Szabó Dezső:
A futurizmus:
az élet és művészet új lehetőségei [+]
I.
Denevér-lelkek fájdalma: az emlősök, patások között fáj, sajog, hogy szárnyuk van, az ég madarai közt tragikus a ráeszmélés, hogy szárnnyá rajongott repülőjük csak kipelyhezett mancs. Két magánosság, kettős gúny fájdalma, a hazugsággal mint fátummal, a cinizmussal mint hiúságunk kétségbeesésével. Szegény, nyomorult cinizmus: az ember-görény bosszúja, hogy az élet kegyetlenül nagy és szép.
Denevér-kor fájdalmaiban rángunk. Két monumentális kor közötti alaktalan idő betegei vagyunk. A nagy epika, nagy mitológia szétomlott - elkésett omladékkövei még most is koppannak a lelkekben. Az új epika, új mitológia még csak most van ígérkezőben.
Halott vagy, kereszténység, mint mitológia, mint epika, halott vagy egészen. A visszhang még most is mondja azokat a kalapácsütéseket, melyekkel sírbadöngettek a haló-szülő világ őrültjei. Még tragikus halott vagy, mert a halott arcának az élők szenvedélye ad jelentést. Görög testvéred mosolyog sírjában, mert úgy hajolunk feléje, mint a szélcsend napja a hízelgő tengerre. De téged még élőnek gyűlöl az új lélekre éhes, élőnek hazud az antikvárius. Miért nem tudjuk, hogy halott vagy? Hogy elsimulna arcod fagyott vonaglása, te is mosolyognál, minden művészlélek örökös mátkája lennél.
Sírod körül két durva csoport tiprása alatt habzik a sár. Az egyik az apró lebuj-szentek csoportja: marionette-Krisztussal, marionette-Máriával, és azt hazudják, hogy ez az élő és éltető kereszténység, a hajdani világra zúduló epika az Európát termő mitológia! Szomorú balekok izzadt belépőpénze csörög a kezükben.
A másik az Homais-k, a "természettudományosok", [*] az "intelligensek", a "modernek" csoportja. Nézzétek a kis természettudományos Babszem-Prométheuszt, amint kis collstokjával mértéket szab a végtelenségre: "a mai modern ember nem versekben, nem regényekben él, már a gyermeket rá kell nevelni a természettudományos világnézetre stb. stb.". Homais úr, mit bánom én, ha a természettudományos természetben nincsenek istenek, színek, hangok, ha nincs végtelen: de ha az én véremben, húsomban, egész testbemártott lelkemben egy mitológia vajúdik, ha hangok énekelnek bennem, és színek ölelkeznek világgá. Azt hiszed, hogy kitiltják ezt belőlem azok a törvények, melyeket a bőrömön kívüli ritkán valószínű világból vontál ki? Ha egész énmagamban nem tudsz megváltani, ne légy úgy Krisztus, hogy felemre nyírj. Én teremni akarok minden emberi lehetőségben. Akkor már inkább leszek középkori kakas, mint modern természettudományos kappany.
Pedig 150 éve oly érthetően mered felénk a probléma: a kereszténység meghalt minden következményével, az ember-gép tartalom nélkül zakatol tovább. Új dogmát, új akaratot, új szenvedélyt kell adni neki, hogy a lélek alapfunkciói új életet termeljenek.
Nézd meg ezt a dogma nélküli világot: betűkké táncolva, szavakba jajgatva ömlik feléd egy könyvóceánban. Micsoda csecsebecse lelkek ezek, azt hiszed, hogy az egész emberiséget felrakhatod az étazsered polcaira. De ha vigasztalatlanul aprók: nagyon "sokfélék", furcsák, bizarrok, "egyének". Nézd ezt a könyvekből rakott Csimborasszót, e könyvmilliárdok mindenikében az van, hogy egy úr elvesz egy asszonyt, és hogy a nagyságos asszony vagy előbb, vagy utóbb, vagy sohasem szűr levet egy a fent említett házassági aktusban részt nem vett úrral. Az a könyv Davalaghiri pedig olyan regényekből áll, ahol egy leány szeret, csal, elbukik vagy férjhez megy. Ebből a könyvpiramisból castagnette hangok csengenek ki: a l'art pour l'art lunatikus filozopterjei kocogtatják össze rímeiket. Mindezek tele vannak "belső élettel", "lelki finomságokkal". Hogy nevetnének a nagy epikák hatöles Gulliverjei, ha egy ilyen "sokféle", "lelkifinom", "arisztokrata-lelkű" Liliputit felmarkolnának.
S ha valaki hősies anakronizmussal a nagy epikák méreteiben próbál élni, kacagva furcsálljuk, mint estéli árnyékát a gyermek. A 19. század irodalma tele van szomorú Herkulesekkel, kik furcsa zsonglőrré zsugorodtak, mert érezték, hogy nevetséges egyszerű, nagy és hősies lenni.
Dogmát, dogmát a mozaikra tört emberiségnek. Dogmát, mely tüzes szél legyen, s a meddő egyénkéket egy új teremtő közé sodorja. Dogmát, mely nagy szeretetet és nagy gyűlöletet adjon az izomnak, mert csak a szeretet vagy gyűlölet épít. Dogmát, mely újra egyszerűvé, gyermekké, hőssé teszi az embert. És elsepri az apró tudás, apró művészkedés, lelki-finomkodás, intelligenskedés liliputi skolasztikáját.
Legyen bár a dogma csak egy mondat, adja a szocializmus vagy bármi, de jövőtől legyen terhes, de egész életet tápláló legyen, hogy énünk egész őserdeje nedvet kapjon. A természettudományos ketrec éppúgy korlátoltság, mint a valláserkölcsi. Nem vettétek-e észre, hogy az ember mennyire határtalan?
[+] Marinelli futurizmusáról külön tanulmányt fogok írni, részletesen ismertetve az olasz futurizmus irodalmi és művészi törekvéseit. E tanulmányban az olasz futurizmust csak mint egy nagy történelmi folyamat egyik jelenségét tárgyalom.
[*] Ezt olyan mondja, ki mentes minden szervezett vagy szervezetlen csodarendszertől, és nem azokra, akik tényleges tudománnyal tatarozzák a világot.
II.
A kereszténység meghalt, és utána jött egy évszázados haláltánc. A nagy egység szétguruló darabjai egyénekké betegedtek, de mint a szétvágott béka tagjai, tovább rángták az egész test táncát. A síró, jajgató, önboncoló, végtelenre szomjas romanticizmus individuális kiadása, halál utáni felcsuklása a kereszténységnek.
A szenvedés szó ezeknél is ott van minden szájban. De ez a szó már nem a Krisztus húsából van, nem ad dogmát, s dogmájában nem teremt egységet, világrendet. Ezek negatív óriások: bennük hal ízekre a volt világ. De ezek még mindig szépek: mert nagyok. S ez a csodálatos danse macabre hatalmas vergődő silhouetteket, nagyszerű jajgatásokat vetít be az irodalomba.
III.
A romanticizmus első nagy őrültjeit a 19. század végén a kis lelki-finomak követik. Mintha az emberek a japán művészetből potyognának életünkbe: aprók és furcsák. Az irodalom mikroszkóptitkok okkultizmusa lesz.
De az új élet lassan serked elszórt jelenségekben. A leendő mitológia első nagy szentje Auguste Comte. Ő az első, ki új dogmával akar új egységet adni a világnak.
Az ő pozitivizmusából [*] nő ki a két nagy romantikus művészete: a Hugóé és a Zoláé. Mindhárom főérdeme, hogy az emberiség fogalmát preparálni próbálják az új hit irradiens centrumává. De Hugo és Zola munkásságuk nagy terjedelmében még romboló, negatív erők.
Az első nagy építő az irodalomban Walt Whitman. A Leaves of Grass talán máig a legteljesebb, legtöbb csírájú Futurizmus.
Szokásos az emberiekről szóló írásokban kifüggeszteni az elfogulatlanság illúzióját. Ez az elfogulatlanság iránti elfogultság igen gyakran kasztrálja a valóságot. Dr. Objectivus nekiindul történelmet keresni. Találkozik útjában egy vakító szőke svéddel s egy kályhafekete négerrel: és megírja, hogy látott két mulattot. Mert elfogulatlansága bizalmatlanná tette érzékeit az élet extręme valóságai iránt, s átlag valótlansággá töpöríti az élet rikító valóságait.
Mikor Whitmanról írok, el vagyok fogulva életem minden őshajlandóságával. Ez nemcsak abból áll, hogy úgy látok, ahogy látok, hogy olyan temperamentumom van, amilyen, hogy ideg, vér, izoméletem fatálisan követi a maga irányait. Whitmanban a jövő emberének revelációját látom.
Walt Whitman tartalma a következő:
Az élet nem szisztéma, hanem magát folyton újjáteremtő sokféleség, s a legvilágölelőbb szisztéma is csak egy incidense e sokféleségnek. Minden élet egyszersmind emberi élet, s az ember a sokféle élet egyetlen egysége. Minden dolog egyenlően fontos, szent és igaz, mert minden konstitutív része az életnek. Egészség, betegség, halál, erény, bűn mind új életté futó életfolyamatok az örökös levésben, s egyikről sem tudjuk, hogy mik voltak, és mivé lesznek. [*] Az élet egy folytonos rohanás, nem tudom, honnan, nem tudom, merre, s minden ember egy pillanatnyi keresztmetszete ennek az univerzális életzuhatagnak. Testvére vagy minden tüneménynek, kavicsnak, burjánnak, állatoknak, mert minden csak mint elevenen történő humánum létezik benned és általad, s változáson, halálon át rohannak új életté, s te is velük. Ennek az életnek két alapfeltétele van. Az egyik a demokrácia, az egyéni princípium: szabad pálya engedése a rohanó erőnek. A másik a szolidaritás: minden csak annyiban él, amennyiben én élem, amennyiben életem része, így mindenben magam szeretem, és minden szeretetben az én életem gazdagul. A szolidaritás, a haladó erők egymáshoz tapadása élettani, a tüneményekben benne rejlő alapszükségesség.
Demokráciát és szolidaritást fog énekelni ezután a költő a jövő felé forduló arccal, mert az élet minden percben tovább van, mint az előzőben. A múlt és a jelen is csak mint a jövő eleme van, mint ahogy kezem volt lendítése része az eldobott haladó golyónak.
Demokrácia és szolidaritás tágítja ki a költészetet az élet integrális visszaadására. A költészet ezentúl úgy fogja visszaadni az egész életet, mint ahogy a mozgófénykép visszaadja az erdőt vagy a tengert, minden titkos rezzenésében, viharos felkavarodásában: mozgásban, mert minden megállapodás absztrakció. Minden dolog él, és minden dologban fut az élet: versed legyen az univerzális élet lázas lüktetése.
A szavak nem számítanak, mondja Whitman, a verseimben rejlő hajtó, alakító erő az én költészetem. Folytonosan mindenre kitágult szemén átmegy az élet, s szabálytalan ritmikus darabokba szakad költészetévé. Különös szeszélyes forma ez: a Whitmanban történő univerzum tovalüktetése. Némely verse a látott tünemények puszta felsorolása, de hajlásaikban, levésökben, úgy hogy mégis mozgás, mégis új és egész élet.
Whitman szereti kozmosznak nevezni magát. És tényleg, ha kozmosznak lenni azt jelenti: megélni mindazt, mi bármely ember érzékében és szellemében történhetik, magunkra élni minden dolgot és minden embert, a végtelenül sokféle életnek olyan teljes szintézisét adni, hogy abban az ellentétek már éppen úgy ne legyenek ellentétek, mint az életben: Walt Whitman csodálatosan megérdemelte e nevet. A világváros, az őserdő, a tenger három végtelensége egyesül benne - és akik ismerik, tudják, hogy ez itt nem metafora, nem nagyító lelkesedés. A humánummá élt valóságok hatalmas enciklopédiája a Leaves of Grass, enciklopédia az élet vértmozgató hemzsegésével. Valószínű: hogy a szép nem itt-ott előforduló parádé a világban, hogy minden szép, és hogy a szép az élet egyetemes végső valósága, csak szemünk nem kapta meg még minden dolognak valósági szögét, hogy szépnek láthassuk. E szögek felfedezésében Walt Whitman talán többet adott az emberiségnek minden elődjénél és minden utódjánál. Mennyit kellett szeretnie és meglátnia az embernek, míg létrejöhetett ez a lélek, ez az óriási szimpatikus tükör, mely saját életednek tükrözi vissza az élet végtelen lehetőségeit.
[*] Hugo pályájának második fele igen sokat köszönhet Comte pozitivizmusának.
[*] Hogy ezek a gondolatok a költészetben milyen újak voltak abban az időben, mutatja az az általános elképedés és megbotránkozás, mit Whitman fellépte okozott.
IV.
Igen: ebben az emberben sok oly vonás van, melyre fel lehet építeni az új kor psychéjét. A schopenhaueri tragikus akarat itt egy derült életprincípiummá lesz, ez az élet egészséges továbbmozgása. Whitman [*] szerint nincs test, nincs lélek, nincs külön intelligencia (logikai gondolkodás), érzés, akarat. Énem minden jelenében egy széttagolhatatlan egységes történése az egyetemes életnek. Minden fázisomban, az apollói magamranézésben is éppúgy a rohanó élet-akarat exaltál, mint a dionizoszi tett-mámorban. Az élet szerinte egy sohasem kezdődő végtelenbe folyó derült nevetés, s szerinte az az Uebermensch, aki ezt a nevetést a leghosszabb továbbhangzásában rezonálja.
Ez már teljes szakítás a volt világgal. A meglett, stabilis világ helyébe egy folyton levő világot ad. Minden ember egy potenciális életmennyiség, melyet teljes mértékében a demokrácia és a szolidaritás tesz aktuálissá. S a demokrácia új epikája és mitológiája az ipar, a kereskedelem, a politika, a tudomány harca. Arányaiban nagyobb, eredményeiben csodálatosabb minden eddigi harcnál. Az új kor embere Herkules, erejével túl van a jón, a rosszan, a lelkiismereten, derült energiájában követi a maga pályáját. S e rohanó erők koordinálója a társulás, a szolidaritás élettani alap szükségessége. Lelkünk mindig a jövő felé nehézkedjék, mert minden percben a jövőbe lépünk.
Íme a derült, az erős, demokratikus Uebermensch, mely később tigrisvonásokkal fogja magát arisztokrata-mumussá pózolni Nietzschénél. Walt Whitman termékeny káoszában egy egész csomó olyan gondolat van, melyet később nagy újság gyanánt riasztanak új gondolkodók a publikum felé. A pluralizmus gondolata s az igazság fogalma úgy, ahogy James és társai hirdetik, megvan nála. Az életnek tagolatlan történésben való megélése, mely oly gyakori gondolat nála, Bergson intuíciója lesz. Az új psyché mind több-több vonása rajzolódik meg.
Whitman új kort alakító futurizmusának egyes vonásait elszórtan megkapjuk az európai költészetben is. A naturalizmus demokráciájával (különösen a német naturalizmus) s az élet integrális visszaadásával - legalább elvben [*] - sokban közel állott hozzá. A szimbolista generációban különösen a fél-kótya René Ghilnek van futurista színezete, midőn a költészetet a szociális és tudományos epika s a kozmikus levés visszaadására szeretné rábírni. A múlt század végén s századunk elején felgombázó kis iskolácskák "manifesztumaiból" mind több futurista hang hallszik ki. Ilyenek a dinamisták és paroxisták, kik az életet egy exultáló tovarohanásban akarják megélni és megkölteni. Ilyenek az integralisták és naturisták, kik az emberben megélt teljes élet visszaadását sürgetik. És ilyen a nagy Verhaeren, ki a modern életjövő felé küzdését vetíti egy lázas apokalipszisbe, de mennyi a múlt - gyógyíthatatlanul - ebben az emberben.
[*] Whitman költészetének egyik legsajátosabb érdeme, hogy a pozitivizmus minden előnyét egyesíti az "ismeretlen" perspektíváival.
[*] Ismeretes, hogy ezt az elvet mennyire meghiúsította a naturalizmusnál a tendencia.
V.
Ez a múltat elégetni akaró olasz futurizmus múltja. De hát a legrohanóbb testnek is minden momentumában nincs-e benne minden eddigi mozgása? De hagyjuk egyelőre a kifogásokat. Hiszen, ha a futurizmus kozmikus, bizarr, ellentmondó, bolondszerű vonásait szedném gerezdre, olcsó, de hiábavaló munkát végeznék. Bizonyára a kereszténység első komikus ember-rongyaiban senki sem sejtette a világ legalkotóbb, legszélesebb egységét. A bolond és a charlatan nevek az első sárzsik, mit a jövő katonái kapnak. Sok romantikus szavalati darab panaszkodott erről, pedig a dolog nagyon természetes: az élet védi a maga mechanizmusát. A mentség most annál teljesebb, mert a demokratikus kor újítóinak tényleg bolondnak és charlatannak kell lenniök, hogy a versenyben a kellő figyelmet maguk felé reklámolják. A futurizmust most annyiban fogom vizsgálni, mint a kialakulófélben levő jövő psyché egyik - talán legjellemzőbb - fázisát, egy olyan embrióállapotot, melyben az új ember igen sok vonása már előtetszik.
Az olasz futurizmus - Nietzschével kevert Walt Whitman - ezeket mondja.
Az élet erőknek folytonos tovarohanása, új formákba való változása. Élet és új, halál és régi szinonim fogalmak. A jövő embere folytonos új akcióban kergeti legfelsőbb önmagát, erőszakos és kegyetlen: [*] Noi vogliamo glorificare la guerra, sola igiene del mondo, il militarismo, il patriottismo, il gesto distruttore dei libertari, le belle idee per cui si muore e il disprezzo della donna. Ez az összetömörített futurizmus.
A jövő embere hős, mert a heroizmus az élet lényege. Bátran rohan a pályán elő, melyre ösztönei dobják. Politikában, gazdasági téren, művészetben, mindenütt: harcot keres, mert minden legyőzött ellenség egy új rost az izomban, egy új fellobbanása az életnek. Tigris, mely kegyetlen játékokban éli meg izmai teljes életét. Az élete folytonos hódítás. Énjét abszolút korlátlanul, függetlenül minden moráltól, minden szentimentalizmustól éli meg. [*]
Ez a felséges bestia szereti faját, mert ős ösztönei egybehúsosítják vele. Soviniszta.
Élet-láza folytonosan űzi megújítani az életet, s vakmerő, óriási tettekben dobálja szét magát. Csak az epikai világnak van értelme, az élet legyen folytonos merészség, lázadás, rombolva-alkotás.
Hogy ez a "futurista" általános lelki típus lehessen, hogy a modern ember teljes lehetősége szerint élhesse meg magát, a következő akadályokat kell megsemmisíteni:
1. A múlt. A könyv, amit olvasol, a templom, palota, szoba, melyet nézel, a bútorzat, mely körülvesz, a ruha, mely befed, az ének, mit dalolsz... ez mind nem te vagy, mind tele van itatva őseiddel, őket szívod be mindenütt, elöntik szemedet, és rajtuk keresztül látsz, beszívódnak izmaidba, és általok teszel. Életünk 90%-a nem a miénk: múlt, volt ezerévek életétől bágyadunk beteggé. Sok szép, nagy, merész vár a tevőre, sok szépség a meglátóra, de a múlttól megnadragulyázott érzékeink képtelenek arra, hogy aktuálisak legyenek. Ki kell tiporni, égetni minden múltat a világból, hogy meghaljon a lelkekben. Ez lesz az igazi megváltás, az igazi felszabadítás. A múlt mint örökös reflexió bénítja a tettre ránduló kart, a hazajáró lelkek szkepticizmusa lezsibbasztja a jövőre sárló energiát. Tűz, csákány a könyvtárakra, múzeumokra, mindenre, ami múlt, s az ember az univerzális destrukció vad kéjében szülessen gyermek, hős, szabad jövő-emberévé.
2. Az asszony. A másik nagy betegség, mely a tett férfiát érzelgés, reflexiók, tétlenség betegségére bírja le: az asszony. Az a gerincsorvasztó asszonykultusz, ami most irodalmat, művészetet, életet elönti, megöli a hím életalkotó energiáját. A Sámsonon úrrá lett Delila kiszívja korunk történelméből a potenciát. A jövő emberének a nő csak nemi torna, kiáradó erejének egy gesztusa, mit félrehárít, mikor tesz. Meg kell ölni a nőt mint metafizikát, mert jaj, ha a nőnek spirituális perspektívát adunk.
3. Mindenféle szellemi skolasztika: a tudományosdi, az intelligenskedés, a lelki balhászat. Tégy és ne analizálj. Légy egységes életalkotó akarat, éld magad nagy intuitív villanásokban, ne sorvadj logikussá, psychologussá vagy bármi más fél-élővé.
Jövőt, folyton jövőt teremteni, a múlt örökös rombolásával. A történelemcsináló elem legyen a fiatal, 25-35 éves férfi, ez gyúrja a világot, mert ezek még telítve vannak jövővel. Az elvénült generációt, a reflexióvá aggottakat seperje el a rájok zsendülő élet.
Költészet és művészet [*] legyen ennek a tett-mámoros egyéni erőnek szabad gesztusa. Minta, tekintély: öngyilkosság. Szét kell törni a régi stabilis világ formajegeceit. Nemcsak a költői formákat, hanem a grammatika, a szintaxis kötelékeit is. Tovazúduló életem úgy szökjön szavakba, ahogy neki tetszik. Az igealakok korlátoltsága helyett használjuk az infinitivust, mely az akciót a maga tovasiklásában adja. Ne circumcidáljam az életet a grammatikával! egymás mellé dobott ragozatlan főnevet adják vissza vízióimat. Nincs pontozás, nincs mondat. Égő szókatarakta, mely nagy ritmushullámokba verődve zúgatja a fülbe jövőbe zúgó énem dagályát. Nem értenek meg? Annál jobb. Hisz a költészet csak hódító erőm kinyújtózkodása, s ha nem értenek, mutatja, hogy sikerült magamban egy mintátlan, teljes új életet megvalósítnom.
[*] Ez az erôszakosság és kegyetlenség néha igen nagy akaraterővel nyilatkozik meg stílusukban: az egymás mellé dobott violens szavak, mint részeg kannibálok táncolják körül az ember fülét.
[*] Az olasz futurizmusnak ez a legnagyobb ellentmondása: minden tanában a legszélsőségesebb anarchia, de azért a "hazában" egy mindenek felett álló egységet akar.
[*] Igen érdekes eredményeket értek ezek az elvek a festészetben és a szobrászatban, de ezekről majd másik tanulmányomban.
VI.
Olvasó, mielőtt szentelt vízzel kimosnád szemedből e borzasztó betűk emlékét, s kiszellőztetnéd a megbotránkozás sóhajtásaival lelkedből e hajmeresztőségeket, kérdezd meg magadtól: mi vagy?
Adófizető semmi vagy, katonaköteles nulla vagy, imádkozó hitetlen vagy, hívő természettudományosdi vagy: a 20. század nemtudommicsoda, látatlanszínű burzsoája vagy.
Keresztényéletű vagy hittel, melynek semmi köze a volt kereszténységhez és az élethez. Ez a hit semmi praktikus tettedben nem ok, nem irány, nem tényező. Gyermekkori katekizmus leöntve pantheisztikus, "természettudományos" szósszal. Ezt a hitet vasárnapi templomba-menéskor együtt húzod fel a szarvasbőrkesztyűddel s parádéscipőddel, s együtt veted le őket.
Természettudományos felvilágosult vagy obskuritással, melynek semmi köze a természethez és a tudományhoz. Az a pár természettudományi tétel, mely innen-onnan - különösen a Blochokból, a Bölschekből stb. - belédpotyogott, éppoly értelmetlen, oktalan vakhittel dédelgetett numen, mint volt Máriád és szentjeid. Ráadásul nyakonöntöd őket "hiteddel", s kész a christianiculo-pantheistico-naturalistico-atheistico-liberarbitralistico-determinaticulo-felvilágosult vallástudomány.
Demokrata vagy "úriemberséggel", odahúzva a magad tekintetes vagy nagyságos piros cérnáját az alulállók orra alá, de bőrödben még fétisimádó őseid borzonganak. S állandóan tigris lévén a kis állatok közt, állandóan őz is vagy, mely oroszlánbőgést hall.
Arisztokrata vagy gyógyíthatatlanul. Minek tovább? Huszadik század magyar burzsoája, olyan vagy, mint egy table d'hôtes. Table d'hôtes-lelked van, melynél minden nemzetiségű, minden elvű, minden hitű és korú embernek ott ül - az egyik fele. A nemlétezésnek leggyalázatosabb nemét választottad: félig vagy minden.
Ha gonosz vagy, lábujjhegyen vagy az, ha jó vagy, jó, de: sans risque. Te termelted a politikában a "szabadelvűséget", a tudományban a filológiát, a művészetben a "lelki tanulmányt". Meddően, vigasztalanul lapos vagy. Minden más laposság haut-relief hozzád képest.
VII.
Nemde valószínű, hogy e tutti-frutti emberkével új kort alkotni nem lehet. Valószínű, hogy az élet értelme tényleg a heroizmus, s nagy, termő kor csak úgy jön létre, ha emberek születnek erős igennel és erős nemmel. Vajon korunk minden lázas tünetében nem ezt a végső elszámolást, ezt a határozott kialakulást keresi?
Lehet sok őrültség és betegség a futurizmusban, mert a világ őrültséggel és betegséggel gyógyítgatja magát. De általános jelentése hidegen, számítóan okos: Elég volt százötven év romantikus nyavalygása, a sok analízis, a sok kritika, tagadás, jajgatás, keresni kell a jövő pozitív alkotóelemeit. Ki kell alakítani egy lelket, mely az átmeneti kor elintézetlen kérdéseit - bármely irányban - elintézze. Hitet kell adni a világnak, mely égő fanatizmusban olvasztja új egységbe a beteg kor terméketlen egyéneit, s új világrendben, jogban, művészetben adjon új halhatatlan formát az embernek. Ha korunk epikája és mitológiája tényleg az ipar, a kereskedelem, a tudomány: a művészet és költészet feladata, hogy ezeket éppoly termékeny epikus-mitologikus szeretettel gyökerítse lelkünkbe, mint ahogy a harc és egyház volt hajdan a közlélek eleme. A futurizmus el fog veszni: anarchikus ellentmondásai képtelenek lesznek szociális eredményekre. De a hősiesség, a nagy arányok szomja mindig erősebb lesz.
VIII.
És vajon - a kérdés ide tartozik - annak az erő-ömlésnek, melyet a legújabb magyar irodalom mutatott - volt-e életreható ereje.
Egy lírai alkotást vegyünk ki, mely elég hatalmas méretű volt arra, hogy kora szimbólumát ismerje meg benne. De mi volt az egész szép virágzás hatása a magyar életre?
Kétségtelen: külön magában az irodalomban szép eredmény: új eszközök, formák, megsejtések, finomságok, de a közéletben? Egy olvasás nélküli megbotránkozás, tárgyismeret nélküli csetepaté, míg az újság élénksége rikított. Azután csend: van minden, ahogy volt.
Mert ez az irodalom még mindig magánügy, művészek öröme, műkedvelők időtöltése. Kedves, finom étagčres-irodalom.
Az öreg Jókai könyvnek gurított mindenkit, aki csak sillabizálni tudott. Nem volna-e ideje újra felverni az új epikát, új mitológiát termő nagy szenvedélyeket? Még szép, hogy legalább a gyermekeknek azt szoktuk kívánni: Nagyot nőj, fiam.
(Megjelent: NYUGAT, 1913./1. szám)