Szabó Dezső:

AZ EGÉSZ LÁTÓHATÁR

(I. kötet)

 

 

 

A VÉGZET ELLEN

(HUNGÁRIZMUS ÉS HALÁL)

 

 

 

1. A HALÁLIGÉZET

 

 

1692-ben egy Lettres historiques contenant ce qui se passe de plus important en Europe című vállalat indult meg Hágában, hogy időről időre tudósítsa a közönséget a nevezetesebb európai eseményekről. Legelső kötetében ezt a hírt hozza Magyarországról: - Il y a encore une affaire sur le tapis qui serait fort avantageuse pour l'Empereur, si elle pouvait réussir. Il a dessein, dit-on, de faire incorporer le Royaume de Hongrie dans l'Empire, de la même manière gu'y a été incorporé autrefois celui de Bohême. - Ez a hír magyarul így hangzik: - Sokat tárgyalnak még egy ügyről, mely, ha sikerülne, igen előnyös volna a német császár számára. Azt mondják, hogy Magyarországot beolvasztani szándékozik a Német Birodalomba, úgy, amint a cseh királyságot beolvasztotta.

 

A hír közlője kijelenti, hogy ő a maga részéről nem hisz e terv megvalósításában. Elő is adja hitetlenségének okait. Ezeket az okokat a Német Birodalom sajátos belső viszonyaiban mutatja meg. A magyarság ilyen vagy olyan akarata, hajlandósága, vagy ellenkezése eszébe sem jut. Egyáltalán a magyarságnak, a magyar nemzetnek még neve sem fordul elő azok közt a tényezők közt, melyeket latolni kell, mikor a magyarság sorsáról, élet-halál kérdéséről van szó.

 

A végső elnyeletés a jönni fog, ha jönni kell, a nagyszerű halál igézete ott dermeszt és mozdít egész történelmi életünk folyamán, egész irodalmunkban. De a költői kifejezés határain kívül ez a halál sohasem nagyszerű. Ellenkezőleg: a gyávák, a buták, a lelkiismeretlenek pimasz halála. Itt mindegyre a tizenkettedik órára kondították meg a harangot. Történelmi életünknek úgyszólván minden percét az élet és halál birkózás döntő finishének jelölték meg.

 

1763-ban Kollár Ádám, az ismert tudós, ezt írja a magyar nyelvről: - Profecto verendum est, ne sermo ipse exolescat ad cum prorsus modum, quo Cumanorum evanuit. - Magyarul: - Valóban félni lehet, hogy maga a magyar nyelv is éppúgy elenyészik, mint a kunoké.

 

Kollár úr félelme után lett Csokonai és lett Berzsenyi. Lett Katona József és lett Kazinczy. Lett Kölcsey és Kisfaludy Károly. Lett Vörösmarty, Arany, Tompa, Petőfi. Lett Széchenyi, Eötvös, Jósika, Kemény.

 

Mikor 1849-ben a gyönyörűen zsendülő magyar vetést eltaposta a teuton pata: azoknak apái és nagyapái, akik ma a Hungarizmus és Nemzeti Akarat haláltáncát nyíltan vagy megbújva rendezik: mindent elkövettek a magyarság önálló történelmi élete és nyelve ellen, hogy a Kollár úr félelme dermesztően és végső elzúzással újból esedékessé legyen. A makacs és könyörtelen germán keselyű egészen feketére árnyékolta a magyar oroszlán vonagló testét. És azután: volt Madách és volt Mikszáth. Volt Ady Endre, Tóth Árpád és a többiek. Van Bartók és Kodály. A magyar kultúrának oly diadalmas, egybeölelő és formáló lendülete következett be, melyre büszke lehetne bármely nemzet. A magyar nyelv pedig, a Dugonicsok, Gvadányiak, Baróti Szabók dadogásából Európa legcsodásabb hangszere lett, hogy megmondja a sírásban és kacagásban tovazáporozó ember minden titkát.

 

Szükséges ennek a haláligézetnek a mélyére nézni, hiszen a pontos diagnózis a gyógyítás kezdete. Mert mégsem természetes az: hogy egy nép, mely katonai erejében, szellemi felmozdulásaiban oly nyári bőséggel tudta a csodákat teremni, egy nép, melyről idegenek az élet, az erő, az ifjúság oly dús kalászait tudták aratni: ezzel az élettel, erővel és ifjúsággal ne tudja megteremni az önmagához s önmaga megmaradásához való hitet.

 

Kétségtelen: hogy már amikor a legnagyobb magyar forradalmár, a legforradalmasabb magyar: Szent István megkezdte Magyarország szerves beépítését Európába: az a tragikus kényszer, hogy Államot, Egyházat, törvényt és ezekhez való lelket idegenekkel, különösen germánokkal kellett csinálnia, az elhagyatottság, az életből kitaszíttatás, s a megsemmisülés reménytelen érzését vitte a magyarság jó részének lelkébe. Hiszen az a feladat, mely előtte állott: a lelki átformálás, az új lélekteremtés terén messze felülmúlta a Lenin, a Kemál, a Mussolini forradalmának roppant teljesítményeit. Érthető tehát: hogy mikor az ősi lelket idegenekkel idomíttatta, nyirbáltatta, korbácsoltatta, vagy tapostatta el s jelentős részben idegen uralkodó osztályt ültetett fajtája nyakára: a magyarság egy része kétségbeesetten lázadt az utolsó védelemre, de másik része, a keleti fátálizmus lebénító igézetében: elfogadta nem rég szerzett hazájában a hontalanság kínos érzését s a megsemmisülés végzeti ítéletét. E halálhangulat, e halálhit – ha hitnek lehet nevezni a hittelenség hitét – szétterjedését csak segíthette egy olyan lelki vonás, melyet napjainkig meg lehet találni igen sok magyarban. A magyar szereti a honfibánat, a magyar búsulás sokszor poharas, terméketlen, de édes borongású lelki sportját, amelyben énjénél egyetemesebb valakivé: honfivá, sirató magyarrá nőhet: anélkül, hogy tenne valamit, hogy felelősséget vállalna, hogy elfogadná a kezdeményezés sokszor oly tragikus dilemmájú kockázatát. Mintegy pityizálja a halált, mintegy kvaterkázik vele s ez a fekete bor, tett és heroizmus nélkül: a férfiasság és áldozatos magyarság megtévesztő öntudatát mámorítja belé. Igaz, hogy van a magyar lélekben egy ezzel teljesen ellentétes lelki vonás is, de ez talán még betegítőbb, még végzetesebb következményű volt, mint ez a halálkergeség. Ez egy – kimondom a szót: a hülye, megokolatlan, tényekből nem igazolható mindenáron való optimizmus. Nem szabad félreérteni. Ez alatt nem az egészség, erős szervezet természetes, orgánikus élethitét értem, mely folytonos alkotásokban nyilvánul meg és állandó éberség, gondoskodás, védelem, építés. A hatalmas életnek azt a mindenperces riadókészültségét, melyben az erő öntudata már a diadal hite s mely jövőt ígér minden nehézség és minden tragédia közepette. Nem. Ez egy léha, önző, lelkiismeretlen és legtöbbször gyáva optimizmus, mely jogcím arra, hogy ne vigyázzon, ne gondoskodjék, ne tiltakozzék, ne védjen, ne szervezkedjék, ne tegyen: a lelkiismeretleneknek, önzőknek és gyáváknak azzal a piszkos érvével, hogy máskor is voltak nagy bajok és mégis: még van magyar és áll még Buda. Ezer év óta ezer és ezer magyar dezertált naponként a magyar ügytől ezzel az „optimizmussal”, ezzel bújt ki magyarsága és embersége legelemibb kötelességei alól. És ezzel az optimizmussal maszlagolták dermedtre annyiszor a magyarságot, mikor minden életösztöne a küzdelem, a védekezés felé hívta.

 

Kétségtelen, hogy a szentistváni vérkeresztelő súlyos következményű földrengéseket is jelentett a magyarság lelkében. A régi lélek megszállottaiban – és a látszatnál sokkal többen voltak ilyenek – a hontalanság, az elhagyatottság érzését, a halál igézetét megőrizték, növelték a behozott idegen életformák, melyek a vezető, irányító rétegek nagy részének idegensége miatt nem tudtak a magyar lélek szerves megnyilatkozásaivá idomulni. Aztán, hogy jött Mohács és hogy uraink áttelekkönyvezték az országot egész magyar állományával a germán dinasztiának: a haláligézet látszott az egyetlen valóságlátásnak.

 

Kétségtelen: hogy a reformáció és az ellenreformáció voltak azok a hatalmas áramok, melyek megőrizték a magyarságot a végső elhullásodástól s az élet új hitére mozgósították. De ugyanakkor, a küzdelem sajátos taktikájánál fogva: katólicizmus és protestántizmus egyaránt odahatoltak, hogy a haláligézet ki ne veszhessen a magyar lélekből. Mindkét fél annak a megmutatásával akarta megnyerni a lelkeket: hogy csak ő, egyetlenül csak ő válthatja meg a magyarságot a végső romlástól, csak ő szabadíthatja ki a halál összeszorult markából. És: hogy azokért a magyarokért vagyunk ebben a végső romlásban, ebben az összeszorult marokban: akik nem az ő, hanem a másik fél hitét követik. Ezek az ostorszavú prédikátorok és hitvitázók aztán oly irtózatos színekkel festették a magyarság végső romlását, a halál felrázott szárnyait: hogy sok esetben még az élet legmélyebb riadója: a hit is a halál igézetét vitte ezer és ezer magyar lélekbe.

 

Ennek a vallási jelenségnek aztán meg van a maga pontos politikai párhuzama. A német és a török párt egyaránt igyekeznek megmutatni: hogy a másik párt mennyire a magyar romlás, a magyar halál végső eljövetelét jelenti. És megint csak sötét megmutatások, circumdederuntos jóslások hullanak a magyar lélek barázdáiba.

 

A haláligézet tehát a magyarságnál nemcsak a nagy európai lélekátömlesztésből fennmaradt szervi szorongás, az új, idegen életformákba gyötört magyar test orgánikus zavara. Hanem: a politikai és vallási propaganda állandó, végzetes eszköze lett. Végzetes: mert mindkét fél tanításának az az öntudatot szétoldó, halálosan azonos jelentése van: hogy idegen segítség, idegen uralmi befolyás nélkül nincs Magyarország, nincs magyar élet, nincs magyarság.

 

Tehát: ennek a halálhitnek elfogadása mintegy a párthoz tartozás természetes velejárója volt. Párton kívül pedig nehéz volt élni Magyarországon, hisz az az élet kettős megterhelését jelentette. Csoda-e hát, ha ez a haláligézet oly mélyre hatolt a magyarság egy jelentékeny részének lelkébe? Csoda-e hát, ha a magyar öntudat, a magyar cselekvőképesség oly nehéz sebeket kaptak tőle?

 

De hozzájárultak e végzetes lelki betegség kifejlődéséhez a magyarság történelmi prófétái is. A próféta általában sötét színeket mutat, rettenetes veszélyekkel fenyeget, hogy megriadással korbácsolja népét a jobb felé. Ez a mennydörgéses-villámos borulat úgy velejár a prófétasággal, mint a korom a kéményseprőséggel. De nálunk egy sajátos körülmény is sötétítette a prófétai látást. Prófétáink, többnyire írók, általában szegény, osztályon kívüli emberek voltak. Hiszen már tehetségük aránya, magyarságuk elszántsága és látásuk könyörtelen őszintesége is osztálytalanná, védtelenné, magánossá közösítette ki őket. Nyomorúság, kitagadottság, vérző igazságtalanságok és irtózatos közönyösségek voltak osztályrészük. A megtaposott, megtagadott, igazságérzetében halálosan megsebzett ember könnyen a maga sorsa általánosításában látja az emberi sorsot. Így ezek a nagy számkivetettek a maguk kitagadottságában a magyarság kitagadottságát, küzdelmeik csődjében a magyarság csődjét, elpusztulásuk fájdalmában a magyarság megsemmisülését látták. És így sokszor azok, akik az élet nagy hívását akarták hozni a megtántorodott fajnak: a halál fekete borát töltötték a lelkekbe.

 

Még könnyebben történhetett meg ez azoknál: akiknél a születés ítélete valami mély, belső, gyógyíthatatlan betegséget jelentett. Széchenyi kilobogtatja lelkéből a Magyarország nem volt, hanem lesz hajnali jelszavát. Ady néha a nép napjának diadalmas felkeléséről jósol. De Széchenyi tragikus összehullásaiban, de Ady irtózatos öntépéseiben feljajgat a magyar halál orgonájának minden sípja. Sajátos átlényegüléssel: ez a két nagybeteg ember mintegy a maga szenvedő, halál felé csavart testébe testesítve érzi az egész magyarságot és mikor lélegzetet veszve hullanak a felörvénylő sírba, úgy érzik, hogy velük zuhan az egész magyarság. Írásuk néha az élet és halál, a szépség és az emberi szenvedés, az örök rohanás és a végtelenség minden ízét megadó csodálatos méreg. De végtelenül szomorú, halálosan végzetes méreg.

 

Így tehát: testvérszeretet és idegen érdek, politikai számítás és vallási hittérítés egyaránt terjesztették, kifejlesztették a magyar lélekben ezt a halálos betegséget, mely az életépítés alaperejét: az öntudatot keletkezése folyamataiban támadta, vagy semmisítette meg. A fő érvei ennek a halálhit-terjesztésnek, mind tudatosabb program gyanánt a következő három adottság volt: 1. A magyarság aránylag csekély számú. 2. Rokontalanságunk az árja Európában. 3. Országunk különböző nemzetiségei, melyek államban vagy államokban tömörült fajrokonaik közelségében élnek. Más szóval: a germán és a szláv tenger örök halálos veszélye.

 

A halálév: 1867 után mind nagyobb tömegben középosztállyá, vezető elemmé jutó idegen elemek pompásan és végletekig ki tudják használni ezt a három halálérvet. Még pedig úgy, hogy ez a magyar életösztönt elaltató hízelgés s a hazafiságnak mintegy monopóliumos, egyetlen hitelesített formája legyen. Ha a magyarság a világ minden egészséges szervezetének, minden életrevaló nemzetének természeti törvényeit követi, az egyetlen követendő út a következő lett volna: egy, az egyénnek leggazdagabb fejlődést, legtöbb életlehetőséget adó kulturális és a munka jogainak legnagyobb védelmet nyújtó szociális politikával az egyenlő elbánás és egyenlő érvényesülési feltételek elvének megtartásával úgy vonni nyelve, kultúrája, szerves történelmi céljai egységébe az ország bármely vérű polgárát: hogy a nemzetté formálás ez állandó munkájában a magyarság olyan arányban tartsa kezében sorsa intézését, földjét, az ország életalkalmait, az egész magyar élet meghatározó és kiválasztó tényezőit: amilyen arány ezt a nemzetformáló munkát lehetővé, a sajátos magyar történelmi építés legfőbb biztosítékává teszi.

 

Ehelyett a Tisza Kálmán által kezdeményezett végzetes ma okvetlen maradjunk kormányon – politikában, a magyarság rohamosabb kiszorulásával, az idegenség még rohamosabb hódításával: ez az új idegen vezető elem olyan ideológiát tudott egyetemes látássá tenni: mely hódításának legtöbb tankjává, a magyar öngyilkosságnak pedig valóságos belső gravitációjává, nehézkedésévé vált. Az átmagyarulás, a magyarrá hasonulás a világegyetem legösztönösebb, legzsúfoltabb erotikus kéjének doboltatott s az általa eredményezett új sziták oly harsogva voltak sziták, annyira kurucosan, karakánul és más efféle módon szitábbak tudtak lenni az eredeti szitáknál: hogy Magyarországon kezdett illetlenség, mintegy hazafisági motorhiba és mindenesetre: hátrány lenni az, ha valaki eredetileg magyar volt. Így tehát a magyarság legfőbb biztosítékának, a nemzetformálás egyetlen hiteles útjának az reklámoztatott, ha a magyar sorsirányítás, a magyar életépítés, védelem és lélekformálás helyeit, a magyar föld, magyar kenyér, a nemzeti jövedelem lehetőségeit minél nagyobb arányban adjuk idegenek kezére. Hiszen az ilyen kecsegtető példára az illetők fajrokonai olajozott irammal fognak átmagyarulni. E gyönyörű „asszimilációs” roham legfennebb azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy nemsokára nem lesz mivé asszimilálódni: mert e mellett a politika mellett nemsokára: nem lesz magyar. Természetes, hogy az újonnan átmagyarult elemek közt voltak értékes, a magyar lelket, magyar kultúrát, magyar sorsot őszintén akaró és vállaló elemek. De rengeteg volt a lelkiismeretlen renegát, akik igazán nem jelentettek előnyt a magyar életépítésnek. És sok volt a jövőre terhes titkú álarcos, ki bement most falónak a gyűlölt Trójába: hogy a vigyázatlanság és zavar napjaiban ott döfhessen a magyarság sorai mögött.

 

Ugyanakkor ezek a vezető, kitermelő elemekké nőtt idegenségek, kényszerült összefogásban a múlt átörökölt zsákmányosaival: olyan szociális és kulturális politikát folytattak, mely mostohává, árvává tette a nemzeti munka nagy tömegeit. És ráadásul: a nemzeti munka idegen tömegei a magyar uralom elnyomásaként gyűlölhették azt a rendszert, mely éppen a magyarságot nyomta el leginkább összes életfolyamataiban.

 

Tehát: nemcsak külpolitikai viszonylatban helyettesítették be a magyar életösztön, a magyar életakarat ébersége, egyetemes élet szervezése, minden tagjában megépített védelme helyébe az idegen megváltás üres és ostoba reménységét. Hanem, az ország belső életében is: a magyarság öntudatának, szolidaritásának egyetemes megszervezése helyett az idegen nemzetiségekben és azok által keresték a magyar jövő biztosítását.

 

Minden szervezet születése percétől haláláig: az élet és a halál állandó kötélhúzásversenye. Az ital, melyet iszol, az étel, melyet eszel, a csók, melybe kirobbannak fiatal erőid, a munka, mely erőid szükséges higiéniája, a gondolat, melyet megtermel: nemcsak hatalmas életfolyamatokat indítanak meg benned, nemcsak életed gyarapodását, bővülését jelentik. Hanem: titkos, néha teljesen észrevehetetlen pályákat nyitnak a halálnak. Mint gonosz talaj beteg nedvessége: ezer hajszálcsövön gyűl beléd a halál. És amint van életösztön és életakarat: úgy van halálösztön és halálakarat. Az eleinte észrevétlen, apró halálfolyamatok mind jobban hatnak a test-lélek folyamataira s oda gyengíthetik azokat, olyan zavarokat hozhatnak létre, hogy a szervezet többé nem elég erős, nem elég sodró életű, hogy kiküszöbölje magából a mindennapi halált. Így a beteg folyamatok felülkerekedésével sajátos halálgravitáció, a halálnak mind jobban érvényesülő igézete lesz úrrá a szervezetben. Ez aztán kétféleképpen is érvényesülhet. Az egyik, tudattalan módja az: hogy az átbetegített, alapjelenségeiben megzavart szervezet életösztöne elveszti biztonságát, megtévesztő: és olyan utakon keresi biztonságát az ösztönösen közelinek érzett halál ellen, melyeken át még inkább a halál uralmába kerül. A másik módja: a minden gyökerében megtámadott szervezetben szétgyengül az élet akarata, lemondással, közömbösséggel nézi romlása folyamatait, vagy a halál úrrá lett tudatos akaratával maga idéz elé ilyeneket.

 

Egy olyan országban, ahol az intéző középosztály nem természetes folytatása, szerves kifejezője a nemzeti munka nagy tömegeinek: a parasztságnak és a munkásságnak, ahol a legfelső, uralkodó osztályokat csak a kitermelés érdekei és nem a közös vér, közös lélek, közös életérdekek kötik a nemzet testéhez, ahol a faj, a nemzet termő elemei és ősi emlékezéssel kifejezői: a parasztság és a géniusz mintegy osztályon és nemzeten kívül senyvednek és pusztulnak s egyéniségüket, alkotó erejüket nem tudják beépíteni az ország történelmi életébe: ott a halálos folyamatok könnyen felülkerekedhetnek a nemzet szervezetében, még az eddig felsorolt jelenségek és okok megléte nélkül is. Így a magyarság egy jelentékeny részében a haláligézet s a szétoldott öntudat révén egy sajátos, megbújt és legtöbbször nem is tudatos érzés keletkezett, a másodrendűség, az önmagában céltalan élet érzése. Az a beteg és öngyilkosító érzés, hogy a magyarnak önmagában és önmagáért nincs értelme s ha ilyen életet akarna építeni, a halálba ütköznék. Hogy csak a mások építésében, idegen célok megvalósításában lehet értelme és haszna. Így sok öngyilkos közöny, lemondás, gyávaság termett meg a magyar lelkekben. Sőt: sokszor az önutálat sajátságos haragja, akart elfordulás fajtája sorsától, érdekeitől.

 

Ilyen lelki terheltség mellett volt lehetséges az a politika, mely minden történelmi folyamatot, melyeket a modern nemzetek saját erejükké, fejlődésük lendületévé dolgoztak fel: Magyarországon idegen szempontokból idegen elemek erejévé, boldogulásává szervezték a magyarság növekedő kárára. Így:

 

1.Volt királyságunk: mely nem a nemzeti erők legfőbb megszervezése, nem az orgánikus magyar érdekek leghatalmasabb erőpontja, nem a magyar egyéniség, magyar kultúra és magyar nyelv legmélyebb kifejezője és tovább fejlesztője volt, hanem: a germán hatalmi túlsúly állandó akarata, az elnyelés, a beolvasztás makacs, kitartó, alattomos vagy nyíltan megmutatott céljaival.

 

2.Volt Egyházunk, mely idegen érdekek, idegen faji szolidaritás, idegen lélek hatalmas várát jelentette.

 

3.1867-ben lekötötték a magyarságot a vele hasonló sorsú, hasonló végzetű kis népek szabadságakarata, önálló fejlődése ellen annak a germán túlsúlynak biztosítására, mely ránézve épp oly halálos fenyegetést jelentett, mint e kis népek számára. Holott minden magyar életérdek azt diktálta, hogy e kis népekkel keressünk megegyezést s a történelmi szolidaritás megváltó útjait.

 

4.Volt hadseregünk: mely a magyar nép, magyar kultúra, magyar nyelv, magyar szolidaritás legegyetemesebb szerve helyett: a német hatalmi túlsúly, a német lélek, a német parancs rettentő mehánizmusa volt. Amelynek keretein belül a magyarnak, annak a fajnak, mely e hadsereg katonai értékét adta: hátránya, gátja volt az érvényesülésben és az elbánásban az, hogy magyar.

 

5.Csináltunk liberálizmust, vagy legalábbis: bizonyos politikai folyamatot így neveztünk. Ez a liberálizmus nem a magyarság szerves, tudatos programú megújhodása volt: hogy a magyar parasztság, a magyar munkásság és a magyar középosztály arravaló gyermekeit ránevelje a magyar állami élet, a magyar élet mindenféle szükségeinek ellátására. A magyar parasztság a magyar munkásság, a magyar szellemi munkás számára nem volt és nem akart lenni liberálizmus. A liberálizmus nálunk csak az idegen elemek hódító tankje volt, mely megsemmisítette a liberálizmus minden lehetőségét a magyar munka és a magyar szellemi munka nagy tömegeivel, orgánikus érdekeivel szemben.

 

6.Csináltunk demokráciát, de éppen az előbbi pontban kifejtett okokból: ez a demokrácia az idegen elemek állandó térfogását, a magyarság mind fokozottabb kiszorítását jelentette.

 

7.Abból a célból, hogy a nemzetiségeket magunkhoz erősítsük és mert ezek az elemek inkább támogatták a hatvanhetes kiegyezéses politikát, mint a magyarság tömegei: az állami gondoskodás ellátta – néha pazarul – a nemzetiségi vidékeket iskolákkal, kórházakkal, közintézményekkel, utakkal stb. A magyar vidékek pedig a legmostohább elhagyatottságban senyvedtek. Tehát: még magyar politikát is a magyarság gyengítésére, életlehetőségeinek, versenyképességének hátrányára, testi és lelki fejlődésének kárára csináltunk.

 

8.Az állások betöltésénél, a mindenféle kiválasztásnál, ösztöndíjak, kitüntetések elosztásánál az idegenvérűnek négy előnye volt. Első: az, hogy asszimilált magyarnak mondhatta magát. Második: az, hogy boldogulása csalogató példa lehetett fajtestvérei számára. Harmadik: az, hogy a saját fajától lakott vidékeken ő látszott a magyar állam alkalmasabb szerve lenni. Negyedik: az, hogy a pártfogást jelentő uralkodó osztályokban (Egyház, hadsereg, magas bürokrácia, kapitálizmus, sajtó stb.) fajtestvéreinek aránya és azok segítőhajlma sokkal nagyobb volt. Természetesen: ez négyszeres hátrányt jelentett a magyarnak.

 

9.Összegezve: úgy csináltunk magyar Nemzetet, hogy a magyarság mindenét ráfizette s a befektetett történelmi tőke minden kamatját idegeneknek hozta.

 

10.És végül: csináltunk háborút. A háború egy nemzet elkerülhetetlen védekezése, vagy életszükségeinek, legmélyebb életérdekeinek elemi parancsú biztosítása. Mi csináltunk háborút a német imperiálizmus érdekében, a magyarság életérdeke ellen. Mikor már látni lehetett a nagy katasztrófa közeledését: jóvá kellett volna tenni a hatvanhetes végzetes tévedést és a monarchia kis népeivel s szomszédainkkal kellett volna keresnünk a közös megoldást a válság megúszására. Ehelyett lettünk agyonfejt tehén és ágyútöltelék a germán hódítás háborújában. És a deutsche Treue közben felajánlotta Erdélyt a románoknak. És most...

 

Azok a kevesek, akik elég látók és magyarok voltak, hogy feldöbbentsék a szemeket és szíveket arra az ezer fortélyú folyamra, mellyel lassanként beépítik a magyar Kőműves Kelemennét a német imperiálizmus várába: süket, sőt ellenséges fülekre találtak. A halál igézetébe rontott magyarságnak legmélyebb kifejezője, felszakadt történelmi jajkiáltása Ady Endre volt. Sehol a világon nem talált még egy nemzet történelmi csődje oly irtózatos kifejezésre, mint abban a kérdésben, melybe a halál e nagy vizionáriusa beletömörítette a magyarság európai ezer évének egész tragikumát: - Mit ér az ember, ha magyar? - A germán hódítás díszmagyarjai s köztük az inkább sznobizmusával, mint tehetségével kitűnő Herczeg Ferenc igyekeztek ezt a kérdést a magyarság gyalázásának denunciálni. Pedig ez a kérdés éppen a történelmi visszakövetelés ítéletes megkiáltása: Mit ér, ha mi adjuk a vért, a munka nehéz verejtékét, a szeretet szorongását, a géniusz fájdalmas kincseit, ha miénk minden küzdelem, szenvedés és áldozat: és az aratás mindig a kis okos idegeneké!

 

Az, aki az Elsodort Faluval indult meg: hogy a teljes magyar horizont látásából egy új életprogramot s egy új honfoglalás minden lelki fegyverét megadja a magyarságnak, mint a régi eposzok Jézusnak szentelt vitézei élete áhítatos felajánlásával döntő párbajra hívta a magyar Halált. Nem azt a halált, mely mint az Élet örök körfutásának egy kikerülhetetlen állomása a formaváltozás titkait intézi s éppúgy kezdő élet, mint a születés. Hanem: a magyar Halált, azt a Halált, mely ezer év szenvedéseiből, íjesztéseiből, csődjeiből beszivárgott a magyar gerincbe, elkeveredett a vérrel, belopakodott a szív mozdulataiba, az agyvelő bolyhaiba, a szemek látásába. Azt a halált, mely nem az Élet parancsa, nem a természet törvénye, hanem: a gyávaság, a butaság, a dezertálás vak lázadása az Élet elemi parancsai ellen s megcsúfolása a természet minden törvényének. Azt a Halált, mely nem a külső világ rendjének kényszere, elfuthatatlan valóság, kikerülhetetlen parancs, hanem: csak líra. A gyávák, a pimaszok, a dezertálók, a lelkiismeretlenek, vagy túlságosan megcsaltak lírája. Minden betűm, mozdulatom, küzdelmem mint egy roppant hit hívása száll a magyar lelkek felé: az élet és a győzelem titka: folyton, lebírhatatlanul akarni élni és győzni. Saját életfolyamataink erőivel, saját elszánásunkkal, saját szerves céljaink irányában akarni, keresni, szervezni, építeni az életet és akaratunk diadalát.

 

Mélyen hiszem, hittel, mely nem velem kezdődött, hanem magyar temetők időtlen sorozatából fakad, hittel, mely nemcsak a tudatos lelki elemek eredményes s nem is csak lelki tény, hanem: vér a vérben, izom az izomban, az idegek lelke s a csontok szilárdsága: hiszem: hogy az ezeréves magyar-német párbajunk utolsó nagy neve vagyok és ez a név: a győzelem diadalmas felkacagása lesz. Mert ez a név a magyarság új lelkét fogja jelenteni. Új lelkét, mely látja önmagát, minden erejét és az élet minden lehetőségét. Új lelkét, mely minden biztosítékot jelent az új magyar honfoglalásra s külön történelmi műhelyének végleges megépítésére.

 

 

 

2.ÁLLAM, NEMZET, ORSZÁG, KISEBBSÉGEK

 

 

A.

 

 

Hogy miért tettem tanulmányom élére az előző részt és miért következik utána ez a látszólag összefüggésben nem levő rész: az egész tanulmány elolvasása fogja megmondani. Írásaimban mindig vigyázok arra, hogy az előadott tények és gondolatok rendje a lehető legalkalmasabb lelki előkészítés legyen annak meglátására, amit megmutatni akarok.

 

Felesleges tudáskodás volna most itt felsorakoztatni a különböző államelméleteket, melyek legtöbbjén ott vannak a korok, nemzetek, világnézetek, szerzők egyéni vonásai. Hiszen voltaképp minden egészséges, erős nemzet maga termi meg a századok folyamán összes adottságai indításaiból a maga államképletét. Én azt az államképletet adom, melyet a magyarság egyetlen lehetséges életformájának látok. És az csak erőssége lesz megmutatásomnak: ha a legélőbb, legegészségesebb modern államokból ugyanezt a képletet fogjuk levonhatni.

 

Az Állam a Nemzet legfőbb hatalmi szerve, a Nemzet legegyetemesebb megszervezése abból a célból, hogy az ország összes adottságaiból, a Nemzet tagjainak minden testi és lelki lehetőségeiből állandóan a lehető legtöbb anyagi és szellemi termést hozza meg a közösségnek és az egyénnek egyaránt. Az Állam mindenféle teendője ennek a főcélnak természetes járuléka.

 

Tehát az Államot és Nemzetet egymástól elválaszthatatlanul két fogalomnak tartjuk. Állam nélkül nincs Nemzet, Nemzet nélkül nincs Állam. Mi nem tudjuk a Nemzetet a nép szóval helyettesíteni, amint azt most bizonyos imperiálizmusok igen érthető célokkal teszik. A nép lehet a legkülönbözőbb módon összekerült, teljesen különböző képletű, egymással semmi szerves egységben nem álló tömegek összessége. A Nemzet: mindenek előtt és mindenek fölött: egység. Történelmi egység, lelki egység, kulturális egység, a legfőbb életérdekek egysége.

 

Ennek az egységnek a múltban az alapja, megindítója legtöbbször vérségi közösség volt. Ez a közösség aztán a meghódított elemeket a maga nagyobb védelmére, szerves történelmi céljainak megvalósítására, külön egyéni történelmi építésének gazdagabb, akadálytalanabb és biztosítottabb kifejlesztésére: a Nemzetben hozta egységbe önmagával. Ezt az egységet a közös múlt minden fizikai és pszihikai ténye, a közös kultúra nevelése, az államnyelv közös használata, a fejlődési és védelmi érdekek közössége s az Állam mindenek fölött álló tekintélyi ereje teremtette meg. A Nemzet tehát elsősorban lelki tény, mely egy sokszázados fejlődés eredménye.

 

Legtöbb Nemzet tehát népből: heterogén tömegek történelmi egyesüléséből keletkezet egy vérségi közösség ereje alatt. A különböző néptömegek e Nemzetté egyesítése a múltban, amikor a faji és nemzeti öntudat ismeretlenek voltak, aránylag csekélyszámú nemzedéken át megtörténhetett. Hogy a régi, történelmi Magyarországon ez nem így volt, annak az az oka: hogy az idegen dinasztia trónra jutása óta legfennebb de jure, de nem de facto voltunk önálló Állam. Nemzetet pedig csak egy teljes szuverénitású, saját egyéniségét saját maga céljaiért megépítő Állam alkothat meg. Hogy ez a nemzetté fejlődés az Árpádok alatt, minden belső zavar dacára, megindult: mutatja az ország különböző részének régebbi megmagyarosodása. Az idegen dinasztia idegen vagy idegenül élő arisztokráciát, idegen egyházat, idegen katonaságot, idegen nyelvet jelentett. Tehát mindazok a szervek, melyek a szerencsésebb országokban a nemzetté fejlődés hatalmas munkálói voltak: nálunk gátjai vagy elnyomói voltak ennek a fejlődésnek. Ráadásul: a dinasztia hatalmi érdeke az államhatalom tudatos törekvésévé tette a Nemzetben megvalósuló lelki egység kifejlésének megakadályozását. Csak a vallási mozgalmak, az úgynevezett szabadságharcok, Erdély s később az izmosodó magyar kultúra tudtak olyan jelenségeket előidézni, melyek mégis a nemzetté fejlődés ígéretei voltak.

 

A nemzeti öntudat a XVIII. század második felében Európában itt is, ott is ébredezik. Ezt a felébredt nemzeti öntudatot téves túlzással tekintik a Napoleon erőszaka ellen feltámadt ellenhatás eredményének. Hiszen már az erőszak előtt ébredezett s természetes következménye annak a nagy egyénné fejlődésnek, melynek a reformáció, a descartesi filozófia s a kezdő románticizmus voltak kiötlőbb jelenségei. Ez annál érdekesebb és jelentősebb tünet: mert uralkodóház és államhatalom nem akarói, elősegítői, hanem: gátlói és elnyomói voltak ennek a fejlődésnek. De a jelenség azért könnyen megmagyarázható s igen nagy tanítást foglal magában. A csúfosan kitermelt, egyéni életfolyamataiban elnyomott, meggyötört magyarság jobbjai azokban az elvekben látták a magyarság megújhodását, melyeket a Francia Forradalom vetett szét Európa barázdáiba. A jobbágyság eltörlése, a polgári egyenlőség, a lelkiismereti szabadság, a szólásszabadság, az egyenlő teherviselés stb. stb. egy új emberibb fejlődés ígéretét hozták az ország minden polgára számára s a magyar igehirdetők az ország minden népe számára egyenlően követelték az emberré szabadítás e nagy feltételeit. Ugyanakkor a magyar kultúra oly hatalmas áramait indítják meg, hogy azok természetes erővel sodorják magukkal az ország bármily vérű értékeit és becsvágyait. Tehát ebben az időben a magyarság jelenti az országban a munka, emberség és szabadság jogainak leghatalmasabb táborát, a legszélesebb szociális fejlődés követelését s a leggazdagabb lehetőségű kulturális erőkifejtést. Ezért nemzetformáló szuggesztiója szétterjedt az egész országra, az akkori igen mostoha körülmények között is. Hisz mindenki a magyarság keretében élhette meg leggazdagabb énjét, itt remélhette az esedékes szociális igazságtétel megvalósítását.

 

A kiegyezés korának egyik alapbetegsége az volt, hogy állami önállóságunk és szuverénitásunk csak részleges volt, tehát nem volt önállóság, nem volt szuverénitás. Pedig csakis egy teljesen önálló, független, kifelé és befelé teljes szuverénitású Államnak van meg a teljes nemzetformáló ereje. Másik alapbetegsége az az általam annyiszor megmutatott s már e tanulmányban is jelzett tény: hogy a magyarság vezetői teljesen félreismerték az asszimiláció lényegét és módszereit és a közvetlen asszimilációban látták a magyar Nemzet egysége megteremtésének legfőbb feladatát. Egy egész különös természettudományi eljárással az asszimiláció buzgó munkájában megfeledkeztek arról, elhanyagolták azt, amihez asszimilálni akartak: a magyarságot. Hiszen természetes, hogy a magyar Nemzet, a magyar nemzeti egység legelső és legfőbb feladata az lett volna: úgy megerősíteni a magyarságot, olyan arányban helyezni sorsa irányításához, a történelmi élet szervezéséhez, az ország minden életfolyamatának elvégzéséhez, olyan számban juttatni földhöz és részesedéshez a nemzeti jövedelemben: hogy már csupán belső hatalmi helyzete természetes nemzetformáló erő legyen. Hiszen a szervezet erejévé, izmává, vérévé, agyává csak maga a szervezet asszimilálhatja, hasoníthatja az ételt és italt. A mi politikai bölcsességünk pedig nem a magyarsággal a magyarsághoz: hanem: az „asszimiláltakkal” az „asszimiláltakhoz” asszimilált olyanokat, akiktől elvárta, hogy ők is asszimiláljanak magukhoz másokat. Valami olyan képtelen bölcsesség ez, mintha én úgy akarnám egy ember erejévé, izmává asszimilálni az állati húst, hogy a csirkével sült békát, a malaccal sült csirkét, a disznóval sült malacot, a borjúval sült disznót, a marhával sült borjút etetnék és végül a marhát kinevezném az éhen felejtett flótás temetkezési kormánybiztosának.

 

Ezért aztán ez a m. kir. állami „asszimilálódás” hivatalokban és azokon kívül: legtöbb esetben nem mély, szerves átlényegülés volt magyar lélekké, magyar életakarattá a magyar kultúra, a magyar néplélek, a magyar múlt életformáló felszívásával, hanem: bizonyos államilag hazafiasnak mérleghitelesített mondatok és gesztusok felismétlése. És ez a politika elfelejtette az előbbi kor nagy tanítását: hogy egészséges asszimiláció nem megvesztegetéssel és nem kényszerrel történik. Hanem: a jogrend szociális igazságával s a magasabb, gazdagabb, szabadabb kulturális élet végtelen emberi lehetőségeivel.

 

De azért tévedés és elfogult állítás volna azt mondani: hogy a kiegyezéstől a világháborúig tartó korszakban megszűnt a magyar nemzettéalakulás folyamata. Nem: ezt még az akkor dúló „nemzeti politika” sem tudta végképp elgátolni. Elsősorban a csodás virágzásba gazdagult magyar irodalom s részben a hírlapirodalom is: hatalmasan készítik elő azt a lelki egységet, melyet Nemzetnek mondunk. A nemzeti nyelv nagy lendülettel terjed, a magyar színházak hatása szétsugárzik a szépen fejlődő magyar kultúra, magyar tudomány, különösen a történelmi és nyelvészeti kutatások magukhoz vonzzák az ország bármily vérű tehetségeit. Az egyre szaporodó közlekedési lehetőségek, az új kereskedelmi és ipari élet bizonyos értelemben mind munkásai a készülő nemzeti egységnek. És hogy ez a fejlődés nem tudott egy szerves magyar ideológiába s egységes történelmi célok meglátásába összegződni: annak legfőképpen a mindenkori kormánypolitika volt az oka. A politika volt az új élet felé küzdő magyarság achillesi sarka. Mindazt a győzelmet, melyet íróiban, szellemi alkotásaiban aratott: elvesztette politikusaiban.

 

Mikor a német uralmi harc bukásával az önállóság valósággal ránk zuhant: a még ellenségeinktől is csupán nekünk, magyaroknak hagyott maradékországban a nemzetté fejlődést gyors iramban meg lehetett volna valósítani. Mintegy kárpótlás gyanánt: e tragikus történelmi perc valóban felénk nyújtotta megmaradásunk, megújhodásunk ez elengedhetetlen folyamatának minden feltételét. Külső hatalom nem gátolhatta ezt a folyamatot, hisz Németország belső zavaraival, nagy ingásaival és akkori nemzetközi helyzetével nem lett volna képes komoly gátat jelenteni. Azok, a nagy részben idegen kitermelő osztályok, melyeknek zsákmányvesztést jelentett volna a magyarság nagy tömegeinek érvényesülése: az összeomlás és a két hamis forradalom jelenségeitől tehetetlenné rémítve lapultak. Az átalakulás esetleges gazdasági megrázkódtatása sem ijeszthetett, hiszen nem volt minek rázkódnia: gazdasági életünk romokban hevert. És ami legfőbb dolog, és aminek élő tanúja voltam, hiszen az akkor szétsugárzó Elsodort Falu egészen kivételes helyet biztosított nekem a jelenségek áttekintésére: a maradék ország tömegeit olyan egységessé kovácsolták a két idegen lelkű forradalom ütései s a nagy történelmi tragédia hangulata, olyan egyetemes egységben, oly nagy belső mozdulással és áhítatos felajánlkozással jelentkeztek a magyar vezetés, a magyar nemzet-építés számára, hogy rövid évek alatt – még akkori súlyos helyzetünkben is – századok mulasztását pótolhattuk volna. Ha akkor a magyarság a saját kezébe veszi sorsa irányítását, országa építését, ha a megmaradt magyar földet a magyar parasztság fejlődésének alapjává teszi, ha egy minden folyamatában és szabadságában intézményesen biztosított széles vonalú demokráciával a parasztság és munkásság arravaló gyermekeit egy egységesebb és egészségesebb középosztállyá neveli, ha egy, a munka jogaira épített új jogrenddel a magyar öntudat, a magyar szolidaritás egységébe hí minden életérdeket s egy hatalmas és minden elemében népi kulturális politikával a fejlődés gazdag lehetőségét adja meg a Nemzet minden tagjának: a csonka országot a magyar életharc oly hatalmas bázisává, a magyar Nemzet további fejlődésének oly gazdag erőforrásává tette volna, hogy minden remény reális politika lenne.

 

Nem ez történt. Nem történhetett. Az előző kor politikai bűnei most hullafoltosodtak a felszínre. Ehhez a legtermészetesebb életmozdulathoz: nem volt magyar látás, magyar gondolat, magyar szerv, magyar öntudat, magyar ideológia, magyar történelmi program. A két „nagy magyar” Tisza már csírájában megölte, eltaposta minden ilyen kifejlődését.

 

Ehelyett: az összeomlást követő húsz év alatt a tehetségtelenség, a tudatlanság, a lelkiismeretlenség, a gyávaság, a kalandorszellem, az uralomra jutott idegenség: egy meddő, kártékony, öngyilkos és minden mozdulásában idegen, ránk halálos veszélyt jelentő imperiálizmus célját szolgáló irredentapolitika kergeségével feladta a magyar nemzetté nevelés múltban megszerzett minden eredményét, lehetőségét és irányító elvét.

 

És az ellenségeinktől, Trianontól is csak nekünk, magyaroknak hagyott országot egy megelégíthetetlen idegen étvágy számára korlátlan ígéretté tette. Valóban, megdöbbenve kérdezhetjük: vajon ez az utolsó húsz év történelem volt; vagy pedig az idegen imperiálizmus érdekei szolgálatában ledöfött magyarság ellen tervszerűen szervezett orgyilkosság bűnőügyi krónikája?

 

 

B.

 

 

Azt állítottuk, hogy az Állam és a Nemzet egymástól elválaszthatatlan fogalmak, hogy egyik sem lehet a másik nélkül. De meg kell gondolni, hogy az Állam is, mint minden élő történelmi szervezet: nem egy egyszerre kész valami, mely aztán a maga mozdulatlan azonosságában él tovább beláthatatlan időkig. Az Állam is folytonos levésben van: millió és millió tényező folytonos alakításában s az a meghatározás, melyet róla adtam, mintegy az ideális képlet, melyhez – esetleg gyakori visszaesésekkel – örökké közeledik, de melyet abszolút teljességben soha el nem ér. Különben is: az élő szervezetek sohasem férnek be egy logikai meghatározás kereteibe.

 

Ugyanilyen örök levésben állandó teljesebb önmagává fejlődésben van a Nemzet: az állam polgárainak legegyetemesebb lelki és életérdek egysége. Ez az egység az idők folyamán nemcsak azért volt hiányos és nehézségekkel megteremthető, mert az állam alattvalói különböző fajú, egymással össze nem függő, vagy ellentétes érdekű néptömegek voltak. A rendiség s az osztálytagozottság néha még halálosabb veszélyű gátlói voltak a nemzeti fejlődésnek. De alapelv gyanánt mondhatjuk ki: hogy modern Állam nincs Nemzet nélkül és hogy a modern Állam mindig egy Nemzet legegyetemesebb hatalmi szerve, történelmi életformája.

 

Téves látás mondhatja e tétel megcáfolásának az olyan államot: amilyen az Északamerikai Egyesült Államok. Minden különbség, ami az olyan nemzeti Állam közt van, mint Franciaország és az Egyesült Államok: az, hogy az egyikben a Nemzetté összeforrás a messzi múltban történt meg, a másikban pedig az újabb korban, mintegy a szemünk előtt ment és megy végbe. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államokban, bármily államokból is tevődtek össze s bármily sokféle népelem lakja: ma van egy lelki érdekegység, mely éppúgy Nemzetet jelent, mint Franciaországban. És ez a nemzeti egység állandóan erősebb és egyetemesebben összefoglaló. Igy van, mint kialakult történelmi lelki egység Svájcban is egy svájci nácionálizmus, mely Nemzetbe foglalja össze Svájc különböző népeit.

 

Minden látásunkkal tagadjuk a mai felzavart napok politikai analfabétizmusának azt a gyilkos célokból rögtönzött tételét, hogy egy Államban több Nemzet lehet. Egy Nemzet egy külön egész, egy sajátos élő szervezet, egyéniség, mely a maga életét éli saját szervi törvényei és saját szerves céljai szerint. Az Állam ennek az egyéniségnek a megtartó, védő, fejlesztő hatalmi szerve, melyet ez az egyéniség a maga szervi szükségei és törvényei szerint terem meg. Amint két vagy több emberi test nem élhet mutyiban egyetlen fej idegparancsai, vagy egyetlen szív vérszabályozása szerint, annyira, hogy még az irodalmi társaságok tagjainak is külön-külön fejük van: úgy egy népsokaság csak akkor tekinthető Nemzetnek: ha csupán saját élettörvényei, csupán saját életérdekei: saját egyénisége szerint való önálló, független, teljes szuverenitású államisága van. Viszont: mihelyt a modern Állam több Nemzetet erőszakol uralmába: beteg Államot és beteg Nemzeteket jelent. Kiáltó példa rá az Osztrák-Magyar Monarchia, melynek szétgurulása a természet minden törvényének parancsa szerint volt.

 

A lényeget látó szem előtt nem mond ennek a tételnek ellent az olyan példa sem, mint az angol világbirodalom, vagy a francia, az olasz birodalom. Ezeknél a birodalmaknál az anyaországra teljességében áll az, amit az Államról és a Nemzetről mondtunk. De a gyarmatok, dominiumok, mandátumos területek stb. nem jelentenek úgy Angol-, Francia-, vagy Olaszországot: mint az anyaországok teste bármily szép és hatalmas is cím egyesíti őket. Az Állam és Nemzet térbeli kifejezője, a földalapja, országa: az a terület: melyen az állam és nemzet keletkezésének, állammá és nemzetté fejlődésének történelmi életét megélte, ha ez a terület az idők folyamán kisebb-nagyobb változásokon ment is át. Ez a föld nemcsak fizikum: pszichikum is, mely az egész nemzet lelki arcában, az állam és az egész történelmi élet milyenségében kifejezésre jut. A gyarmatok, dominiumok stb. nem olyan viszonyban vannak az anyaországgal, mint az egyes országrészek, vidékek, tájak ezzel az országgal: hanem mint birtokok, vagy hosszú bérletek a birtokossal szemben. És ezeknek a területeknek népei modern értelemben Nemzeteknek nemigen mondhatók. És amilyen arányban megindul egyikben másikban a Nemzettéfejlődés folyamata: olyan arányban lépnek fel bennük a centrifugális törekvések a birtokos állammal szemben. A dominiumok már a Nemzetekké fejlődés erős folyamatában levő külön Államok, melyek már csak a közös érdekek szövetségében vannak az Anyaországgal.

 

A federáció elnevezés alatt igen különböző jelenségek történhetnek. Lehet, hogy két vagy több független nemzet önálló államisággal lép bizonyos történelmi szükségben határozott céllal és tartalommal az együttműködés bizonyos formájába, megtartva teljes szuverénitásukat. Ez az eset nem különbözik sokban a modern államok szövetséges viszonyától, entente-jaitól. Lehet, hogy több Állam lép szorosabb történelmi együttműködésbe, szövetkezésbe, egy mindenekfölött álló új államhatalmat, új szuverénitást létesítve maguk fölé. Ebben az esetben megtörténhetik, hogy a legerősebb Nemzet, a legéletképesebb Állam köztük természetes nehézkedéssel vezető állammá lesz s a maga egyéniségében, a maga élettörvényei és életérdekei szerinti történelmi alkotásba tudja beszervezni mindenik életét. Igy a többi tag-Állam, tag-Nemzet jelentősége, történelmi egyénisége folyton csökken a végső eltűnéséig. Lehet, hogy az új Szuverénitás, a mindenik Állam fölött álló egyetemes Állam annyira az összes nemzetek tényezőiből tevődik, hogy ennek az egyetemes Államnak történelmi formálása, kulturális építése, már nem lesz egyik Nemzet egyéniségének sem a kifejezője, hanem valami új valami, mely az összes elemek racionális és irracionális hatásaiból s az új idők formálásából tevődik össze. Ez megint az egyes nemzeti egyéniségek fokozatos elhalványulását, kultúrák és nyelvek halálát jelenti. Lehet, hogy egy Nagyhatalom brutális imperiálizmusa átmenet gyanánt kisebb Nemezeteket, Államokat kényszerít federációba önmagával. Ennek az esetnek csak kétféle eredménye lehet. Vagy felszabadítják magukat a legelső történelmi alkalommal ezek a kis Nemzetek e halálos „történelmi együttműködésből”. Vagy: a kizsákmányoltatás, megaláztatás, szenvedés végtelen sorozata után szégyenteljes halállal tűnnek el a derék szövetséges gyomrában.

 

Itt feltehetjük a kérdést: Lehetséges volna-é Magyarországot federációs, szövetséges Állammá alakítani? Jelentene ez a magyarság számára életbiztosítékot, fejlődést, egyéni történelmi építésének gazdagabb lehetőségeket?

 

Erre a kérdésre később felelünk.

 

 

C.

 

 

Lehetséges-é a modern Államban faji politika? És ha lehetséges, milyen értelemben?

 

Húsz év óta az ostobaság, tudatlanság, kalandorakaratok és orgyilkos célok oly szemetes haláltáncát bokázzák nálunk e kérdés körül, hogy nem csoda, ha annyi jó szándékú, becsületes ember beleszédül ebbe az őrült forgatagba.

 

Mindenekelőtt a leglelkiismeretlenebb csalásokat követték el a faj fogalmi használatával. E szót hol természetrajzi, hol történelmi értelmében használták. Igen sokszor, legtöbbször: kortes alkalmakra, becstelen célú maszlagolásokra teljesen tetszőleges, a butaság és tudatlanság minden lényeges jegyét mutató értelmet adtak neki.

 

Mondták, hogy nincs magyar faj, mert a magyarság elkeveredett az ország többi fajával, sőt már a honfoglaláskor kevert vérű volt.

 

Mondták, hogy nincs egyáltalában faj az ötudvarú világ egyetlen tenyerén sem. Mert mindenki keveredett mindenkivel s a kevertek keveredtek a kevertebbekkel és így tovább. Most tehát csak Ember van és egy kongói néger megy egy európai svéd, egy fidzsi szigeti kannibál és egy berlini náci vezér olyan azonos képletek, mintha ugyanazt a matematikai képletet több példányban másolták volna le. E nézet vallóit általában természettudományos világnézetűeknek nevezik. Valószínűleg azért, mert ilyen komolyan veszik az átöröklés természeti törvényét.

 

Aztán egyszerű és nemes biztonsággal és inkább vallási alátámasztással, állították, hogy nincs faj, mert mindnyájan testvérek vagyunk. Ez az elmélet a leggyakorlatibb. Mert éppúgy használható gatyának és tósztnak, mint fajelméletnek.

 

Mondták, hogy a magyarság európai faj, igen szomszéd dörzsölődésű a németséggel. És csak úgy sós és ketyeg mókából került Ázsia felé, hogy Európába jusson.

 

Mondták, hogy mindenki, aki ezt mondja – hol ingyen, hol állásért, hol mandátumért stb. -: magyar vagyok: a magyar fajhoz tartozik. Mert ez igen töves tőmondat egyszerű, de lehetőleg hangos kimondása megteljesíti az illető vérében, izmaiban, idegeiben, formáiban, érzékeléseiben, szervi visszahatásaiban: test-lelke egész őserdejében a fiatlux-tól kezdve a mai vacsoráig tartó összes évezredek mindama folyamatát, melyeknek eredménye a magyar. Ez elmélet vallói általában akadémiai másodelnökök, vagy múzeumi antropológusok lesznek.

 

Mondták, hogy Magyarországon csak két faj van. Az egyik a zsidó faj, amelyik fajtalan faj és csupán destrukció okából és a keresztények pukkasztásáért van. A másik: a keresztény faj, mely magában foglalja az ország összes nemzsidó lakóját. Több jeles szociológus és antropológus szerint ugyan más lényeges jegyek szerint mégis csak több fajra lehetne osztályozni ezt a nagy tömeget. Például: fogkefét használó fajra, nadrágtartót viselő fajra, kedvezményes színházi jegyekhez jutó fajra stb. stb. De a Nemzeti Egység hívei s maga az a Nemzeti akarat, melyet egy, a moldvai hegyeken átmászott levántei Kajetánnak és Rebekának az unokája szült, amiért be is adta keresetét ama híres Angol Díj iránt: inkább az első tételt hajlandó elfogadni. Ezek szerint aztán a legfajabb magyar és a legmagyarabb faj: a hazai svábság név alá összegezett németség. Nemcsak azért, mert ők a legjobb keresztények és a jobbmagyarok, hanem az asszimiláció okából is. Ugyanis, ha a németségnek sikerül megennie a magyarságot, ez azt jelenti, hogy sok magyart ettek meg. Mármost: ha én egy deci borba öt csepp vizet töltök: az bor marad. De ha tíz liter vizet töltök bele: akkor már víz. Így van ez az élő szervezetek asszimilálásával is. Ha egy ember néha rendes adag disznóhúst eszik: ő asszimilálja emberré a disznót. De ha éjjel-nappal disznóhúst eszik: ő asszimilálódik disznóvá. Természetbúvárok különösen a politikusoknál figyeltek meg számos ilyen esetet. Így a lenyelt magyarság olyan magyar, sőt turáni állapotba fogja hozni a németeket, hogy hasuk közepére ki fog lógni az Emese Mutter köldökzsinórja. E tételt különben hívei hungárizmus-nak nevezik, és elméletüket konfetti útján terjesztik, mely módszer kétségtelenül forradalmas újítást jelent a hittérítések történetében. Ha meglátják egymást, valamelyik végtagjukat a levegőbe emelik és ezt kiáltják: ÉSZ! Tudniillik: ez erős szociális törekvésű irány hívei szerint előszöris belső hiányaikat kell minden alkalomból felemlegetni. Az új nyelvészeti iskola egyes képviselőinek az az állítása, mintha ez az elkiáltott szó egyszerűen vezérük üdvözlése volna*:a tudomány s a mindennapi logika szempontjából egyaránt tarthatatlan. Hogyan üdvözölnék Vezérüket azzal a szóval, mely éppen Vezérükkel szemben jelent a legkeserűbb szemrehányást?!

 

Viszont vannak lényegesen szigorúbb elméletek. Ezek szerint van magyar faj, van külön, érintetlen tisztasággal, úgy van, mint a kétszerkettő, van a legfinomabb mérleggel lemérhetően, mint a rádium. Megejtően hatásos az a biztonság, mellyel az egyes emberek faji hitelességét meg tudják állapítani. Ha valakinek a Nimród utáni családfájában egyetlenegy faji mésalliancet tudnak tetten érni: azt már legfennebb csak pártoló tagnak veszik be a magyar faj mellé. De az ilyent állandóan két turáni detektívvel figyeltetik, hogy az átöröklés valamely visszaütő rohamában nem végez-e kémszolgálatokat a longobárdok vagy más régi rokonok számára. Ezek sokszor együttbutulási séanceaikat ősvallásnak nevezik s főkóklerjeiket táltosoknak. Társaságukban igen előnyös ferde szemeket és kiálló pofacsontokat viselni, de ezek híján egy, az ülepre kötött puhítandó nyers húsdarab is megteszi. Ezek politikához, kenyérhez, álláshoz, földhöz csak pontosan lemért, hitelesített ősmagyart engednek. Az ország többi népeinek még a levegőből is legfennebb egy kis nitrogént szabad szívogatni. Okszigén csak a turáni tüdőknek jár ki. A magyarság hitelességét a vérből és a szumír-asszír írott cserepekből állapítják meg. Egyébként híven követik a hitlerizmus előírásait.

 

Ide kellett rögzítenem a hülyeségeknek és csalásoknak e kánaáni bőségét, mint az őrült és szemetes napok ujjlenyomatait. Minden bolondságot és ámítást az tesz lehetővé, hogy a faj szó természetrajzi értelmét összevétik, felcserélik, vagy egybe keverik a szó történelmi értelmével. Történelmi értelemben mellékes, hogy a faj egyetlen kimutatható elemből áll, vagy több faji elemnek az eredménye. Hiszen az az összeforrás, egységgé fejlődés a történelmileg nem ismert időkben ment végbe. A történelmi fajnak is bizonyos vérközösség a megindítója, az alapja s így testi jegyei is vannak. De a történelmi faj mégis főképpen pszihikum: lelki folyamatok azonossága, egy közösség egyedeiben, bár természetesen az azonos, vagy hasonló lelki folyamatok azonos, vagy hasonló szervezeti, fizikai adottságokat is jelentenek. Hogyan érzékeli be valaki a világ behatásait, test-lelke hogy hat vissza ezekre a hatásokra, milyen a test-lélek emlékező ereje, milyen belső törvények szerint milyen jelenségekben történnek gondolati, érzelmi, akarati folyamatai, testi-lelki adottságai, folyamatai milyen morális jelenségeket teremnek meg stb.: íme: ezeknek azonosságában, vagy hasonlóságában találjuk meg a faji összetartozásnak jegyeit. Ez az összetartozás, ez a lelki egység a külön egyéniség határozott erejével mutatja meg magát a faj egyedeinek mindenféle termésében, alkotásában. Annyira, hogy nemcsak a művészetek és az irodalom, a politika és a társadalmi élet, az ipar és kereskedelem: de még az úgynevezett ekzakt tudományok, még a matematika is mutatnak faji, nemzeti vonásokat. A közös fajiság testi, fizikai jegyei már sokkal bizonytalanabb értékűek. Ezt a bizonytalanságot nem csökkenti az, hogy az antropológia, az embertan tudománya, éppen úgy, mint Széchenyi Magyarországa még inkább: lesz. És hogy ez a tudomány igen sokszor és sok helyen még csak vállalkozó szellemű laikusok kezében van. És mert aránylag még kevesen űzik szakszerűen, teljes felkészültséggel: a tudományos ellenőrzés sem elégséges és nem mindig megbízható.

 

Természetes, hogy a fajról nem lehet matematikai képletet, logikai meghatározást adni. Mint semmiről sem, ami térben és időben történő élő élet. És az is természetes, hogy végére nem analizálható és alkotó elemei tejljes összességükben fel nem sorolhatók.

 

A faj jelentősége mint állampolitikai történelmi probléma elsősorban ebben a kérdésben jut kifejezésre: olyan Államban, ahol a Nemzetet több különböző vérű nép alkotja: lehet-é tiszta faji politika az Állam-birtokos faj állampolitikája? Az olyan szerencsés Államban, ahol a faj és a Nemzet azonos, ilyen probléma nem kísért.

 

Erre a kérdésre, melynek történelmi jelentőségét lekicsinyelni nem lehet: az egyik tábor rögtöni határozott, sőt indulatos nem-mel felel. A másik tábor éppoly rögtöni, indulatos és követelő igent kiált. Az előbbiek inkább baloldaliaknak, az utóbbiak inkább jobboldaliaknak mondják magukat. Bár ebben a kérdésben a kétféle megoszlás nem egészen fedi egymást.

 

Sokan megrögzött elfogultságnak gondolják azt, hogy állandóan olyan mély megvetéssel és egyenlő undorodással szólok a jobb- és a baloldaliságról egyaránt. Ennek a vádnak is az az oka, mint minden ellenem szegezett vádnak: hogy a vádolók nem a teljes horizontjában látják és vizsgálják az egyes jelenségeket. Mit jelent ez a jobb- és baloldaliság? Azt, hogy az illetők egy, az országot érintő egyetemes, vagy részletkérdésben nem a fizikai és pszihikai adottságok összes ismereteiből s a szóban forgó probléma elképzelhető minden hatásából alkotják meg az ítéletüket: hanem egy híg, tudományellenes, elemeiben ellentmondó piszkos frázeológia kényszere szerint, mely őket jobb- vagy baloldaliakká kötelezi. Végzetes kárára van ez bármely ország életének és erre nincs domborúbb példa, mint Hunaria-tragica, a tragikus Magyarország.

 

Ennél a kérdésnél világosan két tényezőt kell számba venni, hogy az adottságoknak megfelelő szerves történelmi fejlődést jelentő megoldást találhassunk. E két tényező:

 

1.Az ország mind teljesebb értelemben Nemzetté egységesítendő többféle elemből álló népessége.

 

2.Az a hatalmi erő, mely ezeket a különféleségeket az Állam egységében összetartja s őket az állami élet minden folyamatával, intézményével, jogrendjével mindinkább Nemzetté neveli. Vagyis: az Államalapító, az Állambirtokos faj.

 

Az első tényező szerves életérdekeit tekintve: lehetetlen, hogy egy egészséges modern Államban akár a fajiság, akár az osztályhoz tartozás szempontjából különböző rendű polgárok legyenek, akik számára már a születés az érvényesülés több vagy kevesebb feltételét jelenti áthághatatlan paranccsal. Lehetetlen, hogy az Állam polgárainak bizonyos rétegét, bármily szempontból, külön részlet-intézkedéssel elkerteljük a polgárság egyetemétől s neki több vagy kevesebb jogokat, az érvényesülés több vagy kevesebb feltételét adjuk. Az Állam modern fejlődése nem az, hogy a Nemzet fejlődő egységét ilyen elkertelésekkel, részletintézkedésekkel, kedvező vagy kedvezőtlen kiváltságokkal megint a régi, szerves nemzeti egységet nem jelentő, csak uralmi erővel egybetartott Államtömegekre törje. Ellenkezőleg: minden kiváltságot, minden kivételt, legyen az öröklött, vagy más szempontú, akár birtoklásban, rangban, címben, vagy bármiben fejeződik ki: el kell gyökerestől törölnie a Nemzetté fejlődés útjából. A modern Nemzet egyetlen egységes élő szervezet, melynek szabad vérkeringését, életfolyamatait: egészségét nem szabad a szervezet egységesen áradó életébe vitt gátakkal, akadályokkal, külön szigetelésekkel megrontani. Különben is lehet-é így hívni egy egységbe valakit: - Gyere be, testvér, az én történelmi mutyimba. Én leszek a numero első, te leszel a numero utolsó. Te vetsz, én aratok. Te ülteted, gondozod a szőlőt, én szüretelek. Te csinálod a kenyeret, én megeszem. Te véredet adod a haza védelmére, én holdak ezreit, palotát és Rolls-Royceot veszek a hadi nyereségből. Te szolgálsz nekem és építed az én sorsomat. Én uralkodom rajtad és irányítom a te sorsodat a magam érdekei szerint. - Nem éppen a magyarságnak élethalálos érdeke minden erővel, minden eszközzel küzdenie az ilyen „történelmi egység” ellen?

 

A másik tényező minden igazi, szerves érdeke egyszersmind az ország, a Nemzet egyetemes érdeke. Kétségtelen, hogy egy ilyen roppant sokféleséget csak egy hatalmas egyéniség: egy pszichéjében, alkotásaiban, akarataiban és céljaiban egységes erő tarthat össze. Enélkül az egész anarchikus, értelmetlen mozaik-darabokra törne szét s e darabok előbb-utóbb valamely természetes vonzás vagy erőszak uralmába ragadtatnának. Ez a hatalomegyéniség, ez az egységes erő: az Állam-alapító, az Állam-birtokos faj. E fajnak lelki adottságai, nyelve, kultúrája, szerves történelmi céljai adják meg: beleépítve a földrajzi helyzet, az éghajlat s a többi hazai népek adottságaiba: azt az egyéni egységet, melyet Nemzetnek nevezünk s melyben egy önálló, független történelmi műhely sajátos arcú történelmi élete jut olyan kifejezésre: mely a tudatos alkotás és az ösztönös termés, a tervszerű szervezettség és a természeti bőség legcsodálatosabb emberi eredménye. Ez az eredmény az Államok, a Nemzetek egységének nagy és nélkülözhetetlen jelentősége az emberiség folytonos életépítésében s ezért ezt az egységet semmi humanitárius frázeológiával, semmi lekszikonok közt kiagyalt emberi jogokkal nem lehet és nem szabad értelmetlen zsivajú anarchiává felbontani.

 

Az államalkotó, állambirtokos faj (nép) tehát az életösztön parancsával s történelmi hivatásával egyaránt köteles a maga összefoglaló, egységet formáló hatalmi helyzetét a fizikai és pszihikai szuggesztió minden eszközével az élet minden terén állandóvá biztosítani. Tehát állandóan ügyelnie kell, hogy az ország életének irányítását s az élet mindennapi lebonyolítását minden téren olyan arányban tartsa a saját kezében saját egyedei által, hogy ez az arány e hatalmi helyzet teljes biztosítéka legyen. Azután a nemzetnevelés, a lélekformálás szerveit: az Egyházakat, az iskolákat, a szellemi élet rendszerezett folyamatait, a hadsereget, a bürokrácia és adminisztráció lelki mehánizmusát, az igazságszolgáltatás döntő szempontjait, a gazdasági élet egész szerkezetét úgy kell megszerveznie: hogy ezek működésének minden mozzanata természetes, mintegy öszönösítő erővel eredményezze ezt az egységbe fejlődést, azt a lelki formát, mely a Nemzet mind teljesebb, mind szervesebb megépülését jelenti.

 

Ennek az egységnek négy olyan feltétele van, melyet semmi frázeológiával nem lehet elalkudni, mert az emberi lélek mehánizmusának alapfeltételeit jelenti: a nyelv, a kultúra, a hadsereg egysége és a polgári egyenlőség.

 

Elengedhetetlen törekvése és követelménye minden modern Államnak, hogy bármily vérű polgárai saját anyanyelvük mellett az állambirtokos, az államalapító faj nyelvét is anyanyelvi könnyedséggel beszéljék. Egységet nem lehet nyelvi Bábellel teremteni s a közélet bármily jellegű terén csak az államnyelv használható. Hiszen egy nyelv nemcsak egy külső, fizikailag megvalósuló eszköz az emberi érintkezés lebonyolítására. A nyelv a lelki fejlődés legbelső formálója, maga a szavakba gyűlő lélek, az emberi lélekké élt világ. A nyelv énünk határozott domborúsága: ami a szavakon és mondatokon túl van, csupa alaktalan homály. A nyelv már a gondolkodás módja is, az akarat megújuló folyamatai s a fájdalom és öröm, a szeretet és gyűlölet mély rezervoárja, a nyelv maga az emberi lélekké összehangzó világ, maga az ember. Szerves, mély, az utódokban átörökítő erővel formáló egység el sem képzelhető olyan tömegekben, melyek nem tudnak egy nyelvben közösek lenni. A nyelv azonkívül a Nemzet életének legfelsőbb összegzése, az a lelki valóság, melyben megmutatódik a Nemzet minden élete, idő- és térbeli szolidaritásának, történelmi egyéniségének legfőbb kifejezője, öntudatának, szervi erejének folyton kihangzó nagy biztatása: - Voltunk, vagyunk, leszünk! - A modern történet-pszihológiai vizsgálat csak elmélyíti, millió éltető gyökeréhez mutatja Széchenyi híres mondatát.

 

És a nyelv a kultúra időben és térben legegyetemesebb kifejezője. Ami benne van a kőben és a színekben, ami történelem, vagy a mindennapi élet milliárd rezdülete, az akarat és gondolat minden munkája, az egyén és a közösség minden arca, az emberen át történelemmé zúduló egyetemes élet minden rezdületét megmutató örök film: a nyelv. És nincs Nemzet, nem lehet mély lelki egység ott, ahol a Nemzet egyeteme a gyermekkor és a kezdő ifjúság éveiben nem részesül egy közös kultúra mély formálásában. Hiszen a kultúra nemcsak ismeretanyag, képzetraktár, hanem: a beérzékelési, látási, érzelmi, akarati folyamatoknak legmélyebb meghatározója. Nemrég a magyar közéletben a halál-igézet szótárát egy idegen csirkefogó ezzel a mondattal merte – és büntetlenül merte – gyarapítani: - Az iskola nem tesz magyarrá. Képtelenül arcátlan hazugság, melyet csak a végső döfésre leső idegen orgyilkos dühe tesz érthetővé, Európa nemzeteinek feltámadt életakarata, felébredt öntudata e vakmerő állítás egyetlen roppant cáfolatává tette a legújabb kor történetét. A gyermekkor, a kezdő ifjúság döntő befogadású éveiben az iskola, bármily hibái legyenek is, a fejlődés bármily kezdetleges fokán van is: az egész életre ható szuggesztió, a lelki folyamatok keletkezési, megnyilatkozási mikéntjének döntő meghatározója, a fejlődő én legkövetkezményesebb formálója. Én, aki mégsem vagyok a legegyszerűbb emberi képlet s aki átéltem az emberi kultúra minden arcát: most 59-ik évemben, ma és minden nap száz és száz tényemben észreveszem: hogy a kolozsvári református Kolégyom rég elfeküdt egyszerű öreg tanárai mozdítanak, kiknek arányait egybefoglaló templommá, örök családi tűzhellyé építették az életkarat, a szeretet, az alkotó hit megtartó hagyományai. Érzem, hogy a kolozsvári református Kolégyom lelke mozdul bennem, hogy akaratom, élethitem és síron túlrontó szeretetem hősi indulásai meg nem fogyatkozott bőséggel a századok e mély forrásából buzognak elő. És ez nem jelent elhatároltságot s a látás vakfalú szűk horizontját. Ellenkezőleg: ez látásom ösztönös korláttalansága, emberségem, egybeölelő egyetemessége, magyarságom lebírhatatlan hősi életakarata.

 

Irtózatos volna az s a magyar halál tervszerű megszervezése: ha valaha a magyar Állam bármily géprészecskéjénél, a magyar élet bármely pontján, kicsiny vagy nagyobb jelentőségűn: olyan emberek állhatnának: akik nem mentek át a magyar kultúra, a magyar iskola egységbe formáló nevelésén.

 

Kell-e magyaráznom: hogy a nemzeti hadsereg csak egyetlen életakarat, azonos nemzeti érzés és azonos történelmi célok kifejezője lehet. A hadseregnek esetleges honvédelmi kötelességén kívül van egy mélyebbre ható, túlélőbb feladata. A hadsereg a nemzeti szolidaritás: a nemzeti nyelv, nemzeti kultúra, a szerves nemzeti demokrácia legegyetemesebb megszervezője, nevelője.

 

A történelmi élet szempontjából ez az igazi: Egyetem: a Nemzet minden egyedét, minden rétegét, a nemzeti műveltség és szociális tagozottság minden elemét egybefoglaló egyetemes iskola. Kérdés, hogy ezen a legegyetemesebb nevelésen nem kellene átmennie tényleg a Nemzet minden férfiegyedének, tehát: az úgynevezett nem-alkalmasoknak is?

 

És a mai kificamodott napok beteg rikácsolásai dacára, sőt: ezeknek élesebb megmutatása mellett: Nemzet csak a teljes polgári egyenlőség mellett lehet. Ez nem elméletileg kiagyalt követelmény, ez az emberi történelem természetes gravitációja, az élet dogmája, mely az emberi szervezet alaptörvényeiben, az ember lelki mehánizmusában van megírva.

 

Mióta nálunk titkos összebújások, a tébolydai felügyelet gondatlansága, lejárt börtönbüntetések s a törvényen kívüli emberkloákák küldik a prófétákat és „egyetlen fejeket” a politikai megváltások zászlótartóivá: nincs olyan őrült butaság, olyan cinikus gazság, mely politikai hiszekeggyé ne szabadulhatna a történelemmé lázadó baromarcú emberfalkák kátéiban. És természetes, hogy a tudatlanság és gyilkos cinkosság e zabolátlan gengszterei zsákmánylehetőségeiket, bandahatalmukat a tudás, a tehetség, a gondolat megkötözésével, az életverseny becsületes emberi feltételeinek elgátlásával akarják jogrenddé biztosítani. Azok, akik a magyar paraszt irtózatos szenvedését azzal az orcátlan cinizmussal akarják isteni renddé végzetesíteni, hogy: hiszen ez mindig így volt, a parasztnak a hetvenedik nagyapját is törte a nyomorúság nyavalyája. Akik a magyarságot élete minden gyökerében megtámadó szociális egyenlőtlenségeket azzal az embertelen gúnnyal merik világrenddé filozófálni, hogy az egyenlőtlenség a természet belső kényszere és még senkisem látott olyan poloskát, mely pont akkora volna, mint valamelyik kollégája. Azok, akik minden egyéb kizsákmányolsát, minden jogtalan előnyt s a múlt minden túlélő zsákmánylehetőségét az antijúdaizmus vak tébollyá fokozott szenvedélyével igyekeznek átmenteni a jövőbe: természetesen külön korlátozásokkal, beteg kivételezésekkel, részletmegoldásokkal, korcs rendiséggel vagy a kisebbségek lelkiismeretlen vérszemesítésével igyekeznek külön beteg mozaikdarabokra törni a Nemzet élő és termő egységét, hogy így az aláaknázott Állam és őrült falkákra zilált Nemzet ne tudjon ellenállani zsivány összefogásuk uralmának. E vad csordák analfabétái és tökkelütöttjei a politikához szabadult bandita fölényes mosolyával minősítik a múlt lejárt gondolatának a polgári egyenlőséget, amint aláaknázták, lejáratták a múlt minden elért nagy történelmi eredményét s a gyilkos merésű zsákmányösszefogást s az eltipró paták számát tették a történelemirányítás egyetlen jogcímévé. Pedig az egyetemes polgári egyenlőség a Nemzet szervezetének alaptörvénye, egészségének, fejlődésének, megmaradásának elengedhetetlen feltétele.

 

Őrült svihákság a múlt ál-liberálizmusának pusztításait érvnek hozni fel a polgári egyenlőség elve ellen. Mikor ez az ál-liberálizmus éppen azért volt politikai bűn és történelmi csalás: mert voltaképen csak zsákmány-mandátumok osztogatása volt egyes rétegek számára s nem liberálizmus. És az a jogrend, melyet eges mondataiért és jelszavaiért liberálizmusnak neveztek: nem szervezte meg a liberálizmus egyetemes feltételeit és semmiképpen sem biztosította a liberálizmus védelmét. Ha az életversenyt abban az elvben tesszük szabaddá, hogy mindenki úgy bírja, ahogy marja: megöljük a liberálizmus a polgári egyenlőség minden lehetőségét, megöljük a szabadságot. A polgári egyenlőség csak a nemzeti élet egyetemes rendszerének, az intézmények összességének lehet eredménye. Az nem politikai egyenlőség, ha minden polgárnak egyenlően van szavazata. A politikai egyenlőségnek két feltétele van: 1. Az, hogy a nemzeti élet egész rendszere és minden intézménye mindennapi ránevelést jelentsen a polgárság egyetemének arra, hogy szerves politikai véleménye lehessen: olyan véleménye, mely a saját és munkaköre érdekei felismerésén s önmaga és e munkaközösség egészséges, termékeny viszonyának meglátásán alapul az Államhoz és a Nemzethez. 2. Intézményes lehetetlenné tétele mindama fizikai vagy pszihikai tényezőknek, melyek őt e véleméyn megalakulásában, vagy annak szavazati megnyilvánításában elgátolnák. Az nem szociális egyenlőség, ha az elvont elv kimondja, hogy az ország bármily polgárának a maga vagy gyermekei személyében joga van bármily fejlődésre, bármily élethely elnyerésére. Szociális egyenlőség az, ha az Állam egész életrendszere, minden intézménye, jogrendje, gazdasági és kulturális berendezkedése bármily polgárnak megadják a feltételeket, a lehetőséget arra, hogy magát vagy gyermekeit a képességeiknek megfelelő fejlődéshez juttassa és megkapja azt a helyet, melyet ez a fejlődési fok megérdemel. Az nem az életverseny egyenlősége, ha kimondjuk, hogy minden polgárnak joga van úgy érvényesülni és boldogulni, ahogy tud és akar a maga ereje szerint. Az életverseny egyenlősége az: ha az Állam egész életrendszere, jogrendje, minden intézménye odahat, hogy a versenyben senkise használhasson olyan fizikai vagy pszihikai eszközöket, olyan szolidaritások igénybevételét, melyek a verseny egyenlőségét a többiek kárára megsemmisítik, sőt: másokat kiszorítanak velük a versenyből. A törvényelőtti egyenlőség nem az, ha egy paragrafus szerint a törvény előtt mindenki egyenlő. A törvényelőtti egyenlőség az: ha a jogvédelem és igazságszolgáltatás ellenőrzése, a törvényes igazságkeresés lehetősége olyan intézményekben van biztosítva, melyek az ország bármily műveltségű, bármily anyagi helyzetű, bármily szociális helyzetű polgára számára a védelem és elbírálás egyenlő feltételeit jelentik.

 

Tehát: a mult liberálizmusa és úgynevezett egyenlősége nem azért voltak pusztító hatásúak, mert volt liberálizmus és egyenlőség. Hanem: mert egy hazug, csupán szó-liberálizmus és szó-egyenlőség leplezte a „szabad” verseny fejlődő zsarnokságait s a valóságos viszonyok, az életfeltételek rettentő egyenlőtlenségeit. A mai diktatúra-megszállottságoknak, melyek korunk legegyetemesebb átmeneti fertőzését jelentik: éppen az a gyökérhibájuk: hogy az ál-liberálizmus és ál-egyenlőség betegségeit ép e betegségek által megteremtett zsarnokságokkal akarják meggyógyítani. Pedig a modern államoknak legfőbb életfeladata éppen megvalósítani azt a szerves, intézményesen biztosított liberálizmust és polgári egyenlőséget, mely többé nem bizonyos rétegek zsákmányszerző cinkossága: hanem a nemzeti munka egyetemes tömege életmegszervezésének, életvédelmének, termésbiztosításának hatalmas történelmi ténye lesz. Ki merem mondani: a modern Állam, a modern Nemzet fejlődése, ereje, egysége olyan arányban hatalmasodik, amilyen arányban polgári egyenlősége az egész Nemzet életvalóságává épül s amilyen arányban a jogrend biztosítékot, védelmet jelent ennek az egyenlőségnek.

 

A múlt bűneit, gátjait, igazságtalanságait, beteg eredményeit nem lehet részmegoldásokkal, ad hoc ötletekkel, kivételezésekkel, a nemzeti test valamely darabjának beteg izolálásával felszámolni. Az ilyen megoldások még több betegségre, szervi ellentétre, kártékony elkülönödésekre vezetnek, melyek szétrontják a nemzeti szervezet egységét. Élő példa rá a főiskolai numerus clausus, mely a magyarság fejlődését akarta védeni csak csupán a zsidó hódítás ellen. És eredménye az, hogy a leendő középosztály képtelen rohamban idegen utánpótlásból tevődik össze s a magyarság nagyobb arányban szorul ki az élet lehetőségeiből, mint valaha. Ha valamely Nemzetben bizonyos faj, bizonyos felekezet vagy társadalmi osztály a szolidaritás meg nem engedett eszközeivel elnyomó hatalomra s igazságtalan részesedésre tett szert a nemzeti jövedelemből: ott az egész jogrend, az egész történelmi életrendszer, az egész szociális berendezkedés beteg, mert ezek a visszaélések csak az egyetemes viszonyok egészségtelen összehatásából jöhettek létre. Ilyenkor tehát egy részlettartozás valamely faj, felekezet vagy osztály címére nem jelent megújhodást, nem jelent szerves történelmi gyógyítást. Ellenkezőleg: a többi betegségek annál veszettebb iramban pusztíthatnak, hiszen elvesztették egyik hatalmas versenytársukat. Ha a zsidóság gazdasági elnyomást és kizsákmányolást jelent: nem a zsidóság, ha a németség kiszorítást jelent az élet minden teréről: nem a németség ellen kell külön, kivételes intézkedéseket, szenvedély-törvényeket hozni. Az Állam- és Nemzet-élet egyetemes rendszerét, a jogrendet, az intézményeket kell felcserélni egy olyan új, egyetemes életrendszerrel, jogrenddel, egységes gondolatú új intézmények sorával, melyek lehetetlenné tesznek minden kizsákmányolást, minden gazdasági elnyomást, minden idegen hódítást. A leszorított magyarság egyenlősítését, szükségszerű új honfoglalását, államalkotó jogai visszaszerzését is nem numerus claususok, nem ad hoc részletmegoldások sorozatával: hanem egy új, minden szabadságában, minden egyenlőségében intézményesen biztosított demokrácia megépítésével fogjuk elérni, mely a magyarság nagy tömegeit fogja az életharc eleven tényezőivé mozgósítani.

 

E fejezet élén ez a kérdés állott: milyen politikát folytasson az az Állam, melyben az állambirtokos népen kívül más vérű néprétegek is vannak: Faji vagy nemzeti politikát? A modern Állam erre csak egyetlen egészséges, emberi és a lelki élet alaptörvényeire alapított feleletet adhat. Nemzeti politikát a teljes polgári egyenlőség alapján. De ezt a nemzeti politikát az állambirtokos nép csakis saját hatalmi helyzetével, szociális igazságtételével, kultúrája erejével valósíthatja meg nyelve, kultúrája, szerves történelmi céljai egységében.

 

 

D.

 

 

Milyen természeti viszonyban van az Állam, a Nemzet az ország földjével?

 

Az Állam két nagy realitása: az emberi közösség: a Nemzet, és a föld. Az a terület, melyet az államalkotó nép a századok mélyén elfoglalt s történelmi élete folyamán saját országává biztosított. Minél gazdagabb termésbe hozni e két valóságot a gazdasági, szociális és kulturális élet állandó szervezésével és felügyeletével és minél több védelmet biztosítani nekik: ez az Állam legfőbb célja.

 

Fennebb említettük, hogy az ország teste, a föld nemcsak fizikai, hanem lelki valóság is. Földrajzi sajátságaival, éghajlatával meghatározza a Nemzet gazdasági fejlődését és egyéni arcot ad ennek a fejlődésnek. Szerencsés az az ország, ahol a földrajzi helyzet mintegy természeti kényszert jelent a nemzeti egység megalakulására. Ebből a szempontból a régi, intéger Magyarország területi adottsága kivételesen előnyös volt.

 

A föld azzal a formáló erővel, mellyel a földrajzi viszonyok és a gazdasági termelés módjai meghatározzák az emberi s így a nemzeti lélek megalakulását: kifejezésre talál a nemzet egész történelmi életében. És mint meghatározó: az élet és lélek millió folyamatában jelenlévő tényező ott van a nemzeti kultúra minden vonásában.

 

Az ország területének, földjének viszonyát az Államhoz megmutatja a múlt ama ténye, hogy eredetileg minden föld a Koronáé volt. Minden magán-földbirtok forrása a királyi ajándékozás volt valami a Koronának, az országnak tett szolgálatért. Hogy ez az ajándékozás lényegében inkább átörökölhető bérlet volt, mellyel honvédelmi s esetleg egyéb szolgáltatmányok jártak, mutatja az, hogy hűtlenség esetén a föld visszaszállott a Koronára.

 

A modern Állam viszonyát a földhöz, az ország területéhez így lehet kifejezni:

 

Minden föld, az ország egész teste sub specie aeternitatis az Állam, a Nemzet tulajdona. Minden magánbirtoknak nevezett földbirtok csak átörökölhető tartós bérlet a hűség és a nemzeti érdekek feltétele mellett.

 

Ennek a viszonynak állandó, élesvonalú látása igen fontos és következményei ott vannak a nemzeti élet minden tényében. És valóban: az Államok, a Nemzetek történelmének, fejlődésének minden tényéből e viszony ilyen meghatározását olvashatjuk ki.

 

A honfoglalás tényében a közösség vette birtokába a földet, melynek kifejezője, szimbóluma és legfőbb hatalmi szerve a fejedelem (vezér, király, Korona, stb.) volt. Egy sokszázados, ezer évnél is régebbi földszerzést nem lehet perújítással a történelem ítélete elé vinni. Először is: mert azokban a korokban ez volt az országszerzés, a honszerzés egyetlen formája. Tehát: ezeket a honszerzéseket nem lehet a mai kor jogi frázeológiájába beszorítani. A modern történelmi élet csak abban az esetben fogadhatna el egy ilyen perújítási követelést, ha kész volna visszaállítani egész Európa ezer vagy ezerötszáz év előtti területviszonyait. Minden ilyen perújítás a zsákmányoló erő halálosan véres mókája, hogy a jog frázeológiájába takarja rablása tényét.

 

Különben is: ezek az országszerzések vagy előbbi birodalmak szétdülő részeiből, vagy olyyan területen történtek, melyeknek egységes történelmi képletük, történelmi értelmük nem volt. Ez az eset áll a magyar honszerzésre is. A történelmi Magyarországnak egységet, történelmi értelmet mi adtunk, mi tettük egy sajátos arcú külön történelmi műhellyé. Ez az ország azelőtt csak földterületek egymásmellettisége volt. Mi tettük országgá: ez az ország a magyar vér, a magyar munka, a magyar szenvedés, a magyar gondolat eredménye.

 

Az ország tehát ép olyan fizikai és pszihikai, ép oly történelmi és egyéni egység, mint a Nemzet. Egyetlen, oszthatatlan földbirtok: az Állam, a Nemzet örök birtoka és rész szerint el nem birtokolható. Történelmi értelemben Sopron megye földje csak annyiban a sopronmegyeieké, mint Csanád, vagy bármely más megye földje és ezt el lehet az ország bármely részére mondani. Mert történelmi értelemben a sopronmegyeiek csak mint a magyar Nemzet szerves része tekinthetik országrészüknek Soporon megye földjét. Viszont ilyen minőségben saját országrészüknek Sopron megye földjét. Viszont ilyen minőségben saját országrészüknek tekinthetik az ország bármely részét. Mert az ország részenként nem birtokolható sem egyes egyedek, sem az ottlakó néprétegek által. Az ország minden röge, egész teste oszthatatlanul egyetlen történelmi birtok: az Állam, a Nemzet, az egyetemesség birtoka.

 

Ezért a mai kor zsákmánygerjedelmének s a magyar halál márkás ügynökeinek becstelen, őrült frázeológiája az: hogy egyik vagy másik megye, egyik vagy másik országrész idegen izgatás gerjedelmében, vagy idegen imperiálizmus hatalmi lökésében kedélyesen összefuthat, hogy döntsön hovatartozósága felől. Arra bárkinek, egyénnek vagy tömegnek megvan az emberi joga, hogy elköltözzön oda, ahová jólesik s ahol esetleges népközösségi lelki-murik várnak rá. De nem dönthet sem némán, sem szavazva, sem kéz-, sem láblóbálással arról, ami nem az övé. A földről, a területről: mely az Állam, a Nemzet elidegeníthetetlen örök tulajdona. Hiszen ezen a jogon a miskolci Toronyalja ucca eldönthetné, hogy ő házastól, földestől, csatornástól, wc-stől a Fidzsi-szigetekhez tartozik és négy sarkára kitűzhetné az emberevés horog-konyhakését, mint a kannibál népközösség szimbólumát. Aztán nem is lesz egyéb történelmi teendője, mint hozat magának valahonnan Moldvából egy törekvő örményt Egyetlen Koponyának és megteszi a töktermelést egyetemes gazdasági megváltásnak.

 

Az ország testének ezt az oszthatatlanságát, elidegeníthetetlenségét a legszentebb jog: az elvégzett munka biztosítja. Azoknak a tényezőknek és folyamatoknak összessége, melyet mi Államnak nevezünk: a külső és belső védelemnek, a gazdasági, szociális és kulturális életépítésnek, a folytonos életszervezésnek stb. folyamatai, melyeket az Állam jelent: az egész Állam jelenlétét, építését jelenti bármely országrészben. Sopron vagy Moson megye életépítését, rendjét, védelmét századokon keresztül nemcsak a sopron- vagy mosonmegyeiek vére, adója, munkája: hanem az Államban megszervezett egész Nemzet vére, adója, munkája: minden erőfeszítése jelentette. A Nemzet, az Állam meg nem osztott egészben védő, fenntartó, továbbfejlesztő ereje bármely országrésznek. Az ország minden röge az egész Nemzet vérének, munkájának, erőfeszítésének eredménye, s így a Nemzet, az Állam egységes birtokából semmi címen, semmi lázadás szavazatával el nem idegeníthető.

 

Az új erőszakok arcátlan, véres gúnyja az, mikor a zsákmánylehetőségre szimatolt ország egy ezeréves, vagy még annál régibb birtokbavételét jogi elvek szerint feszegetik. Az a védelem, szervezés, munka, melyet egy ezeréves államépítés, egy külön történelmi műhely és egy sajátos arcú kultúra jelent az ország minden lakójának, az ország egész területének: az ország minden rögének oly súlyos megvásárlását jelenti, megvásárlását elsősorban az államalkotó nép vérével, munkájával, gondolatával: hogy minden visszaperlés a baromi túlerőre épített rablási szándék frázeológiája.

 

A leggyalázatosabb cinizmussal mutatódik meg az ilyen sok százados perújításnak zsákmányürügye az olyan esetekben, amikor a múlt különböző alkalmaiban: hazájuktól nem táplált, népüktől elhagyott tömegek lógtak meg a mostohaszívű nemzet-anyától s elkódorogtak a világ négy irgalma felé otthont és kenyeret koldulni. És egy másik Nemzet, a maga államalkotó álmának nagy tervei szerint: nagylelkűen befogadta őket. Földet, otthont, az élet és fejlődés lehetőségeit adta nekik. Ős-törzsileg szűk fajiságú, vicinális lelkükbe igyekezett bevinni az európai kultúra szélesen emberi horizontjait. Rendesen kiváltságokkal biztosított munkájukat védte a saját vérével, a saját szenvedéseivel. Nem szolgaként, nem háztartási alkalmazottak gyanánt bánt velük, hanem a Nemzet, az Állam egyenlőjogú polgárainak, az egyetemes Haza testvérekké táplált és védett fiainak fogadta őket. Sőt: sok esetben még az államalkotó néppel szemben is előnyt jelentő kiváltságokat biztosított nekik. És aztán, századok múlva, a hajdani anyai-Nemzet és Állam, mely egykor világgá éhezni engedte őket: a faji gőg és hatalmi mámor egy emberevő rohamában, a visszaemlékezett közös vér ürügyéből, a zsákmányvágy népközösségi érvvé cicomázott frázeológiájával saját érdekrendszerének tagjaivá követeli e más kenyér jóságából továbbfolytatódott néprétegeket, sőt: az általuk lakott földeket is elköveteli a történelmi jótékonyságot gyakorolt Államtól. És a történelmi felhízottak, a nemzeti nagy közösség testvéri irgalmába fogadtak tíz- és tízezrei az árulás, a gyűlölet, a megsemmisítés súnyi vagy arcátlanul nyílt ezer szándékával támadnak a menedék-Állam, a kenyeret, otthont, életet nyujtó befogadó Nemzet-anya ellen. És a hálátlanságot, a rablást, a túlerő orgyilkos szándékát egy általuk századokkal ezelőtt megtagadott népközösségi tan nagyképű frázisaiba öltöztetik. Nem a dögkeselyű gúnyos, halálos rikácsolása ez a kiszemelt zsákmány fölött?

 

Természetesen: az itt elmondottak nem vonatkozhatnak az oly országrészekre, melyeket a világháború modern erőszakával, az előnyös szövetkezés és a túlerő parancsával: csak most vettek el egy másik Állam, egy másik Nemzet sok százados birtokából s azokra a néptömegekre, melyeket ezekkel az országrészekkel együtt téptek ki egy külön történelmi műhelyt jelentő Nemzet munkaközösségéből. Ezekre az esetekre nézve a történelmi jóvátétel elengedhetetlen. De ennek a jóvátételnek olyan útját kell megtalálni, mely egyetlen kis Nemzetet sem juttat valamely Nagyhatalom zsákmányává, egyetlen kis Államra sem jelent gazdasági kizsákmányolást vagy politikai szolgaságot valamely Nagyhatalom részéről. Ellenkezőleg: az összes keleteurópai és balkáni kisebb Államok védő összefogását és békés együtt működését eredményezi. A Dunamedence és a Középeurópa néven ismert elgondolások: okvetlenül valamely Nagyhatalom, vagy több Nagyhatalom ránehezedését jelentené a kisebb- és középállamokra.

 

A kisebbségi problémáról a következő részben, azzal a tárggyal kapcsolatban szólhatok a legszervesebb, legmegmutatóbb eredménnyel, mely az itt következőkben e tanulmány legfőbb célja.

 

 

 

3.HUNGARIZMUS ÉS HALÁL.

 

 

A.

 

 

Egy nép elnyelésének művészete.

 

 

Hogyan nyelhet el egy nagyobb birodalom egy kisebb Államot, egy kisebb Nemzetet?

 

A legegyszerűbb mód az, - és ez a történelmi gyilkosság ősi alapformája -: hogy rámegy fegyveres erejével, népessége egy részét megöli, más részét alattvalóivá, régebben rabszolgáivá kényszeríti. És az egész legyőzött Állam területét emberestől, mindenestől magába kebelezi.

 

Ez azonban így, a maga ősi egyszerűségében, mintegy mátemátikai meztelenségében: inkább a régibb, nyersebb korok eljárása. A modernebb időkben az erőszak ténye mellé frázeológia szükséges. Ezt aztán, az alkalom különbsége szerint más és másképen nevezik: jognak, a civilizáció érdekének, népközösségnek, miegymásnak.

 

De a nép-elnyelés, a történelmi gyilkosság csak akkor kezdett művészetté fejlődni: mikor a farkas megúnta azt a primitív és kevéssé bonyolult módszert, hogy túlerejével egyszerűen ráugorjék a gyengébb bárányra és borzalmas fogai vak hatalmával nyíltan és minden színjátszás nélkül felzabálja őt. Hanem: arra a sokkal több szellemi és anyagi eszköz mozgósítását jelentő módszerre fejlődött, hogy a bárány elnyelése: a bárány akarati ténye, mintegy történelmi követelése legyen. Tehát előidézni azt a szuggesztiót: hogy a bárány maga készítse elő az elnyelés feltételeit. Hogy a bárány bizalommal közeledjék a farkashoz, őt vele barátságos viszonyban levő hatalomnak higgye, vele Schulter am Schulter kívánjon haladni az életharcban. A farkas-nemzet fiait tegye a kis báránykák nevelőjévé, farkasokat helyezzen a bárány-élet lebonyolításának minden állomására s ezeket testvéri szeretettel jobb bárányoknak nézze. Hogy farkas-papok töltsék a bárányvallást a birkák, kosok, ürük és bárányok lelkébe, mely vallás az új, farkas-úton közvetített isteni kinyilatkoztatás szerint: azt tűzi ki a mennyei üdvözlés hiteles tartalmául: ha a kos, a birka, az ürü és a bárány a farkasfogak barátságos viszonyt megkoronázó munkásságával kerülnek egy nagyszerű és előkelőbb szervezetbe. Hogy fennebbi kosok, bárányok és rokonok a bárány-élet minden nehézségére, vagy igazságtalanságára így bíztatgassák egymást: - Majd rendet csinál a farkas. - Vagy: Majd, ha a farkas beleiben leszünk, nem kell félnünk a kullancsoktól. - Vagy: - Még jobb lesz, ha a farkasok megesznek bennünket, hiszen akkor nem lesznek emésztési zavaraink – stb., stb. Hogy a bárányok, birkák stb. a farkasokra irányzott puskacső elé vessék magukat s azoknak hátulról jött vezényletére felfogják testükkel a gyilkoló golyót.

 

Bizonyára: a trójai faló nem első állomása a népelnyelés e művészetté fejlődésének. De a faló kedves és még aránylag egyszerű találmánya azóta sokágú művészetté lett. Ma már annyi foggal és oly alaposan át lehet rágni egy vigyázatlan, oldott szolidaritású, vezető osztályai hibájából idegeneknek üzemezett népet, hogy maga rakja meg a tüzet, amelyen megsül, maga rendez sülési toborzókat fiai közt, maga darabolja fel és tűzdeli magát a villára, melyet önmaga dug be az elnyelő szájba. Ide rajzolom, nem először, de eléggé nem ismételhetve, e faló-művészet használtabb módszereit.

 

1.Első feladat a falovak célirányos és részletes elhelyezése. Ezért az elnyelendő országnak az elnyelni akaró birodalom népével közös vérűek ügyesei jól leplezett szolidaritással elfoglalják az elnyelendő nép életének minden stratégiai pontját. A lélekformálás, a honvédelem, az országigazgatás, a városszervezés, a bürokrácia, a kenyérépítés, a törvényhozás, a külképviselet stb. minden döntő helyét s az utódkijelölés lehetőségét minden téren.

 

2.Főfeladat az elnyelendő nemzet öntudatának kiölése. Ezért a nemzeti lélek minden fülénél, minden vonatkozásban, az élet minden alkalmában a fájdalmas aggódás, a minden merést, minden lendületet és önérzetet lefogó bölcs óvatosság képében ezer formában önteni a szuggesztiót: - Ti kicsiny Nemzet vagytok, nagyon kicsiny. Milyen kár, hogy a ti nyelveteket olyan kevesen értik a világon. Szinte fájdalmasan kérdi az ember: vajon ilyen kevés hallgatóságért érdemes-e beszélni egy nyelvet és alkotni vele. Olyan kicsiny Nemzet vagytok, hogy önállásotoknak nincsen semmi reménye és értelme. Hiszen csak a nagy Nemzeteknek van történelmi értelme. Előbb-utóbb valamelyik nagy népközösség elnyel titeket. Érdemes-e küzdeni, vérezni a bizonyos halál előtt? A magyar szenvedések csak egy nagy nép kebelében, egy hatalmas Állam szervezettségében, egy világnyelv birtokában szűnhetnek meg. Érdemes-e minden reggel azzal a töprengéssel kelni fel: vajon nem éppen ma halok meg? - A végzet ellen nem lehet sokáig nedvesedni. Legjobb talán meg sem próbálni a felkelést. Az erőszakos halált csak úgy lehet kikerülni, ha az ember maga megy egy nagyszerű, egy előbbkelő halál elé. És ami fő: egy velünk barátságos viszonyban levő halál felé. Egy hűséges szövetségű halál felé, mely Schulter am Schulter halad velünk az utolsó magyar végvonaglásig. Hájl Nemzeti Akarat! Hájl Turáni Koporsó!

 

3.Ugyanekkor a fúvó, húros, dobos és cintányéros hangszerek minden fajtáján a Nemzet minden elképzelhető hallóképességébe éjjel és nappal, de alkonyatkor és hajnalban is: dudálni az elnyelő Nemzet nagyszerű nagyságát és világgá duzzadó dicsőségét. Hogy az élet minden terén milyen csodálatos, már az isteni Gondviselést is kupán konkurráló alapossággal dolgozik. Igaz ugyan, hogy néha országunk egyrészét s fővárosunkat is, nemzeti alkotásunk, történelmi életakaratunk gyönyörű arcát Európa felé: belerajzolja térképein a saját birodalmába. De hát ilyen jelentéktelen picurka tévedés meg-meg történik a szövetségi hűség ölelkező lökeme alatt. Mert szövetségi hűsége: az tömérdek van s olyan holt bizonyossággal lehet benne bízni, mint egy végső intézkedésre berendezett májrákban. Hiszen szövetséges társa földjének egy részét csak a háború kellemetlenebb perceiben szokta felajánlani az ellenségnek. Ez pedig csak önvédelem és az önvédelmet csak a kis nemzetek részéről lehet rossz néven venni. Igaz, hogy egy népközösségi zenemű kísérete gyanánt néha szövetséges társa, aki annyi vért s egész történelmi alkotását feláldozta érte, elvett földrészét zsebredugja, de ez a szövetségi hűség egy szublimált, már majdnem metafizikai formája és abból a szerető gondoskodásból történik: hogy szegény megcsonkított szövetséges ne bajlódjék még azzal az országrésszel is. Igy: ha a jég ott elver egy vetést: nem a mi vetésünket veri el. Hát lehet ennél felségesebb önzetlenséget várni egy nagyhatalmi szövetségestől?! Nem kutyakötelesség és turáni önbecskényszer még egy darab ország átengedésével viszonozni ezt a páratlan nagylelkűséget? Aztán bámulatos rendet tud teremteni mindenben. Olyan mélyen emberi rendet, hogy pld. ma minden rendes katólikus ember sokkal alaposabban tudja, hogy miért nehéz az élet, mint ezelőtt húsz évvel. Azt nem is kell említeni, hogy a világ legelőkelőbb, legelső fajtája. És hogy az Isten őt külön e célra teremtette agyagból, a Fiat Lux előtt több mint egy negyedórával szerkesztette. És ez nem a zsidók, turániak és más vacak népek átlag, mindennapi Istene volt, hanem: egy vasárnapságos Übergott, melyet ő alkotott magának születése előtt hárommillió évvel egy katonai díszszemlén érzett öröm vértolulásában. Ezerszer boldog az a Nemzet, mely beleharakiriskedik e dicső birodalom uralmába. Mert ez a legelőkelőbb Nemezt olyan rendet fog teremteni az elnyelt országban, hogy annak minden fogfájása ókori babona lesz és temetkezési intézeteit átszervezheti majális bizottságokká, mert azoknak szakteendőjük már igazán nem lesz.

 

4.A szétoldott és természetes életösztönön épült öntudat helyébe egy másik alkalmazott nemzeti öntudatot, egy öngyilkos hazafiságot helyettesíteni be: mely az elnyelendő Nemzetet az elnyelő Nemzet politikája, érdekei szerint ránduló hűséges apport- és fogd-meg-kutyájává igyekszik biztosítani. Ennek az idegen rugójú öntudatnak, ennek az öngyilkos hazafiságnak legfontosabb tartalma a szomszéd, saját szabadságukat és önállásukat megvédő népek lebecsülése, gyűlölete. Három célból: 1. Nehogy a kis népek békés együttműködése védelem lehessen a Nagyhatalom étvágya ellen. 2. Hogy az elnyelendő Nemzet megmaradjon önkéntes ágyútölteléknek a pardon-tévedtem térképeket rajzoló Nemzet hatalmi üzemében. 3. Hogy: ha másképen nem lehet bírni az elnyelendő Nemzettel: fel lehessen ajánlani egy barátságos osztozkodást az ellenséges szomszéd népeknek.

 

5.Az elnyelő Hatalomnak az elnyelendő Nemzet őrhelyeit elfoglalt vérrokonokkal olyan gazdasági zsargont, a lemondás és gyávaság olyan szuggesztióját terjeszteni, mely az elnyelendő országot teljesen az elnyelő Hatalom kizsákmányolásában tartja.

 

6.Általában: ezekkel a vérrokonokkal s az elnyelendő Nemzet megvásárolt zsoldosaival olyan gazdasági, szociális, kulturális életet: olyan életet csináltatni: hogy az elnyelendő Nemzet lehetőleg minden tagja kibővítse miatyánkját az elnyelésnek, mint egyetlen megváltásnak sürgető kérésével.

 

7.Hazafias frázisokba pakolt s emberséges jogos Schmoll-pasztával Wilsonossá fénymázolt gyilkos mérgű népközösséges kisebbségi teóriákkal fellázítani az elnyelendő ország nemzetiségeit történelmi Hazájuk ellen s így megindítani a végső szétbomlás folyamatait.

 

8.De mivel mégis félni lehet, hogy egy Nemzet többmilliós emberségében maradnak még szemek a látásra, fülek a hallásra, életösztön a halálelleni riadásra: egy olyan tömegszenvedélyt kell teremteni, mely egyetemes árjával magával sodorja az elnyelendő Nemzet nagy tömegeit s elvonja a látást, a figyelmet az elnyelés ügyes és tervszerű előkészítéséről. Mivel pedig a nehéz életű, kitermelt, megdézsmált munkájú tömegeknek könnyebben lélek-ügyébe esik a gyűlölet, mint a szeretet: valami egyetemes gyűlöletet kell teremteni valami, vagy valamik ellen. Az étvágyát mérsékelni nem tudó zsidóság valóságos alkalmassági olimpikon erre. Ebben az esetben részletesen ki kell mutatni: hogy a naprendszerben és a szomszéd telkeken minden baj, bűn, nyomor, igazságtalanság, elemi katasztrófa, érelmeszesedés a zsidók hibája és különtervű gazténye. A világháborút a zsidók indították, hogy fogyjanak a gójok. Az összeomlást a zsidók csinálták, hogy maradjanak gójok kizsákmányolásuk számára. Magyarországot a zsidók osztották fel, hogy több határ legyen, melyeken át valutát csempészhessenek. Nyugatmagyarország a zsidók miatt zuhant Németország karjaiba. A németek ugyanis Ausztria megszállásakor egy mérhetetlen tálcát készítettek vulkanizált papírból. Arra rátették Nyugatmagyarországot s három álló napig úgy kinyujtott karral kínálták a magyar kormány felé. De a magyar kormányt egy zsidó Svengáli meredtre szuggerálta s így nem tudott mozdulni a felajánlott ajándék felé. Erre a hű szövetségesek karja elzsibbadt, Nyugatmagyarországot elejtették s az beleesett a Németbirodalomba. A zsidók az illető Svengálinak ezért hatvan ezer vagon maceszt fizettek, miközben kiszurták hetvenezer magyar gyereknek a jobboldali világnézetét. Pót-céltáblának lehet valami egyebet is beállítani, például: a baloldali bolsevizmust. Evégre szikesebb talajon bolsevista-tenyészeteket lehet létesíteni. De lehet napifizetéssel bolsevistákká felfogadni az Örménynemzeti Akarat egyes elszántabb katonáit.

 

9.Ha ezek az eljárások már jelentős eredményeket mutattak, alkalmazni lehet a legmagasabb fokú műveletet. Állandó, részletes ráhatással, az Isten-szomj megenyhítésének alkalmainál, az egyetemi katédrákon, a múzeumi antropológiai helyeken, képzőművészeti és etnográfiai kimutatásokban, nyelvészetben, iskolákban mindenütt rábeszélni az elnyelendő Nemzetet: hogy nincs, és annak tagjait, hogy nincsenek. Sőt: hogy nem volt és nem voltak. Már az ősmúltban, a világteremtés kedd délutánján úgy összekeveredtek a világ egyéb idegeneivel, különösen az árjafélékkel, hogy már európai Honuk elfoglalásakor nem voltak. És így voltaképen tudományos erővel fel lehet tenni a kérdést: - Ki foglalta el európai honukat? A nem létező Nemzet nem létező tagjai, vagy a beléjük keveredett létező árják? Új honukban aztán a nem létező Nemzet nem létező tagjai a nemlétezés tercier állapotába jutottak, úgyhogy az országot máris árja országnak lehet tekinteni. Komoly mérlegelésre számíthat egy másik elmélet. E szerint a nem létező Nemzet sohasem létezett Ázsiában. Keletkezésének titka ez: Egy Balti-tengermelléki árja házaspár egyszer árulást követett el az árják ellen. Erre úgy megundorodtak maguktól, hogy az akkor még nem létező Nemzet nem létező tagjaivá asszimilálódtak. E heves lelki állapot szervi rángásaiból keletkezett az az új nyelvük, melyet oly kevesen értenek meg ezen a kies jellegű világon. De a nem létező Nemzet és nem létező tagjai számára van egy mód, hogy a jövőben legyenek. De csak egyetlen mód, mely olyan egyetlen, mint egy moldvai és bécsi hegyeken át prófétává gurult örmény, Egyetlen Koponya. És ez a mód: ha szelíd megadással, sőt lelkes hájl kiáltásokkal s első csánkjaikat a levegőbe lóbálva: belelétesülnek az őket barátságos viszonyban váró feltátott szájba.

 

Természetes: itt a népelnyelés művészetének csak legfőbb vonásait, mintegy örök vázát adhatom. Tudom, hogy az itt leírt dolgok egy torz képzelet idétlen cikornyáinak látszanak. Bár azok volnának. És most lássuk a: „hungárizmust”

 

 

B.

 

 

Hungárizmus és bolsevizmust

 

 

Igen sokszor szoktam hivatkozni arra a történelmi tényre, amellyel az ellenreformáció megállította a reformáció özönvizes hódítását, sőt: az elfoglalt területek jelentékeny részét vissza is hódította. Amint ismeretes, az életösztönéhez ébredt katólikus Egyház sikerének titka ez volt: megvizsgálta: hogyan csinálják az új hit élharcosai ezt a hódítást, hogy olyan nagyon jól csinálják. És aztán: átvette az új hódítók módszereit, eszközeit, sőt frázeológiájának egy részét is. És aztán: megverte, visszaverte a félelmetes ellenséget a saját fegyverével.

 

Ez az eljárás a modern politikai küzdelmekben gyakran megismétlődött. Megkeresni az ellenfél sikereinek tömeglélektani okait s az így nyert ismereteket beállítani saját céljaik szolgálatába: ez a fogás minden történelmi tapasztalat nélkül is önként kínálkozott az egymás ellen küzdő pártok számára. Ez a taktikai fogás aztán módosította, mintegy egymáshoz közelítette a valóságban, hatalmi vágyban, érdekek szerint egymás ellen halálos ellentéttel küzdő politikai csoportok: 1. módszereit és eszközeit, 2. frázeológiáját, 3. elvi tartalmát.

 

1.Könnyen érthető: hogy azok a módok és eszközök, szervezkedési eljárások és lelki fogások, melyekkel az ügyes ügynökök voksra tudták hállálizni a népvadat: hamarosan az ellenfél fegyvereivé is lettek. Saját érdekei irányában alkalmazni a tömeglélek mehánizmusának az ellenféltől megtalált titkait, átvenni azokat a fogásokat, melyek a zászló mellé masszírozzák a néplelket, átkölcsönözni azokat a szervezési formákat, melyekben a nép-bébi azt hiszi, hogy ő akar, ő tesz és hogy a saját érdekeiért mozog: oly magától értetődő taktikai fogás volt, hogy mintegy egyenlővé, azonossá tette a politikai feketeművészet bármely érdekcsoportjának módszerét.

 

2.Ez természetesen igen nagy hatással volt az egyes pártok politikai frázeológiájára és meglehetősen hasonlóvá tette azokat. Már az állatoknál észlelhető, hogy bizonyos hangok érintésére a gazdájuk vagy kizsákmányolójuk akaratának megfelelő mozdulattal felelnek. Igy pld. a gyí szó hallatára a teherló megindul, a hó szóra pedig megáll. Egy bizonyos halk, egyenletes fütyülésre a megállított teherló elvégzi esedékes vizelését. És így tovább. Az emberi tömegek számára sokkal több ilyen szuggeráló szó van. Ilyenek például: egyenlőség, testvériség, szabadság, szabadságjogok, sajtószabadság, liberálizmus, demokrácia, nácionálizmus, antiszemitizmus, keresztény világnézet, népfelség, szociális érdek stb., stb. Némely szavak hallatára az emberek megindulnak, némelyekre megállnak. Egyes szavakra a jobbkarjukat a levegőbe lódítják, amint a megsebesült pincsikutya a jobb első lábát a füle mellé tartja, más szavakra egyik kezüket ökölbe szorítják s az orruk elé dugják, mintha valami kellemetlen szagú dolog dühítne benne. Vannak szavak melyekre ordítanak, vannak olyanok, amelyekre fogat vicsorítanak vagy kirakatokat törnek be. Némely szóra elzárják a szívüket és a zsebüket, némelyikre megnyitják. Megnyitják annyira, hogy az már valóságos könyörgés zsebmetszőik számára: - Metsz már zsebet, Egyetlen, mert örökre boldogtalanok leszünk, ha metszetlen zsebbel kell tovább élnünk. - stb., stb.

 

Az egymás ellen a megsemmisítés dühével küzdő politikai csapatok az ilyen bevált innerváló szavakat annyira átvették egymástól, hogy a halálosan ellenkező tartalmú szándékra vagy tényre is rácímkézték a bevált igéretű szót. Igy pld. ha valamelyik országban a hatalom olyan törvényt akar hozni, mely csirájában megölte a sajtószabadság minden lehetőségét: ezt a törvényt elnevezte: az igazi sajtószabadság védelmének. Erre aztán jobbról és balról egyaránt tapsoltak a halálos szájkosárnak. Ha egy országban idegen zsoldú politikai bandák titkos összefogásban és a nemzetiségek nyílt szétzilálásával át akarják játszani az országot egy idegen hatalom megfojtó karmaiba: ezt elnevezték nácionálizmusnak, nemzeti megújhodásnak, birodalmi eszmének és a Nemzet egyetlen hiteles akaratának. Minden csalás, az árulás és gazság minden ténye politikai polgárjogot kaphatott egy tömegfogó címke alatt.

 

3.És sajátosan, vagy talán éppen az előidézett lelki hullámok logikai kényszeréből: ez az őrült futtatás a hatalomért mind nagyobb arányban módosította, egymáshoz közelítette a versenyző pártok elvi tartalmát is. Bármily sokáig is etethető puszta frázeológiával a nép-pali, bármily őrült arányban is eredménnyé, vívmánnyá, megváltó forradalommá kozmetikázhatók előtte a szervezkedés mókái s a frázeológia igéző szavai: előbb-utóbb mégis csak felébred benne, ha nem is az öntudat, de az ösztönös szenvedély: hogy a frázeológia mögé odakövetelje a kenyérrel és verejtékkel fájdalmas valóságnak némi tényleges módosítását, javítását is. Így aztán kényszerré lett a hatalomra törő pártok számára, hogy népi irányba mutató nagy elveket a saját kalózhajójuk vitorlájává ragadják. A kényszert aztán ösztönössé tette az a meggondolás, hogy: ha ők mennek be a nép szükségeitől követelt elvek hirdetésébe, ha ezek erejével ők juthatnak hatalomra: az új rendet saját érdekeik szerint valósíthatják meg minden lehetséges veszély ügyes elhárításával s új jogrenddé kozmetikázva a tömegek kitermelését: az új álarc alatt megtarthatják a népbánya régi üzemét.

 

Csodálatos egymásra-árverezés következett, melynek groteszk humorú eredménye az lett, hogy a világnézeteknek cégezett, egymás végső elpusztítására mozdult két nagy világüzemnek: a jobboldali és baloldali politikai trösztök kirakataiban körülbelül azonos elv-reklámszalámik igézik odafutásra a népéhséget. A következő elvek, részletben és nagyban, egyaránt rendelhetők meg a két üzem bármelyikében:

 

1.A háború gazténnyé minősítése, a békevallás hirdetése.

 

2.A régi feudális s az új kapitálista kitermelő osztályok lehető ártalmatlanná tétele.

 

3.Az Egyházak kiszorítása a politikai hatás minden lehetőségéből, az új nemzedékek lelki formálásából.

 

4.Egy „népi politikának” megvalósítása diktatórikus hatalommal.

 

5.A finis sanctificat media elve a hatalom megszerzésében. Tehát: a külföldi, nemzetközi segítség, összefogás igénybevételének jogossága is saját nemzetének ellenálló elemeivel szemben.

 

6.Sokszor ki nem mondott, vagy legtöbbször elbújtatott elv gyanánt: az erőszak és fortély fölébe helyezése a szellem eszközeinek.

 

7.A számnak: az ütésre képes öklök, a rúgásra alkalmas lábak számának mint legfőbb tekintélyi érvnek hirdetése s fölébe helyezése minden egyéb emberi értéknek, minden szellemi érvnek és értéknek.

 

Tagadhatatlan: hogy a jobboldali és a baloldali „világnézetek” teljes kifejezésre jutott csoportjaiban ezek az elvek egyaránt uralkodó tényezők. Úgy, hogy az ártatlan ember álmélkodva kérdezi: mi hát az a különbség: mely az egyiket jobboldallá, a másikat baloldallá címkézi. Az, hogy a jobboldal ezeket az elveket nácionálizmusnak nevezi, még akkor is: ha idegen, nemzetközi összefogással igyekszik elpusztítani saját nemzete egyik felét? Vagy az, ha a baloldal internácionálizmusnak nevezi magát, még akkor is, ha nácionálista jelszavakkal és érvekkel próbálja megszerezni a tömegek lelkét és a hatalmat, és nácionálista lelki elemek fegyverbe hívásával küzd a vele szemben ellenséges idegen hatalmak ellen? Talán az egyetlen tényleges különbség: a zsidósággal szemben elfoglalt magatartás. De ez sem határozott vonalú megválasztás: hiszen a legszélsőbb baloldali csoportokban is vannak antijúdaista áramok. Viszont: különösen egyes külföldi államok jobboldali csoportjaiban az antijúdaizmus egyáltalán nem jelent lényeges jegyet.

 

Kétségtelen, hogy ezeket az elveket s a nekik megfelelő eszközöket nyersebb őszinteséggel először a kezdő szociáldemokrácia alkalmazta a múlt század nehéz előretörésében. De ha nem vagyunk szándékosan elfogultak, be kell ismernünk, hogy ezekkel az eszközökkel csak kifelé, az ellenség felé ártottak: A maga tömegein belül, a munkásság kebelében: a szociáldemokrácia mindig a szellem, az alkotó génius tiszteletét hirdette. Sőt: hatalmas megszervezője volt a munkásság kultúrájának s ezen a téren érdemei elévülhetetlenek. Ezzel a kultúrával, az alkohol és a nemi betegségek elleni küzdelmével a test-lélek egészsége megépítésének állandó akaratával: igen fejlett ethikai tartalmat is jelentett a munkásságnak. Ennek a nevelésnek eredményei letagadhatatlanul megvannak a magyar szervezett munkásságban s ezt a réteget az új magyar történelmi építés egyik legértékesebb elemévé ígérik.

 

A bolsevizmus volt az az irány mely a szám diktatúráját egyetlen történelmet irányító joggá istenítette s a célravezetőnek ítélt eszközöket még akkor is minden egyébre való tekintet nélkül használta: mikor ezek az eszközök saját tömegeinek morális vagy fizikai megromlását is jelenthették.

 

A bolsevizmus oroszországi és más országokban átmeneti sikerei adták több országban a jobboldalnak azt a könnyen ajánlkozó gondolatot: hogy átvéve a szám parancsuralmi egyetlen jogát, a bolsevizmus módszereivel és eszközeivel csináljanak antibolsevizmust és nácionálizmust.

 

Ennek a gondolatnak meglepő eredménye Európa két országában, aztán a többi országban is politikai ragállyá, néhol valóságos tömegtébollyá tette ezt az „új” irányt. Magyarországon a többféle kísérlet s a változó csoportosulások mellett és után legnagyobb zajt s leghalálosabb fertőzést a hungárizmusnak sikerült elérnie. Ezért a hungárizmus módszereiben, eszközeiben, lelkiségében és tartalmában mutatom be a kor- és kórtünet magyarországi jelenségeit.

 

Mi a hungárizmus? Milyen életérdek hozta létre és adja meg teljes magyarázatát? Milyen körülmények és adottságok segítették teljes virulentiára? Melyek módszerei, eszközei? Milyen emberképletek a hordozói? Mi az elvi tartalma?

 

Már Naumannak a háború alatt megjelent Középeurópája annak az akaratnak a megnyilatkozása: hogy Középeurópát, az osztrák-magyar birodalom országait egy új egységben Németországgal: a német irányítás, a német kitermelés, a német hatalmi akarat szolgálatába állítsa. Már nála megvan a gondolat, hogy egy új nevelés, új történetírás és egy új politikai irányítás minden eszközével: egy új középeurópai embertípust kell megteremteni: melyben Középeurópa nemzeti egyéniségei egy új, közös lelki alkat, közös lelki arc egységévé oldódjanak fel s így belső akaratuk, mintegy ösztönös új nácionálizmusuk legyen a német hegemóniában egyesült új középeurópai „haza”. Tehát: a német hatalmi akarat már akkor azt a csábító ígéretet hozta a magyarság felé: hogy jutalmul titáni küzdelme, képtelen háborús áldozatai fejében: győzelem esetén meg fog szünni, elveszti külön történelmi műhelyét, elveszti évezredek küzdelmein át megőrzött sajátos termésű egyéniségét és mint senem-ló-senem-szamár, senem-farkas, senem-kutya fog élni a többi politikai lombikban készült hasonlókkal egy olyan egységben, melynek elemei előbb-utóbb, de sokkal előbb mint utóbb: belevesznek nyomtalanul a német életakarat egységesítő erejébe. Már e könyvben megvan a kísérlet, hogy Németország ezt a célt szövetségeseivel szemben ne a fegyverek erejével érje el, hanem egy ügyes, a lelki hatás minden eszközét igénybe vevő átható politikával, mely valósággal bevazelinezi a lelkeket a német akarat szolgálatába. Már e könyvben erős hangsúlyt kap a német Középeurópa gondolata mellett a gazdasági érv. Az az érv, mely később egy olyan mindent elborító gyalázatos gazdasági zsargonná fekélyesedett, mellyel a Nemzet minden életakaratát agyonmaszlagolták. Mintha egy egyéniségnek, akár egyedi, akár kollektív, nem a saját maga szerinti arca, alkotása, fejlődése volna a legnagyobb emberi érték, hanem: elemi szükségeinek kielégítése, melyért önmagát is érdemes feláldoznia.

 

A szorgalmas filozopter és szalon-radikális Jászi Oszkár Keleti Svájca, bár nem német szempontból indult ki, nem volt teljesen idegen a Naumann gondolatától. Különben is, személyes tapasztalatom, hogy egyáltalán nem volt ellenséges a Naumann-tervvel szemben. Ez a gyökértelen intellektuel, aki a zsidóságból a vérkeresztezés és tanulmányai révén sok tekintetben külön nőtt, de semmi szerves kapcsolata nem volt a magyarsággal és nem ismerte a magyar adottságok történelmi jelentőségét: tisztán racionális, logikai elgondolás révén és szintén a gazdasági zsargon alátámasztásával akarta megoldani a szerves történelmi közösségek végtelen sok élő elemmel bonyolult problémáit. A több nemzetiségű Magyarország új, életképesebb egysége gyanánt megalkotta a Keleti Svájc horgonyjáték képletét. Evvel a fáradsággal megadhatta volna a homunkulusz vegyi receptjét vagy egy eddig nem létezett gyümölcsfa tervrajzát. A három nemzetiségű Svájc épp olyan szerves fejlődés eredménye, mint egy egyfajú nemzet. A földrajzi helyzet, a történelmi adottságok és annak a kornak pszihéje, melyben ez a fejlődés végbement: teljes magyarázatát adják ennek az eredménynek. Mármost: mesterségesen, egészen más földrajzi helyzetben, teljesen különböző történelmi adottságok mellett, egy teljesen elütő kor teljesen más lelkiségében tisztán logikai úton akarni csinálni egy új Svájcot teljesen másféle elemekből: a gyermekded játékösztön sajátos túlélését jelenti a naiv politikai tudósban. A részletekbe itt nem kell belemennem, hiszen erre elég alkalmat fog adni a hungárizmus taglalata.

 

Mindkét tervnek megvan az a szépsége: hogy megszünteti a magyar nemzeti Államot s ezzel lényegileg megsemmisíti a magyarság külön, sajátos arcú történelmi műhelyét: ezer év magyar erőfeszítésének, magyar szenvedésének, magyar munkájának minden akaratát. Mindkét terv magában hordja a rokontalan magyarság megsemmisülésének minden biztosítékát.

 

Mikor a világháború szükségszerűen s minden viszonylat kényszeréből a német hatalmi terv vereségével végződött: az akkori német zavarok lehetővé tették volna: hogy belső életünk új berendezésével s egy új: a kis népek biztonságára alapított külpolitika megépítésével biztosítsuk magunkat a germán uralmi akarat ezeréves kísérletezése ellen. Hogy ez sem közvetlen az összeomlás, sem az úgynevezett kommün bukása után nem történt meg: magyarázatát leli abban a politikában, mely 1867-től a világháborúig kizárta a magyarságot a saját érdekű szervezkedés, az öntudatosítás s egy a magyar életérdektől diktált politikai nevelés minden lehetőségéből.

 

Azután két döntő jelentőségű dolog történt. Németország a faji bolsevizmust olyan erőforrássá tette, hogy az ez által megteremtett egységgel vissza tudta szerezni világhatalmi súlyát. Magyarországon pedig a magyar sors irányításának, a lélekformálásnak, a mindennapi élet intézésének s az utód-kijelölésnek helyei óriási arányban németvérűek kezébe kerültek.

 

A faji diktatúra uralmával mind egyetemesebb erővel tért vissza a német imperiálizmus eredeti terve: Középeurópa kis államait a politikai közösség valamilyen formájában, a gazdasági előny csábító jelszavaival s a lelki átformálás minden eszközével lehetőleg fegyver nélkül, mintegy az ők ösztönös felajánlkozásából tenni a német uralmi vágy szerves részévé. Az egyvérű Ausztria bekapcsolásával Magyarország mezőgazdasági területe látszik az első lépés nagy feladatának.

 

Ez az akarat a nyílt agitáció formájában is megnyilatkozott és megnyilatkozik nem egyszer német könyvekben, lapokban és térképeken. A hivatalos Németország természetesen egyéni akcióknak minősíti ezeket a jelenségeket. De parancsuralmának e merész és makacsul kitartó áthágói egyáltalán nem lúdbőröznek a más téren oly gyorsan jelentkező könyörtelen megtorlás veszélyétől. Magyarországon pedig követték azt a végzetesen hagyományos politikát, hogy a legégetőbben sürgető problémákat, a magyar élet és halál fölött döntő legfontosabb jelenségeket igyekeznek a törvény, rendeletek és rendészet minden erejével elrejteni a magyar öntudat és életösztön elől. Holott a jövőt néző, a magyarság lelki felfegyverzését célozó magyar politikának legfőbb feladata lett volna: hogy a magyarság egyetemét felvilágosítsa a helyzet minden esedékessé válható veszélyéről és a védelmi lehetőségekről. Hogy semmi meglepetés ne találja a magyarságot oly öntudat nélküli, szervezetlen és oldott szolidaritású állapotban, mint a világháború összeomlása. Végtelen sokat jelentene a magyar biztonságnak és a magyar öntudatnak, ha sorsunk intézői belátnák: hogy éppen az okozza a legtöbb zavart, fejetlenséget, pusztítást: ha a legtapinthatóbb veszélyeket, a legsürgetőbb problémákat, mint egy ijedős gyermek elől, a magyarság elől a rendőri acélsisak alá igyekezzük rejteni s a magyar életösztön egészséges riadásait a hatalom minden eszközével igyekszünk elfojtani. Az ilyen megsajtótörvényezett, agyonügyészezett, állig rendőrözött helyzetben a homályban tapogatózó félelem a legképtelenebb híreket is tapintott tényeknek veszi s a megbokrosodott képzelet átveszi a józanlátás és helyes életösztön szerepét. Semmivel sem lehet jobban aláásni egy Nemzet öntudatát, megrontani józan látását, elgyávítani, megmaszlagolni életösztöneit, megzavarni közéletét s szabad teret nyitni a legőrültebb vagy leggazabb politikai kalandoroknak és irányoknak: mint ezzel az eljárással. Az okos apa még a gyermekkel is férfi gyanánt bánik: hogy az élet, az emberek és önmaga helyzetének józan megismerésével készítse fel az életharc ezer eshetőségére. A higgadtságáról, józanságáról, fegyelmezettségéről annyi tanubizonyságot tett magyar nép nem érdemelne meg ilyen lelki előkészítést, felfegyverzést vezetői részéről? Vajon a két álforradalom alatt nem éppen a magyarság nagy tömegei jelentették a szilárd szigetet, a megőrzött egyensúlyt, a jövő rend biztos ígéretét a csúfos megingások közepette? És hogy ez a szilárdság, ez az egyensúly, ez az önmagabízó erő csak a passzív ellenállás formájában s nem egy új magyar életépítés harcos akaratában nyilvánult meg: annak oka éppen az volt: hogy ez az oktalan és bűnös gyermekszobás politika erre semmi nevelést, semmi lelki fegyvert nem adott a magyarságnak. Századszor és ezerszer nem utoljára hozom fel a példát: Nem úgy biztosítok valakit a vízbefúlástól, hogy bezárom egész életére egy víztől áthatlan szekrénybe. Hiszen egy hatalmas áradás magával ragadhatja a szekrényt mindenestől s óvott rabja védekezés nélkül kényszerül elpusztulni. Hanem úgy, hogy a víz élő valóságában tanítom meg úszni, megmutatva a lehetséges veszélyeket, felhíva, öntudatosítva minden életösztönét, rákényszerítve a védekezés minden lehetőségére, a veszélyek józan mérlegelésére, a kivezető út nyugodt meglátására.

 

Az új, faji bolsevizmus élesen meglátott főfeladata Magyarországgal szemben tehát az volt: a lelki hatás minden elképzelhető eszközével oda idomítani, gyúrni, masszírozni, rémíteni, csábítani, maszlagolni, kényszeríteni, lendíteni Magyarország tömegeinek s magának a fajmagyarságnak lelkét: hogy mintegy felajánlkozón, vagy legalább is a védekezés minden akarata nélkül váljék a német imperiálizmus szerves elemévé, a német gazdasági kitermelés tárgyává. A terv német alapossággal gondoltatott át s a propaganda iskolák és szervezetek teljes lendülettel s a gép pontosságával vitték a lelkekbe az elgondolt tervet.

 

A feladat tehát az volt a magyarság és általában a külföld felé: úgy dolgozni át, úgy adagolni a nemzeti szociálizmus elveit, hogy ez a faji és nemzeti erőket abszólút hatalomra hívó tan, az érdekelt idegen népekben mégis a német faj, a német imperiálizmus érdekeit szolgálja. Tehát a magyarság kebelében:

 

1.Úgy hirdetni ezt a tant, hogy az a nemzeti érzést és a kor szociális szomjúságát minden látszat szerint megelégítse.

 

Úgy csinálni fajvédelmi zajongást, hogy az mégis a faji öntudat, a faji szolidaritás szétoldása, a faki életösztön megmaszlagolása legyen és lelki-előkészítés egy idegen faj uralmának elfogadására. Erre a célra a következő módok ajánlandók: a) Behelyettesíteni a magyar név helyébe a keresztény jelzőt, keresztény országról, keresztény politikáról, sőt: hogy az eulenspiegeli humor korlátlan legyen: keresztény fajról áradozni, hogy a meghittérített magyar neve elhagyásával elfelejtse, hogy drágán megvásárolt saját hazájában van. b) Hirdetni, hogy a magyar teljesen nincs-magyarrá keveredett a többi népekkel s így Magyarország mindenféle polgára egyenlő nincsül magyar: egy faj. c) Beadagolni, hogy nem a vér, nem a nyelv, nem a közös lélek és közös kultúra: hanem az érzés tesz magyarrá. Az érzés, mely a bőrön belül van, nem látható, le nem mérhető, nem ellenőrizhető. Az érzés, melynek hő és bő gesztusai mögött néha egy lecsapásra kész tőrt tartó kéz vár a megérzelgett alany gyenge perceire. Az érzés e hatalma két irányban is igen jeles eredményre vezet. El lehet vele foglalni az élet alkalmait a csak születésből lett magyaroktól. Aztán: gyakorlatilag is bemutatható. Az állatkertben népközösségi költségen mutogatni lehet egy zsiráfot, mely nem zsiráf, hanem dakszlikutya. Mert a patája hegyétől égbe nyúló nyakán át kicsinke feje búbjáig dakszlinak érzi magát. Zsiráf-fajvédelmet tehát úgy lehet okszerűen, belterjesen és célirányosan csinálni: ha hatalmat, irányítást, állást, vagyont, földet a dakszlinak osztunk oda és a zsiráf-föld minden rögére megszavaztatjuk a dakszlikat: hogy a pándakszlizmusé legyen, vagy a zsiráfoké. Ezt nevezik a zsiráfok hungárizmusának, helyesebben: zsiráfizmusának.

 

2.Úgy toporzékolni nácionálizmust, hogy az a Magyar Nemzet, a magyar nemzeti Állam végső szétoldása, a magyar Föld szétosztása legyen idegen imperiálizmusok élet alapjává. És hogy ez a nácionálizmus látszatos magyarkodása mögött: minden szempontjával, minden mozdulatával, minden lelki beidegzésével és célkitűzésével a hódító idegen nácionálizmusának csináljon utat.

 

3.Úgy csinálni szociálizmust, szociális politikát: hogy a tömegszenvedélyt, tömeg-éhséget egyetlen egy kizsákmányoló elemre irányítva: a többi kitermelő elemek annál vígabban folytathassák üzemüket. Így Magyarország uralkodó elemei szívesen fogják magukat bebiztosítani a hódító idegen politika érdekeibe. Viszont: a mostoha szociális viszonyok tovább gyengítik a magyarságot egy idegen „rendet csináló” megváltás óhajára. Ebből a célból tanácsos, hogy a magyarországi „nemzet szociálista” osztagokban a szociális elemet lehetőleg grófok, a nemzeti elemet örmények vagy svábok képviseljék.

 

4.Úgy csinálni irredentát doberdói gyászborulattal, Nem-nem-sohás térképekkel: hogy a még ellenségeinktől is csak nekünk, magyaroknak hagyott csonka-földet is odaszavaztassuk a hódító idegen hatalmába. Hogy a visszaszerzés minden jogát mi, a saját tanainkkal, a saját akaratunkból minden elvi alapjában megsemmisítsük. És ennek elleplezésére irredentát zajongani a hódító idegen céljai szerint. Tehát: asszerint acsarogni vagy csókolózni a szerb, a román, a cseh felé: amint a hódító idegen elnyelő politikájának céljai diktálják. Nyugatmagyarországról pedig azt hirdetni: hogy azt három éjjel és három nap zokogva kínálták a magyar kormány felé s csak negyedik nap törölték le könnyeiket s mentek rendeltetésük pályafutásain, melyre erejük s inaik vezették. E visszautasítás fájdalma lökte meg úgy a Woche kezét, hogy a Dunántúlt és Budapestet is belerajzolta a Németbirodalom térképébe.

 

5.Úgy csinálni kisebbségi politikát, hogy az Trianonnak megsemmisítő folytatása legyen a csak nekünk hagyott Csonkaországban is. Hogy e csak nekünk hagyott földön is, a magyar főváros körül s a veszélyeztetett Dunántúlon mi magunk készítsük elő az idegen hódítást magyar iskolák beszüntetésével s magyar polgárok ajakán hagyjuk kioltani az édes magyar nyelvet. És így feladjuk ezer év magyar életakaratának s minden nagy magyar géniusznak nemzetalkotó álmát. Hogy magunk hívjuk fel, magunk lázítsuk fel a titkos elkívánkozó akaratokat s magunk dobjuk az ellenségeinktől is csak nekünk hagyott Föld rögeit ügyes úszításokkal irányított népszavazatok zsákmányává. Hogy magunk törjük szét a Magyar Nemzet, a magyar nemzeti Állam minden lehetőségét s így megmaradásunk, függetlenségünk minden biztosítékát. És mindezt úgy, hogy az az idegen impériumok alá került testvéreinken nem segít semmit sem.

 

6.Felzavarni az emberkloákák, az analfabéta dologtalan vagy kalandor-tömegek legszennyesebb szenvedélyeit, hirdetve az erőszak, a több ököl, a minden morális szempontot elvető baromi eltaposás vallását: Magyarországon minél egyetemesebb kaoszt teremteni. Hogy a minden életerejében megtámadott magyarság sicut cadaver védtelenül hulljon az idegen hódító lábai elé:

 

Ezeknek a feladatoknak megvalósítására a „Hungárizmus” vállalkozott.

 

 

*

 

 

Jegyzet: E számban be akartam fejezni ezt a tanulmányt. De: tekintve a fertőzés arányát s azt, hogy itt mintegy iskolai ábrában láthatjuk a magyarság ellen irányuló megsemmisítő akaratok mindenikét: részletesebben kell tárgyalnom és tovább tartanom felszínen e témát. Az októberi kettős szám nagy részét e tanulmány fogja tenni.

 

Még egy jegyzet: Ezt az igéretet még nem teljesítettem. Mert: érzem, tudom: hogy ez – izmussá galagyolt hazaárulás zsoldosai a közel jövőben oly irtózatos meztelenséggel mutatják meg magukat, hogy hasznosabb lesz akkor vonnom le a végső tanulságot.

 

 

1938. július-november

 

 

 

(Szabó Dezső:

AZ EGÉSZ LÁTÓHATÁR

/I. köt./, 438-482. o.;

[Püski Kiadó, 1991.])