Szabó Dezső:
Az irodalom mint társadalmi funkció

I.
Minő hatása van az irodalomnak
a társadalmi átalakulásokra
és a társadalmi életnek az irodalomra? [+]

Ma már a történelmi materializmust épp oly tudományellenes elvonásnak látjuk, mint a történelmi ideálizmust. Minden történelmi tényben megtaláljuk az anyagi feltételezettséget és a megfelelő pszichikai tartalmat. Ez nem akar valami mesés dualizmust jelenteni. Az élet dualisztikus felfogása ma már - talán lehetetlenné van téve. Csak arra akarunk rámutatni, hogy a lelki tények függetlenné lehetnek anyagi okaiktól s új történelmi tényeket idézhetnek elő. A lelki élet mögött oly óriási múlt áll, a lelki élet oly megszámlálhatatlanul sokféle elem szintézise, a lelki tények oly végtelen sorozatban determinálják egymást, hogy néha egyes történelmi esemény anyagi okokra való visszavitele a legostobább racionalizmusra vezet.

Ezeket az általánosságokat szükségesnek tartom hangsúlyozni. Ugyanis sokat emlegetik az irodalom kezdeményező, forradalmi szerepét - és teljes igazsággal. És ezekben az esetekben általában igen könnyű a gazdasági rugókra rámutatni. De nem emlegetik eléggé az irodalom rengeteg konzervatív, megkötő erejét. Pedig - amint látni fogjuk - első sorban az irodalom az, mely megőrzi az ideológiát [*] azt anyagi feltételeitől függetleníti s új gazdasági és társadalmi viszonyok közt oly lelki típust tart fenn, mely néha egyes társadalmi osztályok öngyilkosságát jelenti.

*

Az irodalom az élet egységének legáltalánosabb megérzése s így a leguniverzálisabb szociális érzést szuggerálja. Az irodalomnak ezt az egyetemes szociális jellegét megkapjuk a teremtő, az író és az élvező lelki tényeiben.

Az írói (költői, művészi) teremtés két alapjelensége: l. más élet megélése, [*]

2. azon szuggesztív formák megtalálása, melyekkel ezt az életet az olvasóval megéleti. A dolgok, a plánták, az állatok mindig beszéltek hangulatot az embernek. Mégis a szociális érzés ama legnagyobb kitágulását, [*] mellyel visszaérezzük magunk az élet ős egységébe, a 18. század végétől kezdve látjuk a társadalomban ható tényezővé lenni. (Természeti szépségek, állatok, növények védelme, a természetnek mint regeneráló erőnek keresése etc.) És kétségtelen, hogy ennek azok a lelki diszpozíciók az okai, melyeket a 18. század végétől mind egyetemesebben természeti költészet az emberekbe nevelt. [*]

De az írói alkotás, az irodalom szociális jelentősége az írónak főleg abban a képességében van, hogy sok más emberéletet képes megélni. Mivel pedig a legegyszerűbb emberélet is végtelen elemek bonyolultsága és fényképszerűleg vissza nem adható, az író úgy szuggerálja ránk ezt az életet, hogy kiemeli azokat a reprezentatív lelki tényeket [*] , melyeknek összjátéka maga után idézi a többé-kevésbé tudatos végtelenül sokféle apró lelki tényeket. Így hangsúlyozza azt, ami bánt, ami fáj, ami hiányzik, vagy azt, ami szeretetre vonz, ami jól esik, aminek megléte kedves. Ez a művészi hangsúlyozás, az élet irányító elemeinek ez a szándékos aláhúzása teszi az irodalmat egy megértető, irányító s felsőbb szociális életté. Az irodalom ilyen értelemben valóban mintegy magára gondolása, tudata a történelmi, a társadalmi életnek. Ezért állítottam, hogy szükséges, hogy egy népnek az irodalmában meg legyen küzdelmeinek, problémáinak folytonossága. És csakugyan úgy látjuk, hogy teljesen kialakult, teremtő erejű kultúrfázisokat csak annak a nemzetnek az élete mutat fel, melynek irodalmában ez a folytonosság [*] meg van. A dolog érthető. Egy ilyen kultúrfázishoz szükség van: egy társadalmi lelki típus teljes kialakulására, egy kialakult ideológia bizonyos ideig való teremtő erejére. Ezt a lelki típust pedig elsősorban az irodalom neveli s ezt az ideológiát az irodalom őrzi meg.

Az irodalom hatása tehát a társadalmi alakulásokra a kővetkező:

l. Kezdeményező, forradalmi (romboló és alkotó). A társadalmi alakulások gyökér okai kétségtelenül gazdaságiak. De ezek az okok önmagukban nem elégségesek arra, hogy a tradíciók, hit, törvények s más tényezőkkel lekötött közenergiát új társadalmi formát alakító küzdelemre szabadítsák fel. Az emberek túlnyomó tömege - és itt nemcsak a népet értem - az élet eseményeit csak egyéni vonatkozásokban nézi és nem generalizál. Éppen ez teszi egyáltalában lehetővé az emberi közösségek irányítását. X és Y és Z jobbágyok szenvedtek a rendiség borzasztóságaitól, de mindenik földesura gonoszságának, vagy más accidentiának tudta be bajait. Ekkor jön a művész, az író és olyan szuggeráló példát ad, hogy abban az egy alakban és egy történetben az olvasó vagy néző egy nagy szenvedő társadalom tagjának látja magát. Talán az általános okok rendszerét még most sem látja, de elkeseredése, nyomorúságának érzete most már szociális értékűvé vált. Az ilyen szuggeráló irodalmi típusok készítik elő azt a lelki formát, mely a társadalmi változásokat lehetővé teszi. A jacquerieben lényeges részük van a fabliauk és róka-regények rikító típusainak. A protestantizmustól felfedezett új testamentumon keresztül Krisztus valósággal parasztlázító volt a 16. században.

Az irodalom kezdeményező hatását úgy lehetne összegezni: az író szuggeráló típusokkal és mesével felébreszti az egyénben azt a tudatot, hogy életérdekeivel egy nagyobb közösség tagja. Megsejteti vele azon általános hiányokat és követelményeket, melyeknek egyéni bajai folyományai. Emotív úton beidegzi a közpszichébe azt a pár ideát, melyek az elkövetkező társadalmi kialakulás első rugói. Szóval megteremti az új kialakuláshoz szükséges szociális hitet. Mert a nagy közösségekben mindig egy hiszekegyet találunk mint legvégső lelki irányítót. E hiszekegy mondatai mindig érzelmi és értelmi axiómák. Egy pár alapigazság, melyhez életérdekei összes érzelmeit, egész sokféle lelki életét hozzágyökerítik. Amint többen észrevették - a tömegekben vallás, szocializmus, tudomány ugyanazon lelki folyamatok más-más tartalommal. Az immaculata concepcio, az általános titkos választói jog, a föld napkörüli forgása egyformán hit a nagyközönségben. Természetes, hogy az ilyen szociális hithez az alapdiszpozíciót a gazdasági okok adják meg, de magát az új társadalmi kialakulás előidézéséhez és megvédéséhez szükséges szociális hitet első sorban az irodalom fejleszti és tartja fönn. A tudomány közkinccsé lett alapigazságai is emotív jellegűek a nagyközönségben. És ezt a tudományos hitet is elsősorban - éppen mert a köznél érzelmi jellegű - a szépirodalom teremti meg. Az újkori filozófia, szociológia és tudomány azon igazságai, melyek leginkább alkalmasak új társadalmi változások előidézésére, különösen a szépirodalmon át lettek egyetemes hitté, az etikai determináció, az átöröklés, a Darwinizmus, a miliő a szellemi életben, a házasság és a szexuális élet új felfogása etc, etc. Az irodalom romboló hatása természetszerűen gyorsabb, mint az alkotó - és ez így van jól, mert a társadalmi alkotásokhoz első sorban égető hiánynak az érzete szükséges. Ezért van pl., hogy napjainkban a morál terén (sőt a moráltudományban is) nagy ingadozások, bizonytalanságok észleltetnek. Az új, az etikai determináltság alapján álló demokratikus társadalomban kiveszett a hit, a szabad akaratban hivő monarchikus - egyházi társadalom morálja iránt. És új morális hit még nem alakult ki. A történelmi szemmel néző nem esik kétségbe és nem botránkozik. Nem mintha az az ostoba mondás vigasztalna, hogy: morál nincs. Épp ilyen bölcsesség volna azt mondani: ruha nincs. A régi morál destrukciójában (a köztudatban) kétségtelenül az irodalomnak jut ki az oroszlánrész. De milyen két nagyszerű áramot látunk az utolsó 130-150 év irodalmában. Két különböző irányú - de egyaránt hősies és komoly törekvést - megalkotni egy individuális és egy szociális erkölcsi hitet (v. ö. pl. az ellentétet Stendhal, Flaubert és Hugo, Zola között etc.) És az új társadalom harmonikus morális hitének megalkotása - az irodalomra vár.

2. Konzervatív és megkötő hatása van az irodalomnak. Tegyük fel, hogy bizonyos időtartam alatt az irodalom - szuggeráló típusaival és meséivel vagy lírájával - bizonyos számú oly ideát tett a közösség vérévé, melyek abban az időben a leglehetségesebb, legtermékenyebb szociális életet teremtik. A közösség a munka spórolás ösztönével, és a megszokott affekciók makacsságával ragaszkodik ezekhez az ideákhoz. És az irodalomtól továbbra is oly típusokat, mesét, lírát vár, melyekből ugyanazon gondolatok és érzelmek irrádiálnak. Viszont a hasonló irodalmi termelés megerősíti ezt a közlelki típust. Így tart fenn az irodalom a társadalomban egy állandó kultúrfázist. A francia klasszicizmus és a 17. század erősen monarchikus egyházi társadalma szép példa az irodalom és a társadalom e kölcsönös erőviszonyaira. És vajon annak, hogy nálunk a 19. századig egyik nyugat-európai kultúrfázis sem fejlődhetett ki tiszta típusban (középkor, reneszánsz, etc.) nem volt-e egyik oka, hogy nem volt elég irodalom hozzá, hogy ilyen állandó lelki típust teremtsen. (A kölcsönhatás olyan természetű, hogyha a kérdést megfordítva tesszük fel, bátran igent mondhatunk rá.) Nálunk pl. középkori értelemben vett feudális irodalom hiányzik s a középkori hit nem tudta népünk költészetét oly gazdag virágzásba hozni, mint Nyugaton. És ez az oka talán, hogy igazi katolikus psziché, olyan értelemben mint Nyugaton, Magyarországon - talán - sohasem volt.

De az előbbi esetben, ezekben a termékeny kultúrfázisokban azért volt könnyű az irodalomnak ugyanazon társadalmi pszichét megőrizni, mert a gazdasági és társadalmi viszonyok is jó ideig - általában - azonosak maradtak. Az irodalom ereje többre hat, a társadalmi pszichét, az ideológiát függetleníti gazdasági feltételeitől. Az irodalomnak e hatása igen nagy gátja a haladásnak és sok történelmi aberrációra vezet. Igen jó példa erre a magyar középosztály szerepe az újabb demokratikus küzdelmekben. Kétségtelen, hogy a magyar középosztály igen nagy része még oly újításoktól is irtózik, melyeknek szüksége már régóta közhellyé vált. És itt nemcsak az érdekeibe belegubózott zsíros burzsoát értem, hanem a tekintetes, nagyságos - sőt talán méltóságos - proletárok (tanítók, tanárok, bírák, egyetemi tanárok, egyéb tisztviselők etc.) nagy tömegét. A magyar középosztály átlagalakjának legrikítóbb vonásai, ott áll körülbelül, hol a múlt század 30-as éveinek francia burzsoája. Ha kérded, hogy hiszi-e istent, megbotránkozva felel: - Minden intelligens ember hisz istenben. De siet hozzátenni: - Ez nem a dogmák istene, hanem valami »erő«, »rend«. Tovább kérded, hogy ez a »rend« vagy »erő« személyes-e, morális bíró-e etc. Észreveszed, hogy bizony az egy határozatlan ködös képlet, egy átmeneti, paktumos isten, melynek apjai Kálvin, Voltaire, Hugo, Jókai, Darwin etc., szóval egy véletlenes, tarka részvénytársaság. Hihetetlenül kész felelete van az emberi egyenlőséget és a demokrácia üdvözítő voltát illetőleg. De húsába nőtt tisztelettel tartja természetesnek, hogy az országot az arisztokrácia, a megyét a dzsentri vezesse. Mert ez az ember még mindig a Vas Gereben, Jósika, Kemény, Jókai, Herczeg típusain át látja a világot. És ebben az irodalomban (ez nem akarja érinteni e művek esztétikai értékét) megtaláljuk a romantikusok ködös istenségét. És ez az irodalom - általában - még mindig az arisztokrácia és a dzsentri alakjait exaltálja és ezekben látja a nemzet fenntartó elemét. És igazán termékeny demokratikus kultúrfázis csak akkor jöhet létre Magyarországon, mikor egy igazi demokratikus irodalom pszichét teremt hozzá.  [*] Szomorú, hogy a pozitivizmust nálunk az irodalom nem aknázta ki egy forradalmi naturalizmussal. A mondottakhoz hozzá kell gondolni, hogy 1848-at milyen értelemben zsákmányolta ki a későbbi irodalom, és be fogjuk látni, hogy a 19. század magyar irodalma épen úgy féldemokrata, mint ahogy 1848 a félig merések és félig megalkuvások kora volt.

Szomorúan érdekes, hogy a magyar vidéki »intelligencia« pszichéjét mennyire megkötötte - nem is az Arany, Vörösmarty, Petőfi, mert nem a tiszta forrásból merít - hanem az utánuk élődő parazita irodalom, melynek fővonásai: hazug demokrácia, hazug népiesség, öt honvéddel egy hídon háromezer muszkát föltartóztató hazafiság, és egy gyalázatos valami, mit ideálizmusnak szoktak nevezni. Vágj keresztmetszetet bármely gazdatisztből, szolgabíróból, al- vagy főispánból és találsz benne egy Lisznyait, egy Jókai típust, egy Szabolcskát, Ábrányit vagy Göre Gábort. Amíg ezt a holt masszát egy új irodalom életre nem masszírozza, értékes társadalmi ténykedést ne várjunk tőle.

[+] A fejezetek élén álló kérdések a Társadalomtud. Társaság vitakérdései. Példákra - rövidség kedvéért - csak rámutatunk, különben is minden egyes kérdésben bizonyító példa az egész irodalom folyama. Az általános eredményekben Guyau híve vagyok. (Promlémes de l'esthétique contenporaine. K'Art au point de vue sociologique.)

[*] E szót - önkényesen - a következő értelemmel használom: valamely társadalmi kialakulást fenntartó lelki tényezők összessége.

[*] Az úgynevezett teljesen egyéni líra nem kivétel szociális jelentőség tekintetében. Bármily új és bizarr összetétele a lelki tényezőknek a költő, egy nagy rokon societasnak ad kifejezést. Ady lírája pl. az új magyar generáció igen nagy részének szükségszerű kifejezése.

[*] Bármily rokonnak is látszik a középkori keresztény irodalom testvérülése a természeti dolgokkal (l. Szt. Ferenc, Szt. Jeromos legenda etc.) a romantikus irodalmával, az alapfelfogásban igen lényeges különbség van.

[*] Az irodalom a 18. század végétől kezdve előkészítette a köztudatot a Darwinizmus számára.

[*] Az egyes iskolák jelszavai nem téveszthetik meg a vizsgálót.

[*] Természetesen a társadalmi élet összes tényezői között oly nagy a kölcsönhatás, hogy a tételt megfordítva is fel lehet állítani. Egyáltalában mihelyt szisztémát alkalmazunk az életre, csak részigazságunk lehet.

[*] * Jellemző, hogy a szociális értelemben is igazán forradalmi Petőfit az uralkodó osztályok kritikája, hogy akarja saját érdekeinek megfelelőleg szelíd burzsoává alakítani. Lásd pl. Ferenczy Z. hihetetlen torzítását Petőfi szocializmusáról. Pedig az igazi proletár költészet a magyar irodalomban Petőfivel kezdődik.

 

II.
Hat-e és ha igen,
hogyan a társadalmi élet az irodalmi tárgyon,
az írói problémák megoldására, továbbá az író kifejezési
módjára, szóval az esztétikai formákra?

Ugyanaz a lelki tevékenység, mely a pogány kor mondáit adta az irodalomnak, teremtette meg a középkor legendáit. Az új társadalmi élet új tartalommal, új tárgyakkal szüli újjá a halódó műfajokat. Így lesz a középkor eposza a modern kor regényévé. És törvényszerűleg ki lehet mutatni: csak az a műfaj adhat állandó becsű remeket, melynek tárgyát élő gyökerek kötik a kor társadalmi életéhez. Ezért - például - a magyar műballada nem lesz más, min irodalmi érdekesség. Művirág, melynek mesterkéltsége mind rikítóbb, hatása mind halványabb lesz. Keletkezett oly időben, mikor a miszticizmus, a babona tragikus ereje megszűnt. Ezért nincs és nem tehet modern eposz. Az ilyen névvel szereplő irodalmi termékek vagy nem eposzok, mint a Toldi vagy Mireio, vagy irodalmi gyakorlat, mint a Zalán futása eposz-részei. (A Zalán futása művészi részei nem eposz.) Ezért tartom most lehetetlennek a történelmi drámát és regényt. Talán egy esetet kivéve, ha valami nagy általános jajtól áradó szimbólum.

Úgy szólva az összes fennebbi kérdésekre megfelelhetünk egy példával. E példa: a demokráciának egy különös hatása az irodalomra. A tizenhetedik század arisztokrata társadalmának életszabálya: hasonlítani, egyforma lenni. Az író is minta után dolgozik s ezzel mintegy igazolja műve létjogosultságát. Rousseau-val az egyén érték lesz s a szabad versenyre szabadult irodalmi piacon mindenki igyekszik a külön »én« reklámját megszerezni.

És kétségtelen, hogy ez a tény egyik - művészi eredményekben és komikus bizarrságokban egyaránt gazdag - kialakító tényezője a 19. század irodalmának. Benne van ebben az egyéniségkeresésben (resp. kiélezésben) az érvényesülés ösztöne s a mindenütt magános zseni fájdalmas gőgje. A vallomások, naplók, önboncolások elárasszák az irodalmat. Az egyén patologikus jelenségeiben is büszkén mutat rá sajátos voltára (l. Rousseau, Stendhal, Musset stb. vallomásait.) És mikor a legkülönösebb egyén is kezd megszokott bizarrság lenni, akkor vagy márványszerű, érzéketlen plasztikus költészetbe menekülnek - a Parnasse és a l'art pour l'art hívei - vagy a lehetetlenségig egyéni formákban és nyelvben próbálják különvalóvá kiáltani magukat. Innen a 80-as évek termékeny irodalmi anarkiája, melynek reprezentatív típusa Mallarmé. Ennek a szélső individualizmusnak a következménye a szimbolizmus és a vers libre, a valóság minél egyénibb felfogása s annak minél egyénibb formában való kifejezése.

Egy másik igen érdekes példára csak röviden mutatok rá, a 80-as években felserdülő német szociális irodalom. A rohamosan hódító új társadalmi eszmék az írók hosszú sorozatában (M. Kretzer, G. Conrad, H. Land, Mackay, F. Hollander, A. Holz stb.) determinálják a témákat, a kifejezési eszközöket, a nyelvet. És Hauptmannban egy nagy alkotóra találnak.

Az író tehát szimpatikus képzeletével legelőször érzi meg a társadalmi hiányokat és sejti meg az új szabadító szociális ideált. Azután oly tárgyakat, esztétikai és nyelvi eszközöket keres, melyek ebbe az ideálba közhitet teremtenek. így pl. a francia romanticizmus abban az irányban, ahogy mind több-több társadalmi tendenciával lép fel, mindinkább naturalizmussá válik.

III.
Az irodalom fejlődését belső okokból
történő változások, vagy a társadalmi élet
alakulásai idézik elő?

E kérdésre a feletet részben benne van az előbbiekben. Ha a társadalmi élet alakulásai hatnak az írói tárgyra, problémákra, nyelvre és esztétikai formákra, természetes, hogy az irodalom fejlődésének alapokai a társadalmi életben gyökereznek. De a felelet abszolút itt sem lehet. Ép úgy, mint ahogy az irodalmi típusok fenntartják a társadalmi okokból keletkezett ideológiát akkor is, mikor ezek az okok megszűntek, a szuggeráló művészi példák tovább élhetnek, vagy előidézhetnek egy irodalmi kialakulást akkor is, mikor az előidéző társadalmi tényezők megváltoztak. A dekadens irodalmi kor ilyen társadalmi alapját vesztett ismétlése a társadalmi alappal bíró teremtő irodalmi kornak. Petőfi népdalai az okai annak, hogy most, mikor megszűnt a naiv romantikus felfogás a - romlatlan népről s a falut büdösnek és unalmasnak, a népet megrabolt részeg bestiának látjuk - még mindig szakajtóval ömlenek a sárba hullt pártás, elárverezett ökrös, anya-sírhalmos, Kossuth Apánkos népdalok. Ebből az okból tartom a napjainkban abszurdumnak a népszínműt is. A francia klasszicizmus még a 19. század elején, az egészen megváltozott társadalmi viszonyok között is oly erős, hogy birokra mer kelni a fiatal romanticizmussal. Mert volt Corneille, Racine, Boileau. Így plántálódnak át - egyes művek szuggeráló erejével irodalmi kialakulások oly nemzet, vagy kor kebelébe, mely arra nem való. (A francia klasszicizmus a 17. század vége, 18. század első felének angol irodalmába, a ballada korunkba a népballadák hatása alatt.) A nagy irodalmi változások okai mindig társadalmiak, de azután az irodalmi élet maga fejleszti önmagát.

 

IV.
Valamely irodalmi mű értéke függ-e a
benne kifejezésre jutó társadalmi ideáltól?
- Ha vannak az esztétikai értékmérésnek szociális vonatkozásai,
melyek azok és minő viszonyban vannak ezek a szorosabb
értelemben vett esztétikai szempontokkal.

 

Mi adja meg az irodalmi mű értékét? Az általa felköltött emóciók összessége? Az az életszerűség, mellyel ezeken az emóciókon át megéljük a művet? Vagy a mű által felköltött emóciók között van egy külön esztétikai emóció, mely - függetlenül a többi lelki folyamatoktól - egymaga szabja meg a mű értékét?

Azt hiszem, hogy akik eddig vizsgálták az esztétikai hatás lényegét és az irodalmi mű értékének alapfeltételeit - keveseket kivéve, különösen Guyaut, túlságos elvonással éltek és erudiciójuk magaslatáról igen arisztokratává szűkítették a szép körét. Az esztétikai hatásban okvetlenül meg kell különböztetni két fokozatot: az első a primitív, egyetemes esztétikai hatás, a másik a különös esztétikai rágondolás.

A primitív egyetemes esztétikai hatás. Adj egy varróleány, egy nyomdász, egy megyei tisztviselő kezébe egy férc-regényt, Féval vagy Ohnet valamelyik ipartermékét és azután Hugo vagy Tolsztoj valamelyik remekét, a lelki folyamatok, a hatások, melyeket ezek az igen különböző értékű művek ki fognak váltani bennök, körülbelül azonosak lesznek. Szánalmat, gyűlöletet, haragot, undort etc. fog érezni, aszerint, ahogy életérdekein s az uralkodó társadalmi pszichén át látja a mesét és alakjait. Mert jegyezzük meg és ez törvényszerű, minél alacsonyabb fokán áll a műélvező a műveltségnek, esztétikai érzéseiben annál több a praktikum, a mű hatása annál inkább az élet, az átélt élet valóságát teszi ki. És ez minden népnél mindig így volt és így lesz. Nagyon hamisan látjuk mi az erudició megvilágításában a görög népet, mikor egy »csodálatosan esztétikai népről« egy népről »mely a szépnek élt« etc., beszélünk. Azt hiszem, hogy a görög népnek épp oly kevéssé volt fogalma a »szépről« és bármily esztétikai elvontságról, mint akár a hottentottáknak vagy a zulu négereknek. Az, amit most görög irodalomnak és művészetnek neveznek, egy elit-társadalomnak lehetett a »művészet«, a »szép«. De a görög nép nagy tömegének bizonyára hit, fajfenntartó ösztön, megszokott hagyományok, gyűlölet, szeretet: szóval élet, praktikum volt. Ha az esztétikai hatást primitív és egyetemes formáiban, tehát genetice vizsgáljuk, Kant megállapításának abszurduma szemünkbe kiált. Még ha olyan művet olvas is, melyben a legkisebb szociális vonatkozás nincs, egy szerelmi dalt, egy szerelmi történetet, a hatás akkor is szociális értékű, a lelki folyamatok átélésével erősödik benne másokkal való összeforrottságának tudata. Hiszen talán a szép esztétikai fokozatainak, a kellemesnek, szépnek, fenségesnek is vannak bizonyos szociális fokozatai. A kellemesben az élet egy részlet jelenségével érzi rokonnak magát s ez érzés tartalmát inkább csak az érzékletek adják, a szépben egy nagyobb közösségbe éli bele magát intelligenciájával, érzéseivel, egész lelki életével, a fenségesben az egész univerzumot irányító alaperők tragikus erejét érzi.

Az esztétikai hatásnak ez egyetemes formájában tehát egy külön és tisztán esztétikai emóciót megkülönböztetni lehetetlen és haszontalan elvonás volna. Az esztétikai hatás tehát ebben az esetben: a mű az egyén és a szociális ember közti ellentétet megszünteti. Az élet minden jelenségének az emberi lélek minden folyamatának megvan a maga esztétikai fokozata, ha az író fel tudja kelteni az olvasóban azt a szimpatikus képzeletet, mellyel mindezeket megélje s így az élet egyetemes rokonságában megsejtse a közös sorsot és közös érdekeket.

Igaz, hogy ezt az átélést a legkülönbözőbb értékű művek a legkülönbözőbb eszközökkel érik el. És ebben a formájában a szép túláradja az esztétikát. Innen van, hogy az irodalmi hatás e primitív egyetemes formája és a mű értéke között nem tudunk semmi viszonyt megállapítani. Néha éppen olyan műveknek van nagy szociális hatása, melyek a változó társadalommal teljesen kiesnek az irodalomból.

2. A mű hatásának második fokozata az, midőn a mű külön esztétikai rágondolással szerez élvezetet. Az előbbi hatás túlnyomó részben érzelmi volt s a lelki élet egész bonyolultságát, minden mélységeit áthatotta. Ez inkább intellektuális öröm. Az a l'art pour l'art élvezet, mikor egyéni életünk lehetőleg független marad a mű életétől s mikor tisztán az alkotás művészi eszközeit nézzük, oly elvonás, oly elfejlődése az esztétikai hatásnak, melyre minden időben csak igen kevesen képesek. Természetes, hogy az esztétikai hatás ezen formája az előbbiből fejlődött olyanformán, hogy a mű hatása alatt álló egyén kereste a hatás okait. Nem akarok kitérni e forma speciálisan esztétikai fejlődésére, csak megállapítom, hogy a szociális elv az esztétikai hatás e formájában is érvényesül, a mű esztétikai értéke annál nagyobb, minél szélesebb körű (időben és térben) szociális érzést támaszt. Minél inkább hozzátudja rokonítni énemet más korok és más viszonyok embereihez, minét inkább megérezteti velem a közös humánumot.

Közelebbi, pozitív részletvonatkozásokat a mű esztétikai értéke és a benne kifejezett szociális ideál között - úgy hiszem - nem lehet megállapítani. Három kérdést kell föltennünk minden irodalmi mű értékelésénél: 1. Milyen lelki erők találtak szavakra az íróban és micsoda egyéni szükségszerűség ad azoknak egységet? 2. Mit adott az illető mű az irodalomnak? (formák, eszközök, nyelv). 3. Milyen emberi közösség talált kifejezésre a műben?

Azt hiszem, hogy csak az olyan irodalmi alkotásnak van gyökere az időben, melynél mind a három kérdésre: az egyéni, a speciálisan irodalmi és a szociális kérdésre - találunk pozitív megállapításokat. Ez a három dolog az, ami az írót művésszé, a művet művészetté, a művészetet életté, nélkülözhetetlen magasabb szociális életté teszi. Voltak és vannak igen sajátos egyéniségű írók: Théophile de Viau, Liszti László, Hugó Károly, Otway etc. - és halálnak halálával haltak s csakis az erudicióban élnek. Voltak bámulatos virtuózai az irodalmi formaművészetnek és eszközöknek: Lyly, a francia rhétoriqueur-ök, a maga korában Gyöngyössy István etc. és teljesen elmúltak. Fogásaik legfeljebb mások művében maradtak meg fejlesztő értékkel. És voltak nagy szimpatikus képzeletű vagy szociális jóakarattal tele írók: Bage, Willkomm, Tinódy etc. - és ma kívül állanak a legszélesebben megvont esztétikai határokon is.

V.
Minő tanulságot nyújt a fönnebbi szempontokból
a magyar irodalom szemlélete?

A magyar irodalom a 19. századig inkább társadalmi tett, mint szépirodalom. Vallásos, morális, hazafias eszköz.

Nagyon vigyáznunk kell azonban itt a tanulságok levonásával. így pl. ha a magyar társadalmi változásokból akarnók levezetni az irodalom belső fejlődését. Nem kell felejteni: A magyar irodalom a 18. század végéig általában gyarmatirodalom. A témák, az eszközök, a formák rendesen idegenek. Némely időpontban pl. a 16, 18. századokban egyszerre különböző idejű és eredetű idegen hatások érvényesültek.

Így természetes, hogy régibb irodalmunknak nevelő értéke most már édes kevés lehet. Mert értékük csak a kor speciális érdekeiben volt. Faji, művészi, nyelvi szempontból régibb irodalmunk túlnyomó része értéktelen. Nem térhetek itt ki rá, de ez a tény a magyar iskolában az irodalomtanítás lényeges változására kell hogy vezessen. A legnagyobb szociális (nemzeti szempontból is) aberráció, ezzel az irodalommal egy évet lopni el a gyermekektől. És az a filológia, amely ezen az irodalmon élősködik a szociális életre abszolút erőveszteséget jelent.

A magyar viszonyokat illetőleg azonban fontosabbak a következő kérdések: Ha az új szociális hitet és pszichét az irodalom alakítja ki, és ha ez a kialakulás ki van téve a mindenféle olvasás lehetőségeinek, nem volna e kötelesség a legszélesebb körbe irányítani ezt az olvasást. Nem lehetne-e - nem csak üzleti érdekeket néző - igazán népszínházakat alapítani nem csak az arra való dráma, hanem a líra és más műfajok számára? Nem volna-e szükség egy tervszerűen válogató és művészi fordító vállalatra? A magyar szocializmus megtett-e e téren minden tenni valót? Hiszen neki van legtöbb szüksége, egy új szociális hit kialakulására, és a legtöbb várnivalója. És vajon új költői reneszánszunkban az abszolút individualizmus nem termett-e már elég irodalmi eredményeket, esztétikai eszközöket arra, hogy íróink - amennyire egyéni meghatározottságuk engedi - irányító kézzel kapjanak bele a szociális élet keretébe. Hisz annyi - vagy talán minden idea - készen van már, csak művészi beidegzésére van még szükség. Sehol gazdagabb zsákmánya nem lehet egy szociális irodalomnak mint nálunk (Csak zárjelben kérdem: mit tett a magyar irodalom eddig, hogy szellemi közösséget, érzelmi érdekeket teremtsen a nemzetiségek és a magyar faj között? Vagy a magyar nyomorúságoknak még az a vigasztalásuk sem lehet meg, hogy halhatatlanokká legyenek, ha már múlhatatlanok?

(Megjelent: NYUGAT, 1912./9. szám)