Szabó Dezső
Hazafias nemzetköziség

 
 

Sokan vagyunk, akik a Balkánon nekilavinázott jövendőt azzal az idegesen részletes érdeklődéssel nézzük, mint a tüdőbeteg azt, hogy tüdőbeteges társa milyen lépésekkel megy a halál felé. Akik sejtelmes félelemmel nézzük az eljövendő lepény-verseny nép-suhancait, amint türelmetlenül toporzékolnak a lepény-Magyarország körül, s várják a "rajtát", hogy csipkésre haraphassák. És éppen, mert a kultúrát és humanitást tartjuk a létezés egyetlen exkuzálásának, tragikus szeretettel érezzük társatlan magyarságunk heroikus feladatait. Ezekben az emberekben a hazafiság nemhogy ellenkezne a szociáldemokráciával, ellenkezőleg: szocialistaságuk éppen szomorú, félő-figyelő hazafiságuk logikus és kikerülhetetlen konklúziója. Hazaárulás-e, ha azt szeretnék, hogy a magyar fajba gyökerezzék Magyarország minden nációja minden életérdekével, hogy bennünk kapják meg speciális fejlődésük feltételeit, amint arra Boross cikke is rámutatott a Nyugat múlt számában. Ha el tudnók érni, hogy e fajok szemében valóvá domborítsuk, hogy mi adjuk meg nekik a legmagasabb kultúrát, a legszélesebb demokráciát, az egyéni és faji érdekek legtöbbféle lehetőségeit, ha olyanféle kettős hazafiságot tudnánk beléjök nevelni, mint amilyen minden kultúremberben a saját hazafisága mellett a francia kultúra felé ölelkezés. Ha az oláh, szász, tót stb. irodalomnak, tudománynak éppen úgy Budapest volna a szárnyat nevelő fészke, mint a magyarnak. Ha az állam éppúgy jutalmazná, ösztökélné az oláht szép oláhságra, oláh kultúrmunkára, mint a magyart, vagy más nemzetiséget saját bennrejlő erőinek kifejtésére. Hogy letagadhatatlan világosan álljon előttük, hogy a kultúregységbe olvadt Magyarország imponáló masszája egyetlen jövő és menedék egy rettenetes történelmi kialakulás minden eddigi munkát elseprő sodra ellen. Nem éppen az a szocializmus nevelné őket egy a magyarság vezetése alatt álló kultúrhumanitásba, letompítva a faj, felekezet és osztályérdekek vad anarchiáját, amelyet most hazaárulásnak rikolt a zsebpatriotizmus?

Ezek a sorok természetesen nem a rosszhiszemű érdek-betyároknak szólnak. Hisz azok ezt éppen olyan jól tudják, mint én. Szólnak azoknak a jóhiszeműeknek, kiket ugyanaz a jövőbelátás szorongása gyötör, de akik meg nem értve a más úton haladókat, olyan erők ellen támadnak, melyeknek győzelme éppen legdédelgetettebb reményeik érvényesülése volna.

Különösen és teljes általánosságban szólva, a kormányzatnak kell teljes impersonális belátással kezelni a jövő problémáit komolyan megoldani kereső erőket. Nincs bűnösebb és veszélyesebb - most a 3. császárság, Franciaország jut eszembe - mintha a kormányzat emberei kicsinyes elfogultságból, személyes bosszankodásokból hatalmuk meg nem engedett felhasználásával botorul kikezdenek, üldöznek, elnyomnak egy ilyen erőt. Hisz a kormányzati bölcsesség éppen abból áll, hogy ha lehet, még a paralitikusokból is hasznos munkát húzzunk az állam számára, hogy felismerve az egyes erők belső törvényét, olyan térre állítsuk be ahol - ez a máshol talán destruktív erő - pozitív hasznot termel. Az ellenkező eljárás a legoktalanabb energiaprédálás és tenyésztése a felesleges elégületlenségnek. (Mert van szükséges elégületlenség is.)

 

(Megjelent: NYUGAT, 1913./15. szám)