Szabó Dezső: 
Morál

I.

Az Untermensch tánciskolába járt Nietzschéhez, és mikor magára táncolta egész mesterét, odament az emberek közé, elkezdett táncolni és azt mondta:

- Nincs jó és rossz, nincs erkölcsös és erkölcstelen: én vagyok. Ha gyilkolok, ne mondd: bűnt követek: hanem élek. Ha termelek, ne mondd: jót teszek, hanem: élek.

Mik vagytok ti emberfiai körülöttem? Ti nem vagytok, csak annyiban, amennyiben engem termeltetek. Én vagyok a ti értelmetek, de azért ti nem vagytok benne az én értelmezésemben. Én magam oka, célja, magyarázata vagyok.

Az én szemem nem Én, mert az nektek is van, a fülem sem Én, mert az is van nektek, egész életszívó testem nem Én, mert nektek is van testetek, érzetekből szőtt lelkem sem Én, mert belétek is szőtt ilyen lelket a világ. Semmi sem Én, amiben társ lehettek. Ami ezek fölött van, ami egyetlen, ami folytonos feladat és nem szűnő megvalósulás, az az Én.

Ez az Én abszolút magánosság, mert semmi nincs benne, ami társ volna veletek. Ez az Én az élet, a cél, létezésem értelme. Én vagyok az Uebermensch.

Én vagyok az eget-fúró sas, és nektek csak annyi értelmetek van, hogy zsákmányok lehettek. Nő, ember, világ csak annyiban vannak, amennyiben én érzem magam bennük. Mindennek csak az az értelme, hogy Én nagyon lehessek.

Így szólott az Untermensch, s még nem látott vonaglásokban táncolt. Az emberek pedig úgy néztek rája, mintha alagútban lettek volna, s az Untermensch lett volna a feléjük robogó vonat. Féltek és csodálkoztak. Ez a félelem és csodálat lassanként élvezet, majd divat és az intelligencia jele lett. A szülék meghagyták a bonneoknak, hogy ezután a pukedlik mellett tanítsák az Untermensch félelmét és csodálatát. Ploetz pedig grammatikát írt az Untermensch helyes csodálatáról, amit a droguisták a bajuszkötővel és az arckrémmel együtt árultak. Az urak kaszinói pedig Untermensch estélyeket adtak.

Az Untermensch elment a fényes gyülekezetekbe, és soha nem látott rángásokban táncolt. Az emberek tapsoltak, és csodálkozva mondták: - Milyen Uebermensch voltál ezekben a rángásokban!

Azután az Untermensch bizarr szótagokat ritmustalan ritmusba dobált össze. Az emberek megint tapsoltak álmélkodván: - Milyen Uebermensch voltál ezekben a szótagokban!

Ekkor az Untermensch megállott, s odakiáltotta a fényes gyülekezetnek a Cambronne szavát.

Az emberek hallották a szót, s mivel mindnyájan nagyon közönségesen értették, megdöbbentő csodálattal kérdezték: - Vajon mit jelenthet? Sokan pedig a szemükhöz tették a kezüket, mintha fénybe vesző perspektívába néznének, és azt pihegték: - Milyen mély, milyen mély!

A papok, szolgabírák és tanárok, gyűjtőnéven, a csendőrök, megijedtek és támadták az Untermenschet. Az Untermensch maga alá gyúrta e támadásokat piedesztálnak, és nagyon messzire látszott.

Lassanként ez a piedesztál olyan magas lett, hogy annak az országnak a trónja elkezdett törpülni. De az országnak ravasz-eszű királya volt. Elment és leadta a névjegyét az Untermenschnél.

Az Untermensch pedig eltépte és eldobta a névjegyet, de nagyon érezte Énjét ebben az eltépésben. Attól a két kis névjegydarabtól nagyobbat dobbant Énje, mint attól az oltártűztől, amit az összes újságok gyújtottak neki.

A király pedig azt mondta: - Micsoda eredeti ember! - És kinevezte az Untermenschet valóságos belső Uebermenschsé.

Az Untermensch ráköpött az oklevélre, és a vivő szeme közé vágta. És ekkor Énje a lábujjhegye tetes-tetejére állott. A király pedig azt mondta: - Ez aztán az egyén! - És ezután az emberek még jobban csodálkoztak az Untermenschen, de a királyt is jobban tisztelték.

II.

Egy reggel az Untermensch arra ébredt, hogy minden ember meghalt. Mindenki, akik már hozzá voltak szokva az éhséghez, a bacilusokhoz, azok is. Az elárvult kutyák és macskák csodálkozva jártak a hullák közt. Az Untermensch pedig azt mondta:

- Az emberiség volt, Én vagyok. Oka, célja, értelme vagyok magamnak. Én semmit sem vesztettem.

És ekkor elkezdte legfelső Énjét soha nem látott mozdulatokba táncolni. De egyszerre megállt: - De hát most kitől különbözöm? - És nem táncolt többé.

Azután elkezdte legfelső Énjét bizarr szótagok ritmustalan ritmusába hangozni. De egyszerre elhallgatott: - Kikben visszhangosodik ez az én Egyéniségemmé? És nem lírázott többé.

Azután furcsa tettekbe kezdte élni legfelső Énjét, de azt is megunta: - Milyen üres a tett, ha az emberek botránkozása vagy csodálata nem ad tartalmat neki.

III.

És ekkor az Untermensch a hullák felé ölelkezett és elkezdett sírni: - Ébredjetek fel, ébredjetek fel, mert ti vagytok az ok, a cél és az értelem.

Mert bennetek volt az én Énem, és mert mind meghaltatok, most senki, jaj, senki és semmi vagyok.

Mert az ember nem abban alkot, amit létrehoz, hanem abban az utánaalkotásban, amit a ti megértésetek, csodálkozástok, igenléstek vagy tagadástok tesz. És Énem abban élt, aminek bennetek tudta magát.

Azt hittem: legfelsőbb Énemben nyúlok bele az örökkévalóságba, s íme ti voltatok legfelsőbb Énem, és ti voltatok az örökkévalóság.

És ekkor teljesen üres, egyéntelen formátlanságnak érezte magát, didergő tagjait kiverte a nemlétezés hidege. Ránézett a halott emberiségre, volt Énje elnémult hárfájára. És szemein át különös élet gyűlt belé.

Mert amint előtte hevertek az emberhullák milliói, amint az élet utolsó mozdulatát rájuk fagyasztotta a halál, ezek a megdermedt mozdulatok szemein át életre olvadtak benne. Magában élte a gyermek csecs után vonagló száját, kis karjainak életkérő ölelős mohóságát. Magában élte az anyának megmeztelenített adó mellét, szeretetben széternyedt testének jövő felé hajlását. A munkás fogásra húrozott izmait, a dresszírozott idegek remény nélküli gépakaratát. A fiatal lánytest parancsolását, sugárzó öle jövő akarását... a halálba fagyott mozdulatok felolvadtak benne az egész emberiség egybeszövődő, minden színű életévé. Volt nyomorult kis bizarr énje felgazdagodott mindenki életévé, énje óriási kitágulással egybetestesedett egy élő egészbe az egész volt emberiséggel, élete megérte legfelsőbb lehetőségét: Mitmenschcsé végtelenült.

IV.

- Milyen nyomorult kis semmi voltam eddig - szólt magához -, én voltam a legutolsó az emberek közt, én voltam az Untermensch. Abban hittem magam élőnek, amivel kidobtam magam az életből. Mert téved, aki azt hiszi, hogy annyi élet van, ahány ember. Csak egy széttéphetetlen élet van: az Emberiség.

Az életnek az értelme a morál. Az embervilágban mindennek a lényege a morál, s az embervilágon kívül csak lelketlen szavak vannak.

A morál az Emberiség-egyén öntudata az ember-atomban. Mert csak egy egyén van: az Emberiség. A morál cselekvő résztvevés az örökkévalóságban. Az örökkévalóság pedig az emberiség. Az idő ember nélkül lelketlen szó.

Az eredendő bűn: az egyén, az én. Kezdetben minden ember az Emberiség volt, mint ahogy a veréb minden veréb. Az első "egyénné, énné" betegedés volt a Bűnbeesés.

Az egyénülés a bűn, a teljes egyénné különülés: a Kárhozat.

Minden tettben az Emberiséget élni: a Megváltás, részvétel az örökkévalóságban.

Az egyén-bűn, az én-betegség kergeti az embereket, hogy az Emberiséget minél szélesebb formákban valósítsák meg. A bűn csak azért van, hogy az Emberiség új meg új teljesebb megváltás felé szeresse magát.

Az emberi megismerések alapbizonyossága is morális: szánakozom, tehát vagyunk.

A morál annyi, mint tettek szabályozására szisztematizált szánalom.

Ennek a szánalom-morálnak legfőbb feladata: az emberben az Emberiséget megvédni az egyén-betegségtől.

A szánalom a művészet és a történelem kialakító ereje. Minden új kor, minden új művészet az emberi szánalom megtágulásából született.

Determinálva vagyunk és van szabad akaratunk. Determinálva vagyunk annyiban, amennyiben egyénné betegedtünk, s a természet centrifugális erőibe sodródtunk. A szabad akarat az Összes öntudata az egyesben, s amilyen arányban ez megvan bennünk, olyan arányban van szabad akaratunk.

Felelősek vagyunk, mert csak részek vagyunk, és csak az egész nem felelős. Az Emberiség nem felelős, de az ember mindig, minden tettében az, mert minden tettével vagy old vagy köt.

Az érték szubjektív mérője: amilyen arányban magadra tudod élni, érteni, szánni az Emberiséget, annyit érsz.

Az érték objektív mérője: amilyen arányban jövő vagy az Emberiségben, annyit érsz.

Világkezdetétől világvégezetéig emberek zuhataga omlik a jövő felé. Ez egy egyetlen élő szolidaritás. Mert felülről nézve nincs múlt és jelen, csak örökös jövőbelépés, és a múlt és jelen csak azért vannak, mert egészen benne vannak ebben az örökös levésben. Mi, atomjai ennek az áramló végtelenségnek, csak annyiban vagyunk, amennyiben az egészet kifejezzük, amennyiben egymáshoz tapadunk.

1913./17. szám