A magyar protestantizmus jövője

Félreértések, múló ellenségeskedések, személyes vádak mindig érik azt, aki valamely közösség megújhodó életakaratának a kifejezője. Megsértett érdekek, megrögzött gondolkodásmód, s meghatározatlan érzések hajtják ellene sokszor a legjobb hiszemű embereket. Különben is minden társadalom makacsul védi a maga megszokott mechanizmusát. De el kell nyelni minden keserűséget, de erősnek kell lenni a kapott sebek és igaztalan ítéletek közepette. A megírt gondolat eltiporhatatlan erő, és ez a küzdő igazi arca. Dolgozni kell, vetni kell, s mindennap új örömmel kell vállalni a belénk született feladatot. Amíg egyetlen mag van, mely csírába indul, nem szabad kétségbeesni az élet igazságtétele felől. 

Többször kifejtettem már, hogy a magyar protestantizmusnak kettős tartalma volt. Az egyik a múló, a keletkezési korából előálló, s az eltűnő történelmi állapotokhoz kötött. Ez ellenzéki szerepe volt a katolikus kereszténységgel szemben. Ez a szerep már teljesen a túlnőtt, tökéletlenebb múlté, ez a szerepe megszűnt. Kifejtettem, hogy a lelki fejlődés mai fokán a vallás igazán hitvallás, lelki pozitívumoknak az összege, építő világnézet, énemnek, s az egész világegyetemnek termékeny egysége, mely egy egyetemes nagy céllal ad értelmet az emberi küzdelmeknek. Ma nem lehet hitemnek egy része az, hogy a szomszédom hitét tagadjam. Ma egyik keresztény hit sem süllyedne le olyan alacsony szerepű viszonylagosságba, hogy az új nemzedék lelkébe azzal a hatalommal ültesse át tanait, hogy mit nem hisz egy másik hitvallásból és mit hisz másképp. Az ilyen vallásnak nem volna több értéke, mint egy múló politikai ellenzéknek, melynek összes jelentőségét a tagadott kormány szabja meg. Az ilyen vallás a meddő kritika s az ellenzékieskedő szellem beoltásával minden egység és minden hit alapját rombolná le a fiatal lelkekben, s így önmagát is megsemmisítené. Katolicizmus és protestantizmus, ma két arca a magyarság lelki megszervezésének ugyanazon célra: az örök emberi fejlődés megvalósítása a magyarságban a keresztény világnézet építő erejével. 

És itt kapjuk meg a protestantizmusnak másik, múlhatatlan tartalmát. A magyar protestantizmusnak, mint a kevésbé kötött kereszténységnek, mindig az idők élén kell mennie, s beleasszimilálnia a keresztény magyarság lelkébe minden termékeny, új emberi gondolatot úgy, hogy a magyarság termőegysége és morális egyensúlya bántódást ne szenvedjen. 

Katolicizmus és protestantizmus két különböző feladata, funkciója a keresztény magyarságnak. A katolicizmus lényegbeli feladata az, hogy megőrizze azt, ami minden időtől függetlenül, örökké valóan lelki alapja az emberi termésnek. A protestantizmusnak pedig, hogy állandóan fölszívja s belealkalmazza ebbe a lélekbe az emberi ész és munka új meg új eredményeit. Tudom, hogy ez a megkülönböztetés kellemetlen félreértésekre s egyoldalú magyarázatokra adhat okot, de itt nincs helyem bővebben kifejteni, s jóhiszemű ember nem fogja rossz értelemben venni. 

A magyar protestantizmus megújhodásának mai korában tehát a vallástanítás a legalacsonyabb foktól fölfelé egészen más, mint amilyen az elfogult, küzdelmes századokban volt. Ismertetjük ma is a felsőbb tanítási fokozatokban a más keresztény felekezetek hitét, de minden ellenzéki megjegyzések nélkül. Mert ma tudjuk, hogy a más felekezetek hívei a maguk tanait ugyanannak a lelki folyamatnak az alapján hiszik, mint mi a mieinket. És így támadó kritikámmal könnyen ezt a hitet termő lelki folyamatot ölöm meg saját tanítványaimban is. Saját hitünket pedig csak állító, pozitív formákban adjuk át a lelkeknek. Elmondjuk például, hogy a kálvinizmus mit hisz Istenről, Jézusról, a megváltásról, az ember rendeltetéséről stb. De sohasem tesszük hozzá, hogy mit nem hisz ezekről. Éppen úgy, mintha azt kérdik tőlem, hogy ki vagyok: megmondom egyszerűen, hogy ki vagyok, és nem sorolom föl egyenként a föld ezernyolcszázmillió emberét, külön harsogva mindenik neve mellé, hogy ő nem vagyok. 

A magyar protestáns hitéletnek ez a tiszta pozitívummá változása hozza magával azt is, hogy a lelkiismereti szabadságnak s az egyéni fölfogásnak nem fogjuk azt a határozatlan, s korlátlanul tág fogalmat adni, melyet az elmúlt harcok szükségszerűségében sokszor adtak nekik. Ez a pontosabb meghatározása, elhatárolása az egyéni vizsgálódás jogának különben visszatérés Kálvin eredeti fölfogásához. Minden közösség lelki termésének, morális alapegységének bizonyos alapelvek a biztosítói, melyekhez senkinek sem szabad hozzányúlnia. Ezek az alapelvek dogmák, és nem esnek az egyéni vizsgálódás önkénye alá. El kell fogadni azokat, mint ahogy tüdőmnek el kell fogadnia a levegőt, ha élni akar. Hangsúlyozni kell a tanításnál, hogy a protestáns világnézetben is vannak a hitéletnek és a keresztény morálnak ilyen alapelvei, melyeket el kell fogadni, mint a születést és a halált, melyek nem eshetnek egyéni disputa alá. Még akkor sem térünk el a nagy reformátorok eredeti szándékától, ha a közösség tekintélyi elvét az egyénnel szemben a Biblia magyarázásánál is hangsúlyozzuk. Az, hogy nekem emberi méltóságommal született jogom van, hogy repüljek, igen szépen hangzik. De ezzel a gyönyörű elvvel azért egy méternyit sem fogok tudni repülni, s ha egy harmadik emeletről érvényesíteni próbálom ezt a zengzetes jogomat, a nyakam szegem bele. Cseber Kata és Kapta János a Biblia legtöbb részéből vezető nélkül csak zavaros szó-ködfoltokat szívhatnak fejükbe, s nem tudom, hogy magyaráznak meg olyan részeket, melyek fölött tudós teológusok századokat vitatkoztak. Biztosítani kell az egyénnek azt a szabadságot, mely szellemi termését lehetővé teszi, de távol kell tartani mindent, ami meddő kritikai elfejlődésre s szellemi anarchiára vezet. Pozitív világnézetet, építő lelki erőket, egységet, szolidaritást ad a jövő protestáns hitoktatása a magyar léleknek. 

Sajátos hitéletének kiépítésén kívül természetesen kulturális, szociális és gazdasági feladatai is vannak a magyar protestantizmusnak, mégpedig mind a három téren úgy kell az életet építenie, hogy minden tényével az egyetemes magyar lelki egység megteremtésén dolgozzék. Az itt elébe álló nagy feladatok megvalósítására mindenekelőtt a papnevelést kell lényegesen átalakítani. Sok kritika érte a protestáns papságot, és nem volt mindenik igaztalan. De nagy mentségére szolgál a régi századokhoz szabott teológiai nevelés elégtelensége és időszerűtlensége. Jól értsenek meg. Nem azt mondom én, hogy a négy év alatt ne tanítsák meg mindazt a teológiai tartalmat, melyet szükségesnek vagy szent tradíciók követelményének tartanak. De bizonyos, hogy ezt a tartalmat korszerűbb tanítási móddal lehet úgy tömöríteni, hogy a négy év alatt még igen sok idő maradjon másra. Ez alatt az idő alatt tanítani kell mindenekelőtt praktikus és elméleti gazdasági (kertészed és mezőgazdasági) ismereteket. Ne történhessék meg az, hogy a falura kerülő pap nem tudta, hogy a zab a búza vagy a búza a rozs. Lehessen a pap vezetője és ösztönzője a falunak a modern mezőgazdaságban és kertészetben. Ismerje meg a fiatal teológus kora szociális problémáit, a munkáskérdés, a szociális küzdelem megoldandó feladatait. De nem valami ködös, nagy feneket kerítő elméleti vagy történelmi elvonásban, hanem a jelen Magyarország és Európa szociális küzdelmének helyes megmutatásában. Ilyenformán ismerje meg kora politikai, művészi és irodalmi törekvéseit. De mindig minél kevesebb elmélet és szóformák, minél több összegező megmutatás a kor jelen viszonyaiban, a múzeumokban, a koncertekben, a jelen szépirodalom kiválóbb termékeiben. 

Pompás harcos legyen a kikerülő protestáns pap, ki úgy ismerje kora lelki térképét, mint jó hadvezér a maga csataterét. A falusi pap, ha más felekezeti pap van a faluban, azzal társulva, ha nincs, egyedül fogjon hozzá faluja megszervezéséhez, belevonva a vezetésbe a tanítót, a jegyzőt, s más erre alkalmas elemeket. Ma talán még sokan fognak mosolyogni azon, ha azt mondom, hogy a falu legfiatalabb népét (819 év) a cserkészet keretében kell megszervezni. Ez a forma a legalkalmasabb a szolidaritás, a fegyelem, a magyar katonai erények beidegzésére, s igen sok kulturális és gazdasági ismeret beoltására. Az ennél idősebbeket részben egy mintakertészet és mintagazdaság mellett, részben egy olyan, minden faluban meglévő kulturális szervezettségben kell nevelni, mely könyvtárat, lapokat, előadásokat ad a népnek, cselekvőleg is belevonva a falut a műkedvelői előadásokba, a zenébe és énekbe. Mozialapra kell gyűjteni mindenütt. Egy mozielőadás segítségével többet taníthatunk, mint tíz, csak szóbeli előadással. 

Ilyenszerű tevékenység kötelező legyen a papra, mint az úrvacsoraosztás. És ha már az istentiszteletnél vagyunk, legyen szabad egy igen félénk megjegyzést megkockáztatnom. Okvetlenül szakítania kell a protestáns prédikációnak szörnyű elvontságával. A "bűn", az "erény", a "sötétség", a "világosság", az "eszme", az "igazság" stb. szavak minden közelebbi tartalmi meghatározás nélkül nagy mitológiás szóképletekben szoktak szerepelni, s a végén győz a "világosság", az "eszme", az "igazság". Az ilyen általánosságok semmit nem adnak a léleknek, legfeljebb egy kis álmosságot. Nem a "bűn"-rő1 kell beszélni általában, hanem egy pozitív lelki témát kell felvenni, egy napjainkban sokszor előforduló, s a közösség szempontjából fontos lelki tünetet, azt egy pozitív példához kötni, s tapintható tanulságokat vonni le belőle. Hiszen a Biblia roppant tárházában a mai élet minden jelenségéhez találhatunk kiinduló pontot. Nem az a fő, hogy teljes hangunk kibonthassuk, hogy szép mondatokat mondjunk, hanem hogy egyszerűen mindennapi igazságokat és igazi morális és emberi megindulásokat raktározzunk el a hallgatókban. 

A városi papnak természetesen inkább kulturális és szociális tevékenysége van. Eljön-e az az idő, mikor a protestáns pap élete legszebb feladatának fogja tartani, hogy a munkásság kulturális és morális megszervezésében vezető tényező legyen? 

Az ide vonatkozó összes kérdés feldolgozása egy kötetet kívánna. Itt csak az út irányát lehetett megjelölni. Kerültem a kritikát, letompítottam hangom riasztó erejét, mert nem akartam senkit bántani, semmi érzékenységet elijeszteni. Minden jó szándékot szeretnék megnyerni egy olyan megújhodásnak, mely új, termékeny szolidaritást jelentene a magyarságnak, és vigasságos, építő fejlődést a magyar protestantizmusnak. Azok, akik nem szeretnek engem, ne azt nézzék, hogy ki mondta ezeket, hanem hogy mit mondott. És ha találnak valami hasznosat benne, legyenek jóakarattal iránta egyházuk és fajuk érdekében. Mennyit lehetne a dús erejű, fiatal magyar fajjal megvalósítani, ha egyszer akarnánk akarni! 

Virradat, 1921.III. 27.