Szabó Dezső:
A JÓ SZERELEM LEGENDÁJA


I.

Givanni Molineri kovácslegény volt. Döngő léptű, kemény öklű legény volt. Egész nap szikráztatta a vasat és nagy szemei tágulásán látszott, hogy napokon át lobogó tűzre szoktak meredni. A munka volt a Giovanni beszéde és két keze járásán kívül kevés szava volt.

De reggel és este mégis felzengtek a Giovanni ajkai. Reggel, mikor a felúszó nap azt mondta a világnak: - Jó emberek, gyertek élni, ma már igazán érdemes lesz élni, éppen ma, meglátjátok, - és mikor a város száz harangjában feldobogott a reggel, mint egy szerelmes várakozás: Giovanni megmosdott s odament a tiszta szoba szögletébe. Ott állott az ötsebű Krisztus nagy ékes fenyő feszületen, ott állott édesanyja, Mária, kék köpenyében égő szívével. Giovanni letérdelt s mély zengő hangon himnusz szállt föl belőle, mint bő pára a vidám áldozatról. Föl a ház boltjáig, a lombok boltjáig, föl a nagy szeretet kék boltjáig emberszívvel lett tele a levegő. És fenn a Mennyországban fodor angyalok összegömbölyített kacsókkal kérték Máriát: - Mária édes anyánk, menjünk le, hallgassuk meg ezt a jó embert.

Mária megindult s ékes kék palástja nyomán gyermekangyalok kacagó húsa bomlott. A nap reájuk sütött s édes nevetések cikáztak a hajnali levegőben. A kék szárnyú galambok s messzi vidékek madarai utána röpültek a boldog csapatnak. És Mária és az angyalok látatlan suhanásban szálltak be a házba, a galambok és idegen madarak pedig megülték az ereszt és soha nem hallott csodás éneket énekeltek.

Giovanni nem vett észre semmit, csak térdelt s ékes jó himnuszokba osztotta a lelkét. És mellette térdelt az édes anyja, egy öreg-öreg asszony, aki már rég nem látott, nem hallott és szavai is már rég belevesztek az elmerülő időbe, de örökkévaló lelkében mégis tapogatta a fia hangjait s dicsőséges imák mozgásával mozgatta az ajkait. És mindkettőjüket nagy melegség tette egyetlen egy szeretetté s a Giovanni fiatal szívével is az öregasszony szerette az örök szeretetet. És fenn a levegőben, mint felszálló tömjén füstjében, trónolt Mária s a kis angyalok lubickoltak a hangokban, mint verdeső testű csecsemők a meleg vízben. Oda-odakacagták a mosolygó Máriának: - Milyen jó fiú ez a Giovanni s milyen egyszerű szelíd asszony az ő anyja.

Aztán Giovanni egész napon át dolgozott. Ütötte a vasat és az szikrázott, mint a pokol szeme. Ütötte, mintha az agg ellenséget ütné, aki gyűlölet, zavar és hazug ígéret. És nem volt külön ő és külön az ő munkája. Egyetlen becsületes akarat voltak.

De mikor a nap lehullott s a megcsurrant dolgok összezuhogták az estét, mikor a száz harang felzokogott az éjszaka előtt, mint egy nagy emberi szorongás, Giovanni megmosta kezeit, letörölte a kormot szép, fiatal arcáról s megint ott térdelt a tiszta szoba szögletében. És anyja megint melléje térdelt, hogy a vén kóró életével kitoldja a fia imáját, a fiú imája megint fölszállt, mint megpihent madár. Mária, az angyalok s a levegőég szelíd madarai megint lejöttek, hogy tiszta esti fürdőt vegyenek. És Giovanni álmai nagy fehérséggel tiszták voltak s úgy ömlött a pihenés tiszta testébe, mint holdvilág az ezüst patakba.

Jó volt Giovanni. A feléje nyúlt kézbe alamizsnát tett, meggörbült öreg asszony hátáról vállaira vette a terhet, messzi vándornak ajtót nyitott és jó szavakkal törölte le a felbuggyanó könnyet. Mert minden szenvedésnek és nyomorúságnak egy arca volt az ő lelke előtt, az az arc, amelyik a fenyő feszületről nézett rá.

Egy vasárnap reggel Giovanni a templomba ment. Akkor ment a templomba Romarina is, a város leggazdagabb pékjének a lánya. Giovanni szemei kinyíltak az imájából, meglátta Romarinát és rajta keresztül meglátta saját fiatalságát, most először, egyszerre, mint a hogy egy lehullott függöny mögött meglátnak egy fiatal, ékes meztelen testet.

II.

A kis angyalok csodálkozó szemeket nyitottak a tavaszi égben. Már lobogó vitorlákkal úszott a nap a fényes vizű égen s a Giovanni éneke nem jött, nem jött. Rá-rápislogtak Máriára, azután egymás szemébe néztek. De Mária hallgatott és ők sem mertek szólani. Talán beteg Giovanni - súgta magában az egyik. Talán fáradt szegény - gondolta a másik. És minden kis szív felmentette Giovannit.

De eljött az este s az ének most sem hívta őket. Az angyalok vártak, vártak s le-lekukucskáltak az ég homályosuló ablakain. De mert egész nap fiatal sugarakkal futkároztak és a nagy tavasz is elbágyasztotta őket, elaludtak mennyei meleg bokrok alján és nem szóltak még zokszót a Máriának.

Másnap reggel is hiába várták az éneket. Most már duzzogás volt csücsörített ajkukon s visszanyelt sírás mozgott kis duzzadt tokájuk alatt. Kávéjuk is alig majszolták, némelyiknek a jó friss kifli is kifordult a szájából. De új tavaszi nap, új sugarak s újonnan fakadt virágok kelyhei hívták s mégis elvigasztalódtak az ég mezein. Este sem hallatszott ének s most már a Mária arca is komoly volt.

Harmadnap reggel már haragosan csilingeltek a kis göndör fürtök s mint túl sok leckét kapott tanulók, panaszos újakkal jelentkeztek Máriánál.

- Mit akartok? - kérdezte Mária és szomorúság volt a hangjában.

- Istennek szent anyja, nézd, ez a gonosz Giovanni ma sem énekelt. Elhagyott téged s elfelejtette urunk öt sebét - panaszkodott az egyik.

Az angyalok hangosan duzzogtak:

- A hálátlan!

- Az eretnek!

- Büntesd meg!

- Verd meg!

- Menjünk ítélkezni - mondta Mária - s mondata mint nehéz mennydörgés veszett el az ég távolságában.

Megindult Mária s mint fiatal erdő zúdulása, mint tavaszi förgeteg, haragos angyalok raja zúgott utána. Amint zúdult irammal átcikáztak a megáradt tavaszon, egy holló meglátta őket egy magányos szikla tetejéről. Fölszállott és nehéz, sötét szárnyakkal úszott a fényes csapat után.

Leérkeztek a kis szobába. Az öreg asszony ott térdelt a kék Mária előtt, hangja - holt ajkai mozogták az örök imát, világtalan szemei nézték a vérző szívet, vak fülei belehallgattak az örökkévalóságba. De a fia nem volt mellette. Az asztalkán egy tejfeles csupor várt s egy kis angyal suttyomban belenyalt mutatóujjával. A kertre tárt ablakon bejött a tavasz és énekeltek a rózsák és zengtek a fűszálak.

- Menjünk a kertbe - mondta Mária.

A súlytalan csapat átszállott a felébredt kerten s röptük alatt meghajoltak a virágok, mint oltár előtt hajbókoló lányok. A kert végére értek, hol rózsákkal befutott kis lugas állt a csorduló napban. Az angyalok ajka egyetlen szörnyű megbotránkozásba szisszent fel, eltakarták a szemeiket, de kövér kezük fürtjei között haragos és kíváncsi szemük mégis kikandikált, mintha gyermek cukrot evő gyermeket lát.

Vörös rózsák és nyitott szemű virágok között meztelenül feküdt Giovanni és Romarina. Átölelték egymást, ajkuk csókban csapzott össze, olyan volt a két fiatal szép csókos test, mint két egymásba szakadó napsütött folyó. Mozdulatlanok voltak, aludtak és testük mégis élethívó egymáshoz rohanás volt. Mária szeme felvillámlott és elsápadtak az angyalok. A holló egy jegenyére szállt s felkárogott mint egy megidéző poroszló. A felgerjedt angyalokból haragos szavak villámlottak:

- Látod, látod, ezért hagyott el téged.

- A parázna!

- A hitehagyott!

- Örök tűzbe vele!

Mária már megnyitotta ajkait, már megmozdult az ítélet, melynek minden szava égő századok. De felmozdultak a fák, táncoltak a virágok, fejüket rázták a füvek, könnyelmű szél borzolta az egész kertet s a tavaszi forgatagban vörös, lila, fehér szirmok tarka hava csapódott az angyalok bosszús szemeibe, az illat, az ének, a vágy körül forogta őket, mint megtorlott patak sodra. Mária rányitotta szemeit a tavaszi kertre.

Május és csók volt a világ. A rögök gyönge zöld hússal híztak, a föld felbomlott pörsenéseiben kis bogarak ölelkeztek. A levelek nevető zöld szövete apró kis testek csókos mozdulása volt. A rózsák eltikkadt szerelmes vággyal énekelték az örök folytatást s egy nagy pocakos cserebogár éktelen nagy csókban kapaszkodott össze feleségével s olyan komolyan szeretkeztek: látszott, hogy nagyon fontos nekik, hogy kis cserebogarak is legyenek a világon. Az ágak rügyei mint kis férfi vágyak meredtek a szerelmes levegőbe s megtárult csók volt a virágok nyílt szája. Bogár a bogárnak, parány a paránynak dalolta a maga csókénekét s az egész kert a csók zengő roppant harmóniája volt. A készülő halál kisápadt a dolgokból: élő hús, meztelen vágy, éneklő jövő volt minden. Mária gondolkodott. Az elkényeztetett kis angyalok meg-megrángatták a szoknyáját, mintha cukrot kérnének:

- Ítéletet! Ítéletet!

Újra szellő támadt s a nehéz barackfák bíbor szirmokat szórtak a Mária kék palástjára. A szél odahozta minden virág illatát, minden csók zengését, minden vágy dalát. Mária mintha régen, régen nem hallott ének szavait keresné, nézett és olyan ismerős beszéd volt neki a harmatos föld felszálló szaga. Már mosolygott, végtelen megbocsátás volt a hangja s szavai mintha messziről visszatérő madarak lettek volna. Mondta:

Én is voltam a föld leánya, gyermekek.

(Megjelent: NYUGAT, 1919./9-10. szám)