Szabó Dezső: 
Jamest olvasom 

Pragmatizmus és vigasztalás

I.

Nem vették komolyan, mert mindig egész létét kockáztatta igazságaiért. Nem hittek benne, mert abszolút önzetlenséggel élt az igazságainak. Nem szerették, mert senkit sem tudott gyűlölni, a háborúban is magává tudta élni az ellenséget és nem fért be az apró szervezkedések kis cinkosságába. Olyan szélesen volt ember, hogy senki sem bízott benne.

Évről évre mind több igazságának lett az özvegye. Sorra temette el őket és mindenik halálával még többféleképpen lett ember. De azért mindenik halálával sokat szenvedett. Azután kisodródott az élet összeharapásából egy olyan helyre, hol az emberek lábujjhegyen gyűlölnek, suttogva harapnak, ahol az élet csak annyira élet, hogy a szeretet züllésnek, a fájdalom értéktelen monomániának tetszik.

Sokáig azt hitte, hogy meghalt és csak az írott nagy szépségek leheltek életet beléje. De mi az írott szépség annak, aki arra született, hogy az emberekben élje meg magát?

Azután jött egy magyarázó, békéltető ősz. Füléhez tette csendjét, melyből minden kihangzik, szeméhez vette napfényét, melyen át mindent meg lehet látni. Mindent hallott és látott, mert az akaratát elaltatta az ősz.

És ekkor maga felé fordult és így beszélt: Mi az élet értelme számomra? Én már mindenféle lelkesedést illúzióvá hősködtem. És semmi pózzal nem tehetem élhetővé az életet, mert minden póznak átéltem az irodalmát és minden irodalomnak ismerem a pózait.

Nem élhetem a meg nem értett ember magános pózát. A sok volt példa szemembe kiáltaná a szerep meddőségét.

Nem élhetem a schopenhaueri póz tragikus illúzióit. Az élet nagy mosolygó tükre komikusan rikítná vissza savanyú arcom.

Nem élhetem az egy példányban levő »különös egyén« pózát, a tour d'ivoire naiv gőgjét. Életre és testvérre vagyok éhes s a régi pózok hideg kőkoporsók.

És minden pózban, minden igazságban csak egy részem érezném s csak egy szerep próbálná életnek hazudni magát. Hogy éljek és tegyek, ha nem hihetek valamiben abszolúte, korláttalanul?

És hogy higgyek valamely igazságnak mikor már annyi igazságom volt? Mindenik igazságom egy mámorosan érzett énem volt és mindenik múlttá siklott, mint az összemarkolt patakvíz. Pedig fiatal vérem taszít az élet nyüzsgése felé és zátonyra dobott életem, mint szerelmes szarvasbika tülköl feléd: dolgozó ember, szerető ember, gyűlölő ember.

De hogy menjek közétek, mikor nincs igazságom, mely erőt adjon a lépés, a kézfogás és az ökölcsapás illúzióira?

 

II.

Ekkor James került a kezébe, ki ezeket tanította neki:

Az abszolút igazságok, ha vannak, hideg csillagok, melyek nem érintik földünk pályáját. Az emberre nincs jelentésük, tehát olyanok, mintha nem volnának.

Nekünk csak eszköz-igazságaink vannak és igazságaink olyanok, mint a kenyér, hogy együnk, mint a balta, hogy utat törjünk. Amelyik igazságot semmire sem lehet használni: az nem igazság. Az igazság cél nem lehet, mert a cél mindig az ember.

Hogy ismered meg, hogy egy gondolat igazság? Megnézed, hogy mi különbség van következményeiben, ha azt igaznak veszed vagy nem. Ha nincs különbség, az nem igazság: értéktelen gondolat-hulla.

Két hipotézis közül az az igazság, amellyel messzebbre boldogulsz az életben, a másik tévedés.

Az igazság a természet praktikus kihasználása, az igazság a legszélesebb emberi szolidaritás, a legmelegebb összefogózás az ismeretlen közepette.

Meddő napot él és a halálnak darál, aki vitatkozik isten, anyag, szellem és más illusztris szókat illetőleg. Úgy tudsz eligazodni a dolgok és emberek között, hogy van isten: akkor van isten. Ellenkező esetben nincs.

Minden ember körül egy igazság-horizont van, melynek ő a központja s mely életet termel neki. De az az értékesebb igazság, mely minél messzebb viszi a szemet s melynek horizontjába minél több ember fér be.

Az ismeretlen élet testén kis emberbogarak bolyonganak s igazság-szívójukkal magukba szürcsölik belőle azt, mit emberéletté lehet asszimilálni.

 

III.

Ezeket mondta James neki és ő érezte, hogy ezek olyan nem új mondások, amelyeket még egyszer kell mondani, hogy meglássuk őket és tovább lássunk bennük. És ezeket mondta magában:

Ha összekarmol az élet, ne »menekülj magadba», mert képzelgő hulla leszel, mely felbomlási folyamait életnek hiszi.

Ne légy az abszolút betege és nem fog kivetni az élet. Ha eltörik egy igazságod, dobd el, mint a begcsorbult kapát és végy újat helyébe, százat, ezeret ha kell, de mindig kapálj! Mert mindig van éhes száj, melynek a te izmod is tartozik.

Nincs irodalom, nincs művészet, nincs tudomány. Ha külön skatulyázod az életet, e skatulyákból koporsók lesznek s te előkelő múmiává élettelenülsz bennük. Az emberélet az egyetlen valóság s költő, tudós vagy művész vagy: minden tetted legyen egy eleven akció ebben az életben. Mert minden tettedben meghalsz, melyben ennek az életnek semmit sem adtál.

És azután feddő hangon szólt magára: Mit rángatózol az élet és halál között? Az a kis világ, hova kivetődtél, sok rejtett igazságtól terhes és te nem tudsz régi igazságaid emlékétől megmozdulni. Markolj közéjök, hozd őket felszínre. Minden rögnek megvan a maga alvó szükséges kis igazsága és csak akkor lesz termővé, ha erre rátalálsz.

Akik szétszórva tengődnek Magyarország testén, beteges rajongásban sínylődnek a főváros felé és nem élnek, mert egy elérhetetlen ideált neveznek életnek: nézzenek a köröttük levő élet mélyére. Ezer emberi szükség szája panaszlik feléjük: találd meg gyógyító igazságomat. Az irodalom, a művészet, a tudomány szerető ránézések a gyermek-emberiség legközelebbi lépésére és ezért mindenütt lehetségesek.

(Megjelent: NYUGAT, 1912./22. szám)