Szabó Dezső: 
Szezám tárulj

 

I.

 

A gyermek tizenkét éves volt. Eddig még nem élt, csak csodálkozott. Amint beléje folytatódtak a dolgok, azt hitte, hogy ez a végtelen hemzsegő mese véges-végig az ő énje. Minden mozdulata, minden szemnyitása egy új kísérletezés, új meglepetés volt a mese folyásában.

Szerette a mamáját, de mennyire nemcsak a mamája volt a mamája. A kertjökben volt egy domb, melynek meghorpadt oldalán egy aranyeső-bokor volt. Az ömlő nap itt felgyűlt s ha ide bújtatta magát, a bokor alá, a föld horpadásos ölébe, lágy meleg karok ölelték át a földből, a bokor virágfürtjei babrálgatták az arcát: olyan jó meleg, olyan mama-féle volt ez a hely. Volt egy nagy kutyájuk, nagy piszkos-fehér kuvasz, mely már toaletteket is elfelejtett csinálni. Ez esténként fölkereste őt, hozzádörzsölte meleg testét s a sötéten át rácsillogtatta fényes mély szemeit. Milyen biztos védelemnek tudta ezt a kutyát az egész megrémesedő világ ellen s mennyire mama volt ez a kutya is. Néha, ha izzó nyári nappal után meghajlott a nap, a dolgok - mint hűvös borogatásokat - hosszú árnyékokat teregettek az égő földre. A dolgokba zárt apró kis kék esték kiléptek, mint fürdő lányok a lehullott ruhából, hogy aztán nagy sötét éjjellé ölelkezzenek össze. Az állatok meghajolva jöttek haza s a pásztorból lágy szűrt ének bomlott ki, mint távoli kémény lehelt füstje. A tér olyan méllyé lett s neki szíve volt a mélység mélyén. Akkor az egész bóbiskoló világ megtárult keblű édesanyja volt s ő meggörbített kis testtel, féloldalvást hunyt kebelére, hogy álom-mesében folytassa a nappal-mesét.

Szerette a játékait is, és mi nem volt játék neki ezen a világon? A dolgokból finom láthatatlan pillangók szálltak fel sejtett illatokban, alig megszálló színekben, nem érintett tapintásokban. És az ő érzékei mosolyogva, éhes kis tátott madár-szájjal futkostak e pillangók után. A bőre pedig megsokasodott visszhangja volt a történő világnak, mely tele volt mindenféle kis és nagy sírással, kis és nagy örömmel. S a dolgok, ha szükségük volt rá, odajöttek felkeresni bánatjuk vagy örömük hangjait.

A szobában is volt egy kedvenc zuga: egy öreg-öreg dívány. Ebből az öreg díványból rég meghalt emberek dédelgetése sugározta át. Szeretett is heverni. Innen lehetett látni az utat, a falut, a mezőket, a hegyeket: a világot. Ő nagy szemeivel feléje olvasott a világnak. Néha édes virágzó nevetés fakadt ki belőle.

- Mit nevetsz, buksi? - kérdezte ilyenkor az anyja.

- Jaj, úgy megcsiklandott a nap.

- Hol, te?

- Ott annak az öreg nyírfának a hasán.

Az anyja rábámult: - Milyen csacsiságokat beszélsz.

Néha elszomorodott. Szemei könnybe merültek s zokogás szisszent ki belőle.

- Mi fáj, édesem?

- Jaj, úgy sajog, édes mama.

- Hol, szívem?

- Annak az öreg tehénnek a lábán, nézd, hogy vérzik.

A mamája azt hitte, hogy rossz szellemek incselkednek vele s titkos hatalmaktól kezdte félteni gyermekét. De a gyermek egyszer, egy tavaszi napon, mégis kiszökött. Kiment a nyitva felejtett kapun, átment a falun, hát egyszerre csak előtte van az erdő.

A naptól pityókos erdő nevetett s minden kis tátott szája azt kiáltotta: élek. A kisfiú boldogságtól elcsuklottan állott meg e csoda-zuhatagnál. Lassan ment, úgy hogy minden lépését külön tudta s minden mozdulata olyan volt, mint egy finomérintés az érzékeny ezüst harangon. A tündér-fa világ rázáporozta csodáit, ő összecsapta kis kezeit s megtágult szívéből felcsattogtak a szavak: - Köszönöm, köszönöm. -

Egy nedves kövön ugrott át s a földre pillantott. A földön egy összezúzott kis cickány rángott. Véres, horzsolt tagjai gennyes kásában vonaglottak, felfordult szemei befagyott kéréssel rémültek a kisfiú felé.

A kisfiú lelkéről ez a pillantás egyszerre letörülte a boldogságot. Friss, gyönge húsában felfakadtak a kis cickány sebei. Keserves, megpanaszló zokogás tört ki belőle.

Hát a cickány csak így szólal meg fennszóval: - Köszönöm, édes gyermekem, hogy megváltottál. Ékes királylány voltam s mert született boldog voltam, nem értettem a mások szenvedéseit. Ezért megátkoztak, hogy ebben az alakban sínylődjem, amíg meg nem találom a sebeimhez illő zokogást, mely hangot ad szenvedéseimnek. Jó kis fiacskám, te most az én zokogásom voltál.

Ebben a percben a cickányból egy csodálatos királylány lett. A gyermek eltikkadt szemmel itta magába a csodát. A lány szólt:

- Jer, most hálából megmutatom a kincseidet. Mert nem is tudod, kis fiúcska, milyen csodálatos kincseket hordozol magadban.

Felmentek egy hegy ormára. A lány így szólt a kisfiúhoz: - Mondd azt: Szezám tárulj és nézz magadra. - A gyermek engedelmeskedett és látott:

Fekete, egyforma atomok világteremtéses káosza özönlött feléje. Vigasztalatlan, kétségbeejtő mozgó tenger volt s ez volt az egész külső világ. Ez az eléje fakadó fekete horizont, melyben benne nyüzsgött az egész univerzum, hideg, reménytelenség, alaktalan mozgó éjszaka volt. Ő ettől külön állott, mint egy külön világ, mint egy óriási üvegház, melyben egy csodálatos napféle gyémánt ragyogott. S íme a fekete halál-tenger körülcsapzotta, beleáradt s egyszerre minden kis felfürtösödő hulláma ragyogó színeket, ékes formákat kapott. Ásványok, növények, állatok, emberek ős-mindenes vegetációja patakzott össze benne s mindenik kapott színeiben és formájában a maga külön életét élte. S mégis oly csodás egy volt benne az egész, mint a kívül sötétlő lényeg fekete osztatlanságában. A lány így szólt hozzá:

- Nézd ezt az előteremlő végtelen fekete tengert. Magánosan, sötéten, a dolgok mögött, a mindenség mélyén ült a halál és gondolja a világot. Ez az alaktalan fekete tenger az ő dalának özönös, hulló örök zápora. Szegény halálnak nincsenek színei és formái. Bennetek, emberekben csapzik színes-formás életté a világgá patakzó halál. Ti vagytok a felső habjai ennek a fekete tengernek, melyek színt kaptak valahonnan. Honnan, ki tudja? És színeitekbe beletükröztetitek az egész tengert. De benned egyéb kincsek is vannak. Látod ezt a drága kristályt, ez a te szíved. Benne mindig egy marad a formákra különödött világ s mindig melegen család lesznek ott azok, kik külön árt világokként fáznak. Benne lesz az eredet drága szomorúsága s a halhatatlanító szánalom. Vigyázz erre a kincsre. Rajta keresztül mindig fogod látni a látszó világ egységes kietlenségét, az életjóknak fekete halál szövetét. Milyen nagy szánalomban fogod eggyé szeretni ezt a sok élet-látszatot. Kincses csodás szavakban gyűl fel benned a világ, szavakban, melyekben a dolgok és az ember még együtt vannak. S ha majd kitárod ezeket a szavakat az emberek elé, az ember tudni fogja a követ, a fát, az állatot, mint ahogy most édesanyját vagy ölelt szeretőjét tudja. És mindenki jó lesz a halál ölének közösségében. Szavaid lesznek a nagy család az élet egyedülvalóságában, a meleg tűzhely. Mert akiben szavaid megszállnak, az nem lesz többé egyedül. Egy lesz a nagy tengerrel s látni fogja a külön életekben az egy halált.

A gyermek fellázasodott szemekkel hallgatott. A tündér szétfoszlott, mint egy szétsávosodott bárányfelhő. A gyermek estére ért haza. Anyja aggódva kérdezte, hol járt. A gyermek nem felelt.

Ezután még jobban szeretett magára maradni a kertben, kedvenc zugában, vagy a szobában az öreg díványon. Ilyenkor szemeit meredt-tágra nyitotta és magában súgta: - Szezám tárult! - És látott.

 

II.

 

Húsz éves lett a gyermek és az apja így szólt: - Fiam, eddig gyermekünk voltál, most már magad vagy. Menj és folytasd azt, amiben én megrokkantam. Apám, nagyapám, dédapám, ükapám remélt és jövőt alapított. Küzdöttek, nyomorogtak, gyermekeket nemzettek, akikről tudták, hogy küzdeni, nyomorogni fognak és gyermekeket nemzeni. Miért tettek így, nem tudom. Ők maguk is unták a dolgot, de tették s mikor én is húsz éves voltam, úgy beszélt apám hozzám, mint én most hozzád. Én sem tudom miért, én is untam a dolgot, de azért én is azt mondom: menj küzdeni, nyomorogni, gyermeket nemzeni.

A fiú neki indult s elért az emberek versenyéhez. A kapura ki volt írva: - itt mindenkinek szabad a verseny. - Benn millió és millió ember versenyzett millió-féle versenyben. Sokan versenyt futottak, versenyt sántikáltak, versenyt hasonmásztak. Voltak, kik abban versenyeztek, kinek szebb a teste, élesebb a szeme, a füle. De voltak olyanok, akik azért dulakodtak, kinek varosabb a teste, nyomorékabb a formája. Volt szép-lélek verseny is, de versenyeztek abban is, ki tud rothadtabb, groteszkebb, betegebb lelket előtépázni. Úgy állították ki a lelküket, mint a kutyakereskedő a sokféle fajta kutyát a nagy kirakatban. Lehetett látni borzas szajhás uszkár-lelket, rövidlábú dakszli-lelket, nagy szemfogú hentes kutya-lelket stb. És mindenütt csörgött a pénz, mely részegebbé tette ezt az óriási lázas vonaglást.

Valami sodró mámor szállott ki ebből a végtelen őrült kalamajkából. A fiú beállott a futók közé. Szíve sebesen vert, lélegzete elállott. - Győznöm kell. - Futott, de az ő szemei nemcsak a saját futását látták. Látott minden futást és minden versenyzést s ez oly nehézzé tette a szívét, hogy lemaradt.

Nagyon keserű lett egy percre a világ, de aztán izmai újra győzelmet ígértek. Beállott a birkózók közé. De ott az az ütés is rajta fájult kékké, amit ő adott. Leteperték.

Felállott. Véres, dühös és makacs volt. Odaállott a lélek-versenyzők közé és így kiáltott: - Emberek, emberek; figyeljetek ide! Soha nem látott kincsek fogják elkápráztatni szemeiteket. Nézzétek, egy szómra megnyílik lelkem királysága és látni fogjátok a minden élet rejtett kincseit. És ti meg fogtok hódolni előttem s én királyotok leszek.

Nagy csődület gyűrűzte körül. Félő, gyanakvó, irigy, gonosz, kíváncsi arcok tarka fala falazta körül.

A fiú gőgösen, királyi tartással, kinyitotta száját, hogy kimondja a csodás megnyitó szót. Nyelvében, torkában már érezte a leendő mozgások formáit. Az arcok merevülten figyeltek. S ő halálos, ledobbanó kétségbeeséssel érezte, hogy a varázs-szókat elfelejtette.

Egy percig halálos csend volt. A fiú tátott szájjal, rángó arccal, kísértetre meredt szemekkel állt ott. De hang nem jött, de nem látott semmit. A varázs-szavak, a fekete tenger, a drága kincsek: minden idézhetetlenül temetve volt.

Az arc-fal megelevenedett. Mind több gúnyos mosolygás szélesült rá. Csipkedő veréb-szavak repültek fel:

- No, még csak a kopott nadrágodat látjuk.

- Öcsém, hiányzik egy gomb a mellényedről, gombold ki, hátha kincs van alatta.

- A szegény ember kincse viszket - sivított egy másik.

- Várjatok, várjatok még egy percre! - könyörögte a fiú és kiverte a nehéz verejték. És magában sírva toporzékolt: Ó jusson eszembe, jusson eszembe, hogy mutassam meg ezeknek a nyomorultaknak, ki vagyok. Hogy ismerjenek el királyuknak, mert fáj velük egyenlő lenni.

Hiába. Sötét, néma, hideg koporsó maradt. A tömegből kiállott egy vézna, szürke, mindennap-arcú emberke, odament hozzá, megveregette a vállát s úgy zakatolt benne a szó, mint a babszem a gyermek-zörgőben: - Pajtás, bizony a te kincsed is ott van, ahol az enyim. Egyformák vagyunk, egyformák, hi-hi-hi.

A fiúban éles tövisek lettek e szavak. Egy úri dandy lépett eléje! - Hitvány, te senki-semmi, te akarsz fölénk kerülni! - És arcul köpte.

Az előbb figyelembe fagyott tömeg nagy gúnyos vigasságban fortyogott fel. Csúfos szavak, röhögések, ütlegek záporoztak rá:

- Te sem vagy különb.

- Mi vagy te hozzám képest?

- Senki!

- Semmi!

- Csaló!

Összeverve, véresen, maradt a porban. Mikor az este leszállt s eggyé folyta a világot, zaj, verseny, emberek elültek, a fiú kétségbeesett dühét belesírta az éjszakába: - Ó csak megkapnám e szavakat, hogy megmutassam nekik, ki vagyok. Hogy rám nyálazott hasonlóságuk lemossam magamról, hogy ragyogó különségem megvakítsa őket. Csak egy napra, csak egy órára! Odaadnám az életem érte.

 

III.

 

Dühös, lázas bujdosással bujdosott, kereste az elveszett szavakat. - Hátha valahol dolog, hely, levegő van, mely újból megmondja nekem azokat. - És mindenkinek panaszolta a megvertek bő bizalmasságával: - Nézzétek, én tele vagyok kincsekkel, csak éppen most nem tudom megmutatni. - Az emberek csalónak vagy bolondnak nézték. Gúnyolták, de szánták is.

Elérkezett a tudós házához. - Itt talán megtalálom elvesztett szavaimat. Ha mindent megtanulok, közbe lesznek az én szavaim is.

A tudósok háza egy óriási palaboltozat volt. Benne száz és százféleképpen csinálták a tudományt. Egyikük sem volt egész ember, mindeniknek élete abba a tagjába loccsant át, amelyikkel a világot kandikálta. Némelyek két kis lábon mozgó óriási szemek voltak. Ezek nézték a világból a tudományt. Mások vékony táncmesteri lábon rángó felmeredt orrok voltak, mint kihúzott roppant távcsövek. Ezek szagolták a tudományt a világból. És így tovább.

- Jaj, vajon meg fogom én itt kapni azokat a szavakat, melyek nem a szem, a fül, az orr, hanem az egész élet szavai? - sóhajtotta a fiú.

Egy helyütt sorban nagy tőkéken komoly bácsik szavakat hasogattak. Fizetett emberek szavakat köptek egy kosárba s ők kivették onnan és felhasigatták. Az volt a kunszt, ki tudja több darabra hasítani. Éjjel-nappal faragtak, faragtak, utoljára a felaprózott szavak ellepték őket. Tovább faragtak s mint óriási vakondokok mozogtak a saját túrásukban. A fiú mohón állott neki a szó-vakondtúrásoknak. Három nappal, három éjjel kutatta köztük varázs-szavait, mélyebben minden élete volt. Hiába, hiába, hiába.

Aztán ment a többi tudóshoz. Ő is nézett, szaglált, hallgatózott. De mikor énje át kezdett szembe, orrba, fülbe vagy egyébbé sajogni, otthagyta az illető tudományt. Mert nagyon szerette egész testét, egész szép fiatal testét. - Legalább ez maradjon meg.

Szomorún vette észre, hogy itt hiába keresgél. Egyszerre csak azt vette észre, hogy már távol van a tudósok házától. Nem is tudta: kidobták-e, vagy jószántából jött-e el?

 

IV.

 

Megsoványkodott szegény, arccsontjain, szemein kiégett a láz, ajkait megcserepezte az olthatatlan szomjúság. Minél több megvetés, gúny, szánalom érte, annál féktelenebb gőggel lobogott benne rejtett kincsének tudata. De mert sokat szenvedett az emberektől, bohócnak kezdte mutatni magát s annyi tréfát mondott, hogy mikor ős élet-szükségletből azt kiáltotta: kincses bánya vagyok! - ezt is bolondságnak vették. Nevettek és ritkábban bántották. De jaj, ez talán még jobban fájt neki.

- No, gondolta egyszer, elmegyek a nőkhöz. Talán az ölelésben felmelegszik az emlékezetem. - Ment és egy fiatal lánnyal találkozott. Nagyon-nagyon szép gyermeklánnyal. Így szólt neki:

- Szeress és én királynővé foglak tenni. Szeress és ha nagyon fogsz ölelni, kitárom magam eléd. Nincs annyi kincs a világon, mint amennyi bennem van. Te leszel a leggazdagabb lány és minden kívánságod teljesülni fog.

- Mikor? - kérdezte édes praktikussággal a kis lány.

- Amikor nagyon fogsz szeretni és nagyon fogsz ölelni.

- Hisz én úgy szeretlek! - kiáltotta a lány és a fiú nyakába vetette magát. Elkezdte mohó szaporasággal ölelni és csókolni.

A fiú új és új nekirontásokkal lakomázta a szép fiatal testet. - Még egyszer, még egyszer, most, most fog kiszakadni a varázs-szó égő testemből. - De a szó nem jött s minden ölelés után még fáradtabban üresnek érezte magát. A kis leány unni kezdte a mulatságot:

- Hol vannak a drágaságok?

- Most mindjárt, csak még egy ölelést!

Azután megint zsibbadt, fáradt, dühös kétségbeeséssel hullott vissza, mint egy acélba vágott karom. - Szemtelen, koszos csaló koldus! Mindig utáltalak! - szólt a lány és otthagyta.

A fiú tragikus, éhes kereséssel ment tovább. Egy másik nő jött vele szemben.

A nő karcsú, nyúlánk szép barna nő volt. Lehetett 22-23 éves. Nagy fekete szemében, szép szabályos arcán, világító homlokán, kéken fekete haján, nemes tartásán: mindenen lélek ült. Helyesebben: csak nemes lélek volt, melyre csak úgy gyengén bőrözött rá ez a finom lehelet-test, mint a vékony föl a megfútt forró tejre. A fiú így szólt hozzá:

- Ó gyere és álljunk össze a lelkünkkel! Te leszel az, aki megnyitod börtönöm ajtaját és felhozod az elrejtett ragyogó kincseket. Nézd, magamban hordom a világ minden kincsét, de elvesztettem a szót, mely hozzá vezet. Egyedül kergetve a világon ordít lelkem testvér-lélek után. Mert a test csak sajog, de a lélek szeret.

A lány felelt: - Most tudom, hogy miért vagyok. Mert látom, hogy a te kiegészülésed vagyok. A test szerelme olyan, mint az árnyékok rángása a hideg falon. A lélek szerelme visszazengő dal.

Azután szép verseket, nemes gondolatokat és finom érzéseket mondtak egymásnak. És látszott, hogy a lány ezekben fontosnak tudja magát. Így telt az idő késő estig. Akkor lefeküdtek s kivont éles kardot tettek maguk közé. Reggel felkeltek, megint versek, finom érzések és nemes gondolatok következtek. A fiú lázas hevületben kereste a vesztett varázst, néha, néha mintha a szavak meleg vonaglása fel-felidegződött volna énje mélyén. Éjjel megint kivont kard. A lány is várta a kincseket. Harmadnap este, mikor lefeküdtek, a lány türelmét vesztve, elrekedt hangon szólt.

- tudod, édesem, vagy lássam már azokat a drágaságokat, vagy legalább ezt a kardot dobd a fenébe.

Szegény püfölt fiúnak ilyen pofon még nem fájt. Nem hogy a varázst visszaemlékezte volna, de még saját édes nevét is elfelejtette. Kiugrott az ágyból és befutott a mostoha éjszakába.

Reggel egy barázdált föld mellett ment el. A földön, lassan, egy szép termetes lány ballagott, ki kötényéből széles marokkal magot merített és a barázdákba vetette. Amint vetésre hajolt, vörös szoknyája alól kivillantak fehér combjai. A földből egy nagy ígéret szállott felfelé.

A fiú megállott. - A szerelemben nem kapom meg, amit keresek. A szerelem ugrás az üresbe, kapkodás a buborék után. Ezt a lányt elveszem feleségül s ha jövőt vetek, elő fog törni belőlem a varázs, mint ahogy a hegyből kijön az arany a tavaszi patak lökésére. - Így szólt:

- Légy feleségem, szép leány. Társat, családot kívánok, hogy szent, munkás békében találjam meg vesztett kincseim.

- Engedelmes, jó feleség leszek, szólt a lány. Kitűnően tudok főzni és magam varrom a ruháimat. Meglátod, milyen boldogok leszünk.

Megtartották a lakodalmat. A csend és béke úgy szállt az első napokban a fiúra, mint a megeredt hó a fázó földre. És mind-mind feszültebben hallgatott e boldog csend felé: mélyén, mélyén ott érezte felengedni a megfagyott varázs-szavakat. A negyedik nap estéjén együtt ültek s felesége arról beszélt, hogy milyen ruhája volt a nénjének, mikor férjhez ment.

- Ezt már negyedszer mondja - gondolta magában a fiú. - Vajon hányszor hallom még életem végéig?

Azután ő akart beszélni, de nagyon nehezen talált egy-két vacak szót magában. Nini, már minden neki való szavamat elbeszéltem neki. Úgy látszik, elöl kell kezdenem.

Halálosan kezdték unni egymást s a kicsi dolgok és mindennapok mint botorkáztatóbbak lettek. Úgy, hogy unt testéből még jobban eltűnt még a rémlett emlék is. Felesége egy évre idétlent szült. Olyan volt a gyermek, mint egy denevér. Az emlősök azt mondták volna rá: - Ni, madár! - A madarak: Fuj, emlős! Erre szegény fiú egy este örökre megszökött.

 

V.

 

Sötét este, hidegben, egyedülvalóságban, elérkezett az Isten háza elé. Benn fény volt s emberek. Egy édes vigasztaló ének csendes szárnyalással szállott kifelé. A fiú szólt:

- Ó, bemegyek ide és rám fog melegedni az anyám ölelése. És a felmelegedett alvó gyermekből belém fog patakzani az ősi hit s magával fogja sodorni kincset láttató drága szavaimat. Mert nem veszíthetem el az életem. Meg kell ragyogtatnom a világnak temetett kincsem. Uralkodnom kell.

Bement a templomba. A templomban nagy széles fényű fehér gyertyák álltak, mint bontott hajú fiatal leányok. A hívek meghajolva, csendes mozgással, félhangon imáztak, mint ahogy hajtott bárányok ringanak az esti mezőn. Ének is volt és orgona, lelket öblögető lágy ének. Az oltár felett volt Isten szeme, Mária s karján a kis Jézus.

A szelíd fény, a hegyes árnyékok, arcok, imák, ének, orgona, Mária, Jézus valami szelíd, lágyan hullámzó folyóba egyesültek, mely átfolyta énjét s halvány gyermeknapjait gördítette lelkébe. Már hallotta a szelíd friss habok ajkán az első hangot...

- Mindjárt meg lesz a gazdagságom. Ó, emberek, milyen nagy büntetésetek lesz az irigység.

Az orgona elhallgatott, az ének megszűnt, a hívek kimentek. Egyedül maradt az üres templomban. Odament az oltárképhez és feléje sírt:

- Isten, Isten, feléd hajítom tépett szívemet. Szorítsd meg és facsard ki belőle kincseket láttató bújt szavaimat. Örök sóvárgásban égek vesztett lényegem, vesztett magam felé. Temetve hurcolom kincseimet s az élet elfogy. Nézd, már ráncok vannak a homlokomon és a szívemen, Isten, Isten, verd fel mélyemből az elhangzott hangot. Ha csak egy napra, egy órára, legyek dúsgazdag magammal, azután vedd el az életem.

A templomban csend volt. Meghűlve, kongva estek vissza égő szavai a néma hideg falakról. Benne is csend, sötét és hideg lett, gyermeksége és minden kihalt belőle. Egy rettenetes kérdés fázott fel benne, most először de régi gyökérről: - Hátha nincs is, nem is volt soha semmi kincs bennem s csak képzelődtem. - Könyörögve kiáltott: - Isten, Isten, szenvedek!

Mikor bejött, kalapját egy kuporgó kőszent fejére tette. A szegény kőszent régóta didergett s a meleg kalap most hálára melegítette és így szólt:

- Ugyan, ugyan, szegény ember, a régi, régi tévedés. Ti emberi szavakban emberi szenvedéseket dobáltok Isten felé, aki egészen és csak Isten és nem szenved. Nem tudod, hogy a szánalom emberi visszhang? Én sajnállak téged, mert engem ember faragott, de azzal, szegény ember, nem mész sokra.

A fiú kiment a templomból.

 

VI.

 

- Nem, nem, nem tudok többet szenvedni. Nem hurcolom tovább ezt a rongyhalmazt, nyomorult kis tudott magamat, mely drágaságaim eltakarja. Minden holnap egy megszegett szó s felpattant égő sebeim az emberek. Éhes ifjúságom elziláltam ebben a vad kergetésben. Most tépett hulla, nehéz vád, tegnapi csatatér vagyok. Kimegyek az életből.

Megindult a hegy felé, mely elválasztja az életet a nem-élettől. Ment menekülő lépésekkel s a fájdalom és az öröm lassított léptekkel maradtak el tőle. Volt napok, emlékek, vágyak hulltak avarba róla.

Felért a hegytetőre. Háta mögött az élet. Elöl végtelen, alaktalan szürke mélység. Egy lépés és már lefelé megy. De még egyszer vissza kell néznie. Nem, nem lehet búcsú nélkül elhagynia a földet, melynek göröngyein végighurcolta szívét. Visszanézett s egy nagy belélegző szemnyitással magába ölelte az egész életet.

Egy fiatal asszony egy bölcső felé hajolt. Kis gyermeket vett ki onnan. A meztelen kis test hadonászott a levegőben és követelő sírás bugyborékolt ki belőle. Az anya kibontotta szép fehér mellét. A gyermek két kézzel kapta meg a drága emlőt, rászívta magát. Közben-közben édesen csuklott, kacagott.

Fiatal férfi szántott barna földön. Nyitogatta a rögök száját a nap meleg záporának. Előtte mind föld és nap s ami árnyék van benne, háta mögé hajlott. Felette pacsirta, mintha égnek dobott éneke volna.

A völgy mélyedésén gyermek-lány és fiatal diák hajolnak össze. Hallja a súgott szerelmet és a csókokat. És hallja a tavaszi gyökerek boldog csemcsegését, a frissen bomlott levelek lélegzetét.

Fiatal katona megy s valahol közelben a halál malma zakatol. A katona kezében fegyver, tele emberhalállal. Szíve most rakott fészek, kis meleg elcsókolt csókok csipegnek lágy nótába belőle.

Munkások, erősek és fiatalok, állanak egy nagy zúgó gép körül. A gép el-elkap egyet. Szétroncsolt teste vért olajoz a kerekek közé. Másik áll helyébe s a munkások új kört zárnak. Közben énekelnek: a jövőről.

És látta egész örök fájdalom és öröm körforgását a világnak az emberen át. Visszakapaszkodón, fájdalmas vágyón súgta: - Mennyi ígéret!

És ekkor elgondolta, hogy talán e sok-sok ember minden egye elsüllyedt kincset, temetett varázs-szókat keres. S hogy az élet lázas vonagló összefutása egy vesztett ígéret hajszolása. Hogy a kis szürkén futó emberekben elszigetelve, elbörtönölve csodás kincses Tündérországok alusznak. Érezte, hogy az egész szemébe tarkuló világ, jókul és gonoszokul vergődők: mind, mind ő maga s hogy egy és oszthatatlan tragédia embernek lenni. Szemei nagy, mélyből jövő könnyel borultak el s lelkébe távolról jőve jöttek a szavak: - Szezám tárulj! -

Magára nézett. Emberek, nap, színek, formák beleömlöttek s amint ez a csillogó élet-zuhatag beleáramlott vigasztalan, tagolatlan sötét folyóvá vált. S a végtelen fekete víz kietlenségén ott úszott, úszott, kukacos, fagyott szíve. És a sötét vizekről nagy fekete pillangók, szomorú szavak repültek fel, hogy megmondják a megélt világot, az átkergetett életet: - Jaj, jaj, jaj, jaj!

Sírt volna, de nem volt könnye hozzá. Panaszkodott volna, de nem voltak szavai. Megindult lefelé a túlsó oldalon.

 

 

 1915. 5. szám