Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Első könyv:
PARASZTOK
 

 

2.

 

 

 

 

Átténfergett a Kálvin téren, verte, verte a nekisúlyosodott eső. Tömör, meleg tavaszi eső, mely hangtalanul omlott el a poros köveken. Levette kalapját, hogy közvetlenül fürtjei közé hulljon a víz, hogy onnan csurogjon lázas homlokára. A hulló esőben a lámpákat finom ködglória vette körül. Mintha a vak Salomé, a gerjedt májusi éjszaka száz és száz apostol levágott fejét tartaná fekete kötényében.

 

Gondolat és belső beszéd nélkül ért az Üllői út huszonegyedik száma elé. Itt lábai mondták: - Itt meg szokott állani gazdánk. - És megállottak. Baczó Mózes felrezzent. Hát már hazaért. Milyen gyorsan jött, mintha kergette volna valaki. Már keze kinyúlt a csengő után. De csengetés helyett a kinyitott kéz nekitámaszkodott a kapunak. Látta maga előtt a kis keskeny bútorozott szobát a két ággyal, a sivár falakkal, az elítélt bútorokkal. Az egyik ágyban már alszik szobatársa, hanyatt fekve, kitátott szájjal, torkán apró hörgésekkel jön ki a vacsorára megevett szafaládé fokhagymás szaga. A két ágy között, salamoni igazsággal egyenlő távolságra, egy éjjeliedény gőzölög. A levegő irtózatosan nehéz, megnyomja az álmot, és véres szemű őrültekké teszi az álomba felmerülő arcokat. Nem, nem lehet most bemennie ebbe a minden sírnál halálosabb sírba! Nem tudja most begyömöszölni kétségbeesését ebbe a vak skatulyába, ahol az élet csúfsága megkarmolja minden parányát, és testileg fáj minden részének. Jobb itt künn maradnia, az éjszaka fekete sírásában, elvegyülni a vajúdó élet roppant szomorúságában.

 

Imbolygó léptekkel indult tovább az Üllői úton. Omlott, omlott az eső, s az utca fekete ásításában céltalan patakok futottak, és szemetet vittek a hátukon. Olyan nehezek voltak a házak az út szélein, úgy nyomták a földet, úgy egymásnak dűltek. És ezekben az óriási fekete ketrecekben, elraktározva, mint egy hullakamra polcain, sorjában elnyúlt emberek alusznak, és mindenikben ott súlyosodik az élettől nehéz lélek. Az egyetemes nehézkedés kisúlyosodott az alvó városból, és rádűlt az anyjától elfutott fiú szívére. Szegény Baczó Mózes az egész céltalan világot, az egész beteg várost vitte fiatal fájdalmán.

 

És amint sajgó léptei egymás elé nehezedtek, amint a megcsavart lélek átfázott az egész testen, amint szemei a belső éjszakától kidideregtek a külső éjszakába: a múlt napok kikeltek mély ágyukból, és odajöttek a menekülő fiú sírása elé. Odaálltak, és halkan énekeltek. Énekelték az eltemetett gyermek végtelen meséit, az erős ifjú tiszta fakadását, az otthon széles szárnyú szerelmét. Lassan, lassan odaénekelték neki múltja minden gazdagságát, hogy a megkorbácsolt lélek a múlt egész boldogdságával legyen boldogtalanabb.

 

Három évvel ezelőtt még otthon volt Kolozsvárt, az édesanyja szoknyája mellett. Az öreg ház a Zöldvilág utca szélén állott, egy hatalmas kert közepén. A kerten túl már széles mezők nyúlnak, melyeket a Feleki-erdő dús tüdeje lehel át frissességével. A kert s a hozzá tartozó pár holdnyi szántóföld ősi birtok. Ezt a földet századok óta Baczók dédelgették kenyérré s édes gyümölcsökké. A tizenhatodik században Kalotaszegről: Türéről jött ide az elhatalmasodó parasztcsalád egyik tagja, hogy új földet hódítson a régi étvágynak. Itt vetette meg lábát, ezen a helyen, mely akkor még erdő széle volt, távol a várostól. Azóta az erdő folyton futott el, a város folyton közeledett. Most már a ház a város szélén van, s az erdő egy jó órányira. Régebben még vadállatok s vadabb emberek ellen kellett itt védekezni. A Baczó házon nemegyszer gyúltak fel kóbor martalócok csóvái. A tüzet eloltották, a halottakat eltemették, a tiprott földet új csírákba gyógyították, az elrabolt állatok helyébe újakat neveltek. Nemzedékről nemzedékre izmosodva fakadt tovább a győzhetetlen parasztfaj. A ház tágasodott, a kert nőtt, a földek gyarapodtak. És évtizedről évtizedre mind több alapítvány volt az ősi református kolégyomban, melyben mindig tanult egy-két Baczó csemete. És a temetőben évtizedről évtizedre hízott a Baczó család új sírja. A család örök horgonyt vetett a kolozsvári földben.

 

Acélkarú, acélkoponyájú, kenyérszívű parasztcívisek fakadtak sorjában a Baczó törzsből. Mély gyökerű szeretettel tudtak szeretni, nagy ölelésű, védő szeretettel tudtak gyűlölni. És mert a drága földet nem akarták jelentéktelen diribdarabokra osztozni, a férfisarjak egy része Isten szántójára ment magot vetni. Mindenik Baczó nemzedékben akadt egy-két kálvinista pap. Az ősi falu, Türe, századokig nem is választott más családból lelkészt magának. És azok, akikben megvolt a kalásszá bomló földnek végtelen szerelme, jó istápolói tudtak lenni az emberi lélekké nyílt kalásznak. A türei kálvinista istennek nagyon jó, ős testvériséggel emberi Baczó arca volt.

 

Egyszer aztán jött ezernyolcszáznegyvennyolc: a nagy remények, a nagy csalatások torz eposza. A családot elkapta a tüzes szél. Öt Baczó ment el, hogy a fekete gyóntatónak megsúgja szerelmét a megtámadott föld iránt. Baczó Tamást, a türei papot a templom kertjében verték agyon az oláhok. Vére, agyveleje szétfreccsent a cinterem apró fejfáira. Baczó Gergelyt a gyalui harc után mellén véres rózsával találták meg a mezőn. Baczó Imrét egy katonai küldetésben gyilkolta meg valaki. A szép, fiatal Baczó Gáborért a táborba ment a fekete menyasszony, a kolera, onnan csókolta el magának hűvös ágyára. A nagy elzuhanást csak az öreg Baczó Mózes élte túl kis tízéves fiával, Józseffel, a Mózes apjával. És nem csak a magvetőket ették meg a nagytorkú napok. A vihar elvitte a szerzett vagyont, el a vér és verejték százados szent rögeit. A szép ősi birtokból csak a vén ház, az ősi kert s mögötte négy-öt hold szántó maradt meg. És egy csomó nehéz adósság.

 

Furcsa, ténfergő lélek volt a fiatal Baczó Mózes apja. Egész télen át reggeltől estig ott ült a nyitott lángú tűzhely mellett, s nagy, eres kék szemeivel nézett ki az apró ablakokon a megdermedt világra. Nem dolgozott, nem beszélt, nem akart. Még a pipáját is a Mózes gyerekkel töltette meg. Az akaratát teljesen a feleségénél tartotta. Nem lehetett a házon kívül csalni, még a templomba sem. Helyesebben: ide a legkevésbé. Irtózott a templomoktól, az imáktól, és halálosan irtózott a papoktól. Mintha ebbe a földerős testbe visszalobbant volna a pogány ősökben eltaposott láng: vér szerinti, szerves – de beszéd és gesztus nélküli – gyűlölettel utálta a keresztény vallást. Mikor felesége, az öreg szucsáki pap egyetlen leánya, esténként a vén családi Bibliából részeket olvasott fel a kis Mózesnek, ő mindig szelíd meneküléssel elaludt a székében. És mikor az asszony, néha a jó csókok szelíd igézetével, néha a félelem síró könyörgésével, megfogta ezt az álmatag lelket, hogy odavonja Istene rúdjához, Baczó József bágyadt legyintéssel hárította el az örök kegyelmet: - Sohse törd magad, Mária, már én így halok meg. Be nem véteti velem azt a német huncutságot még a Herkó Páter sem. - Ez volt az egyetlen pont, ahol Herkó Páter és az asszony ellenállásra találtak ennél az odahulló léleknél.

 

De amint a februáriusi rögökben felfeszengett a tavasz, amint a fiatal szél meztelenné csókolta ébredő szeretőjét: Baczó József egészen más emberré lobogott. A téveteg szemekbe új lakó ült ki: az élet teremtő akarata. Az arc vonalai élővé mozdultak, a hatalmas testet megegyenesítette a munka láza. Pitymallattól az éjszaka lehulltáig a kertet vagy a szántóföldet ápolta, ültetett, vetett, gyomlált, végezte millió toalettgondját egyetlen nagy szeretőjének, a földnek. Csodálatos, egyetemes szeretettel szeretett mindent, amit a föld adott. Szerette a kalászt, de szerette a konkoly gonosz szeszélyét is, s a pipacs finom lángjait órákig el tudta bámulni. Szerette végtelenül a virágokat, de szerette a burján furcsa apró mitológiáját. Hogy ismerte a föld bogarainak ezer fajtáját, hogy el tudta nézni, amint egy ilyen apró jószág nehéz tülekedésben bíbelődik a roppant világgal! Hogyan dédelgette a fákat és ismerte a gyökerek étvágyát! Szájában kóstolta a földet és tudta, hogy melyik virágnak melyik rög esik jól. Minden nap míves nap volt neki, s vasárnap éppen úgy túrt, oltott, gyomlált, öntözött, mint máskor. Márciustól novemberig a szoba nem látta őt. Még éjjel is künn hált a tornácon, hogy gyakori felébredéseiben meg-megnézhesse a növő élet egy-egy csücskét. Hogy fölébe hajolva a fakadó csíráknak, odamondhassa az idegen éjszakának: - Ne bántsd őket, én virrasztok és szeretek! - De ha az új kenyér már a nyugodt magvakban pihent a kamarában, ha a gyümölcs a padlásra, a zöldség a pincébe került, ha a hidegedő rögökbe bebónyálta már a jövő kenyér magvait, ha a tél végtelen halálát rásápasztotta a földre: Baczó József visszaroskadt megint a tűzhely mellé. És volt álmodó szem, akarattalan élet, hamvába hullott tűz.

 

A fiatalember az Üllői út végére ért, s vak léptei már bevitték a Népligetbe. Az ég omló sírásán, az embertelen feketeségen át csak a tavasz nagy hívását figyelve: a dúsan virágzó bokrok illatai csendes körtáncot lejtettek. Körülvették az átbotorkáló fiút, és megsímogatták a szívét: - Emlékezz, emlékezz vissza mindenre, amit szerettél – súgták neki. Baczó Mózes átlehelt szívében kinyílt a múlhatatlan dolgok szeme, hogy lássa az örökkévaló időt.

 

És látta most édesapját ama nevezetes éjszakán. A világháborút megelőző év volt ez, s az öreg már két hónapja nehéz betegen feküdt ágyában.

 

Mozdulni, beszélni nem tudott, az ételt ravasz tudományukkal az orvosok lopták belé. Mi baja van: nemigen tudták. Száz bajt is megállapítottak, de az egyetlen bajt nem is sejtették. S íme egy éjszaka, két hónapi szótlan dermedtség után az öreg felült ágyában, és nagy fennszóval kiáltotta kisfiát:

 

- Mózes! Mózes! Mózes!

 

A kisdiák kiugrott az ágyból, és odafutott az apjához. Az öreg már ki is szállt ágyából, s meggyújtotta a kis éjjeli lámpát. Az füstvörös fényét rásírta az öregúr alakjára. Az öreg tág, sápadt szemein már látszott a nagy megidézés, megroskadt hatalmas alakját titkos erők emelték. Halkan mondta:

 

- Add a kezed, fiacskám.

 

A gyermek nem szólt, nem kérdezett semmit: engedelmeskedett. A szemeit alig nyitó kis lélek megérezte, hogy valami végzetesen nagy dolog történik, az életnek egyetemes parancsa mozdul meg, mely ellen nincs emberi sírás, melynek meg kell történnie. A férfi roppant teste ránehezedett a zsenge fiúcskára, de az most erős volt, elbírta a kasza suhanásában álló apát. Az öreg majdnem testetlen szóval parancsolta:

 

- Nyisd ki az ajtót!

 

A gyermek elvonta a reteszt, és feltárta a súlyos, öreg tölgyfaajtót. A sötét házba egyetlen fényes áradással szakadt be az áprilisi éjszaka. A levegőben hosszú tárogatóval nehéz léptű erős illatok jártak, s harsogták a bomló csírák szilaj indulóját. A fiatal ég boldog, szerelmes várakozásában minden gyertyáját kitette ablakaiba. Az élet-Adonisz nagy tág szemeket nyitott önmagára: - Milyen szép vagyok! Milyen szép vagyok!

 

Az öreg kilépett a kertbe. Egy pillanatra megtántorodott. Mintha a fakadás roppant mámora a nyílt gödörbe akarná taszítani azt, akit már a sötét fejedelem elverbuvált magának. Aztán melle feldomborodott: végtelen szívással lélegezte be az élettől nehéz levegőt. És az élet még egy utolsó ölelésre visszacsókolta erőit az elítélt tagoknak. Az öreg kiegyenesedett, lépései lázasan határozottak lettek. Már nem támaszkodott fiára, csak zsenge kis kezét fogta. Mintha mégis ez a kis kéz volna a legerősebb lánc, mely ideköti a jó kenyér és édes csókok partjához.

 

Odament a komoly jegenyékhez, melyek hosszú, hallgatag sorban őrizték a kert középső útját. Átölelte derekukat, megsimogatta hátukat, megcsókolta kérgüket. Azok halkan morogtak öreg gazdájuknak, mint álmukban megcirógatott hűséges komondorok. Odament a virágágyáshoz, egymásután fedte fel a palántákat óvó virágcserepeket. Az egyik sárgaviolatő már bátor fényes kis viráglándzsákat szúrt a levegőbe. Nagy világosság ült ki az öreg arcára, mely fényesebb volt az éjszaka világánál. Mögöttük egy szelíd hang fojtott zokogással könyörgött az éjszakába:

 

- Jóska lelkem, az istenért, gyere be! Halálra hűtöd magadat.

 

Az asszony volt, aki a hosszú ápolás nehéz virrasztásaiban ezen az éjszakán álomba bódult, s csak most ébredt fel. Sápadt, jó és végtelen szomorú volt az arca a nagy barna kendőben az éjszaka világánál. Az öreg szembefordult vele. Két lázas szeme nagy tapadó szeretettel fogta meg ezt az arcot, végtelen szelídséggel mondta:

 

- Ez kell, ez kell, Mari. Ne félj, már mindegy minden.

 

A hang súlyos volt a kikerülhetetlen végzéstől. Az asszony nem felelt, de fájdalmas széles száját eltakarta keszkenője csücskével. Most már ketten kísérték az öreg lépteit.

 

Az öreg szétjárt a kertben. Minden rögöt megvigyázott, minden csíra fölé lehajolt. Néha mosolygott, néha elbújt sírás villant át arcán. Szája néma volt. De szemei halálosra felnyílt tág kelyhei beszéltek. Végtelen szeretetet, végtelen búcsút mondtak.

 

A kert végére értek, az összeláncolt szárnyú kapuhoz, mely kis földjükre nyílt. Az öreg újból szólt:

 

- Nyissátok ki a kaput!

 

A gyermek és az asszony nagy szélesre nyitották a kaput az öreg elé. És most olyan méltóságos, olyan fejedelmi volt a fényes mezőkbe tárt kapu előtt az öreg. Mintha a halál királyi palástot vetett volna a bevonuló parasztra, s az elnyúló fényes földek az örökkévalóság hallgatag mezői lettek volna.

 

Mert előttük állott a kolozsvári határ az éjszaka szélesebb mezőivel. És az egymásba szakadó földtáblák között előttük volt a kis darab Baczó-föld, utolsó megmaradt csücske a szétharapott ősi birtoknak. Micsoda határtalan szeretet, milyen mindennapi titáni munka kellett, hogy ezt a pár rögöt megvédje a károgó hitelezőktől, a szűkmarkú évektől, a sápadt arcú szükségektől! Itt van az ő egész élete, beágyazva a rögök jóságába, a szétmaró gyökerek étvágyába, a növő élet megnőtt kedvébe. Milyen ereje lesz a holnapi vetésnek, ha a gazda örökre elmegyen?

 

Az öreg lassan ment végig a vetés szélén, szemei néma beszédével cirógatta a zöld szálakat. A már magasra zsendült zöld vetés fényes volt a holdban. Néha, mintha halk nevetés futott volna át a táblán, szelíd hullámokban fodrozódtak zsenge szálai. - Fűből kalász leszek, kalászból kenyér leszek, kenyérből emberi jóság leszek! - kacagta halk örömmel a vetés.

 

Egyszerre csak megállott az öreg, s mint éles hang ütésére, megszegte fejét. Szemei megtágult ölelkezéssel nyúltak előre, arcán titkos kinyilatkoztatás elámulása volt. Közel hozzá, a zöld tábla szélén finom lángocska lebbent feléje az ingó szálak közül. Mint leszállani készülő tűzpillangó, lassú hintázással lebegett piros szárnyain. Mintha a föld mélyéből rebbent volna fel, szárnyas boldog öröme a rögök mély titkainak, hogy megjelentse az öregúrnak: - Ne félj, hazatérő vándor, jóság és pihenés vár a föld mélyén.

 

Az öreg letérdelt, kinyúlt a gyönge láng után. Reszkető elámulással mondta:

 

- Pipacs! Pipacs április végén! Ez az izenet!

 

Lehajtotta fejét a virágra, s majdnem elszálló finom kelyhére lehelt csókot adott. Akkor szép óvatosan félkörbe feküdt a virág mellé. Hosszú rezdületű nagy emlékeztetéssel mondta:

 

- Mózes, szegény kisfiam, légy jó, szeresd az édesanyádat.

 

Az asszony csendesen zokogott. A gyermek néma sírással nézte apját az anyja nagy fájdalmában. Az öreg most már hosszában nyúlt el a földön. Karjait végtelen öleléssel nyújtotta el a vetésben, ujjai reszkető tapintással ernyedtek szét a zöld fürtök között. Megint szólt:

 

- Fiacskám, szeresd a földet.

 

És akkor a távozó tenger egy utolsó vad hullámát csapta vissza feléje, utolsó szerelmes hívását. Kimarkolt egy darabot a nedves rögök közül, s a gyökerektől átfutott zöld hajú földdarabot odaszorította arcához, ráfektette homlokát, benyelte áradó szagát, csókolta, csókolta.

 

- Jóska, Jóska, az istenért!... - könyörgött a síró asszony.

 

A föld kihullott az öreg kezéből. Megint elnyúlt az élet fakadó ágyán. Egy percig hallgatagon nézte az ég fényes mezsgyéit. Aztán nehéz zokogásban jött ki belőle:

 

- Oh, föld, föld, föld!... - A hang megtört. A karok utolsó ölelésben ernyedtek szét a földön. Az elsimult arc nyugodtan nézett a kenyér zöld fürtjei közül az égre. Baczó Józseffel kevesebb lett az emberi fájdalom.

 

A fiatalember már rég maga mögött hagyta a Népligetet. Kiért a városon kívül. Elszórt házacskák s nagy sudarú gyér fák közt ment. De minderről nem tudott semmit. Szemeiben az egész világ egyetlen sápadt, halott arc volt. A vetésén elaludt öreg paraszt arca.

 

Aztán gyors kergetésben nagyhívású képek mentek át rajta. Mint kisdiák, megy haza, hátán batyu, tele nehéz könyvekkel. Édesanyja jó bivaltejes kávéval és sült máléval fogadja. - Feleltél-e, fiacskám? … Mit mondott a Kovács tanár úr? … Nem szidott össze a Török tanár úr a térképért? … Mi van felhagyva? … - Mint a jóságos öreg nap, ezer sugárral hajlik gyermekére, és milyen dús, minden csírába fakadó föld ez a gyermek. Az özvegyasszony száz és száz kérdéssel kopogtatott be az épülő kis tudomány minden csücskébe, szegény gyűrött életébe betanult kisfiával tücsköt-bogarat: a rövidített szorzást, a hármasszabályt, Hollandia vasúti gócpontjait, Chile flóráját. Csak hogy a gyermeket minden gondolatában, fakadó kis lelke minden csírájában magához ölelhesse, vérrel, lélekkel tapadó magához. Hogy el ne vegyék tőle, hogy el ne veszítse.

 

És látta azt a csodálatos májusi estét. Egy májusi estén – oh, talán éppen ez a nap volt – künn ültek édesanyjával a ház előtt. Az özvegyasszony beszélt. Szavai széles omlással hozták vissza föld alá tért életet. Sajátos idegen és mégis régről ismert arcok jöttek a kisfiú elé, s átmosták lelkén az embertenger egy-egy meleg hullámát. Hátuk mögött, benn a konyhán a százados tűzhelyen még füstölgött hamujában az elköltött vacsora tüze. A halvány füst finom szaga, mint egy hosszú nyirettyű, családot: az ölelkezés ős boldogságát hegedülte a gyermek életén. A kert hallgatag boldogságában minden dolog, minden parány végtelen lett. És a holtak életével, a tűzhely mély emlékeivel, a violák szagával, a lombok sötét omlásával, a végtelen éggel a gyermek lelke határtalanná mélyült. Nem volt lélek és nem volt test és nem volt időre és térre tagolva külön dolgok a világ. Egyetlen végtelen szeretetben, egy óriási ölelés jóságában egyetlenegy valami volt az élet. És ez a valami a végtelenné terjedt gyermek volt. Benne volt minden csók, sejtelem és akarat. A csodálatos májusi estén a kis Baczó Mózes volt a világ.

 

A Nagy Göncöl rúdja lehajlott, s az anya nyugovóra hívta kisfiát. Bementek a csendes házba, ahol az öreg bútorok is régi jóságok emlékével fodrosodtak a gyermek lelkévé. Az anya meggyújtotta az öreg lámpát, és a gyermek új hullámban jóságos világító lámpa is volt. És ekkor történt a kinyilatkoztatás. Amíg az özvegy az ágyakat vetette, friss vizet hozott, elmosta a vacsora edényeit: a gyermek írni kezdett. Maga sem tudta, egész tisztán, mit csinál. Írt, írt kergetett gyorsasággal. Arcán titokzatos csipkebokor csodás lobogása gyúlt ki. A papirosra hajló gyermekben az ős titkú szent átlényegülés történt meg. A májusi estébe zsúfolt világ dolgai emberi szavakká, emberi dallammá, emberi ujjongássá lettek.

 

Botorkázó szavú, furcsa szavú gyermekes versike volt, de a végzetes eljegyzés záloga. Egyszer csak meleg ráhajlást érzett a háta mögött: az édesanyja mély zengésű hangja kérdezte:

 

- Mit írsz, fiacskám?

 

- Semmit... csak... csak verset.

 

Az özvegy most már egészen ráhajolt, s fennhangon olvasta el a gyermekbetűket. Arcára nagy boldogság világolt, de fájdalmas széles ajkán azért játékos volt a mosolygás:

 

- Oh, te csacsi, te kis csacsi, cigle² kell még neked, nem vers.

 

A gyermekben a rásütő anyai szemekre, teljes kelyhére nyílt ki a jövő. Kigyúlt kis arcát odacsókolta anyja sápadt arcához. Megnőtt, fényes szemekkel mondta:

 

- Meglátja, mama, hogy én leszek a század legnagyobb lírikusa az egész világon!

 

Az özvegy mély, hosszú csókban vonta vissza anyai életébe a gyermeket. Azután édes kötődéssel szólt:

 

- De előbb feküdj le, szívem, hogy el ne késs holnap az iskolából. Nem szeretném, ha a Kovács tanár úr megpofozná a század legnagyobb lírikusát.

 

A gyermek ágyba ment. De a rátalált láng nem engedte aludni. Amikor édesanyja lélegzésén érezte, hogy már alszik, halkan kikelt ágyából. Odament az ablakmélyedéshez, ahol cókmókja állott. Egy diktandós füzetéből kivágott egy ünnepélyes tiszta lapot. Az éjszaka beserkedő világánál tintaceruzájával széles lábon élő édes betűkkel írta rá: - Én, Baczó Mózes, a kolozsvári református kolégyom harmadik osztályának tagja, ma: ezerkilencszáztizenöt május huszonhatodikán éjjel fél tizenegy órakor megfogadtam magamnak, hogy én leszek a jövő század legnagyobb lírikusa az egész világon. Vándor, ha valaha kiásod ezt a rejtélyes írást, légy tanúm, hogy megtartottam ígéretem.

 

Akkor elővette pléhskatulyáját, melyben kincseit tartotta: plajbászvégeket, parittyagumit, elhasznált töltényt, idegen bélyegeket és két ezüstkoronát. A gazdag tartalmat szép csendesen kiürítette, helyébe tette a nagy fogadást. A skatulyát gondosan bezárta. Óvatosságból még madzaggal is keresztbekötötte. Kiment a konyhába, és a hátsó nyitott ablakon – hogy az öreg ajtó nyikorgása fel ne ébressze az özvegyet – kimászott a kertbe. Egy pillanatra tikkadt gyönyörűséggel állott a májusi éjszakában. Aztán odament az első jegenyéhez, s tövéhez elásta a skatulyát. És akkor, ott az örök erők kivilágított törvényházában, nagy esküvésre tartotta fel kezét. Hogy mindig jó, nagyon jó lesz. Hogy azok sírását fogja világgá sírni, akiket ver az élet, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Hogy nagy szánakozásában meg fogja váltani a szegény magyarokat, az országot, az egész világot.

 

A fiatalember egy pillanatra megállt. Végtelen elkeseredés, világtipró harag támadt fel benne. Öklét belevágta az éjszaka nedves arcába. Élete mélyén ítéletes zúgással kérdezte valaki: - Piszok, gyalázatos élet, hova tetted azt a tiszta gyermeket? Hova pazaroltad azt a lobogó szűzi hitet?

 

De a felajzott múlt félremosta a pillanatra felgyűlt indulatot. Baczó Mózes megint múlt napjai közt ment tovább. Érezte a június végi reggel nagy vidámságát, mely akkor boldog kacagássá tette életét. Az érettségi lakomáról jött haza, a fiatalság bor nélküli tiszta mámorával. A Felső-Szén utca hágóját repülő lépésekkel rohanja, hogy hamarabb édesanyjánál legyen. Az érettségi tegnap este későn végződött, s rögtön díszes vacsorában folytatódott. Nem volt ideje hazajönnie egy jutalmazó csókra. A helybeli esti lapok tele voltak dicsőségével. Mindenből jeles volt, pályadíjakat nyert, a vacsora alatt az igazgató és a tanárok ékes pohárköszöntőkben ígértek fényes jövőt neki. A világ Baczó Mózesé volt, s ő megtoldta fiatalsága végtelenségével, hogy messzebb nyargalhasson benne. Az édesanyja már mindent tudott. Világító boldog arccal fogadta, betakarta sírása meleg lombjával, körülcsókolta öreg, jóságos lelkével. Aztán egyszerre ünnepélyesre árnyékosodott az arca, a kálvinista papok leánya felébredt az özvegyben. Levette ujjáról megsoványodott jegygyűrűjét, s katedrai széles zengéssel mondta:

 

-Nesze, édes fiam, fogadd el legdrágább kincsem ennek a napnak az emlékére. Szegény édesapád lelkét ez a gyűrű kötötte az én lelkemhez. És nem voltunk soha hűtlenek ehhez a kötéshez. Szegénynek minden haragja elmúlt, minden keserűsége jósággá lett, ha erre a gyűrűre ránézett. Hordd mindig a kezeden, fiacskám, ne válj meg soha tőle. Az én lelkem veszed vele, és meg fog őrizni minden gondtól, akár benned van az magad ellen, akár mástól jön ellened. Légy tiszta, légy jó mindig, fiacskám, mert csak ez az élet. Ne tántorodj soha félre attól, amit lelkedben igaznak találsz. A világ gonoszai feltámadhatnak ellened, de a seregek Ura tábort fog járni körötted. Oh, Mózeske, maradj mindig az én édes jó fiam!

 

A bibliai zúgással áradó szavak sírásba törtek. A prédikátorok lánya megint fiát ölelő síró anyává gyengült. Mózes aznap a Feleki-erdőket járta. És a föld s az életbe induló legkisebb királyfi múlhatatlan dolgokat mondtak egymásnak.

 

Azon év szeptemberében feljött Pestre. A határtól kezdve, a román vámtisztek motozásai után, a gyorsvonat nagy rohanásában egész éjszaka nem tudott aludni. Igézett odatapadással jövőjét nézte. És mintha a vonat rohanó csattogása hosszú kürtök riadása lett volna, hogy jön a fiatal király. Jön a fiatal király, aki a szépség és igazság megváltó egységébe fogja hozni a széttépett ország egymásnak futó betegeit. Egy kőbányai átlónál zökkentette vissza a vonat a valósághoz. Kora reggel volt, s a fölkelő nap vörös dühvel gurult a sínekre, szembe a vonattal. Mintha egy levágott fejet hajítottak volna a rohanó kerekek elé. A jövőbe rontó nagy gyermek felforrósodott szívét egy hideg kéz fogta meg.

 

Aztán jöttek a nehéz napú évek. Három esztendő, melynek minden napján vesztett valamit felgyűlt kincseiből, melynek minden óráján összehullt valami az eddig épült csodavárból. Az élet testvértelen kivetettje lett az anyai ölelések dédelgetett fiából. Tanárjelöltnek ment, a magyar és francia irodalmi szakra, hogy magába ölelje e két nép roppant életét, minden arcát. De az olvasás volt egyetlen kincsosztó öröme. Az egyetemen vak látású, papiroslelkű germán tanárok köpdöstek üres szavakat méltóságos címük magaslatáról az elibük tartott lelkekbe. A fiatalok általában műveletlen léha legénykék vagy meddő szorgalmú, horizont nélküli törtetők voltak. A háború és a két forradalom után irtózatos pocsolya volt Budapest, melyben apró kis torz állatok kerekedtek felül. A morális keretek széttörtek, az élet vad harapás volt a pénzért, a közélet csúfsága elborított minden tiszta szándékot. A valóság, mint egy részeg néger bokszoló, fekete öklével lépten-nyomon arcba vágta az anyai csókok tiszta gyermekét. Verseit beküldte egyik-másik szerkesztőségbe – személyesen nem ment volna el egy világért sem -, és azok a lapok, melyek tehetetlen stréberek silányságait garmadában hozták, az ő nagylevegőjű új verseire nem is hederítettek. Még szerkesztői üzenetre sem méltatták. Élete minden hősi álmát megfojtották a valóság gonosz kis manói. Anyagi helyzete is mind feketébb lett. Mert nem volt lelke, hogy az özvegytől kérjen valamit, mert tudta, hogy okvetlenül megkapná, bármibe kerülne is az. Ráadásul, mindjárt az első évben, halálosan szerelmes lett egy fiatal leányba, és irtózatos csalódás érte.

 

Minden álmát a jövőről egy valótlan világhoz kötötték, melyet édesanyja szavai, halálos igézetű könyvek s talán vissza-visszatérő Don Quijote-ősök építettek bele. Ez a világ szétomlott, s maga alá temette az egész jövőjét. Minek a cél, a tett, az akarat az éhes csúf kis bestiák világában? - Oh, anyám, édesanyám, hogy meggyilkoltál engem a te tisztaságoddal, a te örökgyermek álmaiddal! - zokogott egy hang a fiatalemberben.

 

Végtelen üresnek érezte magát. Minek élni, minek hadonászni a csúf napok nehéz robotját? Mikor éppen abban öl meg bennünket a világ, amiben tiszták, jók, hősök: végtelenbe lendülők vagyunk. Mikor ő nem tudja pulya célocskákkal élővé hitetni magát. Előre kiszemelt állásocskával, megszagolt vagyonkával, melyekhez az élet minden piszkán át egyengesse útját megundoríthatatlan makacssággal. Ha az élet megölte álmai titáni Baczó Mózesét, minek cipelje ezt a hullát a mindennapok latrinái közt? Ha az élet nem mitológia, nem eposz: minek fetrengeni az embergörény apró étvágyait?

 

Meghalni, meghalni! Visszaszívódni végtelen szétoszlásban a parányok vak rohanásába. Nem tikkadni a lélekláz égő szomjúságait, nem fájni szorongó lélekké az embereket, a világot. Lenni vak hullám a vak tengerben, kihámlani az öntudat Nesszus-ingéből, szétgurulni a hűvös anyag változásaiban. Sötét atomok fekete zápora a világ, a tér végtelen éjszakájában. Visszasodródni hulló cseppnek e cél nélküli örök omlásba! Nem érezni, nem tudni, nem fájni, hogy hiábavalók vagyunk!

 

A fájdalom elöntötte a fiatal élet minden mezőjét. A régi napok fényes ormai eltűntek a sötét özön alatt. Meghalni, meghalni! De nem a pisztoly vagy a Duna hangos halálával. Pátosz és esemény nélkül kihajolni az életből, észrevétlen undorodással kiejteni az életet az életből, amint a száj kiejt egy utálatos falatot. A megsemmisülés vágya határtalan, alaktalan fájdalommá oldta szét az éjszakába futott fiút.

 

Megállt. Teljesen átázott, fázni kezdett. Oh, hogyha itt volna a régi tűzhely s a régi jó világító arc, mely kimelegítené életéből a fájást! - Anyám, édesanyám! - sírt a felébredt gyermek Baczó Mózesben.

 

Az eső gyérülni kezdett, s a híguló esővel szitálni kezdték az éjszaka nehéz lisztjét is. Mind-mind ritkább lett. A széthullott éjszaka lassan visszaszívódott a dolgokba, hogy legyen a világ titkos lelke. A nap még valahol lenn vívódhatott a tenger karjai közt. Zöldesszürke végtelen szomorúság volt a megázott tájék.

 

Az életdidergés mindjobban kiverte a fiatalembert. Körülnézett. Valami kertészeti telepen állhatott. Balra tőle gondos virágágyások voltak, jobbra káposztapalánták. Két óriási jegenye közt egy hát nélküli deszkapad özvegykedett. Odament, leült. Távolról, a szétködösödő reggel mélyéből idesejtődött a vasúti híd hatalmas íve. Behunyta szemeit. És lesátorozott lelkében látta a szürke víz széles omlását. Nagy csobbanást hallott. Egy fiatal test fölött csukódtak össze a halálos gyűrűk.

 

Jó félóráig nem tudott magáról. Elszenderedett-e, vagy fásult zsibbadásba gurult a kétségbeesés vak lejtőjén? Széles, meleg csókra rezzent fel.

 

Fejét, mellét a nap sütötte. Nedves ruhája füstölgött tőle. Még csak az ég szélén volt a nap, de szuronyai felhasították az ég fegyencruháját, s meztelenül áradt a boldog levegő kék kacagása. Mindenünnen roppant párák szálltak fel. Mint reggeli csóktól ébredő vőlegény, felmozdult az élet.

 

Sütötte, sütötte a nap Baczó Mózest. A levegő sepert mezői ős tisztasággal voltak jóságosak. És ebből a levegőből millió kis kéz nyúlt Baczó Mózeshez. Megfogták fiatal teste minden parányát, s mint apró pólyából a síró gyermeket, kibontották testének millió apró lelkét, meleg tenyerükön elringatták. Egyszerre csak mindenik kis lélek elkezdett kacagni: az élet diadala bezuhogott a fiatalember fájdalmába. Millió apró tűzhely édes boldogsága öntötte el testét. És Baczó Mózes – mint drága emlékeztetést, mint szánalmat kérő jajt – könyörögte oda fájdalmának:

 

- Fiatal vagyok! Olyan fiatal vagyok!

 

Szemei már éhes megnyílással ették a világot. A kétízű világot, melyet a halál odatart lázas meghívottjainak: - Egyetek, fiacskám, minden evés vacsora, és minden vacsora úrvacsora. Aki eszik, felém jön.

 

Baczó Mózes már csak egyetlen óriási húr volt, élő húr a világ hegedűjén. És mintha a földdé szakadt apák feltámadtak volna benne, hogy visszaöleljék az eltévedt fiút az élethez: az édesapja hűlt ajkán tört kiáltás fájdalmas, szerelmes hívással zengett ki belőle:

 

- Oh, föld! Föld! Föld!

 

Mi volt ez a kiáltás? Visszavágyás az ősi öl pihentetésébe? Segítségül hívása az apákon át feléje nyúló erős anyának? A fiatalember a fa nedves kérgére nyugtatta fejét, és május ölelő hívásában sírt, sírt, mint egy kitaszított gyermek.