Gál István:

LÁTOGATÁSOK SZABÓ DEZSŐNÉL

Tizenhét éves koromban Karácsony Sándor Csittvári Krónika körének nyári táborozása után Sebestyén Gézával kerestük föl a Philadelphia-kávéházban. Éppen magába mélyedve ült márványasztalánál, és kérelmünket, hogy a Mester fogadjon bennünket, azonnal teljesítette. Alig két héttel ezután Aradi Zsolttal és Csaba Józseffel, a Sarlót követő első magyar falukutató út után látogattam meg. A Tiszazugból Angliába menet toppantam be hozzá, interjút kérve tőle az akkoriban indult ellenzéki, kisgazdapárti dombóvári napilap, a Tolna-vármegye részére. Nyájasan fogadott, mintha fővárosi és nem kis vidéki lapnak nyilatkozna. Cikkem egész oldalas terjedelemben meg is jelent, s minthogy akkor még csak hetedikes gimnazista voltam, hátralevő bonyhádi gimnazista időmben elég ok volt a botránkozásra és a vádaskodásra egyes tanáraim részéről. Érettségi után az Eötvös Kollégiumba szerettem volna kerülni. Gombocz Zoltánnak azonban egyáltalán nem imponált bemutatkozásomkor, hogy pályaválasztásom iránt érdeklődve nem középiskolai tanárnak, hanem újságírónak, írónak jeleztem választásomat, és az Eötvös nagy íróira, többek között Szabó Dezsőre hivatkozva óhajtottam ezt elérni. Gombocz őszinte vallomásomat annyira megjegyezte, hogy amikor harmadéves koromban az Apollót megindítottam, Bóka Lászlóval üzente, nem akarok-e az Eötvösbe bekerülni. Így befolyásolta végzetesen Szabó Dezső példája életem kezdetét. Az Eötvös helyett a Hársfa utcai Diákok Házába kerültem, a Bartha Miklós Társaság balszárnyának gárdájába, amelynek élén Fábián Dániel és a Kelet-európai Szeminárium vezetője, Olt Károly állt. Akkoriban jelent meg Szabó Dezsőnek a Magyar Élet c. (valószínűleg őmiatta egyetlen számot megért) folyóiratban hatalmas támadása a pángermánizmus akkori magyarországi szekértolói ellen – a hitlerizmus bekövetkezett rémuralmának valóságos látomása.

1931 szeptemberében, erdélyi utam után Tamási Áron és Ligeti Ernő elvittek hozzá látogatóba. Erről a maguk módján mindketten beszámoltak. Még friss volt Szabó Dezső támadása az Előörsben Tamási ellen, a Szűzmáriás királyfi miatt. Tamási elhatározta, hogy Ligetivel együtt fölkeresi. Az alkalom Ligeti Ernőnek az Erdélyi Helikonban megjelent remek tanulmánya volt, az erdélyi irodalom két nagy áramlatának, az urbánusnak és a népinek Babitshoz, illetve Szabó Dezsőhöz való kötődéséről. Engem is meghívtak magukkal. Szabó Dezső Tamásit valóságos apai szeretettel fogadta, mintha Előörsbeli, durva támadása mindössze egy hirtelen haragú apa dühkitörése lett volna csintalankodó fia ellen. Amikor engem bemutattak, széles gesztussal (két év előtti interjú-kérésemre nyilván rég nem emlékezett) invitált oda asztalához; csak annyit kérdezett: - Van már neve? - Mire Tamási rávágta: - Még nincs, de majd lesz! - Amikor Ligeti átnyújtotta az Erdélyi Helikon új számát, és röviden elmondta, mit írt meg a cikkben, Szabó Dezső nem tudta kíváncsiságát palástolni, s bár már hárman ültünk asztala körül, rögtön belemélyedt a tanulmányba, különösen annak róla szóló felébe. A dicsérettel meg volt elégedve. Egész este Erdélyről érdeklődött.

A Philadelphia – éveken át éltem ezzel a gyanúperrel – Szabó Dezsőnek a két szomszédvár egyikét jelentette. Ahogy az ellenforradalmi Magyarországnak ő akart szellemi vezére lenni, és volt is egy ideig, ugyanúgy nem tudta Horthynak megbocsátani, hogy ami neki nem sikerült, az a vén tengerésznek sikerült; a magyar állam mindenható kormányzója lett. Bár nem volt olyan miniszterelnöke vagy jelentős minisztere Horthynak, akibe Szabó Dezső bele nem kötött volna, meg nem támadta és ki nem karikírozta volna, tudtommal egyetlen sort nem írt le, és előadásaiban egyetlen mondatot nem mondott soha Horthy ellen. Féja Géza ugyan azt írja, hogy a Philadelphia tulajdonosa bőséges ingyen ebédben részesítette, és ennek fejében ült mint élő reklám a kiarakatban. Ezt azonban csekély indoknak találom, mert hasonló bőkezű vendéglős még akadt volna Pestbudán. Inkább a mindennapi ingerforrást vélem megtalálni Szabó Dezső földrajzi helyében, hogy a Várral farkasszemet nézve tagadta az akkori Magyarország létét, ideológiáját, amelyet nem csekély részben a 20-as évek legelején ő segített életre hívni. Eddig nem próbálta senki megmagyarázni, miért töltötte fél napját az akkori magyar sajtó és folyóirat-irodalom, sőt a szomszéd országok magyar nyomdatermékeinek rendszeresen odajáró friss számainak állandó böngészésével. Ahogy könyveiben és cikkeiben számtalanszor megemlítette, mélységesen utálta a felületes, hiszékeny, szenzációéhes pesti sajtót, még akkor is, ha nem akadt olyan radikális vagy liberális lap, amelybe ő ne írt volna. 1918-ban abbahagyta tanári tevékenységét: lelkiismeretes pedagógus, kiirthatatlan dolgozat-javító szenvedélyét láttam az előtte álló halomnyi újságban és hozzáfűzött megjegyzéseiben. Amilyen keveset járt később vidékre, vagy az új szomszédországok magyarjai közé, olyan mohón és csillapíthatatlan éhséggel habzsolta mindazt, amit a vidéki és külföldi magyarságról megtudhatott. Elég elolvasni a Sarlóhoz intézett üzeneteit: a jó tanár rajongása szól belőlük a hű tanítványokhoz. Politizáló vendégein kívül a Nyugat-nemzedékből úgyszólván Kosztolányi volt egyetlen rendszeres látogatója, akit nem győzött eléggé magasztalni még Az elsodort faluról írt gyilkos kritikája után sem. De talán éppen a cikk ragyogó szellemességét méltányolta Szabó Dezső: hiszen Kosztolányi egy vidéki tanár beszámoló és levágó levele formájában írta meg kritikáját; nyilván ismerte és méltányolta írótársa kiolthatatlan pedagógus ösztönét, tanári mivoltát. Ramuz regénye, Az üldözött vad jut az ember eszébe, ha a Segítség kritikáit olvasgatja. Közölük is bántó volt Nagy Endre bírálata a Nyugatban. A 30-as évek elejére Szabó Dezső tökéletesen elszigetelődött.

Évekig mulattak rajta az idősebb és fiatalabb írók, amiért aprópénzre váltja tehetségét a Samu János által indított Ludas Mátyás-füzetekkel. Az egy évtizedig havonta megírt Szabó Dezső-füzetekből végül is Az egész látóhatár három hatalmas kötete állt össze, s a régi expresszionista bombasztok helyett klasszicizálóvá, egyszerűvé változtatták stílusát.

1934-ben, amikor az Apollo megjelent, lakásán kerestem föl – a Farkasréten. A temető mögött egy kis villa egész első emeletét bérelte. Konokul kitartottam, végül ajtót nyitott. Munkájában zavarhattam meg. Amikor látta, hogy nem kérni jöttem, hanem hoztam valamit, betessékelt. Két szoba tárult elém. Az elsőben tucatjával álltak a kaktuszok. Meghökkenésemre széles gesztussal csak ennyit mondott: - Ezek az én igazi híveim, ezek őszintén szúrnak. - Belső dolgozószobájában egy hatalmas íróasztalon kívül más nem volt, mint számtalan, jobbnál-jobb, azóta sem publikált fényképe. Életeim c. önéletrajzát olvasva ezek fiatal tanárkorának kedélyállapotát tükrözték. Mint annak idején az Erdélyi Helikonnal, ugyanúgy tett az Apollóval is. Bóka László nevét jól ismerte, ismerte őt személyesen is impertinens szókimondásáról. Bevezetését, az Apollo programcikkét – mint az antik tanulmányok híve és hirdetője – elragadtatással futotta át. De sötét lett az arca, amikor odébb lapozva Bóka versét olvasta Benedek Elek emlékére. Amit Bóka Benedek Elekről írt dicséretképpen, azt ő inkább önmagáról szerette volna hallani. Nem tudta felejteni példátlanul méltatlan cikkét Benedek Elekről, amelynek része volt az író öngyilkosságában. Belenézett programcikkembe, s azonnal kifogásolta a Közép-Európa-fogalom és szó használatát Kelet-Európa helyett. Hosszú fejtegetésbe kezdett. Olyan remek, kész tanulmányt vágott ki, hogy az 1921 óta már számtalan cikkben szétszórt gondolatok kristálytiszta egységbe álltak össze. Megkértem, írja meg lapomnak. Minthogy a következő hónapokban a lap sorsa bizonytalanná vált, fejtegetése nem az Apollóban jelent meg, hanem a „Magyarország helye Európában: Keleteurópa” című röpiratában. Az egész kérdéskomplexumnak ma sincs részletesebb, modernebb magyar kifejtése.

Amikor 1940-ben a Magyar Nemzetben ankétot rendeztem történészek és publicisták részvételével, Kerényi Károly levelet írt a szerkesztőségnek, amelyben Németh Lászlónak vindikálta a kelet-európai kérdés fölvetését. Szabó Dezső elsőbbsége c. cikkemben válaszoltam, leírva Szabó Dezső számos korábbi, ide vágó megnyilatkozását. Megint a jó tanárnak derék tanítványa iránt érzett hálájára kellett gondolnom, amikor nem sokkal ezután fölismert a könyvnapon az őt körülvevő fiatalok között, és magához intett. Különös hálával köszönte meg kis cikkemet, és dedikálta akkor megjelent, legújabb füzetét.

Nagy Péter Szabó Dezső-monográfiájában kétségbe vonja, hogy hőse járt valaha Angliában, ahogy ezt én állítottam. Szabó Dezső valóban többször mesélt nekem részletesen az angol irodalom iránti vonzalmáról. Beteg a könyvek között c. önéletrajzi töredékében megírja, hogy Keats és Whitman kedvenc angol és amerikai költője, de más neveket is emleget műveiben. Németh László a 18. századról tervezett, de soha meg nem írt monográfiája vázlatában nevetségessé akarja tenni, amikor azt írja, hogy Fieldinget nem ismerhette. Pedig a régi, főként a 17-18. századi angol irodalomnak, azok rejtett értékeinek akkoriban egyedülálló ismerője volt. Tudjuk, hogy a Nyugat írói a századforduló georgiánus költőin kívül elsősorban a viktoriánusok, majd a romantikusok felé fordultak. A 18. század íróit sajnos nem ismerték, és amennyiben mégis – mint Babits Gibbont -, úgy elfordultak tőlük. Szabó Dezső a puritánkor hatalmas szatíráját, Samuel Butler Hubidrasát éppúgy ismerte, mint Sir William Temple-t vagy az angol felvilágosodás levélíróit. Hume és Gibbon nagy barátjától, Horace Walpole-tól öt kötet levelezése volt. Amikor Gibbon-tanulmányához olvastam, meglepődve, sőt megdöbbenve jöttem rá, hogy Szabó Dezsőnek ő az egyik angol ihletője. A kor nagyságait, államférfiakat, írókat, filozófusokat nemcsak hasonló kegyetlenséggel, de nagyon rokon rosszmájúsággal vesézi írásaiban. Swift eltörpül mögötte a maga általános pesszimista nézeteivel. De figyelemre méltó Nagy Péter fölfedezése is: hogy ti. Végigjegyzetelte Lord Bryce nagy művét az amerikai demokráciáról, valószínűleg abban a párizsi korszakában, amikor a szabadság egész irodalmát végigtanulmányozta.

De voltak egyedülálló fölfedezései is. Máig is ő az egyetlen magyar író, aki emlegeti William Langland Piers the Plowmanjét. (Weöres Sándor remek fordításait az én nyersfordításom alapján készítette.) Látomásának van is nyoma Az elsodort falu egyik jelenetében, amit aztán Mécs László versben is földolgozott. De ismerte Marlowe-t is, ezt a vele annyira rokon zabolázhatatlan, vérmes lángelmét. A Viktória-kor regényíróit viszont egyáltalán nem tudta elviselni, ahogy ezt a Halálfiai bírálata is tükrözi.

Szabó Dezső esetleges nyugati sorsáról elmélkedve, Németh László népvezéri vagy sajtófejedelmi pályát szán neki. Ez azonban valószínűtlen. Sokkal közelebb áll G. B. Shaw vagy D. H. Lawrence szerepéhez. Stílusában pedig a mai amerikai próza, talán leginkább William Faulkner rokonítható vele. De szerencsés csillagzat alatt születve Coudenhove-Kalergi vagy Bertrand Russell is lehetett volna. A szomszéd népek prózájára gyakorolt hatásait sem mérték föl. A cseh, a szlovák, a horvát és a román irodalomban és szellemi életben egyaránt robbantott, valszínű, hogy nemcsak Milo Urbant ihlette meg, hanem Krležát is. Legközelibb tanítványa, stílusának egyúttal legnagyobb ellentéte: Halász Gábor; a 19. századot csak ők ketten támadták egyforma intenzitással.

Darvas József Város az ingoványon* c. ostromnaplóját Szabó Dezső halálával fejezi be. Valóban egy korszak ért véget vele. De újraértékelésére minden nemzedéknek sort kell keríteni, ahogy az ő legnagyobb magyar példáira is – Berzsenyire, Katonára, Keményre és Madáchra – újra meg újra visszatérnek.

(Forrás:  Gál Isván: Bartóktól Radnótiig , 56-63. o.

[MAGVETŐ KIADÓ, Budapest – 1973.])

* Az ostromnapló ide vonatkozó részlete: 

S most, január huszadikán, mintegy a romokban szemlélve a múlt bűneit, itt állok a Nagykörúton, e félig elpusztult nagyváros szívében.

A Rákóczi tér felől énekszót hallok. Nem értem a szöveget, de a dallam ismerős: fehérre meszelt, puritán falusi református templomok hűvös, józan áhítata csap meg ebben a pusztulás orgiáját ülő, pompéji környezetben. "Perelj Uram, perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel..." Komoran zeng az ősi zsoltár, még most sem békítésre, nyugalom osztására szólítva Istent e szétdúlt, pusztulás szélére lökött város romjai közé, hanem kemény perre és ítéletes harcra.

Húz e pogány lázadás, ez énekbe szőtt istenkísértés. Ugyan kik lehetnek a vádlók, és ki nekik az ellenség? Odamegyek, látom, temetnek. Frissen csákányozott sírgödör a bombáktól felszaggatott tér tépett bokrai között; hatan-nyolcan állják körül a sírt, és énekelnek. Temetés a Rákóczi téren? Nem nagy furcsaság ma, hiszen temető itt már minden tér, s az ostrom szüneteiben szűkölő kutyaként kaparnak halottaiknak egy kis gödröt az emberek mindenütt, ahol nincsen kő, nincsen aszfalt. Inkább az a meghökkentő, hogy amikor százával fekszenek az utcákon széttépett holttestek, s állati közönnyel lépnek rajtuk keresztül, amikor nincsenek halottak, csak hullák vannak, amikor nincs temetés, csak hullaásás, e sír körül gyászoló emberek állnak és énekelnek.

Ugyan kinek a holtteste körül zengik a gyász sirató dallama helyett ezt az ótestamentumi kegyetlenségű, nehézhangú zsoltárt?

Egyikük kezében egyszerű, gyalult deszkából összeszögezett sírkereszt, rajta fekete betűkkel a név: Szabó Dezső!...

Szabó Dezső! A magyar szellem magányos vándora, harc, támadó harag és üldöztetés nélkül élni sem tudó középkori lovagja, útkereső fiatalságom első nagy forradalma. Hát ő is egy a sokezer halott közül, akiket beomló falak alatt, beszakadt pincék mélyén, gránátverte tereken és utcákon hagyott ez az egyetemes ítélet?

Furcsa, hogy nem érzek semmi megrendülést, semmi megdöbbenést. Pedig, bármilyen messzire kerültem is tőle esztendők folyamán, bármennyire másnak mutatja is a távlat, mint fiatalságom forró közelsége, mindig úgy néztem vissza rá, mint hatalmas építményre. S most mégse súlyosítja a keserűségemet, hogy íme, a szétdúlt város romjai között itt fekszik ledőlve ő is. És nem a fásult beletörődés, a fokozhatatlan fájdalom zsibbadt közönye ez, hanem inkább egy várt ítélet csöndes tudomásulvétele...

Meghalt Szabó Dezső. Bomba ölte meg vagy a nyilas őrület? Gépfegyvergolyó vetett véget kíméletlen harcainak, vagy ágyban párnák között valami "polgári" betegség? Megkérdezhetném ezektől a gyászoló fiataloktól - de nem teszem, annyira mindegynek érzem. Valami sorsszerű ítélet szele csap meg, s a beteljesült végzet hidegét érzem. Nem, ez a sír, a koporsó, a kereszten a név és körülöttünk ez a temetővé vált város, mindez így együtt, nem véletlen!

Nem véletlen az, hogy ezen a szürke alkonyatba hajló téli délutánon égő, üszkös romok apokaliptikus képét mutatja Budapest, s hogy talán egyetlen óriási Budapest most az ország. És az sem véletlen, hogy éppen ma temetik itt Szabó Dezsőt. A görög sorstragédiák kegyetlen ítéletének dördülését hallom, s a végzet iszonyú vaskényszerétől megilletődve mormolom: íme, beteljesedett a törvény!...

Eddig csak tudtam, de emellett a sír mellett érzem is, hogy itt, ezen a sokat kínzott magyar földön valami végleg elmúlt. Hogy a romok alatt nemcsak ártatlan emberek, asszonyok, gyerekek holttestei fekszenek, hanem ez a lerombolt város, ez a rombadöntött ország maga alá temetett egy korszakot jelentő politikai rendszert is. A magyar ellenforradalom rendszerét, amely huszonöt esztendővel ezelőtt született, s amelynek e koporsóba hullott ember volt egyik szellemi bábája... Hát lehet-e véletlen, hogy együtt pusztultak el?

Igaz. Ő nem ilyennek akarta a gyereket, s talán már ott, a szülőágy mellett megfojtotta volna, ha előre látja bűnös, nemzetgyilkos jövőjét. Huszonöt esztendő óta egyebet sem tett, mint naponta ótestamentumi átkokkal sújtotta, és a prédikátori harag, a véres káromlás, a gyilkos gúny minden fegyverével harcolt ellene. A magyar fajvédelmet ő nem úgy képzelte, hogy az örök veszély, a germán imperializmus számára lesz trójai faló, s a gettó barbárságát, az ukrajnai halálmarsok, a deportáló vonatok gaz őrületét akasztja a magyarság nyakába, lemoshatatlan szégyenül. Sose akarta, hogy átérzett nacionalizmusából híglevű, olcsó irredentizmus legyen, hasznos bálvány jó uraink számára, amelynek a nevében el lehet sikkasztani minden belső reformot, s amelyre felesküdtetve újra egy esztelen, idegen érdekeket kiszolgáló háborúba lehet beugratni a magyar népet.

Sajnos, nem látta meg, hogy az 1918-19-es forradalmak ledöfése új 1514 volt, új Dózsa-gyilkosság, hogy Horthy az új Zápolya, nyomában új Werbőczyek jönnek, s a vég nem lehet más, csak egy új Mohács... Nem úgy akarta ő a "magyar forradalmat", hogy abból a végén talajgyökér, vérrög, hungarista állam, Szálasi-hadparancs, tébolyult tömeggyilkosság legyen, s a nyomában kifosztott, évtizedekre tönkretett ország maradjon. Sose képzelte, hogy egyoldalú, romantikus parasztdicsőítése huszonöt évig lesz politikai tőke a reakció számára, szembeállítani, s egymás ellen kijátszani a parasztságot és az ipari munkásságot. Mikor ő azt mondta Budapestről, hogy "bűnös és idegen város", nem akarta, hogy ebből huszonöt év múlva a német és nyilas gazság lerombolt városrészekkel, kifosztott gyárakkal, felrobbantott hidakkal csináljon ítéletet, új Ninivét hagyva maga után...

Ő semmit sem akart abból, ami történt - de a sorstragédiák örök és megmásíthatatlan törvénye, hogy a vétlen elkövetett ősbűn végzete elől sincs menekvés...

De mi is lehetne tovább az ő munkája és szerepe? A világra segített és naponta megtagadott, a szellemi destrukció minden eszközével támadott ellenforradalom halott, a determinált írói szerep utolsó szava is elmondatott. Mit mondhatna ő még a jövendőnek? Huszonötéves nagy pörében - amelyben minden könyve, minden írása egy-egy akta, bűnvádi feljelentés eszméi elorzói, meghamisítói ellen - megtörtént az ítélet. Elhallgatott hát ő is. Csak a búcsúztató zsoltár mondja még a harc igéit: "Perelj Uram perlőimmel, harcolj én ellenségimmel..."

Buda felől német ágyúk dördülnek meg, a lövedékek lila gömbökként szállnak a romok fölött a sűrűsödő alkonyatban. Ott még harc van, robban a bomba, omlik a ház, s a pincékben ugyanúgy szoronganak az emberek, mint pár nappal előbb még mi is. Pár napja? Mintha végtelenül messze lenne az az idő, s mintha a budai harctér is elérhetetlen messzeségben lenne ide.

A változás úgy látszik döntőbb mérték az ember számára, mint a tér és az idő.

Nézem a romokat, a ledőlt házakat, a felszaggatott úttestet, a tönkrement üzleteket: a nagy változás jeleit ennek a sokat szenvedett városnak az arcán. S már nemcsak a pusztulást látom bennük és nemcsak az elkerülhetetlen ítélet beteljesedését, hanem egy új és szabad emberi közösség ígéretét is. Valami elmúlt, s valami elkezdődik.

Úgy jöttem el hazulról, hogy a romokban olvasva számvetést tegyek a múlttal, és most, hogy lassan visszafelé ballagok, már a jövendő biztató képe dereng föl bennem...