- GRÓH GÁSPÁR -

ELLENTMONDÁSOS TŰNŐDÉSEK
SZABÓ DEZSŐRŐL

Képzeljük el a jelenetet: valamikor a kiegyezés és a millennium közötti időszak kétharmadán őfelsége I. Ferenc József császár és király Kolozsvárra érkezik. Amikor a Bánffy-palotához ér, a Fő tér ünneplő közönségének felviharzó Éljen a király! kiáltásába éles hangú elsős elemisták tiltakozása vegyül. Egy szőke fiúcska kiabál: Le a zsarnokkal! Hét elbúsult társa egyszerre visítja: Abcug! Abcug! Majd ismét a szőke: Éljen az aradi tizenhárom!

A szőke „pacalista”: Szabó Dezső. Az Életeimben írja le ezt a történetet. Így történt, vagy mindez csak kitaláció? Mindegy, de miért ne lett volna így? Mert a magatartásforma kísértetiesen Szabó Dezső-s. Később a „Le vele!” kiáltás megrögzött szokásává vált, és ha nem volt kéznél király, jó volt a királyi miniszterelnök is. Vagy egy államtitkár. Vagy bárki, akinek hatalma volt, és máshogyan használta, mint ahogy azt előbb Dezsőke, később Dezső úrfi, s legvégül a „Mester” jónak látta. Mert ennek a széteső, az egyes gondolati korszakai közötti kapcsolatot alig elhitető egyéniségnek voltak olyan rögeszméi, amelyeket sohasem felejtett el. Az egyik az volt, hogy minden hatalom abcug. Mondhatnánk, hogy demokrata volt. És volt az is. De az is igaz, hogy a hatalmasok elleni dühét nemcsak a plebejus dac szította. Mert nem pusztán a zsarnokság dühítette, hanem az is, hogy egyedül önmagát tartotta volna méltó uralkodónak, mindenki más csak bitorló lehetett, ez azonban már a személyiség egyik sajátos vonása. De csak őt jellemezte volna ilyesféle monománia? Vagy valami mélyebb társadalmi összefüggésrendszerben is értelmezhetők ezek a – mit szépítsük – családi terheltség következményeként különös erejű, már-már patologikus elfogultságok?

Azt hiszem, ez is tagadhatatlan. Mert amikor ezek a vonások megerősödtek Szabó Dezső személyiségében, a magyar társadalom is – mit szépítsük – öröklött terheltségei következtében nem kevés patologikus tünetet mutatott. Ezek közül most csak egyre érdemes utalni: a mániákusaira. A vesztett háború, a forradalmak kudarca után elszaporodott egy különös emberfajta, néhány utódja e típusnak máig közöttünk él. Ezeknek az embereknek egy bajuk volt; az a kényszerképzet, hogy a válságba jutott nemzet csak egyetlen módon menekülhet meg: ha pontosan az ő tanításukat követi. Magyarország az önjelölt próféták lakossághoz viszonyított arányában világviszonylatban is előkelő helyen állhatott ebben az időszakban. Ami Szabó Dezsőt másoktól megkülönböztette, és kiemelte e nem túl hízelgő közegből, az az, hogy a prófétai elhivatottság előzményei másfél évtizeddel korábbiak voltak, és szellemi horizontját ez a mánia nem szűkítette le. A Szabó Dezső-i gondolatrendszer egyik jellegzetessége, hogy állandó mozgásban van, szüntelenül hullámzik, lüktet, ellentmondásokba kerül korábbi önmagával. Szabó Dezső figyelme kiterjedt mindenre, lenyűgözően sokfelé kalandozott. Az irodalom, történelem, a politikai és társadalmi kérdések amúgy is parttalan térségein túl, foglalkoztatta a film, a sport, a nőkérdés, a freudizmus, mondhatni az ember szellemi életének minden mozzanata. S mindezeket nem mint önálló részeket látta, hanem egységes egészként szemlélte az őt körülvevő világot.

Ebben a sokszínűségben fel is oldódott, mert csak ihlete volt egységes, és mindebből a teoretikus értelemben nem állt össze igazi rendszer. És ennek lett fontos és kellő súlyával eddig nem tanulmányozott következménye: hogy igazából nem volt Szabó Dezső-iskola, és a szó szoros értelmében nem voltak tanítványai sem. Volt viszont Szabó Dezső-ihlet és -sugallat, és volt tábor. Sőt volt ellentábor is. A Szabó Dezsőt valahol egészében elhelyezni kívánó koncepciók általában e sajátos akusztikát hagyják figyelmen kívül, s ráadásul Szabó Dezső életművét egységes egészként vizsgálva megfeledkeznek Szabó Dezső kapcsolatrendszerének pontos elemzéséről. Kontextusából kiragadva pedig a ténylegestől jelentősen eltérő Szabó Dezső-olvasathoz lehet jutni. Nem derül ki igazából, hogy Szabó Dezső igazmondó szenvedélyében milyen erős pedagógiai ambíció fejeződött ki. Ez az igazmondás nem egyszerűen azt jelentette, hogy azt mondta, amit igaznak látott. Prófétai hevületében fontosabbnak tartotta a mozgósítást, a kívánt valóság építésére való agitációt. Vagyis nem a valóság pontos leképezését tekintette céljának, hanem a változtatást. Így, ha a valóságtartalmát vizsgáljuk, ihlete valóságát, az általa kívánt irány helyét más elképzelések és a megoldás történelmileg igazolható alternatívái között kell szemügyre vennünk. Király István tanulmányában legfőbb értéke éppen az, hogy a harmadik út és az antiimperializmus kapcsolatairól, a centrum és periféria viszonyáról írva Szabó Dezső életművét, mániáit ebből a szempontból minden korábbinál tágabb összefüggésbe helyezi, és éppen ezáltal a konkrét vizsgálatban is új lehetőségeket nyit.

A nagyobb összefüggésben történő konkrét elemzés Szabó Dezső esetében különösen fontos, ő ugyanis mindent megtett azért, hogy objektíven ne lehessen megközelíteni. Életművének egyik legszembeötlőbb vonása a provokatív jelleg. Munkássága nem egyszerűen belső töltésből adódóan, öntörvényűen provokatív, ami egy kimagasló tehetség vagy a törvényeket újrafogalmazó zseni mondandóját sorsszerűen kihívóvá teszi, mint pl. Ady esetében. Szabó Dezső azt a provokációt akarta is. Törekvését így fogalmazta meg: „... a magyar élet legnagyobb betegsége a kiegyezés, a jobbra-balra cirógatás, bátyámuraskodás, a mindenkinek igazat adó óvatosság. (…) Én magam éppen olyan mértékben fütyülök a halhatatlanságra, mint a halhatatlanság reám. Minden vágyam az, hogy azok a problémák, melyek nálam napi fájdalmak, másoknak is fájjanak, másokat is gondolkodásra, akcióra, szóval: életre bírjanak. Innen van írásaimnak – talán esztétikátlan – túl erős dinamikája.”

Ebből az indíttatásból származik a jellegzetes Szabó Dezső-i karakter talán legjellemzőbb és legkockázatosabb vonása, amikor az agitatív funkció már a valóság fölé nő. Mindez ugyanis nemcsak esztétika: az egyéniség sajátos vonásaival összeadódva nő igazán meghökkentő és a mai olvasók egy része számára alig elviselhető mértékűvé. Minden megnyilvánulásában teljes személyiségét mozgósította fél szívvel, latolgatva-fontolgatva sohasem írt. Nem is taktikázott, még a szó jó értelmében sem, csakhogy így stratégiája sem lehetett. Életművéhez már csak azért sem lehet harag és elfogultság vagy apologetikus szándék nélkül nyúlni, mert szenvedélyei máig élnek a körülötte zajló nyilvános vagy a háttérben folyó vitákban. S amilyen mértékig kiéleződnek ezek a konfliktusok, olyan mértékben váltják valóra Szabó Dezső eredeti szándékát. Mert a Szabó Dezsőért folyó harc tartalmában alig különböztethető meg a Szabó Dezső ellen folytatott harctól. Amit az is híven példáz, hogy két monográfusa, Gombos Gyula és Nagy Péter élesen szemben álló könyveikben lényegében hasonló képet rajzolnak meg róla, csak – pártállásuknak megfelelően – értékelésében térnek el egymástól.

Szabó Dezső szenvedélyessége azonban jellegzetesen a filozopteré, a könyvek között élő emberé. Paradox módon éppen a mindennapi életben helyét nem találó Szabó Dezső nő ki igazán a magyar társadalom hétköznapjainak valóságából. Az a tanáros naivság, amely éppen a napi tapasztalatokat nélkülöző, a realitásokat nem ismerő szellemi beállítottságú embereket teszi a mindennapi élet kiszolgáltatottjaivá, szintén a legfontosabb vonásai közé tartozik. Valóságonkívülisége tette különösen érzékennyé a valóság olyan tényei iránt is, amikkel a realistább látásmódú társak már egyáltalán nem törődtek. És ez a különös érzékenység okozta, hogy a kihívásokra szélsőségesen reagált. Az iskolai éveit kollégiumokban töltő, majd tanárként iskoláról iskolára hányódó Szabó Dezső a valóságos társadalmi folyamatoktól bizonyos mértékig mindig távol élt, és a szellemi életet is egy gigászi önképzőkörhöz hasonlóan szemlélte, ennek a közelítésmódnak minden pozitív és negatív következményével: diákos daccal, függetlenséggel, szellemi bátorsággal és nem kevés felelőtlenséggel. Egyén és társadalom bonyolult viszonyrendszerét sajátos zsenitanában oldotta fel. Személyes elfogultságait, napi fájdalmait sohasem a maguk egyediségében értelmezte, hanem a legszélesebb közösség iránti felelősségérzet jegyében fokozta egyetemes jelentőségűvé. Hogy önmagát zseninek tartotta, azt egyetlen pillanatig sem titkolta. De szerinte a zseni nem a közösséggel szemben álló egyéniség, hanem annak legáltalánosabb kifejezője: „egy időben és térben milliókat összefoglaló szintézis”. Ebből következően „meglátója” és „megérzője” a múlt és a jelen egyetemes összefüggéseinek, és ebből adódóan „legtisztább képletű, legegyetemesebb életakarata a közösségnek”, vagyis annak „legegyetemesebb történelmi funkciója”. Ezért aztán a zseni a legkevésbé egyén, a legkevésbé önmaga: a közösséggel szemben nem jogai, hanem eleve elrendeltetett kötelezettségei vannak. A zseni azonban szélsőség. A róla alkotott elképzelés azonban mégis közelíthető a mindennapi élet dimenzióihoz. Szabó Dezső zsenitana a nagyobb tehetség, magasabb tanultság, fontosabb társadalmi pozíció kiváltságosainak kötelezettségeit is megfogalmazó modell: a szolgálaté. Ennek jegyében vívta nekikeseredett csatáit vélt és valóságos ellenfelekkel, az általa éppen a közösség, a magyarság, a magyar faj ellenségeinek vélt csoportok vagy személyek ellen. Ennek jegyében adta fel sokszor észrevehetetlenül a minőség elvét, nemcsak művészi, hanem erkölcsi téren is. És ennek értelmében vált a nemzeti sorskérdések legérzékenyebb kifejezőjévé, a társadalom mélyében forrongó nagy történelmi átalakulás előfutárává és indulatainak kifejezőjévé úgy, hogy eközben nem kapcsolódott a megújulás létező társadalmi erőihez, nem fogalmazott meg reális programot, s indulatai tragikus ideológiai zsákutcába sodorták.

Támadott minden irányban: az arisztokrácia, a keresztyén és keresztény klérus, a stréber hivatalnoki réteg, cinikus, önjelölt, törtető politikusok, tartását vesztett középosztály, nyilvános és titkos szövetségek, a hatalom kiszolgálásában önnön értékeit elvesztegető értelmiség, az asszimilánsok magyarkodása, a gazdaság vezető pozícióit betöltő zsidó nagytőke (az Ady által is emlegetett „gazdagult zsidóság”), az ezzel oly jellegzetesen hamis tudati alapon közös nevezőre hozott zsidó értelmiség szellemi befolyása és az ezt lehetővé tevő dzsentroid tunyaság ellen. De a rövidlátó és brutális erőszaktól sem visszariadó, még feudális módon konzervatív hatalmi elit is a tollára került, és kevesektől kapott az övénél élesebb szavú, átfogóbb igényű és szellemesebb bírálatot. Ez a szenvedély vezette aránytévesztéseiben, eltévelyedéseiben. Megtámadta Babitsot, mert más volt, mint ő, és Tamásit, mert túlságosan hasonlónak találta. Kiábrándító afférba keveredett Kosztolányival, és vitájukban alul is maradt, de az Ady-kérdésben – és ez kulcskérdés volt! - ő állt a helyes oldalon. És lehetne még sorolni a hasonló példákat, amelyek azt bizonyítják, hogy a legkülönbözőbb értékek egyvelegét előlávázó Szabó Dezső, a – Király István szavával élve – jellegzetesen adialektikus ideológus a legközelebb a jó és a rossz szintézisének megteremtéséhez jutott...

Nézzük meg például világképének meghatározó vonulatát: a faji szemléletet. Szabó Dezső esetében ez a kifejezés – a kor szellemi életében meglehetősen ritka módon – nem egyszerűen az antiszemitizmus eufemisztikus megjelölése. Szabó Dezső a történelmet egyebek közt a fajok közötti harcként is értelmezi, a faj fogalmán a szellemtörténeti iskola nemzetkarakterológiai szemléletével párhuzamosan nemzetet értve. Szabó Dezső számára mindez egy sajátos védekező alapállásban, illetve fenyegetettségtudatban áll össze rendszerré, és eleve kétirányú. Egyrészt külpolitikailag németellenes (vagyis Király István megnevezésével élve: antiimperialista), a magyar történelem és társadalom belső fejlődését nézve, belpolitikailag döntően asszimiláció- és asszimilánsellenes, dacára annak, hogy el tud fogadni olyan teljes azonosulást eredményező asszimilációt, melyben – mint írja - „A beolvadás régen történt, s a magyar elem teljesen asszimilálta az idegen képletet”. De ez az asszimiláció évszázadok spontán folyamata által ment végbe, jórészt még feudális keretek között. A modern asszimiláció viszont más, felszínes, csak nyelvi jellegű, nem a magyar néphez, hanem a hatalmi körökhöz hasonulást jelent. Azokhoz a hatalmi körökhöz, melyek ugyancsak nem magyar eredetűek, s érdekeik a magyar nép tömegeivel ellentétesek. A magyar társadalomfejlődés egy Szabó Dezső által is ismert sajátossága, hogy a polgári átalakulás bázisa, illetve a magyarországi polgárság zömében idegen etnikai csoportokból állt. Az is jól ismert tény, hogy az asszimiláció szorosan összefügg a polgáriasodással, s ebből következik, hogy ez az újabb keletű, a kiegyezés utáni időszakban bekövetkezett és egyre gyorsuló folyamat ezeknek az idegen etnikumoknak a magyar társadalom keretei közé való gyors behatolását is jelentette. Mindebből Szabó Dezső (és nemcsak az ő!) számára könnyen kialakulhatott az az elképzelés, mely szerint a polgári fejlődés egészében idegen a magyarságtól, ebből adódóan az „idegenek” (a nem magyar etnikumúak) a magyar faj ellen harcolnak, sőt, ha a magyarság a polgári fejlődésben részt kíván venni, az asszimilánsokhoz kell asszimilálódnia...

Mindehhez még azt is figyelembe kell venni, hogy a kapitalizmus egyik fontos vonása, különösen kibontakozása szakaszában a kizsákmányolás tényének a feudális kereteknél jóval szembeötlőbb, nyilvánvalóbb megmutatkozása. Ezt érzékelve bontakozott ki szinte minden korai feudális vagy romantikus antikapitalista elképzelés. A különös nem is igazán az, hogy Szabó Dezső társadalomelemzése ilyen irányban csúszik félre, hanem hogy párizsi és más nyugat-európai élmények birtokában sem lát át ezen a valóban igen bonyolult szövevényen.

De még ez a képlet sem ilyen egyszerű. Ugyanis Szabó Dezső éppen a feudális nemzetfogalom elleni harcában csúszik a feudális ihletettségű antikapitalizmus vonzáskörébe, amely aztán sajátságos faji szemléletben oldódik fel. A magyar századelő progresszív törekvései között vizsgálva azonban a faj kategóriáját, különös következtetésekhez juthatunk. Mert abban az időszakban, amikor ez a magyar irodalmi alapozottságú ideologisztikus közegben kialakult (lényegében Ady körül és nyomán), nem a kirekesztés, hanem a befogadás céljával született. Mindenekelőtt a korábbi értékrend radikális tagadásával a túlhaladottnak és feudális csökevénynek tartott jogi alapozottságú nemesi-dzsentroid nemzetfogalom felváltására, a nemzet alatti tömegeket is magába foglaló, a dolgozó osztályokat is befogadó magyarságfogalom kialakítását jelentette. Vagyis a „történelmi osztályokat” jelentő nemzetfogalmon túllépve az összetettebb és elvontabb szociológiai fejtegetések helyett az etnikai azonosság jegyében fogant faj kategóriájával jelölték mindazt, amit elsősorban érzelmi alapon a megelőző fél évszázad nacionalizmusából megőrzendő értéknek tartottak. Nem is okozott ez gondot mindaddig, amíg döntően – elsősorban Ady és Móricz, de 1919-ig Szabó Dezső műveiben is – ez a plebejus töltés állt a fogalom mögött. A forradalmak után azonban a meglehetősen kusza tartalmú, tulajdonképpen definiálatlan és definiálhatatlan kategória a progresszió korábbi célkitűzéseinek egy részét demagógiájához gond nélkül fölhasználó ellenforradalmi ideológia kulcsfogalma lett és ettől kezdve a kirekesztés szándéka vált fő vonásává.

Szabó Dezső ideológiájában azonban más értelemben volt kulcsfogalom, bár az ő szemléletére is visszahatott az értelmezésnek ez a változata. Jellemző azonban, ahogyan több ízben is kísérletet tett a hivatalos értelmezéstől eltérő definiálásra. Balogh Edgár, a Szabó Dezső eszméinek vonzáskörébe kerültek közül talán legnagyobb utat megtett és leghívebb tanú, emlékezik úgy a „fajiságra”, mint ami azonos volt a „népi mítosz”-szal, ami viszont benne és társaiban „őszinte demokrata szükségletként jelentkezett”. Ez a tendencia azonban kevésbé jellemzi Szabó Dezsőt, mint az ő nyomán eszmélkedő fiatalokat. Fajértelmezése meglehetősen rugalmas, mondhatni eklektikus: „A faj szó természetrajzi értelmét összevétik, felcserélik vagy egybekeverik a szó történelmi értelmével. (…) A történelmi fajnak is bizonyos vérközösség a megindítója, az alapja, s így testi jegyei is vannak. De a történelmi faj mégis főképpen pszichikum: lelki folyamatok azonossága, egy közösség egyedeiben, bár természetesen az azonos vagy hasonló lelki folyamatok azonos vagy hasonló szervezeti, fizikai adottságokat is jelentenek” - írja. Vagyis egyszerre biologisztikus és történeti jellegű. Ugyanakkor hiányzik belőle a fasisztoid rasszizmus durván és erőszakosan hierarchikus szemlélete, és csak annyiban irányul más fajok ellen, amennyire minden protekcionizmusban jelen van a külső csoportokkal szembeni állásfoglalás is. Ilyen értelemben a XIX. századi nacionalizmusokkal inkább rokonítható, mint korának „modern”, szélsőségesen agresszív törekvéseivel. De van Szabó Dezsőnek más fajiság meghatározása is: „A magyar paraszt=a magyarság, a magyar faj. Ez matematikailag pontos egyenlet, egyik fele sem több a másiknál. Teljes azonosság.” Ez az értelmezés pedig már egészen másfelé mutat, mint ami általában a fajisággal kapcsolatban föl szokott merülni. Ennek az iránynak az elemzése azonban olyan hosszadalmas és összetett, hogy bármennyire is fontos lenne, itt és most nincs lehetőség átfogó vizsgálatára.

A Szabó Dezső-féle, Molter Károly által „intellektuálisan meghamisított”-nak nevezett parasztiság szerepe nem csupán ideológiai. Rendkívüli jelentőségű, aligha túlbecsülhető szerepe van a XX. századi magyar művészetre, az irodalmon túl is széleskörűen jelentkező új áramlatok fejlődésére. A legtöbbet stílusának, nyelvének erejéről írtak. Ez az elementáris erejű, expresszív stílus a magyar próza széles köreiben hatott termékenyítően, amit Cs. Szabó László emlékezései éppen úgy bizonyítanak, mint Németh László tanulmányai és regényei vagy akár József Attila néhány tanulmánya; sőt mint kihívás, még Babitsot is elérte.

Igazán fontos mégsem ez lett, és még csak nem is az a kimagasló és ugyancsak máig feltáratlan szerep, amit az avantgárd irányzatok magyarországi meg- és elismertetésében játszott. Mindezeknél fontosabb, hogy az, amit ideológiájában megfogalmazott, esztétikai értelmet is kapott. Így válhatott elméleti megalapozójává a két háború közötti időszak egyik alapvető művészi irányvonalának, amit zenei műszóval folklorizmusnak, irodalomtörténetünk sajátosságait figyelembe véve újnépiességnek nevezhetünk. Különös paradoxon, hogy ahogyan a költői szintézist teremtő Ady nélkül elképzelhetetlen a XX. századi magyar közgondolkodás, ideológiai története, úgy az ideológus Szabó Dezső nélkül a század művészi törekvéseinek történetéből esik ki egy döntő fontosságú fejezet. Mert amikor arról beszélünk, hogy Szabó Dezső írói életművének milyen csekély a hozadéka, nem szabad elfelejtenünk, hogy a parasztiság programjával a magyar művészet megújításának célkitűzését is megfogalmazta. Amikor Böjthe János kimondja a Szabó Dezső-életmű kulcsmondatát: „a parasztságba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba.”, akkor egyúttal a század további évtizedeinek egyik meghatározó művészi áramlatát is elindítja. Mert bármilyen gyarló módon vegyíti a XIX. századi népszínmű-romantikát és -parasztiságot a valódi élményeket nélkülöző doktrinerséggel és világirodalmi műveltséggel a Csodálatos élet lapjain, mégiscsak ez az első átütő erejű kísérlet szinte a János vitéz óta a népmese nagyepikává emelésére, s mint ilyen, meghatározó szerepű a Tamási-életmű egészére, de különösen az Ábel előtörténetében. De aligha képzelhető el nélküle Erdélyi József indulása, miként a többi népi költőé sem. A századelő dokumentumait forgatva feltűnő, hogy milyen széles sodrású folyamat a népművészet-népköltészet felé fordulás. Malonyay Dezső köteteinek a jobb középosztálybeli körökben éppen úgy a könyvespolcon volt a helye, mint ahogy a Vasárnapi Kör népi elfogultsággal nem vádolható tagjainak beszélgetéseiben, érdeklődésében is helyet kapott a folklór. De ezek a nosztalgiák inkább a szecesszió motívumkeresését jellemezték, átütő erejük nem volt, és így a későbbi új törekvések előzményeinek sem tekinthetők. A XIX. századi népiesség és a modern szociológiai gondolkodásmód összekapcsolására Szabó Dezső tette az első kísérleteket. „Az egyik íróból mű lesz, és megmarad, a másikból élet, és szétoszlik más életekbe” - írta Szabó Dezsőről Németh László. Ennél pontosabban aligha lehet jellemezni ezt a folyamatot, mert még művészetelméleti elképzeléseit sem igazán ő bontotta ki, hanem a napi irodalmi csatározásokban szívósabb, következetesebb követői terjesztették igazán el, mindenekelőtt Németh László. Ráadásul a teoretikusok mellett egy olyan Szabó Dezsőtől független elementáris írói tehetségű alkotó, mint Móricz Zsigmond lehetett példaképp és mérce. Az igazi szintézis azonban csak Kodály és Bartók tudományos és művészi alkotásaiban érett be: magyarság és európaiság, az ősi, mitikus elemeket tartalmazó népi anyagnak a legátfogóbb, univerzális érvényű, új struktúrákba öntésével. Ami a Németh László-féle Magyar Műhely nyomán annyiszor emlegetett és igazán oly ritkán megértett Bartók-modellt, bartóki szintézist illeti, az jó példa az őt megelőző elképzelések tökéletes megvalósítására. De a teóriát a népdalgyűjtéshez tisztes filoszi műveltséggel elcsábult Kodály körvonalazta.

Az a Kodály, aki Szabó Dezsőnek nemcsak véletlen adta társa volt az Eötvös Kollégiumban, hanem később is maga választotta lakótársa maradt, ami mindenképpen mélyebb szellemi kapcsolatot sejtet. Kevés közvetlen nyoma maradt a későbbi Szabó Dezső-Kodály kapcsolatnak, az azonban biztos, hogy Szabó Dezső írásaiban mindig különös erejű bizonyító példa Bartók és Kodály művészete. Olyan tanulmányokban, mint A magyar irodalom sajátos arca, éppen úgy ott van, mint pl. a Segítség!-ben, s ha nem is átfogó elemzésekben, de mindig szeretettel és – önmagához képest – tisztelettel ír Kodályról. S Kodály is kiáll e kapcsolat mellett a maga módján: pl. az 1945-ös emlékesten a Psalmus Hungaricust maga vezényli. Szó sincs persze arról, hogy Kodály és Bartók Szabó Dezső intenciójára indultak volna népdalt gyűjteni. Az viszont valószínű, hogy a Szabó Dezső által szított parasztkultusz nélkül gyűjtőútjaik megmaradtak volna a zenei élet belső, szakmai ügyének. Így viszont gyorsan nemzeti, nemzedéki üggyé váltak, és Bartók és Kodály az új törekvések modellértékű példái lettek, még olyanok számára is, akik éppenséggel nem éreztek magukban semmiféle különösebb vonzódást a zenéhez és különösen a modern zenéhez. Szabó Dezső nemcsak ideológiát adott egy mozgalomnak, hanem ezt a mozgalmat divatossá is tette, ami talán még az előbbinél is nagyobb jelentőségű. Egyebek közt így vált lehetővé, hogy nem kellett hívéül szegődnie annak, aki eszmerendszerét nem vállalta, de problémaérzékenysége, meglátásai, a fennálló rendszer bírálata miatt pontosan és kritikusan érzékelte jelentőségét. Az így indult áramlás pedig némely hatásában máig él, hiszen az ízlésvilág szerkezetváltása során támadt résen olyan tehetségek tőrhettek be a szellemi életbe, akiknek befogadása korábban alig lett volna elképzelhető. Gondoljunk az olyan népi indíttatású alkotókra, mint például Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál. De még a Szabó Dezső-i hatástól következetesen őrizkedő Illyés Gyula sem járhatta volna e divat hatása nélkül ilyen magától értetődően saját útját. Az a közszellem és művészi modell, amely az említettek és társaik által kibontakoztatott vonulatból (és annak nyomán) szétsugárzódott, ugyancsak máig ható nyomot hagyott maga után. „Ady eszméit váltotta közérthetőbb gondolatokra” - mondta egyszer Szabó Dezsőről Illyés Gyula. Valóban, az Ady által adott művészi szintézis sokkal rejtettebb, mintsem közvetlenül követhető lenne. Az igazi forrás azonban kétségkívül ő. Amit azonban mint művészi modellt lehet kielemezni életművéből, az utánozhatatlan, csak az epigonság szintjén követhető, részben mert a világ az utána következő néhány év alatt más korszakba ért, részben mert Ady személyiségének még hosszú ideig értékein kívül külsőségei is hatottak.

Szabó Dezső ellentmondásos eszmerendszere minden torz, az egész életműre sötét árnyat vető gesztusa, személyisége jó néhány visszataszító vonása ellenére negatívumainál messzebbre mutató pozitív szerepet is betöltött. Ezt nem csupán az életmű mérlegét megvonva kell belátnunk, hanem a kortársak, a bal- és jobboldali pályatársak értékrendszere is bizonyítja. Az „ellenforradalom írócégérének” nevezi őt egy helyütt Király István. Hiba lenne ezt a részigazságot a pályakép egészére kivetíteni. Kétségtelen: 1919 ősze az ellenforradalom táborában találta, ennek a korszakának súlyosan negatív mérlegét nemigen menti semmi, bár a kép árnyalható még ezt az időszakot, pályaszakaszt illetően is. De a továbbiakban a szakítás igencsak éles, a Segítség! társadalombírálata olyan erős volt, hogy hamarosan lefordították cseh és román nyelvre is azzal a szándékkal, hogy a Horthy-rendszer elleni propagandában hasznosítsák. A társadalombírálat kivételes ereje miatt a baloldal urbánus szárnyán is voltak méltatói, a Király István által is említett Fejtő Ferencen kívül Komlós Aladár is, sőt később Lukács György, akinek véleménye korántsem olyan lesújtó, mint ahogy Király tanulmányából kitűnik. Lukács számára ugyanis a filozófiai elemzés megmarad annak, ami. Vagyis nem fordítja át ideológiai értékeléssé, és még kevésbé azonosítja a Szabó Dezső-életművet annak filozófiai interpretációjával. „Kiváló író”-nak nevezi, aki „tragikus izoláltságban él, mind jobb felé, mind bal felé”. Lukács nem kételkedik Szabó Dezső plebejus érzelmeiben, ellentmondásosságát pontosan érzékelve elsősorban azért kárhoztatja, mert nem volt képes a „régi dzsentri-Magyarországról való radikális leszakadásra”. De a parasztiságnak Az elsodort faluban meghirdetett programját korszakos jelentőségű, pozitív fejleménynek tekinti: „az a tény, hogy Szabó Dezső itt látja az egyedüli kiutat, történelmi tett a magyar irodalom fejlődésében” - írja. Máshol pedig odáig jut, hogy „Szabó Dezső kétségkívül a legkiválóbb a magyar irodalomnak abban a szakaszában, amelyet egyfelől Ady halála, másfelől József Attila, majd a népi írók fellépése határól”. De szerepét rendkívül fontosnak tartja abban a küzdelemben is, ami a felszínes álirodalom privilegizált, hivatalos értékeivel folyt. „Szabó Dezsőnek teljesen igaza volt, amikor az igazi nagy magyar irodalomból Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc irányait mint puszta ügyes mesteremberséget ki akarta tessékelni.” 1947-ben pedig Zsolt Bélával vitázva így utasítja el annak Molnár Ferenc-apológiáját: „Egy író történelmi értékelését végső fokon mégis összpályája határozza meg, nem gondolja-e Zsolt Béla, hogy Szabó Dezső pályafutásában is lehetne némi tárgyilagossággal legalább ilyen [vagyis Molnár Ferencéhez mérhető] jelentőségű fénypontokat találni?”

Mindez Lukács történeti látásmódját is jellemzi. Ő ugyanis jól ismerte azt a törvényszerűségét a történelemnek és az irodalomnak, amit a Tolsztojt minden reakciós filozófiai vonása dacára az orosz forradalom tükrének tekintő Lenin vagy az ő nyomdokán a fejlődés ellentmondásosságát megfogalmazó M. Lifsic le is írt: „A marxista tisztában van vele, hogy a haladó eszmék gyakran a legellentmondásosabb formában, akár reakciós formában is jelentkeztek.”

Szabó Dezső ellentmondásosságának megítélésében a II. világháborút közvetlenül követő években korántsem volt egység. Annyi azonban legalábbis valószínűsíthető, hogy főként a progresszió egy elmagányosodott és sok ítéletében eltévelyedett egyéniségét látták benne, alapvetően eldöntve a kétarcúságáról folyó vitákat. Király István szerint azonban „Szabó Dezső felett … a felébredt társadalometikai érzékenység ítélt”. A tények egy része ennek feltétlenül ellentmond. Nem hiszem, hogy az 1945-ben Szabó Dezsőről nekrológot író Rónay György vagy Keresztury Dezső társadalometikai érzéketlenséggel vádolható. S ugyanúgy nem valószínű, hogy ha alapvetően irracionalista, rasszista, dzsentroid beütéseit tartották volna ellentmondásos világképe meghatározó oldalának, népi kollégiumot neveznek el róla, vagy Tolnai Gábor kiadja egy kéziratban maradt regénytöredékét az 1947-es könyvhéten. És ott szerepelt Szabó Dezső nemcsak a kisgazda- vagy a parasztpárt rendezvényeinek, tanfolyamainak anyagában, hanem a Madisz szemináriumán – József Attila és Kassák között! -, és még az MKP vitaelőadásainak egyikén is, ahol a társadalometika terén ugyancsak nem cinikus Haraszti Sándor volt az előadó. És akkor még nem esett szó a Zeneakadémián tartott emlékestekről, melyeken Tamási Áron és Veres Péter mondott emlékbeszédet.

A Szabó Dezsőt élesen és lényegében az egész életművét, gondolatrendszerét megbélyegző ítélet 1948-49-re esett. Arra az időszakra, amelyiknek legfontosabb emberi-szellemi következményei között éppen a mindennemű társadalometikai érzékenység elfojtása szerepelt, s a társadalmi-politikai türelmetlenség vált meghatározóvá. Nagyjából erre az időszakra tehető az irodalmi, művészi, filozófiai értelmezés helyett az ezeket eszközzé silányító, egyszerre túlegyszerűsítő és ezáltal nehezen tisztázhatóvá torzító ideológiai bázisú ítélkezés uralomra jutása. Vagyis egy olyan fordulat közepette ítéltetett el Szabó Dezső lényegében a legutóbbi néhány évig, amelyik után már Babits és Madách, Bartók és még az a Lukács György sem volt szalonképes, akinek jó szándékú elemzéseit eszközül használták fel a két előbbinek a haladó hagyományok közül történő kiseprűzéséhez.

Az, hogy a Szabó Dezső-kérdés máig lezáratlan, és hogy még egy részértékek elismerése mellett egészében bíráló jellegű tanulmány is perújrafelvételnek számít, voltaképpen az 1948-49-et követő évek történelemszemléletének következménye. Nem azért, mintha Szabó Dezső súlyos eltévelyedéseinek ostorozására túlságosan nagy erőket szentelt volna a magyar szellemi élet évtizedeken át, hanem azért, mert Szabó Dezső életműve egy olyan normatív történelemszemlélet jegyében ítéltetett el, amelyik makacs következetességgel tekinti axiómának és viszonyítási-megméretési alapnak olyan sohasem volt konstrukciókat, mint az a baloldali egység, amelynek megbontása még Király István írásában is Szabó Dezső egyik főbűne. A baloldali egység voltaképpen 1919-ben bomlott fel, azután összeállni sohasem tudott. Kétségtelen, hogy Szabó Dezső munkálkodása sem hatott egy ilyen egység létrejöttének irányában. De hol vannak azok az egységtörekvések, amelyeket ő bomlasztott fel? És egyáltalán komolyan vehető egy (tegyük fel, létező) olyan baloldali egység, amelyet Szabó Dezső fel tud bomlasztani? A folyamat inkább fordított volt: hogy Szabó Dezső világképe, pályafutása, ideológiája úgy alakult, ahogyan ma látjuk, annak elsősorban a baloldali egység hiánya volt az oka. Mert nem volt az adott időszak Magyarországán egy olyan széles sodrású demokratikus mozgalom sem az irodalomban, sem a politikában, amelyik valós tájékozódási lehetőséget adott volna, amelyhez úgy csatlakozhatott volna a maga ellentmondásos, agresszív személyiségével, önmagának formát adni nem tudó, szétfolyó és viharos áradású ideológiájával, mint 1918-19-ig a „második reformnemzedék”. S hogy mennyire ez az oldal a meghatározó, azt a kor politikatörténete is pontosan bizonyítja – hiányaival. Mert a nemzet sorsát és az osztályelnyomást, a szociális kérdést egyetlen baloldali politikai mozgalom sem tudta összekapcsolni, még a legközelebb ehhez azok jutottak, akik többé-kevésbé éppen a Szabó Dezső-i elképzelések nyomán eszmélkedtek. És ettől a hatástól élesen el kell határolni a különböző szélsőjobboldali áramlatokat, amelyeknek a húszas évek első harmadából egyik legkövetkezetesebb bírálója mindig Szabó Dezső volt. De már korábban is elválasztotta ezektől részben a szociális követelések komolyan vétele, részben következetes németellenessége és – bármily meglepően is hangzik – az antiszemitizmusban eltérő álláspontja. Nincs mód arra, hogy ezt a két háború közötti magyar ideológiai életben oly súlyos tehertételt jelentő áramlatot egészében elemezzük. Egyre azonban mindenképpen utalni kell: az antiszemitizmus kategória gyűjtőfogalom voltára, vagyis rendkívüli összetettségére. Tudomásul véve és megértve, hogy a fenyegetettség, üldöztetés és végül a holokauszt után a kérdést erkölcsi szempontból elfogulatlanul vizsgálni nem lehet, mégsem lenne helyes, ha az elfogulatlan történelmi elemzés fontosságának tudomásulvételéről és lehetőségéről egyszer és mindenkorra lemondanánk. Azt hiszem, lassanként ennek is elérkezik az ideje. Egy gondos és sokoldalú elemzés elejét veheti jó néhány, a félismeretek és előítéletek alapján újratermelődő elképzelésnek, s a kérdéskör sajátos fantomizálódásának.

Szabó Dezső elképzeléseinek, írásainak visszatérő mozzanata a faji jellegű alapállás. De ez nem azonos azzal az antiszemitizmussal, ami ugyancsak végigkíséri pályaképét, és olykor éppenséggel filoszemitizmus formájában jelenik meg. Egyet azonban figyelembe kell vennünk még akkor, ha az antiszemitizmus egyes árnyalatai között differenciálásra nem is vállalkozhatunk: hogy igazán szélsőségesen ez a vonás csak az 1919 őszét követő rövid időszakban jelent meg Szabó Dezső írásaiban. De nem hiszem, hogy ez a szakasz alkalmas arra, hogy egész életművét ennek jegyében ítéljük meg, azaz: el. Ugyanúgy nem lehet ez a néhány év az értékelés sarokköve, mint ahogyan jó néhány példamutató életművű alkotónk esetében az 1949 és 1953 közötti időszak sem lehet az, vagy hogy még közelebbi példát mondjak, az 1956-os művek. Senkit nem akarok gyanúsítgatni, csupán arra szeretnék példát hozni, hogy Szabó Dezsőnek is meg kellene adni a tévedésnek azt a jogát, ami másoknak kijutott.

Azt sem árt ehhez figyelembe venni, hogy termékenyebb lenne történelmünket, irodalmunkat toleránsabban szemlélni, már csak azért is, mert mindig fontosabb múltunkból azokat az értékeket megkeresni és megismerni, amik korszakokat, eszmeáramlatokat kötnek össze, mint azokat a vonásokat kiemelni, amik elválasztanak. Feltéve persze, hogy ez a múltvizsgálat szellemi, és nem politikai célzatú.

Nem lehet eszmerendszereket, alkotókat egészükben kárhoztatni, vagy a mennyekbe emelni. Emberek, életművek más korokban sem ilyenek vagy olyanok – általában. (Még Jókai hősei sem mindig.) Mindenkinek akadnak jobb és gyöngébb korszakai, pozitív és negatív jelentőségű elképzelései, cselekedetei. Mindez egy gyakran szinte követhetetlenül gyorsan változó korban fokozottan érvényes, amikor „nincs szabadjegy jól haladni a korral”, amikor lehet, hogy „az iszkol, aki űz”, és hogy „a hős: pribék”.

A nagyvonalú ítélkezésekkel egyébként is érdemes csínján bánni. Király István tanulmányában az értékelés bázisa némely esetben olyan fikció, amelyet valóságnak tekint, s ennek megfelelően mint axiómára hivatkozik. Elítélően idézi például a semlegességet az egyetlen magyar kötelességnek hirdető Szabó Dezsőt, mondván, „nem tudott elbújni azonban a történelem elől”. Eltekintve attól, hogy az adott időszakban a „Ne politizálj, építs!” jelszót hirdető Móricz Zsigmonddal szemben már régóta nem vád ez a program, kérdés, hogy milyen más, reálisabb alternatívát kellett volna Szabó Dezsőnek ahhoz hirdetnie, hogy a történelem menete másként alakuljon. Mihez képest elhibázott tehát ez a helyzetértékelés? Csapatokat kellett volna küldeni a harcoló – a keleti és nyugati határán egyaránt védekező – Lengyelország megsegítésére 1939 szeptemberében? Avagy hadat üzenni Németországnak? Avagy arra bíztatni a fogantatásának pillanatától az antibolsevizmus misszióját legszentebb ideájának tartó, Horthy fémjelezte hatalmi elitet, hogy kössön megnemtámadási szerződést a Szovjetunióval? Azzal a Szovjetunióval, amely Magyarországtól – figyelembe véve annak geopolitikai helyzetét – nem is várt többet, mint – legjobb lehetőséget – a semlegességet.

A Szabó Dezső-pörben való méltányos ítélkezésig még nagyon sok vizsgálódásra, elemzésre-bizonyításra van szükség. Szabó Dezső példája egyebek közt azt is bizonyítja, hogy hosszú távon nem az eszmék és politikai programok közt válogatva sorolódik be az ember a történelmi értékek rendszerébe, hanem ennél sokkal köznapibb módon: embersége által.

Szabó Dezső sok tévedését, emberi és eszmei kudarcát, hatásának nem egy negatív vonását sokáig lehet elemezni, magyarázni és mentegetni is. De végül mégsem csak ezek miatt nehéz ma meghatározni igazi jelentőségét. Valójában ugyanis igazságaival nem tudunk mit kezdeni: egy részük ma már túlhaladott, mások túlontúl érvényesek. Sötét próféciáinak jelentős része valóra vált, a magyarságot ért legfájóbb ostorcsapásainak igazságtartalmát sem nagyon vitathatjuk, különösen ha abban az értelemben vizsgáljuk, ahogyan ő vélte indokoltnak. Víziói a német uralomról megvalósultak, a középosztály két háború közti megújulásának elmaradása a tragédiát tovább mélyítette. A pusztulás nemcsak a Szabó Dezső által oly élesen bírált társadalmi rendszert búcsúztatta, hanem olyan értékeket is, amelyeknek hiánya máig érezhető. Nem született meg a magyarságnak az a megerősödött kohéziója, amelyet ma nemzeti identitásnak neveznénk. Társadalmunkban nem egy feudális eredetű, dzsentroid vonás újratermelődött, a kontraszelekciós kiválasztás még ma sem a múlté. Értelmiségünkben ma is ott él az „altiszti” szellem; az ügyesen helyezkedő középszerről sem mondható, hogy nem lenne számaránya felett képviselve az irányító pozíciókban. Nem valósult meg az irodalom függetlensége, de közéletisége sem kellő mértékben. Máig hiányzik a nemzeti sors, történelem, politika, művelődés egészében való gondolkodási készség, szellemi egység helyett kicsinyes érdekközösségek személyes élű bandaharcai folynak. S lehetne még folytatni mai szellemi életünk neuralgikus pontjainak felsorolását. S mindaddig, amíg ezekre nem találunk orvosságot, Szabó Dezső igazságaitól ugyanúgy félhetünk, mint tévedéseitől.

1987

/Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 170-180. o. /