Szabó Dezső: 
Megtépázott napló

 

1.

 

1902. december 24.

Ma karácsony este van és én itt ülök az utcán, egyetlen barátnőm, Zsófi, a gesztenyeárusnő mellett. A pléh-kályha mellé kuporodom, melyből meleg füst s a sülő gesztenye családias szaga árad ki. A sapkám olyan mint egy tépett fészek, a ruhám indiszkréten szellőztető, a lábaimon levő cafatok már nem is emlékeznek cipő-korbeli egyéniségükre. Egy kis Jézusra váró gyermek-szél cicét játszik a hulló hóval, s néha kedélyesen megpofozgat vele.

Nézem a lehelgető kályhát, a némává üresedett utcákat, a havat, a szelet, a Zsófi meghajlott alakját s színültig telek meleg hálával. Milyen jó az Isten, hogy ebbe a nagy rokontalan fagyos világba odateremtette ezt az utcasarkot, ehhez az utcasarokhoz egy gesztenyesütő kályhát s e mellé a kályha mellé a jóságos édes Zsófit. Mert Zsófi a jóság s azt a sok fogyatékosságot, ami körülkérgesedte ezt a jóságot, nem illik észrevenni. Szegény vénhedt tépett teste itt felejtett kóró a siralomvölgyének szomorú tarlóján. De a lelke, drága jó lelke, tisztán csengő óra lesz a mennyországban.

Miért éppen óra? Ezt igazán nem tudom megmondani. De gyermekkorom óta, mióta először akadt össze tengelyem a jó Istennel s a hozzátartozókkal, mindig úgy képzelem el a mennyországot, mint egy nagy-nagy ebédlőt. Az ebédlő falain különböző nagyságú és színű órák vannak. Ezek emberek voltak a földön s minden üdvözült lélek itt egy óra lesz. A hús, forma és szín-nélküli idő tisztán csörög át rajtuk és tik-takjuk a végtelenség szívdobogása. Mindenkinek más hangú a tik-takja s más zengésű az ütése. Némelyik lágy, édes friss hangot ad, mintha odalapított ajakkal csecsemő testet csókolnál. Másnak zengése mély, mint a szomorú szív imádsága. A jó szakállas Öregisten hátratett kezekkel sétál az ebédlőben, nézegeti az órákat, cirógató apás nézéssel s hallgatja, hallgatja tik-takjukat.

És tényleg, a Zsófi szikár hosszú teste már életben igazodott halhatatlan lelkéhez. Mert az erős lélek úgy belevágódik a húsba, mint a pecsét a meglehelt spanyolviaszba. A Zsófi teste olyan mint egy sovány kopott ebédlőóra. Hosszú görbe orra, melynek végére most valami csillagot játszott a játékos szél, olyan mint egy félrebúsult reménytelen mánus. És az arca időt, időt mutat. Én a tik-takját is hallom, becsületes tiszta tik-takját.

Zsófi most negyvenhatéves és nála nélkül már nem szopogatnám ezt a medvecukor életet. Mert a negyvenhatéves Zsófiában a szív fiatal és fehér, mint egy tizenhatéves lány térde. - Ó drága térdek, el fogok-e valaha vénülni tőletek? - Ma reggel talált rám Zsófi a barompiac sarkában. Öt nap óta nem ettem és halhatatlan lelkem már úgy kocogott bennem, mint a lelkiismeretlenül elhelyezett műfogsor s el voltam készülve, hogy az első szájnyitásra hűtlen lesz hozzám. Zsófit éppen akkor hagyta el a szeretője, a részeges kéményseprő. Megverte és elhagyta, pedig hetekig élt a szegény teremtés nyakán. Mert Zsófinak mindig kellett valaki. Nem a hús öröméért, Isten látja, hogy nem ez hiányzik Zsófinak. Kell neki valaki, aki előtt meghunyászkodjék, aki miatt félig koplaljon, aki mellett szükségesnek érezze magát. Természetes, hogy az ilyent igyekszik aztán hervadt testével is megörvendeztetni, minthogy a gyermek mindenét annak adja, aki szeret. Az arany zsuzsuját s a földön talált kukorica-csutkát.

Zsófi rám talált és olyan természetes volt, hogy az ő nagy pohár kávéját én ittam meg. Hogy délben a szomszéd sátorban vett kofadögnek háromnegyed része az enyém volt. Hogy nagy kendőjét levetette magáról s beteg, sípoló mellem köré takarta. Most a hazatérést várjuk. Megígérte hogy elvisz otthonába, veszünk rumot, teát, húst, kenyeret, bort s ezekhez adva a megmaradt sült gesztenyét, örvendeni fogunk a kis Jézus eljövetelének. Mert a Zsófi lelke olyan mint egy kis falusi kápolna, tele szentképekkel s alázatos imázó csenddel.

A vevők mind ritkábbak lesznek s mind jobban sietnek. Zsófi ritkán szól s ilyenkor mindig érettem aggodalmaskodik. Kérdezi, hogy zúg-e még a fejem, hogy fázom-e nagyon, hogy nehezen várom-e a vacsorát. S ezekben az egyszerű kérdésekben drága jó lelke úgy hajlik rám, mint egy jó öreg órás a beteg órára. És én olyan meleg-hálásan valakimnek érzem őt. Úgy érzem, mintha a hidegből behívott nagy házőrző kutya volnék, kit körül füröszt a konyha meleg világossága s akinek hátát lágy kezek cirógatják.

Végre az óra tízet üt. Az utcák teljesen kihaltak. messziről betlehemes ének hallatszik, fiatal, friss hangon énekelve. Úgy ömlik belém, mintha valaki, aki szeretne engem, sírná rám könnyeit. Szemeim is feltelnek könnyekkel, melyek magukkal tépett lélekkel vannak tele. Zsófi egy kéz-kanyarítással lesimítja orra végéről a jégcsapot és így szól: - Most már a mi karácsonyunk következik. - Pakolózni kezdünk.

 

2.

 

1902. december 25.

Tegnap a karácsony estét reggelig Zsófinál töltöttem. Jól felpakolózva testvidító dolgokkal, mentünk a lakására. Lakása a város szélén, a Dajboc utcában, egy pici kedvesen szegényes zsákutcában van. A telken elől a "tekintetes úr", egy adóhivatali írnok lakik. Az ablakon át láttuk a felgyúlt karácsonyfát s az örvendő családot. A Zsófi lakása hátul a kút mögött, a disznóól közelében van. Nagyon tetszik neki ez a szomszédság, soha nincsen egyedül. Behallatszik hozzá az alvó állatok csendes elégedett lihegése.

Belépünk egy elég tágas konyhába. A konyha nagy részét egy szélesre terpeszkedő kemence foglalja el. A falon nagy-múltú tépett edények, egy nagy cseberben víz, az ablakban két-három csenevész muskátli, az asztalon csupor, poharak s egy kettévágott sütőtök. A szomszéd hosszú keskeny szoba a Zsófi ünnepe, megmentett emberiessége. Ez a szoba az ő meggyalázhatatlanul szűznek maradt lelke. Itt van az ágya, felette Jézus és az édes Mária. Jézus szomorú, melle közepén egy nagy szív van, mely felül lángol, alul nagy cseppekben vért hullat. Mária liliomot tart a kezében. A díván jó öreg, emlékező díván. Háta fényképekkel és képeslapokkal van tele tűzdelve. Úgy vette egy csomóban ezeket az ószeren s valami titkos távolság örömét hozták szobájába ezek az ismeretlen arcok és ismeretlen vidékek. Az ágy alól két görbére vénült sarkú cipő csónaklik kifelé. Az asztalon egy nagy imádságos könyv gyertya, olvasó s egy csupor, benne hervadt krizantémumok. A díván felett két kép. Az egyiken egy fátyolos menyasszony előtt egy frakkos fiatal ember térdel, kezét a szívére nyomja, nyakát előre nyújtja, valamit szaval. A másikon ugyanaz a fiatal ember ugyanazzal a fiatal lánnyal - de most fátyol nélkül - egy ágy szélén ülnek, átkarolják egymást s egy nagy, fényképmasinásos csókban cuppognak össze. Mind a két kép fakult és sok megpihent légyre emlékezik. Mennyire rokona ez a szoba Zsófinak.

Egymással szemben ültünk az asztalnál. Mikor aztán már ettünk, ittunk, a vidám étel széthancúrozott testünkben s meghúzgálta életünk minden kis csengettyűjét. Boldogan, sokszoros mosolygással néztünk egymásra. A tea körülgőzölögte meghajlott alakjainkat s szegény elgyötört testemből úgy szálltak fel a múlt napok, mint az illatok a kiengedő földből. Zsófi drága buta szemei fényesen kereklettek rám s én éreztem, hogy ezek elé a szemek elé ki kell bontanom múltamat, mint egy hódolati szőnyeget. Kezdtem beszélni, beszélni s ő boldogan, csak az érzelmi értelmét értve, nézte szavaim sűrű havazását.

Az apám falusi kántor volt, olyan, amilyen a népszínműírók megrendelésre készen szállítanak. Sokat ivott, de nagyon szépen énekelt. Az ő falujában nem féltek az emberek a haláltól. Mert ha feléjük fújt a halál szele, arra gondoltak, hogy milyen szépen fogja kiénekelni őket az apám. És ilyenkor jóleső megnyugvással sírtak a saját temetésükön. És nagyon-nagyon sokat tanultam s valami egészen jó, egészen hasznos szerettem volna lenni. A családom lassanként elhalt s én mint tizennyolcéves gyermek, krajcár nélkül, nekiindultam a világnak, hogy elfoglaljam valahol lappangó megváltói állásomat. Nagyon sok mindenfelé voltam és változatos okokból dobtak ki mindenhonnan. Ha nevelő voltam, vagy a házikisasszony, vagy az asszony szeretett belém. Mert szép gyermek voltam és a lelkem tele volt friss színekkel. Kidobtak. Megtettek tanítónak egy faluban. Ott a sok belém nézett, belém olvasott világ véleményekben hajtott ki belőlem. Erős, égnek szökő vélemények zsendültek fel bennem, mint a friss mogyoró hajtások az erdő szélén. Kidobtak. Egy híres képviselő titkárja lettem. A képviselőnek volt egy műgégéje és félmillió évi jövedelme. Én pödörtem mondatokba a politikai véleményeit s csakhamar én teremtem e véleményeket is. A képviselő zajosan demokrata volt s beszédei olyanok voltak, mint egy még nem leltározott etnográfiai múzeum. Egy napon aztán tárcát ajánlottak fel neki s ő új, ellenkező igazságokat rendelt nálam. Erre én naiv mondatokat kezdtem előlelkesedni. Kidobtak. Kidobtak még hatvankilenc helyről, hatvankilenc más okból. Kidobtak, kidobtak, kidobtak. Ez volt életem refrénje. És most 31 éves koromban, megtépázott testtel kenyér és fészek nélkül bolygok. És fázó gyermeknek maradt lelkem sír a nő, a család után. Én arra vagyok ítélve, hogy egyedül legyek örökre, örökre.

Azután beszéltem arról neki, hogy letarolt életemből úgy lángolnak ki a tervek, mint a pipacsok a kövicses árok szélén. Hogy nagy kék tenger hátán látom magam vidám hajón. Elmenni messze, messze, ahol tenger, hegyek és végtelen mezők, új emberek és csodás virágok vannak. Ott újra kezdeni az életet, új fiatalságban fakadni új akarattá. De mikor lesz nekem háromszáz forintom?

Zsófi egész odahajló testével hallgatta beszédem. Néha megtörölte az orrát, nagyot trombitált kockás zsebkendőjébe, de ez a trombitálás is felém nyúló lelkével volt tele. Milyen nagy szíve lehet annak, aki egy ilyen jóságos nagy kockás zsebkendőt tele tud sírni vele. Volt egyszer egy úrleány szeretőm. Annak csak ici-pici kis hímzett zsebkendője volt, akkora, mint egy platán-levél s az ő szíve még ezt a kis zsebkendőt sem futotta könnyel. Zsófi ám csókolta nagy állat-szemeit s fájdalmas - jóságosan anya volt bennük.

- Bizony, nehéz az élet, - mondta és látszott, hogy gyermekesen büszke erre a konklúzióra.

- Nehéz.

- De jó az Isten.

Hallgattam.

- Hány cukorral iszod a teát?

Zavarba jöttem. Nagyon rég volt, hogy ilyen úri dologban nem volt részem s nem voltam tájékozva ebbeli gusztusomról.

- Öttel, - mondtam rögtönzött biztonsággal.

Teáztunk. Minden szürcsölés után egy-két mondatot hullatott:

- Bizony, csak az Isten jó. Látod, milyen jól megvagyok itt, pedig hányan fagynak éhen az utcán. Nálamnál jobbak. Csak sohasem szabad azt firtatni, hogy mit nem adott Isten. Maradj nálam. Amiből én megélek, abból meglehetsz te is. Szereted a tojásos krumplit?

A kis szoba mind melegebb lett s a felkerengő vér visszahozta fiatalságomat. Beszélgettünk. Éjfélkor a harangok megzúdultak, teljes lóbálással hirdetve a nagy örömet. Letérdeltünk a két szent kép elé s imádkoztunk.

Nagy ölelkezéses boldogságban áradtam szét. Íme nem születtem hiába, van, aki szeressen, van otthonom. Ez az aszott, csúf, jóságos kofa minden el nem ért célom, minden elriasztott álmom, minden keresett szerelmem lett.

Átkaroltam. Messziről siető emberek vidám zaja nevetett be. Mi összekapaszkodva kárpótlón, áldottan meleg család voltunk.

 

3.

 

1903. január. 2.

Aki elítélten születik, fusson a jó emberektől, mert fátumot hoz rájuk. Szegény Zsófi, már karácsony másodnapján panaszkodott, hogy fáj a feje és a gyomra. Talán meg is hűlt. Aztán abban az izgalomban, hogy talált valakit, aki nem üti, az ünnepeken igen beevett. A következő nap már nem tudott kicipekedni gesztenyét árulni. Az ágyban maradt s mint egy megvert jó kutya, bocsánatkérő, hízelgő nyögéssel nyögött felém. Rémültömben orvost hívtam, aki azt mondta, hogy nem is állapíthat meg egy bajt, annyi baja van ennek az elkoptatott testnek. Pihenjen és bánjak jól vele.

Hogy éreztem, hogy ehhez a szegény, tépett emberrongyhoz van kötve a lelkem. Hogy nekem ő az "ember", egyetlen ráhajló fája annak a nagy erdőnek, melyben olyan magányosan bolyongtam. Lázas, nagy tágult szemeivel nézet, nézett engem.

December 29-én reggel egy lázroham után egy kis gondosan bekötött batyut ásott ki párnája alól, átadta nekem és így szólt:

- Isten megbünteti a nagyravágyást. Négyszázötven forintot kuporgattam össze, hogy szépen temessenek el és nagy sírkövem legyen, olyan mint a Bogdán rőfösé. A jó Isten küldött téged, hogy megmentsd haló lelkem a hiúság bűne alól. 50 forintból temettess el egyszerűen, a többivel menj abba a szép országba, a tengeren túlra. Te még fiatal vagy. Imádkozzál értem.

Felhőszakadásos nagy sírással sírtam. Íme ez a megrugdalt szürke emberrög hajtja felém álmom éhes virágait. Reá borultam s e szavakat tördeltem feléje:

- Nem kell a szép ország, a kék tenger, az álmodott erdők. Mert te emberi lélek vagy s a te szemed anyám és meg nem talált szeretőm melegíti rám. Nem engedlek meghalni s ebből a pénzből tartjuk a lakodalmunkat. Dolgozni fogunk és jók fogunk lenni.

Még két napig élt, de már nem igen tudott beszélni. Szilveszter éjszakáján egyszerre csak feltérdelt ágyában. Ránézett a Jézus nagy lángoló szívére és így szólt:

- Nekem is drágábban adják a gesztenyét, Nagyságos Uram.

Jézus szomorúan csodálkozott rá, Zsófi neheztelve folytatta:

- Nem adhatom olcsóbban, a szegény embernek is kell élnie. A Nagyságos Asszonynak virágra is jut télen s a szegény ember fiának még fára sincs. És rámutatott Máriára.

Azután rám nézett fájdalmas, kapaszkodó nézéssel. De érezte, hogy nem tud szemeivel eléggé belém fogózni, hogy le fog csúszni onnan s akkor lezuhan valami mély-mély, hideg örvénybe. Az arca rémült erőlködésben rángott. Felsóhajtott s tiszta lelkéről lehullt a bűnös kéreg.

Tudom, hogy Jézus és Mária nem haragudtak meg rá utolsó szavaiért. Hiszen ők is voltak a föld gyermekei s tudják, hogy a földi gondok a szegény ember halálos ágyán is ott ülnek. Tudom, hogy most Zsófi tiszta csengésű óra az ég nagy ebédlőjében s tik-takja csendes öröme a sétáló öreg úrnak.

 

4.

 

1903. március 2.

Itt vagyok az induló hajón és úgy tele vagyok szomorúsággal és úgy tele vagyok örömmel. Fájnak a felújult napok, vesztett családom, vesztett életem s a szegény Zsófi és nagy egyedülvalóságom. Olyan eltépett fél valaminek érzem magam. És lelkem mélyén mégis új húrok feszülnek, melyeken feltápászkodott életem valami nagyon fiatal, nagyon tavaszi dalt penget. Milyen végtelen a tér és mennyi ígéret van a testemben.

A hajó már meg-megráng és mindjárt itt hagyjuk ezt a földet. E földet, mely egy csücsikét sem adta nekem, hogy hazám legyen. Pedig mit kívántam én? Annyi helyet, ahol kibonthattam volna testem a napnak és nézhettem, nézhettem volna. Annyi rögöt, mely termett volna annyit, hogy társult dolgos ember lehessek. Mert ösztönös fájó sóvárgás hív, hogy férj és apa legyek.

Megindulunk a végtelen vízen, a végtelen napban, a végtelen levegőben. Milyen nagy ölelés az ember és milyen ölelni való a világ. Eddigi napjaim elfektetem mint beteg, fonnyadt, lenyomtatott virágokat. Végtelen prairiek, őserdők, szűz zuhatagok várnak. És a boldogság.

 

5.

 

1903. május 8.

Na, hiszen tudhattam volna, a sok hopp után kopp fog következni. Itt ülök egy ketrecben és holnap valószínűleg mint a menü egyik pontja fogok felhagyni az egyéniségemmel. Holnap ilyenkor már az én lelkem is tik-takkolni fog.

hajónk erős zivatar érte utol s a felheccelt tenger pozdorjává paskolta. Én három társammal egy dereglyén menekültem. Napokig hánykódtunk a meglóbált tenger alpeses hátán, végre a habok odamázoltak egy sziget partjához. Nem tudom mi lett társaimból. Mire én magamhoz jöttem, kannibálok álltak köröttem, mosolyogtak, tapogattak, biztatva, csemcsegve néztek rám. És ide hoztak. Ó szegény éhes Hazám, ha tudnád, hogy fiad, akit elfelejtettél táplálni, most mint csemege-import szerepel. Talán sajnálnád, hogy elpazaroltál. Szürkülődik, elzsibbadok, nem írok többet. Holnap tepsin leszek. Tik-tak, tik-tak. S ha elgondolom, hogy százhúsz forint van a zsebemben! Tik-tik.

 

6.

 

1903. május 10.

Még mindig élek és olyan különös minden. Tegnap egy nagy szép udvarba, egy tágas, csinos, otthonias ketrecbe hoztak, mely mellett még egy csomó csinos ketrec van, mindenkiben két-három, vagy több fogoly. A kannibálok körülállták ketrecem, nézdegéltek, tanakodtak. Feltűnt, hogy minden magas vasalt gallérban van és fekete, jól szabott kájzert viselnek. Később megtudtam a magyarázatát. Egyszer egy hittérítő jött ide, kereszténységgel, vasalt gallérral és fekete kéjzerrel. A kereszténység iránt semmi fogékonyságuk nem volt a hittérítőt megették. De a gallér és a kabát nagyon megtetszett s azóta általános divat lett a valamire való kannibálok között.

A kannibálok csendes hangon tanakodtak. Az arcukon végtelen jóság és simogató jóindulat volt.

- Szép faj -, fehér, - szólt az egyik. - Jó lesz tenyésztésre, mondta a másik. Általánosan helyeselték. - De melyik nőstényt adjuk melléje? - kérdezte egy kövér törpe kannibál asszony.

Tanácskozva tovább mentek. S én szép, tiszta, ágas ketrecemben, odatehénkedve a besütő napnak, valami sunyi boldogság félét érzek. Élni fogok, van szép fészkem s lesz ennivalóm. Majd csak minden lesz valahogy. Az álmom puha és meleg és a nap olyan jó dolog.

 

7.

 

1903. máj. 14.

Énekeld én lelkem az Urat s bő zengéssel ömleszd az ő dicséretét! Íme társam van az élet folytatására s fiatalságom fekete földbe vetett mag.

Tegnap reggel korán egy idősebb kannibál s a felesége egy fiatal keresztény lányt hoztak a ketrecembe. Megcirógattak, mint egy tenyérre fogott madarat, oda simítottak a lány testéhez s egy ölelésbe fogva kettőnket így szóltak dédelgető hangon: - No, kis kakaskám, itt a tyúkocska. Legyetek jól, egyetek jól, szaporodjatok, kis kakaska, kis tyúkocska.

Azután ők elmentek s mi magunkra maradtunk a ketrecben. A kis lány - egyszerre láttam, hogy magyar leány - zavartan, félénken pihegve állt előttem. Micsoda lány és hányszor láttam őt magányos lelkem mélyén! Alig tizenhatéves, fürtös szőke gyöngyvirágfejét édes félrehajlással ereszti jobb vállára. Szemei kékek, csodálatos mosolygó fiatal kékséggel. Ezekben a szemekben a könnyek is mosolyognak, ezekben a szemekben a szomorúság is olyan fiatal, hogy már majdnem vidámság. Hosszú finom nyakára csókos huncutsággal görbednek rá a kis fióka fürtök. Drága melle, karja, lábainak lehelt vonalai, kezének édes lankadtsága, egész szentséges szép teste misztikus elhívás, titokzatos ember-dala az egész tavaszi világnak.

- Hogy hívnak? - kérdeztem.

- Juliska.

Elmondta sorsát. Apjával, egy milliomos gyárossal indult kirándulásra Amerikába. Őket is vihar kergette meg. Több társával ide vetődött, apja a tengerbe veszett. Társait más ketrecekbe helyezték s őt ide hozták.

Úgy álltam előtte, mint a kinyilatkoztatás előtt. Nem mertem kezemmel érinteni. Leborultam előtte és így szóltam:

- Ó Juliska, te milliomos leánya vagy s én csak egy szegény csavargó vagyok, akinek százhúsz forint van a zsebében és két nagyváradi zálogcédula. Nem vagyok méltó arra, hogy megsimítsam hajad selymét. Ez a ketrec közös otthonunk lesz s én rabszolgád leszek. Íme, egy kannibál ketrecbe kellett jutnom, hogy magányos életembe felpirkadjon az a nap, melynek melegét mindig ott sejtettem horizontom mélyén. Óh, hogy iszlak minden érzékemmel. Dal vagy, életre hívó reggeli ének, drága íz, tapintásom édes lebágyadása, lényegemre emlékeztető illat, tágult szemeim drága vigassága. Szeretlek!

A lány csendesen, mosolyogva, félrehajtott fejjel hallgatta, mintha egy megrázott barackfa virágesőjében állna. A ketrec egyik szegletében, a nap édes nevetésében, puha fű-ágy volt. Felkínáltam neki, ő leheveredett. Én félénken távolabb húzódtam.

Kibontotta fényes testét a napnak, mint egy zengő himnuszt. Aztán félig lehunyt szemmel, felém nyúló karral, lassan hullatta felém: - Gyere közelebb.

Ó, áldott legyen az Úr, hogy kannibálokat teremtett. Ó, áldottak legyenek a kannibálok, hogy ketrecet csináltak. Ó, áldott kannibál ketrec, de végtelen boldogság fér beléd!

 

8.

 

1903. június. 10.

Szegény kergetett egyedüli ember, nem félsz a boldogságodtól?

Az udvarban levő fehérek annyira megszelídültek, hogy a kannibálok nappalra mindnyájunkat kieresztenek s szabadon kószálhatunk az udvaron és a kertekben. Vannak itt magyarok, franciák, olaszok, németek, oroszok s mindnyájan a legjobb barátságban vagyunk. A kannibálok mind okos gazdák és nagyon jól bánnak velünk.

A barátságot a fehérek közt semmi nem veszélyezteti. Miért is tudnánk veszekedni? Minden versengésnek és irigységnek még a gondolata is el van vágva. Mindnyájiunkat egyforma bőven, jól ellátnak, egyforma kényelmes napos ketrecünk van s mindnyájan egyenlő rangú, dédelgetett háziállatok vagyunk. Egyetlen egyszer történt meg, hogy egy heves magyar főszolgabíró összekapott egy német szocialista újságíróval a visszaemlékezett társadalmi rend felett. Már vastag szavakat bokszoltak egymás orra alá. Mi és a kannibálok körülvettük őket, mint két viaskodó kakast, a kannibálok a szokatlan dühös arc-rángásokra s a kipattant paprikás szavakra olyan jóízű, kövér, sodró kacagásba törtek ki, hogy mi is elkezdtünk kacagni s a vitázók is. Ezután, ha megszokottságból egy-egy véleményféle pattanásozott lelkünkbe, magunk kacagtunk rajta először s mint vicces esetet mondtuk el egymásnak.

Drága Juskómmal egészen berendezkedtünk a ketrecünkben. A kertben két ágból nagy keresztet róttam, bevittem ketrecünkbe. Mikor felénk fú az Isten szele, eléje állunk, énekeljük az Úr dicséretét, ki a nyomorúság földjéről elvezetett az ígéret ketrecébe. A kannibálok körülállják ketrecünket s kíváncsi, jóakaró csodálkozással bámulnak a hitre, melyet nem hisznek és nem értenek.

A kannibálok sokszor meséltetnek maguknak volt életünkből és egyszer megkértek, hogy mondjam el népem történetét. Én Juliskát átöleltem, ők körém ültek s elkezdtem beszélni. Beszéltem a nagyszerű gépekről, melyekkel egyszerre százával lehet embert ölni. Beszéltem arról a nagy vérfolyóról, mely időtlen időktől szakadatlan széles árban folyik és elsodor mindent. Nem folytathattam. Szegény jó kannibálok sorban ájultak el, a többiek pedig sírva szétfutottak.

Néha-néha kifognak közülünk egyet s az örökre eltűnik. Ilyenkor kis Juliskámmal összeborzadunk, de aztán így vigasztalom:

- Nézd, édesem, a mi hazánkban küzdés, koldusság, fájó egyedüliség az élet és a halál egyszer mégis csak megragad, éppen úgy mint egy kannibál gazda. Itt életünk olyan mint egy boldogan omló tavaszi folyó. A halál pedig hirtelen és nincs hosszú szenvedés.

Lassanként azt az érdekes megfigyelést tettem, hogy a kannibálok napokra magukká asszimilálják annak a lelki tulajdonságait, akit megettek. Így például, mikor az én dunántúli főszolgabíróm elbankettezték, napokig valami hörcsög-szerűség volt észrevehető rajtuk. Szerencse, hogy nemsokára rá egy szelíd, vaj-lelkű görög professzort ettek meg. Soha olyan jók nem voltak, mint azon a héten. Legérdekesebb, hogy a professzor úgy szaturálva volt Homérosszal, hogy a szegény kannibálok napokig mindenféle apró görög kötőszót böfögtek tőle. Azt sem tudták, mivel kúrálják magukat.

 

9.

 

1910. május 23.

Itt ülök ketrecemben. A nap besüt. Mellettem ül feleségem s három szöszke gyermekem. Hallgatunk, de testünk összeér s ösztöneink édes mély beszélgetése folyik.

Hét éve, hogy itt vagyok. Az idő nyomtalan, mint egy szerető cirógatás. Eleinte féltünk magunkért, kisdedeinkért, de mióta megtudtuk, hogy a mi családunk magnak fogják meghagyni ez a félelem is elmúlt. Igaz, hogy unokáink egy része kannibál fogra fog kerülni. De melyik fajt nem les a halál? S nem legszebb halál jó emberekben folytatódó jóság lenni?

Volt még egy nagy megszeppenésünk. 1907 áprilisában a kannibálok beszédéből megtudtuk, hogy nagyobb európai csapat akar kiszállni, hogy minket megszabadítson. Halálos aggodalom fogott el. Feltűntek előttem az étlen napok, a hajléktalan szörnyű éjszakák, a megvető tekintetek és zárt szívek. A tengerpart felől puskák ropogtak, lépések közeledtek... lélegzetünk belénk fagyott. Egyszerre felzengett a kannibálok győzelmi éneke, hálát adva borultunk le a kereszt elé. Isten nem hagyja el az övéit.

Ide látszik a tenger. A nap visszaizzik óriási kék boldogságáról. A világból részegítően száll ki az élt mámora. Ó gyermekeim, édes folytatásaim, ugye okos voltam, hogy nemzettelek titeket?

 

10.

 

1910. december 24.

Íme, megint karácsony este van. A ketrec langyos levegője lágyan simítja arcunkat. Béke és jóakarat van e levegőben. Egy örökzöld fácskát hoztam be gyermekeimnek s tele aggattam tarka gyümölcsökkel, apró, faragott játékszerekkel. Körülüljük a fát és szemeink egybecsillognak.

A kannibál gazdag odajön ketrecünkhöz. Szerető, apás meghajlással behajlik s kérdezi: - Gyermekek, nincs valamire szükségetek?

Megköszönjük. Mindenünk van. Édesen, velünk nevetőn nevet és bemegy a házba. Csend van.

És csendes, végtelen boldogságomból felmerül a Zsófi rücskös alakja. Ó, Zsófi, Zsófi, örökkévalók a te jóságod kamatjai! Hallom a mennyei óra tiszta csengését: tik-tak, tik-tak.

Egyszerre érezzük, hogy egy nagy ölelés melegszik körénk a ketrecben, s hogy mind együtt vagyunk ebben az ölelésben. Felállunk, körülálljuk a keresztet, egymásba kapaszkodunk. Érezzük, hogy egy vér folyik bennünk, hogy mindnyájunk lelke az, ami belőlem szavakba csattogtatja szárnyait:

- Hála neked, jó Isten, hogy elvezettél bennünket az üdvösség ketrecébe!

Itt nem mérgezik lelkünk a gondok. Irigység, gőg, nagyravágyás nem bánt minket. A holnap úgy jön a mára, mint a felelt mosolygás a szerető mosolygásra.

Áld meg a mi drága kannibáljainkat, akik nem hisznek Téged, de akiknek jósága nagy szárnyas kereszténységet tenyészt bennünk.

Íme így folyik le a mi életünk küzdelem és szenvedés nélkül. A világ benevet szemünkbe, mi kinevetünk a világba. Olyan a te világod s a mi világunk, mint két találkozó meleg csók.

Ó, gyermekeim, belőlem szakadt drága visszhangjaim, zengjétek az én szívemet az Úrnak. Hogy kihozott ínséges múltamból és édes-drága családdal szeretett körül.

Ebben a percben kannibál úrnőnk jóságos arca derül fel a ketrec ablakán. Nagy ezüst tálon finom illatú ételeket nyújt be. Jóakarón, étvágycsinálón nevet hozzá. Mi rá nézünk és olyan boldogok vagyunk, hogy nagy boldogságunknak nevetésben kell kinyújtózkodnia. Kacagunk, kacagunk, én mély bariton kacagással, feleségem gerlés búgással, gyermekeim kacagása úgy csörög, mint finom ezüst csengők ugráló bárányok nyakán.

 

 

 1915. 20. szám