasszony felkiáltott:

 

- Jézus Mária, a Károly úrfi! Egész világéletében félfertályos volt. Így megijeszti az embergyermekét.

 

Aztán visszasietett az udvar mélyére. A két férfi hallgatagon várt a sötét, szűk udvaron. A krumplikövek közül nedves, pincés földszag jött, a levegő bebörtönözött volt. De fenn végtelen elmélyülésből néztek le a csillagok.

 

Egy öreges férfihang szólt ki:

 

- Bálint úrfi!

 

- Mi az, öreg?

 

- Faluzni fogunk?

 

- Igen, siessen, Gergely bácsi.

 

- A gubámat is hozzam?

 

- Hát persze.

 

Egy perc múlva egy öreg paraszt jött ki a kapuslakásból. Hosszú fehér szőrű juhászbunda volt a vállán. Halkan jó estét kívánt. Bálint szólt:

 

- Értesítsük a sógort is.

 

Az udvar egyik zugába mentek, egy házikószerű kutyaólhoz. Hízelgő, boldog nyöszörgés jött feléjük. Az öreg Gergely eloldta a láncot. Nagy, lompos fehér kuvasz jött ki az ólból. A kutya halk örömmel táncolta körül a férfiakat, s meg-megnyalta kezüket.

 

Visszafogott léptekkel, csendben mentek fel a lépcsőkön. A kutya mindegyre előrefutott, de mindenik emeleten megvárta őket. A harmadik emeleten Bokody kicsorduló boldogsággal mondta a kutyának:

 

- Lompos pajtás, ma megint otthon leszünk.

 

Felgyújtották a műteremben a villanyt. Az egész óriási ablak nyitva volt. A mérhetetlen város, mint egy őrt álló Ciklopsz, véres szemeivel benézett a néma szobrok világába. A mélyből hűvösen jött fel a Duna lehelete.

 

A kutya odaguggolt az ablakhoz, mint aki várja a történendőket. Titokzatos, lázas készülődés kezdődött. Bálint és Károly nagy csomó holmit cipeltek ki az alkóv nagy szekrényéből, és öltözködni kezdtek. Az öreg Gergely betűnt a konyhába.

 

Egyszerre a kutya felszökött, és síró örömmel ugrándozott a két férfira. Két paraszt állott előtte lompos szőrű gubával a vállán. Bokody rengeteg látvány volt ebben a változatban. A nagy, gubancos suba kitoldta csúfságát, s minden szőrszála hegyéig ő volt csúf abban is. Bálint olyan volt, mint egy ős parasztkirály, megmaradt szálfája egy kipusztított embererdőnek.

 

Az öreg is előtipegett a konyhából. Egy nagy fehér deszkaasztalt cipelt. Odatette az ablak elé. Aztán három falusi széket, szalonnát, hagymát, sót, egy szalmával befont kancsó bort és poharakat tett az asztalra. Végül egy egyszerű ócska gyertyatartóban egy szál gyertyát. Mikor meggyújtotta, Bálint lecsavarta a villanyt. A hatalmas műteremben, a behemót várossal szemben szelíd vidámsággal lobogott a kis jószág.

 

Asztalhoz ültek. Az asztalfőn Bálint ült, szemben a várossal. Jobbján Bokody. Balján Lompos, mert neki is külön szék dukált, és mellette az öreg Gergely.

 

Bálint szelíden mondta:

 

- Gergely bá, először töltsön kóstolónak.

 

Csodálatos meghatottság volt mindenik arcán. A kutya szelíd nyugodtsággal ült székén, nem alkalmatlankodott. Nagy, meleg otthoni szemmel nézte a három parasztot.

 

Az öreg töltött. A három paraszt összekoccintott. Ittak. Letették a megürült poharakat. A Bálint szemei nedvesek lettek, s végtelen eltéresedéssel néztek maguk elé. Mintha az éjszakán át, a végzetes városon át látná a napos sümegi lankát, ahol egy meghajló öregember ültette a bor tőkéit. Ahol egy göndör szőke gyermek játszott a fakadó venyigék közt. Ahol egy barna öregasszony végtelen szeretettel vigyázta az öregembert, a szöszke gyermeket.

 

Enni kezdtek. Lompos is megkapta a maga szép porcióját a szalonnából, még kenyeret is szelt neki Bálint. A kutya evett, de falatjai közül rá-rászerette szemeit a három falubelire. Elnedvesedő nagy szemébe lélek gyűlt, és emberi szemek lettek. Mintha mondaná: - Egy anyagból esszük az életünket, a lelkünket. Meneküljünk egymáshoz a közös ijesztések elől. Mindenki testvér, aki születik, fáj és meghal.

 

Ettek, hallgattak. Talán már nem is voltak külön négy élet, külön sajgó négy lélek. Talán az élet, elmosva külön énjük határait, összevegyült habokba folyt tovább az időben. A századok rovátkái szétmállottak bennük, elmerültek az időknek ormai, s voltak a falu, az ős paraszt, az időtlen magvető az egyforma örökkévalóságban. Voltak a kenyér ősi jósága, a rög emberhimnusza, a jó munka összefogása. Voltak az eke, voltak a kalász, voltak a csók.

 

Az evésnek vége volt. Már csak iddogáltak. A negyedik pohár után Bokody az éjszaka felé fordult, s belebámult a messze homályosuló városba. Halkan dudorászni kezdett:

 

 

Ki tanyája ez a nyárfás?

Nem hallik be a kurjantás.

Tán alusznak, vagy nem hallják,

Vagy talán nem is akarják...

 

 

 

Ismétlésénél már Bálint is vele tartott. Mint ős pogány zsoltár, mint a földnek és napnak énekelt imádság: komolyan és szerelmesen, bánatos könyörgéssel és büszkén jött a nóta belőlük. Az öreg nézte őket, és a szemeivel énekelt.

 

Amint a nóta elhangzott, a levegő szelíd lányai tovább osztották édes ízét. A három férfi arca olyan egy arc volt: egy fájdalom, egy ösztönös gondolat, egyetlen dac. Az öreg Gergely odabiccentett a városnak, csúfondáros, svábos nyújtással mondta:

 

- Pudapészt!

 

Bokody csúfos-büszke tokát eresztett. Hangja kövér volt:

 

- Láttam én már karón varjút.

 

Bálint széles hajtással itta ki poharát. Aztán az egyik karján megfeszítette az izmot, másik kezével megveregette a kiduzzadó hatalmas békát. Odakacsintott a két férfinak:

 

- Meglátjátok, még felülkerülünk. Mi leszünk az erősebbek. Bizony isten, mi leszünk az erősebbek.

 

Bokody énekelve ütemezte:

 

 

Háromszor veri ezt kendnek Ludas Matyi vissza.

 

 

 

Felkacagtak. Hunyorgatva, ravasz boldogsággal néztek egymás szemébe. A hat szem ablakán ugyanazzal az arccal nézett ki egy paraszt, hogy meglássa önmagát, és erősebb legyen. Néha mintha Dózsa György lett volna. Néha Toldi, néha Ludas Matyi.

 

- Beköti még a sümegi bíró a lovát a királyi palota istállójába – hencegett Bokody.

 

Bálint édes emlékezéssel kacagott fel:

 

- Jól felhúztam a Weinkeller Hánit. Micsoda dühös volt! Csúnya egy portéka, hogy a varangybéka egye meg.

 

- Hát az ki? - kérdezte Bokody.

 

- Kicsoda? Hát azt sem tudod! A Borkuthy Eveline. Az apja, az öreg sváb Weinkeller Szepi kutyatömő volt, s a Bach-korszaknak volt egyik mindenre kaphatója. Mézes, sima ember volt, a gróf urak szolgálatukba vették. Nagyon sok méltóságos agarat és kanárit mentett meg az utókornak. Egyszer aztán az egyik Andrássy gróf beajánlotta Ferenc Józsefnek, akinek egy kedvenc vizsláját örökítette meg. Ezért királyi tanácsos és nemes Vadkerti Borkuthy József lett. A Háni lehetett akkor vagy huszonöt éves, s még csak titokban bűnözgetett irodalmat. De erre a Hániból Eveline lett. Kimutatta rokonságát Árpád apánk nagynénjével, és kiadta elbeszéléseit. Szegény azért olyan részletesen és fáradhatatlanul előkelő és turáni, hogy eltakarja a boldogult sváb kutyatömőt. Az átöröklés egy sajátos faja érvényesült nála. Apja annyi finom agár és előkelő cica arisztokráciáját nézte be a szemeibe, hogy ez üt most ki Eveline-Hániból. A forradalom bukása óta olyan iramban ősmagyarkodik, hogy az Eveline név valószínűen csak múló állomás, és egy szép reggel Emese lesz.

 

Bokody komikus ijedséggel kiáltott fel:

 

- De nehogy énrólam álmodjék valamit! Nem szeretnék vele kárhozni el.

 

Megint kacagtak. Lompos is belevihogott a jókedvükbe. Aztán ittak egy hosszú kortyot. Hallgattak. Az öreg Gergelyben kezdett szomorúsággá párázni az ital. Nagyot sóhajtott:

 

- Bálint úrfi, én már érzem, hogy sohasem kerülök vissza Sümegre.

 

Az öreg a Boór család vincellérje volt. Mikor az öreg Boór meghalt, s az anyai házon kívül mindent el kellett adni, Bálint felhozta az öreg párt Budapestre. Az öregnek szolgai állást szerzett az egyik minisztériumban, azonkívül beajánlotta a házhoz őket házmesternek. És mert az asszony mindent tűrő, csendes ingyen igavonó állatnak bizonyult, a háziúrék megtartották őket még akkor is, mikor már Bálintot szerették volna kitenni a lakásból. A művész különös szemmel nézett az öregre:

 

- Nem az a fontos ám most, öreg, hogy mi kerüljünk vissza a faluba, hanem hogy a falu jöjjön fel elönteni Budapestet. - Aztán Bokody felé fordult. Gyújtott fáklyákkal mentek rohamra a szavai: - Ma hiszek, Károly. Ma újból erős és fiatal vagyok. Az a sok kis drága, okos koponyájú parasztgyermek nem fog mindig a semmibe pusztulni. A földnél marad a földhöz való. A többi majd erős tavaszi áramban jön elárasztani a műhelyt, az iskolát. A here arisztokrácia, a beteg középosztály fölött kondítja már harangját a halál, jön az új élet elhívott királya: a magyar paraszt. Dús Vezúv lesz minden magyar falu. Termékeny lávája elönti a gyárat, a boltot, a hivatalt, a közéletet, s kiégeti belőlük a beteg századokat. Mi vagyunk az erős ököl, a ravasz ész, a lebírhatatlan munka. Mi vagyunk a megtartó végtelen ölelés, szentséges termő ős pogányság vagyunk mi. Mi szarunk a kegyes frázisokra s a kergés középosztály becstelen gyilkos ideálizmusára. Mi a föld, a kenyér, a hús, a pénz erős valóságaira építjük fel lelkünk csodáit. Meglátod, Károly, mi leszünk itt még a gondolat vitorlája, a gyár akarata, az üzlet győzelmese: mi, a magyar paraszt. Most még kilökött csillagok vagyunk. Magánosan dideregjük géniuszunk végzetét, és átok számunkra minden kincsünk az idegen világban. De húst eszik már a magyar falu, de megmozdult a történelem. Az idő pitvarában már döngnek lépései a megváltó magyar parasztnak. Ebben az országban minden rög mélyén, minden kalász tövén, minden élet gyökerénél egy nagy szerzett tőke van eldugva. A parasztmunka, a parasztvér, a parasztszenvedés tőkéje. Oh, vissza fog ütni a magyar temető. Hogy le fog csapni a parasztököl a zsiványokra: hol a tőke és hol a kamat?!

 

Hirtelen megrázkódott. A négy, karácsonyfát néző szem fényes káprázatában meglátta önmagát. Ajkai gúnyosan elszélesedtek, vonásai szétestek. Különös nevetéssel mondta:

 

- No, beugrottatok? Meg akartam mutatni, hogy jó képviselőjelölt tudnék lenni. Gergely bácsi, tudja, hogy kell feltámasztani egy döglött szamarat?

 

Az öreg szemei elárnyékosodtak. Nem felelt.

 

- Szenteltvizet kell tartani az orrához, s tüzes tömjént a farka alá. Akkor azt hiszi, hogy sváb püspök a mennyországban. Felugrik, és elkezdi ordítani: i-deal-izmus! I-deal-izmus!

 

Bokodyból kikanyargott a gyűlő mámor:

 

 

Nagypénteken mossa holló a fiát,

Ez a világ kígyót-békát rám kiált.

 

 

 

Az öreg Gergelynek mindjobban felhőzött a lelke. Szemeiben már csüngött a sírás lába:

 

- Pedig biz én szeretnék a sümegi temetőben nyugodni.

 

Bokody lenyelte a nóta másik felét. Rázsémbelt az öregre:

 

- Ne temetkezzék itt, öreg sírásó. Előbb még tapsolni fog a jutalomjátékomon. Kapjam meg egyszer a Tiborcz szerepét, az egész Budapestet a sarkam alá tiprom.

 

Nagyot sóhajtott. Úgy kiitta borát, hogy majd a pohár feneke is belédűlt az itallal. Bálint kötekedve mondta:

 

- Szeretném már látni.

 

A színésznek minden csúfsága külön szomorodott el:

 

- Szeretnéd... szeretnéd. Hát tehetek én róla, ha elmarnak minden szerepemtől? Oh, ha úgy halok meg, hogy nem játszom meg őket! Még a koporsómban sem lesz nyugtom.

 

Gyermekes siránkozással mondta a szavakat. Bálint apává melegedett szemeiben. Úgy nézte a művészt, mintha mögötte az egész végzetet látná:

 

- Jaj, fiam, ezzel nem mondasz nagyot. A magyar temető mind ilyen nyugtalan sírokkal van tele. Gergely bácsi, hozza elő azokat a pipákat. Hűvös az éjszaka.

 

Az öreg előhozott három hosszú szárú pipát s egy nagy zacskó szűzdohányt. Megtöltötte őket. A három pipából nagy bolyhú felhőkben jött ki a jó füst. Meleg suhanása megsimogatta a homlokukat, a lelküket. Aztán szállt ki lassú lebegéssel az éjszakába. Ott terjedt, terjedt, parányokba foszlott. Azok eltévedtek egymástól a kietlen vakságba. És már nem volt füst, már semmivé lett. A nagyváros idegen és hűvös volt az éjszaka mélyén. Lompos a fejét visszacsavarta a farkához, és úgy aludt. Ők füstöltek, és közben sűrűn ittak. Néha-néha egy szó lepergett a lelkük lombjáról.

 

Egyszer csak az öreg Gergely kinyújtotta a kezét, megtapogatta Bálint subáját.

 

- Kár ezért a bundáért.

 

- Miért, Gergely bácsi?

 

- Nem hordja már ezt el a Bálint úrfi. Az ilyen eltart kétszáz esztendeig. Aztán idegené lesz. Bálint úrfi az utolsó Boór. Ha meghal, oda lesz a család, mint egy kiöntött pohár víz. Pedig ilyen subája nincs a zalai főispánnak sem.

 

A Bálint alsó állkapcáján néma zokogás vonaglott végig. Aztán a szemei végtelen szelídek, végtele jók lettek. Belenézett a borába:

 

- Ha csak egy kisfiacskám volna! Egy kis kék szemű, fényes fürtű fiacskám.

 

- Megkéstünk mi már a fajfenntartástól, Nagyúr – szólt Bokody, aki magában Tiborczot játszotta, s Bálintot Bánknak nézte.

 

Bálint szemei sötétkékké teltek. A füstön át messze bámult:

 

- Oh, hogy szeretem a gyermekkacagást! Csodálatos fényes szigetek a gyermekkacagások. Néha, mikor az utcán gyermekeket látok, ha belém ugrándoznak mondataik, vagy rám száll nagy árnyékú szemük: jön, hogy egy óriási öleléssel egyszerre mindeniket felszorítsam magamhoz. Hogy érezzem, hogy vagyok, hogy holnapom is van, hogy nem vagyok egyedül.

 

- Sümegen már harmadszor kapálják a kolompért – mondta nagy gondolkozással az öreg.

 

Bokody már nem hallott semmit. Már rátalált királyabbik magára a mámor színpadán. Maga elé szavalta fojtott hangon:

 

 

A jó merániak legszebb lovon

ficánkolódnak, - tegnap egy kesely,

ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk

feleség s porontyainkat kell befogni,

ha veszni éhen nem kívánkozunk.

Ők játszanak, zabálnak szűntelen,

úgy, mintha mindenik tagocska bennek

egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk

kéményeinkről elpusztúlnak a

gólyák, mivel magunk emésztjük el

a hulladékot is. Szép földeinkből

vadászni berkeket csinálnak, a-

hová nekünk belépni sem szabad;

s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény

himlős gyerek megkívánván, lesujtunk

egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek:

és aki száz meg százezert rabol,

bírája lészen annak, akit a

szükség garast rabolni kényszerített.

 

 

Gergely bá megint felsóhajtott:

 

- Kár volt nekünk idetévedni, Bálint úrfi, e közé a sok nem jóféle ember közé. Szép, szép az a sok kőfaragás, de nem úrnak való mesterség. Ott kellett volna maradni a föld mellett, az illik Bálint úrfihoz. A föld hozott volna feleséget, gyermeket. Nem volnánk most kódisok a más portáján, a rosseb egye meg.

 

Bokody tovább tántorgott a mámor kárpótlásában:

 

 

El kellene pirúlniok,

midőn ezüst-arannyal varrt övek

verődnek a lábszáraikra, mert

véres verejtékünk gyümölcse az.

Lelkemre mondom, egy halotti fátyolt

kötnének inkább a hasokra, - leg-

alább csak úgy külsőképp is mutatnák

a gyászt azon szegény nyomorultakért,

kiket kiállhatatlan sajtolásaikkal

a sírba döntenek -

 

 

Bálint hallgatagon nézett szembe az éjszakával. A gyertya körül nagy árnyékszemfedők lebegtek, s betakarták a bezárt férfit. Arca sötét bronzzá merevedett, ahol mozdulatlanná örökülnek az emberi fájdalmak. Bokodyt mindjobban elöntötte a mámor. Szavalata végén kiürítette poharát. Tragikus dühvel kiáltott fel:

 

- Szerepet nekem! Szerepet nekem! Adjátok ide az én helyemet! Én vagyok a legnagyobb magyar színész!

 

Akkor leborult az ökleire, zokogni kezdett. Félénk, megvert kutyaszemmel könyörgött Bálint felé:

 

- Igazán én vagyok a legnagyobb magyar színész, Nagyúr. De eltakarnak, de félretipornak.

 

Bálint nem mozdult. Gergely öreg, kékes szemei szomorú messziséggel néztek. Kiitta borát, szép rendesen megtörölte száját. Mint ó házból a mállott kő, úgy dűlt belőle a sóhajtás:

 

- Istenem, istenem, ha én a sümegi temetőben nyugodhatnék!

 

Bálint már nem hallotta, nem látta őket. Eltűntek a közeli formák, a terem falai beolvadtak az éjszaka vizébe: a világ az éjszaka egyetlen síksága volt. A gyertya is eltávolodott a messzi vakság ölébe. Onnan jött vissza, mint vert gyermek hívása, mint csendes női sírás. Talán már nem is fény volt: elkapott vitorlás fehér villanása, mély titkú erdőből felrezzent szárny. Mert már erdő volt az éjszaka, nehéz csendű végtelen erdő. Lombjai már felmozdultak. A fekete zúgású erdőben jajgatott a magános lélek. Már fa volt ő is. Mély gyökereivel fájta a földet, a kenyért és a holtakat. Nehéz fekete levelek hulltak le róla:

 

- Sírsz, édes fiacskám, mert nem születhettél meg? Azt sírod, hogy egyedül vagyok.

 

Nem fakadhattál a napra élni. Megfojtott a fekete erdő, a magyar erdő. Tavaszi föld voltam, és megölték a magvaimat.

 

A nap fiaitól elvették a színeket. A föld dajkáitól elvették a földet. A kenyéradóktól kicsikarták a kenyeret. Egyedül állok az éjszakában, és számon kérem a holtakat. Azokat, akik hiába éltek, és azokat akik nem tudtak megszületni.

 

Én vagyok az utolsó magyar paraszt. Magammal viszem a magyar falut a föld alá. Aláviszem az elpihent szántóvetőkhöz, hogy együtt legyen minden szépség és minden fájdalom.

 

Én vagyok az utolsó arc, és belehalványulok az elnyelő időbe. Én vagyok az utolsó zokogás, és visszanémulok a rokon rögökbe.

 

Kihalsz, csodálatos fajtám, dús kalászú, ősi álmú magyar paraszt, a valóságos Európából. Gróf, sváb, tót, zsidó marják szét maguknak a földedet. És te, a király, a zúgó erők és halk szerelmek Toldija, eltűnsz, mint földre öntött drága bor.

 

Kis pulya ló a történelem, csak törpéket bír el a hátán. Én óriás vagyok, és egyedül vagyok, mert én vagyok a magyar paraszt. Oh, ha lett volna számomra elég szeretet, talán még minden jóvá lehetett volna...

 

Elcsuklott a hangja. Szemei az őrület döbbenésével néztek. Megindult az éjszaka, fekete vize kavargott, visszahozta a terem elzáró falait. Forgott, forgott a terem, tragikus táncban kerengték körül a néma alakok, és sírt a gyertya. Kétségbeesett könyörgéssel kiáltott fel:

 

- Gergely bácsi, Károly, ugye, lesz még szőlő s lágy kenyér?

 

Azok nehéz mámorban aludtak, az asztalra fektetett fejjel. Besunyítva fejét, mélyen aludt a kutya is. Senki sem vigyázta az ő fájdalmát.

 

Nagy félelem fázott rá. Meglökte a horkoló színészt:

 

- Károly, Károly, ugye, nincs vége mindennek, ugye, lehet remélni?

 

A színész megmozdult. Felemelte sötétvörös arcát tenyeréből, színtelenné szürkült szemeit kifordította. Püffedt ajkai közül nehéz lélegzéssel jött ki:

 

- Szerepet! Szerepet!

 

Az öreg Gergely álmát is meghorzsolta egy pillanatra ez a vonagló élet. Kinyúlt félig lecsúszott subája után. De vén keze visszacsuklott az álomba. Sóhajtása már az álmából jött:

 

- A sümegi temetőben akarok...

 

Elnémult. A nagy zuhanású csendben a kis gyertya megijedt. Összehúzódott, nyöszörgött és kialudt. A halál vak sátra volt a világ. A ravatalnál egyedül virrasztott a fájdalmas ember.