- SZŐCS ZOLTÁN -

A MAGVETŐ

 

 

 

Szabó Dezső egész élete hallatlanul nagy publicitás közepette folyt le. Szinte már-már úgy tűnhetett, hogy nincs is magánélete. Ő maga gondoskodott erről, hogy ez így legyen: egy önmítoszt teremtett, melynek alaptétele az lett, hogy ő maga a magyarság, s ami vele történik, az magával a magyarsággal esik meg. Mint cseppben a tengert, úgy mutatta fel életének ezernyi eseményét tanulságul, jellemzésül, mementóként. Amikor a Genius Kiadóval folytatta hétéves monstre perét, akkor az nem egy magánper volt a szemében, hanem a magyar teremtő erő létharca a zsidó pénztőkével szemben. Amikor – főleg a harmincas évek legelején – albérletből albérletbe költözött, fázott, sőt éhezett, akkor nem ő tette ezt, hanem a magyarság volt idegen saját hazájában. Ha pedig valamelyik vidéki tisztelőjétől szalonnával, sonkával, friss gyümölcsökkel teli csomagot hozott a posta, úgy az nem az ő csomagja, de a magyar szolidaritás és megmentő egység jele volt a magyar jövő érdekében. Furcsa, karizmatikus alakjának sok kinövése közül ez egy nagyon jellemző adalék és tévednek azok, akik ezt valamiféle önzésnek vagy cezaromániának könyvelik el. Ez a magatartás az a jellegzetesen XIX. századi eredetű messianisztikus nemzetféltés eklatáns példája, amely alól például Ady sem volt kivétel, akinek kedvenc tételei közé tartozott, hogy „én vagyok az utolsó magyar”. Ady is azzal a mély hittel zárta le szemeit, hogy vele és általa a magyarság lesz eltemetve.

 

Ennek az altruisztikus, csak a nemzetben élő és gondolkodó etikának alapos végiggondolása a kulcs azon ún. „botrányok” megértéséhez is, amelyek Szabó Dezső életét a század legeleje óta makacsul végigkísérték.

 

1907-ben vált íróvá, amikor Székesfehérváron tanárkodott. Előtte is publikált már ugyan, de kizárólag nyelvtudományi szakmunkákat. 1907-ben viszont író lett újságcikkei által, egészen pontosan közíró, mivel a szépíró Szabó Dezső csak a tízes évek elején jelenik meg. És az íróval együtt megszületett a botrányhős is. Majdnem egyidejűleg s paralel, s hogy miért, az az előbb felvázolt sajátságos életfilozófiából, továbbá írásainak szokatlan hangvételéből szinte automatikusan következett.

 

 

 

PÉLDÁTLAN BÁTORSÁG

 

 

Szabó Dezső etikájában az igazság felismerése kötelezővé teszi annak kimondását. És meglepő módon erre nem kizárólag az igazság érvényre juttatása miatt van szükség – emiatt is persze! -, de az önbecsülés megőrzése miatt is. Szabó Dezső megbocsáthatatlannak tartott minden taktikázást, ügyeskedést vagy manipulációt. Megbocsáthatatlannak és nemzetellenesnek. Szerinte igaz ügy érdekében nem lehet taktikázni, aki taktikázik, az a zavarosban halászik. Az igazság, akár a mélyből felhozott gyöngy, érték, amelyet fel kell mutatni, közkinccsé kell tenni. Minden más megoldás már szervilens megalkuvás. Ez az intranzigens, megvesztegethetetlen szókimondás, ez a korlátozás nélküli véleménynyilvánítás, se külső, sem belső cenzúrát nem ismerő igazság-odadobás a szabódezsői életmű egyik legjellemzőbb sajátja.

 

Alkut még elvétve sem kötő életlátásának mélyre nyúló erdélyi kálvinista hagyományai vannak és szellemtörténetileg jól dokumentálható, nagy formátumú előzményei: Pázmány Péter (ő is erdélyinek és protestánsnak indult!), Apáczai Csere, Orbán Balázs, Ady stb. Viszont vitathatatlanul Szabó Dezső ment legmesszebbre ezen az úton, sőt néha már-már patologikusnak tűnhet az a viselkedés, hogy szinte keresi, provokálja a bajt. Ugyanis Szabó Dezső nemcsak azokban az esetekben vágta a közvélemény szemébe a cenzúrázatlan igazságot, amikor az elkerülhetetlen volt, s szinte forradalmi tettnek számított, mert rajta kívül anyaszülte halandó Magyarország 63 vármegyéjében egy sem merte volna megtenni (Válasz Nagyméltóságú Gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak), de szinte minden magyar kormányfő megkapta tőle a példátlan hangvételű kioktatást (Bethlen, Gömbös, Darányi, Imrédy, Szálasi, de még a viszonylag respektált Teleki gróf is). Egyesek több alkalommal is kiérdemelték az író haragját. Hangvételének élességére mi sem jellemzőbb, hogy a Bethlen István politikai elemzésének (Ha majd az alsóbb társadalmi osztályok tudatára ébrednek) olyan erősen baloldali megközelítése volt, hogy a következményektől való ijedtében még a Népszava is jobbról támadta és sietett elhatárolni magát a szokatlanul őszinte, bátor hangtól. Tette ezt annak ellenére, hogy az ominózus cikk természetesen nem is ott jelent meg – Szabó Dezső a Népszavá-ban soha nem publikált -, hanem Bajcsy-Zsilinszky lapjában, az Előörs-ben. Amit pedig Szabó Dezső az általa mélységesen gyűlölt és megvetett, továbbá ideg- és elmebetegnek titulált Szálasival tett írásai és előadásai által – példátlan volt e hazában. Nem véletlen, hogy a nyilasok gyűlölték Szabó Dezsőt, hazaárulónak minősítették és készültek vele a leszámolásra.

 

Érthető és egyáltalán nem nevezhető meglepőnek, hogy százezres olvasótáborának egy része, ezen írásoknak főleg a szenzáció, a botrány jellegét élvezte és emelte ki, azoknak túl nem becsülhetően jelentős politikai és ideológiai jelentősége helyett. Így terjedhetett el eléggé makacsul és széles körben a botrányhős Szabó Dezsőről kialakított kép.

 

De tudnunk kell róla azt is, hogy nemcsak ilyen főrangú személyiségek esetében volt kíméletlenül szókimondó: az élet legkisebb csip-csup dolgaiban, kritikákban, személyes érintkezésekben, ügyek intézésében ugyancsak már-már egy kellemetlenségig menő őszinteség jellemezte őt. Elvitathatatlan, hogy Don Kisott-Szabó Dezső pszichológiai alkatánál fogva képtelen volt minden kompromisszumra és célszerű taktikára. Ez életének egyik tragédiája, elszigetelődésének fő oka, de egyben legnagyobb tanulsága és felülmúlhatatlan értéke.

 

 

 

AZ IRODALOM MINT TÁRSADALMI FUNKCIÓ

 

 

Nem írónak indult, sőt élete végéig – a polcokat megtöltő monumentális életmű létezésének dacára is – hangsúlyozottan le-leszögezte: ő „nem író”. Nem írónak indult, soha nem készült azzá válni, mert az íróságot mindig kevesellte és megvetette. De a „belé niagarázó élet” végül is véleményeinek és meglátásainak deklarálására kényszerítette őt: ha van írónk, aki belső kényszerből lett íróvá, akkor Szabó Dezső az.

 

1907-ben Székesfehérváron, majd 1909-ben Nagyváradon még csak a városok helyi közvéleményének érdeklődését vonta magára, de 1910-től kezdve – amikor is a Nyugat munkatársa lett – már az ország egész olvasó közvéleménye elismeréssel emlegette a fiatal tanár nevét. Fogalommá válik, a modern szellemi forradalmiság legnagyobbjai között emlegetik és a Nyugat főmunkatársának tekintik teljes joggal, annak ellenére, hogy neve az újság fejlécén soha nem szerepelt. Osvát rendszeresen küld le Székelyudvarhelyre mutatványköteteket és kéri Szabó Dezsőt, hogy írjon recenziót róluk. A nyolc nyelven író-olvasó-beszélő Szabó Dezső könnyen tud eleget tenni az ilyen igényeknek is. Tekintélye rendkívül megnövekedett, véleménye meghatározó lett nagyon rövid időn belül. Érthetően sokan keresték vele a kapcsolatot, főleg a fiatalabb írók közül kifejezetten a tanácsát vagy támogatását keresve. Például az akkor formát és stílust kereső Kassák Lajos is fontosnak érezte, hogy – kezdetben csak levélben ugyan – keresse vele a kapcsolatot. Mivel Szabó Dezsőnek Kassákhoz való viszonyát jellemzőnek érezzük, érdemes néhány mondattal kitérni rá.

 

Kapcsolatuk 1913-ban kezdődik és alapvetően a lázas jövőkeresés, az irodalom új útjainak és lehetőségeinek szenvedélyes kutatása hasonló bennük. De csak ennyi, és néhány év múltán menthetetlenül és törvényszerűen távolodik el egymástól – sőt kerül egymással szembe! - a két író. Hogy ezt az eltávolodást megprognosztizáljuk, még csak jósnak sem kell lennünk. Hiszen már a Kassákkal való összeismerkedés előtt egy évvel, 1912-ben Szabó Dezső két olyan írást is közöl a Nyugat-ban, amely körvonalazza az irodalommal kapcsolatos elvárásait, amelyeket saját programjának tekint és amelyek Kassáktól és körétől eléggé távol állnak és egyre távolabb fognak állni. A falu jegyzője az Eötvös Józsefről írt briliáns tanulmány, amelyben Szabó Dezső, mint követendő nagy írói példát mutatja fel Eötvöst, hangsúlyozottan megdicsérve őt „a valóság sötét elemeinek szempontos koncentrálása” miatt. De rendkívül figyelemre méltó, hogy ugyancsak 1912-ben a Nyugat-ban megjelenik Az irodalom mint társadalmmi funkció című írása is. Ebben még határozottabban követelménnyé teszi az irodalomnak a szociális vonatkozású elhivatottságát és szerepét. Leszögezi: „A magyar irodalom a 19. századig inkább társadalmi tett, mint szépirodalom. Vallásos, morális, hazafias eszköz.” Később a tanulmányt így fejezi be: „Sehol gazdagabb zsákmánya nem lehet a szociális irodalomnak, mint nálunk. (Csak zárójelben kérdezem: mit tett a magyar irodalom eddig, hogy szellemi közösséget, érzelmi érdeket teremtsen a nemzetiségek és a magyar faj között?) Vagy a magyar nyomorúságoknak még az a vigasztalásuk sem lehet meg, hogy halhatatlanokká legyenek, ha már múlhatatlanok?”

 

Nos, ilyen előzmények után nem csodálkozhatunk azon, hogy 1919-re Szabó Dezső és Kassák végzetesen eltávolodnak egymástól, hiszen még Szabó egyre nagyobb szigorral tartja magát fentebbi elvárásaihoz, addig a Kassák által képviselt magyar avantgarde egyre inkább öncélú formai kísérletek, afféle dekadens modernitás irányába zuhan. És bár 1914-ben egy könyvének méltatása során Szabó Dezső még így ír a Nyugat-ban, valószínűleg inkább csak saját vágyainak, mint Kassák valóságos programjának kifejezésére: „Úgy látszik, az új generáció az irodalmat megint egy felelősséges elhivatásnak érzi az élet fennebb ölelésére. Ennek az új érdeklődésnek Kassák Lajos egy szép új ígérete.” És még a Tett induló számához is ő ír bevezető vezércikket – ő ad programot nekik! -, 1915-ben mégiscsak látnia kell, hogy a Kassák-féle próbálkozások egyre kevésbé tarthatnak igényt arra, hogy bármiféle társadalmi funkciót tulajdonítsanak nekik. Lassan öncélú butaságokká válnak, vagy ahogy ő fogalmazza meg egy levélben: „A futurizmus például a legpiszkosabb reklámőrültség, ami csak valaha volt a világon!” Szabó Dezső és Kassák, illetve az ezen utóbbi író által képviselt magyar avantgarde végső szakítására 1915-ben került sor, amikor a Legfiatalabb irodalom címmel Szabó Dezső gyilkos bonckése alá veszi a Kassákék által képviselt irodalmat, bizonyítja annak meddőségét és elhatárolja magát tőle. Nincsen hát csodálkozni valónk ezen előzmények ismeretében, hogy amikor 1917-ben megjelenik Szabó első kisregénye, az erősen pszichologizáló Nincs menekvés, erről a legnegatívabb kritikát természetesen Kassák fogja írni.

 

De jó okunk van feltételezni, hogy Szabó Dezsőt Kassák éles kritikája ekkor már egy cseppet sem foglalkoztatta, sokkal fontosabb tevékenység köti le minden erejét és figyelmét: „a békés Lőcse leszordínozó csendjében” ő már Az elsodort falu-t írja.

 

 

 

A MAGYAR KÖZÉPOSZTÁLY KRITIKÁJA

 

 

Tulajdonképpen erről szól Az elsodort falu, nem többről és nem kevesebbről, mint a magyar középosztály arculatának alapos analíziséről és következményeinek felsorolásáról. Szabó Dezső a magyar középosztály legelső számú problematikájának azt tartja, hogy nincs is: illetve, ami van, az nem magyar érdekű. Az író ideológiájának egyik legsarkalatosabb axiómája éppen az, hogy középosztályunk nem organikus társadalmi fejlődés eredménye, hanem egy hipertrófikus gyorsasággal, erőltetett politikai manipulációkkal magyarrá átvedlett idegenvérű réteg térhódításának következménye és eszköze. Mivel közel négy évtizedes írói pályafutása alatt Szabó Dezső számtalan helyen és alkalommal kifejtette erre vonatkozó meglátásait, praktikus röviden áttekinteni azoknak a lényegét.

 

1867-et követően a magyarság szinte teljesen kiszorult a gazdasági, a monetáris, a kulturális, a politikai és a közéletből, mert a kiegyezéssel helyet kapott szabadversenyes kapitalizmus a magyarságtól erősen idegen volt, mivel a magyar ember hagyományai szerint „organikusan undorodik a piactól”. Felkészületlenül és váratlanul érte a magyarságot a szabadvesenyes demokrácia, és mire az 1848-67 közötti abszolutisztikus adminisztrációból kikerülve végre rendezte volna erőit, már mindent elvesztett: a szinte még be sem asszimilálódott idegenek a magyar élet minden jelentős őrhelyén vezető posztokat szereztek. Szabó Dezső műveiben számtalanszor rámutat, hogy alapvetően három főcsoportba lehet osztani a magyar középosztály idegen nemzetiségű elemeit, és ezek jól kimutatható markáns sajátságokkal bírnak. Első és legdominánsabb csoport a germánság (szászok, svábok, zipperek), amely természeténél fogva konzervatív, ezért alapvetően a politikai jobboldal pozícióit képviseli, de dominál az államigazgatás, a művelődésügy (tudományos élet, közoktatás, egyetemek irányítása) berkeiben, továbbá túlsúlyban van a hadsereg vezetésében és a magas klérusban. A második domináns csoport a zsidóság, amely természeténél fogva radikális, így a politikai baloldalt alapvetően meghatározza, dominánsan képviseli. Természetellenes tempóban kiharcolt pozíciói számarányához képest – még a németséghez viszonyítva is – aránytalan jelenlétet és diszpozíciókat biztosítottak nekik az ipar és kereskedelem nagyobbik részében, a könyvkiadásban valamint a sajtó-, a színházi, a köz- és az irodalmi életben. Bizonyos szakmákban (orvos, ügyvéd, szerkesztő stb.) dominanciájuk szinte már abszurd volt. A harmadik jelenlevő csoport, amely a magyar középosztályt alkotta, a szlávság volt. Náluk nehezen lehetne az előző kettőhöz hasonlóan rajzot készíteni, mivel nem annyira karakteres erővel voltak jelen, mint amazok és lehet mondani, hogy a németség és zsidóság által érintetlenül hagyot, megmaradt szabad pozíciókat foglalták el. Politikai viselkedésük ugyancsak alkalmi, úgy a bal-, mint a jobboldalban előfordulnak, továbbá elszórtan mindenütt, ahol pozíciót találnak a náluknál ügyesebben helyezkedő németek és zsidók mellett.

 

A magyar középosztály így csupa idegen, bevándorolt elemből verbuválódott és jól áttekinthetően kettős érdekrendszerű volt a németség és a zsidóság érdekei által. A szlávság jelenléte csak bonyolította és nehezebben kezelhetővé változtatta a helyzetet, de a kettős érdekfelosztást érdemileg nem módosította. Szabó Dezsőt nemzetféltése és a magyar jövőért való aggódása csakhamar rádöbbentette arra, hogy az összes bajok és aberrációk forrása ez az inhomogén, alkalmi szerencsevadászokból összeállt középosztály, amely minden rikító nacionalizmusa, hangsúlyozott 48-assága, kokárdás megjelenése és Kossuth-nótázása ellenére is hazaáruló.Hazaáruló, mert nem képviseli az egyetemes magyar nemzet érdekeit. Hazaáruló, mert nemzetellenes. Működésének érdekrugói kizárólag egy szűk, bevándorolt nemzetiségi réteg érdekeinek irányában hatnak: az országot egyrészt aktíve (direkt) módon tetteikkel, másrészt inaktíve (indirekt) módon, vészes mulasztásokkal hagyják a romlásba rohanni. Ebben a társadalmi status quo-ban a reményt Szabó Dezső kizárólag a parasztságban látta. Megítélése szerint ugyanis századunkra már nagyon leegyszerűsödött a helyzet: a magyarság egyenlő a parasztsággal. Csak azzal. És a század elején Nagymagyarország parasztsága még 7-8 milliós hatalmas tömeget jelentett. Szabó Dezsőnek volt elég politikai és történelmi bátorsága, hogy észrevegye ezt a hatalmas magyar néptömeget, sőt a nemzet jövőjét csakis rájuk alapozva tartotta biztosítottnak. „Mert sírboltot épít az a magyarságnak, aki nem a parasztságra épít.”

 

Az író elképzelései szerint hosszú távú nemzeti program keretében a parasztság tehetséges fiataljainak az iskoláztatása által lassan be kell emelni és építeni ezt a réteget a középosztályba, hogy az magyar érdekű legyen, hogy végre magyar fő mozgassa a magyar nemzet testét, ne idegen. (Jó okkal feltételezzük, hogy a negyvenes évek népi kollégiumai, amelyek a 45-öt követő egy-két évben is kiválóan működtek [NÉKOSZ] több-kevesebb mértékben megvalósították Szabó Dezső vágyait, bár ő ezeknek egy hatalmas országos szintű hálózatát álmodta meg. Nyilván nem véletlen, hogy 1946-48 között a budapesti Puskin utcában egy az ő nevét viselő - „Szabó Dezső Népi Kollégium” - intézet működött.)

 

Ha megnézzük, hogy Szabó Dezső nagy regényeiben (Az elsodort falu, Segítség!, Megered az eső, Karácsony Kolozsvárt) vagy kisebb, leginkább pamflet-szerű írásaiban (A kötél legendája, Feltámadás Makucskán, Ecce homo stb.) milyen hangvétellel ír az idegen származású, önmagát hangosan magyarnak nevezgető, de tetteiben a magyarság életérdekei ellen ható középosztály tagjairól, vitathatatlanul úgy tűnik, mintha származása szerint, nemzetiségi hovatartozása alapján szelektálna. Azaz, úgy tűnik, mintha egy valamiféle fajelmélet lenne ítéleteinek mozgatója. Pedig ez egyáltalán nem így van: Szabó Dezsőnek a magyarság feleszméltetése a célja, az hogy végre lássa meg és értse meg, hogy sorsának irányítói arra alkalmatlan személyek, akik nem tekintik szívügyüknek az ő jelenének és jövőjének biztosítását. Amikor Szabó Dezső dühödt kirohanással vagy élcelődő humorral lesvábozza, tótozza, zsidózza és germánozza a magyar közélet prominens tagjait, akkor az nem fajelmélet, hanem a középosztály kritikája: utalás arra, hogy ez a középosztály nem forrot össze egy egységes fallá, hanem minden kis téglája külön-külön kiabálja és képviseli a maga részérdekeit, ez a középosztály nem tud funkcionálni a magyar élet megszervezése terén, mert nem magyar gyökerű, nem magyar érzelmű és nem magyar érdekű. Nem az a baj Szabó Dezső ideológiája szerint, hogy a magyar középosztály germán-tót-zsidó elemekből épülne fel, de az, hogy nem épült fel. Ugyanis az a réteg, amely önmagát középosztállyá kinevezte volt, az továbbra is megmaradt a maga kis nemzetiségi pecsenyéjét sütögető, egymástól jól elizolált érdek-képviseleti klikknek. Szabó Dezső, amikor svábozik, zsidózik és tótozik, arra mutat rá, hogy középosztályunknak nincsen külön hangja és arculata, csupán ide vándorolt asszimiláns elemek ügyességének szabadprédája a magyar közélet. Ez nem fajelmélet: ez társadalomkritika.

 

És annak bizonyítására, hogy ez mennyire így van, álljon itt egy érdekes adalék. Még a legkoraibb időkben, 1912-ben közölte a Nyugat-ban az Erdélyi földről című kis egyfelvonásos darabkáját. Ennek három szereplője három erdélyi paraszt: egy magyar, egy román és egy szász. És a kis írás – az idő tájt példa nélkülien forradalmi hangú – mondanivalója az, hogy ne hagyják magukat bebalekolni a politika által ezek a parasztok, mert gondjaik és bajaik gyökere azonos, de vegyék észre sorsuk közös voltát és egységesen forduljanak elnyomóik ellen. Vagyis: Szabó Dezső óva inti Erdély parasztjait a nemzetiségi megosztottságtól! De ezt a kis írást a következő három és fél évtizedben még nagyon sok más esszé és tanulmány is követte, amelyek feketén-fehéren jelzik: az író, ha a parasztságról volt szó, nem ismert semmiféle faji vagy nemzetiségi különbséget. Olvassuk el A fül című elbeszélést és máris láthatjuk, hogy az ő szemében a magyar, a tót, a román, az orosz vagy éppen a breton paraszt A paraszt volt, amely egységesen a legromlatlanabb, a legkisemmizettebb és mégis a legerősebb nemzetfenntartó elem.

 

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy mindezek a legkisebb mértékben sem voltak jellemzőek századunk ún. „fajvédő” ideológiáira, s így a velük való azonosítás vagy rokonítás csakis a lényeg tudatlan meg nem látásának vagy szándékos elferdítésének lehet következménye. Amikor Szabó Dezső gróf Klebelsberg Kunót lesvábozza és Prohászka Ottokárt letótozza – ki tudná összeszámolni hányszor megtette ezt! -, akkor neki nem az a baja, hogy a magyar kultuszminiszteri székben egy német származású gróf ül, és nem az fáj neki, hogy a székesfehérvári püspöki palota lakója egy szlovák asszimiláns. Nem, Szabó Dezső ezzel egyáltalán nem törődik: neki az fáj, hogy a magyar kultuszminiszter (aki véletlenül egy germán család sarja) az egész magyar oktatásügyet elnémetesíti, a nemzeti tudatot csorbítja, valós nemzeti kultúránkat veszni hagyja és a német mintájú kultúrpolitikát vezeti be. Ezzel egyidejűleg német professzorokkal rakja meg az egyetemeket. Az fáj neki, hogy a saját hazájában Bartók és Kodály egzisztenciális gondokkal küszködik, számtalan nagy tehetségű magyar tudósunk az országot elhagyni kényszerül érvényesülés híján, és a magyar parasztgyermekek oktatását szándékosan hanyagolja a kormányzat. Az fáj neki, hogy író- és költőtársainak egész sora lett öngyilkos egzisztenciális okokból és züllik el menthetetlenül ugyanezért. Továbbá az, hogy olyan formátumú személyiségek, mint Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits, Oláh Gábor, Móricz stb., nem tudnak megélni és saját otthont fenntartani írásaikból, ezért egyéb robotszerű elfoglaltságok után néznek (fordítás, tanítás, újságírás), mert életművük, amely a magyar lélek legmélyebb felkiáltásai közé sorolandó, nem elég érték arra, hogy a kulturális kormányzat „díjazza” azt egy középszerű, nyugodt, polgári megélhetéssel. Szabó Dezső jelzései után elindulva igazán meg lehetne egyszer csinálni a két háború közötti magyar írótársadalom szociográfiáját: hihetetlen, hogy micsoda filléres gondjai voltak még egy Móricznak is! Adynak soha életében nem volt saját lakása! Tóth Árpád és Juhász Gyula életvitele finoman fogalmazva is erősen szolid volt, Oláh Gábor pedig élete egyetlen párizsi útjának emlékeiből több mint három évtizedig – azaz haláláig – volt kénytelen meríteni, mert több ilyen utat már nem engedhetett meg magának. És az is fáj Szabó Dezsőnek – mert véletlenül se felejtsük szem elől -, hogy még a húszas évek végén is Ady költészetének felvállalása politikailag veszélyes, lényegében üldözendő „felforgató tevékenység”-nek számított. És mindez véletlenül egy germán adminisztráció alatt. Mint ahogyan véletlenül épp egy szlovák származású püspökünk hirdet bölcs beletörődést ama isteni világrendbe, amely kialakultával véletlenül hátrányosabb helyzetbe hozta a magyarokat a magyar középosztályban, mint a szlovákokat. És lényegében ugyanezen kulcs szerint kell megközelítenünk a Hóman Bálintok, Szekfű Gyulák vagy Rákosi Jenők elleni kirohanásait éppen úgy, mint számtalan impozáns, máig érvényes kritikáját a zsidóság térhódítása kapcsán.

 

Ha Szabó Dezső ideológiáját meg akarjuk érteni, soha ne feledjük, hogy a nemzetiségiekkel kapcsolatos megnyilvánulásaiban nem akart többet, csak azt, hogy ne legyen hátrány Magyarországon magyarnak lenni!

 

 

 

AZ ELSIKKASZTOTT MAGYAR FORRADALOM

 

 

Ez volna a második olyan alaptétel, melyet az író egész élete folyamán következetes állhatatossággal hirdetett. Lőcsén éri az őszirózsás forradalom híre. Izgatott és kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy Pestre kerülhessen. Leveleket ír Jászi Oszkárnak és Lesznai Annának – régi ismerőseinek -, hogy hathatós támogatásukat kérje ez ügyben. Jellemző akkori anyagi helyzetére, hogy télikabátot és cipőt is kér leveleiben, vélhető tehát, hogy 1918 őszén ezeket is erősen nélkülözhette.

 

De, ha igazán szeretnénk megérteni Szabó Dezső és a forradalom viszonyát, úgy maradjunk még egy ideig Lőcsén, valamikor 1917/18 fordulója táján, és vizsgáljuk meg alaposabban az akkor és itt született novellát, a Scholtz Mihályné ítélete-t. Tesszük ezt azért, mert ez a kis írás frappáns erővel modellálja Szabó Dezső humanizmusát és etikáját, továbbá a forradalmakhoz való viszonyulását. Maga a novella is Lőcsén játszódik, szereplőinek egy része – főleg a tanári kar – mindennemű változtatás nélkül a valóságos életből a novellába beemelt élő alak: néhányuknál Szabó Dezső még annyi fáradságot sem vett, hogy a nevét elváltoztassa. (Így eshet meg, hogy a kis elbeszélés tanár-szereplőinek nevei ott olvashatók a Lőcsei Állami Királyi Főreál Gimnázium 1917/18. tanévi évkönyvének tanári regiszterében is...) A helyszín is minden változtatás és elleplezés nélkül Lőcse, a lőcsei utcák és boltok, jellegzetes figuráikkal és szokásaikkal. Mindenki magára ismerhet. Mindez nagyon jellemző Szabó Dezsőre, aki nem szeretett, meg talán nem is tudott kitalálni eseményeket, ő nem az a fajta író – mint például Jókai -, aki fantáziája által cselekményeket, meséket, sztorikat állít össze valóságos és képzelt elemekből. Nem, Szabó Dezső soha nem tudott elszakadni a valóságtól: ő hagyta, hogy átrobogjon rajta az élet, magába szaturálta, magába asszimilálta a valóságot, annak mindig leglényegébe hatolt, aztán a magyar valóság „sötét erőinek szempontos koncentrálásával” alkotott. A novella egyik főhőse Scholtz Mihály, az orosz hadifogságból hazatért „bolsevista”. Bolsevizmusa erősen romantikus, érzelmi színezetű, kevésbé történelmi tapasztalatok, mint inkább érthető álmok és vágyak szülötte. Baráti körében pedig néhány „kapitalista” is található, amely szónak az itteni értelme a bolsevizmust elutasító polgárt jelenti. Borozgatás után heves politikai vita alakul ki a bolsevisták és kapitalisták között. A már-már eldurvuló hangvételű vitának az vet véget, hogy valamelyikük javasolja, hogy kérdezzék meg az asszonyt, hogy kinek van igaza. Átmennek a belső szobába, ahol ágyán elgyötörten köhécsel a súlyosan beteg Scholtz Mihályné. Amikor röviden felvázolják előtte is a bősz vita állását és felkérik, hogy legyen bíró, mondja meg, kinek van igaza, a láztól elgyötört, fátyolos szemű asszony rájuk néz, ezt mondja: - „Jaj” - és meghal. A novella utolsó sorai így hangzanak:

 

 

„ - Meghalt! Az istenért, meghalt!

S az emberek, bolsevisták és kapitalisták, keresztények és pogányok, hazafiak és nemzetköziek voltak s a végtelen emberi szenvedés és a halál egy volt: mint a tenger, mint a levegő, mint az idő.”

 

 

A megoldás rendkívül jellemző Szabó Dezsőre, aki hatalmas életműve során számtalan alkalommal választja ezt a megoldást: politikai kihívásra etikai választ adni. Szabó Dezső politikája Szabó Dezső morálját jelenti. Számára ugyanis a történelemben – a világ- és a nemzeti történelemben – való részvétel nem politika, hanem erkölcs dolga. És a politikát is (a pártokat, programokat, alakulatokat) mindig az erkölcs oldaláról ítéli meg. Nem véletlen, hogy a fenti novellában Scholtz Mihályné nem hajlandó igazságot szolgáltatni sem bolsevistának, sem kapitalistának, de még csak ítéletet sem mond felettük: nagyobb igazságot képvisel rövid válasza, az élet legnagyobb igazságát, a halált, az élet végességét, egyszeriségét, megismételhetetlenségét – azaz értékét -, és azt, hogy ehhez képest megmosolyogtató részletprobléma a borgőzös férfiak elvi szembenállása. Ez a kis írás az őszirózsás forradalom előtt íródott, nem is beszélve a Tanácsköztársaságról. Azért fontos ez, mert alábbi sorainak érdekes akusztikát adhat, ha tudjuk, hogy a forradalmak előtt kerültek papírra: „- Forradalom kell, értitek? De nem ez a hadimilliomosok forradalma, akik új szók alatt rabolnak tovább. Bolsevista forradalom kell, össze kell állani a nyomorultaknak, a világ minden nyomorultjának s akkor minden mindenkié lesz.”

 

A felszínes olvasó azt hihetné, hogy itt és most mi magunk szolgáltattunk bizonyítékot a „nagy szélkakas” -vád megalapozásához, mert ugyan miféle magatartás az olyan, amely még a Tanácsköztársaság előtt ilyen hangon követeli a bolsevista forradalmat, annak megvalósulása után egy darabig helyesli, majd szembefordul vele. Mielőtt erre megnyugtatóan felelhetnénk, fontosnak tűnik az itt használt két kifejezés alaposabb vizsgálata: bolsevista forradalom. A bolsevista (illetve proletár) kifejezés Szabó Dezsőnél, akárcsak sok más hasonló korú, életpályájú értelmiséginél a tízes évek végén, egyáltalán nem azt jelenti, amit ma nekünk jelent. Nála a bolsevista a társadalom legszegényebb, legreménytelenebb, legnyúzottabb rétegéből származó, elesett embert jelenti. A szónak semmiféle balos, politikai vagy osztályharcos vonatkozása nem volt. Ezek a fogalmak az ismert történelmi események kapcsán időközben rakódtak rá a kifejezésre. Szabó Dezsőnél, ha jól akarjuk értelmezni tanításait, csak ennyit véljünk kiolvasni szóhasználatából: a proletár egyenlő nincstelen. Hasonlóan alapos korismerettel kell közelítenünk a forradalom kifejezés szabódezsői értelmezéséhez is.

 

Ezt a szót, hogy „forradalom”, már a gyermek Szabó Dezső is jól ismerte, szinte a Felsőszén utcai otthon része volt a „forradalom” gondolatával együtt élni. Édesapja, Szabó József, aki 14 éves gyermekként is már aktív résztvevőként élte át a 48/49-es eseményeket, később Garibaldi oldalán harcolt néhány évig Itáliában, úgy rendelkezett, hogy halála után ez álljon fejfáján: „Itt nyugszik Szabó József, 48-as honvéd”. De a gyermek Szabó Dezső életéhez hozzátartozott azon heves viták rendszeresen ismétlődő rítusa is, melyeket édesapja, a Kossuth-párti és Lugossy István főjegyző, a Deák-párti folytattak egymással éjszakai borozgatás közben. A viták tétje – harminc évvel 1867 után! - a kiegyezés értékelése és jogszerűsége volt. Szabó József természetesen hazaáruló brigantinak minősített minden kiegyezés pártit, így kebelbarátját, Lugossy főjegyzőt is, aki viszont széllelbélelt képzelgőnek minősítette Kossuth Lajost, valamint összes híveit. A magyar jövő biztosítékát egyik a 48-hoz való hűségben, passzív rezisztenciában, másik a Tisza-féle reformokban látta. A vita halálukig tartott és úgy feltételezték egymás opponenciáját, hogy a másik létezése gyakorlatilag az ő létezésük erőforrása volt. Jellegzetesen meddő és sehova sem vezető magyar mentalitás volt ez. Szabó Dezső ebbe született bele.

 

De édesanyja is kivette részét abban, hogy szinte az anyatejjel szívott magába egy valamiféle szokatlanul erős, mély, szinte vallásos intenzitású magyarságtudatot, a magyar történelemnek, kultúrának, de főleg az irodalomnak egy áhítatos, szerelmes csodálatát.

 

Mindezen kitérők arra utaltak csak csupán, hogy Szabó Dezső fogalomkörében a forradalom csupa olyan dolgot jelentett, amely a Tanácsköztársaság ama bizonyos 133 napjával és ideológiájával egyaránt összeegyeztethetetlen. Vagyis az író forradalom alatt csakis olyan harcokat tudott elfogadni, amelyek az egyetemes magyar nemzet, a magyar nép – ez nála a parasztsággal azonos! - érdekeiért száll síkra. Idegen érdekek oltárán egyetlen magyar vér sem folyhat! Amikor 1918. október 31-én az őszirózsás forradalom híre világgá röppent, minden jel arra mutatott, hogy hét évtizedes lappangás után a 48-as erők és energiák kérnek megnyilvánulást maguknak. Érthető és méltó, hogy Szabó Dezső örömmel üdvözölte ezt a régen várt fordulatot. De az események más irányt vettek. Amikor a Kun Béla-féle garnitúra kikiáltotta a Tanácsköztársaságot, már egyre evidensebb valósággá kezdett válni, hogy itt a forradalom eredeti értelmezésének „elsikkasztása” folyik. Szabó Dezső gyakorlatilag a nyár elejére ezt tisztán látta. Nem meglepő tehát, hogy heves kirohanások után végül egy írói direktóriumi megbeszélésen olyan nyíltan fejtette ki ellenvetéseit az erősen zsidó érdekeltségű és zsidó szellemiségű társadalmi változások iránt, hogy – Lukács György megtorlásától tartva – menekülnie kellett a fővárosból és egy Sümeg melletti kis présházban bújt meg. Halálra keresték, ha megtalálják, a helyszínen kivégzik: „katonaszökevény” volt a vád. (Lukács ugyanis az események után behívót küldetett neki a Vörös Hadseregbe...)

 

Szerencsére a történelem bölcsessége előbb megbuktatta a Tanácsköztársaságot, mint ahogyan az megsemmisíthette volna Szabó Dezsőt. A magyar irodalom legnagyobb árulása lett volna, ha Szabó Dezső „forradalom” -ként címkézi a Tanácsköztársaságot. Helyesen látta, hogy mindaz, ami ott történt, egy öncélú, a társadalom szűk rétegének érdekeit – történetesen a zsidó térhódítás érdekeit – szolgáló, a magyar parasztsággal mit sem törődő erőszakos folyamat, amely teljes egészében és minden kihatásában a nemzet érdekei ellen hat.

 

A forradalom csak magyar érdekű forradalom lehet, ezt pedig Kun Béláék elsikkasztották. Ez volt a magyar forradalom első elsikkasztása. A második már a Horthy nevével fémjelezhető keresztény kurzus történelmi bűne lett. Szabó Dezső ugyanis nem a forradalomban, hanem a Tanácsköztársaságban csalódott és úgy vélte, hogy 1919 ősze – Horthy bevonulása és a románok kivonulása után – az a történelmi pillanat, amikor végre – vértelenül! - megvalósítható azon nagy történelmi munka, amelyet eredetileg is megvalósítani szándékozott az őszirózsás forradalom: földreform, egyházi reform, alkotmánymódosítás, új oktatási törvény és végre a parasztság élettérhez juttatása. Ezt várta Szabó Dezső a Trianont követő hónapokban Magyarország új kormányzójától. És újból csalatkoznia kellett. Ugyanis, akárcsak előbb, újból az idegen érdekek kerültek előtérbe és a legelesettebb magyar rétegek, a proletárok és a parasztok ezúttal is kimaradtak az osztozkodásból. A hangsúlyozottan keresztény jelszók alatt – a már előzőekben felvázolt séma szerint – egy germán-zsidó-tót bevándorló elemekből verbuválódott, hevenyészett középosztály alakult ki, amelynek viselkedése után joggal minősíthette Szabó Dezső „görény kurzus” -nak a Horthy adminisztrációt.

 

Így lett Szabó Dezső keresztapja a két világháború közötti magyar társadalomnak és így lett legjelentősebb és legelszántabb ellenzéke is.

 

 

 

TRIANON UTÁN, VORONYEZS ELŐTT

 

 

Az a húsz év, amely világháborútól világháborúig tartott, vitathatatlanul ellentmondásos korszak volt: sem a parlamenti, sem a politikai demokrácia nem állt zenitjén, viszont a sajtó- és szólásszabadság szinte korlátok nélkül érvényre jutott. És nem vitaható az sem, hogy Horthy Miklós 25 éve volt – hosszú-hosszú évszázadok óta – az első valóságosan is független, önálló magyar történelmi kor, amely külpolitikai, jogi, katonai, pénzügyi és minden más értelemben önállóan hozta döntéseit és semmiféle külső presszió vagy elnyomó hatalom nem befolyásolta azokban. Ezt a korszakot kudarcok és sikerek egyaránt jellemezték, de igazán meghatározó adatának azt lehet tartani, hogy létezésének határait két döbbenetes magyar tragédia húzta meg: születését a vesztett világháború, a két tragikus forradalom és Trianon árnyékolta be, elmúlását pedig az ugyancsak vesztett világháború, a teljes szétziláltság, anyagi, erkölcsi, politikai csőd, a Don-kanyar és Voronyezs, végül pedig az ország szovjet megszállása kíséri. Tragédiától tragédiáig húzódik ez a polgári liberális, kissé felemás, de alapjában nagyon tiszteletre méltó és vitálisan teremtő magyar korszak, amelynek jelentőségét és eredményeit sajnos mind a mai napig nem analizálták teljes súllyal és arányokkal.

 

Lehet mondani, hogy Szabó Dezső alkotói fénykora és népszerűségének legmagasabb hullámai is erre a korszakra esnek. Ő úgy vélte, hogy három jelszó létezett e korban, amely köré gyorsan és hathatósan lehetett a tömegeket „bebalekolni” és szuggesztív erővel az orránál fogva vezetni. A kor ezen három nagy „szenvedélye” az irredentizmus, az antiszemitizmus és a kereszténység.

 

Szabó Dezső a túl nem értékelhető jelentőségű politikai röpiratában, a Rokamból-romantiká-ban mindháromra kitér.

 

- Az irredentizmus. Csodálatra méltó, hogy Szabó Dezső, aki apai-anyai ágon egyaránt tősgyökeres erdélyi illetve kolozsvári volt emberemlékezet óta, akit minden gyermek- és fiatalkori élménye meghatározóan Kolozsvárhoz köt – és aki így emberileg mindenképpen érthetően és megbocsáthatóan állhatott volna az irredenták közé – soha egy napig sem volt irredenta! Így ír jellegzetes hangadóikról: „Ez az irredenta egy őrült és hazug képzelődés, mely azt hiszi, hogy a századok politikájával mesterségesen elveszített országrészeket egy-két bőrébe nem férő Rokambol egy zavaros fejű bandával korcsmai verekedés gyanánt rögtönzött puccsal visszamarkolhat.”

 

Szabó Dezső iszonyattal figyelmeztet arra, hogy még több magyar vér fog folyni ezen ostoba és megalapozatlan, szinte a hecc-kampány szintjén mozgó politikai uszítás következtében. Ha össze akarnánk foglalni meglátásait, akkor azt kellene kiemelnünk, hogy Szabó Dezső nem találta – akkor! - olyan vészesnek Erdély román megszállását. Erdélyt évezredes történelmi, politikai és kulturális múltja olyan organikusan és dominánsan, millió gyökérzettel megerősítve magyarrá tette, hogy néhány éves, évtizedes idegen megszállás alapvetően nem lehet gond neki. Szabó Dezső egy percig sem kételkedett abban, hogy Erdély vissza fog kerülni az országhoz, hiszen elrablása annyira égbekiáltóan igazságtalan és abszurd volt. De óva intett attól, hogy ezt a folyamatot siettetendő olyan politikai kalandorságokba táncoltassák bele, az akkor teljesen független Csonkamagyarországot, amelynek árát aztán nem győzi majd megfizetni. Szabó Dezső már a húszas évek elején nagyon jól látta azt a veszélyt, amely majd a két bécsi döntés után realizálódott: a magyar politika lekötelezettje lett a német birodalomnak. Ettől szerette volna megóvni az országot egy kissé visszafogottabb, higgadtabb és átgondoltabb irredenta mozgalom által, amely nem frázisok pufogtatásában éli ki magát.

 

Érdekes, de Szabó Dezső nemhogy a politikai, területi revíziót hangoztató irredentizmussal nem társult soha, de még az ún. „erdélyi lélek” -vitában is egy rendkívül megszívlelendő, ellenzéki álláspontot képviselt. A részletes ismertetése itt és most nem feladat, de emlékeztetünk rá, hogy Tamási Áron új regénye kapcsán (Szűzmáriás királyfi) robbant ki a húszas évek vége felé és résztvevői (Tamási Áron, Benedek Elek, Szentirmai Jenő, Kós Károly stb.) hevesen Szabó Dezsőnek rohantak. Tették pedig ezt azért, mert Szabó Dezső egy az Előörs-ben megjelent írásában („Sületlenség”) megsemmisítő kritika alá vette azt az Erdélyben Trianont követően kialakult felemás önérzeteskedést, amely egyre inkább hangosabban kezdte emlegetni saját ún. „erdélyi irodalom” jellegét és ennek egyik lényegi összetevőjeként az „erdélyi lelket”. Szabó Dezső nagyon veszélyesnek ítélte meg ezt, mivel az egységes és oszthatatlan magyar nemzeti kultúra hasadási jeleit, skizofrenizálódásának kezdetét látta meg benne. Nagyon helytelennek minősítette a magyar kultúra ezen „felparcellázását”, hiszen ezzel azt teszik az erdélyiek – írta -, amit még az ellenségeink sem mertek és tudtak megtenni: az ország területi feldarabolása után annak szellemi feldarabolására törekszenek. Ez az ún. transzilvanizmus alapvetően nagyon buta és semmivel sem menthető divat, amely legvégső eredményeit illetően csakis magyarellenes hangvételű lehet.

 

(Szabó Dezső igazságait az utóbbi évtizedek tragikus eseményei post humus beigazolták.)

 

- Az antiszemitizmus. Említett tanulmányában Szabó Dezső röviden felvázolja a „keresztény kurzus” által inaugurált zsidóellenesség teljes csődjét és nyilvánvaló kétszínűségeit. Az antiszemitizmus, mint a kor második számú nagy „szenvedélye” már csak azért is érdekli az írót, mert „tudatossá tételében oly nagy egyéni felelősségem van”. Az 1923-ban íródott cikk egyedülálló nyíltsággal mutat rá, hogy az antiszemitizmus népszerű igéi mögött megoldásra váró nemzeti problémák elodázása folyik. „Ennek az antiszemitizmusnak a zajával sikerült a magyar faj minden igazi érdekét: a magyar demokrácia minden sürgető reformját zsidó destrukcióvá ijeszteni a lelkekben.” Lényeges hozzáfűzni ehhez, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően – annak vitathatatlanul zsidó-égisze miatt – egy spontán zsidóellenesség alakult ki országszerte, amely még Trianon következményeit is kizárólag a zsidóság számlájára írta. És Szabó Dezső már 1920-ban a Virradat-ban és 1921-ben A NÉP-ben is határozottan felemelte szavát az üres és hőzöngő zsidóheccek miatt. Nem valamiféle ún. filoszemitizmusból tette azt persze, de azért, mert e kérdéskör tárgyalásánál csakis alaposan felkészült, mélyre látó vélemények elhangzását tartotta szükségesnek. Hamar rájött: a zsidóságot hangosan üldöző, faji alapon kiközösítő ún. „fajvédők” tulajdonképpen egy másik fajtát – már minthogy a germánt illetve a szlávot – akarják a magyarság nyakába ültetni, ezért szándékoznak olyan erővel a zsidóságot kitúrni pozícióiból. Márpedig Szabó Dezső sokszor és sok helyen kifejtette, hogy a magyarságra nézve a germánság sokkal veszedelmesebb a zsidóságnál. A későbbi magyar történelem itt is őt igazolta.

 

Az író úgy vélte, hogy a zsidóság elsősorban is egy társadalmi felelőtlenség miatt marasztalható el hazánkban. A kiegyezést követően a tömeges zsidó bevándorlás után itt Magyarországon befogadták a jövevényeket, toleráns türelemmel vették őket tudomásul, hazát adtak nekik, sőt számarányukhoz és bevándorolt mivoltukhoz képest is alig két emberöltő alatt nagyon jelentőset alkothattak: faji sajátságaik és hozott talentumaik kamatoztatásával az ország egyik meghatározó elemévé válhattak. Ez eddig nagyon jó. Szabó Dezső csupán azt rója fel ezek után a zsidó tőkének, hogy hipertrófikus terjeszkedésével és eredményeivel egyáltalán nem áll arányban az az erőfeszítés, amelyet a magyar nemzet érdekében, az elesett és önmagát kereső magyarság, a parasztság helyzetének javítása érdekében tesz. Ugyanis nem tesz semmit. Szabó Dezső arra figyelmeztet, hogyha a zsidóság a magyar nemzet keretei között – magyar zsidóként – értékteremtő és önmegvalósító lehetőségeket kapott és ezeket kamatoztatta, lényegesen több felelősséggel tartozna az őt befogadó és gazdaggá tevő ország szociális gondjainak felkarolásában is. Ennyiből áll Szabó Dezső „antiszemitizmusa”.

 

Amikor pedig már a gyászosabb emlékű zsidótörvények idején a szélsőjobb megerősödött és a zsidóságot már fizikai jólétében is veszélyeztették, Szabó Dezső nagy hatású és múlhatatlan jelentőségű antifasiszta írásaival próbált gátat vetni a borzalom növekedésének. Az antijudaizmus bírálata-ban vagy a Hungarizmus és halál-ban az értelemre próbál hatni egy olyan korban, amikor már csak az elvadult szenvedélyek domináltak. Erőfeszítéseit már a nyilasoktól életveszélyesen megfenyegetve sem hagyta félbe: 1943 végén kiadja a magyar fasiszták és nyilasok ellen íródott kisregényét, A megfojtott kakas-t.

 

- A kereszténység. Íme a harmadik jelszó, amellyel a tömegek tudatát mákonyolják a két háború közötti szellemi és politikai életben. Ennek hirdetői csupán az „ölések irányát” változtatnák meg, de nem szándékoznak magát az ölést beszüntetni. Valamiféle rendkívül anakronisztikus – tehát rendkívül hazug! - keresztényi morált hirdetve szeretnének minden szelet kifogni a haladó és radikális érdekek képviselőinek vitorlájából. Ezek azok az elemek, akik Adyt kitiltották az iskolai tankönyvekből, „mert istentelen és hazaáruló volt”. Ezek azok, akik a leghangosabb antiszemiták, noha ők maguk is „majdnem kivétel nélkül idegen faji képletek” - írja Szabó Dezső. Számukra a kereszténység is csak a magyar élethódítás eszköze és ürügye. Az általuk képviselt hangsúlyozottan „keresztény kurzust” nem ok nélkül nevezte át Szabó Dezső „görény kurzussá”: „Sokáig kerestem a megfelelő történelmi terminust az utolsó négy évi mocsárlázra. Végre ezt találtam aránylag legkifejezőbbnek, mert három jellemző sajátságban egyeznek: a görény sunyi, lop és büdös.”

 

Szabó Dezső kíméletlenül leleplezte, hogy a keresztényi jelszók alatt a kereszténység eredeti krisztusi eszméivel teljességgel összeegyeztethetetlen önzésük lapul, nem pedig a jóság és a szánalom. Mert ezek azok a fogalmak, amelyek az író etikájának alfáját és ómegáját képezik és amelyeket minimál követelményként minden közéleti megnyilvánulásban elvár és keres. Még az első nagy világdúlás éveiben írta: „Egy író akkor jut zsenije teljes kibomlásához, amikor tudatára jön a benne rejlő jóság egész teljességének. Az irodalom minden hódító megújulása az emberi szánalom újabb kitágulását jelentette.”

 

 

 

MINDIG EGYEDÜL

 

 

Soha nem adta el magát. Nem létezett olyan párt, alakulat, erő, hatalom vagy pénz, amelynek módosító hatása lehetett volna megnyilvánulásain. Ha valaha a magyar szellemiség eljut odáig, hogy valódi legnagyobbjainak morális helytállását emlékművekkel is méltóképpen megörökíteni szándékozik, úgy a Magyar Következetesség szobra csakis Szabó Dezsőről mintázódhat. A költő Mécs László így látta őt:

 

 

                            „Így lépett árkon bokron át,

                            folyók felett, hegyormon át,

                            se síró fák, sem orgonák,

                            sem új királyi koronák

                            nem állták útját: ment nyugatra...”

 

 

Tulajdonképpen kegyes volt hozzá a sors, egy fantasztikus ívű történelmi korszakváltás részese és aktív alakítója lehetett. Ez az ív a millenniumtól 1945-ig terjed. Vörösmarty szerint „múlt s jövő nagy tenger egy kebelnek”, pedig bizony Szabó Dezső és kortársai múlt s jövő egyszerre való cipelésének a súlyától görnyedtek. Érthető, ha ki így, ki úgy próbált könnyíteni a terheken. Egyedül ő – a magyarság legnagyobb apostola – volt szinte emberfeletti erővel következetes saját álmaihoz: a képzelet minden erejét is meghaladó történelmi változások mindenkori erőviszonyai között is önmaga tudott maradni. Az elsodort falu írója. Nem kisszámú ellenségei tehát jobb híján épp azzal kénytelenek diszkreditálni őt, ami miatt hívei mindennél nagyobbra tartják: a mindenkori következetességével. A „halálra üzemezett nemzet” jajainak és sebeinek legbecsületesebb és legtántoríthatatlanabb megkiáltója volt, aki egyszerre látta a vészt jobbról és balról közeledni: nevezzük tehát „szélkakasnak”.

 

Hát igen, ezek a jellegzetesen epiteton ornansaink, a „legjeink” jelzői kikre jellemzőbbek vajon: ránk, akik adományozzuk őket vagy rájuk, akik kapják? Mert minden kisiskolás tudja, hogy Zrínyi a legmagyarabb magyar, Széchenyi a legnagyobb magyar, vagy hogy Deák a legbölcsebb magyar volt. S mivel jelen vizsgálódásunk középpontjában Szabó Dezső áll, úgy illik, hogy az ő díszítő jelzőjét sem hallgassuk el: Szabó Dezső a „legnagyobb szélkakas”. A nagy író ilyetén minősítése legalább olyan makacsul él a köztudatban, mint az előbb felsorolt személyiségeké, de abban különbözik azokétól, hogy nem történelmi korok lényeglátásának végső esszenciájaként adományozódott számára örökhasználatul, hanem egy párthatározat alapján született vaskos monográfia akadémikus szerzőjének céltudatos munkálkodása több évtizedes erőfeszítése nyomán.

 

Persze ha eléggé megfontoltak vagyunk, nincs is okunk neheztelni a tudós akadémikus nevével fémjelzett Szabó Dezső-image „szélkakas” minősítésére már csak két okból sem. Először azért nem, mert ugyan mi csodálkozni való van azon, hogy egy osztályszempontok szerint elfogult, a nemzeti lét nagy kérdéseit termelési és elosztási viszonyok logikája alapján minősítő, a legösszetettebb történelmi eseményeinket is osztályharcok kötélhúzására leegyszerűsítő filozófia vértezetében ilyen minősítést kap ez az életmű? Másodszor pedig azért sem, mert – gondoljunk bele – van-e következetesebb jelenség a szélkakasnál, van-e álhatatosabb küzdelem, mint az övé? Hiszen ott áll a templomok szédítő csúcsain, mindnyájunk felett a felhők között, céltáblájaként szélnek, orkánnak, viharnak és lehet köd, fagy vagy rekkenő hőség, a szélkakas jelzi az áramlatok vonulását, jelzi, de ő maga egy tapodtat sem mozdul. Nézzenek csak utána, ha nem hisznek nekem: egy valamirevaló történelmi szélkakas akár évszázadok óta is ott van őrhelyén – megbízhatóan és rendületlenül. Együtt öregedve a toronnyal, amely tartja őt.

 

 

*

 

 

Pályája kezdetén a fiatal Szabó Dezső, aki finn-ugor nyelvésznek indult, első publikációit „k” betűvel szignálta. Ez a „magvető” kifejezés finn nyelvű megfelelőjének kezdőbetűje. A Magvető 1945 óta már nem ültet magot. És eddigi fáradozásai is még mind, mind a barázdában, az álmos magyar rögben szunnyadnak. A sokáig késlekedő történelmi tavasz eddig nem tette lehetővé virágba borulásukat.

 

Eddig nem. De ez a tavasz nem késlekedhet tovább.

 

 

1989

 

 

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 197 - 211. o.]