A világháború vége felé jöttem arra a meggyőződésre, hogy Magyarországon a harminc-harmincöt évnél idősebb generációktól nem sokat lehet várni a magyar jövő átalakító munkájában, mert ezeknek a generációknak a lelke még annyira a háború előtti korban ránk nézve már óvilágban gyökerezik, látási formájuk, közéleti moráljuk, szociális világnézetük annyira a háború előtti magyar állapotoknak az eredője, hogy képtelen átmenni azon az átalakuláson, amely a most vajúdó új korhoz szükséges. Természetes, hogy igen számos kivételt én magam is látok ez alól az állításom alól.
Mert új kor jön, és minden tettünk gyökerénél annak a mély belátásnak kell lennie, hogy csak általános és gyökeres változás hozhat nekünk egészséges jövőt. Hazafiságunk, kereszténységünk, antiszemitaságunk egészen más kell hogy legyen, mint amilyen volt a világháború s az idegen uralom nagy tanulságai előtt.
Március 15-én végigkódorogtam a várost, s be-bekukkantottam az ünnepségekre. Megvallom, igen sok szomorúságot és még több undorodást szedtem föl. Szinte hihetetlen, hogy a lelkeken mennyire nem hagyott nyomot az utolsó hét év irtózatos tanítása, s hogy a magyar psziché ugyanazzal a mozgásokkal, ugyanazokkal a frázisokkal robotolja a maga meddő mechanizmusát. Emberek, akik alig haladták túl egypár évvel a harmincat, ugyanazzal a vak szemű beállítással beszéltek negyvennyolcról, ugyanazokkal az általános, undorító frázisokkal, mikkel különben a derék, jó Orbán Balázsék akarták ékesíteni a maguk hazafias táncukat. Petőfi éppen úgy Tyrlaeus, a "tél jégbilincseit" föloldó tavaszi fuvalom, éppúgy lengedezik ezekben a lelkes szószátyárságokban, mint hetven év óta. Az "eszme", a "szabadság" s az "idealizmus" s más hasonló gaz és undorító nesze semmi, fogd meg jól szavak épp olyan nagy kongással vágódtak a hallgatók elképedéséhez, mint a világháború előtt. Hogy aztán mi az az "eszme", mi az a "szabadság" és mi az az "idealizmus", azt magyarázhatja mindenki úgy, ahogy akarja, azaz voltaképp nem is magyarázza senki sehogy, hanem leönti őket lelkesedési generálszafttal, és kész a patentos, megbízható hazafiság. Ó, jó szavak, ó, jó szavak, ezek, a csizmadia és kéjgázszerű böfögések, ilyenekből olyan hamar össze lehet gargalizálni egy svungos szónoklatot, s Kossuthnak vagy legalábbis Demosthenesnek hihetjük magunkat. Arról aztán, hogy mi volt negyvennyolc a magyarság számára, arról abszolúte egy kukkot se hall a közönség. Megrugdostuk a jó öreg kamarilla hátát. Kossuthot, Petőfit körül-gyomorfölfordultuk a legémelyítőbb frázisokkal, mondtunk egypár kongó, nagy semmit a magyarságról, volt taps, volt bődülés, mi kell még egy derék március 15-éhez?
Egyáltalában, az önképzőkör kezdi veszélyesen elárasztani Magyarországot. Mindenkinek megvan a maga kis stílusa és szónoklási hajlandósága, s csak az alkalmat várja, hogy a derék, jó közönséget elárassza vele. Egyesületek, melyek azért alakultak, hogy új Magyarországot teremtsenek, első teendőnek azt találják, hogy mindenekelőtt lapot alapítsanak, amelyben a kilenc múzsa összes törvénytelen viszonyának idétlen embriói vonulnak föl. Az ipari munkafölosztás szerepe kezd pompásan érvényesülni az irodalomban is. Mint ahogy egy nagy cipőgyárban egyik munkás egész életében mindig csak felsőbőrt készít, a másik pedig sarokflekkeket, úgy X író naponta hat irredenta verset készít, Y író ugyanannyi antiszemita novellát, Z író keresztény, nemzeti, fehér, destrukció ellenes ódákat és így tovább. Ezzel a beteg jelenséggel rokonnak tartom az asztaltársaságok alakítását is. A hazafiasságnak ez nem a legújabb formája, fájdalom, legtöbbször csak abból áll, hogy jól beszopunk a jóból, s a poharak s a hagymás rostélyos falatjai között hazafias frázisokat kérődzünk egymás képébe. Ezalatt a zsidó tanul, dolgozik, gyűjt és hódít, a magyar középosztály pedig rongyolódik és halad a végső megsemmisülés felé.
Virradat, 1921.III. 25.