Szabó Dezső: 
Helyes kultúrpolitika

Sokféle nyomorúságunk közepette annyira hozzászoktunk a jajgatáshoz és botránkozáshoz, hogy akkor is jajgatunk és botránkozunk, mikor örvendenünk és dicsérnünk kellene. Ha pl. a közoktatásügyi kinevezésekben olvassuk, hogy valamely irodalomban szereplő tanárt Szakolcára vagy Székelyudvarhelyre vagy Sümegre helyeztek, ilyen mondatokkal szoktuk megtornáztatni magunkban az aggódó közembert: hogy lehet egy ilyen embert Szakolcán eltemetni! az ilyen embernek Pesten a helye etc. etc. Hát ez a sopánkodás egy végképpen beteges nézetből származik.

Igaz ugyan, hogy Pesten több alkalma van egy ilyen tanárnak magát továbbfejleszteni, de ezt sem szabad nagyon túlozni. Nem, mert most már egy kis bajjal igen sok mindent vidékre is meg lehet szerezni, azután ott van a kéthavi vakáció, menjen külföldre, s szívja magát tele egy esztendőre. Kérdés az is, hogy vajon a pesti élet nem többféleképp von el a teljes munkába merüléstől, mint a vidéki?

Mármost, ha minden embert, akik Magyarországon kultúrát és Nyugatot jelentenek, Pestre gyömöszölnénk össze, mi történnék? Egy beteges vértolulás, az erők túlságos egybehalmozása, melyeknek Pest nem tud elég teret adni, s melyek egymástól nem tudnának érvényesülni. És nincs szomorúbb, mint egy nem érvényesülő erő! Pest kultúrerők túlzsúfoltságától pukkadozna, s Magyarország maradna a La Téne szolgabírák és hallstatti főispánok korában. Nem okosabb politika-é azt mondani a nagyobb kultúrerőknek: menjetek szét Magyarországon, és tanítsatok minden népet. Menjetek Szakolcára, Sümegre, Székelyudvarhelyre, irradiáljátok Nyugatot, terjesszétek a szélesebb megértést, nagyobb humanitást és kisebb elfogultságot! Igazi gazdag élet nincs sehol eltemetve. És nem szép feladat, ott lenni a jövő katonája, ahol heroizmus megmaradni annak, amik vagyunk! Menjünk vidáman, a misszió felséges tudatával (csak az az élet, mely misszió) Szakolcára, Székelyudvarhelyre, Sümegre!

(Megjelent: NYUGAT, 1913./16. szám)