Szabó Dezső: 
Tanárok

 

I.

 

Az utcákon vásár, demokrácia és március nyüzsgött s Mazokay tanár úr bemenekült karszékébe, csak azért is a kályha mellé, el, el legmesszebb az ablaktól s maga elé tartotta egy vaktában előrántott Quintilianus hűvös lapjait. Oda tartotta tágra meredt, életre éhes szemei elé, odatartotta nem vénülhető forró szíve elé, mint ahogy az aszkéta a világ és teste közé teszi a ciliciumot, az apáca a fátyol sötét, hűvös lemondását.

Mazokay tanár úr félt a vásártól. A vásár alku, dühös rángások és torz mimikák. A vásár csaló és csalt ember, költözködő piszkos pénz, elhullott szemét. A vásár a szépség, az álom: a lényeg szerint való ember lehetetlensége s Mazokay tanár úr félt a tolongástól és félt a szeméttől. Életét egy bizonyos módszerrel szitálta meg, amit ő szeretett hó-eke szisztémának nevezni. Hosszú, makacs meneküléssel odaszoktatta szervezetét, hogy szemei a reflexek ösztönös készségével dobtak félre minden csúfat a beléje rohanó életből, mint ahogy a hó-eke félrelöki a torlott havat a futó mozdony elől. Ez a nemlátás már életének egy nem tudatos, szervi védekezése lett. De azért ez a megszűrt élet valahogy mégis az egész élet volt benne. Mert a kitagadott dolgok is - mégis - benne voltak, mint egy megokolatlan állandó melankólia, mint egy lelke mélyét megülő, csendes, titkos szorongás.

Félt a demokráciától, mint ahogy volt szeretőjétől fél az ember. Mikor Mazokay tanár úr fiatal volt - lehet erre a fiatalságra azt mondani, hogy volt? - szuronyos, vas lépésű vélemények jöttek ki lelkéből, mint hadseregek a mese-zsákból. Nagy szavakban, széles mondatokban ölelte magához az embert, minden embert. Azután Mazokay tanár urat súlyos tények ütötték orron s az a vér, ami ki-kibuggyant ezekre az ütésekre, életének esszenciája volt. Most már úgy volt a demokráciával, mint aki tizenhatéves ideálját évtizedek múlva egy vén kokottban találja újra fel. Amit megfog szemével, csak szomorúság, undor s megcsúfolt illúzió, de az ő múltjának a darabja s hajdani akarata a szépség, a jóság felé. Meg is tiltott régóta minden véleményt magának s még a kaszinói választásokon sem szavazott. De a kis város fiataljai, akikben ficánkolt a jövő, valahogy megérezték benne a széles emberi horizontot s szabadelvű és radikális nevekkel örvendték magukénak. Ő néha hallotta ezeket az osztályozásokat, szelíden mosolygott, mintha ilyeneket hallott volna mondani: ez az ember köröm, vagy: ez az ember szem, vagy: ez az ember haj. És nem ilyeneket: ez az ember szem, száj, fül, egész test, egész élet, minden élet.

De legjobban márciustól félt Mazokay tanár úr. Mikor a kis város kövei először melegedtek át, a kanálisok szaga érezhetőbb lett az utcákon s a vén házak boltos kapui - mindmegannyi fogatlan vén száj - visszaemlékezték a télen elnyelt szemetet, Mazokay tanár úr ki nem élt élete, ötvennégy évének makacs, félénk szüzessége felsajgott, mint a sóval hintett seb. Oh, hogy megmélyült minden benyomás, milyen hosszú utórezgése lett minden hangnak. És minden rezgés sajgó fájdalom lett az élete mélyén, a magára maradt férfi egyetlen nagy sírása. Hirtelen, pillanatról-pillanatra nagy melankóliák szakadtak rá, mint valami bő zápor s úgy fájt a verkliszó, a lehangzó ének, a tavaszi korzó megvidámult színei. Éjjelente arra ébredt, hogy szemei tele vannak könnyel és sóhajt, sóhajt, magával szakító omló sóhajtással. Vagy hogy énekelni, táncolni szeretne.

Énekelni, táncolni! Mazokay tanár úr kis, törpe zömök testét - olyan törpe és zömök, hogy púposnak látszik tőle - összegombolyítja a nagy Quintilianus mögé s mély, nem ernyedt tüzű nagy szemeire felteszi pápaszemét, hiszen ez a pápaszem is védelem önmaga lírája ellen. Aránytalanul nagy, okos, őszbe csillanó barna feje lesüpped mellére s olyan mereven nézi a betűket, hogy még a könyvet sem látja.

Négy óra harminc perc, az ajtó kopogás nélkül megnyílik s a küszöbről Reiter tanár úr sovány végtelensége szúródik az űrbe. A hosszú reverendába tokolt pap-tanárnak tégla alakú a feje, tégla alakú a homloka, az arca, a szemei, a teste, a lába, az egész ember a tégla idom megsokszorozott avatarja. Szájának kinyitó téglájából hidegen, acélosan jönnek a szavak:

- Készen vagy, kolléga?

Reiter tanár úr húsz év óta körülbelül a hétezredik félötórakor nyit be, mindig ugyanilyen nyitással, ugyanezekkel a szavakkal, ugyanazzal a hangsúllyal. Még a kolléga helyett sem mondaná sohasem azt: Pista. A kolléga szó a hivatás megőrzött komolysága, valamiképpen egy második reverenda.

- Mindjárt, mindjárt! - Mazokay tanár úr kigurul a székből, mint egy földre ejtett pamut-gombolyag s Quintilianus gyorsított nehézkedéssel csapódik az asztalra. Mazokay tanár úr a tükör elé áll, nagy, alig őszes barna bajuszát jóakarattal kétfelé simítja, valami fájdalmas pártfogó tekintetet vet a tükörbe, felteszi más három fejre elég széles barna kalapját s megindulnak.

Megindulnak s egy méternyire már folyik a vita. Ez a vita húsz éve tart s tárgya minden, ami van a világon, tünemények, dolgok, emberek. Húsz év óta mindig Reiter tanár úrnak van igaza, de még mindig nincs elég igaza ahhoz, hogy a vita még egy életre el ne tartson, Reiter tanár úr az egyetlen ember, akivel szemben Mazokay tanár úr még valamilyen szellemi álláspontot elfoglal, ellenkezik, vagy helyesel. A hosszú idő alatt bizonyos technikai megegyezés is jött létre közöttük. Mivel Reiter tanár úr hosszú lábai éppen négyszer akkorát lépnek, mint a Mazokay tanár úr kis zömök oszlopkái, Reiter tanár úr egyet lép, akkor megáll, súlyos érveket és széles mozdulatokat ad le s az alatt Mazokay tanár úr négy gyorsított lépéssel behozza a térbeli különbséget. Mintha e két ember valami időmértékes vers örök mozgásra felhúzott sémája volna. Reiter tanár úr zúg:

- Disznóság, az a Jackó megint saját Budaspesti Hírlapom adta el nekem. Letépte a szalagot s azt mondta, hogy a példányom nem jött meg és ő vett egy másikat. Ma már mindenki lop. Ilyen pedellust is csak a magyar állam tart.

- Ugyan, a szegény ember csak nem élhet meg havi hatvan koronából, mikor egy pár cipő negyven korona.

- Nem élhet meg! Hát ez elég ok, hogy lopjon. Nem élhet meg! Szép érv! Ez a te tanításod. Kár, hogy nem hallják a fiúk. Mazokay tanár úr azt tanítja, hogy aki nem élhet meg, az lopjon. Nem élhet meg!

- Én nem azt mondom, hogy mert nem élhet meg, lopjon, hanem azért lop, mert nem élhet meg. És amíg lopás van a világon, a szegény ember lopása nem külön bűn s ő nem külön ok. Az összes lopás egyetlen egy bűn s ezt az egy bűnt megölni nem lehet.

- Úgy beszélsz, mint a Fisch ügyvéd, ezt is a Herzben tanultad tőle. Újabban úgyis mindig együtt tisliztek. Az ügyvéd persze barátja a tolvajnak.

- Abban már igazad van, Ferenc, hogy szomorú dolog, hogy ügyvéd van a világon, de a világot a szomorú dolgok lökik tovább.

- Tovább, tovább! Mi a fészkes fenét ér ez a tovább, ha mindig rosszabb.

Befordulnak a Kálvária utcába. A hegynek futó utcában gyors egymásutánban jönnek a stációk. Szörnyű szakállas emberek, piszkos rémasszonyok tépik, köpik, ütik az Emberfiát, mindegyik stáció közelebb a Golgotához. Reiter tanár úr, aki mint igen sok pap társa, konzervatív véleményei mellett is dühös materialista, ingerülten kiált fel, nem most először:

- Hallatlan, hogy még a szabadban sem járhat nyugodtan az ember! Hagynák legalább a templomon kívül ezeket a szörnyű figurákat. A huszadik században, az aeroplánok és rádium korában ilyen mumusokkal ijesztik az embereket. És ezek a képek nevelik a gyermekeket. Aztán legyen érzékük a realitás iránt.

Mazokay tanár úr megáll, visszafordul a város felé, mely mindinkább a lábaik alá kerül, valami ünnepélyes jóság önti el. Olyan, mint a szertár óriás baglya, mikor a főigazgatói látogatást várják s a pedellus lekeféli róla az év porát és rendbe hozza tollait. Vasárnapi szélességgel jönnek ki belőle a szavak.

- Ferenc, Ferenc, tudd meg, hogy egy realitás van, a nélkülözhetetlen irrealitások realitása. Nem az az ember, ami, hanem aminek szeretne látszani, amivé stilizálja magát, mert ez az ő életakarata. Nem az a való életünk, amit élünk, hanem amit élni vágyunk, mert ez a lényegünk szerint való élet. A jövő élet, az Isten s mindaz, amit te szent cakkumpaknak nevezel, nosztalgia az után a legjobb után, amit magunkban sejtünk, de amit a mindennapok megfojtanak bennünk. Mi csak addig élünk, amíg gyermekek vagyunk, a többi lassú elhalás. A hit s a szép az üvegkoporsó, ahol Csipkerózsa gyermekségünk alszik s aki imádkozni térdel, lehajlik, hogy saját gyermek önmagát cirógassa meg.

- No, gyönyörű radikális vagy, mondhatom. Marat-Mazokay térdel olvasóval a kezében és szép szavakat gargarizál.

- Radikális! Igen, az vagyok, radikális. Gyökereket érzek magamban, minden ember, minden lélek, minden élet gyökerét. Hogyan legyen egy véleményem nekem, mikor minden egy vélemény emberre ütő kalapács s én úgy sajnálom szegény embereket. Hogy tépdessem a gyümölcsét, ha gyökerét magamban érzem? Én már csak sajnálni tudok.

- Ez az akarat! Hol az akarat? S ez az ember nevel akaratra! Az ilyen ember nevel olyan tanítványt, mint a Beerman Jakab.

Mazokay tanár úr megáll, megzökken, megtorpan, nagy okos fejét elönti a vér:

- Az a gazember nem az én tanítványom, azt úgy vettem át a Kárpátitól. Ő volt két évig az osztályfőnöke. Ma is c-vel írta a disznó a comitiát. Hiába beszél az ember neki. Már az apja sem volt becsületes ember, egy szemeszterben tizenkét szekundát felelt a könyvnélküliből. Tizenkét szekunda egy szemeszterben! Hát becsület ez? Különben ilyen az egész család. A bátyja harminc krajcárt kér el egy nyomorult gallérért!

Felérnek a Cikerére. A megtágult horizont kiveri a Mazokay tanár úr fejéből a Beerman Jakab comicióját. Megállnak, szuszognak és boldogok a rájuk ömlő napban. Mazokay tanár úr leveszi a szemüvegét, megtörli, újból felteszi, de nem a szemeire, hanem a homlokára, kilöki rövid karjait a levegőbe és beszél, beszél:

- Ez szép, ez szép, ez a nyomorult város szép. Nézd a sennói mocsarak fehér gömbölyű páráit, mintha Ithaka szigetén juhok hullámoznának. Ferenc, Ferenc, csak a görög irodalom örökkévaló s a természet mindig Homéroszra emlékeztet.

Tovább mennek, be az erdőbe, melyet már neki lökött az életnek a kezdő tavasz. A kanyargós úton ki-kibukkan ellentétes alakjuk, mintha egy hatalmas makaróni baktatna egy öreg zsemlyegaluska mellett. Egy egy jó hangos mondatjuk kipottyan a verébcsiripelés közül:

- Ha végig nézünk az emberiség történelmén... Tudja az ördög miért, már öt napja nincs tisztességes székem... Erkölcsi alap nélkül nincs nemzeti élet... Az a gyalázatos Schőnberger ma még azt sem tudta, hogy mi a metátézis... etc. etc.

 

II.

 

Ma csak tíz órakor jönnek iskolába a fiúk, a katolikus tanulók gyónnak s a többinek addig szünete van.

Nyolc óra van s a tanári szobában még csak Mazokay tanár úr dolgozik. Egy rettentő halom dolgozat, édes huncut girbe-görbék vannak előtte s ő javítgat. Néha leveszi pápaszemét, megtörli, nem mintha homályos volna, hanem hogy egy-két mondatban kiszakadjon a felgyűlt bosszúság: - A fene egye meg a kölykét!... Ezt bizonyisten megbuktatom... Homorum, homorum! Megpukkad az ember!

Közben, közben leteszi a tollat s lelkének valami titkos szorongására figyel. A nyitott ablakon át hatalmas lehelet fürdeti a szobát s a megtorlott élet tajtékosan habzik ki az akácfákból az ablak előtt. A szemei ilyenkor úgy néznek, mintha magas csúcsról messzi pontra bámulnának. Széles, öreg sóhajtások hullnak le róla, mint túlérett fügék egy furcsa öreg fügefáról.

A szoba a tanári szoba. A tanári szoba, mint az örökkévalóság formája. Nem vettétek észre, hogy hivatal, vasúti állomás, iskola, mennyire az örökkévalóság formái? Egyén és különbség a perc betegsége, norma és sablon az örökkévalóság. A falakon a valaha volt és levő közoktatásügyi miniszterek képe, bő hellyel a valaha leendők részére. A dívány öreg ócska dívány és nem tud visszaemlékezni a színére. A karjai szelíd tanár-fejektől zsírosak (hogyan telt ennyi zsír szegény tanárokból!) és szelíd tanárok idomait őrzi örökbe. Felette a Honfoglalás, az a bizonyos egyetlen Honfoglalás. A polcokon a lexikon, a régi és az új, az új itt is rosszabb, mint a régi, a Műveltség Könyvtára, a Magyar Nemzet története, a tíz, az öt és a két kötetes, a Nagy képes világtörténet, helységnévtár, tiszti névtár, a Sachs-Villate, Kelemen, a kisebbik és a nagyobbik, Ballagi s a Nyelvtörténeti szótár. És komor vászonpalástban a két kötet Pirchala. A két kötet Pirchala, melyben meg van írva, hogy a tanárnak mit kell tennie, mire köteles, mire kényszeríthetik, mire kényszeredik, mit muszáj, mit kell adnia, mit nem vehet, miről kell lemondania, mikor nem illeti munkadíj és mikor kell ingyen dolgoznia, mikor kell hallgatnia s mikor nem szabad beszélnie, mikben kell mozgolódnia, mikben kell megmerevednie, a tanári kötelességek, tartozások, muszájok, tanácsolhatóságok, okosabb lesz így - ez etc. összessége.

A szegletben van a mosdó, a víz-tartály, az örök szappan s egy törülköző, melyen ezer tenyér és nem kevesebb cipő nyoma látszik. Az ajtó mellett egy bús klájderstokk s a szoba közepén a végtelen zöld asztal, körül székekkel. Minden székkel szemben egy fiók van az asztalban, melyek zárából egy-egy kis kulcs feje kukucskál ki. Minden tanárnak van egy ilyen fiókja, benne rettentő titkok és a fátum. Az óra zord, sötét, keskeny ebédlőóra, olyan forma, mint a Reiter tanár úr és majdnem olyan szigorú.

Az ajtó mind sűrűbben nyílik meg s a klájderstokk benépesül két-három s több éves kalapokkal. Negyedtízkor már mind a tizenhat tanár a teremben van. Mindenki elfoglalja a maga helyét, gépiesen, mintegy aludva a maga külön életálmát, mint ahogy a már lehunyt szemű tyúkok elhelyezkednek az ülőkén. A pedellus néha bejön s a semmittevés valamelyik formája után kémlelő körülnézéssel távozik.

Fitóty tanár úr a díványra ül s fél fekvő helyzettel foglalja el a fél díványt. Mikor leül, szól, most hatezredikszer: - Gyújtsunk rá egy stinkátorra! - És rágyújt egy krajcáros büdös cigarettára egy kénköves még büdösebb gyufával. A jó anyagi viszonyban levő embernél ez a cigaretta és gyufa nem gazdasági kényszer, lelki szükség. Ez a cigaretta, ez a gyufa, a melléről hiányzó inggomb, a csokorba kötött piszkos, pettyes nyakkendő, az örök kájzer húsz évi kosztjának megsokasodott emlékével, az örök pepita nadrág, mit egy pár helyen átlyukasztott a rajta felejtett cigaretta, a lyukas talpú félcipő s a harisnya, mely csak azért volt valaha fehér, hogy most a komorság minden árnyalatát viselhesse és a kopott cilinder, amit az egyik ablak sarkába dobott, mindez puha fészek, melyben megpihen az ő nagy-gyermek lelke. Így jár ő mindig húsz év óta, télen nyáron téli kabát nélkül és ezt úgy nevezi, hogy cinizmus. Ez a grimasz, amivel gyógyíthatatlanul jó, tiszta-gyermek lelke visszafiguráz az életnek, mely megtépdeste, össze-vissza karmolta, csúfolta, csalta. Ezekhez a külsőségekhez még vagy húsz állandóan megismétlődő szörnyű cinikus mondást csinált. Szentimentális, lányos, jóságos életét ezekbe a mondásokba bújtatja el, minthogy a sündisznó hasa lágy húsát eldugja kopott tövisei mögé. Az ötvenéves agglegény széles, szemlélődő jósága mindennek és mindenkinek megbocsát s talán csak arra tud egy kicsit haragudni, aki kétségbe vonja a cinizmusát.

Korduba tanár úr és Marusák tanár úr egymás mellett ülnek és tovább gyűlölik egymást. Korduba tanár úr harminchét-harmincnyolc éves ember, teljesen, fényesen kopasz s felgyűlt epéje sötét sárgán verődik ki arcára. Korduba tanár úr valaha, ezelőtt tizenhat évvel, a modern filológia szeminárium ifjúsági elnöke volt a pesti egyetemen s ez a valaha megmászott Davalaghiri keserűvé rontotta az egész életét. El kellett kerülnie Pestről, ambíciója gazdag prérijéről és azóta a tudatlan vidéken senki sem szagolja ki belőle a hajdani szemináriumi elnököt. Eltemetettnek, meg nem értettnek, detronizáltnak érzi magát s gyűlöl mindenkit, a gyermeket, mert sikerül gyermeknek lennie, a fiatalt, mert fiatal, a szépet, mert szép, mindent, ami az erő, egészség és siker valamilyen formája. De legjobban gyűlöli Marusák tanár urat, akinek a német nyelvtanát kell tanítania s aki kiütötte őt a tandíjkezelőségből, mely némelyik évben még százhúsz korona mellékest is hoz. Minden szava, minden gondolata egy harapásra fent agyar, mely a Marusák tanár úr boldog húsa felé kapkod. Tíz év óta belevetette magát az Ember tragédiájába s arról gyárt értekezéseket éhes ambíciója egész dühével, minden elképzelhető címen: Madách Évája és a világirodalom többi Évája, Öngyilkos akar-e lenni igazán Ádám? Miért írta Goethe a Faustot, Madách az Ember tragédiáját és nem megfordítva?, A nő Madáchnál etc., etc., etc. És mindenhol alkalmat ragad, hogy "felületes német nyelvtan íróinkon" üssön egyet. Most, mint általában, ha látják, az Egyetemes Filológiai Közlönyt lapozza és közben csípős megjegyzéseket tesz.

Marusák tanár úr a győztes hideg, megvető defenzíváját merevíti a Korduba tanár úr halhatatlan offenzívája ellen. Marusák tanár úr a szükséges ember, ő az, aki hézagot tölt, sok hézagot, minden hézagot. Egy társadalmi trikó, mellyel minden társas életi meztelenséget testhezállón lehet felruházni. Ír iskolai nyelvtanokat, tandíjkezelő, a játékdélutánok vezetője, önképzőköri elnök, a kaszinó könyvtárosa, a nőegylet pénztárosa, az "Édes Gergely" helybeli irodalmi kör titkára, tiszteletbeli tűzoltó alparancsnok, írásszakértő, a színügyi bizottság tagja, az egyik helyi lap szerkesztője, a helybeli kormánypárt jegyzője, az állatvédő egyesület ellenőre, ad magánórákat, tart kosztosokat, a felesége intim körökben házasságot közvetít, a leánya zongorát tanít, a fia az ő osztályába jár, ott első tanuló s az első díjakat nyeri. Marusák tanár úr segít az igazgatónak írásbeli teendőiben, ő kíséri ki évenként a főigazgatót a vonathoz, ő mond tósztot az érettségi biztosra. Tanítványait két csoportra osztja: olyanokra, akik büntetésből kapálnak a kertjében és olyanokra, akik jutalomból kapálnak a kertjében. Olyan Marusák tanár úr, mint a Bismarck-szigetek bálványistene, minden pórusán egy kéz nyúl ki, hogy életet tépjen az életből s annyira s olyan tömegesen tolong élni, hogy nem ér rá élni. Most, mint az iskolában mindig, sokoldalú levelezését intézi.

Az egyik nyitott ablaknál, lehetőleg behúzódva egy szegletbe, a legrozogább széken ül Sámuelisz, aki már nem is tanár úr, csak tanárka, helyettes tanár. Kezében az örök Kant s kis egérszürke fejét, rövidlátó okos szemeit odanyomja a nagy bölcs könyvhöz s igyekszik úgy hallgatni, hogy mindenki tisztán hallja, hogy ő hallgat. Kant az ő menedéke, mint Fitóty tanár úrnak a cinizmus, Korduba tanár úrnak az Ember tragédiája. Ha nem reggelizik, Kantot olvassa, ha nem vacsorázik, Kantot olvassa, ha nem talpaltathatja meg a cipőjét, Kantot olvassa, ha kis szűz testébe távoli vágyak bégetnek bele, Kantot olvassa. Ezért Kant sohasem szakad ki a kezéből s hosszú sétáin könyvnélkül szavalja maga elé. Ő a helyettes tanár, az emberi nyomorúság legtömörebb strófája, az idealizmus-Csimborásszo, az igény molekula. Ő az örökös Ézsau, akinek nem szőrös a keze, aki még tál lencsét sem kap, de aki mindig éhesen és fáradtan tér haza.

Henc tanár úr a következő világtörténelmi leckéjét tanulja s közben könnyeket ejt az emberiség sorsán. Henc tanár úr agglegénysége minden megspórolt szerelmét az általános ideáknak ajánlotta fel s csak a tapintható embereket gyűlöli. Valóságos szellemi török s az "eszme", a "szabadság", a "jog", a "haladás" s más hasonló ritka materiájú hurik állandó csodás nagy kéjben dörzsölődnek a lelkéhez. Mert Henc tanár úrnak van lelke, sőt túltengően van, mint a töltött libában a meghízott máj. A tegnap a kályha mögé hívta a Sámueliszt, az egyetlent, aki előtt meg meri nyitni lelke háremét és mondta: - Tudja, édes kolléga, hogy három éjjel nem aludtam? - A kis tanárka szemei megtágulva kérdik: - Miért? - Sírtam örömömben, hogy Portugáliában is győzedelmeskedett a szabadság eszméje.

Harói tanár úr levelet ír egy jótállójának, hogy még csak most egyetlenegyszer írja alá a váltóját. Rövid idő alatt nagy összeget vár s első dolga lesz kötezettségének eleget tenni. Közben hatalmas szép homlokán nehéz cseppekben verődik ki a gond. Valaha pénzes gyerek volt, egy kicsit költő, egy kicsit Don Juan és férfitársaságok öröme. Most hánykódik adósságai közt, mint a hulla a habok között. S néha felfázik tudatába, hogy talán hulla is már.

Ott ül még Winkler tanár úr, a pedagógus, aki tangépezetét a "Mintában" kapta s az első osztályosokat is "ön, fiacskám"-nak tiszteli, ami harsogó örömet okoz és aki így mondja, a reáliskolán tanítok, a Koronán étkezem, csak azért, mert egykori Mentora hasonló szelídségekkel pofozgatta a magyar nyelvet. Az öreg Molnár tanár úr, aki ezt az egész nagy életrapszódiát egy mondatba egyszerűsítette, mint az öreg Szent János: - Csak tisztesség, fiaim, csak tisztesség. - Braun tanár úr, aki politikus s a kormányjelöltek kortese, Fischer tanár úr, a mamák reménye, eladó lányok hajnalcsillaga és Bara tanár úr, akinek vadászsága, halászsága, madarászsága, kertészsége az a sok dada, amik közt tanárságának kis gyermeke elvesz. És a hosszú asztal fején komoran, hosszan, sötéten ül Reiter tanár úr, mintha egy Szaharába döfött óriási fekete lénia volna, mutató egy örök napórán és sötét árnyéka mutatná a mulandó dolgok örök ismétlődését.

Fitóty tanár úr kicinikuskodik a Pesti Hírlapja mögül: - Olvasták az urak, hogy a miniszter drágasági pótlékot ígért? Nekem mindegy, én nem fogok több stinkátort szívni. A családosok pedig szaporítási átalányt fognak kapni.

Korduba tanár úrból kifortyan az epe: - Igaz, ez már tűrhetetlen, tegnap megint soronkívüli előléptetés volt a hivatalos lapban. A Szabót tették be a nyolcba, pedig még hetvenen voltak előtte. S mi volt az érdeme, talán hogy egy nyomorult nyelvtant írt?

- Némelyeknek a más boldogulása az ember tragédiája, - döf vissza Marusák tanár úr.

- Mindig lesz igazságtalanság, amíg nem a jog eszméje lesz a szociális élet belső struktúrája, - rezgi Henc tanár úr.

Harói tanár úr: - Én hat évig voltam helyettes tanár s most már kilenc éve vagyok a kilencben s mégis főbeminősítik az embert, ha adósságot csinál.

Fischer tanár úr: - Az embernek egy éjjeli zenét két hétig kell megkoplalnia.

Molnár tanár úr: - Minek a zúgolódás? Ez így van. A pénz nem boldogít. Csak a tisztesség és jó lelkiismeret. Csak tisztesség.

És így tovább, mindenki belecsattogtatja a maga kis életgépét a közös vitába, mintha megannyi felhúzott óra vegyítené egybe a maga kis tik-takját. És mindenki drukkolva várja, hogy fog viszonylani mondása Reiter tanár úrnak utoljára lecsapó véleményéhez. Mert Reiter tanár úr véleménye dárdáját mindig a vita legvégén szúrja ki s ez a döntés. A Pirchala és a Pallas Lexikon után ő a legnagyobb tekintély a tanári szobában. Mazokay tanár úr hallgat, mint rendesen. Ma különben is valahogy nagyon a torkára gyűlt a tavasz. Fáj a szoba, a falak, a hivatal-szagú bútorok, s e papírmasé emberek felrázkódó szokott mondásai. Nagy horizontra volna szüksége s valami zengő, fiatalon telt hang csordul a lelke mélyére. Haragszik magára újból felbuzgó lírájáért és mosolyog is rajta s hogy ne kelljen önmagát sajnálnia, elkezdi sajnálni kollegáit, az élet szegény robot bábuit. S mintha ki akarná segíteni őket a mindennapi kátyúból: - Milyen szép tavaszi nap van ma!

Tíz órát csengetnek. A fiúk nagy barna táblákban - mint titkos erőktől remegő tavaszi földtáblák - valami csodálatos, szent megtermékenyítésre várnak.

 

III.

 

Mind rosszabbul ment a dolog Mazokay tanár úrnál s mind keserűbb lett a napok íze. Valami titkos, fokozódó láz kísértett lelke mélyén. Valamitől félt, valamit eltagadott maga elől, valamit nem akart megérteni. Sétájuk Reiter tanár úrral mind egyoldalúbb lett, csak Reiter tanár úr vitézkedett s az ő visszhangja egy-egy hemmegéssé, igenné vagy nemmé kurtult. Reiter tanár úr szigorúsága is megdöbbent ezen a változáson s aszpirin, melegített bor, umslag, Hunyadi János és szódabikarbóna ajánlásában dobogott ki aggódó barátsága. Orvost, azt nem ajánlott, mert az orvosokat utálta. Mazokay tanár úr elhárító mozdulattal, mindig ugyanazon a hangon felelgetett: - Már nekem mindegy. Majd csak megleszek valahogy.

Egyszerre aztán beütött a reveláció. Mikor kedden délben szobájába lépett, egy levelet látott az asztalon. És ő egy pillantásra tudta, hogy kitől van a levél, hogy mi van benne s hogy mindennek vége. Tudta, és a székbe hanyatlott tőle.

A levélben Kovács főmérnök kedves szavakkal hívta meg lánya, Ilonka esküvőjére vasárnaphoz egy hétre. Ilonka tizenkilenc éves volt, évekig Mazokay tanár úr tanította s azután is a család állandó barátja maradt s hetenként két estét ott töltött. Jelenlétét feltétlenül elvárják.

Az első érzés valami hideg, süllyesztő szégyen volt. Nagy feje lehullott az asztalra s két rövid karjával átkarolta. Felmozdult fájdalmából kiszakadtak e szavak: - De hogy velem ilyen történik! Ötvennégy éves vén szamár!

- Mit mondana Reiter tanár úr, ha tudná, mit mondana az egész város, a kollégák, a fiúk. Micsoda zengő derültség táncolná át a várost. Mazokay tanár úr maga körül látta a város tizennyolcezer lakóját, amint tátott szájukból egy fergeteges röhögés Niagarába csörög egybe a csúfolkodó jókedv. - Hát ezért tanult ennyit, ezért őszül és még hozzája tanár!

Nem ebédelt. Odazsugorodott a kályhához, magányos élete szelíd csataterére, a karszékbe. Néha megtapogatta a hideg kályhát és hűvössége jólesett. Szürke, süket, hideg nagy üresség volt benne.

Egyszer aztán elkezdődött a fájdalom, az egyetlen nagy férfi fájdalom. Mint egy részeg óriás tántorgott elé a sötét űrből és tele toporzékolta lelkét. Mit neki most a város, a fiúk, mit neki még Reiter tanár úr is, mikor fáj, fáj, egész élete fáj az örökre elveszés áttépő fájdalmával. Mire való az ő meddő élete, felgyűlt szeretete, kiküzdött jósága? Mire?

Maga előtt látta a lányt, tapintotta, lélegzelte. Amint a könyvre hajol s szemeiből felgyűlt lelke a megtermékenyülés mély mosolyát veri feléje. Látta nyakának visszavert fényfoltját a könyv lapján, érezte fehér kötényén a frissenvasalás szagát. Ennek a fiatal lánynak felépülő lelkében élte újra vissza, a megfiatalodott rajongás tüzével mindazt, amit valaha szépnek szeretett. Ez volt passzív, meddő életének egyetlen nagy pozitív alkotása, a legcsodásabb eleven szobrászat, ahol a legnemesebb anyaggal a legszebb szobrot alkotta.

Most megértette magányos bolyongásait, a hirtelen rájövő elérzékenyüléseket s azt a titkos, fojtott szorongást, mely mint egy örök cseppkő egyhangú hideg cseppeket sírt élete mélyén. Egy novemberi estén, magányos sétáján, benézett egy nyitott ablakon. Egy asszony kávét őrölt s egy férfi mellette egy gyermeket himbálgatott. Nevettek és mélyen, boldogan család voltak. S azon az este, lefekvéskor, megokolatlan nagy sírás jött rá.

Odaállott a tükör elé. Megcsúfolt, rút kis Quasimodót, egy tragikus sündisznót merevített eléje. Mintha titkos bosszúból a tükör most a legválságosabb percben elárulná s mélyére elrejtené azt az okos jósággal szép öreges filozófust, akit annyiszor mutatott.

Levegő kellett neki, nagy horizont, mellyel teleszívja mellét, hogy kiszoruljon belőle ez a vad kétségbeesés. Képtelen volt, húsz év óta most egyetlenegyszer, bevárni Reiter tanár urat. Felcsapta nagy, széles kalapját s nyomorult kis fájdalmas testét kigurította a szobából.

Gyorsan tipegő léptekkel haladt át az utcákon. A köszönéseket nem fogadta s ez elrémült találkozók egy új francia forradalmat jósoltak, hogy Mazokay tanár úr ilyen szokatlan időben és egyedül megy a rendes séta útjukon. A Kálvária utcában az egyik stációnál megállott. Az olajfák hegye. Az Emberfia szorongva dobja sovány kezeit az űrbe. A tanítványok alusznak, a fák sötétek, a horizont hallgat. - Milyen keresztény minden szenvedés, - motyogta Mazokay tanár úr.

Fenn a Cikerén leült rendes pihenő helyükre, egy óriási tölgyfának székalakú tönkjére, odafordult a nagy síkság felé és nézett.

Élet és kezdet volt a világ. Az anyag reménykedése tele örvendte a roppant űrt, s a májusi erdő folytonosan keresztelőre harangozott. Mazokay tanár úr érezte, hogy e nagy misén ő a felmutatott áldozat, az örök transubstanciatio, az életet futó anyagok átlényegülése emberi fájdalommá, emberi jósággá. Mert mikor belerándult a fájdalom, egész teste-lelke úgy felzengett a jóságtól, mint a megöklözött orgona.

- Valakivel jót kellene tenni. - Ezt mondta magában Mazokay tanár úr szomjasan, a gyógyulás sajgó sürgetésével. Valami nagy emberi fájdalmat úgy odaölelni az ő szenvedéséhez, hogy annak megenyhülése elzsibbassza kivirult sebe kiáltásait.

És ekkor eszébejutott minden vers, dráma és egyéb műfaj, ahol szenvedés és szerelem van, klasszikus, középkori és modern, a Thétis vigasztaló cirógatásától a Victor Hugó crapaud-jáig. A szép ritmusok, mint csodálatos nagy madarak repültek el lelke felett s szárnyaik lebbenése meghűsítette égését. Fennhangon szavalni kezdte Antigonéból:
 

Szerelem, szerelem, te le nem győzhető!
Te, ki megrohanod martalékaidat,
Ki a lány harmatos arcán leselegsz,
Tengerek árjain át tovaszállsz
S nem kerülöd ki a pásztori kunyhót.
Te hatalmad elűl
Meg nem menekülnek a nagy 
Isteni lények, s rabod az
Araszos életű emberiség,
S őrjöngenek, akikre igát te vetél.
 

Őrjöngenek! - Távoli mosolygás fonnyadt ajakára, elővette kis zsebtükrét, maga elé tartotta. Nagy súlyos feje besüppedt zömök, rövid testébe, mintha a fa tövéből kinőtt megtépett, özvegy kenyérgomba volna. Ugyan, hogy festene, hogyha egy kenyérgomba őrjöngeni kezdene. És a felmérhetetlen Alfölddel szemben szegény kis gyötrött emberbogár egy tenyérnyi tükörben bámulta a maga felmérhetetlen tragédiáját. Száraz, hegyes kacagás vonala szúrt fülébe.

- Kolléga, kolléga! Ezért mászod meg te a Cikerét, hogy itt rátalálj ócska blattodra, amit otthon hagyhatnál a vén tükröd fenekén. Oh, vanitatum vanitas!

Mazokay tanár úr felrezzent, eldugta a tükröt, ijedt gyermek arccal rándult Reiter tanár úr felé, kacagást akart erőltetni, de a kacagás visszatört felégő fájdalmába. És az arcán valami olyan kiáltó kétségbeesés csuklott át, hogy Reiter tanár úr, aki nem volt nagyon finom pszichológus, egyszerre komolyra döbbent. Mint mikor a ficánkoló kutya társa hullájára bukkan.

- Kolléga? Kolléga? - kérdezte hüledezve.

Mazokay tanár úr felszepegte megvert életét: - Már nekem... már nekem... - és jobb karjával szomorúan, lemondóan kanyarított a föld felé.

- Van nálam két aspirin. - Aspirin? Köszönöm, köszönöm, jó vagy, te Ferenc. Jó vagy, de nagy szamár vagy.

Nagy szamár! Reiter tanár úr nagy szamár! E bővített mondat újsága megmerevítette Reiter tanár urat. Ötvenöt év óta tapossa Gaea kebelét, de nem volt még a naprendszernek olyan nyílása, mely ezt a hangcsoportot merte volna eléje rezegni. De mikor maga előtt látta vonaglani azt az arcot, melynek húsz év óta ismeri minden zugát s amelyet most még is olyan idegen talánnyá távolított tőle egy titkos szenvedés, méltóságán elcikázott e szúrás és gondolkodva mondta:

- Talán igazad van, kolléga. - Mazokay tanár úrból tömegesen szakadt ki a keserűség:

- Oh, hogyha most meghalhatnék, Ferenc. Ha belerothadnék ebbe a földbe, melyből ezt a szép életet szívja ki a nap. Vagy gyermek volnék és valakinek fia lennék, vagy kutya volnék és valaki cirógatna, vagy szelídített medve volnék, táncolnék és felém örvendenének. Van szomorúbb, mint egy agglegény tanár?

Reiter tanár úr mint egy kihúzott távcső meredt a beszélőre. - Kolléga, te sokszor beszéltél bolondot, de most egész őszintén bolond vagy. Mi a bajod? Nekem csak megmondhatod.

- Adj egy aszpirint, Ferenc. - Az aszpirint egy nagy, verébfióka szájnyitással lenyelte és mondta: - Ferenc, ettől meggyógyulok. - Azután félrecsapta a kalapját s elkezdett hamis, kongó hangon énekelni:

Ha látom a fergeteg elejét,
Begyűröm a süvegem tetejét.

 

IV.

 

Május végén megvolt az Ilonka esküvője. Mazokay tanár úr és Reiter tanár úr is ott voltak. Az utóbbi hetekben Mazokay tanár úr sokat vénült, megsoványodott arcán ráncosan lötyögött a bőr, két halántéka körül mindjobban felcsillogott a dér s a szemein valami szürke láz tévelygett. Sokat panaszkodott a gyomrára.

Az esküvőn jókedvű volt és tósztot is mondott. Tósztot, melyben hangsúlyozta, hogy ő két évvel idősebb, mint az Ilonka apja, majdnem nagyapja lehetne s hogy a szívének mindig a legkedvesebb unokája marad. Szeresse a férjét, legyen jó s lelke maradjon meg a mostani tiszta leánynak. A tósztban volt latin idézet, történelmi citátum, magyar közmondás, mint az egy derék, normális tanártól várható. Nagyon nagyon vidám volt. Különben is az esküvőn olyan egyetemes líra feszengett, hogy még Reiter tanár úr is elénekelte a gaudeamust hajnal felé. Soha még nóta nem hasonlított úgy repülő deszkaszálhoz.

Az esküvőn Mazokay tanár úr elrontotta a gyomrát s öt-hat napig erős lázban feküdt. Erős szervezete hamar legyűrte a bajt. Tíz évet vénült e pár nap alatt. Megszelídült hangjából, elhunyó szemeiből végtelen jóság áramlott ki. Egyetlen egy fiúnak sem tudott szekundát adni ebben az évben, még a Beerman Jakabnak sem. Pedig szigorú tanár volt. Reiter tanár úr nagy szorongással nézte vitatársának széthullását és parancsolón mondogatta: - Kolléga, még június 29-én elindulunk Olaszországba. - Mazokay tanár úr ráhagyta a dolgot.

Közben egy nagy eset esett meg, mely egy kissé elszórakoztatta a tanárokat. Lovagias ügy ütött be az iskolába! Korduba és Marusák tanár úr végre szívük szerint megsértették egymást. A tízezredik összeharapásuk végén Korduba tanár úr kijelentette, hogy Marusák tanár úr egy piszkos stréber, aki jobb volna szesz-vigécnek. Marusák tanár úr Korduba tanár urat egy irigy, impotens hülyének minősítette.

Marusák tanár úr praktikus érzékével Mazokay és Reiter tanár urakat bízta meg az ügy elintézésével, hogy a pap tanár segédsége lehetetlenné tegyen minden vágó-lövő megoldást. Ezek, hogy ne kerüljön a városba ki a dolog, elfogadták a megbízatást. De Korduba tanár úrban úgy túláradt a düh, hogy a Bence patikust és az eposzra éhes, zord lelkületű Micsák fogtechnikust kérte fel.

Este a négy ember összejött a Mazokay tanár úr lakásán. Reiter tanár úr így nyitotta meg az ülést: - Hülyeség az egész, bolond mind a kettő. Mi legyünk okosabbak. Kérjenek bocsánatot egymástól s punktum. Írhatom a jegyzőkönyvet?

- Bocsánat, mordult fel a fogtechnikus - igen kérem a megbízott igen tisztelt urat, hogy felemről nagyobb tisztelettel beszéljen, aki különben bocsánatot nem fog kérni és nem riad vissza semmitől.

Az emberi vér vad szaga áradt ki e szavakból s az emberek bizalmatlanul néztek egymásra, mintha most döbbennének arra, hogy milyen örvény előtt állnak. Csak Mazokay tanár úr ült úgy ott, mintha nem volna ott.

A fogtechnikus elkezdett aztán könnyű kardról beszélni, háromszori összecsapásról, bandázsról s más ilyen epikus dologról. Reiter tanár úr hosszú sötét vonalát felrémült hajszálai tragikusan hosszabbították a plafon felé. Soha az egy dimenzió még nem volt ilyen komor. Végre kitört belőle: - De mit fog ehhez szólni a főigazgató úr!

- A főigazgató úr nincs benne a párbaj kódexben - csüngött ki e mondat-jégcsap a fogtechnikus ajkára.

Reiter tanár úrból nagy hősiességben rohant ki a félelem: - Fütyülök én az urak lovagiasságára, kódexére, mindenre. Mondják meg az urak a megbízójuknak, hogy én azt mondom, hogy szamár, hogy szamár a mi megbízónk és szamarak vagyunk mi mind a négyen, hogy ilyen szamárságokkal töltjük az időt. Ezzel az ügyet a lovagiasság szabálya szerint elintézettnek jelentem ki, alás-szolgája. Gyerünk, kolléga, aludni.

A fogtechnikus elébe állott: - A tanár urat sok mindentől megvédi a reverenda. Asszonyt és papot nem bántunk. De Marusák tanár úrra nagyon kellemetlen következménnyel lesz ez az eljárás. Van még sajtó.

- Ugyan urak, ugyan, urak, - ébredt fel Mazokay tanár úr. És azután okosan, szelíden beszélt nekik, hízelgett a fogtechnikusnak és sikerült megint az asztal köré ültetni őket.

Javában tárgyaltak, mikor valaki sürgetően csengetett. Marusák tanár úr jött be. A megszokott győzelem eltűnt megsápadt arcáról, didergett:

- Uraim, én családos ember ember vagyok, én alávetem magam...

Még felelni sem volt idejük. Új csengetés, egy kis fiú hozott levelet a patikus és a fogtechnikus uraknak:

- Tisztelt Barátaim, a dolgot ne forszírozzátok, vagyok olyan férfi, hogy a hibám jóvá tegyem. Indulatom elragadott és ezért sajnálatom fejezem ki. Az ő bocsánat kérésére nincs szükségem. Én nem vagyok krakéler. Korduba.

A levelet a sodrából kihozott fogtechnikus olyan arccal olvasta fel, mint akinek megvan a maga külön véleménye. Marusák tanár úron látszott, bánja nagyon, hogy olyan elsietve földhöz vágta az epikát. Mazokay tanár úr odaszólt a gyereknek:

- Mondd meg a Korduba tanár úrnak, hogy rögtön jöjjön ide.

Öt perc múlva ott volt Korduba tanár úr, még sápadtabban, mint rendesen. Mazokay tanár úr szólt:

- Uraim, most reggelig mulatunk Korduba és Marusák barátaim örök kibékülésének ünnepén és önök az én vendégeim lesznek. Most a kézszorításukban észreveszik, hogy egyföldiek a jóság szerint. Éljenek!

A becsengetett Borcsa néni hideg ételeket és butéliákat hozott be. Mazokay tanár úr úgy ivott, mint egy olyan kefekötő, aki tipikus kefekötőnek stilizálja magát. Hangsúlyozta a két ellenfél jóságát. Ezek az elmúlt szorongás örömével mulattak s az első összecsókoltatásban már ott volt a fellélegzett emberek kölcsönös boldog amnesztiája. Énekeltek, citáltak, adomákat mondtak s a pikáns részeknél összevihogtak, mint a kis diákok. A fogtechnikus, aki a jelenet elején egy titkos nagyot köpött és odasúgta a politikusnak, ezek tanarak, tósztot mondott a nemzet napszámosairól. Mindenki jó volt a Mazokay tanár úr egybeölelő jóságával. Hajnalban az egész társaság egybecsimpaszkodva ment el, csak a Reiter tanár úr őrizte meg egyénisége különcségét. Mikor Mazokay tanár úr magára maradt a telefüstölt, borszagú szobában, az ételmaradékokkal, üres üvegekkel, szivarcsutkákkal halmozott asztal mellett, érezte, hogy soha olyan egyedül nem volt, mint ma este, és hogy ezután egyedül lesz mindig, kétségbeesetten egyedül még akkor is, ha szánakozni fog, még akkor is, ha jót tesz.

 

V.

 

Végre vonaton vannak, a pesti gyorson, mely kergető lázzal fúródik be az éjszakába. Az ablaknál ülnek, egymással szemben, Reiter tanár úr elszunnyadt.

Mazokay tanár úr nem alhatik. Valami különös érzékenységgel egybetestesedik az egész vonattal. Ő az egész rohanó fekete gép, az ő fájdalmát zakatolja az ki a fekete mezőkre, ő rohan elmúlt napjai elé. Mert a tüzes pernyék és jelzőlámpák őrült vágtatásában előkereng múlt élete, szemének minden rányílása az emberre, minden megszenvedett napja, valahogy beletömörítve ebbe az egyetlen utolsó nagy fájdalomba. Lassanként csodás egységbe olvadt az egész világ, a lefedett szenvedés végtelen, sötét kuszáltsága s az egész komor víziónak ez a rohanó vonat volt a kilüktető szíve.

Az egész úton nagyon szórakozott volt. Reiter tanár úrnak ötször-hatszor fel kellett ráznia társa figyelmét egy-egy vitához. - Mi lett veled kolléga, hogy úgy összementél, mint a tót orgona! Meg nem foghatom, hogy mi bajod van, hogy nekem sem mondod el.

- Vénülök, Ferenc, nagyon öreg vagyok.

Az első élénkebb perce a tengeren volt, azon az éjen, melyen Fiuméből Velencébe mentek. A tenger jó, mint minden, ami végtelen s a Mazokay tanár úr szomorú, tépett filozopter lelkét dagadt vitorlává fújta. Majdnem az egész éjszakát átbeszélgették. Mazokay tanár úr lelkéből a régi bőséggel ömlöttek elő a bölcs jóság szentenciái s a szép citátumok:

- Látod Ferenc, milyen jó itt a tengeren. Mert a tenger egybefoglal, összesít, mint az erdő, a nagy város, a nagy síkság, a gótikus templom, a katolicizmus és a szocializmus. Ugye észrevetted, hogy ha a fogad fáj, mennyire külön testté sajog a testedben, külön élet az életedben. Ilyen külön egésszé fájt foga az életnek az ember. A tenger hűvös umslag s egy percre elcsitítja ezt a fájdalmat. Ez, látod, az egész esztétika és morál titka, mert a kettő egy. Tudod, hogy a kókler Nietzsche volt a leggondolatnélkülibb svindler, akit valaha a természet nagy költőbe bújtatott. Milyen más a Kant óriási, masszív architektúrája az ő egymás nyakába gyötrött torz kínai pagodái mellett. Egy gazdag vad-erdő húsba bújt ötlet-ember. Az ötlet öli meg a mai irodalmat és művészetet, meg a politikát is, melyek nagy ötletemberek csepűrágásai.

- Hát ez hallatlan! Hát nem emlékszel, kolléga, hogy a likerén milyen dühbe hoztál, mert ódát zengtél Nietzschéről, a gyalázatos überkóklerről? - méltatlankodott Reiter tanár úr!

- Ferenc barátom, minden igazság csak az ellenkező igazságával igaz s mindkét igazság olyan arányban igaz és erős, amennyiben kizárják egymást. Akkor a te egyféle igazságod ellen védtem Nietzsche szépségeinek az igazságát.

Reggel a szállodában alig pihentek valamit és egy különös titkos sietséggel kezdték futni Velence szépségeit. Két felszabadult vakációs diák mohó vidámsága fiatalodott rájuk.

Mikor délutáni uzsonnáról jöttek propellerrel a Gran Canalén, a velük szembe jövő propelleren egy fiatal pár ült. Ők szemben ültek a párnak, azok féloldalt, úgy, hogy nem láthatták őket. Mazokay tanár úrnak egész lelke mélyére gyömöszölt fájdalma felrángott az arcára, feléjük nyújtotta jobb karját s tagolatlan hangok jöttek ki belőle. Ilonka volt férjével.

Reiter tanár úr barátjára nézett s az ő becsületes szűzi tanár lelke, mely száraz volt és edzett minden érzelmi bacillus ellen, mint egy füstölt oldalas, ebben a pillanatban megértette, hogy mi történik régóta ebben a szegény embergombolyagban. Elképedt, megdöbbent hallgatott.

A délutánjuk el volt rontva. Szótlanul ténferegtek, nemlátó nézéssel. Reiter tanár úr néha beszélni próbálkozott, de a vánszorgó szavak fennakadtak fogai sövényén.

Mikor este a szobájukba mentek, Mazokay tanár úr a puskázáson kapott diák félő szemérmességével szepegett barátja felé: - Ugye, Ferenc, vén szamár vagyok? Most már te is beláthatod.

És akkor a Reiter tanár úr hosszú, sovány, száraz végtelenségéből szomorúan, szelíden ez a mondat jött ki: - Mindnyájan emberek vagyunk. - És ebben a milliárdszor elmondott mondatban feljött a Reiter tanár úr szépsége. Mert mindnyájunknak megvan a maga egyetlen nagy szépsége, mely életünk értelme és ha ez sohasem jöhet ki arcunkra, meddőn lehulló gyümölcsök vagyunk. Reiter tanár úr élete megteljesedett e mondatban.

Leültek a nyitott ablakhoz és Reiter tanár úr tovább folytatta: - Látod, én is voltam egyszer szerelmes. Az ötödikbe jártam, éppen a Parajnézist tanultuk, meg verset is írtam. - És elbeszélte "szerelme" történetét.

Hosszan mesélte. Naiv, történet nélküli sablonos diákszerelem volt, mely a szeretett lány tudta nélkül játszódott le. De amint mesélte, gyermek napjaik feléjük csattogtak. A nyitott ablakon keresztül beujjongott az esti Velence, a nyüzsgő kanálisról, a terekről, Velence egész roppant koporsójából szétömlő mámorral szállt fel a fiatalság diadala. Lenn a szállóban egy valcerre táncoltak, egy sablonos, szentimentális, őrülten forgó valcerre. És bennük feljöttek a benyelt szépségek örömei s meggazdagodott érzékeik egybe kacagtak az izzó életnek. És minden: emberek, hangok, paloták, múlt s az ő belső fátumuk belekeringett ennek a valcernek a forgásába, Mazokay tanár úr felugrott, átnyalábolta Reiter tanár urat és az Úr születésének 1912. évében július 3-án este 11 óra 27 perckor a naprendszer két legkomolyabb vén filozoptere egy valcerbe torzított őrült kalamajkát járt a tenger arája keblén. Mikor, lélegzetfogytán, visszaszédültek székeikbe, Reiter tanár úrból, a líra örök tagadásából, a két kötet Pirchala legmerevebb oszlopából, az országos tanáregyesület választmányi tagjából, mint a szellentyűn kitört fütty, szökött fel a líra:

- Milyen szép a világ, Pista! - Igen, igen, így mondta: Pista, és nem kolléga. És ezen a nagy egybe gabalyodott világon, a fáradt Isten szilaj hallucinációjában, soha még melegebb emberi csoda nem történt.

Mazokay tanár úr elámulva elérzékenyülve, élete gyökeréig vigasztalva a meleg szótól, a meleg szóban feléje hajló vigasztaló embertől, boldogságtól dadogva kérdezte:

- Nem vetted észre, Feri, hogy ezek a velencei taliánok milyen alveoláris s-et mondanak az - i előtt?

 

1916. 15. szám