Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Első könyv:
PARASZTOK

 

 

3.

 

 

 

 

Arcával odafordulva a roppant ablak világosságának Boór Bálint mozdulatlanul aludt. A hatalmas test féloldalt feküdt, kissé meggörbűlve, fejét előreszegve, mintha álmában tűzcsóvás szarvú bika elé toppanna. És ebben a helyzetben valahogy kiteljesedett a rengeteg férfi ősbölény-jellege. A lelógó lábszárak nem voltak vastagabbak az átlagemberénél. De az inak acélkötelei, az izmok csomói áttetszettek a ráfeszült nadrágon. A gyomor és has is aránylag még szerények voltak, s a negyvenedik év elernyesztő válságaiban sem polgáriasodtak még pocakká. De a mell hatalmas torlott hulláma kidomborodik, még az alvás nyugalmában is egy faltörő gép dacos mozdulatát mutatja. És ebből a törzsből vastag bikanyak haragosodik elő örök harcos mozdulással. Minden a fej felé árad, az izmok, csontok és inak e gigászi világában, a hatalmas fej felé, melyet dús szőke hullámokban borít az előömlő haj. Csodálatos fej, mely még így, az alvás ernyedtségében is viharos élettel él. Sajátságos, sokféle élettel. Mert ahogy az álom lemákonyozta az egyetlen akaratot: a részek kis lelkei fellázadtak, s mindenik elkezdte élni a maga külön életét. Már nem az egyetlen Boór Bálint feküdt ott, aki élete titokzatos erőiből mindennapi súlyos harcban előteremtette a maga arcát, mint egyetlen meglátott képet a márványtömeg ezernyi rejtelméből. A lezsúfolt, sötétbe lökött lelkek kijöttek az alvó élet felszínére, és dacos mutatással mondták: - Azért mi élünk, mi vagyunk a valóságod és végzeted.

 

A fej, a maga egészében, futó látszatra, egy római cézár képét adta. Egy római cézárét, kinek minden paránya az álomban is emlékszik a koronára, és mindig minden trón lesz alatta. De részletesen vizsgálva ellentétes, külön arcok bújtak elő ebből az egyetlen arcból. A hatalmas alsó állkapca előrenyúlt, a száj egy kissé megnyílt, a vastag vörös ajkakon fénylett az élet zsírja. Mintha valami roppant lakoma örömeire nyílnék ez az őserejű száj, hogy magává nyeljen bort, húst, kenyeret, az ömlő anyag minden változását, az egész világot. Hogy millió erőpatakban az egész világ legyen. Valami ősbarbár, ősvadkan volt ebben az állkapcában, ebben a nyílt szájban. Az evés vad ősi egészsége áradt ki belőle, a primitív ember vegetatív akarata, ki még nem szakadt különné az erdők, sziklák, végtelen legelők zöld húsából, és ereiben a világ teremtő vére kereng. Az orr klasszikus félsasorr, határozott akarat és úri parancs. De a tövén, a cimpáktól szétfutó finom vonásokban bújt ravaszság és örökölt kegyetlenség lappang. A lehunyt szemek nagyok, gyermekes szelídség és megszokott bágyadtság van e szemek vidékén. A homlok magas, tiszta, mintha a lélek anyagtalan álmait őrizné. A két halántéknál kidomborodik a koponya. A bő haj szőke hullámai között már sűrűn csillognak az ősz szálak. Egyik keze lelóg a díványról, szétcsüngő, akarattalan ujjakkal. A másik görcsösen ökölbe szorítva mellére feszül, mint egy támadásra készülő birkózóé.

 

Körötte az óriási műterem hallgat. A heverődívány mellett az íróasztal van. Cseresznyefa biedermeier asztal, mosolygó vörösessárga fénnyel, finom, karcsú őzlábakkal. Mert a zsúfolt lelkű gazdának van egy biedermeier lelke is, melynek jólesik elpihenni e mosolygó asztal finom vonalaiban. Az asztalon a tintatartó egyszerű négyszögletű üvegkocka fekete piedesztálon, fekete fedéllel. De nagyvonalú, de trónszerű. Körötte egy csomó írás. Az asztalon nincsenek csecsebecsék: antik emlékek, modern finomságok, azok a díszleti kellékek, melyekkel a modern művészek szeretik otthonuknak az ószer vagy a műkereskedői kirakat látszatát adni. Egyetlen kis fénykép van egyszerű fakeretben. A fénykép egy öregasszonyt ábrázol. Ez az arc élethűségre nagyítva ott van a szemközt fekvő falon is. Mellette egy tizenhárom éves, fényes szemű szőke fiúcska hasonló nagyságban. Az öregasszony az édesanyja, aki már régen földdé omlott a sümegi temetőben. A kisfiú a valamikori Bálintka, aki mélyre, mélyre van temetve a zord évek viharvert Boór Bálintjában. Az asztal mellett, balról, hatalmas nyitott könyvállvány. Polcain: Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Vergilius, Dante, Cervantes, Rabelais, Shakespeare és a többi, az embertenger kiötlő fároszai. Mindenik eredeti nyelvű kiadásban. Aztán minden elképzelhető kiadása mellett a magyar népmeséknek: finn, vogul, török, hindu és egyéb mesék. A nagy magánosok mellett a nagy tömegek arcai. Az asztallal szemben, a két fénykép alatt, egy kis állványon egy öreg oszlopos francia óra. Az aranyos sas kitárt szárnyaival mozdulatlanul vigyázza az alatta tovaőrlődő időt. Az inga fényes kerekje a napot ábrázolja, egy sugárbajuszú, sugárszakállú, sugárszemű jó nagybácsit, aki kedélyes ringással lebben jobbra és balra, fel és le. De a fehér alabástromoszlopok, az aranyos domborművű faalkotmány nemes vonalai mégis ünnepélyessé teszik az öreg órát, s mintha ébenlépcsőit az örökkévalóság fehér habjai mosnák.

 

Aztán a szobrok titkos élete következik. A rengeteg terem közepén, piszkos zöld vászonnal betakarva van a most lélekbe induló agyag. Félig kész vázlat: egy fiatal, tizenöt-tizenhat éves lány, félig fekvő helyzetben, kemény fakadású édes emlőcskékkel. Zsenge ágyékát mintha odatartaná a levegő, a fény, az illatok: a világ csókjának. A fej, sajátosan, még alaktalan agyag. Tovább márványból egy álló parasztasszony. Egyik karja lelóg, másikkal blúzának egy gombját fogja, feje előrehajlik. Arcán az élet gyűröttségei, megrokkanásában néma szavú fáradság, hűséges házőrző szemeiben az örökölt ima. Ez az egyetemes: a népanya, akinek ágyéka katonát és adófizetőt terem. Akinek a mostoha munka vak inkvizítorai csavarják testét. Aki fájja a mások fájdalmát, s megfeszüli a másokra kimondott ítéletet. És akinek a lelke mégis új emberbarázdákban tovább folytatódó isten. Tovább egy bronz kuvasz kutya, első lábaira sunyított fejjel, végtelenbe nyúló életpanasszal. Aztán a megütött Toldi Miklós, egy gigászi meztelen kamasz, kinek dermedt haragjából már felmozdul a halhatatlan visszaütés. Közel hozzá egy finom női arc. És betöltve a roppant termet, halk mozdulatban vagy jajgató rángásban, fagyott hullámban vagy nagy szárnyú lendülésben: az emberré sírt és kacagott világ arcai. És mint kétségbeesetten megismételt anyai hívás: a sajátos vonalak dermedt erdejéből mindegyre ugyanaz az arc merül elő, mindig más élettel: a művész saját arca. Néha alig híva elé egy-két vonással a titkolózó márványból, csak mint szeme egyik sajátos nézése vagy ajkainak egy-egy rejtett fájdalma. Néhol gigászi mozdulásban, epikus pátosszal, világra mozduló erővel. Máshol ernyedten, megverten, a megtaposott ember százados fáradságával. Az egyikben legénykedő szerelmes hencegésben az izmokból kifeszengő tavasszal. A másik márvány szorongásában olyan ijedt gyermek, olyan anyát keresőn panaszos. És mindenik szoborba, rajzolt vázlatban, sőt: a műterem minden bútorában, kis és nagy dolgában van legalább egy vonás a művész valamelyik arcából. Mintha ős igézettel csak azokat az arcokat látná meg a rohanó csodák világában, amelyekben az élet Boór Bálinttá jajgatja, ujjongja, fenyegeti és könyörgi magát.

 

A műterem rengeteg kapuablakán tornyai kiáltásaival, a parti házsor napos homlokával, a Duna széles levegőjével beárad Budapest. Folytonos özönlésében a külső élet lüktetésével tágítja meg a dermedt formák hallgató világát. A műterem egy Verbőczy utcai öreg ház hátsó részében van. A hatalmas ablak alatt szakadékos mélységben virágoskert kapaszkodik, egypár vén fával. A műteremből tágas alkóv nyílik. Ajtaja nincs. Az ajtófélfákon poros barna drapéria lóg. Az alkóv közepén komolyan és királyian hallgatag a hatalmas barna ágy. Fölötte a falon egy több száz éves fafeszület. A szú, mely több helyen átlyuggatta a felfeszített testet, őszintébbé, mintegy aktuálissá teszi az arc szenvedését, a tövisekre és a testre serkedt vércseppeket. Az ágy mellett éjjeliszekrény. Kancsó, pohár, egy csokor virág: viola, verbéna, rezeda és egynéhány könyv. Az alkóvból jobbra a fürdőszoba, balra a konyha nyílik.

 

Az öreg óra szívében rezzent valami. Aztán, mintha az emlékezetéből húzná elő, messzi rezdületű hangon ütötte a délutáni két órát. Az alvó vetett egyet a testén. Hátára fordult, testét kinyújtotta. Szemei még csukva voltak, de kezét bedugta mellényzsebébe: kivette zsebóráját. Az órát becsukott szemei elé tartotta. - Jaj, jaj – sóhajtotta csendes dúdolással. Mintha ez a szó volna a kulcs, mellyel a távozó bezárja elhagyott álomotthonát. Aztán kinyitotta szemeit. - Már két óra – mondták a szemei. Az órát visszatette zsebébe. Felült.

 

A két nagy, nyitott szemben az álom nedves homályai gomolyogtak, és valami nagy unottság. Néztek és nem láttak: mintha nem akarnának többé enni a világból. Boór Bálint felkelt. Lomha léptekkel átment a műtermen. Az alkóvban, az ággyal szemben a falon egy öreg szeplős tükör szomorkodott. Elébe állt, és sajátságos, félig kémlelő, félig szánakozó arccal nézte magát.

 

Aztán széles vállán vont egyet. Visszament a műterembe. Egy nyeletlen seprűcskét vett elő, lehajolt egy vízzel telt veder fölé, hogy felfrissítse a félig megmintázott agyagot. De ahelyett nagyot nyújtózkodott és ásított. A seprűt a földre dobta. Mint egy álmos medve, egy öreg karszékhez cammogott az íróasztal mellé. Úgy beleejtette magát, hogy a temérdek jószág elnyögte rá a testamentuma felét.

 

Szemei kinéztek az ablak felé. Nem láttak. Feje előresúlyosodott. Nem gondolkozott. Az üres szemeken, a széthulló vonásokon, a leeresztett állon, a külön nehezedő tagokon látszott, hogy Boór Bálint tökéletesen elfelejtette önmagát, amint az ember elfelejt egy lábaihoz zökkentett batyut.

 

Éles csengetés szúrt be az előszobából. A szétmálló óriás egyetlen zord arccá borult:

 

- A fene egye meg a bőrödet, akárki vagy! - mormogta dühösen.

 

A csengő megint szólt, hosszabb sürgetéssel. „Csengess, csengess, amíg megszakadsz” - dohogott a művész gondolata.

 

Négyszer-ötször szólott a csengő. Most már csak unott volt a Bálint arca. Megint ásított, nagyot, óriásit. Kinyitotta a műterem ajtaját, kikiáltotta az előszobába:

 

- Csengetett valaki?

 

- Én vagyok, édes Bálintom – válaszolt kívülről egy nagyon baráti és illendőséges hang.

 

- Akkor druszák vagyunk: én is én vagyok – mordult vissza Boór Bálint.

 

- Én vagyok, Póstás Lajos, kedves Bálintom. Igen fontos beszélnivalóm van veled.

 

Bálint kinyitotta az ajtót. Most már egy nyájas fejedelem széles udvariasságával fogadta az érkezőt:

 

- Te vagy, édes Lajoskám, minek köszönhetem ezt a rendkívüli szerencsét?

 

Élesre vasalt elegáns, csíkos nadrág, gondosan vasalt fekete zsakett és hasonlóan vasalt fehér mellény jöttek be. Először csak ez az egyetemes vasaltság látszott, mint a legnagyobb fény lobogása a kis világok közt. Aztán előfontoskodott a szövetek finom eleganciája és diszkrét színe. A vasaltságokon és finomságokon belül egy kis barna ember mozogott.

 

Csinos, sötétbarna, alacsony emberke. Azzal a sajátos csinossággal, amilyennek a varróleányok és trafikoskisasszonyok képzelik a szívrablót. A vidéki cigányprímás és a jó modorú fizetőpincér különös vegyüléke volt a kis ember. Fényes fekete haja gondosan hátra volt fésülve, egy-két oldalra csapzó fürttel. Apró bajuszkája csókolnivaló angolosra volt nyírva. Olajbarna arcán s ajkai körül komolyság, öntisztelet s valami útnyitó ünnepélyesség volt. Mozdulatai a vasárnapi borbélylegény s a vidéki kokott keresettségével voltak választékosak és finomak. Ez a választékosság, mint ruhája eleganciája, valahogy egészen külön valami volt tőle, s azok is egymástól, úgyhogy hárman együtt meglehetős centrifugális triászt alkottak. Hangja mély zengéssel, meggondolt ütemmel kellemesen csengett. De nagy, barna szemeiben, melyeket félig mindegyre lefedett pilláival, volt valami a mindig résen levő hamiskártyás leskelődéséből, hogy mikor kell elődöfnie a végzetes lapot.

 

A kis emberke sajátos ringó kecsességgel lebegett be a műterembe. Boór Bálint szája elszélesedett. Halk mosolygás szüremedett rá, mely mégis olyan súlyos volt; félni lehetett: leesik, s a kis embert agyonlapítja. Póstás szerkesztő úr finom szürke kalapját a díványra dobta, maga beült egy karosszékbe.

 

- Hogy vagy, édes Bálintom? - kérdezte, és valami nagy október hatodiki nemzeti fájdalom ünnepélyesedett el az arcán.

 

Boór Bálint tudta, mit jelent ez a résztvevő arc e mellett a banális kérdés mellett. A fővárosban szörnyű legendákkal hizlalták egymást az emberek anyagi helyzetéről, idegei megrongáltságáról. Az erő széles uszályú megvetésével viszonozta:

 

- Köszönöm, igen jól, édes Lajoskám. Hallom, hogy a boldog házasság réve előtt állasz.

 

A kis ember sötét arca zöldre sápadt. A nagy tenyerű szavak cirógatásában megérezte az irtózatos visszaütést. Fiatal hányódó éveiben egy nála tíz évvel idősebb nővel tartatta el magát. És most ez a szétfoszlott őszirózsa kicsattanó botrány fenyegetésével kicsikarta tőle az eljegyzést. Egy pillanatra lélegzetét vesztette, sötét szemei bandzsallá torzultak, a felkavart lélekpocsolya kis szörnyetegei gyilkos harapással leselkedtek ki rajtuk. Torkán apró nyelések futottak le, aztán fokozott tisztelettel folytatta:

 

- Hallom, Bálintom, hogy nem a legjobb anyagi helyzetben vagy...

 

Bálint alsó állkapcája harapásra vonaglott. De rögtön a jókedvű fejedelem leereszkedésével mondta:

 

- Ne féltsetek engem, Lajoskám. Az ilyen szabású embert, mint én, majd csak eltartják a fehérnépek.

 

A gyűlölet zöldje megint kiverte a kis ember arcát. Tikkadt részvéttel szólt:

 

- Ne vedd tolakodásnak, Bálintom, de egy ilyen arányú művésznek nem szabadna így élnie. A por és pókhálók mutatják, hogy még takarítónőt sem tartasz. Ezen okvetlenül változtatni kell. Én alig tudok kijönni abból a koszos tízmillióból, amit a lapom havonta kiizzad számomra. És az egész városban nyíltan beszélik, hogy neked hónapokon át egy krajcár jövedelmed sincs.

 

A részvétes, tisztelettel kent szavak mögött odatartotta diadalát a legyűrt titán elé: - Nézd, koszos zseni, én, a senki, én, a kicsike, én, akit mindig megvetettél, fölédbe kerültem! - Bálint ásított egy nagyot:

 

- Kedves Lajoskám, ez a legsürgősebb mondanivalód?

 

- Nem, Bálint, én nem hiábavaló szavakért jöttem ide. Aki ismeri húszéves újságírói múltamat, az tudja, hogy Póstás Lajos tesz, vagy hallgat. És aki múltamat ismeri, azt is tudja, hogy az én politikámban a keresztény morál nem csak jelszó. Póstás Lajos el tudja feledni a bántalmakat. Te, édes Bálintom, ne félj, nem szemrehányásból mondom, sokszor vérig sértettél királyi megvetéseddel. Pedig talán Póstás Lajos van valaki a nemzet életében. De én csak a művészt néztem benned. És a sokszor megbántott, lekicsinylet Póstás Lajos most azt mondja ennek a művésznek: mester, neked kötelességed van a művészeteddel szemben, neked kell a jólét, hogy teremthess. Én magammal hoztam ennek a jólétnek a lehetőségét.

 

Bálint szemeit sajátságosan összehúzta. Az orra tövén külön apró mosolygások serkedtek s villóztak a szája széléig. Alsó ajkát leeresztette. Arca gyerekesen, majdnem hülyén tétova lett. Összetapsolta a kezeit:

 

- A jólét lehetőségét! Mutasd, édes Lajoskám, ezt a lehetőséget!

 

Póstás szerkesztő úr most már fenn ült a bakon. Oktató, majdnem szigorú hangon folytatta:

 

- Azt talán te is tudod, hogy Füley gróf régóta érdeklődik irántad. De politikai bunkolózásaid s kegyetlen irodalmi kritikáid, melyekkel éppen az ő embereit ütötted agyon, elidegenítették tőled. Minek is kellett neked politikába, irodalmi harcokba elegyedned? A szobrásznak az a kötelessége, hogy szobrokat csináljon. Punktum, ezzel vége. Aki az egész világgal harcol, az előbb-utóbb a rövidebbet húzza. Nem képzeled, Bálintom, mennyit ártottál ezekkel a szélmalomharcokkal magadnak.

 

A művész szemei most már nagy tágra nyíltak, és visszajött rájuk legsötétebb kékjük. Nagy jóleséssel mondta:

 

- Fejtegetéseid igen mélyek, Lajoskám. Tényleg a világ győzött. Oh, ha hamarébb magyaráztad volna meg a dolgot nekem!

 

Póstás szerkesztő úr egyik kezét lassú megelégedéssel tette a másikba. Mintha gratulálna az elért sikerért. Most már nagylelkűvé lobogott:

 

- Ezekben a hadonászásokban talán felém ütöttél a legkegyetlenebbül. És én most azt kérdem tőled: Bálint, akarod, hogy állandóan milliók álljanak a rendelkezésedre?

 

Bálint hátát meggörbítette, fejét besunyította a két válla közé. Óriási macska lett: szemeiből, a szemektől szétsugárzó ráncokból, orra cimpáiról szája szélére apró mosolygások sugároztak Póstás felé. Kedélyes-hízelgően dorombolta:

 

- Hogyne akarnám, Lajoska, egyebet sem akarok.

 

- Hát akkor megmondhatom egyenesen, hogy a Füley gróf megbízásából jövök. Mindenekelőtt engedj meg nekem egy kérdést. Az az álló parasztasszony a legutolsó munkád?

 

- A legutolsó. Tavaly nyáron csináltam Sümegen. Azóta csak úgy maszatolok az agyaggal. Unom már a művészetem is.

 

- Ismerik sokan ezt a szobrot?

 

- Éppen a te Füley grófod. Akkor járt itt, hogy megvegye lapomat, mikor a szobor megérkezett. Más nemigen tud róla. Azt tudod, hogy művész, író nem jár hozzám, nem szeretnek. Az a mindenféle nép pedig, aki még nálam is megpróbál aranyat ásni, nem azért jön, hogy a szobraimat nézze. Ezek különben úgysem számítanak.

 

Póstás szerkesztő szemei, mint két ügyesen elhelyezett tőr húzódtak össze a megfogás vadászgyönyörűségével:

 

- Kedves Bálintom, azt az ajánlatot, mellyel most eléd állok, nem merném egy átlag művésznek tenni. Ezek csak hiúságukban élnek, s ha hiúságukat bántod: őket ölöd meg. De a te nagy művészeted – és engedd meg, hogy ezt olyan ismerje el, akit többször vérig sértettél – fölötte áll minden kicsinyes esetlegességnek. Ajánlatom örökre megalapítja anyagi helyzeted, mert most, hogy lapod beszüntetted, mi csak a művészt látjuk benned. Szeptemberben francia, angol és olasz művészek fogják meglátogatni a Hunnia klubot, hogy a sajátos magyar kultúrába, magyar művészetbe betekintést nyerjenek. Füley grófot elragadta a te parasztasszonyod. Nincs olyan összeg, melyet ő meg nem adatna kívánságodra. Ötvenmilliót kérsz: ötvenet kapsz, százat kérsz: százat kapsz. Viszont azt te magad is beláthatod, hogy azok után az ádáz harcok után, melyeket az arisztokrácia, a középosztály, a vezető állásokban levő művészek és írók, az irodalmi társaságok és mindenki ellen viseltél – látod, édes Bálintom, hogy én magamat mindig szándékosan kifelejtem a sértettek listájából -, egyelőre lehetetlen a te nevednek a klub propagandájában szerepelnie. Mondom, bámily összeget kérsz, rendelkezésedre áll, de a szobor nem szerepelhet a neved alatt. Viszont a gróf égető magyar érdeknek tartja, hogy odaállítsuk ezt a szobrot az idegen művészek szemei elé, mert a kegyelmes úr szerint ma ilyent Európában senki sem tud alkotni. Jól vigyázz, Bálintom, itt nyílik egy herkulesi arányú szép alkalom a te nagy magyar önfeláldozásod számára. A fiatal Kelecsényi báró, aki nem egy tehetságes szobrával tűnt fel, a gróf hosszas rábeszélésére hajlandónak mutatkozott, hogy a szobor szerzőségét elvállalja. Minden anyagi előny a tied. Mit jelent a te nagy tehetségednek odadobni ezt az egyetlen művet, melyhez hasonlót bármikor csinálhatsz! Füley gróf becsületszavát adja, hogy ezután a megrendelések egész záporával fognak elárasztani. Közben telik az idő: módját találjuk, hogy hidat verjünk közted és a klub között, és te majd neveddel vonulhatsz be műveid diadalmas csapata élén.

 

Póstás szerkesztő pontot tett zengő vezércikke után. Bálint arca sötétvörös lett, szemei elfehérültek, melle feltorlott, mint támadó hullám. Felszökött székéről, az ablakhoz ment, kinézett. Egy nóta végső futamát dudorászta. Mikor visszafordult, alázatos és hízelgő volt:

 

- Júniusban negyvennégy éves leszek, Lajoskám: az én eszemnek is meg kell jönnie. Elfogadom az ajánlatot.

 

Póstás szerkesztő nagy jólesőt nyelt. Már látta a Füley gróf felsugárzó kegyes arcát. Siető előzékenységgel mondta:

 

- Határozd meg az összeget, Bálintom.

 

- Százötven millió.

 

- Milyen előleget parancsolsz? Húsz-huszonöt milliót?

 

Bálint egy pillanatig hallgatott. Összehúzta szemeit, s mintha alkudozott volna önmagával. Aztán könnyedén dobta oda:

 

- A pénz nem sürgős. Jobb lesz majd a szobor átadásakor egész összegben. De a szobrot csak az utolsó napokban szállíthatom. Valamit még ki kell dolgoznom rajta. Hiszen még jobb lesz, ha a legutolsó percben érkezik. Nem fecsegnek előre róla.

 

Odavitte a szerkesztőt a szobor elé. Szemei ösztönös megtágulással csókolták magukba a csodálatos életű márványt. De azután hunyorgatva mutogatta az emberkének:

 

- Nézd, itt a száj körüli vonásokon még dolgoznom kell, hogy kihozzam a nagy életfáradtságot. Itt a halántéknál pedig még egy-két simítást kell tennem, hogy tisztábban mondja az örök emberi ima nyugalmát.

 

Póstás szerkesztő úr, akinek összes plasztikai tanulmánya az ébenfa botja végén úriaskodó kutyafej volt, rögtön otthonossá lendült a művészi kritikában:

 

- Igazad van, Bálintom. Itt az orr körül változtatni kell a vonalakon. Hogy minden izma éljen, s a formai megoldás teljesen kifejezze a tartalmat. Mert a művészet élet, csak az művészi alkotás, ami él.

 

Bálint halálos komolyan mondta:

 

- Kár neked a publicisztikára pazarolnod magad, Lajoskám. A műkritika volna igazi tered.

 

Póstás fájdalmassá árnyékosodva cirógatta rá szemeit önmaga élő szobrocskájára:

 

- Talán valamikor erre is ráérek, talán soha. Mindenekelőtt a nemzettel szemben vannak kötelességeink. Minden percünk, minden idegszálunk ezé az átkozott politikáé.

 

Sóhajtott. Bálint nagy zöld vászonnal letakarta a szobrot.

 

- Látod, le is takarom. Ezt már többé nem fogja senki látni. Nyugodtak lehettek: a pontos időben ott lesz.

 

Mikor a kis embert kikísérte, odatette fülét az előszoba ajtajához, s úgy hallgatta, hogy halkulnak lefelé a léptei. És a csodálatos arc bozótjából most Néró jött elő, a felgyújtott Róma Nérója, aki vad örömmel lesi, hogy kapnak a lángok a rémülten futó árnyékokba. Bement a műterembe, kilökte karjait a levegőbe, óriásit nyújtózott. Megint csengettek. Dühösen loholt vissza az előszobába. Felnyitotta a kis kémlelőajtócskát, kikukkantott rajta:

 

- Ki az?

 

Két meztelen térdű, harmatos gyermek gimnazista rezzent össze az erős hangra. Válasz helyett nyeltek egy ijedtséges nagyot. Bálint türelmetlenül kérdezte:

 

- Mit akartok?

 

Az egyik, nagy kék szemű, szőke hajú, leckemondós édes szepegéssel dadogta:

 

- Autogramot akarunk kérni a legnagyobb magyar művésztől.

 

- Takarodjatok, gazemberek!

 

A két kisdiák bíborvörös lett, szemük kiharmatosodott. Szembe néztek egymással, aztán nehéz indulással kullogtak lefelé a lépcsőn. Bálint dohogva ment az alkóvba. Kinyitotta a nagy szekrényt, vizsgálgatta a lelógó nadrágokat:

 

- Megpofozom, aki még autogramot kér tőlem! - robbant ki belőle.

 

Két nadrágot kiválasztott, az ágyra dobta. Aztán éjjeliszekrényéből három-négy pár viselt cipőt kurkászott elő. Orvosi részletességgel mustrálgatta őket. Megnyomkodta hatalmas hüvelykjével talpukat, tapintotta ujja hegyei közt bőrüket. Közben arca nagyon szelíddé, szemei nagyon kékké és messze nézővé lágyultak:

 

„Milyen szép, egészséges gyermekek voltak!” - húzott át rajta egy gondolat, mint egy meleg pelyhű madár. A cipőkből is kiválasztott két párt, odadobta őket a nadrágok mellé. Akkor odaténfergett gyermekkori képe elé, nagy szomorúsággal nézte a zsendülő szőke emberkalászt. Mintha a lobogó kék szemek édes kéréssel nyúltak volna ki a képből:

 

- Bácsi, adjon autogramot!

 

A csengő megint tökéletlenkedett. Sunyi, halk csengetés volt. Olyannak a csengetése, aki tudja, hogy már erről ráismernek. Bálintnak megint unottá fakult az arca. Kikiáltott.

 

- Te vagy, Mariska?

 

- Én... - lihegett be egy visszafojtott meleg hang.

 

Bálint ajtót nyitott. Huszonhárom-huszonnégy éves, kövérkés barna lány dűlt a nyakába. A megdőlt csókzsákból lapos-nyálas csókok gurultak a férfi arcára, fejére. A művész rámordult:

 

- Várj a fenébe, csak nem akarsz itt a küszöbön apává tenni!

 

A műteremben a lány rádobta kalapját egy székre, és sírni kezdett. Egészséges, de már szétomló mellét rázta a zokogás. De a síró szemek mélyén ravasz leselkedés vigyázta a férfi arcát.

 

- Mit bőgsz? Csak nem azért jöttél, hogy a lelki zaftoddal szétspricceld a műtermemet?

 

A lány rádobta magát a heverődíványra, eltakarta arcát. Úgy sírt, hogy a dívány acélrugói ritmikusan vele rengtek a bánatával. Szoknyája fájdalmasan fennakadt, s harisnyáin felül a meztelen lábszárak búbánatos elfelejtkezéssel fedetlen maradtak.

 

Bálinton egyszerre bolond jókedv csapott át. Szörnyű keserves hangon énekelni kezdte, s tagjait utánanyújtogatta a nóta bús galandférgeinek:

 

- Sújt az átok, mert szerettelek...

 

A lány felült. Most már csak szepegett. Duzzogó szemrehányással mondta:

 

- Nem is feleltél a levelemre.

 

- Majd én koptatom a postások talpát, csak azért, mert neked firkálni tetszik.

 

A lány, ki már két év óta eljárogatott Bálinthoz, azelőtt egy pár héttel egyszerre elmaradt. Várta, hogy a férfi szomjas hívással jön utána. Hogy Bálint semmi jelt nem adott, végre ő írt levelet. Duzzadt lelkű, zokogó levelet. Hogy Bálint őt csak a testéért szereti. Ő most már bevégzi tanulmányait, egypár hét múlva leteszi a polgáriskolai tanítónői képesítést: akkor itt kell hagynia az intézetet és Pestet. A jövőjéről kellene gondoskodnia, el kellene szakítania magát attól, aki benne csak élvezeti cikket lát. De ez rá nézve a legirtózatosabb halál volna, aminél inkább az öngyilkosságot választja. Pedig ő a lelkével szereti Bálintot, a Bálint lelkét, a művészetet, ami testetlen és örökkévaló benne. Milyen hű ápolója tudna lenni, hogy megosztaná vele az élet terheit, hogy letörölné verejtékét.

 

- Hogy van lelked ilyen kegyetlenül bánni velem? - siránkozta a lány.

 

Bálint köldökéig kacagott.

 

- Lélek! Lélek! Gyomlay Mariskának lelke van. Ni, hogy behorpad a díványom a lelke alatt. Tudod, drágám, hogy a rugókat mind tönkremozogtad a lelkeddel?

 

Újból csengettek. Mariska felrémült egy székre, maga elé kapott egy könyvet, s buzgó-komolyan lapozni kezdte. Bálint ajtót nyitott. Előre kifésült ünnepélyességgel két egyetemi hallgató jött be.

 

Bemutatkoztak. Lécfalvi Kabos István és Baróti Balázs Benedek. Az alliterációs nevű kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, szónokolni kezdett:

 

- Kedves Bálint bátyám, mint a menekült székely egyetemi hallgatók képviselői, ismerve ős turáni magyarságát, lángoló hazaszeretetét...

 

Bálint benyúlt a mellébe, az inge alá. Kínos arccal nyögte:

 

- Várj, fiam. Már reggel óta kínoz egy bolha. Hopp, megint elszalasztottam! Még kiszívja minden vérem.

 

A fiatalember nem zökkent ki:

 

- ...a legnagyobb magyar művészhez jöttünk, hogy azon a nyomorúságon, mely a nemzet jövőjét, az ifjúságot akarja aláásni, az ő nagy lelkével segítsen.

 

- Már ez is a léleknél van – mormogta magában Bálint.

 

- Távol áll tőlünk, hogy azt kívánjuk, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben készpénzzel hozzon nehéz áldozatot, hanem arra kérjük, ajándékozza kegyesen egyik kisebb művét nekünk, hogy azt az éhező diákok számára kisorsolhassuk. A jövő nemzedék örök hálája...

 

- Félrecsúszott a nyakkendőd – dünnyögte Bálint.

 

A fiatalember nyakkendőjéhez kapott. Bálint lassan ejtette egymásután a szavakat:

 

- Szorítsd meg jól, fiam, hogy ne jöjjön több hőhullám ki belőled. Mert már úgy fellelkesítettél, hogy majdnem kívánom a hősi halált. Hát kedves fiacskáim, édes jövő nemzedék, mikor a múlt nyáron olyan irtózatos hajszát intéztek ellenem, mikor lapomban kétségbeesett hívást intéztem hozzátok, hol voltatok akkor, hol volt az a húszezer éhező diák?

 

- Mi akartunk... a Hetéssy tanár úr tiltott be minden mozgalmat.

 

- Édes jövő nemzedék, mikor minden kenyérforrásom bedugták, mikor galádul el akarták venni mindenemet, mikor egy hülye idegen sehonnai, csak azért, mert államtitkár, meghurcolhatott minden bíróság előtt, hol volt ez a húszezer turáni diák?

 

- Plachota államtitkár úrnak nagy befolyása van a diákmenzára, nem merhettünk...

 

- Mikor a Toldimat kiállítottam, s jöttment korcsok magyar sajtója agyonhallgatta vagy megpiszkolta, mikor lakájtanárok a katedrából s Krisztus szenzáljai Szűz Mária vagy Kálvin hóna alól köpdösték művészetemet, csak azért, mert új szépség, ős emlékezéssel magyar és jövőt teremtőn forradalmas, hol volt az a húszezer lánglelkű diák?

 

- Az elnökünk, Wolfenauer Tibor akadályozott meg minden mozgalmat.

 

A roppant testen kidomborodott a földből jövő erők pátosza. Állkapcáin irtózatos harapás vonaglott, felégő arcát odatartotta a két megrökönyödött gyermekember elé:

 

- Hát menjetek a Plachotáitokhoz, a Wolfenauereitekhez, idegen csiszáraitokhoz. Kolduljatok szent püspökeiteknél, kegyes grófjaitoknál, húszezer lélekért csak adnak egy kevés hús nélküli főzeléket. Megpumpolni, megrabolni, kikönyörögni a nehéz falatot a számból, azt tudnátok. De amikor jajgatok elhagyatottságomban, amikor riadót fúvok, vagy sikoltom a magyar halált, akkor idegen püspökeitek szoknyája alól sopánkodtok felforgatónak, veszélyesnek, mérgezőnek. Ti vagytok a jövő nemzedék, ti vagytok a fiatalok! Ma én, én, a negyvennégy éves Boór Bálint vagyok az egyetlen fiatal Magyarországon, ma itt én vagyok a fiatalság. Ti vének vagytok, mint egy tizedárára vénült szajha, s az ezeréves idegen szifilisz rágja lelketeket. Nincs fiatalságotok hősi akaratra, nincs szemetek az élet meglátására, és földsüketek vagytok a szépség hívásai előtt. Döglött lelkű apák rothadt kölykei, dögöljetek meg, dögöljetek meg!

 

Kinyitotta az ajtót, kituszkolta a két elbódult fiatalembert. Most egyetlen arc volt, s a külön lelkek betűntek haragja izzásába. Mellébe visszaziháltak a ki nem mondott szavak, inai, mint megfeszített szíjak, majdnem pattantak. Teljesen elfelejtette, hogy a lány is ott van. Bedobta magát egy karszékbe, sötét gőggel ült, mint egy megtagadott király. És ott, szobrai hűvös élete s a nőstény macska szemei előtt olyan végzetesen, olyan nagy pusztasággal volt egyedül.

 

Az izzó arc lassan széternyedt. Az elszélesedett ajkakra néma zokogás vonaglott. Mariska gombolyaggá húzódva nézte a vihart. Szemei megbársonyodtak, hangja átforrósodott:

 

- Bálint, olyan szép vagy, ha haragszol. Ha így meg tudnád örökíteni magadat!

 

Bálint felkacagott:

 

- Jaj, igaz, te is élsz. Bocsáss meg, hogy megfeledkeztem egy ilyen terjedelmes lélekről. Mi is van a lelkeddel, szívem? Ugye, fáj értem?

 

A lány rátapasztotta szemei forró kerekjét:

 

- Nem is mondod, hogy levetkezzem? - kérdezte lassú siránkozással.

 

Bálintból új, édes nevetés fakadt:

 

- Á, a lelket szorítja a bugyogó!

 

Aztán felkelt, a lány mellé ült, s föléje hajolva széles ernyőjű komolysággal kérdezte:

 

- Mond csak, Mariska, hát igazán lennél a feleségem?

 

A lány a haja tövéig elbíborosodott. Nagyot tátintott a levegőbe. Elfúlva mondta:

 

- Miért kérded? Tudod, hogy ez életem egyetlen célja.

 

- Igen, drágám, de én húsz évvel idősebb vagyok. Ez sok. Nem lesz gyermekünk.

 

A lány könnyedén vont a vállán:

 

- Annál jobb. Legalább szabadok leszünk. Utazhatunk, teljesen a művészetednek élhetünk.

 

- De amikor én kétségbeesetten apa kívánok lenni. Odaadnám az egész művészetem egy kis szőke gyermekfejért.

 

- De ugyan, Bálint, honnan veszed, hogy egy ilyen Herkulesnek, mint te, nem lesz gyermeke? Meglátod, milyen szép kis Bálintunk lesz. Nem képzeled, hogy én is mennyire szeretnék anya lenni.

 

- Gyermeket felfogadni pedig nem lehet. Idegen vér, idegen arc, idegen élet folytatása. Csak örökös fájdalom volna.

 

Mariska hevesen rázta a fejét:

 

- Nem, nem, azt semmi esetre! Sohasem tudnék jó szívvel lenni hozzá.

 

- De talán az ember próbálkozhatna egy nagyon kis gyermekkel – töprengett Bálint.

 

Mariska felvillanó arccal kapott a levegőbe, mintha egy repülő ötletet fogna el.

 

- Én ismerek egy szegény asszonyt. Alig egyéves, csodálatosan szép szőke kis bébéje van. Nem képzeled, hogy egy esztendő alatt mennyire a gyermekünkké szeretném.

 

Bálintból most már fergetegesen tört ki a kacagás. Legurult a díványról, végighempergett a szőnyegen. Úgy nyögte a kacagás hullámai közül:

 

- Fényes, Mariska, óriási!

 

A lány halálosra tágult szemekkel meredt rá. Bálint úgy a földön ülve mézes hangon prédikált:

 

- Édes lélek, ne légy a feleségem. Ilyen alkalmazkodó tehetséget nem foglalhatok le egymagamnak. Menj, szívem, Tihanyba visszhangnak. Hidd meg: az kényelmesebb és jobb állás. A másik úgyis megzápult. Te sokkal több szótagot tudsz visszaadni, igaz, hogy csak a férfiakét. És ne vetkezz le, drágám, hagyd a lelkeden összes hüvelyedet. Tudod, szívem, veszettül szerelmes vagyok egy lányba, egy nagyon fiatalba, nagyon szépbe. Annak spórolom a csókjaimat. A kicsike pont Boór Bálintnak akar a felesége lenni! Mért nem ajánlod fel családfenntartó képességeid a római pápának? Menj csak vissza, lelkem, a Boros tanár úr laboratóriumába, hiszen vele kísérleteztél először a családi kémia terén. Hátha megcsíped férjnek, az éppen hozzád való. Tudod, hogy te szörnyen pedagóga vagy. Még meztelenül is pedagóga vagy. Mindig úgy éreztem, hogy a Herbárt szelleme kísért pucéron.

 

Mintha más, idegen lány ült volna a Mariska helyére. A csókot kínáló száj eldurvult, a lelket mímelő vonások dühbe torzulva nagyon közönséges cselédarcot adtak össze. Rosszá lett szemeiben otromba és piszkos volt a felkergetett lélek, mint egy meztelen szolgáló. Érdes, elfakult hangon mondta:

 

- Azt hiszed, hogy én szerettelek? Azt hiszed, hogy egy huszonhárom éves leány szerethet egy negyvennégy éves kivénült bikát? Mindennap megcsaltalak volna. Azt hiszed, hogy amíg hozzád jártam, te voltál a szeretőm? Különben is: Boros pünkösdkor el fog jegyezni.

 

Felszökött, feltette kalapját. Az előszobában megállt. Visszanézett a férfira, aki néma mosolygással kísérte ki. Belekémlelt az arcába: látszik-e a friss karmolás nyoma. De a Bálint mosolygása csak unott volt. Felfortyant dühe vért kergetett arcába. Mint egy mérges köpést vágta a férfi arcába:

 

- Úgyis már torkig voltam a ronda szobraiddal.

 

Bálint most már csendes-nyugodtan nevetett. Roppant udvariassággal nyitott ajtót, s jegenyetermetét földig hajtotta. A lány kissé megrezzent a küszöbön. Az ajtó előtt egy sápadt fiatalember állott, éppen habozott, hogy becsengessen-e vagy nem. Mert az ajtón egy cédulán a Bálint nyers betűi kiáltották: - Kivétel nélkül csak du. 2 és 3 óra közt fogadok. - Most pedig már fél négy is megvolt. Mariska lerohant a lépcsőn. Bálint nyersen kiáltott a fiatalemberre:

 

- Mit akarsz?

 

A fiatalember sápadt volt, s valami nagy csőd szomorúsága árnyékolta. Szemei azzal a szeretettel néztek Bálintra, mely vallásos tisztelet is s az emberélet egyetemes ölelése. Dadogva felelte:

 

- Tanácsot jöttem kérni, és kritikát.

 

- Természetesen vers, ugye? Hát én legyek minden hülyeség bábája! Menj a fenébe!

 

A szavak guruló sziklái megütötték a fiatalembert. Elzsibbadva, mozdulatlanul állt a haragos férfi előtt. Ez a nagy fiatal fájdalom megfogta a Bálint szívét. Durván szólt:

 

- Gyere hát be.

 

Benn szelídebben kérdezte:

 

- Ki vagy, fiam?

 

- Baczó Mózes egyetemi hallgató vagyok. Bocsánatot kérek, hogy eljöttem. Nagyon boldogtalan vagyok. Költőnek hiszem magamat. Senki sem akar meglátni, még csak kritikát sem mondanak a verseimre. Olyan egyedül vagyok. Pedig én hiszem...

 

Bálint belehárított a levegőbe:

 

- Ezzel áll elő mindenik, hogy ő hiszi. Hát mit hiszel, fiam?

 

Baczó Mózes egy pillanatra elhallgatott. Apró nyelések futottak le a torkán, sápadt arca fellázasodott. Aztán mélyről fakadó könyörgéssel mondta:

 

- Ha a mester beletekintene egypár versembe. Ha azt mondja, hogy nincs tehetségem, becsületszavam adom, hogy visszamegyek Kolozsvárra szántóvetőnek.

 

Bálintban felfeszengett a türelmetlenség. De ez a fiatal arc, melyen a szenvedés teljesre nyílt, mint lótusz az árnyékos tavon, de ez a hang, melynek zengése olyan volt, mintha saját életéből jönne fel egy régi sírás, lefogták rossz szavait. Megadással mondta:

 

- Hát olvass fel belőlük!

 

A fiatalember elővette füzetjét. Egy pillanatig keresgélt benne, hogy melyiken kezdje. Bálint hátradűlt székében, szemeit félig behunyta. Széternyedő arcán látszott, hogy gondolatait kezdi más mezőkre küldeni. De a fiatalember alig olvasott öt-hat sort: az elmosódó arcba hazajött az élet, melle kissé előrehajolt, a nagy szemek felnyíltak, és sajátos elfakuló, merev nézéssel fogták a fiatal költőt.

 

Már vagy három költeményt olvasott fel Baczó. Bálint felszökött, melléből tagolatlan hangok törtek elő. Odaállt a roppant ablak elé, mintha elébe akarna toppanni a berohanó Budapestnek. Baczó elnémult. Rémülten nézett a művészre.

 

- Olvasd csak! Olvasd tovább! - parancsolta ez mély felzúgással.

 

A gyermekember tovább olvasott. Hangjában ott volt az élet és halál küszöbén álló fiatal élet könnyes nagy szorongása. De azért a szépség édes tejének gyönyörűsége is kireszketett rajta. Bálint most már fel s alá sétált a szobában, hogy rengett belé a műterem. Az arca elkomorult, homlokán mély tüzek gyúltak fel. A fiatalember minden második vers után megállott. De a parancs meg-megújult:

 

- Olvasd tovább!

 

A füzetnek vége volt. Bálint egy pillanatra úgy mérlegelte szemeivel az elnémult fiatalembert, mint egy levágásra kiszemelt zsenge fát. Egyszerre csak ráordított:

 

- Takarodj!

 

A Baczó Mózes szemei halálos szürkére tágultak. Kezei elejtették a füzetet. Dermedtségében nem tudott egy mozdulatot tenni. Az elborult férfi rádobbantott a padlóra, ingerülten hörögte:

 

- Takarodj, ha mondom!

 

A költő felvette füzetét. Felállt, s valósággal tántorogva ment ki az előszobába. Mikor a kalapja után nyúlt, két gigászi kar forrósága ölelte be. Maga fölött látta Boór Bálint arcát, szemeiből kicsorduló könnyekkel, végtelen szomorú szeretettel. A férfi beszéde olyan volt, mint egy nehéz zokogás:

 

- Fiam, fiam, szerencsétlen, halálra ítélt fiacskám! Menekülj, fuss el ebből az országból! Menj idegen boldog országba, tanuld meg nyelvét, muzsikáld abba az életedet. Te nagy tehetség vagy, csodálatos új hattyúdala a halni rohanó fajnak. Menekülj, fiam! Itt rád gyújtott ház lesznek napjaid, és irtózatosan vérző ciliciumok az éjszakák. Itt megölnek, amint megöltek engem. Elmarják a mindennapi falatodat, megmérgezik benned az alkotás kedvét, alárágják dacod s a hitedhez való hited. Bélpoklos vagy, fiam, mert bélpoklos ebben az országban mindenki, aki hős, aki tiszta, aki szépséget terem. Nincs számára közösség, nincs befogadó szív és kinyújtott kéz. Magamat siratom benned, fiacskám, az én meggyilkolt jobbik részemet. Menekülj, fuss innen! Jaj, jaj neked, mert magyarnak és zseninek születtél.

 

Baczó Mózesbe visszaforrósodott minden jóság, mely valaha életébe sütött. Az édesanyja keze, az apja arca, az otthoni dolgok ölelései, a föld friss csókjai s az édes könyvek széles szárnyai. És most ez a zokogó titán volt minden jóság, és élete minden csírája felfakadt e roppant élet ölelésében. Elkezdett sírni, omlós, rázkódós jó gyermeksírással.

 

Bálint visszavitte a fiút a műterembe. Odaültek az ablak roppant tárulásához a vak szívű város elé. Most már nagyon jó, nagyon apa volt a Bálint arca. Melegek és szomorúak voltak szavai, mint a májusi sírdomb:

 

- Nézz szét, fiam, ebben a műteremben. Itt van összezsúfolva minden, amit alkottam. Három év óta egyetlen szobrot sem adtam el, azelőtt is keveset. Zsákot nem hordhatok a Duna-parton, de arra, hogy potyapénzen szétprédáljam műveimet, soha senki és semmi nem fog rávenni. Inkább haljak itt éhen közöttük. Oh, mit adtam én bennük ennek a lelkét vesztett fajnak! Eddig csak dadogott, vagy történelmi leckét, vagy elfutó élet-anekdotát mondott a magyar szobrászat, legfönnebb jól eltalált etnográfiai vonást. Én a magyar föld titokzatos mitológiájában fogantattam. Életembe nőtt ez az egész föld, s az én egyéni életem lett minden ereje, vonaglása és látomása. Bennem nincs színekre, vonalakra, illatra, hangra, ízekre, lélekre és testre széttörve az öt zenéjű világ, én minden rezdületében az élet teljes szimfóniáját élem. És úgy látok és láttatok szobraim minden csücskében, hogy az nemcsak forma, de mozduló beszéd, az élet jó vagy rossz íze, s nagy emlékeztetésű illat, sugárzó lélek és diadalmas test. Én a millió formában kisíró magyar tragédiát ezekben a szobrokban az egyetemes emberi lélek múlhatatlan sírásává tettem. Én vagyok a véres sziklákon megnőtt faj deltája, mellyel belezuhan a nagy embertengerbe. És látod, látod, ez a műterem az én lidércnyomásos mellem, itt zsúfolódik minden megmondó kiáltás. És nem hallja a világ, és nem tud senki róla!

 

Kezei már irtózatos öklök voltak, homlokán már felgyúltak a harag tábortüzei. Egy percig hallgatott. Aztán, mint nehéz parancsú katonák, megfogó nyugodtsággal jöttek a szavak:

 

- Én új hang tudtam lenni a magát kiénekelt Európában. Megmutattam, hogy nálunk is lehet kezdés, hogy az egyetemes emberi vigasztalás egyik széles folyója itt is felfakadhat. Ha franciának, angolnak, zsidónak, olasznak, vagy ha születtem volna négernek, hottentottának: műveim már benne volnának a világ vérkeringésében, s az öt világrész trombitálná szét nevemet. Te még nem tudod az egyetlen nagy fájdalmat: mély járatú hajónak születni világra bomló vitorlákkal, és elzárva, eldugva senyvedni ebben a vak és süket pocsolyában, hol undok békák röhögik szemedbe mindennapi tragédiád. Oh, bennem dagad teljessé a nehéz magyar temető, és mindennap magva vesz bennem egy-egy új hadseregnek. Ismered-e pályámat. Az amerikai földhódítók nem égetik ki oly részletes dühvel a dudvát, nem tapossák úgy el az erdőt, nem irtják oly ösztönös gyűlölettel a mérges kígyókat, amint engem égettek, tapostak és irtottak itt. És hogy a holnap is süket gát legyen, kegyes papok és törekvő tanárok hazugsággal, rágalommal, beteg epéjük vad lúgjával égetnek ki a fiatal lelkekből. Mert az én művészetem nem csak szobrászat. Mindent felmozdító tüzes szele a jövőnek, s ha az én szépségeim mámora megtölti a lelkeket, olyan ítéletnapja lesz itt, hogy senki sem múlhatja el. Oh, hogy gyűlölöm néha a fajtámat!

 

- Bátyám, édes bátyám – könyörgött fájdalmas hívással a fiatalember.

 

- Irtózatos, hogy mit szenvedtem. És beláttam, hogy a márvány és bronz néma nyelve nem elég a jövő felkiáltására. Itt rábeszélni és üvölteni, mutatni és öklözni kell. Be kell rontani az alvadt magyar lélek minden csücskébe, égő fáklyákat kell szétdobálni, kitárni minden ablakot. Új szemet, új fület, új élethez való akaratot adni neki. Intézményesen megsemmisíteni a fattyúvérű ragadozó arisztokráciát, istenük mellé szorítani a papokat, kioperálni a beteg, hibrid, idegen vagy rabszolga középosztályt, s az élet minden sorompóját tágra nyitni a magyar falu előtt. A magyar paraszt az egyetlen megváltás. Ő a titokzatos ős kincsesbánya és a jövő termése, és ha az élet Szezámja még feltárul számunkra, azt csak az ő lelkéből kitermő szó nyithatja meg. Ezért kezdtem politikai és kritikai harcba, ezért alapítottam lapomat. Oh, mennyire én mutattam az élet egyetlen útját! Hány tántorgó lépésnek lettem egyetlen ereje, hány éjszaka vak kietlenségébe gyúltam fároszul bele! És mit tettek? Szellemi harcot meg sem próbáltak a tetvesek, a rongyok, mert ha mind egybekapaszkodtak volna is, egy leheletem elfújta volna őket. Hát mindennapi apró árkokat ástak ellenem, elvették kenyérforrásaim, a sajtóban megpiszkolták a nevemet. Minden részeges sváb vagy szenteltvíztől meggárgyult stréber tábornok lehetett a magyar ifjúságban, a magyar közönségben, ha hazafias hadjáratot indított ellenem. Gróf, pap s idegen hódító uszított, s a magyar kutya belém harapott, hogy kiejtettem kezemből a fegyvert, mellyel őt védtem. Te nem képzeled, gyermekem, milyen vereség volt az, mikor be kellett szüntetnem lapomat. Hát ezek számára teremjek én szépséget?! Hát itt legyen akaratom az építéshez?

 

- Új nemzedékek jönnek. Bátyámra még szép napok...

 

- Ne mondj, fiam, polyva szavakat nekem. Itt nincs jövő és nincs új nemzedék. Ezer év óta itt egyetlen nagypéntek és egyetlen kálvária van. Nézz végig az országon, hogy rendezkednek be a gyermekek és ifjak lelkében azok, akik magyargyilkolásból s a munka kirablásából élnek. Itt minden gyermek Vazul, kioltják életet látó szemeit, beólmozzák az életösztönt halló füleit. Olyan egyedül vagyok, fiam. Mindenki, aki hozzám közeledik, valamit ki akar harapni a húsomból, valamire fel akar használni. Senki, senki sem szeret lényegemért való szeretettel. Nekem már nincs hazám, mert megváltó akarat voltam, nekem már nincsenek honfitársaim, mert nagyon szerettem, és nincs jövőm, mert milliók életének születtem.

 

- Bátyám, bátyám! - ismételte visszalökött sírással Baczó.

 

Bálint megrázta magát, mintha az üldözött embervadkan a nekihajrázott kutyákat dobná le magáról. Arcára titokzatos ravaszság ült ki, szemei gyermek huncutsággal mosolyogtak:

 

- Pedig azért felsültek: az erősebb én vagyok. És fiatal vagyok, bizonyisten fiatal, fiatalabb annál a sok taknyosnál, akik most új művészet után nyafognak. Engem még nem tudtak bezavarni a halál egyik sikátorába sem: sem az alkoholba, sem a kétségbeesésbe. És ha egyszer kidobok mindent a hajómból, olyan lakodalmat fogok még lakni, hogy eláll a világ szeme-szája.

 

Felugrott, és széles mozdulással lendített a levegőbe. Aztán rátette kezét a fiatalember vállára:

 

- De téged féltelek, fiókám. Te nagyon tudsz fájni. Verseidben megtapogattam a sebeidet. Meg fognak ölni, fiacskám, irtózatosan megölnek. Mit akarsz, hogy fogsz küzdeni ellenük, mik a terveid?

 

Visszaült székébe, s nagy gyóntató szemekkel nézte a gyermekembert. Az elkezdett beszélni. Beszélt az elhagyott otthonról, szüleiről, gyermekálmairól, terveiről és csalódásairól. Szavai mind gyorsabban omlottak a gyermekszív és a géniusz ős fakadásával. Bálint feléje hajolt, mintha őserdő fejét belemártaná a fiatal lélek kiáradásába. Lelke eltéresedett, s a nehéz napok avarja alól előbújtak a régi gyermekszemű virágok. Az idő utánafutott a rohanó utasnak, s mint elejtett virágot, odatartotta neki ebben a fiatalemberben saját fiatal lelkét, fiatal életét.

 

Végre Baczó elhallgatott. Fellázasodott szemei tele voltak a belső könnyek homályosságával, utolsó szavainak szomorúsága megülte a levegőt, mint egy fekete madár. Egypár percig csend volt a teremben. Aztán Bálint szólt:

 

- Szegény, szegény fiacskám, rég megölt magamat látom benned. Ahhoz igen művész vagyok, hogy azt tanácsoljam: dobd el a pennát, öld meg életed életét, fuss vissza a földhöz, kapálj, butulj, és iratkozz be az uralkodó politikai pártba. Azt ugyan tanácsolom, hogy menekülj innen, de azt is hiába. Kövesd hát azt az akaratot, melyet benned akar a világ. Legyen egy halálos szép virággal több az őrült Ofélia Magyarország koszorújában.

 

Megint nyugtalan lett. Elkezdett fel s alá járni a műteremben. Aztán nagy hirtelenséggel mondta:

 

- Most, fiacskám eleresztelek. Valami furcsa ügyem van még hátra, és nem akarom, hogy tanúja légy. De keress fel ezután többször. Jöjj el, ha valami bajod van, s jöjj akkor is, ha nincs. Ezt még ember fiának nem mondtam, hozzám csak hívatlanul jönnek az emberek. Lehet, hogy sokszor be sem eresztelek, lehet, hogy néha hamarabb kidoblak, vagy kellemetlen leszek. De azért jöjj mindig újból, hozd ide nekem az új szenvedés frissességével a régi Boór Bálintot.

 

Ahogy Baczó elment, Bálint megint a nagy szekrényt nyitotta ki. Most egy nagy prémes bundát vett elő. Aztán kiment a konyhába, onnan egy marok port s egy fátyolszitát hozott. A bundát egy állófogasra terítette a szoba egyik zugában. A port lassan, széles lendítésekkel szitálta a bundára. Úgy, hogy finom por lepte el a prémet s az egész bundát. Azt a hatást tette, mintha hónapok óta állott volna ott, s úgy porosodott volna meg. Akkor a nadrágokat és cipőket visszadobta a szekrénybe, rájuk zárta az ajtót, s a kulcsot a szekrény tetejére dobta. A földre hullott porszemeket eltakarította, s a szitát visszavitte a konyhába.

 

Mind türelmetlenebbül sétált a hallgatag szobrok közt. Mindegyre az öreg órára nézett. - Már öt elmúlt, hogy a fene álljon a göthös handléjába! - mormogta dühösen.

 

A jó kívánság használt. Csengettek. Diszkréten, óvatosan. Egyetlen szökéssel az előszobában volt, és kipirult az arca. De ott nagyon hideg, nagyon unatkozó arcot vágott.

 

Kinyitotta az ajtót. Ásítva és álmos meglepetéssel kérdezte:

 

- Hát magát micsoda szél hozta ide, Friedländer bácsi?

 

A handlé megtörölte homlokát. Alázatos-kedvesen mondta:

 

- A nagyságos úr parancsolta, hogy jöjjek. Másképp nem mertem volna jönni. Az öreg Friedländer szereti az üzletet, mert abból tengeti az életét, de sohasem tolakodik.

 

Bálint megfricskázta a saját homlokát:

 

- Jaj, igaz! - mondta finnyásan. - Hanem baj van, öreg. Már nincs szükségem pénzre. Éppen, most vették meg egy szobromat. Nem találkozott Bürner báróval, nincs tíz perce, hogy elment.

 

Az öreg elszontyolodott:

 

- Pedig, nagyságos úr, én nagyon jó üzletet hagytam el, hogy eleget tehessek a nagyságos úrnak. Most már csak nem engedi el üres kézzel a Friedländer bácsit. Csak akad valami a ház körül.

 

Bálint tovább fanyalgott:

 

- Jól van, na, a régi barátság kedvéért keressünk valamit. Jöjjön bennebb.

 

A handlé lekanyarította nyakából a rézcsattal zárt üres zsákot, és ledobta az előszoba padlójára. Bálint bevezette az alkóvba. Ki akarta nyitni a szekrényt. Felmorfondírozott:

 

- Ez is éppen most van bezárva! Hova a fenébe tehettem a kulcsot? Lássa, öreg, ma a sors sem akarja az üzletet.

 

 

Ötpercnyi keresgélés után végre rátalált a kulcsra. Kinyitotta a szekrényt. Hosszas turkálás után előhúzta a két nadrágot és a két pár cipőt. De hozzátette:

 

- Alig hordtam őket, s igazán futóbolond vagyok, hogy eladom, mikor nincs szükségem pénzre. De ne mondja, hogy falnak állítottam.

 

Az öreg az ablakhoz vitte a tárgyakat, s a világosság felé fordítva vizsgálta: tapintotta, hallgatta, szagolta, belehelte őket. Közben fejét csóválta, homlokát ráncolta, ajkát biggyesztette, és nagyokat sóhajtott. Bálint pedig azért sem vett észre semmit, hanem beszélt, beszélt bőven, egy omlásban, az időjárásról, a termésről, a piaci árakról. Közben hanyagul mondta:

 

- Annyi drága holmim megy úgy prédába, hogy nem használom őket. Néha futó bolondériából megveszek valamit, aztán többé hozzá sem nyúlok. Nézze ott a szegletben azt a nagyszerű bundát. Már három esztendeje függ ott érintetlenül, amíg majd a por és a moly meg nem eszi. Strassburgban láttam egy kirakatban, s úgy megtettszett, hogy rögtön megvettem. Hát alig érkezem Budapestre, látom, hogy a Makkay képviselőnek éppen ilyen bundája van. Erre úgy megundorodtam tőle, hogy örök nyugalomra ítéltem.

 

A handlé odanézett. Pillanatra megtáguló szemei átvillantak. Letette a kezeiben vizsgázó nadrágot, odament a bundához, megfogta prémjét. Furcsa, éhes hunyorítással mondta:

 

- Ezt már inkább megvenném. Ezzel lehetne valamit csinálni, de azok... - És kicsinylően legyintett a levegőbe.

 

Bálint felbiggyesztette az ajkát:

 

- Eladni! Minek ilyent eladni? Miért? A mai rongy pénzért. Ez különben sem a Friedländer bácsinak való anyag. Nincs magának annyi pénze. Maradjon csak a nadrágoknál.

 

Az öreg üzleti önérzetébe beleszúrt a mondat:

 

- Nem olyan emberek vagyunk mi, nagyságos úr, amilyeneknek látszunk. Friedländer bácsi megveszi a rongyos nadrágot is, mert minden folthoz lehet zsákot találni. De csinálunk mi nagy üzleteket is. Veszünk mi antik bútort, perzsaszőnyeget, mindent. Kötünk mi százmilliós üzleteket is.

 

Bálint hitetlenül mosolygott:

 

- Érdekes, hogy ezt a bundát mindenki meg akarja venni. Tavasz elején a Póstás szerkesztő volt itt, s hárommillióért akarta elvinni. Pedig az akkor több pénz volt, mint most öt. Szerencsétlenségére akkor is éppen nagyobb összeget kaptam.

 

Az öreg leeresztette a szempilláit. Azok alól nézte a művészt:

 

- Hárommilliót én is adnék érte.

 

- Vizsgálja csak, öreg, tovább azt a két elegáns nadrágot és szép cipőt. Mit ad értük?

 

Az öreg egyszerre nagyon keserves ábrázatot vágott:

 

- Azt a két nadrágot! Hát mit csináljak én ezzel a két nadrággal! A szegénynek igen úri, az úr nem veszi. Különben is kopottak, és már nem is divat az efféle. A cipők! A cipőkínálat a legnagyobb. Most is van vagy ötven pár a nyakamon. Mire arra kerül a sor, hogy eladja az ember, még a pénzét sem kapja meg. Hát mit kér a nagyságos úr?

 

Egymásután emelte fel őket, forgatta ide, forgatta oda, motyogott, visszadobta a padlóra. Bálint gyilkos hidegvérrel mondta:

 

- Én nem kérek semmit értük, mert nem akarom eladni őket. Maga akarja megvenni, maga ígérjen.

 

Hosszas küzdelem után a handlé kifizette a dolgot. Mikor az előszobában a zsákjába gyömöszölte az új árut, széles vigyorgással tartotta fel arcát, s a Bálint szeme legmélyére nézett:

 

- Nagyságos úr, adok azért a bundáért három és fél milliót. Senkitől sem fog annyit kapni.

 

Bálint édesen elnevette magát:

 

- Kedves Friedländer bácsi, először is a bunda nem eladó. Másodszor: az édesapámnak sem adnám ötmillión alul. És a másik percben már akkor is kötnivaló bolondnak tartanám magam. Különben is, inkább majd valami szegény fiatalembernek ajándékozom.

 

Az öregből kitört a keserűség:

 

- Nahát, bolond is volna a nagyságos úr, engedelmet kérek. Ajándékozni! Ki ajándékoz ma, mikor a lélegzet is pénzbe kerül? És azzal a négymillióval a nagyságos úr is kezdhet valamit. Ha máshol nem, a börzén. Friedländer bácsi nagyon jó tippet tud.

 

- Melyik négymillióval? - kérdezte ártatlan csodálkozással Bálint.

 

- Hát nem adja négyért a nagyságos úr? - siránkozott az öreg.

 

-Én? Nem ettem meszet. Négymillióért én is megvenném.

 

Az öreg lecsapta a zsákot. Visszaloholt az alkóvba, leakasztotta a bundát, leverte róla a port. Tízpercnyi tragikus küzdelem után zsebéből előkurkászta az ötmilliót Bálintnak.

 

Mikor az öreg után betette az ajtót, a művész táncos lépésekkel jött vissza a műterembe. Fütyülte:

 

 

Három hétig kuvasz leszek,

Ha a szeretője leszek.

 

 

 

Ledobta házikabátját, tükre elé állott. Buján ömlő fürtjei közt végigszántott az öt ujjával. Szemei sötétkék derültséggel ragyogtak vissza. Előrefeszített mellét ökleivel megveregette:

 

- Ma fiatal vagyok! Ma nagyon fiatal vagyok.

 

Dúdolva, legényesen illegette magát. Aztán a szekrényből világosszürke nyári öltözetet vett elő, s vidáman fütyörészve öltözködni kezdett.