Szabó Dezső: 
PASSIÓ

I.

A Festők-hídja mellett volt a tagja, ahol a Feketeügy görcsös kanyarodással öleli magához a mezőt. Itt néha, dolog közben, megállott a magas omlós parton s hosszan bámult bele a horizontba, vagy a csendes vízbe. A sovány síkság, a meddő hegyek, az apró hallgató falucskák: az egész szomorú szép Háromszék valahogy része lett félig alvó életének, mint egy lappangó szeretet, egy meg nem okolt melankólia. A látott dolgok éppen úgy mi vagyunk, mint a látó szemek s az ő gyomlálatlan paraszti lelkét keresztül-kasul nőtték ezek a képek. Tudta, hogy valami nehéz mondanivalója gyűlt e szokott dolgok ajakára, melynek szomorúsága - szavakat nem találva - benne is kísért, mint egy csendes láz. S ha a szürke vízbe meredt, hosszú sovány, barna alakja visszalátszott a fényes kaszával. Ilyenkor szavak nélkül mondta magának: - Hogy hasonlítok a halálhoz.

A faluban jámbor Péter volt a neve s egy kicsit tubuknak tartották. Az emberek nem tudták elhinni, hogy valaki négy kerékkel ilyen hangtalan, jó és türelmes lehet. Öreg szülőinek igavonója volt s mikor megházasodott, minden akaratát a feleségénél tartotta. Három gyermeke is lett s ő dolgozott és szemei mind csodálkozóbbak lettek. Mintha mind jobban bámulna azon, hogy van, hogy tesz és hogy a világ van körülötte.

Inni ritkán ivott, de ilyenkor valami beteg düh fogta el, mintha egy vérrel öröklött bosszút kellene megbosszulnia. De azért nem kellett félni tőle, mert ő maga ismerte ezt a baját. Ilyenkor, magától félőn, a csűrbe ment, ott vergődött s furcsa sírás-káromkodás tördelőzött ki belőle. Másnap a szokottnál is vontatottabb volt a járása és tágultabbak a szemei.

Mikor az első behívások jöttek s vitték az erőseket távoli ismeretlen mezőkre meghalni, még jobban elnémult s szemei még nemlátóbban csodálkoztak kifelé. Mintha valami messzi rém ijesztené. Az ételhez alig nyúlt s mind hosszabban álldogált el a magas parton.

- Ni, a Deák Péter megint az angyalára mereszti a szemét, - mondták a kaszálók és tovább mentek.

Egyszer aztán neki is odanézett a halál. Megjött a biléta, hogy 48 óra alatt jelentkeznie kell Szentgyörgyön. Változatlan arccal vette a hírt, de szokatlan durvasággal mordult rá feljajgató feleségére. Azután felkelt, vette kaszáját és kiment a tagra. Egész nap ott maradt, de nem dolgozott. A víz-parton ült. Valami különös bágyadtság ömlött végig rajta. De ez a bágyadtság valahogy nem csak az övé volt, a fáradt föld, a szegény hegyek, az egész elcsigázott táj csüggedése volt, melynek ő kitéphetetlen része. Keserű kérdés szeretett volna keserű szavakba vergődni benne, minek teremni, minek termelni? De hol talál szavakat magában a paraszt effélére?

Már jól hozzádörzsölődött az este, de semmiképpen sem volt hazamehetnékje. Amint sűrűbbé szövődött a szürkület, mintha nem rég meghalt apját látta volna járni a tikkadt rögök felett. Lassan, meghajolva ment az öreg s vissza-visszanézett. Nyugodt kérő szemrehányással nézett fiára. És megint kérdésre keseredett a lelke: Minek hívják őt más rögökhöz meghalni?

Amikor felkelt a partról, a kasza megvillant a sötét vízben s ez hasító félelemmel sajogta át. Eszébe jutott az első ölelés melege, a pipája, a családja, a vasárnapi fehérnemű friss szaga s a kasza sírása az őszi mezőn. Felette szeptemberi ég volt s fényes szalagok bomlottak az éjbe. Nehéz, sűrű szorongás verte ki a fekete mezőt és úgy fájtak ezek a fényes szalagok.

A megkésett vacsoránál az asszonyból és a gyermekekből hosszú sírás bugyborékolt elő. Csak az anyja hallgatott. Péterben valami türelmetlen gyűlölet lobbant fel e síró alakok iránt, akikben az ő élete tovább fáj, mint egy belőle nőtt daganatban. A földhöz vágta tányérját és rárivallt a feleségére: - Ne sírj az Istenedet, mert... - Nem végezte be, kiment a csűrbe, rávágódott a szénára és sírt. Nem szemmel, gondolattal, mint az urak. Szegény gyűrt testébe mártott lelke sírt egész testével, mint ahogy a néma dolgok sírhatnak.

II.

Ő is odabódult a többi közé, ő is vergődte a nagy láz hánykódásait. Néha éhezett, néha torkig lakott, lődözött, bújt, rohant, megtetvesedett, piszkos és büdös lett. És hős.

A hősiessége valami rálepő nagy vértolulás volt s csak akkor lett tudatos előtte, mikor az ezüst monétát a mellére tették. Valami szépet is mondtak hozzá, de az nagyon úriasan volt mondva s csak úgy értette, mint a kutya a cirógatást.

A társai szerették és tréfálták ezt az ormótlan nagy embert, aki nagyon hallgatott s akitől mindent el lehetett szedni egy pár jó szóval. Csak néha volt dühösre fáradva, de ilyenkor megbújt a többitől. Néha pedig álmában csikorgatta a fogát s agyarkodó véres ordításban folytatta a napi küzdelmet. Fel kellett költeni álmából, mert a többi nem alhatott miatta.

Haza sok pénzt, de kevés szót küldött. Külön-külön sohasem kérdezősködött az övéiről. Egész családja egy határozatlan körvonalú egyetlen lénnyé lett elborult emlékében.

A halottaktól, sebesültektől betegül irtózott, de segítségre azért mindig készen volt. De mikor egyszer egy nehezebb vállalkozásból éhesen, elgyötörve jött vissza s útjában egy orosz hullát talált, dühösen tiport rá. A halott nagy kék szeme feléje tágult s kétfelé nyílt ajakára valami borzasztó ömlés buggyant ki. Az nap valahogy italhoz jutott s úgy leitta magát, hogy majd kikapott érte.

Nyár elején a tartalékba tették s aztán tizennégy napi szabadságot adtak neki az aratási munkákhoz. Ezen a napon hosszabb levelet is kapott hazulról. A feleség íratta. Hogy mindnyájan jól vannak, hogy milyen büszkék az ő dicsőségére, hogy a jegyző beszédet tartott róla a falusiaknak, hogy féltik és várják. A végén pedig, hogy az egyik tehenük megsántult és eladták a húsvágónak, nehogy kárré váljék.

Az utolsó hír kissé megütötte, de készülnie kellett a vonatra. Szabadságolt társai vidáman énekeltek körötte s pakolózás közben ő is utána dünnyögte a dalt.

III.

A teherkocsiban az ajtónyílásba ült, kifelé fordulva, lelógatta lábait, pipát tett szájába, de elfelejtette szívni. A zsúfolt kocsiban a legények ittak, kártyáztak, daloltak és mindenikben tüzelt már a hazaérkezés öröme. Ő mereven nézte, hogy táncolnak eléje a hosszú sötét mezők s az előkeringő csillagok. Közben képek táncoltak szeme elé az elhagyott harctérről s otthonából, mintha ezek is kívülről nyargalnának a futó vonat elé. Fáradságot és sajgó ólmosságot érzett, de még nem tudott elaludni. Egyszerre a levélnek az a mondata zökkent szemébe, amelyik a tehénről szólt. Valami részletes, sajgó düh öntötte el és fogai harapásra csattogtak. - Éppen arra a tehénre nem tudtak vigyázni! - Az volt boldogult apja kedvenc tehene. Azután a megrúgott orosz hullát látta a tapinthatóság ijesztő élességével. Valami sós véres íz volt a szájában, homlokát kiverte a láz. De az eléje forgó hideg fekete mezők lassanként lecsillapították. Végre sikerült elgyököntenie. Majd arra ébredt, hogy megint ingerült szavak törtek ki ajkán: - Éppen annak a tehénnek kellett elpusztulnia.

Vasárnap reggel hat óra sem volt, mikor a nagyborosnyói állomásra megérkezett. Amint a termésbe lódult mezőkön átment, elbódultan valami jóleső állati meleget érzett. Mintha valami visszatért volna beléje, amit itt hagyott, amit nem lehetett innen elvinni s ami mégis az ő élete. A szemei nedvesek lettek egy el nem mondható ős hálától. Otthon, az udvaron, édesanyjával találkozott először. Az öregasszony sokat roskadt s szemei tágabbak voltak. Elrítta magát s málélisztes tenyerét sokszorosan otthagyta az új katonablúzon. A gyermekek sivalkodva futottak elő, előjött az asszony is, szó nélkül, csak nagy okos fekete szemeit tapasztotta az urára. Bevitték, reggelit hoztak, megindult a szó. Gyermekei rácsimpaszkodtak, felesége melléje, anyja szembe ült s ő lassan hullatta szavait az étel és a hozzádörzsölődő gyermek-szájak közül. Ezalatt a faluban végigvillant a hír, hogy a Deák Péter megérkezett az ezüst monétával. Lassanként vigyorgó népek lepték el az egész életet s ő unott fáradsággal hagyta véges-végig tapogatni a dicsőségét.

Beharangozásra szépen megmosdott, átöltözött falusi tiszta ruhájába. Titkos lehetetlenséget érzett arra, hogy a katona-ruháját vigye a csendes, békés kis templomba.

A templomban régi helyére ült, apja, nagyapja, dédapja helyére. Az asszonyok padjai tele voltak, de a férfiak padjaiban csak egy-két öregember, nyomorék s egy pár tejfeles-szájú siheder volt. Hol vannak a többiek? Újra szemébe jött a mezők képe, amelyeken áthaladt leszállva a vonatról. Azokon is csak egy-két asszonynép görnyedezett. Nagy, névtelen szomorúság ülte meg a lelke alját.

Mikor az öreg kántor régi reszketős hangja felcikornyázott, melegen ömlött át rajta gyermek-buzgósága. Hosszú kanyargós hangon tört ki belőle az ősi zsoltár s magával hozta kínzott élete minden rejtett vágyát. Volt valami harag, valami keserű szemrehányás is ebben az éneklésben, de kétségbeesett kapaszkodás volt béke, csend, vigasztalás felé. Elpihenni valami nagy meleg szeretetben, elfelejteni a véres képeket, a nem akart szörnyűséget, jó lenni egyetemes, tisztító jósággal!

A pap beszédje alatt nem látott, nem hallott, nem gondolkozott. De ennek az elzsibbadásnak a mélyén titkos, türelmetlen ingerültség volt: - Minek beszél ez itt, mire valók a szavak? - És mintha a mondatok guruló szürke hullák lettek volna, melyek végtelen sorban omlottak egymás után. Olyan jól esett utána az ének új felfakadása. Azután hazamentek. Ismerősök, rokonok, asszonyok s öreg férfiak mentek velük, hogy megünnepeljék hazatértét s hogy hallják tőle a véres csoda részleteit.

Amíg az ebéd készült, kenyeret csipegettek s várhegyi fenyővizet ittak. Péter eleinte vontatva felelt s rosszul érezte magát ebben a zajban, ahol mindenki tőle kérdezősködött, őt dicsérte, feléje érdeklődött. Azután, bár keveset ivott, egyszerre hangos lett, dűltek a nyers, kannibál szavak belőle, mutogatta az érmét és szerte gesztikulált. Előhozakodott a megrúgott hullával is, részletesen leírta a szörnyű feloszlást, saját testén mutatta mondásait s kidomborította merészségét, hogy ő ebbe az ijesztő torzba belerúgott. Úgy kellett neki, így kell minden orosznak és mindenkinek, aki elhagyja otthonát, hogy ráhágjon más emberek vetésére. A magyar, az csak otthonát és falatját védi, a többiek a gonoszok, akik betörnek, hogy elvegyék tőle. Részletesen, dühös acsargással fejtette ki ezt a kérdést, mintha magát mentegetné a rászakadt fátum következményeiért.

Az ebéd sokáig tartott, feleresztette a sok beszéd. Az ebéd vége felé egyszerre hallgatag lett, nem evett, nem ivott többé. Lassanként a vendégek is elmentek. Ő az asztalnál maradt, hátát a falnak vetette, fejét előre eresztette a mellére, egyik karja elnyúlt az asztalon, a másik az ölébe esett. Mereven nézett maga elé, az arca vörös volt. Szemei szürkén-fényesek voltak s olyan kifejezéssel, mint aki azért dühös, mert fél. Az anya letakarította az asztalt, csak a bort hagyta ott s künn babrált a konyhán és az udvaron. Az asszony szembe ült vele s ujjaival férje mozdulatlan kezét bizgette. A gyermekek körötte kóvályogtak, fel-fel néztek rá s a nagy csendességben nem tudták, mit merjenek.

- Miért nem iszol? - kérdezte az asszony.

- Nem kell, - felelt lefogott dühvel.

- Holnap a Hídszögben kezdjük.

- Ne taníts! - és ráforgatta a szemét.

Az egyik gyermek ijedtében a térdeihez futott, ráförmedt az asszonyra: - vidd ki ezeket a kölyköket!

Az asszony engedelmeskedett. A férfi egyedül maradt és két kezével megszorította homlokát. Valami pokoli erőt érzett elődübörögni magában s mint nehéz hideg, verte ki a félelem. Fegyverek sűrűjét, vért s hullók hullását látta s fogaiban nyers hús harapására érzett sajgó ingert. S mégis volt benne valaki, aki kétségbeesetten könyörögte a békét, a jóságot, az elmulaszthatatlan kikerülését.

Az asszony visszajött. A férfi igyekezett nem látni őt. Az asszony ismét szembe ült vele.

- Nem pihennél le egy kicsit?

- Nem.

- A Barabásné ugyancsak rikojtott, pedig az ő urát úgy mentették ki pénzen.

Hallgatott.

- A szegény ember elmegy a nyakát szegni, a gazdag meg otthon feszeng.

Megint nem felelt. Az asszony, inkább csak azért, hogy szavakat érezzen a nehéz csendben, tovább folytatta:

- A bérlő úrfija is olyan mint a bika, de az apja pénze megtette, hogy gyenge legyen a szíve. A szegény Siposnénak meg mind a két fiát elvitték. Oda is pusztult mind a kettő. A szegény asszony most se nem él, se nem hal.

A férfi felugrott. Minden lánc elszakadt benne s az előtörő erők vadul dobták ki a szavakat:

- Miért nem ügyeltél a tehénre? Az asszony fél szeppenéssel, fél csodálkozással szólt:

- Hát mi jut most az eszedbe? Jó lesz, ha lefekszel egy kicsit, úgy látszik, sokat ittál.

- Nem vigyáztatok rá, mert kurválkodtatok azalatt. Mert nektek mindegy a szegény ember vagyona! - És súlyosan leütött a szerencsétlen asszonyra.

Az asszony megijedt, ellökte magától s szelíden, kérve szólt: - Péter, feküdj le, részeg vagy.

A lökéstől a kaszninak hőkölt. Felhörgött a dühtől. A kaszni tetején, mint egy oltáron, teljes díszben, két pohár virág közt volt a család dicsősége, az ő emberszúró bajonettja. Megragadta és átdöfte az asszonyt. Az asszony egy véres köhögéssel eldűlt a földön.

Péter megállott. Érezte, hogy ez a mozdulat régen, ott messze kezdődött s hogy ez az egyetemes fátum mozdulata. De mégis megrémült magáért, szegény kis neki jutott vergődő lelkéért. És megkönnyebbülést is érzett, mint mikor megtesszük az elkerülhetetlent.

A szoba csendes volt. Kalapját feltette s kifelé indult. Az abrosz utána akadt s valami a csendben a földre hullott. Megnézte. Ezüst vitézségi érme volt. Lehajolt, felvette s a zsebébe tette. Kiment.

Az udvaron senki sem volt. Anyja s a gyermekek hátul a kertben gyomlálgattak. Lassú, nyugodt léptekkel a mezőre indult.

Elérkezett a Festők-hídja mellé, a tagjukra. Nagyon fáradtnak és álmosnak érezte magát. És olyan üresnek, mintha csak az a tett lett volna az élete s most csak egy üres héj volna. Lefeküdt a vetés szélére közel a vízhez.

Végignyúlt s valami végtelen jólesést érzett. Mintha gyermek volna s a ráhulló nap édesanyja védő betakarása volna. Szemei felé tette karjait s mélyen elaludt.

A nap esőben volt, mikor felébredt. Az enyhült levegő csodálatosan tiszta és nyugodt volt. A kaszáló tarkaságára s a rezdületlen vetésre lágyan hajlott az este. Végtelen szeretet és remény volt ez és kibuggyant a könnye. Most, itt érezte, hogy otthon van, hogy szent folytatás, hogy termékeny drága emberi élet.

A menedékes úton három alak jött: egy síró öreg asszony és két csendőr. A szuronyok hidegen csillogtak. Péterből zokogás tört ki: - Szegény jó feleségem. - Alázatosan, jóságos szelídséggel várt. Tíz lépésről odanyújtotta kezeit a csendőröknek. Az öreg asszony zokogott:

- Fiam, mit tettél, mit tettél? - Ő végtelen jósággal könyörgött feléje:

- Ne sírjon, édesanyám.

A csendőrök megkötözték kezeit és zsebeit átkutatták. Egy kis tábori imakönyv volt bennük s az érem. A vitézségi érmet elvették tőle. A menet megindult a hágón fölfelé s alájuk mint nehéz vér ömlött a hegyekbe csorbult nap. Közbül a megkötözött Péter, a bukott ember, az örök nép. Két felől a két szuronyos csendőr. Hátul a síró édesanya.

1916. 4. szám