Szabó Dezső: 
Jules Laforgue

 

Lassanként minden múlttá züllik, amiben fontosnak érezhettük magunkat. Milyen jó volt körülhemzsegni a nagy teremtők őseit, ízekre boncolni apjukat, anyjukat és minden megelőzőiket, napfényre exhumálni egy-egy "hasonló lelki vonást". Ez az eruditiósdi kötetekre termékenyítette a legimpotensebb irodalmárt, mert minden zseni csak meglehetős sok egyénen át juthatott az Ős sejttől önmagáig. Azután jött a másik feladat: kimutatni, hogyan determinálta a faj az író lelkét, népszerűen: keresni a nemzeti elemet. Hálás feladat, mely egy speciális nemzetiszínű esztétikai skolasztikát eredményezett. Sok ennivalót adott a szorgalomnak a miliő is. Bámulatos pontossággal tudtuk megállapítni, hogy egy sápadt anya, egy hátbaütés, egy zsarnok apa vagy egy zokszó milyen ható ok volt "lelki fejlődésben". Soha egyén még olyan minden ízében kész lelki fejlődésben nem látta magát, mint amilyen ezekben a tanulmányokban konfekcionáltatott.

Az új irodalom sokszor komikussá, sokszor lehetetlenné teszi ezt az omnibusz módszert. A mai irodalmi és művészeti sokféleségben az egyén mind jobban elkülönbözik előzőitől és látszólagos miliőjétől. Maga keres szellemi elődöket s belső életében majdnem kikutathatatlan miliőt teremt magának. Hallja a világkultúra harmóniáját és saját fajának hangja harmadlagos tényezővé szelídül. Így az író tanulmányozásánál mindjobban előtérbe lép a sokszor nagyonis elfelejtett mű. Sőt igen sokszor műve az egyetlen dokumentum. Így végre kényszerülünk az író művével foglalkozni, ahelyett hogy keresnők, hogy a tizenharmadik században kit és miért bicskázott fel egyik őse.

Laforgue rövid, szomorú külső élete egyszerű és eseménytelen. [*] Rengeteg sokat olvas. Különösen szereti az angol és a német irodalmat. Nagy hatással vannak rá Shakespeare, a buddhizmus, Hartman és Nietzsche. Élete mindennapiságát csak a művészet tudja eltűrhetővé csillapítani s a Louvre része életének.

Ennél a szelíd, majdnem feltűnően udvarias fiatalembernél minden belül történik. Ez a kissé mutatott udvariasság is csak arra való, hogy körülzárja magát a bizalmasságok között. Ezt a belső életet belerögzíteni az örökkévalóba egy speciálisan egyéni művészettel: ez volt életének célja, egyetlen eseménye, minden vergődése.

 

[*] * 1860-1887. Iskoláit Párizsban végzi. Nagyon szegény. Egy darabig P.-ban tengődik. Bourget közvetítésével II. Vilmos császár nagyanyjának: Augusta császárnőnek lesz a fölolvasója. Így az 1881-86. éveket Németországban tölti. Beleszeret egy angol tanítónőbe: Miss Leah Lee-be és elveszi. Nyolc hónappal házassága után meghal tüdősorvadásban. Életében kiadott művei: Les compiaintes 1885. Imitation de Notre-Dame la Lune 1886. - Paul Bourget. - Le Concile féerique 1886. - Derniers vers cím alatt megjelentek: Deus fleurs de bonne volonté, le Concile féerique, Derniers vers. - Más műve: Moralités légendaire 1887. Mélanges posthumes. Itt csak verseiről lesz szó.

 

I.

 

Első gyűjteménye: Le sanglot de la terre. Ezeket a verseket 18-23 éves korában írta. Csak halála után adták ki. Ez a harminc költemény már kimondja az egész Laforgueot. Tartalmilag alig fog újat mondani többi verseiben. Később meg fogjuk érteni, hogy miért nem bocsátotta szárnyukra ezeket a verseket.

Betegesen kifejlett érzékenység, mely mindenféle életet magáévá tud szimpatizálni, betegesen kritikus intellektus, mely minden életet idegenné taszít: e két vonás teszi kettőssé Laforgue énjét. Az egyik Laforgue éhsége, szomjúsága: szeretet. Dolgok és személyek rokonává képzeli magát. Mindegyre felcsuklik belőle a vágy: bár szeretnének, bár lelkem szerint testvérem volna valaki. Az embereken és a dolgokon keresztül az ismeretlenbe nyújtja bele karjait: hátha van valaki ott, aki megért és szeret, hátha "szív" van a minden élet közepén. A másik Laforgue fél az érzések banalitásától, nem akar az elmúló dolgok balekje lenni. "Tout miroite et puis passe Nous leurrant d'infini par le Vrai par l'Amour." Komikusnak találja az ember-bogár kétségbeesett tipegését, hogy rést találjon, melyen át csápjait a végtelenbe dughatja. Pedig őt bántja leginkább a "soif d'infini martyre". És tréfásan panaszolja:
 

...mes grandes angoisses métaphysiques
Sout passées "ŕ l'état de chagrins domestiques.
 

Akiben minden gondolatot ilyen erős érzelmi, minden érzést ilyen erős kritikai reakció követ: az fatálisan egyedülvaló lesz mindenütt. Kétféleképp élhetem magam közösségbe a külvilággal: a megismeréssel vagy pedig az érzéssel. Mindkettő bizonyos odaadást, magamról való megfeledkezést követel. Ha a világot mint képzeteim rendjét nézem: a tünemények szükségszerű kapcsolata, a gyűlölet és szeretet nélkül való univerzum nagyszerű tovahömpölygése elfelejteti velem kis énemet, mely érzésekkel kapaszkodik a tovasikló tüneményekbe. A látvány szükségszerűsége feleslegessé teszi az érzelmeskedést, nagyszerűsége megvigasztal. Ha érzésemmel élem magam a mindennapi tüneményekbe: teljes énemmel játszom a szeretet, gyűlölet, önzés, odaadás játékát. Életem intenzitása az érzésben elfelejteti velem a játék kisszerűségét és mulandóságát. Laforgue-nál ilyen megfeledkezés, ilyen eggyé levés lehetetlen. Erős hajlama van az absztrakcióra, a filozofálásra. De a legelvontabb gondolat is valóságos fizikai fájdalmat okoz neki. Lidércnyomása, hogy az életben csak rendet, de célt és szeretet nem tud találni:
 

...Je brulais de pleurs noirs un mouchoir réel,
Parceque, débordant des chagrins de la Terre
Et des Frčres Soleils et ne pouvant, me faire
Aux monstruosités sans but et sans témoin
Du cher Tout, et bien las de me meurtrir les poings
Aux steppes du cobalt sourd, ivremort de doute,
Je vivotais, altére de Nihil toutes
Les citernes de mon Amour.
 

És ez az ember, aki a nagy Kozmosztól is szerető cirógatást vár, nem tudja átadni magát a mindennapi jelenetek melegségének. Mert szeme mindent sub specie aeternitatis néz. Komikus szemében a szerelem eksztázisa és minden emberi érzés, és cél a nagy érzéstelen múlandóság előtt, mely az egyedüli Való. Ez a kritikai önmagára nézés, a dolgok és énje folytonos analizálása idegenné teszik őt ebben az életben, mely emberek folytonos megfeledkezése. A karzat kedves burzsoái testvérekké lágyulnak a közös elérzékenyülésben való nagy nevetésben. Ő, aki önmagával sem tud egy lenni, sohasem asszimilálódhatik egy "közbe". Innen az egyedülvalóság folytonos fájása. De ez a fájdalom nagy gőgös gyönyörűségnek a szülője: rokontalan, egyetlen egy példányban előforduló én vagyok. Az élet fatális előrerendeltséggel lett öntudattá énem formájában, hogy soha nem hallott hangon kikiáltsa céltalanságát.

Első verseiben ez a Moi inédit még sokszor az első romantikusok hajtépésével vagy Richepin-féle Ttitánlaciskodással jelenik meg.

Ez a kiáltás a Richepin torkából is jöhetne:
 

Non! avec ses Babels, ses sanglots, ses fiertés
L'Homme, ce pou réveur d'un pičtre mondicule,
Quand on y pense bien est par trop ridicule,
Et je reviens aux mots tant de fois médités.
 

És egy pillantást vetve az univerzum életére, így végzi:
 

...Qui m'avait donc grisé de tant d'espoirs menteurs?
Éternité! pardon. Je le vois, notre terre
N'est dans l'universel hosannat des splendeurs
Qu'un atome ou se joue une farce éphémčre.
 

Még mer szavalni és még elég naiv gyönyörűséget: én-t találni a pózban. Meri őszintén megvallani, hogy didereg az élet nagy céltalanságától s nem veszi észre, hogy ezt már sokan és sokféleképp elsírták:
 

Oh! la vie est troptriste, incurablement triste!
Au fétes d'ici-bas j'ai toujours sangloté.
Vanité, vanité, tout n'est que vanité
- Puis je songlais: ou sont les cendres du Psalmiste?
 

Még meg tudja ejteni a dolgok szelídsége s Rousseau jóhiszeműségével mondja: L'univers garde un coeur quelqu'part en ses métamorphoses! Hozzá kell jutni ehhez a szívhez, meg kell kapni az élet mélyén levő szeretetet! Szét kell szeretni azokat a korlátokat, melyek elválasszák az élet különböző formáit egymástól. Hiszi, hogy majd kiszabadulhatnak az egyének önmagukból:
 

Hurlons, parçons la mit, que rien ne se repose
Avan qu'un cri supréme oit trouvé des échos.
 

Eljön az idő - és naivul lelkesedik ezen a gondolaton - mikor mindenből ki fog törni ez a testvéri visszhang. Az egyénekben elbörtönölt, emberekbe és dolgokba szaggatott élet egységbe fog újra visszatérni s egy nagy szeretetben fogja tudni önmagát:
 

Oh! l'on finira bien pourtant par nous entendre!
On verra des signaux, et les Soleils on jour
Arrivant des lointains bénis viendront nous prendre
Et nous emporterons dans la fčte d'amour.
Oh! spasme universel des uniques vendanges!
Dans la baiser qui fond le tout dans l'Ideal.
 

Bizonyára az ilyen extázisban még sok van az első romantikusok nagy reménységéből a természet iránt. Pedig szegény Laforgue későn érkezett ahhoz, hogy a természet állandó menedéket adhasson rokonságot kereső lelkének. Midőn a kereszténység kihalt s az Isten megszűnt asylum lenni az élet elől, a természet volt az első menedék. Itt véltek most örökkévalóságra, szeretetre, egységre találni az emberek. Az első romantikusok hatalmas panteizmusa az első foka az irodalmi dekrisztianizációnak. Míg aztán sok szavalás és nagyszerű ditirambusok után észreveszik, hogy amint az isten igen Isten volt: a természet igen emberi nélkül való, hogy megértse a mi emberi szenvedésünket s emberi vigasztalást feleljen rá. Komikusnak, szánalmasnak tűnt fel ölelkezéssel, panasszal rángatózni az érzésnélküli természet előtt. Az ember épp oly izolált lesz a természettel, mint Istennel szemben. Vigny, Laprade, Leconte de Lisle után a fiatal Laforgue-ban is tudatossá lesz ez:
 

Comme nous sommes seuls pourtant sur notre terre
Avec notre infini, nos miséres, nos dieux.
Abandonnés de tout, sans amour et sans pčre.
Seuls dans l'affelement universel des cďeux.
 

A romantikusok másik nagy menedéke az irgalom, az emberiség volt. Az első romantikus generáció számára ez a két szó vallásos extázist jelentett. Úgy látszott: talán itt végtelenné élheti az ember magát. És mikor a költő magára ölt minden emberformát, kisírta mindenki könnyét, azt hitte, hogy ő az idők teljessége, hogy benne harmóniás egységbe jön az egymásnak futó emberek világa. Univerzális orvosnak, mágusnak, vátesznek, megváltónak hitte magát. A fiatal Laforgue-nál az ember még: L'homme au front vers l'azur, le grand mandit, le roi. De nem tudja sokáig céllá lelkesedni az emberiséget, mert: l'homme entre deux néants n'est qu'un jour de misčre. De azért még sokszor a világ szívének hiszi magát, melynek hivatása mindenkiért szenvedni:
 

Je suis le coeur de tout, et je saigne en démence
Et déborde d'amour par l'azur constellé,
Enfin' que tout soir consolé.
 

Pedig itt is későn érkezett. A gyorsan fejlődő demokrácia csakhamar lehetetlenné tette a romantikusok megváltói illúzióját. A minden eszköz versenyében a költő kijátszottnak érezte magát. Az újonnan felpénzesedett burzsoá zsíros vegetációja még jobban bántotta, mint az arisztokrácia gőgje. Ezt a sok kicsinyes törtetőt, érdektelen zsebmetszőt nem érdemes "emberiséggé" lelkesedni össze. Az irgalom balekségnek vagy untig kihasznált demagóg pórnak tetszett. És Flaubert dagadó erekkel szaval ellene. Gyalázatos lesz minden érzelmesség, mely közösségbe hoz ezzel a csőcselékkel. A művészetbe, objektív művészetbe menekülnek ez elől az élet elől s megindulástalan szemmel próbálják visszatükrözni az élet formáit. De a Parnasse is leéli magát s művészetéből üres technikai virtuozitás lesz.

Végül - és nagyonis akarata ellen - Baudelaire hatása is megkapja az érzékeny gyerek-embert. Különbözni beteges, perverz szenzációkkal s a plebs megbotránkozásában érezni énem intenzitását. Ezt Baudelaire is írhatta volna.
 

Voici venir le Soir, éloux au vieillard lubrique.
Monchat Mürr accroupi comme un sphinx héraldique
Contemple, inquiet, de sa prunelle fantastique
Marcher "ŕ l'horizon la lune clorotique.

 

Baudelaire-hatás vonul végig a Rosace en vitrail c. költeményén is.

 

II.

 

Miért nem adta ki ezeket a verseket Laforgue? Mert észrevette - és itt kezdődik költői pályájának gyötrelmes keresése -, hogy ezek a versek nem adják a Moi inédit-et.

Ha úgy szenvedünk, hogy szenvedésünk páratlannak, különös énünk sajátos elrendeltetésének hisszük: ez a szenvedés kincs, gőg és gyönyörűség. Ha különböző formában tornázzuk ki ezt a fájdalmat s e szereppel teljesen egyek tudunk lenni úgy, hogy teljes életünknek hisszük azt: felséges kvalitásnak látszik fájdalmunk és énünk emberfeletti értékének. A szenvedés akkor kezd kéj nélküli eleven fájás lenni, mikor észrevesszük, hogy mindezt mások is végigjátszották. Kritikára ébred szemünk: szerepünk póznak tűnik fel. Énünk különböző formái egymás után lesznek tegnappá s mi mindeniket gyerekesnek, komikusnak látjuk. A jelen én idegennek, ellenségesnek érzi magát volt éneivel szemben. Ugyanekkor gyanú támad: vajon mostani énem is nemcsak egy ilyen póz, nem fogok-e nevetni holnap mai síró gesztusaimon? Félek képzeletemtől és nem merem odavetni magam semmilyen emóciónak. Kritikai énem gyanakvó gúnyos szemmel néz belém és én feszélyezem önmagamban magamat.

Lelki diszpozíció és olvasás egyaránt idejuttatták Laforgue-t. És itt kezdődik az a változás, mely sok vergődéssel új művészethez vezette. Végig olvassa kritikával ezeket a költeményeket, melyeket a teremtés lázában csakis önmagának érzett. És sűrű irodalmi visszhangozások ütik meg a fülét: Itt Baudelaire voltam, itt Richepin, itt Leconte de Lisle. A soif d'infini martyre, a magánosság érzése, az élet miértje másokból is hasonló hangokat tépett ki. Ha tehát lehetetlen a későn jött embernek újat szenvedni: olyan hangon kell ezt a szenvedést bekiáltani a művészetbe, mely csak a Laforgue-é és minden időben csakis az övé lehet.

Ennek az új fejlődésnek egymásra következő etapjai: Les complaintes, L'Imitation de Notre-Dame la Lune, Le Concile féerique, Des fleurs de bonne volonté, Derniers vers. Ez a fejlődés nagy hatással van kartársaira is, s a líra legnagyobb fokú megegyénesítését jelenti.

Ha saját énem is folytonosan a múltba siklik és szánalmas vagy komikus lesz új énem előtt: a monumentális, nagyszerűségre törekvő líra lehetetlenség vagy szánalmas póz. Nem szabad érzésem, gondolatom "témává" állandósítni. Adjam pillanatnyi énem a maga futásában s nyelv és forma fejezze ki, hogy ez egy tovasikló valaminek a pillanatnyi felvétele. Fejezze ki azt is, hogy bár e pillanat akkor egész élete a szerzőnek, érzi énjének tovahullámzását: nem veszi túlságosan komolyan önmagát. A fájdalom most is ugyanaz marad, mint amelyik fiatal lelkét naiv pózokra ragadta: de mint Shakespeare megkorbácsolt bolondja clownja lesz önfájdalmának. A legnagyobb egyéni gőg odavezeti, hogy udvari bolondja legyen önmagának s lehetetlen zigzagokban rángatózza ki szenvedését. Új művészi eszközei a következők:

A parnasszisták megkövült formái: a szonett, az alexandrinus, melyekben első verseit írta, nem alkalmasok, igen komolyak, igen pretentiosusok erre a pillanatnyi felvételre. De azért sok esetben meghagyja e komoly formát. És egy-két sorban hagyja őszintén folyni az érzést. Aztán egyszerre egy Heine-szerű cinikus trivialitással adja tudtunkra, hogy azért nem felejtette el magát.

 

Ah que de soirs de mai pareils "ŕ celui-ci;
Que ia vie est égele; et le coeur endurci!

Je me sens fou d'un tas de petites misčres,
Mais maintenant, je sais ce qu'il me reste "ŕ faire.

Qui m'a jamais révé? Je voudrais le savoir!
Elles vous sourvent avec âme, et puis bonsoir.
-
Primo, mes grandes angoisses métaphysiques
Sont passées á l'état de chagrins domestiques.
- 
- Voici l'oeuf "ŕ la coque et la lampe du soir.
Convalescence bien folle, comme on peut voir.

 

De igen gyakran a legszeszélyesebben változó formákat választja, hogy híven jelezze a hangulat futó játékát. Közbe-közbe népies dallamú strófákat használ, melyeknek futó ritmusa, sablonos szentimentalizmusa szelíden komikussá teszi legtragikusabb érzéseit:

 

Au clair de la lune,
Mon ami Pierrot,
Filons, en costume,
Présider la haut!
Ma cervelle est morte.
Que le Christ l'emporte
Béons "ŕ la Lune
La bouche en zéro
Inconcient, descendez en nous par réflexes;
Brouiller les cartes, les dictionnaires, les sexes.

Tournons d'abord sur nous-męme, comme un fakir!
(Agiter le pouvre čtre avant de s'en servir etc.)

 

Másik példa:

 

Falot, falotte!
Et c'est ma belle "ŕme en ribotte,
Qui se sirote et se fait mal,
Et fait avec ses grands sanglots,
Sur les beaux lacs de l'Idéal
Des ronds dans l'eau!
Falot, Falot!

 

Néha tudományos, szótár szagú szavakkal ad bizarr formát érzéseinek:

 

Hélas! agacer d'unlys
La violette d'Isis!
Hélas! m'esquinter, sans tréve encore.
Mon encéphale anomaliflore
En floraison choir par guirlandes d'ennuis!
O Mort, et puis?

 

Majd eltorzítja a szavakat, hogy a hangulatot unott, gúnyos mellékízével együtt fejezze ki. A clown nyomoréknak tetteti magát.

 

Voyons, qu'est ce que je veux?
Rien, Je suis-t-il malhureux!

 

Ilyen szavai: violupté (volupté), éternullité (éternité) etc. Bizarr szókötések:

 

Oh, pauvre mutilé d'un: qui m'aime me suive!

 

Más példa:

 

Tu m'enverrais une enfant pure
Chaste aux "et puis?".

 

Más:

 

Un air divin et qui veut que tout s'aime,
S'in-Pan-filtre.

 

Néha furcsa rímekkel, komikus átvitellel (enjambement) éri el ugyanezt az effektust:

 

Je t'aime! comprend-on? Pour moi tu es pas comme
Les autres; jusqu'ici c'était des messieurs, l'Homme.

 

Más példa:

 

Or voil"ŕ des spleens infinis que je suis en
Voyage vers ta bouche, et pas plus en présent
Que toujours...

 

És mindez a szabadság, bizarrság, nyelvfintorgatás nem tudja megfelelő képét adni pillanatnyi énének. Ezekben a formákban még mindig sok az idegen elem, ezek még mindig nemcsak őt adják. Követni híven a formával énjének minden villanását: ez a szükség vezeti a vers libre-hez, melynek egyik megteremtője. [*] A francia verset a szótagok száma és a rím tette verssé. A középkori és a Lafontaine-féle szeszélyes versformák is szabályos, bár nagyon különböző soroknak voltak az összetételei. A romantizmus a középkori és 16. sz.-i versformákat új életre támasztja, de ezt a két princípiumot általában érintetlenül hagyja. A legáltalánosabb versforma az alexandrinus lesz. A Parnasse újból megszűri a formákat s túlnyomólag az alexandrinust alkalmazza. Verlaine nagyobb szabadságot enged meg magának az alexandrinus struktúrájában (vers libéré). Ez és híres receptje a vers impaire-ről megkezdik a forradalmat. Laforgue-gal és Kahnnal bevonul a vers libre a francia irodalomba.

A vers libre mintegy középforma a szabályos vers és a poéme en prose közt. Princípiuma: csakis a ritmus, csakis a zeneiség. Új instrumentum, mellyel a hangulat minden mozzanatát követni lehet s a verset formájában teljesen egyénivé teszi. A kifejezendő együtt születik a formával s nem kell megfelelő formát keresnie a meglevők közt. Ez a formai megegyénülés sok keresésébe, gyötrődésébe került Laforgue-nak. A Des fleurs de bonne volunté gyűjteményét abbahagyja s ugyanazokat a témákat vers libre-ben dolgozza fel a Derniers Vers-ben. A szegény clown a halál küszöbén megtalálja azt a módot, melyben bizarr szomorú énjét teljesen kitáncolhatná. És a nagy elhallgatás előtt ezen az új hangon mondhatja el egész élete kívánságát:

 

O! que
Devinant l'instant le plus seul de la nature.
Ma mélodie, toute et unique monte.
Dans le soir et redouble, et fasse tout ce qu'elle peut
Et dise la chose qu'est la chose. 
Et retombe, et reprenne,
Et fasse de de la peine,
O solo de sanglots,
Et reprenne et retombe
Selon la tache qui lui incombe.
Oh! que ma musique 
Se crucifie
Selon saphotographie
Accoudée et mélancolique.

 

 

[*] * Itt e verstani kérdést csak futólag érintem. E tanulmány elsője egy hosszabb sorozatnak, mely az egész francia szimbolizmus történetét próbálja visszaadni. A vers libre keletkezéséről, az idegen hatásokról külön tanulmányok fognak szólni. Azért nem érintem itt bővebben az accentusok kérdését s a Verlaine-féle reformot sem.

 

III.

 

Íme így szüli újjá a francia lírát az a csodálatos betegség, mely kialakító tényezője a 19. sz. lírájának: az én betegsége. Az izoláltság érzete és a különbözőség beteges szüksége. Ez az izoláltság nem azt az egyedülvalóságot jelenti, melybe a körülmények sodorhatnak. Ez az izoláltság tragikus érzése annak, hogy igazi énünk egyetlen és senki mástól meg nem érthető. Hogy magunkba vagyunk zárva és senki soha meg nem ölelhet a lelkünk mélyéig. Amiel így mondja naplójában: Le plus précieux de notre mi-męme ne se montre jamais... Notre monade peut čtre influencée par les autres, mais elle ne leur en demeure pas moins impénétrable dans son centre, el nous męmes, aprčs tout, restons "ŕ l'extérieur de notre poupre mystére.

Egy nagyon jellemző adat van Laforgue egyik lánytestvéréhez írott levelében: "Hier dimanche, je me suis tellement ennuyé, j'avais le coeur si serré de mon isolement dans ces foules se promenant, que cela devenait pour moi une sorte de jouissance d'artiste." Ez az izoláltság, a nagy romantikus betegség, az akcióba nem ömlő energia befelé fordulása. Ez a szenvedés az extázist adó pusztaság s a gyönyörűséges cilicium. Laforgue-gal ez az izoláltság az egész érzéstelen Kozmosz hidegét érezteti. Az egész világ egyénekre izolált életek társ után való sóvárgása:

 

Un chien perdu grelotte en abois "ŕ la Lune...
Oh! pourquoi ce sanglot quand nul ne l'a battu?
Et, nuits! que partout la męme Ame! En est il une
Qui n'aboie "ŕ l'exil ainsi qu'un chvén perydu?

Non, non; pas un caillon qui ne rčve un ménage,
Pas un soir qui ne pleuse: encore un aujourd'hui!
Pas un Moi quin'écume aux barreaux de sa cage
Et n'epluche ses jours en filaments d'ennui.

 

És ez a szegény költő, kit szenzibilitása univerzális ölelkezésre hajtott és aki olyan nagy izoláltságtól volt beteg, ki oly különböző akart lenni és félt az érzések banalitásától: megszeret egy nyelvtanító angol misszet, elveszi s tüdősorvadásban felesége karjai közt hal meg. A nő elkapja tőle a betegséget s pár hónap múlva utána hal. Nem olyan ez a vég, mint egy szabólegény és egy varróleány sokszor megismétlődött, sablonosan szentimentális históriája?

 

(Megjelent: NYUGAT, 1911./12. szám)