NYESTE ZOLTÁN:

SZABÓ DEZSŐ TEMETÉSE

- Első megjelenés: Új Látóhatár (München), 1965./3. szám (május–június)
Második megjelenés: ITT-OTT (USA), 1979/5. szám (12. évfolyam) -

Szabó Dezső temetésének történetét nemcsak a tisztelet és a kegyelet őrizte meg híven emlékezetemben. Akkortájt jegyzeteket készítettem a fontosabb eseményekről, s noha naplóm az 1945 utáni viharos években elkallódott, az egyszer már leírt történetre jobban visszaemlékszik az ember. Ezért merek hinni az alábbi beszámoló hitelességében.
 

A halál hírét B. Rácz István és Imre Lajos barátaim hozták el abba a Szövetség utcai pincébe, amelyet feleségem – akkor még menyasszonyom – búvóhelynek rendezett be a nyilasok fogságából való szökésem napján, s amely még az oroszok bejövetele utáni hetekben is lakásomul szolgált.
 

Kemény hideg volt a temetés reggelén, emlékezetem szerint január 23-ikán. Egy ásóval a vállamon ballagtam a Körúton, zsebemben egy kommunista nagyság kölcsönkért igazolványa, számomra érthetetlen orosz szöveggel és tenyérnyi vöröscsillagos pecséttel. Akkor még nem tudtam, milyen kedélyesen tépik szét az orosz katonák az efféle papirokat; nem is az igazolványnak, hanem szerencsémnek köszönhettem, hogy baj nélkül eljutottam a Rákóczi térre. Mistéth Endrét találtam ott, épp a gyalulatlan deszkaláda hosszát lépte le, amire valaki rámázolta fekete festékkel: Szabó Dezső – élt 66 évet. Amíg Bandi bement a házba csákányokat keríteni, én hosszúkás négyszöget vertem ásómmal a jeges hóba, az így körülkerített darabka föld lett Szabó Dezső nyughelye néhány esztendőre.
 

Közben „mégis eljöttek a fiatalok”, ahogy Gombos Gyula írja. Kiss Sándor, Horváth János, meg az én két hírhozó barátom már kora reggel odaért. Együtt kezdtük el a munkát, azt hiszem hatan. De jóval többen lettünk, mire elkészült a sír. Bármily keményen dolgozott a lassan szaporodó kis csapat, órákba telt, amíg áttörtük a föld jeges kérgét s kikerültünk egy előbukkanó csővezetéket. Nem is bántuk, hogy múlik az ídő, mert Vatai László, akinek a temetési szertartást kellett volna végeznie, még nem érkezett meg. Déltájban lettünk készen, s nem tudván, mi történt Vatai Lacival, Nagy Gyulát kértük, hogy kezdje meg a szertartást.
 

Kálvinista prédikátorok ivadéka lévén, meg szoktam jegyezni a nevezetes alkalmakkor elhangzott bibliai idézeteket s a beszéd lényegét. Különös, hogy a Szabó Dezső sírjánál elmondottakból semmire sem emlékszem, csak arra, hogy a XC. zsoltárt énekeltük, szívből s szinte felszabadultan és örömmel. Talán a sok kiállott izgalom és a fáradtság lehetett az oka, hogy a szavak nem maradtak meg az emlékezetemben. Meg az is, hogy a még el nem ült harci zaj miatt nem lehetett minden szót érteni. Hamza Andrást is – aki az éneklést vezette – hiába kérdeztem a minap, csak annyival tudta kiegészíteni emlékeimet, hogy ő imádkozott a szertartás végén s hogy befejezésül a „Nincs már szívem félelmére...” kezdetű temetési ének csendült fel. Bennem a másik ének hagyott mélyebb nyomot, nyilván azért, mert tudom, hogy Szabó Dezső szívesen hallgatta életében a kálvinista himnuszt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” Ennek a zsoltárnak a hangjai egy-két percre elnyomták a vásárcsarnok felőli sarkon álló orosz ágyú ugatását, amely körül orosz tüzérek szorgoskodtak, egész délelőtt lőve a várat s ügyet se vetve ránk.
 

Ekkor már vagy huszonöten lehettünk, s persze nemcsak fiatalok. A ház lakói közül is kijöttek néhányan, odakerült egy-két bámészkodó is; valaki megkérdezte tőlem: „ Milyen rangja volt?”
 

Gombos Gyula a temetés utáni eseményeket is csak vázlatosan írja le, remélem, meg fog jelenni annyi hozzászólás, hogy a kép teljessé váljék. Néhány mondattal magam is szeretnék ehhez hozzájárulni.
 

Szabó Irént pár napig én „láttam vendégül”, mint a MADISZ gazdasági osztályának vezetője, tehát olyasvalaki, aki óriási kincsek – néhány tál bableves – felett rendelkezett. Az idős kisasszony – úgy láttam – nem sokat értett mindabból, ami a nagy halott körül lejátszódott. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „kisemmiztük az örökségből”, s amikor elrontotta a gyomrát azzal az ebéddel, amelynél különbet sajnos nem adhattam neki, még azzal is megvádolt, hogy meg akartam mérgezni...
 

A végrendelet körüli jogi vitákkal kapcsolatban hadd foglaljam össze röviden azt, amire még emlékszem Dr. Berzsenyi Ödön (akkor az Árvaszék tisztviselője, jelenleg Torontóban élő ügyvéd) volt recski rabtársam érdekes és szakszerű előadásából. Szabó Dezsőnek nem volt jogilag szabályos, csak ún. irodalmi végrendelete, amely egy folyóirat hasábjain jelent meg. Berzsenyi először is azt derítette ki, hogy a szöveg kézirat formájában is létezett. Az Athenaeum egyik szedője – állítólag az egyetlen, aki Szabó Dezső kézírását könnyen olvasta – tanúskodott, hogy az említett végrendeletet ő szedte ki az író keze írása nyomán. Mostmár csak egy régi törvényt kellett előbányászni, amely kimondja, hogy „ostromlott városban” bárki megírhatja végrendeletét tanúk és közjegyző nélkül. S a repülőgépek korában joggal tekinthető „ostromlott”-nak egy város már akkor is, amikor ostromlói még több száz kilóméternyire vannak. Így vált jogilag is érvényessé az író utolsó akarata.
 

Végrendeletének mégsem tehettünk eleget. A kolozsvári Farkas utcát elzárta előlünk a történelem, a gellérthegyi temetéssel pedig máig is tartozunk neki.
 

Engedtessék meg nekem, hogy egy személyes megjegyzéssel fejezzem be ezt a visszaemlékezést. Az elmúlt két évtized alatt sokat gondolkoztam azon a kérdésen, amely akkor oly bárgyúnak tűnt: „Milyen rangja volt” csakugyan Szabó Dezsőnek? S milyen rangot fog neki adni a történelem és az irodalomtörténet? Én persze meg sem kísérlem, hogy erre a kérdésre itt választ adjak (remélem, Gombos Gyula megkísérli könyvében!), de egy dolgot bizonyosnak érzek. Azt, hogy a sírt körülálló fiatalok ösztöne nem csalt. Azok a fiatalok szinte kivétel nélkül Szálasi börtöneiből szöktek meg a temetés előtti napokban s csaknem mindnyájukra Rákosi kínzókamrái vártak. Kétséges-e ma, hogy a diktatúrával való szembefordulásukban mindkét esetben igazuk volt? Szabó Dezsőnek lehettek, voltak is, tévedései és túlzásai (kinek nincsenek?). De a mi nemzedékünk (s nemcsak a mienk) elsősorban tőle tanulta a bármilyen színű elnyomással való tudatos szembefordulást, ami nélkül az utóbbi évtizedek magyar történelme bizonyosan szegényebb volna.

Montclair, USA Nyeste Zoltán