Szabó Dezső:
Berzsenyi Dániel
Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet,
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába
S gigászi harcot minden nyugalom.
Berzsenyi, Katona, Kemény, Madách: valami közös szomorúság, közös nagyszerűség van e négy életben. Egy faj kétségbeesett erőfeszítései az örökkévaló után. Az életük gyötrődő keresés. Argyirus királyfik, kik egész életükben keresik a formát, a kifejezést, mely valósággá tegye az életük mélyén egyszer megpillantott tündérleányt. És birkóznak egy nyelvvel, mit művészek sorozata még nem tett minden emberit kifejező finom, sokféle hangszerré.
Közülük háromnak sikerült - ha csak egyszer is - nyelvbe remekelni a belső víziónak legalább egy töredékét. A negyedik: Kemény - lehull pályáján, mielőtt megszületne az a remek, minek sejtelme fel-felcsillan elszórt mesteri vonásokban.
Mindeniküknél sok a törmelék: az elnagyolt darabok, félrecsuklott vésővonások. És ez a sok tökéletlenség beszéli el, hogy itt egy vérre, gerincre, életre menő küzdelemről van szó. Az arc nyugodt, a büszke ajak nem beszél el semmit ebből a belső harcból. Mert az ember igen férfi, a művész igen arisztokrata ahhoz, hogy látványossággá tegye belsejét.
Az a fátum, mely annyiszor kilopta az alkalmas szót az idea alól, mely annyiszor félreütötte a remekbe induló vonást; magyar fátum volt. Ezt a végzetet töri meg Vörösmarty Mihály. Ő a magyar mese szerencsés legkisebbik királyfia. Ez a csodálatosan sokféle lélek Nyugat gazdag esőjében dús vegetációvá terem minden szépet, mire a magyar psziché képes. A volt magyar irodalom elsősorban: Vörösmarty. A magyar nyelv - sub specie aeternitatis - Vörösmarty nyelve. De előbb Berzsenyinek kellett lennie.
1.
Először is: aki a rafináltan egyénit, a különöst, az alig sejtetőt szereti: primitívnek, nem modernnek fogja találni Berzsenyit. Mintha a szép lehetne nem modern. Isten, hazaszeretet, emberi nagyság, elmúlás, a középszer életfilozófiája, szóval a nagy banalitások. Sokan - s ezek között Péterfy is - szeretnek értékkülönbséget tenni a költők két fajtája között. Az egyik a mindenki vérévé lett nagy általánosságok költője. Ő a kiáltás, mellyel egy nemzedék belekiáltja magát az örökkévalóba. Ezek a Victor Hugók, a Petőfik, az Ada Negrik. Mindenki előtt érthetők, mindenkitől élhetők, mert ők mindenki gigászi arányban. És ezekkel szembeállítják azokat a félelmesen rejtélyes, megdöbbentően különböző költőket, kiknek szibilla-szavain át rejtett mélységek mélye döng. És korunk hajlamának megfelelően ezeket az utóbbiakat szeretik többre becsülni. A fájásig individuális kornak érthető elfogultsága ez. Pedig bármilyen rafináltan különbözők legyünk is, életünk legnagyobb emóciói, életre legérdemesebb eseményei a nagy banalitások maradnak: a természet, a szerelem, a halál borzongásai. S a világirodalom kiötlő enormitásai majdnem mind szociális természetűek: Homérosz, Dante, Cervantes, Shakespeare. A történelmi konklúzió sohasem az, hogy: vagyok, hanem: vagyunk.
És Berzsenyi arra született, hogy lelke roppant arányaiba tömörítse mesét élő kora minden heroizmusát. A »jámborság« és »középszer« a klasszikus tanítvány hűséges utánmondása nála. Magára parancsolt egész szabályos élete példás hazugság. A krajcáros viszonyok közé nyomorodott Cervantes Don Quijote fantáziájában éli ki eposzra született önmagát. Berzsenyi ódáiban fog önmagává kiegyenesedni. A pedánsan mintagazdából, a szorgos családapából kiszisszen néha a törpe életbe száműzött nagy lélek fájó magánossága:
Barátom, a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körülte
A nyájas élet hinti kellemit
És szive, lelke tárgyát lelheti.
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakir.
2.
Ember nem volt, inkább férfi, mint ő s nem élte szükségszerűbben az erő mámorát. Ha görögnek születik, a születő világ lázadó gigászait énekli meg. Szeme, füle egy ilyen világ hallucinációjára teremtettek. A magyar ritmusokban botladozik s a könnyebb versekben német tanítvány. Szemei a világ harcoló erőinek rettentő egymásba torpadását látják. Ezt a víziót csak a régi harcos világ epikai ritmusaiba lehet beleszaggatni. Nagy erők harca, nagy erők összeomlása klasszikus ritmusokban harsog feléje. Ezek a klasszikus mértékek nála nem kölcsönzés, nem költői gyakorlat: ő a világot időmértékekben hallja.
Ez a két dolog: az erők örökös küzdése és semmibe zuhanása adja meg Berzsenyi tehetségének, költészetének két fő vonását. Berzsenyi lírája heroikus és elégikus. A nagyszerű élet-küzdelem és a nagyszerű elmúlás költészete.
Mikor az erő ily féktelen érzetére van szüksége életünknek: mitológiává látjuk a világot. Berzsenyi mindenre ráéli a méreteit. Az akkori Pestet így látja:
Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündérkertjeit
És a habokkal kűzdő szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong ...
Ezért szereti az emberiség nagy általános témáit. Ezért egzaltálja félistenekké kiválóbb kortársait. És az olvasónak sohasem juthat az az eszébe, hogy Berzsenyi hízeleg. Sőt a megénekelt nagyság: Wesselényi, Prónay, Teleki etc. sem ötlik tudatába. Berzsenyit látja, egyedül őt, ki másokban mer saját méreteire nyújtózkodni:
Te mint az orkán s mint az olympi láng
Megráztad a gőztorlatok Alpesit;
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát.
Nem talál ez leginkább arra, aki ódát írt a Magyarokhoz?
3.
Hol kap megfelelő szavakat az élet-harc e hatalmas víziójához? Szabó Dávid, Révai, Dayka, Virágh és mások nyelvében akad egy-két erőtadó szó, de ez még mind a kezdet hebegése. És itt van Berzsenyi titáni munkája. Lázas látásaiban egybehallucinálja a magyar nyelv minden erőszavait. Ez művészetének legfőbb eredménye: domborodása, külön alaphangja, mellékzúgásai vannak szavainak. Amint ezek a szavak zordon ritmusokba hullanak, a kimondással, a hallással a heroizmus izomérzetét váltják ki. Erős fizikai események is.
Mit látok! Árpád honja határain
Ágyuk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők moraja
S Boszporuszok zokogó nyögése.
Az erő possessiója akkor sem hagyja el, mikor szelídebb ritmusokra hangolódik. Mint ellentét, mint felbuggyanó energiahullám, a harcos Berzsenyi kiharsog az idill közepén:
Mailáth! poétád éneke zeng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván,
Csak mint az alkony enyhületén kalász -
Párnáján pihenő lányka szelíd dala
Üdvözli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midőn már csend födi a mezőt
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
Berzsenyi legúnyolja Kölcsey szókifogásoló kritikáját. Az egészet kell nézni, úgy, ahogy az alkotás lázában egységbe verődött. Pedig benne is, mint minden nagy művészben, volt egy kitűnő mesterember is. Fúrja, faragja a szót, óriási erővel dolgozza a nyelvet. Egy-egy kedvenc szó, kifejező ritmusdarab, eltalált vonás többször is elébukkan.
S nem volt, ki terhed Herkulesként
Tartsa: egész birodalmad ingott
és
... Herkulesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Ők voltak a harc vérzivatarjain
S a béke napján bölcs vezető atyák
és
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rémülve nézett a világ ránk
S nemzeteket tapodó erőnkre
és
S a félvilággal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel s a te szemöldököd
Világokat ronthat s teremthet
A nagy idők folyamit vezérelvén.
Majdnem az egész versszak azonos a Fohászkodás ismert versszakával. Új képzésű szavai, merészen energikus szókötései, ha ma jelennének meg a Nyugatban, feszítsd meg-re rikkantatnák derék, de a nyelv történetét nem ismerő konzervatív kritikusaink. Különben is minden nép irodalma mutatja, hogy a nyelv természetes fejlődése nem elégséges. Bizonyos időpontban művészi egyének erőszakos beavatkozására van szükség. Példák:
Látom hangyabolyi műveidet, világ!
Más:
S paeant riadnak Erdély bércei.
Más:
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát
Más:
Midőn mosolygó bölcsességedet
Belém enyelgi szép epistolád.
Más:
A nagyra termett áldozatokban él,
Felmúlja bézárt léte határait.
4.
Aki nagyon él, mindig közel van a halálhoz. Minél erősebben exultál az élet, annál jobban hallszik a halál. A tettben tomboló erő mellett Berzsenyi mindig ott látja a megsemmisülést:
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.
Innen költészetének másik fő vonása; az elégia. Természeti leírásaiban - mint Vörösmartynál is igen sokszor - mindig van valami elégikus vonás. Mintha a természet szépségét a halál árnyékolná szemében láthatóbbá.
És az érczengésű ódák szerzője csodálatosan finom, szelíden fájó ritmusokban érzi meg az elmúlást:
Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök.
Egy szép gerlice pár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni sötét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegő lelköket e helyen.
Gyakran hallani itt lassú melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.
Vagy:
Dencsid keserged, amidőn az ősz
Lehelletével hervad a virág
S előtted íntve sárga lombja hull.
5.
A Magyarokhoz, a Fohászkodás, a Közelítő tél: minden analízis szószátyárság volna e három remeknél. E három költeményben teljesedett be Berzsenyi élete. Az életben ezer átszenvedett, átörvendett ritmus uszályát vonjuk lelkünk után. Ez a három költemény állandó kísérője azoknak, akik szeretik nemes ritmusokkal öblögetni meg lelküket. E három versen egy betűt nem lehet változtatni. Tökéletesek és modernek lesznek mindörökre.
Nem akarok itt összehasonlítást csinálni. És ostoba dolognak tartom egy költőt a másik költő, egy művet a másik mű rovására dicsérni. Nem is tartozom azok közé, akik nem akarják meglátni Petőfiben a fejlődésbe bomló nagy művészt. De a Közelítő tél akaratlanul Petőfi híres elégiáját: a Szeptember végét juttatja eszembe. Nem tettek jól azok, kik szerencsétlen ízléssel ezt reklámozták Petőfi legszebb versévé. Ezek nem látták meg Petőfi elégiái közt a Temetőbent s a bámulatos Homér és Ossziánt és sok más egyebet. És hogy nem látták meg a Szeptember végének erőltetett harmadik strófáját: olcsó romantikájával, a halottal, ki a fejfájára aggatott fátylat becipeli a sírjába s ott törülgeti vele a könnyeit. Milyen közönségesen szentimentális, lehetetlenül romantikus ez a harmadik strófa. Milyen természetesen hömpölyögnek a Közelítő tél akkordjai. Mintha a végtelen elmúlásban permetező dolgok ritmusa volnának. Ezzel a két sorral sohasem tudnám teleúntatni a fülem:
Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke.
- Micsoda két sor!
6.
És Berzsenyi igen sokszor már Vörösmarty. Az erő és az elmúlás nagy költője sok versben rokon boldog utódjával.
Horváth Ádámhoz ezt írja Berzsenyi:
Múzsa! te Horváthot hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hírdette s az Árpád
Vére dicsőségét magyarul harsogta közöttünk.
Óh, te hevítsd lelkét, hangját régolta sóhajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyákkal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel előtte hazánknak
Hajdani héróit etc.
Nincs-é valami közös e sorokban a Zalán futása bevezető tárogatójával? És a rákövetkező enumerátio nem emlékeztet-é a Felkölt Nemességhez írt óda következő soraira:
Mindenfelé dob s tárogató riad:
Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedező karokkal.
Tódulva jönnek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajduk, az áldott tér mezőkben
Megfeketült horgos kunokkal etc.
De nemcsak az epikus, az elégikus Vörösmarty is mutat fel hasonló vonásokat. A »Barátnémhoz« írt elégián ugyanaz a gondolat vonul végig, mely vigasztalni akar a kisgyermek halálára írt elégióban:
Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel össze nem döng szive:
De már nem érzi a fájdalmat és
E földi élet számtalan veszélyit etc.
Vörösmartynál:
A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Óhajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már s nincs kétség útadon.
Hasonló a végső megnyugvás is:
Óh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.
És hogy ne nyújtsam el a párhuzamok keresését, nem lehetne-é e pár sor a személyi vonatkozás elhagyásával akár a két szomszéd vár végén, akár sok más helyen Vörösmartynál:
Elfolya szép élted s veled a szép gondolat eltűnt,
Mint ama gyenge virág, napja lehúnyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az utas
A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.
7.
Ki tudja, mi lehetett még e lélek mélyén, milyen el nem ért célok tették tragikussá életét? A munka, amit véghez vitt, így is óriási s a magyar irodalom terén a legnagyobb erőfeszítést jelenti. Ő még semmit sem talált: s utána már Vörösmarty sem volt képtelenség.
Sokféleképpen volt megkötve, sok oldalról volt körülhatárolva. Családja gondjai s a gazdaság sivár robotja őrölte művész lelkét. És nemcsak a nyelvanyag hiányzott. Nem volt igazi művészmiliő, mely irányítsa, segítse kibontani küszködő erőit és megértse. Kazinczynál a jóakarat nem pótolta a zsenit. Innen az a korlátoltság, mit Berzsenyinél - különösen prózai műveiben és leveleiben - sokszor észreveszünk. Kölcsey kritikája után felpanaszolja Kazinczynak, hogy a támadást sok helyén még nem is érti. Ezt a nagy művész-zsenit is körülzárta keleten lakó faja fátuma.
Egész igazi valójával nyelve művészetének élt s ezért volt gyógyíthatatlan seb a Kölcsey kritikája. Aki oly nagyszerű iramodással törtet a tökéletesség után, elszenvedheti-é, ha életét elhibázott ugrásnak látja?
Vajon lesz-é egyetemes értelme valaha annak a kultúrának, melynek ennyi nagy tragikus hőse van? Kitörölhet-é a jövő ennyi mártír életet az emberiség elvégzett munkájából?
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
(Megjelent: NYUGAT, 1912./2. szám)