Szabó Dezső:
Brandest ünneplik
A hetven éves Brandest ünneplik. Szép harc volt ez a hosszú élet. Talán még az irodalmi életben sem gyakori eset, hogy egy férfi ily egészen beteljesedjék az életében minden akaratával, eszével, energiájával.
Mikor Brandes összehasonlítja a dán és a német romantikusokat (Die Hauptströmungen der Litteratur des 19. Jahrhunderts), megállapítja, hogy a dán költők a művészi harmónia szempontjából tökéletesebbek, mint a német romantikusok. De ez a harmónia bátortalanság, élettelenség. Az író leveti magáról az élő embert mikor alkot s a mű nem visszhangozza a kort. A német romantikusok szertelenek, aránytalanok s a legnagyobb képtelenségektől sem riadnak vissza. De nem választják el magokban a költöt az embertől s egész önmagukat merik műveikben megvalósítani. És Brandes megvallja, hogy egész szimpátiája a német írók mellett van. Azután hozzáteszi: - Nem erőszakolom senkire sem az ízlésem. Minden ilyen kísérlet hasztalan pedantéria volna. De - nézetem szerint - van valami, mit az irodalomban eddig nem becsültünk eléggé: a merészség. Az a merészség, mely egyszersmind képesség is, hogy az író a maga művészi ideálját teljesen, minden megalkuvás nélkül kifejezze. Gyakran éppen ez a merészség, mellyel az író követi azt, mit saját irányára tipikusnak tart - az, ami művét széppé teszi.
Ez Brandes irodalmi hitvallásának, egész pályájának lényege. Megírni bátran teljes önmagát: ezt valósította műveiben.
És ez a férfi érdemes volt a megírásra. Brandesnek többször kifejezett meggyőződése, hogy a művészet nem mulatság és nem öncsiklandozás A művészet az egész élet, csak teljesebb, átlátszóbb, mintegy öntudata az emberéletnek. Ez a nézet szabja meg módszerét is. Úgy kell tanulmányozni a művészetet is, mint az élet egyéb nyilvánulásait. Mikor a természettudós egy még nem ismert organizmust akar megismerni, nem visz magával egy csomó kész, absztrakt úton készített szempontot: hogy milyennek kell lennie annak az organizmusnak. Hanem rányitja szemét, konstatálja a látottakat s azokból igyekszik megfejteni összefüggését az élet többi tüneményeivel. Mikor az irodalmi események elé áll Brandes, nem enged úgynevezett »esztétikai szempontokat« csúszni a mű és maga közé. Ha szabad Brandesre változtatnom Zola híres mondását, (Une oeuvre d'art est un coin de la création vu á travers un tempérament.) talán nem tévedek, ha így formulázom: Une oeuvre de critique est une chose d'art vue á travers un tempérament.
És mikor Brandes konstatál, vagy ítél, nem látunk belőle kiemelkedni egy külön »sztétikus« Brandest, ki felvéve a kritikusi tógát, bizonyos hagyományos nimbusz közepéből tolmácsolja Apollót. Brandes az egész ember beszél, kiben nem lehet külön filológiai paragrafusokra választani a kor harcos emberét, a kritikust és az élvezőt. Mert, ahogy nincs az élettől külön »tiszta irodalom«, nincs tiszta »esztétika«. Innen van Brandes parancsoló lírizmusa és szuggeráló ereje. És innen van az is, hogy annyiszor hangzottak ellene a »laikus«, »újságíró«, »nem komoly« és másféle vádak. Azok, kiket bizonyos szempontok betanulása, a tradicionális objektivitás begyakorlása (beh könnyű objektív lenni ott, hol nincs szubjektum!), lényegtelen adatocskák kipécézése tesz kritikusokká, szeretik zárt céhhé tenni az esztétikai kritikát, honnan az egyéni szín és hang, mint illetlen pajkosság kizáratik. És hozzászoktatják a köztudatot, hogy csak az a komolyan vehető kritikai mű, mely a veronált a mérgezés veszélye nélkül helyettesíti. Ezeknek szemébe - természetesen - bűn az, hogy Brandest nemcsak céhbeli irigyei olvassák, hanem hat a nagyközönségre, az életre: irányít és nevel.
Brandes termékeny élete (Esztétikai tanulmányok, Kritikák és arcképek, A francia esztétika napjainkban, Sören Kjerkegaard, Dán költők, Tegner, D'Izraeli, Björnson, Emberek és műveik az új európai irodalomban etc. Főműve: A 19. sz. irodalmának főbb irányai.) - egy férfias küzdelem győzelme. természetes, hogy mi már sok mindent másként látunk. Különösen főművét a mai nemzedék írói, még ha egészen Brandes is volnának, másként írnák meg. Ez érthető: a romanticizmus vizsgálata terén (ez a modern irodalom legégetőbb, legáltalánosabb kérdése) sok fontos lépés tétetett. Mi már mélyebb egységben látjuk a 19. század irodalmát és nem volnánk oly kemények az első romanticizmus kinövései: a céltalan ábrándozás, a tétlen szentimentalizmus etc. irányában. Mert tudjuk, hogy ezek a romantikus egyén felszabadulásának szükséges fázisai.
De bárhogy változtak a nézetek, Brandes műve megmarad, mint egy egyéni látás, egy külön férfias hang a 19. század gondolat-harcában. Mert a kritikával is úgy vagyunk, mint a történetírással. Az objektiv, személytelen történetírások feltámaszthatatlan múmiákká lesznek, ha a tudomány álláspontjai megváltoztak. De Michelet, ki hisztérikus idegein átrajongta Franciaország történetét, mindig élő marad. Mert az igazságok, mint a társadalom szubjektív állapotának múló formái, meghalnak. Az egyén, mint az életnek új szava, mindig életet szuggerál.
(Megjelent: NYUGAT, 1912./4. szám)