Szabó Dezső: 
Jegyzetek J. J. Rousseauhoz [+]

1.

Mindenki az, aminek képzeli magát, mert ez a képzelődés alkotja tovább és teszi ki lényének lényegét. Amit nem látunk magunkban, az nincs bennünk s azoknak a lelki eleme, akik azt belénk látják. Úgynevezett hiuságunk, önérzetünk, gőgünk szükségszerű csigaházunk, melyet életűnk a ránk szúró társadalmi benyomások alatt választ ki lelkünkre. Ezen a csigaházon belül közölhetetlenül, megölelhetetlenül, társtalanul éljük meg igazi énünket. Néha az életerő nagy előbuzgásában elfog a társulási vágy, keressük a szavakat, melyekkel belehorgonyozhatjuk magunkat más emberéletbe, szavakat, melyek két egymás felé hajló lélek násza lehetnek. És ilyenkor áldottak a nyelv primitív rángásai, a »jaj!« a»be szép«, az »ó« stb. és az arc első változásai, melyekkel egy közvetlen percben kivetíthetjük magunkból az énünkké lett világot. De mikor már mondattá leszünk, szabatos, csinos, választékos mondattá, érezzük, hogy magunk helyett társalgást adunk s a régóta élt emberélet a túlságosan kijátszott nyelv fáradt unalma zsibbad reánk. Jobb magunkban maradni, belső képekben élni le az életet. Ha már egyénné betegedtünk, élvezzük magunkban e nagyszerű betegség lázas álmait.

Mikor a régi hitek előítéletekké züllöttek s új illúziók még nem gyökereztek hitté, az akarat betegségnek, a tett hiábavalónak, a cél agyrémnek látszik. A megértés könnyű, az elhatározás lehetetlen. A tettekben nem folytatódó egyénben csordultig gyűl a világ s a beleömlő élet bonyolult, sokféle, beteges lelki életté különbözik. A régitől beteg 18. század végének társadalma így szüli meg felhőkarcoló metafizikáját, forradalmi individualizmusát, önboncoló szentimentalizmusát.

[+] Roasseau-ról hatalmas irodalom van, mely az utóbbi időben még nagyobb lendületet nyert s megtartja régi szenvedélyes színezetét. Én csak arra a pár vonásra matatok röviden rá, melyek irodalmi és társadalmi téren a legkövetkezményesebbek voltak.
 

2.

Rousseau a Vallomások Rousseau-ja, ő ezt a Rousseau-t élte meg. Abban a nagy könyv tömkelegben, mit rája lelkesedtek, vagy rákáromoltak, Rousseau zászló vagy céltábla, a harcoló felek makacs igazságának teste. Bár ez még mindig valami igazság, mert itt legalább azt a Rousseau-t látjuk, ki ellenségben, barátban mint lelki ható ok az életeleme. Vannak aztán róla objektív könyvek, tények összevetése, filológiai lelkiismeretesség, adatokból növő következtetés. Ez a soha semmiképpen nem létezett Rousseau, a könyvtár, az erudició Rousseau-ja. Az ilyen tényszitálásnál, lélektani következtetéseknél éppen azt szoktuk levágni az egymás ellen kiáltó adatokból, ami a lelkük volt, amivel az akkori élet élő elemei voltak. Üres patience játék, tudományosdi. Hát aztán, mikor a dologba még egy kis perverzitás visz ingert! Irodalom van arról, hogy Lamartine a csónakázásnál többre ment-e Elvire-rel, vagy nem? Hogy Carlylet szervezete tiszteletbeli, vagy tényleges férjnek képesítette? Hogy Verlaine a büntető törvényeken innen, vagy túl volt Rimbaud barátja? Hogy Shakespeare pfuj! stb. Ennek az erotika filologikának legújabb gyümölcse az az égető kérdés: szűz volt-e Sappho, vagy nem? (A legújabban hozzászóló könyv, Bascoul: La chaste Sappho de Lesbos et le mouvement féministe á Athénes.) És mindenik nézet hívei a legszigorúbban objektív gondolatláncokkal állanak elő. És nem gondolják meg a szerencsétlen adat pecérek, hogy a szép kis tudományosra fent valószínűségük legfeljebb egy kis nyomorék tagja annak az ezer valószínűségnek, mely a látható és nem látható lelki tények százezreiben benne lappang. Azt hiszem, hogy a humanioráknak sokat ártott a tudomány szó irrádiátó nimbusza. Okvetlenül tudomány szint, egzakt maszkot igyekeznek adni oly szellemi munkáknak is, hol a legkörültekintőbb okoskodás, a legkövetkezetesebb adat csirizelés is csak líra, nyomorúságos, skolasztikus líra lesz. Mert csak hibás szokás az, hogy az értelem líráját kevésbé tekintjük lírának, mint az érzelmekét.

Rousseaunál határtalan pálya nyílt meg a perverzitás dialektikusai előtt. Kliens nélküli orvosok csak úgy lubickolnak a patologikus terminusokban, ha az ő alkalmából az irodalomba ruccannak át. Orvosok, akik nem okvetlenül látják meg egy mostani beteg baját, csodálatos biztosak a megállapításaikban, ha egy száz év előtti emberről van szó. És mi szükség van minderre? Rousseau egész művét, egész életét teljesen megmagyarázza az a Rousseau, aminek ő a Vallomásokóan nyilatkozik meg. És minden író személye csak addig lehet az irodalmi érdeklődés tárgya, amíg műveinek kommentárja.

És milyen akaratlan s mégis pózos naivságban áll minden sorában ez a szegény férfi testű asszonylélek. Azon a gyermek kézzel mázolt római erkölcsön át, mit Plutarchosból magára kenegetett, hogy átvonaglik az új véres kor forradalmi hisztérikája. Hogy tartja oda szerelemre született önmagát az élet ölelkezéseinek s micsoda kacagó kéjben hangzik ki belőle a világ szépsége. Milyen éhes csókos szájjal kapkod az élet ajándékai után. Azután jöjjön a legkisebb benyomás, mely énjébe szúr, milyen őrült haraggal zúgatja le kalapács mondatai a világra, mely nem akar Rousseauvá lenni.

Az új kor a nő jegyében születik s a legtöbb forradalmi nagyságból kihallszik a nő. Ezt a nőies jegyet nyomról-nyomra lehet követni az irodalom kiválóiban. Az elfojtott feminizmus új kort alakító kitörése ez. Feminizmus alatt itt nem a szónokbanyák undok hivatalos feminizmusát értem. [*]

Nőies a kor főbetegsége, az énnek hisztérikus túltengése. Rousseau óriási történelmi hipnózisa, mely még 150 év múlva is megrezdíti akaratunkat, éppen onnan van, hogy Rousseau a demokrácia e szükséges betegségének első megejtően művészi típusa.

[*] Nincs szomorúbb, borzasztóbb előttem, mint a népgyűlések, meetingek szomorú kancái, kik csődörré próbálják nyeríteni magokat. Milyen beteg lehet az a világ, hol az élet esztétikai bravúrjai ilyen megtépett elv-omnibuszokká rokkannak.

 

3.

E betegségnek egyik irodalmilag legkövetkezményesebb megnyilvánulása az én összeolvadása a természettel. Kézikönyves mondatok hirdetik, Rousseau felfedezte a természetet az irodalom számára, a 18. század végén kezdődik a természeti költészet stb.

Ilyen formában a dolog teljesen valótlan. A természet mindig benne volt azok szemében, kik művészetté élték az életet. És itt nem a középkori sablonos tavasz leírásokra, hajnal feslésekre gondolok, melyekkel az aube-ok, ballade-ok stb. szoktak kezdődni s melyek oly gyakoriak a verses románokban is. Lépten-nyomon frissen megérzett természeti képekre akadunk, Csak egy-két példát: A 15. század költője, Alain Chartier írja:
 

Tout autour oiseaux voletaient,
Et si, trés doucement chantaient
Qu'il n' est coeur qui n'en fut joyeux,
Et en chantant dans l'air montaient.
De bleu se vétaient les cieux,
Et le beau soleil clair luisait,
Violettes croissaient par lieu ...
 

A most már csak az irodalomtörténetben élő Du Bartas a következő hatalmas képet adja a Piréneusokról:
 

... Passant, ce que tu vois n' est point une montagne
C'est un grand Briarée, un géant haut monté
Qui garde ce passage et défend, indompté,
De l'Espagne la France, et de France l'Espagne.
Il tend á l'une l'un, á l'autre l'autre bras [*]
Il porte sur son chef l'antique faix d'Atlas,
Dans deax contraires mers it pose ses deac plantes.
Les épaisses foréts sont ses cheveux épais,
Les rochers sont ses os, tes riviéres bruyantes
L'éternelle sueur que lui cause un tel faix.
 

De különösen a pásztori költészetben, a sok mesterkélt naivság között vannak megkapó természeti festések és csodálom, hogy még nem igen vették észre, hogy Rousseau mennyit tanult a pásztori költészertől. A 18. században különben is újra divat lett a bergerie. Rousseau természeti költészetének első vonásait, stílus gyakorlatát a pásztori költészettől veszi s ebben kétségtelenül része van olaszországi idézésének. A nagyon kedves, jóltakásig nem olvasható Pastor Fidoban Linco a következő hatalmas lelki rohamban sürgeti Silviot a szerelem felé:
 

E che sentirai tu, se amor non senti,
Sola cagion di ciň che sente il mondo?
...Dimmi, se in questa si ridente e vaga
Stagion, che infiora e rinovella il mondo,
Vedessi in vece di fiorite piaggie,
Di verdi frati, e di vestite selve,
Starsi il pino, e l'abete, il faggio, e l'orno
Senza l'usata lor frondosa chioma
... Non diresti tu, Silvio: il mondo langue
...Mira d'intorno Silvio,
Quanto il mondo ha di vago e di gentile,
Opra é d'Amore. Amante é il cielo amante
La terra, amante il mare.
Quella, che lassu miri inanzi all'alba,
Cosi leggiadra stella,
Arde d'amore anch'ella, e del suo figlio
Sente le fiamme
... E questa é forse l'ora
Che le furtive sue dolcezze,
e l'seno Del caro amante lascia:
Vedila pur, come s favilla, e ride etc.
 

Alig tudok megállani és szeretném lecitálni az egészet. Minden klasszikus reminiscentia dacára, aki ezt írta, az nem csak irodalmi szavakban érezte a természetet.

Még az is téves állítás, ha azt mondjuk, hogy Rousseau tette először a természetet a lelki jelenségek kísérőjévé. A pásztori regényekben a szerelem áprilisét híven követi nyomon a természet derű-borúja. Különben csak rá kell gondolni, hogy Shakespeare-nél hogy kontrázik a természet az emberi léleknek. Valami egész másban új Rousseau természeti költése.

A régibb költészetben a természet - idill, keret, vagy külső kísérője a lelki jelenségeknek - de mindig valami külön határozottan elzárt dolog az embertől, díszlet, háttér, eszköz és csak annyira pillantjuk meg, amennyiben kiemeli, aláhúzza a benne történő humánumot. Ugyanaz a szerepe, mint a régibb festészetben. És ez igen sokszor Rousseaunál és így van és ez még nem új.

De van aztán valami nála, ami egyik főjegye lesz az utána jövő irodalomnak s a szimbolizmusban fogja megkapni legtalálóbb formáját. Abban az érzelmi túltengésben, melyben Rousseau szétárad, magába olvassza az összes benyomások tárgyait, az én és a világ közötti korlát megszűnik, magában érzi az élet minden csiklandozását és görcseit. Ő fáj az erdő összeborzadásában, ő szisszen fel a szélben, az ő gőgje mered Svájc szikláiban. Ez a hangulati eggyéömlés, ez a teljes beleölelkezés a minden életbe, ez új dolog Rousseaunál. A szétömlő énnek ez a nagyszerű hisztériája, mely fájdalmas kéjjel kacagja ki magából a világot. Az embernek mindig van egy végtelen betegsége. Az elvénült kereszténység képtelen lett végtelenbe tágítni az egyént: új rajongásokra volt szükség s a vallás első helyettesítője a természet lett.

[*] Szándékosan idézek kevésbé ismert költőket. Van valami ebben a költeményben, ami hasonít ahhoz, ahogy Lamartine beszél a Rajnáról La Marseillaise de la Paix című költeményében.

4.

Egy másik megnyilvánulása az én túltengésének a magánosság. Itt megint meg kell jegyezni, a magánosság mint pihenő idill az élet elől, vagy mint gyógyulás a bűnös világból mindig állandó témája volt úgy a klasszikus, mint a modern népek irodalmának.

Itt azonban megint új jelenséggel s a modern lélek egyik tipikus vonásával van dolgunk.

E magánosság keresésnek első lelki oka, az egyén mindenkitől különböző, mással nem párosulható, sajátos világnak érzi magát. Bármilyen vagyok, de mióta a világ fennáll, egyetlen példányban fordulok elé és soha sem fog az élet hasonló formában emberré verődni - ez a Rousseau gőgös formulája.

Az életerő első természetes mozdulása a kifelé való terjeszkedés, hatni a világra, belefeszengeni énünk nyomát az élet ágyába. Rousseau égő szavai záporával próbálja magává olvasztani az embereket. Az emberek megmaradnak maguknak s Rousseau a korlátokba ütközött erő haragjával fordul el a »romlott« emberektől.

Ez a magánosság az új korral felszabadult egyéni erő haragos duzzogása az élet lehetetlenségei előtt. A nebántsvirág zseni gubója a rohanó demokrácia tett emberei ellen.

Többször említettem ezt a tünetet s azt a végtelen nagy szerepet, mit az utolsó 130-150 év irodalmában játszott. Itt most nem részletezem, külön nagy tanulmányt érdemelne, mely tele volna elsőrendű tanításokkal. Csak rámutatok, hogy mennyire rokon ebben az érzésben a 18. század végének nagy őrültje a 19. század végének nagy őrültjével Nietzschevel. Mert Nietzsche gesztusai - bármennyire is tiltakozna ellene - mindegyre Rousseauba rándulnak.

Azután a »szív«! Az új forradalomnak ez a lágy hangzású rettenetes véres forrása. Az embervihart könnyekkel és sóhajtással vetik.

A jó Hagedorn valószinűleg nem álmodott róla, mennyi bomba van merész sorában, Nicht Erbrecht noch Geburt, das Herz macht gross und klein.

A szív lesz a legfőbb törvényszék, az egyetlen kódex, az egyetlen értékadó. És melyik szív? Természetesen a Rousseau szíve. Ó átkozott világ, mely nem az ő dobogásaitól kérded, hogy merre van a jobbik út!

És Rousseau után mindenki érzi, hogy szíve van, hogy itt beszél a természet, itt van az isteni reveláció. Ez a szív törvényen, rangon, tradíciókon keresztül az emberélet legnagyobb magaslatára emel. Ez ad jogot minden eddigi jog ellen, ez teszi igazzá a maga igazát a társadalom hazug igazával szemben. Minden szociális forradalom a »szív« jelszavával kezdődik, így kezdte a kereszténység is. Rousseau érzelmes könnyes szívéből árad ez a nagy vérzuhatag, mely az újkor történelme. Ez a név irodalmi téren a romanticizmus, politikai téren a francia forradalom anyja. És azóta az élet romanticizmus és francia forradalom.

6. (?)

Rousseau, Rousseau! Legmélyebb, titkos rezdülése mindnyájunknak. Ott vagy mindnyájunk mélyén. Te voltál a korbácsolt emberiség első nagy jajkiáltása, az ébredő gladiátor első rángása. Plebejus voltál, nyomorult voltál, asszony voltál, felséges csőcselék, mindnyájunk voltál.

Pestről vérünkkel várt idők szele zörren erre és kifújja belőlem a filológiát. Rousseau, nem vagy könyvtárban, nem vagy irodalom, mindnyájunkban élő véres, nagyszerű, eleven forradalom vagy!

Te vagy a fejsze a fa derekán, a lavina első nekizuhanása. Ez a lavina azóta mindig rohan. És eljut hozzánk, hol bitangjában haza után kóvályog egy hazátlan nép úri kalandorok puccos, jól védett hazája körül. S Budapest utcáinak kövéről hősök tapadnak hozzá, tovább zúg a lavina s nyomán bezúg Európa!

Rousseau, első vörös sugara annak a napnak, mely mindenki számára kenyeret fog csiholni a földből...

(Megjelent: NYUGAT, 1912./12. szám)