Szabó Dezső: 
Pajzs Elemér: Cirkusz 
Dick Manó, Budapest

Évek óta jósolgatom egy nagy magyar naturalizmus eljövetelét. Most még erősebben hiszem nem is távoli lecsapását, mint valaha. A naturalizmus szót itt nem a legáltalánosabb fogalmi értelmében használom. Hiszen így naturalizmus van még Jókainál is, Eötvösnél, Keménynél s a modernebbeknél pláne. Határozott irodalomtörténeti értelemben veszem jelölve azt a lírai, irány-naturalizmust, mely nagy eposzokkal igyekszik rákorbácsolni az emberiségre a nagy megszenvedett tanulságokat, szóval azt a naturalizmust, melynek sajátságait legintenzívebben Zola tömöríti elénk. Ilyen naturalizmus eddig természeti lehetetlenség volt, kis nemzeteknél egyetlen egy brüszk mozdulattal összes honfitársait orrbaüti az ember, annyira szomszédosak az érzékenységek. De most olyat tágult horizontunk, a típusokká szörnyült tények maguk úgy ordítanak, hogy lehetetlen lesz úgy elbújniuk az íróknak, hogy bele ne sodródjanak ebbe a naturalizmusba.

A legújabb generáció már is ebben az irányban nyújtogatja csápjait. Pajzs Elemér könyve igen kedves jelenség ezen a téren. Ez a szokatlanul fiatal fiatalember nézi a vidéki életet, azután látni próbálja s ez annyira fáj neki, hogy kénytelen irodalommá mosolyogni. A próbálkozó mozdulatok közt igen sok jó ígéret van. Természetes, hogy a fióka, még ha sasfióka is, még tele van ráragadt tojáshéjjal. Így pl. neki a viharos ég még hasonlít egy haragos archoz (vagy megfordítva?) etc. De a belső gépezet meglátásában néha rendkívüli érettséget mutat s ami fő, van szánalma, ami még nem művészet, de ami nélkül nincs művészet Pajzs Elemér huszonegy éves s az ő generációja új világot fog gyúrni. Ez a könyv nem mond ellent annak a reménynek, hogy ő is derekas részt fog venni ebben a munkában.

1915. 23. szám