Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Első könyv:
PARASZTOK

 

 

1.

 

 

 

 

Egy légy halkan dudorászott a nagy ívlámpa körül, és néha neki-nekikoppant a domború üvegnek. Szelíden repült, óvatos kanyargásokkal, odakoppanásai kíméletesen kimértek voltak. Öreg, vaskos légy volt, aki már ismerte a világot, s tudta, hogy halálos veszély a világosság szomjúhozása. Meg már unta is a dolgot, s így éjnek évadján jobb szeretett volna aludni egy kockacukor tetején. De hát őt így stilizálta a világ faragója, s szegénynek robotolnia kellett az egyéniségét. - Ilyen pocakkal adnom kell Ikaruszt éjfél idején. Pedig hogy utálom már a világosságot. Mindig, mindig mutat, és én már nem akarom látni! - sóhajtotta az árva, és megint nekikoppant a fénynek. A légy zümmögése befolyta a szíveket.

 

Csend volt a kávéházban. Csak itt-ott lökdösődött félénken egypár cingár suttogás. A fülledt májusi éjszaka, mint egy lágy, forró húsú roppant szerecsen kéjleány, ráfeküdt a vendégek lelkére, s meleg nehézsége széternyesztette a felszivárgó gondolatot, a gyűlő szavakat. Ha néha valaki felkiált: fizetek, mindenki ránéz. A szemek megtágulnak, mint mikor csoda veri meg őket. Mintha az éjszaka különös zokogásában csodálkoznának, hogy vannak, hogy élnek, hogy akarnak.

 

Mert bár tavaszi és virágok anyja: mégis hosszú zokogás volt az éjszaka. Fenn, a levegő raktárain valami csődbe jutott temetkezési vállalat rendezett végeladást. Roppant fekete posztók hulltak a föld felé, s nehéz lebegéssel úsztak a fellehelt meleg párákban. A kávéház hatalmas ablakaihoz úgy tapadt a sűrű, vak éjszaka, mint egy lidércnyomás. Az Egyetem utca és az Irányi utca lámpái dideregve mutatták ezt a végtelen fekete sírást. És amint a panaszos piszkos aszfalt elnyúlt más síró szennyes aszfalt felé, amint az ijedt üres utcák üres utcákba ásítottak, amint a súlyos fekete házak komor fekete házak felé dőltek: az egész óriási alvó Budapest olyan végtelen csőd, olyan egyetlen dermedt jajgatás volt. És künn a mezőkön is, a Gellért barna oldalain, a Lágymányos hallgató síkságain, bomlott virágok kelyhében és millió csíra ajakán nehéz zokogás volt az élet. A fiatal Niobé a májusi éjszaka fekete ölébe szorította fakadó gyermekeit, és jajgatva sírta a halál felé: - Minek szülni, minek teremni? Jaj, jaj, ne bántsd őket, csak most az egyszer ezeknek kegyelmezz, csak ez az egy tavasz ne haljon meg! - De a világ vak üressége nem adott feleletet, nem adott vigasztalást.

 

A vendégek széternyedt testtel, szétpállott lélekkel ültek a nagy meleg súlyosság alatt. A homlokokat kiverte az izzadság, a tagok önállókká hullva külön lankadtsággal érezték hiábavalóknak magukat. Ernő, az öreg főpincér, az igézett alvó biztonságával járt a vendégek között. Ötven év óta teszi ezt, ötven év óta a Központi kávéház a világ számára. Itt volt pikkoló, itt volt pincér, és harminc év óta itt szedi a pénzt. Már régóta csak megszokott teendőit látja a sok furcsaságú világból. A vendégeket is inkább a fogyasztásukról, és nem az arcukról ismeri. - Ma egy hordár kereste a cukor nélküli szűrt világost. - Vigyen egy Budapesti Hírlapot a citromos teás nagyságának – így szokott vendégeiről beszélni. És talán eszébe sem jut, hogy a cukor nélküli szűrt világos kávé, a citromos tea mögött egy-egy külön arcú jajgatása jár a nyaggatott világnak. Teendőiben, számításaiban sohasem vét. Megbízható, mint egy örökre szabott acélgépezet. De ha beszélgetni próbálnak vele, nem hallja. Szürke, összehúzott szemein látszik, hogy folytonos tapadással csak életének mindennap megújuló hivatalát látja. Talán már nem is él. Talán a lélek már kiköltözött belőle szélesebb levegő, életebb élet felé. A kezdet nélküli végtelen nem levés után kapott hatvan-hetven évnyi életet, hogy lélekké: emberi sírássá, emberi kacagássá muzsikálja a rohanó csókok halálos szép zűrjét. És ez az egyetlen élet számára tipegés volt negyven-ötven kávéházi asztal körül, egy csomó szám, egy csomó piszkos bankó, egy csomó aprópénz. És ha egy napon kidűl, s vak röggé rothad a vak rögök közé, megint végtelenül sohasem lesz.

 

Éjfél közel van, már gyérülnek a vendégek. De akik most itt vannak, itt voltak egy évvel ezelőtt is, két évvel is, öt évvel is. Mintha egyetlen örök film volna ez a kávéház, melyet egy rögzött gondolatú mozis újból és újból lejárat a bolond masinán. Csak éppen hogy minden évben kopottabbak a képek és szürkébbek a fejek.

 

A kassza előtt, a nagy kerek törzsasztalnál a rendes társaság ül. Ügyvédek, orvosok, kereskedők, professzorok. Tekintélyes, éltes emberek, akiknek már húsz éve kinőtt a pocakjuk és a politikai véleményük. Mindennap elfogyasztják a feketéjüket és az újságjukat. Mindennap vitatkoznak, felhevülnek, lehűlnek, lelkesednek, botránkoznak. Húsz év óta minden este tegnapi önmagukat ismétlik meg majdnem ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal a mozdulatokkal. És mindig új holnap jön, s kora reggeltől lótnak-futnak, kegyetlenül és alázatosan, ravaszul és könyörgőn, ezer karommal és ezer gonddal építenek és rombolnak, ölnek és éltetnek, csak hogy felverjék csalitjában a bestia pénzt. De ha jön az este, a gondok aludni mennek, mint letrombitált katonák, az ököl kézzé ernyed, az arc emberré simul. És ide sietnek, hogy egymáshoz dörzsölve az életüket, elhiggyék, hogy élnek, hogy emberek, hogy egy tekintélyes és jóarcú Isten képére teremtett lelkük van.

 

Egy távoli sarokban, nagyon zordul, nagyon egyedülvalón Mike Márton, az ismert székely művész rajzolgat. Erős bronz koponyája egy örökölt dac levethetetlen pózában merevedik. Kemény vonalú arcán valami átvonuló veszekedés néma vihara mozdul. Előtte tálcán sonka van. Azért sem eszik belőle. Egy csészében feketekávé párolog. Azért sem iszik belőle. Egy pincér arra megy, s halk udvariassággal kérdez valamit. Azért sem veszi észre. Dacos merevségében, mely mégis mozdulat, és majdnem haragos kiáltás, olyan, mint egy irredenta szobor, mely milliók megvert szívét tartja a világ arcába.

 

Oh, kell neki ez a sok kis apró azért is, az életkirakat dacos póza. Kell, hogy a lelkéből kiszikrázó zord szavak, a dacosan feszülő izmok erős éneke elfeledtessék élete egyetlen nagy gyávaságát, a helyrehozhatatlan árulást. Nagy tehetséggel és hősies szűzi álmokkal jött fel valaha Erdélyből a rög felé hajló székely parasztok gyermeke. Az elhivatottak nagy szerelmével tanult, dolgozott, s a nyomorúság szélesebb szárnyat adott álmainak, erősebbé tette erejét. Első képein az ős mesék csecsein nőtt parasztzseni csodálatos látása és mozdító ereje igézett. Kevesen vették észre, de ezek a legjobb hozzáértők voltak, és messze nyúló jövőt jósoltak neki. Éppen külföldre készült, mikor összeakadt egy ravasz, sok karmú és szomjas zsebű hisztérikával, aki meglátta a dús Kaliforniát a tapasztalatlan fiatal székelyben. Mike csak múló fellobbanással szerette a nőt, vagy talán sohasem is szerette. De ez volt az első nő, aki foglalkozott vele, aki felverte testének legmélyebb visszhangját, aki csókokkal és nagy simogatású szavakkal meg tudta enyhíteni az anyamellre vágyó csecsemőt, mely ott sír minden művészben. Összeköltözött vele, de már a második hónap ritkuló csókjai között meglátta benne a rideg, éhes és karmos Delilát. Azóta minden héten feltette magában, hogy a jövő héten igazán szakítani fog. De ennek a lovasrohamokra született, pogány erejű székelynek nem volt elég ereje a nősírással szemben. Házasságra a nő nem tudta rábírni, mert az ellenálláshoz csak passzív hősiességre volt szükség. És a vergődő művész legalább a szabadulás lehetőségét nem akarta elveszíteni. De mikor rábeszélő józan szavakkal vagy egy irtózatos harag felmozdulásában elébe tartotta az elválás gondolatát: egy utolsó nagy jelenetben a nő mindig győztes tudott maradni. Már csúnyául éltek, napról napra marakodtak, mint éhes kutyák. A riadt szomszédok füleibe naponként szétröpítették a Nagyszótár minden rossz illatú szavát. És ez még a kisebbik baj volt. De az ezerzsebű nő száz és száz fáradhatatlan fortéllyal űzte a szerencsétlen férfit a pénz után. A nagyszabású vásznak, a nagyszerű álmok árván maradtak. Nagy erejét szétforgácsolta apró, gyorsan pénzre váltható könnyű ügyességekre. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy pikáns képeket rajzol az úri disznóság számára. És mikor mindez nem hozott elég pénzt, elszegődött riportrajzolónak egy nagy napilaphoz. Azóta rajzol arcokat, arcokat, melyek nem érdeklik, untatják vagy undorítják, melyekhez nincs szeme a lelkének. Semmitmondó, cédulalelkű most kinevezett egyetemi tanárokat, tokába fejlődött, hízott szemű gazdasági tanácsosokat, fülig száj ellenzéki képviselőt, meggyilkolt tőzsdést és gyilkoló szeretőt. Csak a keze rajzol már, csak a keze, a lélek vakra hunyt szemmel zokogja az eltemetett képeket. Ezek a bamba vagy gonosz, közömbös vagy eltaszító arcok oly vastag undorodással nyomják meg a lelkét, hogy néha, mikor késő éjjel halálos fáradtan elnyúlik ágyában, azt álmodja, hogy lenyelte az emberiséget, és arcokat hány, undorító, irtózatos arcokat. Ilyenkor vonaglik, hörög, vergődő testét kiveri az öklendezés láza. És másnap összetörten újból kezdi a tegnap robotját.

 

Most már elmúlt negyvenéves. A régi nagy lázadó zuhatag, melyek egy-két napra ősi szépségére tisztították vissza, állandó zsörtölődéssé, kirakatos kuruckodássá pocsolyásodtak. Ez az akart zordság, ez a nyers dacosság volt a közhasználatra összetákolt egyénisége, melyet az embertükrök úgy adtak vissza, hogy az mégis valami kárpótlás volt hiúságának. A pesti kultúrcingárok mitológiájában ő volt a csiszolatlan őserő, a pogány föld szelleme, ő volt a „paraszt”. Ő aztán bőven élt is mindazzal a szabadsággal, amit ez a szerep juttatott neki. A legkényesebben finom és „kultúr” társaságban káromkodott, mint egy részeg kocsis, s néha hallatlan durva őszinteségeket vágott az emberek arcába. És a Paul Claudelek, a Romain Rolland-ok, a Rabindranath Tagorék finom takarmányán pipiskelő nőstény cerebrálisok és hím intellektuelek minden káromkodására, minden durvaságára még ősibb zseninek, még eredetibb egyéniségnek csodálkozták. De néha, ha nagyon hallgatott a világ, és ő egészen egyedül volt: ez a nehéz álarc kiesett a kezéből, és szembenézett önmagával. Ilyenkor felkeltek benne a megfojtott sírások, és mint siratóasszonyok, hosszú jajgatással zokogták az eltemetett embert.

 

Mert temető volt már: a mindennapok gépembere egy súlyos halottat cipelt magában. És ő nehéz órákban tudta, hogy már nincs feltámadás, nincs szabadulás. Az asszony, amint látta, hogy a tükör mind több ráncot mutat az arcán, s mind több csillogó szálat a hajában: negyvenéves korában odaszült neki egy kisfiút, hogy most már azért is örökre hozzá legyen kötve. De minek is szabadult volna már? Hogy egy nagy sajgó ürességet vonszoljon egyedül magával? Hogy hiába verje vasvesszővel a temetőt, mely nem adja vissza a fiatal holtat?

 

A kávéház Irányi utcai szegletében egy kis kerek asztalnál, közvetlenül az óra alatt, három alak hajlik össze. Voltaképpen csak kettő hajlik egy harmadik felé, aki nyársegyenesen, vezényszóra domborított mellel, parancskiáltásra tartott fejjel ül egy karosszékben. Ez az öreg Mátray generális, aki a világháború gigászi víziói közt is meg tudott látszani a maga külön eposzával. Galíciában csodálatos hősiességgel tartott egy erődöt az utolsó katonáig, az utolsó falat kenyérig. Csak összevissza szabdalva tudták elfogni az oroszok. Akkor Európa minden lapja ódát zengett neki, s a magyar újságírók száz aranyat is tettek zsebeibe, hogy annál Zrínyi Miklósabb legyen. Pedig szegény hős soha életében nem látott együtt száz darabot ebből a furcsa ércből. A nagy összeomláskor visszakerült Magyarországba. De a szerény, kevés szavú férfi félrekallódott az emberek érdeklődéséből. Különben is: a forradalom kitört, és új rémek új jajgatásokat vertek ki az emberek szívéből. Ki ért volna rá, hogy a maga agóniájából kihajolva utánakérdezzen egy árva hősnek? Ebben az időben, mikor annyi hős hemzsegett az országban, mint hangya a hangyabolyban! Az öregúr ténfergett, koplalt, ahogy bírt. Végre, a kommün bukása után, bejutott egy biztosító intézetnél valami szerényke állásba. Most ebből él, helyesebben: most ez tartja benne annak a tudatát, hogy napról napra folytonosan meghal. Ebből issza reggeli kávéját, hol a kékesen fehér oldott gipszlé alatt kaotikus barnaságok kóvályognak, a világteremtés legdacosabb kávétlanságai. Ebből eszi délben a panaszos herélt levest, a könyörtelen főzeléket, melyben különös csomócskákban ad talányokat az ős anyag a szomorúsággal evő embernek. És este ebből telik újból gipszlére a misztikus barnaságokkal és két zsemlével. De ennek már vacsora a neve. És minél jobban bántja a nyomorúság, minél inkább kopnak az egyenruhák, minél jobban veri ki a senyvedő testet az eldugott csontváz: annál délcegebb, annál parancsolóbb, annál tábornokabb. Most, hogy az éhség örök lakója lett: szemtelen, garázda lakó, ki telekiabálja a szomorú lakást, most már minden szék vezéri paripa alatta, minden szava vezénylő parancs. Talán nem is az emberek szemét akarja megcsalni. Talán saját szemeit akarja elzsibbasztani, saját füleit bedugni, hogy meg ne lássa, meg ne hallja önmagában a zokogó haldoklót.

 

A széles, borotvált képű, falánk szemű és rágós szájú férfi, aki a lehető legmutatóbb bizalmassággal feszeng az ősz tábornok felé: Leidenfrost Vilmos, a milliárdos vaskereskedő. Minden új, frissen vasalt és hangosan elegáns rajta: a püspöklila nyakkendő, az angol kabát, a hódító mellény, a világító ingmell. És minden eleganciája egy-egy elhajított szekerce, mellyel a régi nyomorgó éveket akarja kiölni az emlékezetéből. A régi fekete esztendőket, amikor mint remegő inasgyerek el-elszökött mestere korbácsa elől, hogy anyjától, ki szolgáló volt egy öreg plébánosnál, egy falás kenyeret, egy korty kávét, egy melegítő ölelést kapjon. Mennyit éhezett, mennyit szenvedett, mennyi megaláztatás mart sebet életére! De amikor a világháború eloldta a szerencse vad lovait, ő felkapott egyre, s veszett nyargalással rohant be a vagyonba, a hatalomba, a nagy uraságba. A tábornoknak apró szívességeket tesz. De mindig csak éppen annyit, hogy az öregúrnak másnap megint legyen szüksége rája. Ezért aztán ott van az öregúr mellett minden látható helyen. És minden hallható beszédjében felidézi, mint barátját, az ősz katonát.

 

A másik B. Ádám Ferenc, a tárcacikkeiről ismert író. Valahonnan a Tisza mellől való, régi nemesi családból. A B betű, melyet soha el nem hagyna a neve mellől, Bocskorost jelent, előnév, melynek ősiségére nagyon büszke. Negyven év körüli öreg fiú, akinek nagy barna szemein félénken leskelődik ki az örök gyermeknek maradt lélek. De ezek a szemek már szomorúak, s az arcon szétbágyadt az élet akarata. Sajátságos, kacsacsőrszerű száján mintha fáradt sírás vonaglana. Beszéde is emlékeztet a hápogásra. Ténfergő lelkű, akarattalan ember, aki szép tehetségét s fiatal életét úgy hullatta szét lanyha álmokban kódorogva, mint a mese bolond leánya a szitába öntött vizet. Most abból él, hogy vagy egyáltalában nem él, hanem szobájába zárkózva, becsavarva magát ágytakarójába, koplal és alszik. Vagy apró kölcsönöket ver fel, ritka nyulait az újjá változott Budapestnek. Mert képtelen minden munkára, minden feladatra. A pesti újságíróvilágban nagyon rosszul érzi magát: fájnak neki a modortalan emberek, a csúf mozdulatok, a nyers szavak. Az öreg tábornokot halálosan unja, elmaradhatatlan vaskereskedőjét még jobban. És mégis mindegyre hozzá ül, és mégis mindennap keresi. Mert az öregúr gallérján mégis arany van, ha kopott is. Nadrágján méltóságos a széles vörös sáv, ha fakult is. És ha az öreg kegyelmes urat kedves bátyámnak szólítja, ha az visszaöcsémezi: mégis valami rangot, valami ősi színvonalon maradást érez megcsúfolt életében.

 

Az egyik asztalnál franciák ülnek, és ma este is unják egymást. Rücskös vedlett ó kokottok, kiket valami titkos szépítőbizottság űzhetett ki Galliából, hogy ne borzadjon a csók, és ne dideregjen a vágy. Kecskeszakállú gyűrt emberek, kétes egzisztenciák, de akiket itt a budapesti szemek misztikus diplomáciai nagyságoknak bámulnak. Köztük igyekszik ma este is Steinbach Ede, a kis kopasz egyetemi magántanár. Mert az apró emberke mindig igyekszik, törekszik, szándékozik, akar, nem hagyja magát. Ide is hármas célból jár, eljár jégesőben és kánikulában. Itt szed a begyibe minden este annyi gallicizmust, amennyit másnap szétoszthat tanítványai közt. Egy éjjel még az áldozatot is meghozta a tudománynak, hogy az egyik avult Vénuszt lakására kísérte, csak hogy a csók körül előforduló kifejezéseket megismerje. De a szegény Steinbach professzor úrnak nem volt szerencséje. Mert az agg Léda, aki jó negyedszázad óta gyors helyváltoztatásba riasztott minden Jupiter-félét, úgy meg volt hatva ettől a már nem is remélt elbukástól, hogy egész reggelig szótlanul, könnyezve és alaktalan sóhajtásokkal rajongta végig a tanár úr filológiai expedícióját. Másodszor az, hogy állandóan franciák közt látják, bizonyos autentikus jelleget kölcsönöz annak az ösztövér zsargonnak, mellyel naponta három órán át megforgatja a holtakat a francia temetőkben. Végül: mikor a társaság szétoszlik, künn az utcán, a homályos sarkokon külön fogja őket, és eltikkadt hangon kéri, hogy a magyar kormánynál őt ajánlják a megürült egyetemi tanszékre. Amit a franciák minden este meg is ígérnek neki.

 

Rendes helyén ül húgával Kovács Mihályné is. Mert szegény Kovácsnénak is már rendes helye van itt vagy két hónap óta. Pedig Kovács Mihálynét nem a Központi kávéház számára szülték. Úgy hullt a nyomorúság valamelyik zsákjából a budapesti aszfaltra, nőtt apátlanul, anyátlanul pofonok, irgalomfalatok és irtózatos csókok között. Egyszer aztán egy részeges lakatos feleségül vette, hogy legyen kit büntetlenül eldöngetnie a mámor nagy keserűségeiben. Az asszony egy darabig pompásan be is töltötte ezt a hivatást, s mindig tudott helyet szorítani a testén egy-egy új kék folt számára. De egyszer, végső szorultságában, egy irgalmatlan kalapácsot dobott a felgerjedt embernek. A kalapács jóakaratú, családias jószág volt, úgy agyonverte a férjet, hogy meg se nyikkant. Kovácsné börtönbe került. De pár hónap múlva szabadon eresztették, mert a törvényszék felmentette. A dolog meglehetős zajt vert fel a lapokban, és érdeklődő szemek nyíltak a Kovácsné lobogó szemű sápadtsága felé. Újságírók meginterjúvolták, s ő széles csordulással áradta feléjük élete minden zivataros emlékét. Már kezdte kiválasztott lénynek érezni magát, és az élet minden rúgását, melyet valaha elszenvedett: elrendeltetett különös érdekű csodának nézte. Egy hírhedt budapesti milliárdos, akinek legendás kastélya volt a Rózsadombon, beteg kíváncsiságával, mellyel mindig a különös izgalmakat kereste, elment meglátni a körüldobolt asszonyt. Rögtön beleszeretett, veszettül és végzetes eldobódással. Kovácsné bevonult a káprázatos pompába, az uralkodásba. És mint a felmelegített földből a lefagyott illatok, a dús tétlenségbe került hisztérikából felszabadult testlelke minden ős ördöge. Ezer szeszéllyel és ezer gyűlölettel tudta naponta véresre karmolni azt, akinek mindent köszönhetett. A szerencsétlen milliárdos tűrt mindent, sőt beteg kéjt talált a minél többet tűrésben. Annyira előzékeny volt, hogy nem várt meg egy újabb repülő kalapácsot, hanem lóhalálában érelmeszesedett, és megüttette magát a gutával. Minden vagyonát nehéz gyönyörűségű szeretőjére hagyta. Az asszonyban most már minden vitorla kibomlott az őrültség szelének. Elhivatott, külön csodájú egyetlen lénynek érezte magát, akit minden eszközzel be kell reklámozni a világ kirakatába. Megírta életrajzát kétszáz oldalra rohanó egyetlenegy mondatban, ahol a helyesírási hibák varjúcsapata alól ki-kivillantak a beteg élet kóros meztelenségei. Elvitte egy híres íróhoz, aki háromheti el nem olvasás után az írást végtelenül érdekesnek, az asszonyt sokat ígérő tehetségnek udvariaskodta. Ezzel végleg ellökte Kovácsnét a józanság partjától. Most már zseni és bohém lett, s kitátott szájjal és égő ágyékkal futott a dicsőség után. Felszedte Budapest minden beteg fiatalját, kik az első nemi válság lázait tízöles verssorokba torzítják, vacsorákat adott nekik, tivornyákat rendezett velük, és a torkig etetett-itatott szerencsétleneket torkig olvasta felhemzsegő műveivel. Valahonnan Budapest homályából felhajtott egy húgot magának, egy vörhenyesen szőke, népileg éhes testű gyermekhisztérikát. Ezt hurcolta mindenüvé magával, etette minden bolond szeszélyét. Az aranyketrecben dédelgetett vad madár külön végzetévé tudott lenni a felbolygatott asszonynak. Egy idő óta idejárnak, a Központi kávéházba, ide, buzgón reggel és este, árván hagyva a rózsadombi palota harsogó pompáját. Itt tölt magába Kovácsné művésznői idegességgel öt-hat csésze feketekávészerűséget, melyektől majd kifordul a gyomra, de melyektől végzetesen kávéházi zseninek érzi magát. Itt vág elmélázó vagy révüléstől izzó arcokat, itt tölti meg a felrétegesedő „kutyanyelveket” egymásba kalimpáló végtelen fekete visításokkal. Manci, a „húga” unatkozik, véres szavakkal gyötri nénjét. Vagy pedig örök férfiéhségével szétcserkész a kávéház hímjei közt, s nagy, buja, betegzöld szemeiben odatartja magát nekik.

 

A kávéház nagy kerek órája tizenkettőt mutat. Az éjfél bús lélekidézésében, mint régi hulla a tó színére, felmerül az arcokra a lélek. A megölt, a vergődő, a síró lélek, mely már éjjelre sem kíván kiállni a mindennapok taposómalmából. Még több asztalnál ülnek, mintha várnának valamit az éjszakától. Mintha a nappal gyilkos robotja után ez volna életük életebb fele. Ütődött tanárok, kik nem mernek hazamenni a bútorozott szoba rosszakaratába, ahol minden dolog makacs egyhangúsággal igézi: - Légy öngyilkos! Légy öngyilkos! - Egy-két egyetemi hallgató, aki azt hiszi, hogy úgy nagyon fiatal és élő, ha itt elunatkozza az éjszaka egy részét. Pénzemberek, akik a felhajszolt milliók után szétroskadva, megrágott idegekkel, az éjszaka gyilkos őszinteségében rémült szemet nyitnak az utánuk vágtató temetőre. És szétszórva, mint ritka mák a szegények kalácsában: kokottok, kokottok, kokottok. De tisztes, polgári, erkölcsi világrendes kokottok, kiken megérzik az Egyetem, az egyetemi könyvtár, a fővárosi könyvtár, a Franklin-társulat és más derék illedelmes intézmény közelléte. Öltözékük is hangsúlyozottan szolíd és szelíd. Legfeljebb abban különbözik más nőkétől, hogy mellük, nyakuk szigorúbban el van fedve. Magaviseletük, mozdulataik szerények, halkabban és félénkebben létezők. A magyar latajner világ egészségi pótlékai ők, finom és megértő Magdolnák, akik a vetkezés merészségét irodalmi beszélgetéssel tompítják. És alig hajolnak a borzasztó mosdótál fölé, már újból kifolytatódik belőlük az irodalmi téma. Mert a szerencsétlen filozopternek, az egyedülvalóságtól didergő újságírónak, a Pest-sivatagba tévedt művésznek lélek kell a test odadörzsölődései közt is. Hát ők, szegények, a megállapított taksáért verejtékeznek lelket is, hol egy decit, hol másfelet. Úgy áll ez a lélek készen szomorú mesterségük kellékei közt, mint a szappan, a vazelin, a melegített mosdóvíz.

 

Baczó Mózes, felkönyökölve a nagy asztal márványára, előrenyújtott állát tenyerébe feszíti. Elhomályosult kék szemei nézik az előtte álló párolgó poharat, melyből a furcsa fekete lé rég megszokott undorodást küld feléje. És mintha valahol, messze az éjszaka közepén, valami korgó verkli az öngyilkosság hosszú szálú, lassú nótáját őrlené. Ez a szürke, hullámtalan, szív nélküli sírás kiszűrődik mindenünnen, az éjszaka feketeségéből, az unott dolgok pórusaiból, az emberek szemeiből. És ez verejtékezik ki a homlokán. A világ unja magát, és Baczó Mózesben akar meghalni. Egyszerre csak pohara elkezd nőni. Fekete levébe bedőlnek a lámpák, beloccsannak a gyűrt, kopott, fájni fáradt emberi arcok, behullanak a falak, behull a világ. Baczó Mózes is szökődeszkán érzi magát, és lendületet akar izmaira parancsolni, hogy beugorjék a fekete lébe.

 

- Baczó Mózesnek nincs igaza. A művészet fejlődését nem lehet a burzsuj megszokottság kényelméből felívesíteni. A konstruktivizmus azzal, hogy a gépeket teszi a művészi alkotás sajátcélúságává, a jövőbe mélyít. Kétségtelen, hogy a modern világban a gépek adják a régi elrothadt mitológiák gigászainak a pluszát. Illik tehát, hogy a gépeket lényegesítse a levőbe a kor művésze.

 

A kis Kutassy mondta ezeket a szavakat. Aztán levette a szemüvegét, megtörölte, és újból feltette. Ezt nagyon doktori és sajátos ténykedésnek tartotta: a szemüvege törlésével mintegy rámutatott mondatai súlyára. Baczó Mózesen átmentek a sokszor hallott szavak. Beléje hulltak, mint most levetett szennyes ruhák, melyeken érzik a nyomorult kis tisztátalan test mindennapi rossz szaga. Lelkében összefutott a nyál, s egy nagy szóköpésbe gyűlt össze: - Lócsecs! - De nem mondta ki. Ásított egyet, és aztán végtelen undorodással magába küldött egy kortyot az előtte álló fekete léből.

 

- Már nekem beszélhettek akármit, én a szimultánizmus híve maradok – szólt Császár Miklós, de gömbölyű arca rögtön bele is pirult a merész hitvallásba.

 

- Miért, te marha?! Te szimultánista marha! Nem is tudod, hogy mi fán terem a szimultánizmus. Maradj te csak jó buta magyar jogásznak, és hadd az izmusokat. Azt hiszed, hogy amiért két ronda kemény tojást és egy üveg megzápult sört fizettél nekem, már benne vagy az irodalomban! Különben is marhaság minden izmus. Fütyülök az izmusokra. Én én vagyok. A művészetem én vagyok. Teszek minden izmusra és minden marhára, aki bedűl nekik.

 

A Kassai Molnár Pista hervadt ajkain beteg düh tajtékzott ki. Omlós haját berázta a szemeibe. Éles hangon, ordítva dobta a szavakat a megrémült fiatal ügyvéd felé. Kassai Molnár Pista mindig azt gyűlölte, azt szerette volna szétharapni, aki neki vacsorát fizetett. Mikor azért ő mindig végtelenül éhes és végtelenül szomjas marad.

 

- Hogy unom őket, és mégis, mégis mindennap itt vagyok köztük – sírta egy hang Baczó Mózesben.

 

A társaság a nagy asztal körül ült. A zseniasztal körül, a kávéház Egyetem utcai sarkában, mely végleg megadta a kávéház irodalmi jellegét. Nagyrészt még csak kéziratokban lángoló lángészek, zsenikukacok, csodalárvák tanyája volt az asztal. Festő, szobrász, muzsikus, színész és újságíró is vetődött közéjük, és a végtelen viták mindig új lélegzettel tápláltattak. Legtöbbjüknek itt volt az igazi lakása. Itt voltak egész nap, kivéve a zárórától reggelig tartó órák titokzatosságát. Itt olvastak csodálatos színű német folyóiratokat, melyek mindenikében egy legújabb művészet végezte el a természeti szükségeit képek, versek, ritmikus prózák és teóriák szétfecskendezésével. Itt hajoltak titokzatos alakú papirosok fölé, és rohantak betűkké egy-egy ilyen átkölcsönzött új művészetet vagy egy még kiadatlan világmegváltást. Itt ettek csodálatos ebédeket, melyek egy-két karcsú szardíniából, krumplifőzelékből, szilvóriumból, feketéből és más apróságokból állottak. De néha megtörtént, hogy valamelyikük egy-két vagy több hétre is eltűnt. Ez azt jelentette, hogy Ernő a hitelgarmadák tetején nem volt hajlandó továbbra is potya krumplifőzelékekkel vakolni a jövő művészetét. De ahogy pénz került valahonnan, az új-izmus papja rögtön megjelent. És mintha semmi sem történt volna: pontosan a következő szónál folytatta a félbehagyott vitát, a megszakított novellát vagy a már szélesen megalapozott teóriát. Talán titkos valójukban, az ős tisztaságok fedett mélyein mindenkinek sajgott ez az élet. Talán már undorodtak is ettől a gályától, hol mindennap ugyanazt az arcot, ugyanazt a lelket robotolták. De itt mégis kirakatban voltak. De így együtt mégis új művészetnek és hatalomnak érezték magukat. És a hosszú asztal foltos márványát titokzatos pelenkának hihették, ahol a jövő művészete fog életre vajúdni.

 

- Maga, Pista, megint piszkos szájú. Csodálatos, hogy a huszadik században, a régi világ összeomlása után ezt még valaki eredetiségnek hiszi. Petőfi volt az utolsó primitív képviselője ennek a stílusnak, de hol vagyunk mi Petőfitől! Mi már ennél mégiscsak igényesebbek vagyunk. Lássa, ez a következménye, ha valaki csak magyarul tud.

 

Virányi Adél, a kis szőke, púpos festőlány akarattal unt, szándékosan elnyújtott és tompított hangon hullatta maga elé szavait. Mintha egy durva kezekkel érintett azáleabokrocska ijedné le magáról hervadtabb szirmait. Virányi Adél még nem töltötte be a tizenkilenc évet, még nemigen festett. De ezer elmélete van, hogy az új művészetnek hogyan nem szabad festenie. Kassai Molnár Pistában, aki ma a szokottnál is éhesebb volt, felrobbant a benzintartó:

 

- Maga pedig ne kodácsoljon, maga csak egy kis buta tyúk. Azt gondolja, hogy valaki elhiszi, hogy művészetért jár közénk? Fitty-franc! Azért jár, hogy itt fiatal kakasokat kapjon, akiknek odaguggoljon, amint odaguggoltak a vízözön előtti tyúkok. Hát ez nem primitív stílus? Ez huszadik század, ez igényesség! Fiúk, ki sajnálja ma meg az Adél igényességét?

 

Adél már belemerült egy konstruktivista folyóiratba, ahol egy anya mint tejvezeték, hosszú csövek rendszerévé volt illusztrálva. Csak bágyadt rosszulesés rezzent át arcán. De Mindszenty Margit, aki Baczó Mózes mellett ült, hangosan felkacagott. Széles, meleg kacagása kéjes elvegyülés volt a Molnár Pista szavai közé, melyek nyersen és piszkosan, de mégis a csók forró gőzét lehelték örök ébergerjedésére. Dús teste édes odahagyásokkal rázkódott a nevetés zökkenései szerint. Mintha ez a nagy hullámú meleg kacagás rózsaszínű, kövérkés forró húsa bugyborékai volna, mely, mint egy égő tenger, szüntelen zajlással áradt a férfivágy felé. Beszopó nagy meleg állati szemei, mint két éhes csecsemőszáj, mohó befalásokkal nyelték az élet csecseit. Széles, vörös száján a kacagás az élet kicsurranó pompás bora volt, mely erőt mámorít az izomba, és fiatallá lázítja a vágyat az infámis halál ellen. A gazdag mell két forró hulláma dermedt volt, de feszültségében örök mozdulással: a vágyó férfiszem minden percben várhatta, hogy megindul ez a nagyszerű csókóceán, és elborítja hullámaival. Mindszenty Margit még csak a huszadik évét csókolgatta szét. Egyetemre járt, de nem tudományért. Verseket írt, de nem irodalomért. Nyilvánosan szavalgatott, de nem művészi igénykedésből. Jótékonysági buzgólkodásokban vett részt, de nem az irgalomért. Áradó csókzuhatagai folytonos előrohanásban keresték a férfit, a végtelenül el nem fáradó gigászi ölelést. És mindig csak kóstolót, csak erőpatakocskákat, csak vágypocsétákat talált Niagarákat kérő szomjúsága. Barátai elnyúltak, kidőltek, ágyba rokkantak, megszöktek mellőle. Ez az izzó csóktank úgy gázolta pozdorjává a férfivágyak frontjait, hogy még sohasem érezhette az ellene feszülő erő halálos kéjét.

 

A kacagástól rázkódó leánytest belerezgett a Baczó Mózes szemeibe. De nem mint az ismert lány, nem mint szilárd határú valósága az életnek. Alaktalan, mosódott fényű ködbaba mozgott, intett, fenyegetett lelke távolabbi tükrei felé. Az élő köd apró ezüstös bolyhokba szakadt, már zizegett is, és millió apró rezdületbe mozdult. És íme egy óriási szomorúfűzfa csóválta hűs haja szőkeségét a Baczó Mózes lázas lelkéhez. Suttogott, panaszolt, hívott a fa, s megrázott fürtjeiből százával hulltak a parányi ezüstlevelecskék. Hulltak, hulltak egymásba villózó ragyogással, mint omló víznek apró fényességei. Lenn finom, halk fényű avarba gyűltek egy hatalmas síron. A sírról, fáradtan meghajolva, mint rőzsét vivő öregasszony, ó sírkő tartotta fehér homlokát a Baczó Mózes sírása felé. A kövön kopott öreg betűk: - A Baczó család nyugvóhelye.

 

Miért áll most oda ez a sír az elfutott fiú elé? Miért küldi a kolozsvári temető sápadt követét az élet fiatal részegéhez, hogy lelke izzó ablakaira rádermessze a meghidegült apák arcát? A láz most már fázássá lett Baczó Mózesben, és összevacogtak a fogai. Olyan elszánással, mintha a Szókratész kelyhe után nyúlna, megragadta a poharat, s magába öntött egy hatalmas kortyot. Végtelen undorodás tette keserűvé ajkait, s aztán szétterjedt arcán végtelen szomorúsággá.

 

- Nézzétek, Baczó Mózes megint Ady-szájat keserít magának. Igazán elég szerény életakarás, hogy valaki csak Ady Endrévé stilizáltatja magát. Ideje volna már ezzel a pitiánerrel is leszámolni az irodalomban. Ha a Mastodon versciklusom befejezem, végre megírom róla azt a tanulmányt, melyet meg kell írni. Kimutatom, hogy az egész Adyban egy hang sem volt új, s hogy nem más, mint a régi jó magyar részeg kálvinista diákverselés utolsó felszínesedése. Az első teendő a művészetben: tabula rasát csinálni. Kidobni minden múlt vacakot, új erők felívelésével teremteni nívót. Ady csak a régi ketrec egy részeg kappanja, aki a nemzetiszínű pózna körül forog, s mert rikácsol, azt hiszi, hogy zenét terem.

 

Aprózott kis mérges falatokban harapdosta maga elé ezeket a mondatokat Lubinszky Elemér. Piszkos, hegyes, sárga fogai betegen és ernyedt dühvel mardostak a szavakba. Keskeny, sápadt arcán zöldes volt a villanylámpa fénye. Kék szláv szemeiben állandó láz fakó fénye terjengett, a fiatal önfertőző örökös idegláza, akinek egyetemessé áradt beteg nemi érzékenységében a düh, az irigység, az élet minden mozdulata a nyomorult ágyék gerjedését veri át a senyvedő életen. Az alig húszéves fiatalember beesett, silány mellét, majdnem púposra jajgató hátát fehér Tolsztoj-zubbony takarja. A szegény, szűkös koponyára hosszú, panaszosan szőke haj feszül, lelógva hátul a vállakra. Sajátságos beteg haj, nem a fiatal élet dús előömlése, mely hullámaival beléd mámorítja a folytatódó élet nagyszerű borát. E haj érintésére végiglúdbőrözik karod, mintha kiásott hulla rögök közt nőtt haját érintenéd. Ez a Tolsztoj-zubbony, ez a mutatósan hosszú haj, az óvilág antik zsenipózai azok, melyekben az új művészetet hirdető lángész egyéniségnek, eredetinek, meglepően új valaminek érzi magát. Különben élete egyetlen makacs, beteg, izzó gyűlöletben lávázik: Lubinszky Elemér van, mert gyűlöl. Gyűlöli a lánytest csodálatos kelyhét, melyet az ő erőtlen, fonnyadt ajkai sohasem fognak kéjjel érinthetni. Gyűlöli a fiatal, erős izmot, a szép dolgok szépségét, gyűlöl mindent, ami erő, egészség, kacagás és élő élet. És didergő félelemmel gyűlöli a természet roppant nyers valóságait, melyek a vegetáció irtózatos életörömével zúzzák el éhes, beteg kis öntudata fontosságát. A szegény kis emberszú mohón vetette magát neki az irodalomnak, hogy szétrághasson, elpusztíthasson mindent, ami ős egészséggel szép, földből fakadóan erős. Mikor ő olyan halálosan beteg és végtelenül nyomorult.

 

A fa mögött, az ősi sír mögött most már a többi sírok is felbukkantak. Lassú áradásban most már az egész kolozsvári temető jött Baczó Mózes felé. Sokszázados ó sírok, melyeknek bedőlt melléről az örökzöld nagy kék szemei néznek Baczó Mózesre. Oh, hányszor nézett farkasszemet ezekkel a kék szemekkel, mit kérdeznek most, és mit panaszolnak? Újabb fejfák és divatos fényes márványkövek, de a név mindeniken olyan ismerős. Az a derékon tört, félig palásttal fedett oszlop hányszor merült fel lelke megrázott mélységeiből! Annak a rozsdás vassírnak üregéből hányszor zokogtak ó zsoltárok kétségbeesett hívással feléje! Már eláradta a temető a kávéházat, sír volt minden asztal, fejfa vagy sírkő minden vendég, a lámpák sugár haja szomorúfüzek ernyős sápadtsága volt. Jött, jött a kolozsvári temető, már hallatszottak a tompa, nehéz lépések, körülvette Baczó Mózest. Egy ismerős súlyos hang álljt kiáltott, s nehéz rázkódással megálltak a sírok. - Eljöttünk érted! - mondta valaki. Hangja hideg és szemrehányó volt, mint az ajtó előtt álló bíróé. Azután egy másik hang – egy másik hang, melynek lágy simítása benne volt Baczó Mózesben, mint a legrégibb, legdrágább sírása – kérdezte: - Hol van az én egyetlen fiam?

 

Lubinszky Elemérnek Sárkány tanár úr felelt:

 

- Szociológiai és társadalompszichológiai szempontból, mert engem a dolgok csak erről az oldalról érdekelnek, Lubinszky úr a szociális evolúció örök mínuszának és pluszának a szintézisét adja. Igaztalan és romboló, amennyiben a múlt energia objektiváltságának pozitívumait tagadja; igaz és építő, amennyiben a jövő erőlehetőségeit akarja a szociális termés számára felszabadítani. Én ugyan nem osztom teljesen Simmel nézetét a forradalmak tömegpszichológiai okait illetőleg, és ebben a tekintetben inkább Spenglerhez közeledem, ki Untergang des Abendlandes című művében a tiszta idői történés szempontjából nézi a dolgokat, s így ezen a téren Bergson követője. De ha csak tisztán a James pragmatizmusának alapjára állok is...

 

- Pú! Pú! Pú! - hallatszott háromszorosan dörgő elkanyargatással az asztal alól.

 

A hang biológiai jellegét illetőleg senkinek sem lehetett kétsége. A tanár úr szociológiája derékon tört. Mindenki Bihari Jóskára, a vadköltőre nézett, aki eddig hallgatagon, mohó iramban verseket írt, s már a hetedik lírai megnyilatkozásánál volt. Most kihívólag emelte Petőfire stilizált fejét Sárkány tanár úr felé, s gúnyos-élesen mondta:

 

- Pardon, doktor úr, nem akartam megszakítani. A tanár úrból bizonyára az a csirke beszél ilyen finoman és tudományosan, melyet délben magába ebédelt. Bennem ma csak az Ernő rothadt babfőzeléke gondolkozik. Nem tudom, hogy az egyik szociális termésnek miért kellene elhallgatnia a másik előtt. Mindenki azoknak az anyagoknak a hangjával stréberkedik bele az egyetemes diszharmóniába, amelyekből összeeszi magát. Különben a fészkes fittyfene egye meg a James pragmatizmusát.

 

- Bihari, maga egyszerűen rémes! - nyögdécselte Virányi Adél, s halk illatú zsebkendőjével elfedte arcát.

 

- Bravó, Jóska! Ha a marha Muntyán szerkesztő megadja a versem árát, ezért fizetek neked egy pörköltet és két hosszúlépést! - kiáltotta Kassai Molnár Pista, s széles fejedelmi mozdulattal a jobb szemébe lógó fürtjét odaajándékozta a bal szemének.

 

A társaság nagy része jóakarattal vagy elnézőleg mosolygott Bihari felé, ki minden akart különcködése és vadsága dacára mégis jó fiú és zöld szín volt a pesti pusztában. Sárkány tanár úr zavartan mosolygott, de azért előkelően és megállapító tekintéllyel mondta:

 

- Bihari úrban határozott zsenialitás nyer érvényesülést, igazi natúrzseni. Ritka jelenség a kapitalista túltermelés nagyvárosi kultúrájában.

 

Sárkány tanár úr koponyáján már széles tisztást vágott a szorgalom, pedig még csak harminchat éve megy a temető felé. De az udvarias borbély, a halál, elébe ment a félútra, s rég megkezdte már a tanár úr toalettjét. Megsárgította a kis ember arcát, homlokáról, szemeiről, ajkáról lehervasztotta az élet fényét, megmaradt hajszálai közt szétöntötte fehér porát. Közben aztán, hogy kivegye a maga borravalóját: beharapott a tanár úr beleibe. A tanár úr már nem eszik: csak diétát tart. A tanár úr már nem csókol, s csinos fiatal felesége, kiből három gyermeket igyekezett életre, néha zokogva néz szembe a társtalan éjszakával. A világ minden forró hullámát, melyekért érdemes ráfeszülni az élet keresztjére, gondosan elkerüli. A tanár úr nem él: a tanár úr szorgalmas. Nagykőrösön született: apja, nagyapja, minden őse roppant tímárok, herkulesi csizmadiák voltak. Az alföldi vad, zsíros vegetáció hatalmas dudorodásai, átölelhetetlen bikanyakkal, melyet a gutaütés bíbora tett méltóságossá, kettős tokával, hegynek szabott hassal. A torkig evések, a végtelen ivások szörnyeteges óriásai voltak. Akik sohasem voltak betegek, akiket szélhűdésben, érelpattanásban, vértolulásban egyszerre taglózott le a halál, de akik az örök böjt előtt kiharapták a maguk részét az ennivalók világából. És ebből a századok óta áradó vad húszuhatagból egyszerre csak ez az élettelen, vértelen, étvágytalan nyomorult kis halálszerűség fakadt. A kis Pistát hat éven át mindennap úgy húzták ki a halál ujjai közül, mindig új félelemmel nézve a holnap elé. Akkor mégis állott annyi lélegzet belé, hogy iskolába lehetett adni. Ott egy csapásra jeles tanuló lett, és végzetes elgurítással az maradt egész életére. Mint a hegyről gördülő testnek a sebesség: a fiúnak a szorgalom lett éltető ereje, soha nem alvó, minden percben növő szorgalom. Ez vitte át őt az elítélt szervezet alá nyílt sírokon. Ez az egyetlen megtartó ereje ma is, s talán lelke mögött ott áll a hideg kezű félelem: hogy ha egy percre megszűnnék szorgalmas lenni, rögtön lerogynék valamelyik kész gödörbe. Alig volt harmadéves egyetemi hallgató, mikor nekikoppant a szociológia szónak. A szóból áradt a tudományszag, és rengeteg szorgalom lehetőségét ígérte. Azután effélével nemigen foglalkoztak Magyarországon, s messzebb lehetett jutni egy olyan úton, ahol nincs hozzáértő szem és versenytárs. Garmadába vásárolta a német szociológia termékeit, és pár hét alatt olyan bibliográfiai ismeretei voltak, hogy a felszolgáló pincéreket is könyvcímekkel szórta tele. Amint az első öt könyvet elolvasta, ő maga is írt egy vékonyabb füzetet, melyben nagyon tudományosan kanyargó mondatokban, tekintélyes homályossággal, mint egy hasisálomban, visszaadta a bevett szociológiát. Ettől kezdve mindig olvasott és mindig írt szociológiai könyveket. Szegényvérű fáradt agyveleje nem bírta a nagy horizontokat, a hatalmas egybelátásokat: előtte voltak a leghomályosabbak a dolgok, melyeket olvasmányaiból összeírt. De megjelenő műveit nagyon jól átgondolt ajánlásokkal személyesen vitte el a tudomány és politika kimagasló hatalmaihoz. Ezek aztán, mert egy bizonyos arcú fiatalember évente kétszer-háromszor untatta őket egy-egy negyedóráig valami könyv kíséretében, lassanként ehhez az archoz a tudós képzetét kötötték. Így a tanár urat egyszerre csak elismert fiatal tudóssá unatkozták. Senki sem olvasta könyveit, de mindenki elismerőleg szólt tudásáról. A magyar élet hatalmas intézői pedig bölcs örömmel örvendtek, hogy az új kor látó szemű, véres kezű tudománya olyan ember kezeibe került, aki minden fiatal akaratot el fog undorítani tőle. Így Sárkány tanár úr rohamos gyorsasággal egyetemi magántanár, az Akadémia levelező tagja, a közoktatási bizottság jegyzője és még sok más tekintélyesség lett. Az uralkodó osztályok politikusai minden olyan helyre odabiztosították maguknak ezt a cingár szellemi kappant, ahol a gondolat erős kakasai, a jövőbe kiáltó hang és becsületes akarat halálos veszély lettek volna számukra. Sárkány tanár urat pedig megdagasztotta a sok kitüntetés, mint a kovász a farsangi fánkot. Most már anélkül is színtelen, nyálas beszédét a raccsolás előkelőségével tette élvezhetetlenebbé. Szociológiáját úgy bontotta ki minden percben az emberek képébe, mint páva a farkát, s mint súlyos szellemi táplálékról beszélt önmagáról. Ennél az asztalnál csak vendég volt. Eljött ide hetenként kétszer, bár mélyen megvetette ezt a társaságot. De azért eljött, amint eljárt minden lehető társaságba, hogy a megfigyelő szociológus látszatát népszerűsítse maga köré.

 

A társaság már napirendre tért a dolog fölött. Hiszen ez a zenei megnyilatkozás a Bihari Jóska enyhébb meglepetései közül való volt. Bihari maga is elfelejtette már a dolgot. Egy pohár szilvóriumot kért, felhajtotta, lábait elnyújtotta az asztal alatt. Kabátzsebéből kivett egy piszkos, zacskóféle valamit, mellényzsebéből pedig egy összegyűrt cigarettapapirost. A papirost letette a márványra, nagy gondosan kicsomagolta. A zacskóból dohányt rázott rája. Dohányt, mely tanító ábra lehetett volna a Halotti Beszéd isa pur es homu vogmucjához. Akkor az egész panaszos valamit cigarettává nyálazta. De a nagy meglepetés, a kétségbeesve dédelgetett eredetiség, az egyetlen petőfiség most jött. Nadrágzsebéből előmutatott egy éktelen nagy kovakövet és egy tört acélrudacskát. Az acélt többször odaverte a kovához, szikrákat csiholt ki belőle, meggyújtotta velük cigarettáját. Akkor hátravetette magát, s fejedelemmé duzzadva, gőgösen nézett szét a kávéházban.

 

De senki sem képedt el, még csak ügyet sem vetett rá senki. A kávéházban már olyan megszokott volt a Bihari Jóska eredetisége, mint a tejeskávé sötét ülepedései vagy az Ernő főpincér „doktor úr” megszólítása. És szegény Bihari Jóskában már újból feltámadtak a megpofozott élet dühei, felcsuklotta minden keserűségét. A fiatal Drágos Jóska, mert ez volt az igazi neve, egy Bihar megyei oláh parasztcsalád fia volt. A nagyszalontai magyar gimnáziumban magába szívta a magyar nyelvet, és telt tüdővel szívta magába Petőfit. Nem csak széles fiatalságú ritmusait, hanem káprázatos pályáját: a parasztházból kifakadó őserőt, mely meghódít egy országot, és szétsugárzik a világra. Ez a nagy igézet állandó izzó lázává lett, ez határozta meg minden mozdulatát. Eljött éjjel is, elverte az álmot, és a fellángoló oláh gyermek magyar ritmusokat kiáltott az éjszaka széles suhanásába. Petőfi-részegen jött Pestre. Jött zseninek, világcsodájának, emberek királyának. De a könyörtelen Budapest nem állt tótágast, az emberek nem képedtek el, az írók nem ujjongtak fel az új szikra meglátásán. Szegény Petőfi-Biharinak úgy kellett verseivel végigkilincselnie a szerkesztőségeket, mint koldusasszonynak a bérbe fogadott csecsemővel. És hányszor visszadobták verseit, hányszor nem közölték a már elfogadottakat! És ha közölték is: mit adtak érte, neki, a naprendszer legnagyobb költőjének? Három verse honoráriumából sem tudott egyszer megebédelni. Irtózatos nyomorúságokat állott ki. De a szörnyű koplalások, a hajlék nélküli éjszakák vak kietlenségei valami vad mámort, valami beteg kéjt gyűjtöttek a félregurult fiatal parasztba. A rongyokban, az éhség csuklásai között, az éjszakák szörnyű menedékein még zuhatagosabban Petőfinek, egyetlen eredetiségnek, végzetesen zseninek érezte magát. Úgy fitogtatta nyomorúságait, mint diplomata az érmeit, s száz éve múlt bohém időszerűtlenség volt az elegánsan öltözött intellektuelek, cerebrálisok és más effélék közt.

 

Lubinszky odahúzódott Virányi Adél mellé. A két fonnyadtan született embervenyige mohón hajolt a német folyóiratba, mint letört ág a beteg pocsolyába. Egyszer csak a fiatalember felkiáltott: - Zseniális! - Savós kék szemein bolygó tűz csapott ki, a meddő kéjek beteg tüze. Mintha megcsiklandott hátgerincéből jönnének a szavak, kéjes nyelésekkel mondta:

 

- Figyeljetek ide, ez nem vacak sablon, nem felmelegített töltött káposzta, nem Csokonai-Petőfi-Ady-Pósa. Kurt Schwitters határozottan elüljár azok között, akik a jövőbe mélyítenek. Az új művészet jön, ha megpukkadnak is a vén fókák! - Aztán olvasni kezdte:

 

 

Cigarren

Ci

gar

ren

Cé

i

gé

á

err

err

e

en

Cé

Céi

CéIGé

CéIGéÁ

CéIGéÁeR

CéIGéÁeReR

CéIGéÁeReR

CéIGéÁeReR

eREeN

EeN

eN

Cé

i

gé

á

err

err

e

en

Ci

gar

ren

Cigarren

 

 

- Micsoda zseniális köpés tízezer év rothadt kultúrájára! Nem érzelemverkli, nem giccskirakat többé a művészet. Kurrogok, kukorékolok, dadogok, ciripelek, amint a kozmosz szexualitása kitermeli azt belőlem, mint a madárból, az üzekedő kutyából, a szélrázott fából. Az új művészet az emberben közvetlenül megszólaló kozmosz lesz, és nem hazafias programbeszéd, nem szívlimonádé, nem lelki havifolyás.

 

A vézna, hitvány test kiegyenesedett, a lefésült haj beteg kóca felmozdult, a szemekből, mint részeg bakter, vörös lobogót rázott a láz. A göthös fiatalemberből kilobogott a szláv nihilizmus fáklyája, hogy egyetemes pusztulásra gyújtsa a csődbe rohant világot. Baczó Mózes szemeiben megrázkódott a kolozsvári temető. A sírok dombjai rögökké gurultak szét, fák és kövek elmerültek a föld barna hullámai közé. Aztán szépen elsimult a száraz tenger, s végtelen nyugodt, nagy barna síkság terült el Baczó Mózesben. És messze, a horizont túlsó szélén megmozdult valami. Jött, jött, lassan jött feléje. Már egy fényes lap látszott, már az eke látszott, már két erős barna kéz is látszott. Az eke behasított a földbe, és zsíros, nehéz életszagú rögök dőltek sorjába tőle. Már az arc is látszik: az öreg Baczó arca. Utána másik eke jön, másik ember: az öregebbik Baczó. És ekék végtelen során erős, nyugodt emberek jönnek. Minden mozdulatuk erő, termés: nagy szélességű betakaró béke. Mindenik úgy hasonlít hozzá, és jaj, úgy különbözik tőle! Most mindenik rá néz. Oh, milyen mély hívó szemek, hogy szédítnek maguk felé, mint megnyílt örvény! Aztán kutatva néznek szét a föld elhagyott barnaságán. Milyen ijedt lesz az arcuk, milyen szomorú lett a szájuk! Mintha a földből felmerült apák elzokognák az otthagyott rögök panaszát: - Hova lett az én szerelmes fiam, hova lett az utolsó Baczó? Ki fogja levágni lenge hajunkat, hogy anyaszemű tehenek dús teje legyen? Ki fog csokrot szedni barna kebelünkről, hogy legyen végtelen csók és fakadó gyermek? Ki fog kenyeret hívni szelíd kalászainkból, hogy jobbak legyenek a szegény, szegény emberek?

 

A kis Kutassy eszterhéján megint csordulásra gyűlt az esztétika. Szemüvegét megint levette, megint törölt egyet rajta. Akkor kivette a folyóiratot a Lubinszky kezéből, egy képre nyitott, s a társaság felé fordítva halk, de eldöntően tekintélyes hangon magyarázta:

 

- Lubinszky igen adekvátul mérlegeli a jövő művészet teljesítmény-skáláját. Nézzék ezt a képet. Ez Piccaviának, ki kétségtelenül a legtehetségesebb konstruktivisták közé tartozik, a festménye: A francia anya. A laikus őrültségnek mondaná: semmi emberi, semmi hús, nyoma sincs az emberi testnek. Ez a középső vízszintes cső s a köréje szilárdított tetraéder jelenti a gyomrot. A hátsó cső a hátgerincet. Az első egyenes és görbe apró csövek rendszere a mellet és az ágyékot. Fenn a ventillátorszerűen mozgó motor a fejet. És íme: a csövek egész világa a bőven csorduló csap felé rohan, hiszen az egész anyaság nem más, mint egy szoptató gépezet. Nem zseniális és nem adekvát-e korunk gépmitológiájához, hogy a festészet az ideálizmus pólyájába göngyölt embert is géppé mezteleníti?

 

Sárkány tanár úr már teljesen visszanyerte egyensúlyát. Kis tudománybegyét megint odaduzzasztotta a társaság elé:

 

- Kutassy úrnak a szavában meglepő sok szociológiai pozitívum van. Simmel egy helyen azt mondja...

 

- Tessék gyufát venni! Tessék gyufát venni!

 

Ős frissességgel ömlő, édes gyermekhang énekelt a fülükbe. Egy alig tízéves kisleány tartotta kosárkáját a tanár úr elé, amely halmozva volt gyufásdobozokkal. A villany kékes beteg fényében a dúsabb nap külön aranyfényével világolt ez a gyermek. Haja meleg aranyfürtjeit olyan pazar gazdagságban, olyan gondtalan vidámságban rázta szét, hogy szinte édes kacagásokban folytatódtak be a megcsiklandott levegőbe. Nagy kerek szemei fényesen és királyian gyermek voltak. Az élet két forró csókja, szerelmes hű izenete volt ez a két szem, hogy van egészség, van élet, s a holnap nem lesz beteg tegnapok koldusa. Kis, kövérkés arcán a bőr oly élően rózsaszín volt, mintha kalácssütő karácsonyi tűzhely csókolgatná. Édes, széles anyacsókoló száján az élet zsírja fakadó jókedvvel volt vörös. Gazdag kis testét kopott ruha fedte. De az olcsó rongy áradó életet kapott ettől a bő omlású gyermekségtől. Az életnek ez a nagyszerű sugara kijött a síró éjszakából, hogy diadalmas kacagását végighúzza a beteg város megszállotjain.

 

Sárkány tanár úrból az új megszakításra fortyogva jött ki az alkalmazott szociológia:

 

- Éjfél elmúlt, s egy kiskorú leánygyermek így csatangol az éjszakában! Ezért nő olyan hallatlanul a gyermekbűnözés statisztikája.

 

Baczó Mózes lelkére ráhullt ez a gyermekarc, mint egy messziről küldött csók. Valami széles, meleg tavaszi lehelet ment át rajta, s kibomlottak benne a fiatal vitorlák. Felkapta a gyermeket ölébe, rohanó szavakkal mondta:

 

- Gyere, kislányom, veszek én.

 

Azzal benyúlt zsebébe, öt-hat bankót gyűrt a gyermek kis nyárfalevél tenyerébe. Édes dédelgetéssel szólt:

 

- Nesze, szívecském. A gyufát majd máskor adod ide, ha a bácsinak elfogy a gyufája.

 

A gyermek arcára boldog, sugaras gyermekség sütött fel. Egyik kezével megsimogatta a Baczó arcát:

 

- A bácsi jó, olyan jó, mint a nagyságos bácsi.

 

- Ki az a nagyságos bácsi? - kérdezte Baczó.

 

- Az egy öreg bácsi, reggel mindig ott ül annál az asztalnál. Az mindig cukorkát ad nekem, és hí, hogy menjek hozzája a lakására.

 

Baczó Mózes arcán árnyék lebbent át. Aztán elvette Kutassy elől a folyóiratot, odatartotta Piccavia-képét a gyermek elé:

 

- Na, baba, ha megmondod, mi ez, kapsz ezer koronát.

 

A gyermek édes bölcsességgel vizsgálta végig a képet. Ujjaival követte a csövek vonalait, biggyedt kis alsó ajakával követte ujja mozdulatait. Aztán nagy biztosan kiáltott fel:

 

- Ez kávémasina!

 

A társaság kacagott. Baczó Mózes szelíd kémleléssel mondta:

 

- Nem fiacskám. Ez egy mama, a te mamád.

 

A gyermek még egyet pillantott a képre, aztán ömlő mézű édes kacagás gőgicsélt ki belőle. Fürtjeit belerázta kacagásába:

 

- Oh, nem... ez hülyeség... az én mamám szép asszony volt, nem masina.

 

Baczó Mózes mély, forró, belső zokogású csókot adott a gyermek arcára. Aztán kezébe nyomta az ígért ezer koronát. Kutassy, Virányi Adél és Lubinszky nagyon finnyás arcot vágtak. Sárkány tanár úr ködbe merülő szemmel a jelenet szociológiai törvényeit próbálta megállapítani. De a Bihari Jóska, a Kassai Szabó István, a Császár ügyvéd szemeiben egyazon fényesség gyúlt fel. Az eltemetett apaság mint meleg jósághullám csapott át a bitangjában kószáló legényeken. Mindszenty Margit pedig ölelésre szétvetett szemekkel nézte, hogyan csókolja a fiatalember a kislányt. És ezen a csókon át beléje lobbant: milyen nagyszerű élethullám lehetett az a férfiölelés, mely világra szerette ezt a csodálatos gyermeket. Testében millió csók mozdult fel, kiragadta a kislányt a Baczó öléből, összevissza csókolta haját, arcocskái zsenge duzzadását, felfényesedő nyakacskáját. Csókjai közt kacagott, mint egy megkefélt boldog kanca, és cirógató szavakat dobált rá: - Édesem, aranyom, cukros! - Azután ő is pénzt adott a gyermeknek, letette a földre, s üresen nézett maga elé, mint egy özvegyen maradt ölelés.

 

A kislány továbblengett a meggyérült vendégek között. És mintha a boldog nap izenete volna, mintha dús kalászú mezők csókját hozná az éjszaka megfáradottjainak: a gyűrött arcokon, a keserű ajkakon egy percre mindenütt mosolygás fakadt. Mikor a gyermek kiment a kávéházból, egy percre megállt a küszöbön. Vad mostohája, az éjszaka, feketén állt mögötte. A kislány egy dal végső futamát dalolta, odamosolygott Baczónak, s halvány sugárzása beletűnt a sötétségbe.

 

Mind sűrűbben hangzott fel: fizetek! Fizetek! - Ernő félig hunyt szemmel, egyforma mozdulatokkal járta örök robotját. A zsenitársaság is oszolni kezdett. Pont egy órakor Sárkány tanár úr távozott, mert diétája nem engedett további éjszakázást. Aztán Virányi Adél, Kutassy és Lubinszky álltak tovább. Császár ügyvéd az ökleire nehézkedve édesen aludt. Az árnyékszéknéni seperni kezdett a kávéház egyik csücskében. A felvert por nehéz szaga, az asztalok alól előkotort szemét és szivarcsutkák végtelen szomorúságba folytatódtak a lelkekben. Mindenki menekülni igyekezett egy új, enyhébb szomorúság felé. Már a tábornok léptei is ráharsogtak a fekete aszfaltra. Baczó Mózes fizetett.

 

Mikor a kávéház ajtaján kilépett, majd összeütközött Mike Mártonnal. A festő rámordult:

 

- Vigyázz, marha!

 

De akkor felnézett, megismerte Baczót, kinek szüleinél többször megfordult Kolozsvárott. Megenyhült zordsággal mondta:

 

- Te vagy az, öcsém? Jobban tennéd, ha aludnál ilyenkor. Te még fiatal vagy, te még aludhatsz.

 

Azután a ráeső lámpafénynél egy nagy beolvasó pillantást vetett a fiatalemberre:

 

- Nem szeretem az arcod. Mit szólna szegény anyád, ha látná. Te is a mi utunkra kerülsz. Pedig annál olcsóbb egy töltött pisztoly.

 

Elköszöntek. Baczó lassú léptekkel ment a nehéz forróságú nedves éjszakában. Még nem volt az Egyetem előtt, mikor lépéseket és forró lihegést érzett maga mögött:

 

- Mózes, Mózeske, állj meg!

 

Baczó bágyadt kedvetlenséggel fordult vissza:

 

- Mit akarsz, Margit?

 

A lány forró horzsolással ért Baczóhoz:

 

- Gyere hozzám, Mózeske, ma gyere hozzám. Engem sohasem öleltél úgy, mint azt a gyermeket, olyan egészen. Mindig csak félig voltál az enyém. Gyere most hozzám.

 

- Ugyan hagyj, nem vagyok én ménló! Menj vissza a kávéházba, költsd fel Császárt, az robotra végzi az effélét.

 

Dühösen és undorodással mondta ezeket a szavakat. A lányból sírás csuklott fel. Ijedten állt az éjszakában. De mikor a fiatalember a Kecskeméti utca szélére ért, s előtte állott a Kálvin tér nagy fekete üressége, már érezte fellobbanása ernyedtségét s valami szégyenfélét is. Talán az az egyedülvalóság kevésbé sajgott volna? Talán az az izzó állati hús mégis társ és menedék lett volna? Megfordult: hátha követte a lány. Bekiáltott az utca nagy hallgatagságába:

 

- Margit! Margit!

 

Nem jött felelet. Egy nagy csepp esett a fejére. Aztán nehéz omlással megeredt az eső.