Szabó Dezső:
A nagy banalitások

A nagy banalitások. Milyen egyszerű mesterség a boldogság. Reggel felkel a nap, és ez olyan furcsa és nagyszerű. És a falu házai olyan személyesek, mindeniknek megvan a maga kis egyéni trükkje, hogy behízelegje magát a látásba. Ez a szeglet Dickensből való, tele kedves polgári szentimentalizmussal. Ott egy jelenet a Deserted villageből. Ezen a sötét zsákutcán az Hugo kamasz romantikája sörénylik. Azután a tehenek olyan csodálatosan néznek az emberre, mikor a mezőre mennek. Mennyi titkos rokonság van ebben a nézésben, és az emberen szent Ferenc melegszik végig. És a sok elszórt kis furcsa feszület, melyek tragikusak és mégis családiasak. Kedvesen ügyetlenül félrefáradt fejjel, ó, hogy tartanám oda a vállam segítségét. A szalmakazalok, mik este fényes kört lehelnek maguk köré, és olyan melegek a szemnek, mint a frissen sült kenyér párolgása. Meghajló bácsik svéd gyufagyújtó homlokkal, ajkamozgós nénikék. És a várrom őfelsége nagy árnyék sleppjével, mely alatt elbújt századok rémeskednek.

Nézni, csodálni, belélegzeni ezt a sokhajlású, sokszínű életet. Be kedves a nyárspolgár, milyen mély gyökerűek a mindennapi gondolatok. És hogyha kósza rongyos gyermeket látok, milyen messzire apa vagyok.

A szoba meghatott csendje, a tükör mély visszaemlékezésű szelídített valósága, a könyvek hallgatag kínálkozása s a megszürkülő világ, mely úgy elmélyül be és kifelé. A karosszék dédelgetése s a végtelenség, melynek csendes muzsikája beszűrődik az éjbe süppedő mezőkről.

A győztes izomöröme, a révbe ért elmélyülő boldogsága, melynek fele visszaemlékezés élet előtti dolgokra. És a drága vidék, mely zöld kendőjével kitörli lelked minden csücskét, hogy csak annyi könny marad benne, amennyi elég, hogy színekre bontsa ezt az áldott szelíd világosságot.

Akik el tudtok mélyülni a kis dolgok végtelenségében, jöjjetek Sümegre.

(Megjelent: NYUGAT, 1913./20. szám)