5. Szabó Dezső (1879-1945)
kálvinista próféciája:
„Minden magyar lélek felelős
minden magyar lélekért”
Nem kuriózumnak, nem függeléknek, nem csupán egy törzsszeletnek és nem csupán a XX. század elvilágiasodásában túlhaladott jellegnek érzem és látom Szabó Dezső kálvinistaságát. Minden jelenségen innen és túl alapvető, központi és mindent betetőző jelentősége van ennek a kálvinistaságnak egy olyan író esetében, aki soha nem tudja elképzelni, hogy ő l'art pour l'art író lehessen, aki soha nem tud arra gondolni, hogy a művészetnek és irodalomnak öncélúsága lehet, s aki éppenséggel a maga irodalmi zsenialitásának jobbik felét is feláldozza a küldetés tendenciájáért. Ahol csak művész, ott a legtisztább jónak, ott a legetikusabb mennyei tavasznak a leheletét belélegző és árasztó, egyedülálló alkotó szellem. Ott mindenkit átölelő legszélesebb, legegyetemesebb szeretet, ott mindenkit szinte a legvégső megrendülésig telibe találó gondolkodó, a gondolatot utolérhetetlenül kifejező alkotó művész és hatóerejében páratlan jelenség XX. századunk irodalmában is Magyarországon. Szabó Dezső azonban csak hatásával együtt Szabó Dezső. Igazságtalannak érezzük annak a kimondását, hogy nagy tehetségű író, de elsősorban korjelenség, nem az életműve, hanem a hatása fontos. Ellenkezőleg: hatása egyedülálló életművéből következik, de életműve nem lenne az ő életműve, ha feltétlenül nem lenne hatásos. A hatás érdekében azonban a hatáskeltés eszközeihez folyamodik, és ilyenkor har, ilyenkor megbotránkoztató, ilyenkor a megütközés kősziklája maga. De nem bánja. Akkor sem, ha ez legmélyebb, legegyetemesebb és leghitelesebb művészi mondanivalójának, ha kell, egészen demagóg jelleget kölcsönöz.
Dr. Hegedűs Loránt - a "magyarok püspöke" -
Igét hirdet a Hazatérés Templomában.
A zseni nem fél a giccstől, a próféta a demagógia látszatától, az Isten embere az e világba való alászállásnak a kockázatától. Ilyen értelemben az igazi prófétaian küldetéses zseni olyan, mint a napfény, mely bevilágít a legszennyesebb, legsötétebb sarokba is, de ő ott csak a tisztulást, a tisztaságot és a világosságot munkálja. Ezért Szabó Dezső kálvinistasága Isten szuverén, feltétlen, végcélnak megfelelő akaratát kívánja valósítani. Egész prófétai életküldetésében nyilvánvaló: ennek a prófétai küldetésnek, az Isten szuverén, feltétlen végcélnak megfelelő akaratának érvényesülését vállaló írópályának a XX. századi látása szerint három összetevője van, és a három összetevő közül úgy tudjuk kiemelni egyiket a másik után, hogy hasonlatot használunk. A híres, XX. századi teológiára érvényes homokóra-hasonlatot. Nyugodtan mondhatom, felvilágosító, kultúrmissziót folytatva ezen a területen is, hogy a Nobel-díjra felterjesztett elméleti fizikusnak és egyetemi tanár filozófusnak, Carl Friedrich von Weizsäckernek mondása szerint: a XX. században a teológiában egy a természettudományokéval egyenrangú hatalmas forradalom zajlott le, és ennek a forradalomnak az összefoglalása a homokóra-hasonlat. Ahogy a homokórában minden felülről pereg alá a homokóra alsó részébe, minden egy központi ponton keresztül kell hogy felülről alulra érkezzék, és végül felülről minden szétterül a homokóra alsó felében: a XX. században egyedülállóan felfedezett és hiteles bibliai kálvinista életigazságnak is három összetevője van:
1. A kizárólag felülről ható és az élet legalsó kategóriájáiig érvényesülő kegyelem, tehát Isten mindenekfelettisége úgy, amint mentő szeretettel a mienk lehet, minden emberi akaraton felülről adja magát nekünk, de mindent kiáraszt magából és semmit vissza nem tart.
2. Mindezt egy krisztológiai koncentrációban teszi, mert a Názáreti Jézusban a világot teremtő, a világot fenntartó és a világot újjáteremtő Ige lett testté, tehát benne egy univerzális, egyetemes Krisztus-valósággal és egy személyes Krisztus-valósággal egyszerre találkozunk, és ha a kettőt egy személyben látjuk, akkor a krisztológiai koncentráció a XX. század teológiájának és egész világlátásának fordulópontja lehet.
3. Harmadszor, mindebből egy intenzív univerzalizmus következik. Az intenzív univerzalizmus pedig azt jelenti, hogy ami felül az Istenben eleve ismerésként, eleve elrendeltetésként megszületett, „mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva”, az a krisztológiai koncentráción keresztül idelent mindenestől meg akar valósulni. Megvalósulásra tör: az Ige nem gondolattá, teológiává, filozófiává, különösen nem ideológiává, nem rögeszmerendszerré, nem vad kényszerképzeteknek a bilincsösszefüggéseivé akar lenni – testté akar lenni, és ez az intenzív univerzalizmus ily módon mindent meghatároz. Nem nyugszik addig az igazi isteni gondolat, míg egyetemes és személyes Krisztus-összpontosításokon át meg nem valósul egy egyetemes és Isten országában a testi valóságok világára is jellemző rend. Erről a három összetevőről már most Szabó Dezső életművét taglalva elmondhatjuk a következőkben tételesen kifejtendő igazságokat.
A XX. századi Isten-tapasztalás
Szabó Dezső szerint „A hívő hitének legszentebb megtestesülése, ha találkozott Istennel, hogy meglássa az egész Istent, és megmutassa magát egészen a megváltó Istennek. De ez a találkozás csak az embereken keresztül történhetik”. (Az egész látóhatár II. 860. kk.) Ebben a Szabó Dezső-i meghatározásban lényeg a következő: ő maga is egy találkozásjelleget hangsúlyoz az Isten-élményben a spekulatív Isten-élménnyel szemben, totális jelleget a részleges jelleggel szemben és egy emberséges, humanitárius jelleget a pietisztikussal, a beszűkült vallásos jelleggel szemben.
Se szeri, se száma azoknak a megnyilatkozásoknak, amelyekben egy Isten-gondolatot, egy Isten-eszmét elégtelennek tart arra, hogy azáltal hívők legyünk, hogy azáltal prófétaságot hallhassunk, mondhassunk és Isten akaratát megcselekedhessük. Mindehhez az szükséges, hogy az ember Istennel valóságosan találkozzék. Ez a valóságos találkozás – mint hallottuk – csak az embereken keresztül történhet meg, és – amint ő maga mondja – e nélkül az emberi találkozás nélkül minden hiábavaló. „A magyar kálvinizmustól kaptam, hogy tudom, sohasem mondhatjuk, vagyok, hanem csak azt, hogy vagyunk. Isten utálja a sok szót, a szép mondatokat, a kegyes fintort, a mániákus lelki toalett apró perverzitásait, még jobban utálja a felvett rögtönzött gondolatokat, a kisbeteg absztinenciákat, s minden elfordulást az ő csodálatos anyagi világától. Az ember csak az egész élet, az egész test, az egész élet minden erejének megélésével az igazi Isten igazi hívője, és minden szükséges szenvedés vállalásával éppen úgy Istent tagadod meg, ha elfordulsz az élet kacagásától, mintha elfutsz egy építő sírásától. Csak akkor az igazi Isten az Istened, ha az benned minél több embernek jelent ölelést. És csak akkor mész Isten felé, ha minden lépted megtalált falat, begyógyított seb, jó kacagás és kiépített jövő minél több ember számára. Nincs vallás szavakban és mimikákban, micsoda kis emberbogár az, aki azt hiszi, hogy Istenhez tartozhatik, ha borjúfrikandót nem eszik, ha nem táncol vagy nem játszik. Szánom vergődéseit azoknak, akik szárny nélkül akarnak repülni.” Íme, minden vallási spekuláció igazi Isten-találkozás helyett, minden beszűkült részlegesség az egyetemes emberség helyett, és minden pietisztikus modor a teljes életforma megváltoztatása helyett elítélést kap a Szabó Dezső-i kálvinizmusban. Az Isten-találkozás legyen mindig valóságos, legyen mindig teljes és legyen mindig emberi.
Természetesen a XX. század végén látjuk, hogy mindez Szabó Dezső számára még a magától értetődő Isten világában és légkörében kimondott szellemi tételeknek a rendjében jut kifejezésre, és ő roppant magyarságküldetésében nem számol az Isten-ember-találkozás valóságos jellegének a mélyével. Németh László mondja Szabó Dezső-tanulmányában, hogy nála a prófétai mondanivaló hatása miatt hiányzik a jelleg mélyére hatolás. Milyen más az életét előtte befejező Ady Endrének a nem magától értetődő Isten világába tagolódása! - Magyartanárom még nekem is mindig csak figurázta az Ady Endre-i leghitelesebb XX. századi Isten-tapasztalást. Ezt olvassuk nála, s mennyivel mélyebb a Szabó Dezső-i magától értetődőségnél ez az Ady Endre-i lényeglátás: „Isten, te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy!” - Most. Isten: vagy, vagy nem vagy. Ha nem vagy, hogy vagy, vagy ha vagy, hogy vagy nem vagy? Értik ezt? Mert én nem – mondotta a magyartanárom a '40-es években. A XX. században azonban mindennél inkább látjuk, hogy Isten nem magától értetődő jelenlétének valóságát csak hiányának magától értetődőségén keresztül tudjuk megtapasztalni a XX. század végén. Azt el tudom hinni, hogy a középkorban valakinek a számára éppoly magától értetődően van Isten, mint ahogyan van hitvestársa és a barátja, akivel kezet fog, az asztal, amelyen írja a maga értekezését, mint a templom, amelyben elmondja imádságát. XX. századi hiteles Isten-tapasztalást megélő embert csak úgy tudok elképzelni, hogy az illető először az Isten-nélküliséget élte át, és a nem magától értetődő Istenbe vetett hithez egy Thomas Mann-i fordított dezilluzionizmuson vagy fordított kételkedésen keresztül jut el. Elkezd kételkedni a tagadásban, egy „hátha” kérdéssel fordul a pozitív hit és kijelentés világa felé, és azt részletesen megtapasztalja. Adynál mindez ebben a három lépcsőben jut kifejezésre, ahogy A szintézis-teremtő Ady című tanulmányomban írtam: objektiválható indikatívuszban nincs Isten, de az egzisztenciális szükségérzet optatívuszának állapotában megjelenik, s akkor a bibliai ige és a személyes imádság vocativusának állapotában Isten a legdöntőbb valóság lesz a hitbeli tapasztalásra eljutott lélek számára. Objektiválható indikatívuszban nincs Isten, ő létlen, ő a „Nem-Vagy”! De amikor „hiszek Krisztusban, Krisztust várok, beteg vagyok, beteg”, amikor „szüzesség, jóság, bölcs derékség, óh jaj, be kelletek” - amikor „már csak egy Isten menthet meg minket”, ahogy Heidegger mondja, „már csak az Isten menthet meg minket”, ahogy a Római Club 70 Nobel-díjas tudósának jelentése mondja, akkor az egzisztenciális szükségérzet optatívuszának állapotában az Isten megjelenik és Ady megírja: „Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak! Mert Ő mégis legjobb Kísértet. S mert szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az Élet, az Élet, az Élet.” Nem tárgyszerűen valóságos, „van-vagy-nincs Úr.” De a van-vagy-nincs Úr az egzisztenciális szükségérzet állapotában az a valaki lesz, akire ezt mondja: „Szent Képzelés, örök hitbalzsam, ki létlenül is leglevőbb! Meghajlok szent színed előtt, s akarom, hogy hited akarjam.” (Az Alázatosság langy esője című versében.) S attól kezdve, hogy Ady Endre is naponta olvassa a Bibliát (ismerjük a híres képet, amelyben Babitscsal együtt hajol a Biblia fölé!), kiderül: Istenről csak vocativusban lehet beszélni. Az „Istenem” vocativus megszólító mód hiteles egyedül a XX. század végén. Madách Ádámja azt mondja a VII. konstantinápolyi jelenetben: „Hagyjátok el, barátaim azt az i-t!”, a homousion és a homoiusion vitában. Egy másik értelemben az „Éli Éli! Lamma sabaktani?” értelemben, amit Ady is utoljára a Bibliájába írt, csak azt mondhatjuk, hogy: ne hagyjátok barátim azt az i-t!, mert az Éli, Éli szóban az i betű az egyes szám 1. sz. személyrag azt jelenti, hogy én Istenem, én Istenem. Itt Jézus nem azt mondja: nincs Isten, nincs Isten, miért hagytál el engem! Hanem itt van a vocativus mindent legyőző csodája a kereszthalál poklokra szállásos lelkiállapotában is! Kétszer egymás után, és a Szentlélek Kálvin szerint nem fecseg a levegőbe, azt mondja: „Én Istenem, én Istenem.” Ha a pokolban is van Isten, akkor mindenütt van. Ha a golgotai kereszthalál poklokra szállásában duplán személyes az Isten, akkor égen át, földön át mindenütt megjelenik, akkor a lehetetlent mindenütt lehetségesíti, akkor nincsenek reménytelen történelmi helyzetek, akkor nincsenek végérvényes depressziók, akkor nincsenek végső bukások, akkor az utolsó szó mindig Istené, akkor is, ha hallgat.
Nos, ez a Szabó Dezső-i kálvinista Isten- és Isten-akarat-tapasztalás pozitívuma: spekuláció helyett valóságos találkozás, részlegesség helyett teljesség, beszűkült vallásosság helyett teljes emberi megtestesülés, valóság jellemzi a Szabó Dezső-i kálvinista tapasztalást. De a magától értetődő Isten világában, és még nem az előtte már megvalósuló Ady Endre-i nem magától értetődő Isten-tapasztalás XX. század végi hitelességével. Amit Ady meglát a XX. század elején, az össztapasztalássá lesz a XX. század végén. Csak még valahogy úgy vagyunk ezzel az össztapasztalással, hogy előfeltételei már megvannak a tömegekben, tudatosodása még az értelmiség körében sem ment végbe. És ezáltal nem tudunk hiteles kálvinista Isten-bizonyságok lenni, noha mindez ma már napnál világosabb.
Krisztusi lényegi közösség és azonosság
Szabó Dezső mindezt a krisztológiai koncentrációban az Isten-fogalom stilizálásával köti össze. Arról beszél, hogy Bartók György püspök kimegy a Székelyföldre és ő is hallhatja: az evangéliumok evangéliumáról prédikál. „Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján 3:16). Ekkor nyilvánvaló Szabó Dezső számára, hogy ezt az Isten-fogalmat stilizálni kell. Mit szólnánk hozzá – mondja -, ha tudnánk, hogy egy embernek van számtalan gazember, halálos ítéletre méltó, bűnös és van egyetlenegy tiszta, tökéletes, szent fia. Azért, hogy a többinek semmi baja ne legyen, az elsőt, az egyetlent, a tökéletest gyalázatra, kínhalálra, pokolra adja. Nem lázad fel ez ellen minden erkölcsi érzékünk, és nem lesz a felvilágosult, XX. századi emberiség számára még egyszerű tagjaiban is lehetetlen ennek az evangéliumi, központi, meghirdetett „igazságnak” az elfogadása? Itt nyilvánvalóan a teológiai rövidzárlat érvényesül. Aki elfelejti, hogy Isten maga összpontosítja emberré magát Krisztusban, amikor a sok bűnös, gazember, halálra méltó gyermeke helyett önmaga áll az ítélet alá, az csakugyan azt mondhatja: igazságtalan, hogy az egyetlen tökéletes Fiú szenved az összes tökéletlennek a bűnéért.
Aki azonban tudja, hogy a Fiúság itt nem leszármazást jelent, hanem lényegi közösséget és azonosságot, az érti a krisztológiai koncentrációt a homokóra-hasonlatból. Ha Isten emberré lesz azért, hogy mi is igazán emberek lehessünk, akkor napnál világosabb, hogy nem „arca elé húzza az eget, mint egy hűvös, nagy kék selyempalástot”, Tóth Árpád soraival szólva, az Úristen, akit vagy látunk, vagy nem látunk, hanem itt lent hitelesíti az önfeláldozó szeretet csodáját. S nem abban lesz mindenható, hogy egyetemes zsarnokként minden ellene való akaratot azonnal meggátol, akkor csak kisember lenne, még kisisten sem lehetne. Nem is úgy valósítja meg mindenhatóságát, hogy komputertechnikával mindent beprogramoz és azt feltétlenül végbeviszi. Hanem úgy, hogy: „nem zavarja a szabadság varázsos tüneményét, hagyja, hadd tomboljon a romlás szörnyhada világmindenségben”, mint Schiller mondja, de arról kezeskedik, hogy minden rosszból jót, hogy a legnagyobb rosszból is a legnagyobb jót hozza ki! Az Isten-gyilkosságból a világüdvösséget. A golgotai kereszthalál gyalázatából az úrvacsorát. És a romlás lelkének diadalából az önfeláldozó szeretet felülmúlhatatlanságának csodáját. Amikor a Sátán azt hiszi, végső győzelmet arat a golgotai kereszten, mert több Fia nincs az Atyának, akkor éppen a Sátán lép bele Istennek csapdájába, és az önfeláldozó szeretet végső győzelmét semmi meg nem akadályozhatja. Az utolsó szó mindig Istené, akkor is, ha hallgat. Az Isten-fogalom stilizálásának teológiai-krisztológiai rövidzárlatától eltekintve, Szabó Dezső „fogja” a fiatal tiszteletesekben a Krisztussal való életegység titkát. „Minden ember születése pillanatától kezdve csatatér: ahol az élet és halál, a termés és pusztítás rohamoznak egymás ellen minden perces fáradhatatlan küzdelemben. De az Istentől belénk adott megváltás ereje, a bennünk élő Krisztus, mint az élet győzelmes akarata, folyton arra nyitja rá szemünket, arra mozdítja gondolatunkat és akaratunkat: hogy olyan életmódnak, viszonyoknak, ráhatásoknak legszélesebb értelmében: olyan nevelésnek vessük alá magunkat: melyek mind teljesebbre, mind cselekvőbbé és termőbbé fejlesztik testi és lelki erőinket, képességeinket, életlehetőségeinket. Úgy, hogy esendőségeink, gyengeségeink, beteges hajlamaink mind kevesebb hatással vannak ránk, részben teljesen megszűnnek. Mikor testi és lelki alkotó-, munkáserőinket, termőképességeinket, minden lehetőségünket a lehető legteljesebb fokra neveltük, mikor mintegy összes termőcsíránkat, egész egyéniségünket, egész életünket az élet munkás-, termő-, alkotó- és védőerejévé szerveztük, megközelítettük a megváltás örök ígéretét: - Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. ...Az egyéni elv megteljesítésével voltaképpen már megteljesítettem a szociális feladatot is, hiszen így jelent énem, életem: a legtöbb termést életépítést, fejlődést és védelmet a közösségnek is. De a lelkipásztor saját hivatásában nem állhat meg az egyéni megépítés erejénél... A vallási igazságok erejével hitközsége többi tagjaival is megvívja az élet diadalmas csatáját”, és „megteljesíti mindazokat az élet-katonai feladatokat, melyeket Isten azzal szabott eléje: hogy magyarrá helyezte az egyetemes életharcban”. (Az egész látóhatár, Budapest, 1991. I. 336-337. 1.) Látjuk, hogy Szabó Dezső a személyes Krisztus-valóságot legszemélyesebb átalakító, s életet önfeláldozóvá átváltoztató hatalmában veszi tudomásul. Ez átváltoztatás nyomán az átváltozott élet egyházának, népének, nemzetének és az egész emberiségnek elkötelezettje lesz. Saját tapasztalatai szerint nem éli át a viharos vagy csendes újjászületés csodáját. A személyes Ige és Lélek szerinti vezetés számára idegen marad, s ezért a pietizmus életmegnyilvánulásai mélyén nem látja az elengedhetetlen pietást, a reális kegyelem emberileg megfoghatatlan, de Isten Igéjére rezonáló hittel mégis megfogható munkáját. Sőt, mivel a pietás összpontosításából általában a pietista beszűkülés torzója jelenik meg előtte, annak életmegnyilvánulásairól csak maró gúnnyal és meg nem értéssel ír. (I. m. 307. kk.)
Ez kétségtelenül mutatja saját személyes hittapasztalatainak ez irányú korlátozottságát is. Alapszándéka szerint azonban döntően evangéliumi életigazságot hangsúlyoz: amilyen jó az összpontosított, olyan rossz a beszűkült keresztyén lét. Szabó Dezső a személyes Krisztus-valóság átélése tekintetében nem élmény-, hanem értékorientált. Nem az élmény, mint átérzett érték vezeti, hanem az értéket, mint mindent meghatározó élményt, kívánja feltétlenül továbbadni. Az emberekben megjelenő megrendítően személyes és döntően átalakító Krisztusról ezért nála senki sem írt csodálatosabban. A személyes Krisztus-valóságot mindig az univerzális Krisztus-valóság összpontosításának tartja. A testté lett Igében (Ján 1:14) mindig a világteremtő (1Móz 1:3), a világfenntartó (Zsid 1:3) és világot újjáteremtő (Jel 21:5) Igét fogadja el és hirdeti meg a maga legzseniálisabban személyes lírájában. Az elfelejtett arc című írásában (lásd lent – a szerk.) a legutolérhetetlenebb, egyetemesen érvényes, személyesen sokszorosan telitalálatos Krisztus-bizonyságot adja. E szerint: Jézus él.
És ez az a hiteles Krisztus-valóság, amelyet Szabó Dezső hirdet.
A legszemélyesebb Isten-találkozás itt és most
Ez a krisztológiai koncentráció, amelyen át már most intenzív univerzalizmust kell elérni. Ez az univerzalizmus azért intenzív: belülről teljesen áthatott, és nem csupán extenzív: külsőleg felületesen mindenhová elhatoló, mert nem csak általános kiterjedése, hanem mindent magába foglaló mélysége, és az élet semmilyen lényeges törzsszeletét nem nélkülöző szerves tartalma is van. Az intenzív univerzalizmus híve nem lehet egyre nagyobb felületen egyre felületesebb, csak egyre nagyobb távlattal egyre árnyalatosabb. Csak egyszerre lehet a panoráma és a precizitás embere. Nem képviselhet egy időtlen örökkévalóságot, csak az idők örökkévaló teljességét, úgy, hogy kiemeli benne az életfontosságú, sürgető kegyelmi időket. Nem képviselhet egyént, népet, nemzetet, vallást, hitet, emberiséget elszíntelenítő, eltüntető, megölő, eláltalánosító kozmopolitizmust, csak mindezeket a maguk helyén megelevenítő legszemélyesebb és legegyetemesebb evangéliumot. Így Szabó Dezső szerint: „Az egyén, faj, a nemzet Isten gondolata, hogy az emberiség minél többhangú himnusszá élje az életet Isten dicsőségére.” (I. m. 300. I.) Nem szélsőséges individualizmus, semmiképpen nem végletes-végzetes fajelmélet és nacionalizmus ez, hanem az élet minden nélkülözhetetlen valóságának a maga helyére való állítása, nélkülözhetetlenségének kimondása az intenzív univerzalizmusban az életellenes általánosítás ellen.
Hegedűs Loránt, a Dunamelléki Református Egyház főpásztora
1994. június 10- én Szabó Dezső "éposz- életéről"
tart megemlékezést az író gellérthegyi szobránál
(Fénykép forrása: Havi Magyar Fórum)
Ha egy éhezőnek nem adhatok sem almát, sem körtét, sem barackot, sem dinnyét, csak gyümölcsöt, akkor éhen hal. Mert gyűjtőfogalommal nem lakhat jól, csak az egyik vagy másik konkrét gyümölccsel. Így konkretizál Szabó Dezső: „Hiszen éppen az a reformáció egyik nagy jelentősége: hogy a bilincsbe diktatúrázott egyéni elvet visszahelyezte isteni jelentőségébe.” (I. m. 300. 1.) „A gyávaságnak, a megfizetett halálos szuggesztiónak, az életharcból megszökésnek... a bitang szajha szókozmetikáját” elutasítja, mely szerint:
„Olyan szűk és szegény dolog külön magyarságról beszélni, mikor az egyetemes emberiség nagy tábora várja a megváltást. Hiszen Isten igazságában egyenlő minden ember.” Erre válaszol a Szabó Dezső-i kérdés: „Hát az orvos hagyja meghalni saját gyermekét, mert neki az egyetemes emberi Betegség ellen kell harcolnia az egyetemes emberi Egészség érdekében?! Hát szűk, szegény és korlátolt lelkű az az anya, aki áldott emlőjét odatartja saját, fájdalmas csókja gyermekének, ahelyett, hogy kitárva keblét a Kozmosznak, megszoptassa a polinéziai szigeteket?! Óh, tudom, hogy sokkal könnyebb, harcra nem kötelező és nemigen strapás dolog: szívfájni a honolului proletár kizsákmányolásáért, és meglélegzetkihagyásozni azt, hogy a bennszülött patagonok iskoláiban nem modern módszerekkel tanítják az integrálszámítást... Hát nem azért helyezte az isteni gondolat családba, fajba, nemzetbe az embert, hogy szolidárisan részt vegyen e kisebb hozzátartozóságok küzdelmében a jobb felé, az emberiség javára és Isten dicsőségére? Ki merem mondani, mint megdönthetetlen, örök érvényű tételt: Magyar református férfi vagy nő, magyarságod s annak megteljesítése, életbe építése éppen olyan református keresztyén hited szerinti vallásos feladat számodra, mint legbensőbb, legmélyebb Isten-keresése. Ez a legrövidebb út Istenhez, ez a tettekbe épült ima, az életté vált hit, a múlhatatlan bizonyságtétel.” (I. m. 301-302. 1.) Ezt az intenzív univerzalizmust a Szabó Dezső-i életmű az én kifejezésemmel szólva, de teljesen hitelesen adva vissza az ő egész életművét: a koncentrikus körökben megvalósuló igazi élet prófétaságának a hirdetésével kívánja elérni. Igenis, döntően jelentősnek tartja, hogy mindenki személyesen találkozzék az élő Istennel úgy, mint egy túltárgyasuló életfeladatot megvalósítani kívánó szent Akarattal. Aki nem találkozik Istennel, magába roskadva saját életét eljátssza, de nem betölti. Az igazi Isten-találkozás mindig azt jelenti, hogy az egyén elkötelezett lesz, túltárgyasulva annak a közösségnek és annak a világnak a számára, amelybe Isten belehelyezte őt. A testbe helyezte Isten a lelket, a testet az anyagi világba helyezte, éspedig a népbe és a nemzetbe, a népet és nemzetet az emberiségbe, az emberiséget az egész kozmoszba. Ezen a helyen újra őt idézem, hogy meglássuk, mit jelentenek ezek a koncentrikus körök.
Olvassuk a megállapítást: „A Kegyelem emelheti fel csak az embert az üdvözülés útjára.” - Hát persze hogy csakis az isteni Kegyelem és nem a csúzi sakter, és nem Hitler, nem Mussolini, még csak nem is a mi szörnyen nemzetileg szocialista grófjaink. De a kegyes nyöszörgés s a Biblia unos-untalan idézgetése sem. De ezt a Kegyelmet Isten nem küldi készen bepakolva, csak úgy potyára postán az embernek, mint egy amerikai szeretetajándékot. Ezt a Kegyelmet minden megmaradt akaratunkkal keresnünk kell, küzdenünk kell érte, tisztáknak, hősileg elszántaknak kell lennünk, hogy elnyerhessük, és: végtelen öleléssel embernek és magyarnak kell lennünk. Mert hol van ez a Kegyelem? Egy központi Üdvösségbankban, ahonnan utalványokra, havi részletekben fel lehet venni, mint egy örök nyugdíj étvágyasító megnyugtatását? Nem! Ez a Kegyelem ott lappang testlelkünk millió adottságaiban, ott: ránk záporozó világ dolgaiban és folyamataiban, ott: az emberi együttélés milliárd alkalmaiban. Mi tehát a Pásztorok kötelessége? Olyan nevelést, olyan életformát adni a nyáj testének és lelkének (önmagunknak is): hogy a testnek és léleknek azon folyamatai kerekedjenek felül, szövődjenek mindennapi életté, melyekben ott lappang a Kegyelem, vagyis: amelyek erősítik, építik, termésbe hozzák az emberben rejlő isteni képmást.
Olyan életharcra képesíteni önmagunkat és a nyájat, olyan részvételre a világban és az emberi együttélésben, hogy minden érintkezésben a világgal, s az emberi együttéléshez való minden viszonyunkban ott legyen az Isten képmását fejlesztő, megtevékenyítő Kegyelem. Vagyis: megteljesíteni mindazokat a Kegyelem-elnyerő feladatokat, melyeket Isten azzal tűzött ki a meggyengült akaratú ember elé, hogy a képmását testbe, anyagi világba, csókon át folytatódó életbe és magyarrá helyezte a földre. „Megteremteni: az élet egyetemességében Isten képmásává küzdő embert!” (I. m. 327. 1.) Ezt az Isten képmásává küzdő embert már most meg kell teremteni a család életében, ahogy Böjthe János és Barabás Mária megteremtik azt a romlás világában a Farkas Miklós-i és Farczády Judit-i szörnyű tragédiákkal és elveszésekkel szemben. De utána a legdöntőbb dolog, hogy mindezt a magyarság életében keressük meg, mert itt a leggyengébb a koncentrikus köröknek az a láncszeme, amely elszakadhat, s akkor az egész lánc odavész. S ezért a Szabó Dezső-i életmű a koncentrikus körökön át döntően kiemeli a magyarságnak a küldetését, és a magyarság küldetésén belül döntő jelentőségűnek tartja azt is, hogy teológiai szempontból és örökkévalóság-szempontok szerint munkálkodva megszerezzük az intenzív univerzalizmus ismereteit, és gyakoroljuk annak a küldetését. Kiemeli: a magyar nyelv, népdal, népi zene, képző- és iparművészet nevelését, a magyar irodalom nevelését.
Egyéves tanfolyam kell a lelkipásztorok leendő vagy valós feleségei számára. A kálvinista tudat valósítsa meg az örök reformációt úgy, hogy építő életformájú és védő ereje legyen a magyarságnak a híres Szabó Dezső-i mondat szerint: „minden magyar ember felelős minden magyar emberért”. Miért? Mert Istennel az emberen keresztül találkozva tudjuk, hogy: „Isten nem akarja, hogy bármi elvesszen, hanem hogy mindenek megtartassanak. Minden nemzet Isten egy forró gazdagságú gondolata, sajátos törvényszerű szántóföldje, aranyos titkú bányája, a különbségek végtelen gazdagságában létre kell jönni az emberiség isteni egységének a jóság és szeretet uralmában. Istent tagad és az Isten akarata ellen támad mindenki, aki a világuralomra tör, aki egy nemzetet a másik uralma alá akar hajtani. Isten az emberiséget nem egyetlen kaszárnyának termelte, ahol uniformizált és gépesített lelkek egyetlen emberi hatalom parancsára végzik az élet mozdulatait. Hiszen az elrabolná a teremtő szabad akarat minden gazdag lehetőségét az emberi lélektől. Isten vidám, végtelen lehetőségű gazdag műhelyévé adta a világot az emberiségnek, ahol minden nemzet a saját szerves törvényei, időtlen fejlődése és sajátos szükségei szerint teljesíti meg a belérejtett isteni gondolatot az egész emberiség gazdagságává, a szolidaritás, szeretet és lelki éberség állandó munkájában. És jelenti aztán ezt: mikor Isten a születés mély titkával ezt mondja valakinek: te magyar leszel: az vallásos feladatot, isteni célkitűzést, a földi élet tartalmának megteljesítő feladatát jelenti.
Jelenti azt: te nem vagy csak én, csak önmagad: szervesen hozzátartozol az emberek egy időtlen közösségéhez, melyet magyar elnevezés alá fogunk össze. Ebbe a közösségbe Isten egy különös termő gondolatát, egy sajátos törvényű akaratát rejtette, hogy ezt a gondolatot, ezt az akaratot ez a közösség szabadon választó akaratával teljes emberi és isteni termésére hozhassa. A te lelked sorsa nemcsak önmagadban van, hanem mindazokban, akiket azonos kijelöléssel, azonos feladattal küldött e földi életbe az Isten. És mindazok lelkének sorsa tebenned is meghatározódik, te is felelős vagy értük. Így: ha a legmélyebb és leggazdagabb találkozást akarod Istennel: légy élet vér szerinti sorstestvéreid életében is, légy lélek az ő lelkükben is, légy Isten-arccá fejlődő akarat az ő akaratában is. Kenyérben és igében, földi tudásban és isteni izenetben, bátorságban és okosságban: a földi élet minden alkalmában, ahol az esendő emberi akarat távolabbra roskadhat Isten arcától: légy védelme, segítő ereje, bátorító lendülete sorstestvéreidnek: hogy minél teljesebb termésre hozhassák azt az isteni gondolatot, mellyel Isten magyarrá tette őket. Mindig: valahányszor Igéd megerősít egy tántorgó lelket, küzdelmed kenyérhez, lakóhelyhez, a család lehetőségéhez juttat egy magyart, valahányszor bármiben megvéded, megerősíted magyarságuk isteni gondolatát, s a bennük Isten felé fejlődő lelket: velem találkozol, az élő Istennel, nekem adtad magadat, mikor nekik adod életedet, és én nem maradok adósod. És soha egy percre se felejtsd az isteni elszámolás parancsát: Minden magyar lélek felelős minden magyar lélekért.” (I. m. 350-351. 1.) Íme, a Szabó Dezső-i intenzív univerzalizmus a koncentrikus körökben. Ehhez az intenzív univerzális feladathoz kívánja alakítani a magyar református lelkipásztor nevelését.
A bibliai alapok kijelentéstörténeti jellegének fel nem ismerése és végzetes elhibázása tagadhatatlan negatívuma ezzel kapcsolatos törekvéseinek. Az ószövetségi kijelentéstörténeti-etikai vonatkozások egy az egyben való alkalmazhatóságát tartja lehetségesnek mai újszövetségi reformációs szinten is. (I. m. 318. 1.) A kijelentéstörténeti fejlődést hit és erkölcs vonatkozásában a hetvenhétszeres vérbosszútól (1Móz 4:24) az egyenlő megfizetés elvén át (2Móz 21:24: „szemet szemért, fogat fogért...”) az egyenlő bocsánatig (Máté 6:12) és a hetvenhétszeres bocsánatig (Máté 18:22) nem ismeri fel nélkülözhetetlen és alapvető életigazságként. Ennek következtében a magyar reformátusság üdvtörténeti jellegének nagyvonalú elhanyagolása és történelmi jellegének, szerepének döntő taglalása jellemző egész életművére. (I. m. 319. kk.)
Ezen egyoldalúságok elhárításával viszont életigazság-mozzanatai beleilleszthetők a jánosi teológia boltíve alá: „Ha valaki nem szereti felebarátját, aki(t) lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát.” Így a megtisztított Szabó bDezső-i hatás érdekében ki kell emelnünk, hogy Szabó Dezső minden „fajelmélet-komplexus”-sal szemben hangsúlyozza: „Történelmi faj vagyunk, tekintet nélkül arra, hogy a múlt homályos szakadékaiban milyen elemekből tevődtünk össze... Magyarország többi népfajaival együtt alkotjuk ezt a történelmi egységet...”, amelynek érdekében a magyar demokráciát meg kell teremteni. „Ha egyszer megvalósítjuk ezt a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást: akkor a zsidókérdés és minden más faji kérdés önmagától elesik.” „...Én ebben az országban a becsületes magyar-zsidó együttműködést mindkét faj s egy emberi jövő alapszükségletének tartom. De ez csak a kritika teljes szabadságával s minden elfogultság kiirtásával történhetik meg...” (Jász Viktor: Gondolatok egy Szabó Dezső-vita után)
E végső, letisztult Szabó Dezső-i gondolatok megvalósítása érdekében nem egy tett nélküli középút, hanem egy igazi demokrácia útja kell hogy feltáruljon a magyarság előtt. Ennek munkása legyen Szabó Dezső szerint a református lelkipásztor, hogy miközben a magyar falvak sorvadnak a pusztulásban (Az egész látóhatár, 326. 1.), a lelkipásztor szolgálja népe megmentését. Ne képviseljen olyan beteg kegyességet, amely süket az élet minden kihívásával szemben. „A lelkipásztor nem üdvharmonika, nem imaautomata, nem bibliafregoli. Hanem: az élet testben-lélekben erős, felfegyverzett katonája: hogy a környező élet millió viszonyában meg tudja építeni Isten országát.” (I. m. 334. 1.) A lelkipásztor nem lehet „vak célú szorgalomgép”, aki öncélúan sok szókendermagot szed a begyébe. A lelkipásztor nem lehet pattogó frázisú, örök bibliaidéző, aki a szeretet szó emlegetésével úgy gondolja, hogy minden problémát megold, különösen akkor, ha e szót a templom boltívei alatt így kiáltja: szárátát. Nem szabad mindenestől elmerülnie a gazdálkodás testet-lelket már nem segítő, hanem megölő munkájában. Nem szabad mimóza papként gyávának lennie, aki semmilyen felelősséget nem vállal. Ennek iskolapéldája lenne a következőképpen mondott Úri ima: „Mi Atyánk! Természetesen ezzel a megszólítással nem akarok senkire semmilyen hitet ráerőszakolni. Aki igen tisztességes emberek véleménye szerint a Mennyekben vagy, bár én az én véges eszemmel nem merek ebben a kérdésben végleges állást foglalni. Sokaknak kívánsága az, hogy megszenteltessék a Te neved. De én természetesen nem ítélem el a más felfogásúakat sem stb.” Ehelyett felkészült, a lelki vagy anyagi világ egy pozitív tényére mutató éles vonalú, határozott állásfoglalású ember legyen a lelkipásztor. Az üres beszédeknek véget kell vetni. „A szónoki has megszűnik az irgalom kiapadhatatlan forrása lenni.” (I. m. 337. 1.) „A hittételeket abban a szerves, élettani, történelmi funkciót jelentő összefüggésben lehet megmutatni, amelyben bizonyos lelki alkatok termő, védő, szolidáris formái lettek.” „Az a protestáns elv, hogy nem tettek, hanem a hit által igazulunk meg... Nem az akarat és a tett értékének a tagadása. Ellenkezőleg: utánamenés a legmélyebb lelki tárnába az emberi akaratért és tettért, állandó tettre mozgósítása az emberi akaratnak.
Természetes, hogy a küzdő akarat, a tett oldja meg a lélek, az élet, az egyén és a közösség problémáit: de az élő hit, a hívő ember találja meg azt az akaratot és azt a tettet, mely Isten megváltó akarata, ítélő és elintéző, megoldó és új életre hozó tette. A sorsot és történelmet intéző Isten az emberi akaratban.” „Krisztus megváltása az emberi akarat, az emberi életépítés és tett örök mozgósítója, sarkantyúja, bírája.” - Ha arra gondolunk, hogy mily sokan csak a hit veszteglését hangsúlyozták a hit által való megigazulásban abban az időben, nem csodálkozunk, ha Szabó Dezső a hit mozgósítását hangsúlyozza ezen a téren. Természetesen döntő jelentőségű a hit veszteglésének és mozgósításának szívdobogásszerű kettős-egy életritmusát megtalálni: Isten csak annak lehet valakivé, akinek mindenné lehet, és csak annak lehet mindenné, aki előtte semmivé változott. Csak így lehet sorsot és történelmet intéző Isten az emberi akaratban.
Befejezésül és összegzésül
A honi olvasó előtt nyilvánvaló, hogy az isteni akarat mély alapozású, központi jelentősége és fölénk boltozódása az a világlátás, amelyben egyedül őrizhetjük meg kozmikus egyensúlyunkat, lelki épségünket, lehetetlennek feszülő hívő lehetőségeinket. Ennek az egyetemes Isten-akarat-gondolatnak a hasonlata szerint legyünk bizonyosak afelől, hogy minden kegyelem csak felülről jöhet. Soha ne alantas ösztönök ember alatti indulatainak a felkorbácsolásával akarjuk hiszterizálni a történelmet, hanem mindig felülről való kegyelemmel historizálni. Éljünk a krisztológiai koncentrációval, de ne az eltorzult beszűkülésnek, hanem az igei összpontosításnak a jegyében. A személyes Krisztus-valóságban az egyetemes Krisztus-valóságot lássuk meg, hisz benne az az Ige öltött testet, akiben Isten a világot teremtette: „Legyen világosság! És lőn világosság.” (1Móz 1:3) Ő, a testté lett Ige az, „aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget.” (Zsid 1:3), hiszen az univerzum úgy funkcionál, mint az Ige gondolata. Ő az, aki a mindenség meghaló darabjait és egészét is a megsemmisülésből újjá tudja teremteni: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Márk 13:31) A feltámadás nekünk rendkívüli kivétel, Istennek abszolút rendes, magától értetődő csoda. Ahol az univerzális és személyes Krisztus-valóság összpontosításához tartjuk magunkat, szétszóratásunk megszűnik, bár „népét Hadúr is szétszórja”, mint Ady mondja, de univerzális, személyes krisztusi összpontosításban mi összetalálkozhatunk, és ebből intenzív univerzalizmus lesz koncentrikus körökben. Személyes Isten-találkozás, családi tisztuló élet, szaporodás, sokasodás, születés és újjászületés. Mert mint mondani szoktam, senki sem születhet újjá, aki nem született meg, és mindenkinek újjá kell születnie, aki megszületett! Különben a gyermek azt mondja: „Ti akartatok gyereket, nem én akartam megszületni!” - úgy belekeseredik ebbe a züllött világba. Ha újjászületik, azt mondja: „Köszönöm, édesanyám, édesapám, hogy újra megajándékozott végérvényesen az élettel!” Innen elérünk a legfontosabb láncszemhez: hogy el ne pusztuljunk, ahogy végveszélyérzet nélkül mondhatatlanul pusztítjuk magunkat, magyarként éljük meg az Istentől eleve elrendelten nekünk adott különleges népi, nemzeti hivatást, őrizve azonosságunkat, becsülve és szeretve a mások önazonosságát, és mindezt univerzalizmussal kiterjesztve odáig, hogy a teljes emberi és isteni termés gyümölcsei meghozassanak. Így lesz a mi eledelünk (Ján 4:34) az, hogy ezt az egyetemes és Szabó Dezső-i prófétaságban emberül, magyarul és kálvinista-református kegyességgel személyesen meghirdetett Isten-akaratot eledelként magunkba vegyük, életként szétsugározzuk és betöltsük küldetésünket. Így érvényesüljön a Széchenyi-sor a Szabó Dezső-i életművön keresztül a XX. század végén is: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Ezt kell hogy adja itt és most a kálvinizmus a Szabó Dezső-i életműnek kritikailag értékelt, ugyanakkor sürgetően időszerű és nélkülözhetetlenül életmentő kiadásában.
*
Szabó Dezső Az elfelejtett arc c. novellájának befejező képei:
„Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert: - Maradjatok ma nálam vacsorára. - Azután: - De hol láttam én ezt az embert? - Talán a katonaságnál, szólt az egyik. - Talán a Balog Péter lakodalmán – szólt a másik.
És minden egyes házba betért az idegen. És mikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek. - Olyan jó lesz most egymást látni – mondták az emberek.
És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szól: - Halljátok, atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.
Fennhangon szólt a boltos is: - Hallják, kendtek, falubéliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.
A gazdag ember is: - Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.
A Pironcsákné mezítlábas kis fia – Pironcsákné egy szegény, szegény özvegyasszony volt – megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.
-Mész el onnan, beste kölyök, mert bezzeg pofonteremtelek! - kiáltott a bíró és felemelte a kezét.
A gyermek egy nagyot ugrott s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy mire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek: - Ni édes anyám, ni édes anyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!
A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosan a világgá ment vendég.
Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.”
(Dr. Hegedűs Loránt: NYITÁS A VÉGTELENRE
[Magyar Fórum Könyvek, 2003.],
123-134. o.)