Péterfi Gábor:

Kelet-európai konföderáció
mint a revízió alternatívája
- Szabó Dezső válasza Trianonra -

A trianoni békeszerzôdést a magyar társadalom égbekiáltó igazságtalanságának fogta fel. A politikai élet szereplôi szinte egy emberként követelték a döntés felülvizsgálatát, vagyis revízióját. A kormánypártok lényegében a Horthy-korszakban az integrális vagy nagyrevízió programja mellett foglaltak állást, míg a baloldali ellenzék hajlott az etnikai elvű revízió elfogadására. Ugyanakkor az értelmiség egy része nem az országhatárok megváltoztatását tűzte ki alapvetô célul, hanem a kelet-európai népek egymásrautaltságát hangsúlyozva a térségben élô nációk összefogásának lehetôségeit kereste. Ebbe a táborba tartozott a korszak nagy hatású s talán máig legvitatottabb írója, Szabó Dezsô (1879–1945). Az erdélyi származású gondolkodó egy olyan kelet-európai együttműködés alapjait fektette le, mely szerinte egyedüli megoldásként biztosíthatta volna a védelmet Magyarország számára a német és orosz terjeszkedéssel szemben.

Szabó Dezsô Trianonnal kapcsolatos reflexióit az 1920-as évek elsô felében még a békeszerzôdés totális elutasítása és az integrális revízió mellett szóló érvek hangoztatása jellemezte. Az évtized második felében azonban egyre inkább eltávolodott ettôl az akkor szokványos platformtól. Az új irányvétel egyik elsô írása Rokamból-romantika címmel jelent meg 1923-ban. Az irredenta politikát ebben már ôrült és hazug képzelgésnek nevezte, amely azzal áltat, hogy több évszázados politikával elvesztett országrészeket rögtönzött puccsokkal vissza lehet szerezni. Az ilyen irredenta szerinte semmit sem használ, de súlyosan árt az elszakított területen élô magyarságnak. Szabó Dezsô szerint a legitimizmus, vagyis a királyság visszaállításának a programja is csupán arra jó, hogy elvonja a tömegek figyelmét a földreformtól s a köznyomor égetô problémáitól. Íróink szerint a hatalom által hirdetett Szent István-i magyar birodalom megvalósítása lehetetlen, hiszen a Trianon következtében elszakadt nemzetiségek nem akarnak a Monarchia kötelékébe visszatérni. A Habsburg-restauráció még kevésbé kívánatos, hiszen a Habsburgok több évszázados uralma csak szenvedést hozott a magyaroknak. A legitimisták álmának megvalósulása egyébként is csak siettetné a Trianon következtében önállóvá vált magyarság Németország általi bekebelezését. Hozzátette: egy esetleges fúzió még tovább növelné a magyarországi németség befolyását a meghatározó pozíciókban, s így az Ausztriával egyesülô Németország a közép-európai németekkel kiegészülve valósággal elnyelné Magyarországot. Ami megbecsülendô az új helyzetben, állította Szabó Dezsô, az az ország függetlensége.

Milyen utat kövessen az immáron független Magyarország? Erre a kérdésre a választ elôször egy 1926. október 13-án keltezett magánlevélben adta meg az író. Gulácsy Irénnek írt levelében Szabó arról elmélkedett, hogy a magyar és román népnek a német és pánszláv veszedelemmel szemben össze kell fognia. Még ebben az évben javaslatot tett egy „kelet-európai föderáció" megalkotására. Azaz: a német expanzív terjeszkedéssel szemben nem jelenthet elegendô biztonságot a két nép összefogása. Egy „hatalmas és minden német hatástól független kelet-európai föderáció megalakítására" van szükség, mely „a közös veszélynek kitett kisebb államokat egy hatalmas védô egységbe tömöríti". Két hét elteltével az író a felmerülô Anschluss-tervek ellen tiltakozva már az összefogás alanyaira is kitért. Eszerint a föderációt elsôsorban Jugoszláviával és Romániával kellene megvalósítani, s az így formálódó egységhez Csehszlovákia, Lengyelország, valamint a balti államok fokozatosan csatlakozhatnának.

Az 1926-ban megfogalmazódó s folyamatosan kibôvülô „Kelet-Európa"-eszme 1935-ben nyert részletes és végleges megfogalmazást a Magyarország helye Európában: Kelet-Európa című tanulmányban. Ezen írás kiindulópontja: Kelet-Európát – két középnagyságú államot (Lengyelország, Törökország) leszámítva – a nagyhatalmi politikának kiszolgáltatott kis államok alkotják. Ezért szükséges e kis államoknak egymással összefogniuk. Szabó Dezsô több közös érdeket sorolt föl a kelet-európai népek esetében. Elsôként a terjeszkedô Németország és Oroszország okozta közös veszélyre figyelmeztetett. Németországot a gazdasági és katonai szervezettsége és a Kelet-Európa felé terjeszkedô politikája miatt tartotta veszélyesnek a független kis államok szemszögébôl. Közös veszélyforrás továbbá Oroszország hatalmas népességszáma és területének nagysága. Az író felhívta a figyelmet arra, hogy a bolsevik Oroszország terjeszkedô nacionalizmusa akadályozhatja a kelet-európai népek fejlôdését. Érdekes, hogy a pánszláv népek összefogásától 1935-ben már nem tartott az író. Szerinte a csehek, a szlovákok, a lengyelek és a többi szláv nép az önálló egyéni fejlôdés útját fontosabbnak tartják a pánszlávizmust felkaroló orosz nagyhatalmi politikánál. Jóval súlyosabbnak ítélte meg a Németország és Oroszország esetleges összefogása révén kialakuló helyzetet, hisz a térség felosztása az összes kis állam szuverenitását fenyegeti.

A közös veszély mellett Szabó Dezsô a kelet-európai népek közös múltját, történelmét emelte ki. Kijelentette, hogy ezen államok többsége évszázadokon át csatatere volt a nyugat-európai katolicizmus és a török félhold küzdelmének. A Nyugat és Kelet közti küzdelem szerinte „szükségszerűen hasonló lelki képletek kialakulására vezetett". Ahogyan létezik a nyugat-európai ember fogalma, ugyanúgy megkülönböztethetô a kelet-európai ember típusa. Az író szerint az összefogás mellett szól e népek gazdasági és társadalmi adottságainak hasonlósága is. Példaként hozta fel, hogy a fenti államok ipara elmaradott a nyugati országokhoz képest. Kijelentette, hogy ezen országok közös társadalmi öröksége a „folytonos idegenbe házasodás" során létrejött arisztokrácia, valamint a német és zsidó túlsúlyú polgáriasult középosztály. Így a kelet-európai országokban a nemzet legfôbb letéteményese a társadalmi súlyát tekintve is legnagyobb parasztság. A feladat közös: a parasztságból kell új vezetôréteget szervezni. Az együttműködés szempontjából hátrányként fogalmazta meg e népek túltengô nacionalimusát, ugyanakkor szerinte egyik kelet-európai nemzet sem elég erôs ahhoz, hogy a másik számára reális veszedelmet jelentsen. Ahhoz pedig még kevésbé van erejük, hogy külön-külön védjék meg magukat Németország és Oroszország hatalmi túlsúlyával szemben. Ha pedig e kis népek bármelyike a német szövetségben keresne menedéket az orosz veszéllyel szemben, vagy Oroszország segítségét kérné a német hódítás kivédésére, az Szabó Dezsô szerint nem jelentene mást, mint hogy e népek a szolgaság különbözô változatai közül választhatnának.

A közös veszély és múlt, a hasonló gazdaság és társadalom Szabó Dezsô szerint kikényszeríti a „kelet-európai államok történelmi együttműködését". Az új történelmi összefogás szerinte katonai, külügyi, gazdasági és kulturális téren jelentene szövetséget Kelet-Európa népei számára. A konföderáció katonai téren olyan szövetség, mely minden külsô támadással szemben közös védekezést ír elô tagállamai számára. Az új politikai struktúra közös külpolitikát követel. Ennek irányító szerve a tagországok külügyminisztereibôl álló Tanács. A közös szervezet mellett minden nemzet megtartaná saját külügyminisztériumát és önálló külképviseletét. Szabó Dezsô gazdasági együttműködést is szorgalmazott a tagországok számára. A térség gazdasági fejlôdésének hatékonyabb elômozdítására létrejövô „közös piac" egész Kelet-Európa ipari felszabadítását jelentené. Kelet-Európa kulturális összefogásának célja pedig az volna, hogy „biztosítsa e népek teljesen önálló, szabad egyéni megépülését". Mai szemmel is rokonszenves gondolatnak tekinthetô az a törekvés, miszerint az egyes nemzetek egyetemein olyan tanszékek volnának, amelyeken a szomszédos országok fiai megismerhetnék egymás történelmi, szociológiai, földrajzi, gazdasági, etnológiai, irodalmi és politikai megközelítéseit. Ilyen módon – a nyugat-európai kultúrához hasonlóan – a világgal is meg lehetne ismertetni a sajátos kelet-európai kultúrkincset. Szabó Dezsô modellje tehát laza konföderáció volt; nem azzal a céllal, hogy a sok egymásba ékelt kis népbôl egy nemzetet formáljon, ellenkezôleg: biztosítani szerette volna e kis népek minél zavartalanabb nemzeti fejlôdését.

A „kelet-európai államok" együttműködésének megvalósításában Szabó Dezsô kulcsszerepet szánt a magyar kormánynak. Javasolta egy kelet-európai parlament felállítását, amelyben a térség szakértôi szabadon vitathatnák meg a konföderáció politikai, gazdasági és kulturális módozatait. E testület az író szerint teljesen független lenne a mindenkori kormányoktól, hisz célja a napi politizálás helyett a kelet-európai összefogás elôkészítése lenne. Emellett megjelenne egy Keleteurópa című folyóirat. Tanárként Szabó Dezsô a magyar egyetemi és fôiskolai ifjúságnak nagy szerepet szánt e munka elvégzésében, fôként a kelet-európai gondolat propagálásában, s a közös baráti (nemzetek közötti) kapcsolatok kialakításában.

Mi lesz az a fundamentum, amelyre elengedhetetlenül szüksége van a magyarságnak ahhoz, hogy a kelet-európai népek összefogását kezdeményezze? A magyar öntudat, feleli 1938-ban Darányi Kálmánnak írt nyílt levelében az író: „Öntudatot, öntudatot, öntudatot a magyarságnak, Elnök Úr! Öntudatot mindenekelôtt! Ez az öntudat lesz az egyetlen alkotó rend, az egyetlen védô összefogás, mely biztonságot és jövôt jelent a magyarság számára." Azaz elôször a magyarság nemzeti identitását kell megerôsíteni, s csak ezt követôen állhat elô a nemzet a konföderációs elképzeléssel Kelet-Európában.

Volt-e igény a két háború között a konföderáció kialakítására? Az elsô világháború után a gyôztesek is törekedtek egy, a Baltikumtól a Földközi-tengerig terjedô, a német és/vagy orosz terjeszkedést felfogni képes konföderatív struktúra létrehozására. Azonban ennek nem volt realitása a köztük fennálló ellentétek miatt. A kis államok sem tudtak egymással megegyezni, erre példa az 1921-ben magyarellenes éllel megszervezôdô kisantant. A harmincas évek közepétôl pedig az egész térség a német gazdaságtól függött. Mindez azt jelentette, hogy a szövetség létrejöttének nem volt reális esélye.

Innen nézve jó szándékú értelmiségi utópiának kell tekintenünk Szabó Dezsô „Keleteurópai Államok"-vízióját. Azonban nem lehet kizárólagos szempont egy értelmiségi megítélésénél az, hogy elképzelésébôl saját kora mit valósított meg. Fontos, hogy mennyire releváns a „szellem emberét" foglalkoztató téma az adott korszakban, illetve hogy a kortársak és az utókor felfigyel-e gondolati hagyatékára vagy sem.

Az elôbbi szempontot tekintve kijelenthetô, hogy a probléma – az 1920 óta (ismét) önálló Magyarország helyének megtalálása a versailles-i rendezés utáni Európában – olyan lényeges kérdést vet föl, amely ma is foglalkoztatja a térség jövôjérôl gondolkodó embereket: van-e esély a kelet-európai kis nemzetek önállóságának megôrzésére Európában? Akkor két nagyhatalom (Németország és Oroszország), ma paradoxnak tűnô módon a globalizáció és a fellángoló nacionalizmus jelent kihívást az itt élô kis népek számára.

Az utóbbi kérdésfelvetést vizsgálva kijelenthetô, hogy a Szent István-i „nagy nemzet"-koncepcióval szemben megfogalmazott realista „kis nemzet"-elgondolás és a Duna-menti népek összefogásának gondolata tovább élt – többek közt – Németh László, Szabó Zoltán és Bibó István munkáiban. Juhász Gyula kutatásaiból tudjuk, hogy a második világháború kitörésekor a magyar értelmiséget a középosztály-problematika és a földkérdés után közvetlenül az a kérdés foglalkoztatta, hogy hol a helye, mi a feladata Magyarországnak Kelet-Közép-Európában; azaz az író kora is felfigyelt a kelet-európai útkeresés gondolatára. S amit szintén nem szabad elfelejtenünk: felnôtt egy olyan, Szabó Dezsô eszmeiségét is feldolgozó nemzedék, amely közvetlenül a második világháború után messzemenôen nyitottnak mutatkozott a szomszédos népekhez való közeledésre. Nem e nemzedék hibája, hogy ez a szép törekvés ekkor is megfeneklett.

Péterfi Gábor

Szabó Dezső: Magyarország helye Európában:
Kelet-Európa (1935)

Mármost: nem volna-é természetes, ha ezek a keleteurópai népek, melyeket a múlt, a sors, a lelki alkat, a megoldandó történelmi problémák annyi közös vonása s a közös veszélyek hívhatnak egy nagy történelmi összefogásba, így szólanának: – Minek legyünk mi továbbra is ide-oda tolt figurák a nyugati hatalmak sakktábláján? Minek törekedjünk egymás gyengítésére, mikor mindnyájunk közös veszedelme a Nagyhatalmak s különösen Németország és Oroszország imperiálizmusában van? Nem jobb volna, ha mi keleteurópai népek összefognánk sorsunk önálló intézésére, úgyhogy mindnyájunk ereje biztosítéka legyen mindnyájunk független egyéni fejlôdésének, szabad történelmi termésének? Nem volna-é jó megcsinálni a keleteurópai államok történelmi együttműködését? […]

[A keleteurópai államok összefogása] Jelentene katonai szövetséget és közös védelmet bármely tagja számára, ha egy kívülálló hatalom megtámadná. De nem jelentene semmilyen közös hadsereget vagy közös vezényleti nyelvet, hiszen a világháború megmutatta, hogy a közös vezénylô nyelvet érintetlen szentségnek hirdetô osztrák–magyar hadsereg milyen kegyes szívességgel vezényelte saját nyelvén a halálba a Monarchia minden fajtáját. Még a magyart is.

Jelentené az egész keleteurópai összefogás részére egy legfelsôbb külügyi orgánum megteremtését, melynek minden ország külügyminisztériuma tagja volna. De semmiképpen sem jelentené az egyes országok külügyminisztériumainak, külügyi szerveinek behelyettesítését egyetlen közös külügyi szervezettel. A külügyi szervezetek a népek nyitott ablakai az egész világra, minden egyes népnek sajátosan szükséges szerve folytonos éber tájékozásra az egész világon, egyéni életének megfelelô tapasztalatok felszívására, érdekei, termése propagálására, egyéni arculata megmutatására stb.

Jelentené a gazdasági élet olyan megszervezését, hogy ez összefogás minden egyes néptagja gazdasági fejlôdésére támogatást és védelmet jelentene. Ez szükségszerűen feltételezné a gazdasági termelés egy közös megegyezésű legfelsôbb irányítását, hogy az összefogó államok egymásközti árucseréje lehetôleg elégséges piacot, egészséges gazdasági egyensúlyt jelentsen az összefogás minden tagjának, s a kívülálló hatalmak gazdasági nyomása ne fenyegethessen. De ez semmi esetre sem jelentené azt, hogy bizonyos országokat aránytalanul csak mezôgazdasági termelésre, vagy csak ilyen vagy olyan anyagok ipari vagy mezôgazdasági termelésére szoríthatnának. Egyik gazdasági Szokráteszünk Németország diktálására pl. egész nekünk maradt Magyarországot ricinussal akarta bevetni, ami végzetesen befolyásolná intranszigens és reform magyarságunk stabilitását. A mezôgazdasági termelés lehetô sokfélesége és a minél gazdagabb és több ágú ipar minden népnek nemcsak gazdasági, de végzetesen kulturális és pszichikai szüksége is, amely nélkül egészséges fejlôdés el sem képzelhetô. És ez az összefogás szabad tengeri utat teremtene minden egyes néptagjának. Mert a tenger a népek fejlôdésének nemcsak gazdasági, de elengedhetetlen egyetemes föltétele is. Ez az összefogás aztán fokozatosan: Keleteurópa nagy ipari felszabadulását is jelentené.

Ez az összefogás kulturális téren semmiképpen sem jelentene Bábelt, sem uniformizálódást, sem a népek megkasztrálását faji vagy nemzeti egyéniségüktôl. Hiszen ennek az összefogásnak egyetemes nagy célja éppen az volna, hogy biztosítsa e népek teljesen önálló, szabad egyéni megépülését. Így tehát nem eredményezhetné azt, hogy nép- és középiskoláinkban nyelvi és kulturális zűrzavart teremtsünk. Ezek az iskolák az egyéni fejlôdés: a faji, a nemzeti psziché szervei és ennek folytonos épülését szorgalmazzák. De mind e népek egyetemein tanszékek volnának arra, hogy e népek egymás történelmi, szociológiai, földrajzi, gazdasági, etnológiai, politikai megismerése mellett: megismertessék egymás kulturális, irodalmi és művészi termését is. Külön szervek végeznék a fordítások és művészi kiállítások irányítását, hogy e népek mindegyike ismerje meg mindenik lelkét. Ez az összefogás a keleteurópai kultúra éppoly gondos feldolgozását és világgá propagálását jelentené, mint amilyen már a nyugat-európai kultúrával megtörtént. De ez az összefogás semmiképpen sem jelentene elzárkózást vagy ellenséges akaratot e nyugati kultúrával szemben. De jelentene: teljes fölszabadulást, önálló egyéni fejlôdést minden népnek.

És a határok? Nem merünk a könnyűfejű prófétákkal annyira elôreszaladni a jövô végtelenségébe, hogy már vizesítsük a szivacsot, mellyel eltöröljük a határokat. És igen, lehet, hogy ez nem is érdeke a népek fejlôdésének és ha megtörténnék valaha, lehet, hogy úgy történnék meg, hogy az uniformizálásra, az integrális ember megnyirbálására vagy mechanizálására, az emberiség elbitangulására vezetne. De az bizonyos, hogy a határoknak lassanként egész más jelentôsége lesz. Az a folytonos ellentétekre vezetô politikai és gazdasági jelentésük, mely ma még annyira megvan, fokozatosan szűnni fog s úgyszólva inkább a közös pszichéjű történelmi egységek öntudati elemeivé nemesülnek.

Tudom, hogy ezen a téren még nagyon sok ellentét van Keleteurópa népei közt. Tudom, hogy itt áll elénk a mi saját, legnagyobb tragédiánk ijesztése. De kérdem, melyik úton van több kilátás egy mindkét félre lehetôleg méltányos megoldásra úgy, hogy a jövô ne teremje új vérbosszúk veszedelmét? Ha e keleteurópai összefogás letörhetetlen akaratú, minden népnek önálló fejlôdést biztosító feladatát követjük? Vagy ha jövônket a maradék magyar vér újabb tékozlására s egy mohó étvágyú nagyhatalom segítségére alapozzuk? Vagy minket még most sem tanítanak a múlt tapasztalatai? […]

Természetes az is: hogy a magyar Állam, a magyar kormány még egyelôre nyíltan, a maga hivatalos minôségében nem állhatna e mozgalom élére. De nem volna-e végtelen nagy jelentôségű, ha jóakaratúlag tűrné ezt a nagy történelmi kezdeményezést és titkosan támogatná. Nem saját jövônk, saját fejlôdésünk gazdag lehetôségeit jelentené-é az, ha a magyarság állana e nagy, termékeny történelmi szándék élére?

Egy teljesen független állandó szervet kellene teremteni Budapesten – lehetne szabad akadémiának, keleteurópai intézménynek vagy bárminek nevezni –, hol a magyar politikai, gazdasági, szociológiai, tudományos, irodalmi és művészi szellemi kitűnôségek az összes keleteurópai államok meghívott hasonló kiválóságaival mint egy állandó parlamentben keresnék e keleteurópai összefogás megvalósításának, politikai, gazdasági, kulturális és egyéb módozatait, a problémák megoldását, az ellentétek kiküszöbölését. Ezt a teljesen, minden államhatalomtól független szervet a napi események vihara, a felmerülô külpolitikai ellentétek és szenvedélyek nem érinthetnék. Bármi történnék is: zavartalanul, a tudomány szenvedélytelen letörhetetlenségével folytatná a maga munkáját.

E szerv kiegészítéséül meg kellene teremteni egy hatalmas folyóiratot Keleteurópa címmel, mely ugyanezt a feladatot végezné. És: munkatársakat szervezve mind e népek kiválóságai közt: állandóan ismertetné e népek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életét.

A magyar fôiskolai ifjúság önmaga kebelében szerveket alkotna e gondolat propagálására és megoldási módozatainak keresésére. Ezek a szervek kapcsolatot keresnének az összes keleteurópai népek ifjúságával – bármily ellentét is legyen ma egyik vagy másik nép közt – és igyekeznének ôket rábírni hasonló szervek alakítására a közös munka érdekében.

Az idegen impériumok alatt élô magyar ifjúságnak teljes morális felelôsségemmel azt ajánlom: igyekezzék a lehetô legbarátságosabb szellemi érintkezést létesíteni az illetô országok ifjúságával és velük közös szervekben végezze a gondolat terjesztésének, a meggyôzésnek, a megoldás keresésének feladatait.

Ha pedig valaki ezt kérdezi: – De mi lesz addig? Milyen külpolitikát folytasson ma, a mai adottságok mellett a magyarság? Erre röviden ezt felelem: Olyan külpolitikát, mely nem teszi egyik nagyhatalom védtelen zsákmányává sem a magyarságot. Olyan külpolitikát, mely a németséggel szemben is védelmet jelent. Olyan külpolitikát, mely a lehetô legtöbb kíméletet jelent az idegen impériumok alatt élô magyarságnak. Olyan külpolitikát, mely lehetôleg nem jelent semmi kockázatot a magyar vér újabb ömlésére.

[…] a magyarság nagy történelmi szerepe még csak most kezdôdik Európában. A keleteurópai gondolat heroikus megépítésével, a keleteurópai hit terjesztésével ez a kicsiny, de nagy szenvedéseket kibírt és nagy lendületekre képes nép Európa egyetemes megszervezésének élére kerülhet s az európai kultúra megújhodásának nagyszerű heroldja lehet. Csak egyet nem szabad elfelejtenünk: a magyarság akkor használhat legtöbbet az emberiségnek: ha megtalálja önmagát, ha önsorsa egyetlen urává önmagát teszi, ha hűséggel vigyázza ôsi pszichéje megépülését, sajátos életérdekeit, önálló fejlôdése organikus céljait.

Forrás:
www.hhrf.org/europaiutas/20011/19.htm