Szabó Dezső:
Jean Dornis: La sensibilité
de la poésie française
1885-1912. Paris. A. Fayard 3.50.

Új észrevevések, messzemutató bevilágítások nincsenek benne, de mint összefoglalása az új költészet lelki elemeinek hasznos áttekintést ad. Kiegészíti Kahn, Vigié-Lecoq, Retté, Beaunier, Mauclair és mások könyvét. Egészben láthatjuk a drámát, melynek szomorú szimpatikus hőse: az abszolút énné betegült ember.

A romanticizmus logikus és legvégső kifejlése e költészet. A monarchikus-egyházi kor értelmi lírája után jön a romantikus érzelmi líra s utána a szimbolista: az érzékek, szenzációk (pszich. term.!) lírája. Az elsőnek forrása az agy, a másodiknak az úgynevezett szív, a harmadiknak az érzék (ne tessék erotikus értelemben venni).

Mert ez a költészet azt akarta kifejezni, ahogy érzékeinkben élünk, hol a dolgok még nem tagolódnak el külön külvilággá énünktől, hol az élet titokzatos egységében folytatódunk tovább. Az a kor termi e költészetet, mely Bergson és James filozófiáját adja.

A szimbolista egyedülvalóság és individualizmus egészen más, ha lehet mondani - fiziológiaibb, mint a romantikusé. A romantikusnál a megsértett ész és kedély gubózik önmagába s ereje belső megélésével igyekszik életnek hinni a halálig tartó időt. A szimbolista egyedülvaló és különös, mert nem hagyja, hogy a megérzékelt világot szociális értékekké dolgozza fel az értelem, életét a szenzációkban akarja megélni s azokban keresi önmaga kifejezését. Ahány bőr, fül, szem - annyi külön világ.

Mennyi csalódás, mennyi fájdalom kellett oda, hogy a humanitástól izzó romanticizmus ide fejlődjék. Mert szomorú ám az, mikor már csak önmagunk vagyunk az élet vigasztalása.

A mi generációnk még sok gyökérrel e költészeté és én már nélkülözni nem tudnám. De azért titkos vonzódással gondolok az öreg sztoikusok individualizmusára, kik nagy szűzi tisztasággal bástyázták el magukat az élettől, de nagy tökéletességükön keresztül magukhoz ölelték a tökéletlen emberiség minden szenvedését.

(Megjelent: NYUGAT, 1912./21. szám)