Szabó Dezső: 
Pascal éjszakája 
Nem novella

 

Az Egyetem diákjainak

 

1.

 

Végighurcolta magát képtárakban, állatkertben, kávéházakban, moziban, színházban, éjjeli mulatóhelyeken. Kellett neki a zaj, az embernyüzsgés, kellett, hogy körülhorzsolja az élet, hátha így kilendül négy év növekvő apátiájából. A holt vidéki város ölő csendjének nihilizmusát még nem tudta kigyógyítni a füleiből, s szemei még meg nem szokható csúfságoktól voltak betegek. Óh, ha ez a kiabáló, rohanó fővárosi élet újra életté masszírozná szomorú vegetálását!

Éjfél után kettő lehetett, mikor hazafelé kényszergett. Végtelenül üresnek, hiábavalónak érezte magát. Úgy érezte, mintha egy gyermekisten eldobott zörgője lenne, melyből a zengő mag kihullott. Gondolata nem volt, s tudatának ez a teljes képzettelensége fájón bosszantotta a testét. Háta, karja, lábszárai, egész rafinált intelligens bőre valami még tudatossá nem lett lelki fájdalomtól sajgott.

 

Hazaérkezett, lámpát gyújtott, ledobta kabátját, azután odaállott a nyitott ablak elé. Szemeit rátágította az éjjeli városra, s látásnélküli merev szemekkel hagyta magára ömölni a reggel felé frissülő világot. Egyszerre csak elszorított zokogás szisszent fel belőle. Villámszerűen, gondolat nélkül, egyszerre egy látásban látta meg egész volt életét. Nem mondatokba tagolható gondolatokban, nem részekként tudatossá színes képben: egy megmérhetetlen percenet sajgóan éles látásában. És ebből a képből egy egész generáció csalódása, szorongó keresése, vesztett energiája fájt ki.

 

2.

 

Látta szüleit, kik a 48-as idők utáni rajongások templomává dédelgették otthonukat. Látta a "nappali szobát" a hazafias svungok Atyaistenével "Kossuth apánk" patetikus képével. Egy másik képen egy őrültségig borzas borbély a földre nagy betűkkel cinóberezi: Hazám! Ez a haldokló Petőfi. Egy másikon hullák, térdeplő emberek s alatta nagy cintányérosan hazafias szavak cascadeja: ez Kossuth imája. Azután a gyűlölet és könnyek vászna: az aradi tizenhárom kivégzése egy önképzőköri ifjú képzeletén át festve. Látta kisgyermek önmagát, amint lélegzetveszetten nyeli magába Gracza forradalomját, a lapok úgy sivítnak át gyermek idegein, mint a szaharai szél, és belső zsebébe rejt egy kést, és lelkébe egy esküt, hogy ha valaha találkozik az "áruló" Görgeivel, ezzel a késsel leszúrja... Most választás lesz, és egész éjjel sírva imádkozik szüleivel, hogy az ellenzék győzzön, és végre "megváltsák" ezt a szegény Magyarországot. Látja a Petőfi-Kossuth-féle nemzeti-demokratikus mitológia fényes, alaktalan köd-isteneit: az "eszme", melyet "nem lehet bilincsre verni, s mit hiába visznek bitóra". A Haza, mely "mindenekelőtt való: bökj meg e szóval egy embert, s csak úgy fog csurogni belőle az abszolút önzetlenség lunatizmusa". A Nép, mely "felséges", az egyszerű, szegény, de becsületes kunyhóban lakik, s hiába küzd az aljas Palota ellen, s csak hadd üljön, tűrjön, szüljön addig, míg Kossuth apánk igéi megváltják. Azután a nagy francia forradalom hármas rakétája: a Szabadság, Testvériség, Egyenlőség... abszolút numenek, az élet mint Ding an sich, amikért príma gyönyörűség "bilincset, bitót szenvedni". Hogy sajnálta, megvetette azt, aki párnák közt halt meg, mikor minden jóravaló ember mártír. Azután az Isten, de az új "liberális" Isten, melyről a felekezetek véres pelenkáját lecibálták a forradalmak, mely "többé nem a dogmák Istene", hanem egy alaktalan fényes impotencia, egy minden tüdőbeteges varróleánnyal együtt síró tehetetlen jóság, a világ pórusain kicsepegő líra.

Igen, ez volt a nagy betegség: az epikus idők elmúltak, de az epikai rajongásokra rászokott idegek nagy fényes tartalmatlan szavakban próbáltak továbbra is mitológiát élni. Mivel fogja etetni ezeket a lírai Titánok számára nevelt idegeket a mikroszkopikusan reális realitás?

 

3.

 

Látta magát a pesti egyetemen, látta a minden csillaghullások szomorú éveit. A fényes numenek egymás után torzultak falánk hazugságokká. Hitte, hogy Isten abszolúte van addig és annyiban, ameddig és amennyiben emberi tettek okozója vagy koordinálója. És a hitet kesztyűnek látta, mely vasárnap jólneveltséget hazud a kézre, a kézre, mely egész héten abszolúte és kegyetlenül meztelenül dolgozik. Nem, Isten nem humanum többé, nem konstitutív része az emberéletnek. A Hazánál is elérte a sablonos csalódás: az önzetlenség nagy szuggesztióját a helyzeterősek kegyetlen részvénytársaságának látta, mely azokon él, kiknek nincs részvényük. Hazafiság és ellenzékiesség e generáció sziámi ikreke volt, s egy liliputi ellenzék csibész harcaiban mind a kettő jelszavai lejárták magukat. Az ellenzék hősei egymás után züllöttek váltóhamisítókká, "árulókká", s ami legborzasztóbb - miniszterré. Falun végzett tanulmányaiban fényképszerű pontossággal ismerte meg az ezer nyomorúságában szükségszerűen fertelmes népet. A fővárosi élet szemébe rikította a burzsoá rabló demokrácia gyilkos igazságtalanságait. Minden napjának megvolt a maga istentemetése. Úgy érezte, hogy becsapták, akik nevelték. Idegesen gyűlölte az idealizmus szót: balekek beteges szuggeráló fétisét, svindlerek gyilkos lasszóját. Jólesett cinikusnak tudnia magát, hitetlenségét szavakba köpnie. Minden akarás nevetségesnek, minden tett hiábavalónak látszott szemében. És mert irtózott a bombák véres nihilizmusától, belecédulázta magát a filológia gerincsorvasztó ostoba nihilizmusába.

 

4.

 

Látta magát Párizsban, második élete áldott bölcsőjében. Látta az első csodálkozások édes mámorát: meddőnek, jövőtlennek, halottnak érezte magát, s íme a sokféle élet e hatalmas záporában újra ezer csírát érzett foganni élete gazdag szűzi humuszában. Élete szomjas kíváncsisággal nyílt minden humánum: minden emberi nézet, filozófia, tett, szépség felé. És itt fakadt először szemébe a múlt: kövekben, vászonban, hangokban. Magyarországon a múltat csak hangzatos mondatok reprezentálják, magát a földet az őrült borbély, a folytonos dulakodás meztelenre borotválta minden széptől. Az ember volt életének eredménye, mint abszolút széppé tisztult valami hiányzik a magyar élet neveléséből. De itt úgy látta meg a múltat, mint egy csodálatos szép Csipkerózsát, mely ott alszik a marakodó demokrácia buja vegetációja közepett. És ennek a sokféle életnek az áramlásában, ennek a csodálatos múltnak az igézete alatt új illúzió hazudta benne magát az élet értelmévé: Az élet mindig minden hit, minden temperamentum, nézet, érdek, egymásba harapása volt. S íme a tiszavirág érdekek csúf küzdelméből a múlt csak abszolút szép alkotásaiban marad meg. Az élet lényege, eredménye, végcélja tehát a szép. Nincs hazugság a világon, minden kéj és minden szenvedés, minden bűn és heroizmus szent, mert minden emberi szépet termel. A bosszúálló mitológiák szadista istenei felsülnek végtelen cinemintyéjükkel, mert az ember a poklot is széppé szenvedi. A múlt óriási tükör, hol egy nagy kibékítő megértésben mindent testvérnek, magunknak: szépnek látunk. Ez az élet tehát: érdeklődni minden nézet, érzés, tett iránt, átélni minden humánumot... időleges tartalmuk érdekszenvedélyük múltával elvész, de a forma humánuma halhatatlanná szépül.

 

5.

 

Látta magát a hazatérés körülütődő izoláltságában. Barátai gyanakvóvá idegenültek tőle, s minél őszintébben adta önmagát, annál inkább kételkedtek őszinteségében. Mert érdekeik szűk nadrágjában lehetetlennek, svindlerségnek tartottak egy ilyen széles emberi formát. Hogy is hihettek volna ebben az emberben: egyik percben színes, realitásoktól húsos szavakban beszélt a katolicizmusról, mint az embertörténet legnagyobb csodájáról, s mutatta be a csalhatatlansági dogma kikerülhetetlen logikáját. A másik percben harcos szavakkal fejtegette egy logikus, derült, alkotó ateizmus nagyszerű humanitását. Csodálatos orgona volt, melyben minden hangra volt rezdülő húr. Mindenki megtalálta benne önmagát, de megtalálta önmagának ellenkezőjét is, és ez gyanakodóvá, ellenségessé bosszantotta az embereket. Érezték, hogy ez az ember igen szélesen ember, hogy valaha megbízható pártemberré szűkülhessen.

De ez a külső izoláltság sohasem baj azoknak, akik nagyon és nagynak élnek. A baj belülről jött. Úgy hozzászoktatta idegeit új meg új humánum átéléséhez, hogy a sok magára rokonított "én" között saját énjét elvesztette. Mikor nem nyargalt át idegein az ilyen átélések esztétikai emóciója, üresnek, céltalannak érezte magát. Mert ez a folytonos "megértés" és "mássá élés" megölte akaratát. Az élet és az én pedig elsősorban akarat. Úgy érezte, hogy keresztúton álló szellemi szajha, aki örökös meddő ölelésben élvezi az élet arra menő formáit. Az akarat két formája: a hit és tett teljesen lehetetlenné lett számára.

Amivel az élet szívébe hitte magát beleélni: a megértés, a szép, eltávolította az élettől. Pedig kigyógyíthatatlan nagy emberi szánalma sajgón kergette, hogy élet legyen más emberek életében.

 

6.

 

Látta magát kidobva az életből, a magyar vidéki kisváros kétségbeesésében, hol fellapozódott előtte a magyar nyomorúságok albuma. A magyar vidéki életben, mely minden kor, minden miliő, minden betegség és őrültség összebonyolultsága. Vonaton, újságon, könyveken, fordításokon át egyszerre rászakadt az elzárt ázsiai agyakra Nyugatnak mind a húsz százada, minden gondolata, érzése. Ez a váratlan bezuhanás az embereket az anakronizmusok és disparatok beteges virvárjává tette. Nyiss fel egy vidéki nőt: az imádságos Mária mellett ott találod a szegény Bovaryné vágytól meztelen testét, a félénken betöltött konvenciókon túl a modern nő minden lázadását. A férfi egyik képzetéből kibűzlik a puhított lóhús és a kancatej, egy másik gesztusából Nietzsche kukkint ki. Látta az untig felpanaszolt sebeket: az elrothadt, kártyás, alkoholos hitvány magyar dzsentri ostoba adminisztratív despotizmusát, a bennszülöttek mikroszkopikus érdekeinek piszkos egybekapaszkodását, az idegent gyűlölő baromi patriotizmust, s az intelligensek, a tartalmasok fatális magyar betegségét: a lemondást, félrevonulást, kiegyezést. Élete gyökeréig látta faját, ezt a csak bravúrokban lehetséges keleti energiát, mely ezer évet sárban, piszokban, hihetetlenül ízléstelen lebujokban dulakodott, ivott, kártyázott, káromkodott és szónokolt át, s néha nagyszerű gyermek-hencegéssel domborította be muskulusait a világtörténelembe. Félő szorongással kérdezte, hogyha ennek az izomfajnak lényege, raison d'ętre-je a dulakodás és zsarnokoskodás, életrevalóvá tud-é újulni egy olyan életben, melyben a dulakodás és zsarnokoskodás lehetetlen lesz. Látta a körüllevő idegen fajok nagyszerű felserdülését az élet felé, a román anyát, amint méhéből ömlik a gyermek, hogy nyomorúságon, megvetésen át munkával, tűréssel, nélkülözéssel hazává hódítsák a maguk és mások földjét. A szász pénz és ész hódító szolidaritását. Látta a numenekké lett renyhe jelszavak kábító uralmát... és négy év szem-, fül-, bőr-bántó csúfsága elhitette vele, hogy itt a legintelligensebb dolog a halál nihilizmusa felé rohanni valamelyik nyitott kapun át. Az alkoholon keresztül? Talán a nőn át közelebb van.

 

7.

 

Ezt látta egy megvillanásban s test-lelkegyökeréig fájt e látás. Gyógyíthatatlanul gyermek-hős énje halálos elkeseredéssel toporzékolt az élet tagadásai előtt. De a felszürkülő levegő ráfürösztötte a reggeledő élet frissességét, és mintha nagy akarat-áramok járták volna be az univerzumot.

A felbuzgó élet pazar szánalmával nézett magára, és gyermek-cirógató szelídséggel kérdezte önmagától: mit tegyek, hogy megéljem életem legmagasabb értékét, hogy elérjem énem legfelső fokát, hogy valami abszolútban legyek élet és haszon mások számára?

Kérdezte, hová lettek azok a még fiatalok, akikkel együtt indult az életnek? Nem az ötvenpercentesek, akik minden korban és miliőben egyformák, hanem a vágyak nemes Don Quichottejai, kik alkotni, hódítni és szánakozni akartak. Mivé lettek?

Letörtek mind, rájok tehénkedett a magyar élet, a jövő meghalt bennük.

Sokan bemenekültek egy mikroszkopikus részlet-tudomány sorvasztó nihilizmusába. A szorgalom céllá hazudta magát, s modern skolasztika szomorú automatáivá gépiesültek.

Sokan bemenekültek egy abszolút individualizmus nihilizmusába, s a különbözés szörnyű rabságának marionettejévé őrültek.

Sokan bemenekültek a fanatizmus nihilizmusába: megcsalva a katolicizmus mű-feltámadásától, azt hiszik, hogy lehet jövőt múlttal foldozni, életet csinálni - halállal.

Sokan bemenekültek az alkohol, a kártya, a nő nihilizmusába.

Sokan meghajoltak a muszáj előtt, és kidobtak magukból minden értéket, hogy eszközei lehessenek azoknak, kik történelmet és életet műkedvelősködnek Magyarországon. Ezeket a legszomorúbb nihilizmus nyelte el: a hivatalos boldogulás köteles impotenciája.

 

8.

 

És megint kérdezte magától: mit tegyek, mit tegyek, hogy értelme legyen életemnek magam és mások számára?

Meguntam a futó napok mozaikja lenni. Egység akarok lenni egy életre tartó akarattal, s betűje akarok lenni egy nagy egységnek.

Mert nagyot az emberiség csak akkor termett, mikor nem volt egyén, hanem egy egybehúsosodott erős köz. Mert az egyén sohasem alkot nagyot és mindig - élőt. Az emberben a köz alkot nagyot. A zseni = a köz egy emberbe tömörítve. A zseni az egyén abszolút halála.

Mi adhat egységet a magyar életnek? Mert szeretlek, Magyarország, gazdag testem nagy szánalmának minden ölelésével. Szeretlek, nem azokért az ősökért, akik rajtad marakodtak, nem a vérért, mely rád csurgott. A föld kerekén mindenütt és mindenkor verekedtek és a rögök mindenütt lumpoltak embervért. Szeretlek, mert te száz hit, száz faj, ezer és ezer humánum lehető csodás laboratóriuma vagy. Ha itt lehet termő békés egységet teremteni... akkor lesz béke és egység a világon. S van-é szebb feladat jövőt vágyó hím akarat számára?

De mi ad egységet az egymásnak dobott mozaikdaraboknak? Hisz még a régi nagy forrasztó szavak is elzüllöttek. Vagy feloldó lírai fogalommá tágultak, vagy lejárták magukat. Mi az egység: melyik az a hit, mely egységes akaratot ad, irányt von?

 

9.

 

És ekkor mint a damaszkuszi úton, mint Szent Ágoston kertjében, mint Pascal lázas éjszakáján: csoda történt. A szürkés ég elkezdett vérezni, mint egy megdöfött bálna. A vér végigcsurgott az ég zöldesszürke szélén, ráömlött a város szélére, s a véres-vörös csíkon át a názárethi zsidó, az igazi örök zsidó haladt. Munkászubbony volt rajta, és keresztjét termékeny daccal rázta az alvó város felé:

"Én vagyok az egység: kiraboltak szolidaritása, jogtalanok lázadó reménye."

"Hajdan a türelmet hirdettem, mint a lázadás egyetlen lehető formáját, s a jövő életet, mint a visszaütés egyetlen lehetőségét."

"Most hirdetem a visszaütő öklöt s a földi élet diadalmas lehetőségét."

"Én vagyok az egység: a harc harcos ellensége, a tőke halála, a munka feltámadása."

"Én vagyok az egység: az én zsidóságom fájdalmas szimbólum, hogy addig sehol sem lesz hazám, amíg mindenütt nem lesz hazám."

"Én vagyok az egység: Magyarországon csak én mutatok jövőt, e sokféleségben csak a szenvedés, a nyomor, a munka szolidaritása teremthet egységet."

"Aki jövőre való életet akar élni, az bennem éljen. Tudós nekem készítsen szisztémát, költő engem innerváljon, harcos értem harcoljon."

"Emberekhez és időkhöz torzítva egyszer már adtam egy termékeny egységet Európának, s ez volt a történelem legnagyobb csodája. De ezt a benne levő igazságtalanságok szétrombolták. Most az egész világnak adok egy mélyebb egységet, hogy minden élet teremhessen, minden csíra megfoganhasson."

Az alak tovább ment. Mintha nem is látvány lett volna, hanem egyszerű valóság. Mintha egy munkás ment volna vállra vetett szerszámmal, s a munkás Marseillaise-t fújva biztatgatta volna magát a holnap elé.

Ő pedig tisztán látta az egyetlen utat, melyre rá kell lépnie, ha az élet alkotó áramával akar haladni. Bele kell testesülni abba az alkotó tömegbe, mely ma még forradalmat, holnap kialakult új világrendet jelent. Az erőknek ez az új összetapadása gyógyíthatja csak ki a világot egy meddő individualizmus hisztériájából.

Kiegyenesedett, mint akinek testébe új akarat visz jövőt. Jobb keze ökölbe szorult, mint azé, aki ütni akar, aki nagyon szánakozik, aki ekét akar ragadni, hogy új vetéseknek rázza fel a magyar földet.

 

 

1913. 15. szám