Szabó Dezső:
A bujdosó királyfi
I.
Koronája s királysága nélkül született, de nem volt királyabb királyfi nála. A gyermekek és nagyon öregek valahogy megérezték ezt s nyugodt-biztosan érezték magukat közelében. A fiatal leányok látták s feléje nyíltak minden falon keresztül. De a többi emberek makacs, irigy nem-látással tagadták. A dolgok pedig, azok tudták csak, hogy ő királyfi. Ha néha valóságtól fáradtan ő maga elfelejtette, ők mondták meg neki s ettől újra erőre kapott.
Első látásra a magyar németül, a német angolul, az angol franciául, a francia görögül szólította meg. Ő volt az "idegen". A termete háromembernyire megnőtt. S mert nagyon térfoglalónak érezték a közelségét, az ország egyik végéről a másikra kergették. Mert amint az emberek közé ment, azok egyszerre jobbágynak érezték magukat. Az ágaskodó alacsonynak látta a maga lábujjhegyre hazudott hosszát. A szóvivő, ki szája malmán olcsó bölcsességeket őrölt, üresnek hallotta a maga beszédét. A nyájaskodók visszaparancsolt körmű éhes majmoknak tűntek fel. A kegyeskedő azt hitte, hogy az ő közelében meztelenné lesz imázó álsága. S az úri tolvaj bíráját rettegte benne. Valami meztelenítő volt a közelségében. Jöttére a mondatok megakadtak, álarcok leestek, beidomított hangok falcsot fogtak. Bárhova ment, egy párttá ijedtek ellene az emberek, s ő maga idegen, idegen volt.
Pedig ő sohasem bántotta az embereket, s ha rájuk is nyitotta nagy szemeit, nemigen vette külön-külön észre őket. Nagy mozgó foltokban jutottak szemeibe az emberek s ezek a foltok rendesen nagyon mulattatták. De ha észrevette, hogy valaki gyűlöli, sokszor kereste annak társaságát. Végtelenül szórakoztatta, mikor egy icurka-picurka embergép nekitajtékzott kis nyálas gyűlöletével, mint egy tenyérre fogott kis csipás csiga. Ha széles jókedvében volt, oda, odafeküdt egy-egy ilyen filigrán ellenség elé: - Na, testvérke, edd ki belőlem a gyűlöleted árát! - És ilyenkor legkevésbé bántották, de legjobban gyűlölték.
Néha felölelt magához egy megtetszett leányt, s amíg roppant karjain egyszintben tartotta magához, az ölelésben, a csókban társának érezte. Ilyenkor aztán telesírta, telenevette a lelkével s azt hitte, hogy az a lány saját lelke. De ha fáradtan visszatette a földre a lányt s a kis nőstény állatkából kipárolgott a beleszeretett lélek, látta, hogy ehhez a kis szuka egérkéhez nincs semmi köze. Ilyenkor nagyokat nevetett. Mert azt tartotta, hogy a fájdalomnak és a megvetésnek csak egy méltó formája van: a derültség és az alázatosság.
Életét úgy hajigálta egyik végletből a másikba, mint az izmainak örvendő gyermek a labdát. Néha, bezárkózva szobájába, hetekig öreg tudós könyveket falt s vesztett királysága kitérésedett lelkében. Azután heteken át hevert, még az ételért is restellt kinyúlni. Csak két nagy szem volt, melyen behullott a világ, megfagyott a tó, mely nem csapzott fel a ráeső dolgokra. Két-három hétig böjttel sanyargatta testét s kerülte a nőt. Utána egy hétig szakadatlan nagy evés-ivás, ölelkezés következett, mintha üzekedő teste magává akarta volna enni, szeretni az egész világot. Ha az emberek arcán megbotránkozást vagy feddést látott, közéjük feküdt hasra, egész hosszában, hatot-hetet markolt közülök mind a két füle mellé s kacagástól dudorodó komolysággal mondta:
- Na, pajtáskák, adjatok tanácsot, hogyan éljek.
És akkor a jó emberekből hosszú, kanyargós mondatok másztak elő, mint giliszták az esős földből. Hogy a rendes lépés hossza 75 cm. Hogy reggel 7-kor, délben 12-kor, este 7-kor kell étkezni. Hogy fel kell mérni mindent, kiszabni mindent. És mindeniknek a beszédében ott volt a büszke magára-hivatkozás:
- Látod, én naponta csak két deci bort iszom.
- Látod, én hetenként csak kétszer ölelkezem.
- Látod, én mindenkinek megadom az illő tiszteletet.
Oldalvást néző, ajka-görbedt komolysággal hallgatta őket, s ha elhallgattak, utánuk utánozta berbételve: én, én, én. És akkorákat kacagott, hogy azok majd felfordultak. Sohasem látta olyan mulatságosan zsuzsuszerűnek az embereket, mint mikor tanácsokat adtak.
De volt egy eszközük az embereknek, amivel bosszút állhattak a szegény királyfin s kezükben tarthatták: a pénz. Királyságának emléke megtévesztette; azt hitte, hogy kezében minden darab pénz kifogyhatatlan kincs. Ezért mindig szükségben volt és sokszor nagyon-nagyon össze kellett zsugorodnia, hogy hitelezőinek azzal adjon előre kamatot, hogy szánakozhatnak rajta. Ilyenkor napokig nevetett, nagyon alázatos volt mindenkivel, minden ostobától tanácsot kért, s ha tolvajjal találkozott, kényes becsületbeli dilemmákat adott fel neki.
II.
Egyszer megint elkergették helyéről. Azért kergették el, mert nem bántotta őket s ezt nem tudták neki megbocsátani. Az emberek ebben a faluban bálványimádók voltak. A bálványuk egy óriási cserépmalac volt, mely két hátsó lábán állott s a két első mancsában két nagy perselyt tartott. Ezekbe a perselyekbe a hívők pénzt dobtak s a bálvány ezekből táplálta a papjait. Ez volt a bálványnak egyetlen transzcendens foglalkozása, s ha ezt elvégezte, csak egy koszos cserépmalac volt.
Idejöttének hírére a bálvány papjai fellármázták a falut, hogy jön a nagy ellenség, mely főszellemünket fel fogja dönteni. A falu erre, gyermekek, nők, férfiak összefutottak s körülállták a bálványt. Neki vetették védve vállaikat s kezeikben fegyvert tartottak. S mert nagyon soknak látták magukat, örvendtek, hogy most életük eposz lesz s előre hősnek duzzadtak a békájukban. Mikor aztán a királyfi megérkezett, végtelenül mulattatta a nagy cserépmalac, a két persely s a kékre feszülő buzgó hívek. Levette kalapját, letérdelt és pénzt tett a perselybe. Az emberek dühös csalódással kiáltották: - Hiszen ez éppen úgy tesz, mint mi! - Azután napról-napra várták, hogy támadjon, de ő mind vidámabb és alázatosabb lett. Erre kitiltották a faluból.
Felvette még ki sem bontott batyuját és tovább ment. Maga vigasztalóan mondta: - Olyan kicsi ez a föld és meglehetősen gömbölyű. Ha egyszer átkergetnek rajta, újból fogom látni a testvéreimmé szokott dolgokat. Mennyi hazatérése lehet annak, akit mindig tovább kergetnek. S ha majd megint járom e helyeket, ismerős lépteimre fölrepülnek volt napjaim, mint a hazajövő gazda elé az udvar galambjai. És szárnyuk lebbenésén hozzák volt ifjúságomat. Akli mindig tovább megy, az sohasem öregszik meg.
Megindult a keleti hegyek felé, ment, mendegélt. Elért az erdő széléhez, a fekete folyóhoz. Előtte mind síkság, háta mögött a komor hegyek a hallgató erdőkkel. A folyó közepén egy kis szigetecske volt három-négy óriási nyárfával, a szigethez kötve panaszos láncon egy magános csolnak rángott.
Leült a folyam partján: Jaj, sohasem megy át ezen a vízen. S mert senki sem látta, az arca szomorú és csüggeteg volt. Nézett, nézett maga elé. Egyszer csak látja, hogy egy vakondtúrás tövében két kis egérke szerelmeskedik.
A királyfiból síró vallomásban tört ki elrejtett veresége.
- Egérke, egérke, de boldog vagy te és hogy irigylem a te kicsinységed. Mindenki elég nagy arra, hogy neked morzsát adózzék, s te mégsem vagy adósa senkinek. Előtted van a roppant világ s a dolgok mögött lépked a halál. És te vidáman gyártod az életet és társad van, egérke.
Bizony megsúlyosodott az én magányosságom is. Szeretném, ha valakiből visszahallanám azt, ami bennem jó, mert az akkor még jobb lenne. Mit épített az én ifjúságom?
Íme temető, sírbolt vagyok és koporsók feküsznek sorra bennem. Mindenikben én fekszem, új napok új szülötte, más arccal, más erővel, más örömökkel. Hol van e holtak öröksége?
Megtalálom-e valaha királyságomat? Vagy hiába a szemem színei, a fülem dalai, tapintásom talált drágaságai? Oh, érzékeim, mély kútjai a fakadó világnak! Mennyi gyűlő kincs és senki sem lesz gazdagabb tőle.
Mozaik vagyok, órák, napok, felém hulló dolgok mozaikja, bolygó Bábelje az összezajongó világnak. Ha jönne az a nő, aki az én egységem!
Arra születtem, hogy gyermeke legyek valakinek s ő az én anyám volna. Hogy ölelésben ismerjem meg magam s ő az én szeretőm volna. Hogy dugott reménnyel jövőt dédelgessek s ő az én leányom volna.
Oh, magános csónak a fekete vízen, milyen szomorú a te láncolt egyedüliséged.
Most pallót pillantott meg. A pallón át favágók jöttek. Napos tisztás szélén magános fákat irtogattak. Most a folyón át jöttek, árnyékuk a pallóról nehezen csüngött le a fekete vizekre. A favágók lassú, vontatott dalt daloltak.
- Mi vagyunk a szegény favágók. A földből kifakad a fa: törzs, rügyek, ágak, lomb, virág. Nagy, zúgó csoda a fa és mi levágjuk, nem értjük, de meg tudjuk ölni. Kopaszra fosszuk, hazavisszük. És lesz belőle tűz, finom láng. Bennünk öröm és melegedés, gyermekink arcán gyönge rózsa. Kis kezüket feléje nyújtják s nevetnek.
Mi is kifakadunk a földből: erős törzs, futó lábak, míves berek s a drága szem. Az ember is egy nagy zúgó csoda. Nem értjük magunk s aztán meghalunk. De lelkünk fellángol a mennybe, tűz lesz, finom láng s puha arcú gyermekangyalok tartják feléje kis kezüket.
Elmentek, pedig a királyfi úgy szeretett volna társuk lenni. Lenn a sík fellehelt kéksége estévé sűrűsödött s a hegyek fölött felrengett a hold búsult arca. Az erdő nedves mélyén feltántorodott a szél avart zörgetve hozta feléje az őszt. A nagy éj döbbentő kietlenségében nem volt semmi emberi. Elaludt.
Álmában lépéseket hallott az erdőben. S ezeknek a lépteknek a zenéje fájdalmas, gyönyörű, élet-előtti emlékezéssel töltötte meg. Úgy érezte, hogy nem csak szemeivel lát, hanem minden pórusa egy kitágult szem s egész testével nézi a világot.
Az erdőben egy szőke lány járt. Bontott haja besátorozta termetét, nagy fekete szeme hisztérikus nevetésre vagy merev csodálkozásra változott. Beteg-szép hervadt ajkai mosolygásban és felcsukló sírásba vonaglottak. Nagy palettát tartott kezében, melyről ragyogó színeket vett s ráfestette a fák levelire. Néha idegesen tapintott, néha megállott, nézett, nézett.
A királyfi lelke mélyedes-mélyén felmerült ez az arc, s már előre hallotta emlékezett hangját. A lány ránézett és szólt:
- Szegény királyfi, hova lettél?
A királyfi magára nézett. Teste burka üvegátlátszó volt és benne semmi, semmi, semmi. Csak egy nagyszájú vigyorgó kis béka. A lány tovább beszélt:
- Látod, szegény királyfi, te már csak egy zengő burok vagy, tégedes-téged megevett ez a csúnya béka. Így kellett rád találnom?
A királyfi lassú, szavakba hulló könnyekkel kérdezte: - Mi hát a bűnöm? Hol hibáztam? Miért szólsz csak most hozzám?
- Elvesztetted magadat, mert magadat kerested. Hangzó semmi lettél, mert magad akartad élni. Azt hitted, magad éled ki s erő-gőgöd rángó vitézjánosa voltál. Azt hitted, életed gazdagítod s ezt a csúnya békát tápláltad magadnak. Miért nem kerestél engem? Én vagyok az értelmed. Keress engem és nem leszel magános, keress engem és megtalálsz az embereken keresztül.
A királyfi mellét nehéz sírás kalapácsolta. A lány a sírásra elrezzent, táncos léptekkel az erdőbe tűnt s éles, hosszú kacagást bontott ki magából. A kacagás szétpatakzott a levegő lejtőin. A királyfi hűvös őszi reggelre ébredt.
III.
A királyfi egy városba ért. Sápadt volt szegény és fáradt. Enni nem evett s inni sem kívánt. Mert azóta folyton hallotta a béka csúfos brekegését s azt nem kívánta táplálni.
A városban nagy összevisszaság volt. Akkor hirdették ki a népek háborúját. A város teli volt messzi földek menekültjeivel, a csatamezőről érkező sebesültekkel s készülődő katonákkal. A királyfi az utcán leült egy kőre pihenni. Nézett.
A népek nagy számtalansága rohant az utcákon mostan ijesztett arcokkal. Szekerek, panaszosan síró szekerek végtelen sora jött, rajtuk földjükből kitépett családok. Elhagyott otthonok, éhség, hideg és minden emberi nyomorúság beszélt feléje. Eddig sohasem érzett szánalomban érezte magát közelebb az emberekhez. Mert ha külön-külön minden ember kicsiny volt, együtt az egész óriási volt, s mindenikre a nagy egész végtelen fájdalma vetett nagyító árnyékot. Azután katonák jöttek elfogyhatatlan nagy sokaságban. Elöl öregek, utánuk férfiak, legvégül tejes szájú gyermekifjak. A fiatalok hetykén, táncos izmokkal lépdeltek s daloltak. Úgy ment szét ez a dal a királyfi testében, mint a jó szíverősítő hideg reggelen. A megáradt élet árja volt ez a dal, a fiatalon feszengő tavaszi folyó, mely a megolvadt föld biztató szagát, havat s első virágokat sodort magával. És mindeniknek a vonásai mögött ott látta a királyfi az ő egyszer látott szeretőjét, kinézve, mint egy távoli ablakból, kissé gúnyos, kissé szomorú hívással.
- Hova mentek, szép legények? - kérdé a királyfi.
- Megyünk meghalni - felelték és úgy vették el szájukat a daltól, mint a kisgyermek az édes csecstől.
- Én is veletek megyek! - kiáltotta a királyfi. És együtt mentek napkelet felé.
De mikor a csoportban ment, még mindig egyedülinek érezte magát s a béka hangja néha meg-megütötte a fülét.
IV.
Mentek, mendegéltek, a királyfi és a katonák. Nagy erdőkön, széles mezőkön keresztül és egyre daloltak. Ha nem énekelnének, sohasem tudnának célhoz érni. Mikor negyednapon egy faluhoz érkeztek, így szólt a vezető: - No, most reggelig pihentek, hogy minden élet visszatérjen belétek s egész élettel menjünk meghalni.
A katonák ettek, ittak, nevetkéreztek, aztán sírtak, leveleket írtak és lepihentek. A királyfi nyugtalanul, keresőn kóborgott szerte a faluban.
Magában mondta: - Hogyan fogok én rátalálni az embereken keresztül? Mikor az emberek, minél közelebb megyek hozzájuk, annál távolabb vannak tőlem.
Öreg este lett s ő a faluvégi kis házak között kóválygott. Jólesett volna neki egy kis meleg s egy falás valami. Odament egy kis házikóhoz, meghajtotta óriás termetét s benézett az ablakon.
Két szobát látott. Az egyikben két hatalmas égő gyertya közt, fekete ravatalon, katona feküdt, mellén nagy érdemkereszttel.
A második szobában egy nagy asztalon kis hervadt fényű lámpa álldogált. Hajlott feje féloldalra csüngette le sugarait, olyan volt, mint egy kicsike-kis fényes szomorúfűzfa. Az asztal körül szomorú emberek. Egy gyászos, meghajlott, földbeli öregasszony, kinek könnyes arca a királyfi szívébe sajog. Mennyire anya minden öregasszony. Mellette öreg földmívelő ember, semmit látva néz maga elé, hajtott rücskös nyakán kis fiúcskát ölel magához. Hallgatnak s csak egy vén óra tik-takja beszél.
A királyfi nézi az arcokat, a szobát s valami különös, emberekhez sodró nagy szánalom gyűlt csordultig belé. Kopogtatott. S ebben a nagy szánalomban nem is vette észre, hogyan tudta bevinni roppant testét a kicsiny ajtón.
Amint belépett, fájdalmas, nevető, kipótoló szeretettel kiáltották: - Pista!
És akkor egy különös dolog történt. A királyfi érezte az arca húsában, hogy milyen szeretettel kapaszkodnak belé a ránéző szemek, érezte a kapcsos szánalmat s az ők fájdalmát és roppant teste egyszerre, csodásan, jóleső, emberek közé illő, kicsiny emberi test lett.
- Igen, én vagyok, Pista - szólt helybenhagyó szánalommal s maga csodálkozott a feleletén.
Körülölelték sírásos, csókos ölelésekkel. Az öregasszony szólt:
- Jaj, csakhogy te visszajöttél. Bátyád szegény ott fekszik a tiszta szobában.
Megint felcsapott sírásuk, bementek, körülállták a holtat. Amint a királyfi látta a holt fiatalságát, ráborult és ő is elkezdett sírni. És az első könnyekre úgy érezte, hogy sajgó énje szétoldódik, hogy ő teljesen elveszett s csak visszhang, fájdalmas, meleg emberi visszhang.
A vacsoránál a könnyek elültek s csendes beszélgetés eredt meg a nehéz életről, a földről, az ismerős emberekről. A királyfi falatozott s mind otthonabb érezte magát a kedves kicsiny dolgok között.
- Tudod, fiam, hogy az öreg János szomszéd tehene a lucernásba tévedt és megdöglött. Szegény öreg, mit nem sírt - mondta az öregember.
És a királyfi maga előtt látta a nagy kék eget, alatta a sötétzöld lucernatáblát, benne a tehén felpuffadt barna testét, két dagadtra meredt szemét. Mellette egy ványolt öreg parasztot, amint jajgatásban, könyörgésben és káromkodásban próbálja az Istennel elintézni a dolgot. A királyfi szelíden mosolygott:
- Milyen különös, sohasem láttam és mégis érdekel. Milyen kicsiny és mégis fáj.
Az öregasszony sopánkodott: - Borzasztó ez a háború, képzeld, fiam, a lisztnek negyven krajcár kilója s a fotogén literjét harminckét krajcárért adják. Nincs más hátra a szegény embernek, mint hogy meghaljon.
A királyfit e szavakra nehéz aggódás töltötte meg. Szürke napok kegyetlen monoton árját látta maga előtt folyni, amint nesztelenül sodornak el a kapaszkodó embereket. Reszketéses éjszakákat, kenyér után nyúló kis kezeket, világtalan sóhajos estéket. - Milyen nagy hős lehet az ember a kicsiny szenvedésekben, hogy nem tudtam eddig társuk lenni?
Szemében óriásokká nyúltak ezek az emberek. Látta nagy árnyékú testüket, amint véres harcban földből, időből életet tépnek. És széles nagylelkű kéznyitással nagy részét odadobják a kis villogó szemű okos gnómoknak: - Nesztek, legyetek urak belőle. - S a nyomorult maradékkal testükből szakított hasonlóikat etetik, hogy ez az örökös fájdalmas eposz tovább folyhassék. És nagy gyermekarcuk, szelíd meghajlásuk eltitkolja, hogy az ő izmaikban megy tovább a világtörténelem.
És minden szó egy húskapocs volt, mely mindjobban, jobban odakötötte ezekhez az emberekhez. Egyszerre csak azt érezte, hogy egy test velük, az ők vére folyik benne, hogy fájdalmasan, ölelkezőn, áldott mindennapi ember lett.
Elbeszélgettek be az éjszakába. Lefekvés előtt letérdeltek, hogy imádkozzanak. A királyfi egy percre magára döbbent. Azután széles, adakozó mosolygással szólt magának: - Hiszen az én meghajlásomban is az ők lelke elégül meg. Letérdelt.
Az anya ágyat vetett neki. Sürgés-forgás közben valami a jó öregasszony lába alá került. Lehajolt, fölsikoltott.
Egy csúnya döglött varangy volt, kidobták. A királyfi édes könnyebbüléssel feküdt az ágyba. Olyanjól esett elférni, egész kinyújtózkodásra, a kis ágyban. Az öregasszony letakarta és megcsókolta. A lámpát eloltották és csendes lihegések olvadtak össze a meleg sötétben. A királyfi maga felé hallgatózott: tiszta, termékeny csend terült el benne, mint egy puha, meleg csók.
Álmában feléje hajlott szeretője: - Közel vagy hozzám. - Reggel jókor ébredt, megnézte az alvókat és a holtat, kilopta magát és visszatért társaihoz.
V.
Kora reggeltől estig folyt a harc. A királyfi megilletődött várakozással harcolt. Néha a kis házikó, néha egyszer látott szeretője villant az eszébe. Már sok sebe volt. Ha elgyöngült, ránézett egy-egy fiatal arcra s újból fellobbant beléje az élet. Estefelé újult rohamra mentek. A királyfit lövés találta a mellén egy bokor mellett. Leesett és ruháját elöntötte a bő vér. A csata elhúzódott.
Éjjelre csend lett. A vén szereplő hold most is kibújt az égre s lágyan végigsimította a csatatért. A királyfi félig felült. Minden sebét nyitott szemnek érezte s most is egész testével látott. A mező mindenütt holtakkal volt teliszórva.
Egyszerre csak egy táncoló nőt látott. Bohócruhában furcsa vonalakban táncolt a hullák között s fel-felkacagott. A királyfi elé nevetett és szólt: - Megmulattatlak, kis sebesült katona, én vagyok a zenebohóc. Minden halottból hangot csalok ki, milyen hangot fogsz te adni?
Elkezdett táncolni s ugrálásai közt egy-egy hullához kapott s minden hullából egy hang szakadt ki, mely harmóniába illeszkedett a többivel. Öreg-öreg bácsik bevérezett roncsolt tetemeiből régen halott gyermekimát csalt ki egyhangú, kérő dúdolásban:
Én lefekszem kis ágyamba,
Mindennapi koporsómba.
Ez nagyon tetszett neki s nevetett rajta. Azután a fiatal legényekhez ment s keze lágyan futott végig a mosolygó halottakon. Az ifjakból finom szerelmes dal hajolt ki, mintegy felszökő ékes búzavirág, mely mögött az élet ringó erdeje ígér holnapokat:
Ha megvágod kicsiny kezed,
Ki süt nekem lágy kenyeret?
Egy percre megállt, s mintha feltoluló szánalmát akarná elütni, egy árokhoz táncolt, hol négy tudós professzor feküdt, arcukra ráfagyva: - lám, nekem van igazam. - Gyermekes vidám fejbólogatással babrálta ki rajtuk:
Kicsi kutya, tarka,
Se füle, se farka.
Most a királyfi mellé ért, kinek megállt a vére: - Jaj, milyen hangot fogok adni?
Amint a királyfira ránézett, elkomolyodott s a királyfi ráismert. A lány leült melléje, hűsítő kezével simogatni kezdte a sebesült lázas fejét:
- Fáj még?
- Már nem fáj. Sohasem éreztem ilyen jól magam. Mintha térré lenne az idő s egyszerre férne el bennem egész életem. Milyen jó valakivel lenni.
A lány dédelgetve babrálgatta a királyfi haját.
- Bizony, fiacskám, sokáig voltál egyedül, mert nem emlékeztél reám. Pedig mikor a férfi új csírára csókolja a nőt, nekem jegyzi a jövő életet. Én vagyok a barázda.
Megcsalt erőd s neved külön valóságnak hitted s magad külön célnak. Pedig minden név az én nevem s a célok felém hulló csillagok. Én vagyok az élet felfakadása.
Az emberakarat az én hánykódásom. Szegény egymásnak ütődő lázas emberek, ha ti tudnátok, hogy a szánakozáson s a szereteten kívül minden mindegy, mindegy, mindegy.
Kényeztetve emelte fel a királyfi fejét, ujjaival tágra nyitotta lázas szemeit és mondta: Nézd, neked művész leszek.
Felkelt. Elkezdte egymás mellé hordani a holtakat, minden nemzetségűt, szépen egy sorba. Az óriási síkság a hátul felsetétlő hegyekkel egy hatalmas orgonává mélyült s ezek a holtak voltak a billentyűi. A lány eléjük ült, ujjai végigfutottak a holtakon s az orgonából kizúgott azt emberen átszűrt világ reménytelen, zokogó deprofundisza.
A királyfi hallgatta, hallgatta. Aztán ő is egy hang lett, mely az egyetemes áramban együtt szállott a néma, változatlan, végtelen semmi felé.
(Megjelent: NYUGAT, 1914./23. szám)