Szabó Dezső: 
Strindberg
 

Fájdalmas, imbolygó, alapokat kereső kora minden fájdalmát ismerte. Mintegy reprezentáció bűnbakja volt e kor szenvedéseinek. Annyira végzete volt kora, hogy mint művész önmaga ellentétjévé fejlődött s voltaképpen két Strindbergről lehet beszélni.

Az egyik Strindberg reális a szenvedés kegyetlen realizmusával. Művészete Zola és Ibsen realizmusa között áll. Realizmusa nemcsak a külső tapasztalat világa, mint a Zoláé, de szavainak nincs meg az a mély befelé nyíló perspektívája, mint Ibsennél. Reális művei ugyanazt a tragédiát járatják: a férfi tragédiáját. Az asszonyból szakadt férfi égő nosztalgiával vágyik a nő után. Bölcs, ostoba; rafinált, naiv, izom vagy idegember: de valamennyire mégis hős és gyermek. Kell védnie valakit, kell, hogy néha az élet elől egy női test mögé szepegje magát. A nő számára a jóság lehetősége, a küzdés értelme, az ellágyulás melege. A borzasztó az, hogy a férfi mindig abban bűnhődik a nő által, amiben nemes, önfeláldozó. Az asszony pedig mindig Delila. Fagyöngy, mely buján ömlik a férfi-tölgyre s annál gazdagabban virul, mint több agyvelőt, erőt, jövőt szív magába. És ez előtt a bestiális, kegyetlen falánkság előtt mégis zsibbadva áll meg morális ítélkezésünk. Mert ezek a nők oly spontán, oly végzetszerűen bestiák, hogy a vegetáció életfaló kegyetlenségét látjuk bennök. Mire való az ítélet? Csak az egész élet akar és mi már csak tett vagyunk, hol minden rángás meg van határozva. Az, hogy élünk, abszolúciót ad arra, hogy hogyan élünk. Az élet-küzdelem szegény új Sámsonja szomorúbb a réginél: a mindent megértés még a harag jóleső, naiv erejét is kilopta belőle.

Talán nincs Darwin irodalmi hatásának jellemzőbb kifejezője mint Strindberg realizmusa. A szerelem is csak marakodás az élet után. Íme, ilyen megoldást talál a 19. század nagy problémája, a nő: az nő csak mint rabszolga lehetséges, másként végzeted. Sok ezer év rabszolgasága, korbácsa meghunyászkodásra, az alkalmazkodás minden lehetőségére nevelte. Ezer éveken át ellenséget neveltél magadnak s most egyenlővé akarod tenni. Korbáccsal dresszíroztad évekig a nőstény tigrist s egy érzelmi felindulásban testvéreddé akarod ölelni. A felszabadított rabszolga szükségszerűen, az életerő természetes átlendülésével rabszolgává fog tenni.

Ez Strindberg szomorú realizmusa. Ide jutott a romantikusok naiv, lelkes harca a nő felszabadításáért. Gyermekes elvonással szokták megokolni, hogy miért kell a 18. sz. végével kezdődő irodalom mindent ellepő témája a nő. Úgynevezett »örök titokról, megfejthetlen rejtélyről beszélnek. Valószínű, hogy a nő sokkal egyszerűbb, primitívebb, elemezhetőbb, mint a férfi. Az a bizonyos titokzatosság is bizonyára azokban a lelki elemekben van, melyek szexualitásával járnak. Az ok sokkal mélyebb és reálisabb. Az új társadalmi kialakulás alapkérdése: milyen formája lesz a családnak, milyen helyzete lesz a nőnek? Az új irodalom preparálta az új tényezőt a szociális megértés számára.

A másik Strindberg az Ibsentől Maeterlichhez vezető úton halad. A való világ dolgai csak szimbolikumok, melyek mögött a jó és rossz régi párbaja folyik. Szegény poéta itt vesz elégtételt magának, itt elégíti meg a férfi szeretet-fátumát. A legnagyobb erő a szerelem: minden varázst megold, minden csúfságot megszépít, minden halált megelevenít. A boszorkány és a gonosz őrizők megszépülnek a két szerető irradiációjában. A szép nem egyéb, mint a világ kisugárzó szerelme.

Ez a naiv, misztikus mesék revánsa a Darwin világa felett. A megtépett Strindberg visszamenekül Ibsen Hedda Gablerjétől Shakespeare Júliájához. A beteg költő mesét mond a sebeinek. És ezt a menekülést vele futotta egész kora a múlt század végén. Ez az örökös Wechselspiel: menekülés önmagunktól a dolgokba s a világtól önmagunkba.

1912. 11. szám