- HUSZÁR SÁNDOR -

AZ ELSODORT ÍRÓ

 

 

- JEGYZETEK SZABÓ DEZSŐRŐL -

 

 

 

1.

 

 

Szabó Dezső a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb halottja. Számomra, aki történelmileg sajátos helyzetben keresem az összeköttetést múlt és jelen között, feltétlenül az. Filozófiája olyan Ariadne-fonal, amely bevezet a labirintusba, és nem ki onnan. Regényei semmilyen vonatkozásban nem jelentenek számomra élményt. Nemzetmegváltói őrjöngéseit határozatlan kontúrú tudatmaradványokká mosta az idő.

 

Születésének századik évfordulóján is – úgy látom – főleg e szellemi sírkert gyomlálására volt alkalom. A Magyar Tudományos Akadémia és más szakintézetek neves képviselői jobbára ilyen kérdőjelek végletei között keresik a megemlékezés értelmét: azért idézzük fel, „hogy leszögezzük, a magyar szellem egyik legártóbb 20. századi képviselője volt (…) a kispolgári-értelmiségi rétegek megtévesztője (…)? Vagy azért kell ma róla beszélni, hogy koncot dobjunk lappangó híveinek (…)?”

 

Bár a Szabó Dezső tünetcsoport szerintem nem fér el e két ellentétes tartalmú kérdőjel között, árnyaló válaszra itt még nem érzek indítékot. Különös jelensége a kornak – erre nem itt és nem először jövök rá -, hogy kérdései sokszor inkább elevenbe vágnak, mint az azokra adott válaszok. A kérdés ugyanis az ellentmondás feltörése. A válasz a pillanatnyi erőviszony. Egyensúly vagy az egyensúly hiánya.

 

De egyáltalán milyen válasz adható a Szabó Dezső-kérdésre? A legkézenfekvőbb az, ha elismerjük: nemcsak a kérdőjel, a szellemiség is létezik még. Hogy Szabó Dezső – ha bennem nem is – másokban él. Sőt, nem tudom, szerencsés-e azt mondani, hogy lappang. Igaz, hogy optikája fordított: ahogy visszafelé megyünk az időben, alakja mind nagyobb, némelykor egyenesen monumentálisnak tűnik. Balogh Edgár – olvasom – a húszas évek végén írta egy levelében: „Ha nincs Szabó Dezső, mi sem volnánk”: Vagyis a szlovákiai Sarlósok. Viszonyuk meghatározása már akkor is feltűnően pontos: „Pedig ő csak az alap, akire építeni csak akkor tudunk, ha az ő lírájából kilépünk a tárgyilagos, tudományos szociológia és a tapasztalati népismeret terére”. Én változatlanul úgy érzem, hogy a Szabó Dezső-i gondolkodás útja semmihez nem vezet, ami tárgyilagos és tudományos vagy akár szociológia. Ellenkezőleg, amihez Szabó Dezső hozzáér, azt egy szubjektív szemlélet fénye (vagy árnyéka?) vonja be. Minden viszonylagos lesz. És zavaros. A Sarlósok léte, sikere azonban ebbéli gondolatomat legalábbis megkérdőjelezi. No és az Erdélyi Fiatalok buzgalma! Szabó Dezső ettől ugyan még nem támad fel bennem, mint ahogy azok a kötelékek sem szakadhatnak el ettől, amelyek Balogh Edgárhoz és az eszménykereső fiatal erdélyiekhez fűznek. Balogh Edgár – mint emlékirataiból kitűnik – később sem adja fel Szabó Dezsőt, és próbálja annak németellenességét az antifasizmus hasznára magyarázni. Nincs is ebben semmi csodálkozni való, hisz e törekvésben nem Balogh Edgár az egyetlen. Sajtóvitába bocsátkozik érette egy notórius balszélsővel. A párt is közbeszól. És itt van a pont, ahol meg kell döbbennem. Az illegális Román Kommunista Párt vezetősége nevében névtelenül megszólaló Iosif Ranghet egy mondatán akadok fenn, amely így hangzik: „Balogh Edgár magasba emeli Szabó Dezsőt nyílt magatartásáért, amit azt sok szempontból ki is érdemel*”.

 

Lehet egyáltalán politikai szempont – sőt nem is egy! -, amiért Szabó Dezső elismerést érdemel? Tehát annak volna igaza – mint például a százéves Szabó Dezsőt köszöntő Korunk munkatársának -, aki ma erkölcsöt, szocializmust, előrelátott proletárforradalmat idéz ki a műveiből? Pedig, íróról lévén szó, a humánum is megtenné. Az viszont – úgy látszik – kevesebb az ilyen-olyan forradalomnál. Ezért tehát vakító szavakat emelnek ki némelyek sötét szövegekből, amelyek a műben valóban megtalálhatók, de amelyeket mai tartalommal a méltatók maguk töltenek meg. Szabó Dezső efféle társadalmi tanai pedig úgy viszonyulnak az említett fogalmak valóságához, mint a feltámadás papi frazeológiája a halott valódi utóéletéhez, amelyben lehet feltámadás és örök kárhozat is, de a szónak valami végzetesen más (átvitt) értelmében.

 

Az Elsodort faluról elmondják, hogy benne a szerző „igazolni akarta és tudta a kollektív rend, a lelki egység hiányát”. Azt azonban nem mondják el, hogy a „rendnek” és a „lelki egységnek” ebben a nagy gazdagságában, amely a huszadik századon végigsepert, melyiket álmodta meg Szabó Dezső. Pedig ez a század nem bánik szűk marokkal sem a csalhatatlan rendekkel, sem az ezzel kapcsolatos tanulságokkal. Tragédiák sokasága igazolja, hogy az a rend, amely mások gyűlöletén keresztül keresi önmagát, amelynek a nemzeti jog és kizárólagosság hazudása a célja, burkolja bár felfogását korszerű igékbe, a gyakorlatban pusztulásra van ítélve. A mindenkori történelem – túl azon, hogy dicső vagy rusnya – mindenekelőtt igaz vagy hamis. Azt állítani, hogy Szabó Dezső ellenezte a zsidótörvényeket, és elhallgatni, hogy ezt megelőzően évtizedekig a gyűlöletnek az irodalomban szinte példátlan apostola, minimálisan hamisítás. Hirtelenében csak egy 1927-ben írt Nagy Lajos-novella pár sorát másolom ide a két háború közötti rengeteg hasonló reflexió és ellenérzés képviseletében: „Nyitva levő könyvtárak: Fővárosi nyilvános könyvtár (Gróf Károlyi utca 8.) 9-7. Halotti beszéd. Képes krónika. Königsbergi töredék. Ebéd utáni hálaimák. Egyetemi könyvtár. (Ferenciek tere.) Szabó Dezső összegyűjtött pamfletjei, zsidóbőrkötésben, novellái svábbőrkötésben, regényei tótbőrkötésben, hírlapi cikkei köpésben”. (Napirend). Létezett valóban az irodalomban is az a típus, amely a zsidótörvényeket ellenezte, sőt mindenféle nacionalizmussal felvette a harcot, de annak – miért ne mondanánk meg őszintén – nem Szabó Dezső a képviselője. Mint ahogy – való igaz – a faji gyűlölet hitleri szelleme sem benne lakik. Azt, aki lelkében, műveiben hordozza e század első felének szinte minden ellentmondását, megalomániáját és következetlenségét, azt hívják Szabó Dezsőnek.

 

 

 

*Az idézetekben a kiemelések tőlem valók. H. S.

 

 

 

 

2.

 

 

 

Miért bennem e kiérezhető indulat? - kérdem meg magamat a szándékolt hangnemtől eltérő bevezető után. - Miért hadakozom ismételten olyan ügyben, amely úgy lehet nem az én ügyem. Ahogy a jó Kacsó Sándor szokta mondani: nem az én pászmám. Miért e kéretlen igazmondás, e hivatlan bíráskodás: Stréberkedésemmel – hisz buzgóságomban kevesen látnak ösztönös igazra való törekvést – miért szigetelem el magam másoktól? Miért adok lehetőséget a magyarázóknak arra, hogy megmagyarázzák csököttségemet, mely örökké újratermel valami rendzavarót, ezúttal épp a népi-urbánus álellentétezést? Talán, mert az ellentét köztem, s némelyek között – nevezzük őket bárhogyan – reális. Szabó Dezső figyelmeztet erre. Sőt éppen a leghangsúlyosabban ő, aki a nép vegetatív funkcióiba rejtőzik. Így akarja megőrizni identitását. Így akar elzárkózni nem kívánt hatások elől. Antiintellektualizmus árán is. És a jó szándék ellenére ez a típus, ez a törekvés – e felfogás hatása úgy lehet – él! És hat, és hódít. És ítél. És gyanússá teszi azt, aki ennek nem tapsol. Van egyfajta értelmiségi (merjem azt mondani, hogy tollforgató értelmiségi?), aki a szervezet védekező reflexeire kalkulál. Ez a főhadiszállása. Holott a modern tudomány már rég kimutatta, hogy a szervezet védekező funkciójának túlműködése sokszor veszélyesebb annál a betegségnél, amitől véd. Mégis sokszor érzem – talán a létfontosságú sikerélmény megszerzése miatt -, nem vállaljuk az arányok fegyelmét. Nem a józanság kockázatát. Legyen keresztelő vagy tor, mi – Szabó Dezsővel szólva - „pompásan tudunk nélkülözhetetlen lenni”. Mit is tehetnénk mást?! Húzzák, hát táncolunk. Ez a mi szerepünk, hogy kedvét lelje bennünk a hagyományainkat autentikus eredetiben megőrző nép. Hisz a pluralizmus népbolondítás. A demokrácia nyugatnak való. Mi – miként mesterünk hirdette – még nem vagyunk felkészülve rá. Nem tudunk élni vele...

 

Mondják: József Attila könyökén is kopik az idővel a ruha. Pedig neki az egyetemes emberiség asztalánál a géniuszok közt a helye. Ezért állunk ki érte, mint a kémény. Miért ne öltöztetnénk tehát ugyanolyan jogon, jótét lelkek, új és korszerű ruhába az álzsenit, ha egyszer prózái fölött eljárt az idő? József Attilán persze, alkalmi eszmék gyenge szövete vásott el. De él az ember. Az egyetemes igazságok szószólója. Aki nem fogja be pörös száját. Aki töretlenül hirdeti: „Adtál földmívest a tengernek, / adj emberséget az embernek.” És pillanatig sem titkolja, hogy „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat.”

 

De az efféle hadakozásnak talán nics is értelme. Hiszen a tények – azt kell mondanom: sajnos – tények maradnak. És Szabó Dezső hajdan oly nagy hatású regényei bizony olvashatatlanok. Gyakorlati, társadalmi, erkölcsi tanai a szerzőt világítják meg, nem a kort, s még kevésbé a jövőt. Hívei valójában elfogytak. Tanítványai jobbára megtagadják vagy félremagyarázzák. Eredeti monumentalitásában csak az önhittsége maradt ránk. Ez a tényállás. Mint ahogy tény, végül az is, hogy magam szintén a gyászolók között állok. Gyászolom azt a nagy írót, aki az Életeim másfél ezer oldalán, mint sűrű ködben a torony, felsejlik, de aki a kép monumentalitása ellenére is az elmosódottság, a bizonytalanság példája. Gyászolom az értelmiségit (és egy kicsit félem is), aki saját megváltói főszerepéhez keres világot, népet. Szánom a tollforgatót (mert ismerem), aki ennyire előlegezi magának a halhatatlanságot, s aki főleg adósságokat hagyományoz az utókorra. És gyászolom végül – ha nekem ez megengedtetik – Szabó Dezsőkét. Dezső úrfit, ahogy magát becézi, a kolozsvári Szén utcanegyed fiát, annak a sajátos és állandóan alakuló világnak a gyermekét, amelybe ötven évvel később ön- és ő-tudatlanul magam is beleszülettem.

 

 

 

3.

 

 

Magam is megijedek a szótól: a magyar irodalom narodnyicizmus szellemi atyja városi, sőt külvárosi?! Születési helyét, gyerekkora színhelyét illetően igen. Később az is kitűnik, hogy falun ő vakációzó diák, látogató úrfi, aki úgy lehet, nem tudja megkülönböztetni a búzát a rozstól. Persze, a Szén utca akkor a többrétegű társadalom pereme. Nem azonos az akkori külváros a Nagy István-i világgal. Még kevésbé a maival.

 

De fia ő a külvárosnak, avagy csak lakója? - teszem fel magamnak a kérdést. Eszméletében hordozza-e az akkori kültelek meghatározó jegyeit, vagy pedig csak a „tekintetes asszony” város peremére szorult fiacskája, aki itt idegen? De egyáltalán milyen az a világ, amelybe beleszületik?

 

Ezt próbálom rekonstruálni. Az emlékromokra tört világot igyekszem összerakosgatni abból, amit lát és láttat. Persze, ez nem egyszerű olyan szerző esetében, aki így biztat: „semmi programszerűt nem szabtam magam elé életem megírásánál. „Én magamnak hegedülök.” Bár ez a törekvése – Szabó Dezső emberi jellemvonásainak ismeretében – pozitív előjel. Annyira belevakul saját nagyságába, hogy a külvilág – zsenijét fel nem érő – tényeire nem pazarol átlényegítésig menő figyelmet. „Belső és külső életemben személy annyira nem volt fontos, hogy igazán nem fenyeget a vezsély, hogy életrajzom múló emberrovarkák bogárgyűjteményévé tűzdeljem.” Ezért mondja a Szabó Dezső-jelenség mai térképésze, Nagy Péter, hogy „művének valósághitelét aligha lehet kétségbe vonni (…) valótlant nem mondot emlékezései során”. Legfeljebb nagyít vagy elhallgat, dramatizál vagy dezavuál, de az interpretáció geológiai rétegei alatt valóságos tények lappanganak.

 

Persze, a száz év előtti világ számomra is nehezen azonosítható, aki pedig ismerem a terepet. Szabó Dezső anyjától tudta, hogy a ház, amelyben született az akkori Felsőszén utcában (az emlék idején a Terfort, a velem kortárs időben Victor Babes utca), az egyetemi klinika nagykéményének a helyén állott. Eltűnt, mint a hajdani Meskó ház, amely két évtizedig adott a családnak otthont, s ahol ma két klinikai részleg között utca halad a hajdani Majális (ma Köztársaság) utca felé. Az ismeretlenség homályába vész a Holdvilág utcai Holdamp ház meg Rót ház. A Kőkert-utca – bármennyire hozzám közelítő anyagi mélypont az életében – számomra mégis Csehi Gyula és Jordáky Lajos utcája marad. Különben Szabóék Kőkert utcai háza, az „a szomorú kis ember-skatulya” elképzelésem szerint ott állhatott, ahol ma az egyetemi lakótömb áll, amelyben haláláig Csehi lakott. „A Rót ház a Felső-szén közepén volt, lefele vett irányban a bal oldalon... Lakóházunkkal szemben, az utca másik oldalán volt a Menyhárt testvérek fűszeresboltja a >>Jó Baráthoz<<. Mikor 1925-ben Kolozsváron járt, a cégért még látta. Az üzlet még az én időmben is működött, ami számomra azért fontos, mert ez az egyetlen objektum, amit biztosan azonosítasni tudok. Szabóék a Felső-szén utca és Kőkert utca (ma Babes és I. P. Hasdeu) sarkán is laktak. Áll ott még régi ház több is. De nem tudom már, melyik lehetett az övék, amelynek kertjében az óriás papsajt termett, és amely „az egész városnegyedben beszéd tárgya volt”. Mögöttük terült el az Istvánffy kert, amelyet azóta teleépítettek klinikai épületekkel. Az utca elején mély, valószínűleg a hegyről lefolyó víz ásta árok húzódott, ahova csak az ő városból való távozása után építik fel az Egyetemi Könyvtárat. Elvezet az Életeim Szabó Dezsője az én proletár világomba is. Egy kirándulás alkalmával, a nyolcvanas évek közepén, a Holdvilág utca tetejére is eljut. „Errefelé már nagyon kis házak voltak – írja -, némelyiknek alig volt egy tenyérnyi ablaka. Emberi lelket nem sokat lehetett látni, mert ezeknek a házaknak a lakói ilyenkor munkában vannak. Az itt-ott lézengő gyermekek mohón bámultak ránk, de nem ellenségesen. Csak egy zord kőműves-kamasz kiáltotta utánunk: - Zsidóóók! Hé, zsidóóók! Ez a név a Felső-szén, a Kőkert és Holdvilág utca táján kijárt minden úrigyereknek.” Ez az tehát, amit majd József Attila fogalmaz meg véglegesen: „amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog”, a nemzeti – sőt az én esetemben nemzetközi – nyomor.

 

A negyed már akkor is főleg a fuvarosok, kertészek, földmívelők, építőmunkások s belőlük élő kisiparosok, kiskereskedők világa. Döbbenten fedeztem fel az önéletírás lapjain Gecse kályhás nevét, akit még én is ismertem. Mármint valamelyik leszármazottját. A Kőkert utca elején laktak. Laknak talán ma is. Aztán a Ludvig nevet, amely a negyedben jól ismert kereskedő családé volt. Buksa kocsmáros neve is nagyon ismerősen cseng. De talán mindenkinél otthonosabban mozog emlékvilágomban az ismeretlen, sose hallott Zift csizmadia, aki viszont madarász. Aki napokra eltűnik, s madarakkal, meg az énekeseknek való nagy hangyatojás-zsákmánnyal tér vissza. Én is egy ilyen Zift-féle madarásztól tanultam, hogyan kell rávenni az óriáshangyákat, hogy a megrabolt boly gally- és levéltöredékéből tiszta helyre hordják a tojásokat.

 

Ma már nem ilyen tiszta a fenti osztályképlet, mert ugyanazon a családon belül van földműves, gyári munkás, sőt értelmiségi is, a társadalmi mozgásnak megfelelően. Vagyis az értelmiségiek a kétkezi dolgozók sorából nőnek ki, az iparosok főleg paraszti sorból. Nem úgy, mint a Szabó Dezső idejében, amikor az osztályok éles vonalakkal választanak el egymástól. Még ha tagjai szomszédok is. A hóstáti ácsmester fiát, aki hitelezőinek Nagyajtai és Bögözi Szabó József, s aki egyébként középiskolai végzettségű törvényszéki levéltáros, tekintetes úrnak hívja a kültelek.

 

De a környezet még a külvárosi tekintetest is viszonyulásra készteti. Hatása alól kitérni nem lehet. „Otthon a családban – írja Szabó Dezső – talán a tejjel együtt szívtam be az emberiességet, az egyetemes emberi testvériség hitét, akaratát és ösztönös megélését egész lelki életemben. (…) Abban a városnegyedben, ahol laktunk, a magyar lakosság közt nem voltak ritkák a szász, cseh, lengyel, román eredetű családok. Húsz év alatt nem emlékszem, hogy egyetlen egyszer is felemlítette volna valamelyik neve mellé a nemzetiségét. (…) A kolozsvári Kollégyomba jártak román, szász, szláv, zsidó származású és különféle vallású gyerekek (…) Teljesen képtelenség volt, hogy valaha eszünk ágában legyen, hogy ezek nem éppen olyan teremtmények, mint mi, és hogy más megítélés és más bánásmód alá tartoznának.”

 

Ez tehát Szabó Dezső? És ha ez így igaz, ahogy mondja – márpedig így kell legyen -, mi a magyarázata a pár évvel később segédtanárként elindított és országos feltűnést keltő, zsidók elleni „keresztes hadjáratának”. Azt írja: „az ész az egyetlen születési rang és a paraszt nép az egyetlen születési osztály”. Ennek a történelmi osztálynak a szószólója, sőt megváltója. De milyen politikai álláspontot képvisel? „Az olvasók zavarban voltak – írja egyik ifjú kori tanulmányának visszhangjáról -: voltaképpen hová tartozik ez az ember. Liberális? Konzervatív? Baloldali? Jobboldali? (…) Legmélyebb és legegyetemesebb vonásom épen az volt, hogy nem tartoztam a meglevő keretek közé.” Hanem hová tartozott? „Én az emberi szenvedéshez tartoztam” - mondja lennebb. Kissé romantikus, még inkább papos, de határozott álláspont. Remélhetőleg végleges. Vagy mégsem? „Az emberkémiának micsoda vegyülete lehetett anyám és apám, hogy oly irtózatos erővel határozta meg életem annak a közösségnek a sorsa, amelyhez úgy szólva mindenben oly idegen vagyok. (...)” Kiemelés és fennakadás tőlem.

 

Végül is ki ez a Szabó Dezső? - kérdem egyre zavartabban. - Ki ez, akire az anyja sem ismer rá: „Furcsa gyermek vagy te, Dezső – mondotta az anyja - (…) Néha szinte fázom, mintha idegen volnál.” A mi vagyok én kérdése őt is foglalkoztatja. „Mi vagyok én? Hős vagy bohóc, szent vagy sarlatán?” Ha azt mondom, hogy az egész együtt, legfennebb a szentet nem tudnám megindokolni. „S talán síriratom akkor fejezné ki legjobban életemet, ha ennyiből állna: itt nyugszik Szabó Dezső, rablóvezér.”

 

Persze, ez már póz. Vastag. Nem szokta ő magát ilyen közvetlenül kezelni. Sokkal Szabó Dezsőibb a végrendeletében, ahol ily kéréssel fordul a budapesti hatóságokhoz: „temessenek a Gellért-hegy délkeleti, vagy talán inkább déli legnagyobb csúcsára. Talán egy meghalt nagy magyar akarat nem lesz illetlen a várost néző hegy ormán.”

 

Ezt a kihallgatást tovább nem folytathatom. Hisz végül is egy szekrényben temették el egy belvárosi tér virágágyásai közé. De amúgy is az értetlenség a vele kapcsolatos leggyakoribb érzésem. Talán más oldalról kellene megközelítenem?

 

 

 

4.

 

 

Próbáljam hát megközelíteni más oldalról Szabó Dezsőt? Nem mindegy, hogy az ember milyen oldalról lépik az ismeretlenbe? Hisz nem Szabó Dezsővel van baj, hanem – úgy tűnik – velem, akinek nincs hozzá való mértékegységem.

 

Ilia Mihály, a Kazinczy lelkületű szegedi irodalomtörténész írja a Petelei esszém után egy levélben: a vállalkozás érekessége-eredetisége abban keresendő, hogy „valaki egy irodalomtörténeti jelenséget, alakot és vonatkozásait, annyira tudja önmagáénak, írói gondnak, hogy idő távlatában is elevenen idézi meg, mintha nem is irodalomtörténeti lezártság lenne, hanem élő gond, élő irodalmi magatartás és persze fájó gond!”

 

Azt hiszem, ez az iránymutató felismerés jelzi az én természetem szerinti utamat. Ez, az énfajta esszém nem a Szabó Dezső nevezetű bolygó hegy- és vízrajza, hanem az onnan hozzám érkező sugárzás spektruma, hatásának leírása. Ezért gondolhatom azt is, hogy hátha talán a város, a városunk – igazít el. A közös szülőföld. Az itt élt emberek. A szokások. Talán abból, amit Szabó Dezső leír, és ami még számomra maradt, következtetni lehet a voltra.

 

Milyen volt ez a századvégi kolozsvári világ?

 

Számomra mindenekelőtt meglepő. Szabó József kistisztviselő, sokgyerekes családapa olyasmiket engedhet meg magának, amit mai társai ekkora teherrel a nyakukon nem engedhetnek meg. A tekintetes asszony például mindenkor nagyleány cselédet tart; Szabó levéltáros úr, bár negyedórára lakik a munkahelyétől, és bőven volna ideje rá, nem jár haza ebédelni. „Ebédjét nagyurasan a >>Nagy Gáborban<< fogyasztotta el, amely a Főtéren a Bánffy palotában volt, mint a hivatala.” A gyerekek – talán a korán alkoholikussá lett Árpád kivételével – középiskolát, egyetemet végeznek. A családra időnként jobban rátelepedik ugyan a szegénység, a szükség, a nincs hangulata, mint egy hasonló kategóriájú maira, de főleg azért, mert a mai kistisztviselő család realistább, szerényebb életvitelű.

 

A társadalmi modellben kell tehát keresni a különbséget, a magyarázatot, és ez első pillanattól nyilvánvaló előttem, a különbözőségek mégis elámítanak. „Ebben az időben – írja Szabó Dezső – az erdélyi vendégszeretet még majdnem vallásos szentség volt.” Íme, egy ilyen ünnepi est asztali felhozatala: „Aranyszínű tyúkleves csigával, olaszkáposztás csirke, tejfeles spárga, babérleveles bélszín vadlére, kürtőskalács pánkó (fánk), ordás-kapros palacsinta és egyéb áldások illata csalogatta orrunkba és szánkba a halhatatlan lelkünket. Délután megérkezett a tízrekeszű kosár a celnai borral és borszéki vízzel.” Hasonlóan bőséges és elképesztő az a felsorolás is, amit a pacalista Szabó Dezsőkének egy majális (iskolai kirándulás) alkalmára felcsomagolnak. Nagyajtai és Bögözi Szabó József mégis megjegyzi: „Mikor én voltam a kollégyom diákja, anyám szekérrel hozta ki az elemózsiát a majálisokra.”

 

Mondom: számomra, akit két háború választ el ettől a büszkeségtől, roppant meglepő kép. Én az éhezéstől való félelmet – már örököltem. Az osztálydifferencia köztem s Szabó tekintetesék között itt már nyilvánvaló. De az egyéb differencia is az lesz lassan. Valami súlyosabb átok, valami ősi morbusz dereng fel köztünk. „Ez volt apám – írja -, és egy kis túlzással azt mondhatnám: ez volt a magyar apa. Egy ötkrajcáros ceruzáért, egy negyvenkrajcáros rajztábláért szörnyű viharral rozogította a világ szerkezetét. De egy lakomáért gyereki örömmel dobta oda másfél havi fizetését.”

 

Dzsentri allűrök? De mitől és hogyan, hisz Szabó József apja becsületes hóstáti ácsmester, otthon az effélét még nem tanulhatta. Az ács apa azonban kollégiumba járatja a fiát. És ez úgy tűnik, rang. Több ennél: társadalmi törekvés, belépőjegy egy felsőbb osztályba. Egy minőségileg más osztályba. És lám, ennek az osztálynak több szabad. Ez az osztály felszabadultságában nekem – miért tagadnám – imponál. Ez – úgy tűnik – egy magabiztos osztály. A polgár a társadalom alapja. Eddig is ez volt érezhető. A viszonylag magasabb jövedelem is ezt árulta el. De sok egyéb is. A majálisra a városszéli erdőbe vonuló diákok az utcán abcugolják a városi főkapitányt. És – szaladnék előre – baj lett belőle? Dehogy – feleli Dezsőke -, Deák főkapitány „szelíd pocakja zötyögött a kacagástól”. Tisza Kálmánnak ugyanakkor kötelet is ígérnek. Pedig Tisza akkor nemcsak miniszterelnök, hanem a református egyház fő oszlopa. És ami még meglepőbb, hogy ezeket a gúnydalokat meg abcugokat maguk az osztályfőnökök intonálják. Különös, különös világ. A hetedik gimnazista diákot mindenki, a tanár is kötelezően urazza. „Mert a hatodik osztály elvégzése után már a diák felnőtt ifjúnak tekintetett, s így szabad volt dohányoznia”, - írja Domine Szabó! És a majálison rengeteg bor és sör vonul fel. Dr. Török István, a kollégium igazgatója pedig ily szavakkal fordul az ifjúsághoz: „Ide vigyázzatok, fiúk: mi nem zárunk el tőletek semmit, mi nem korlátozunk titeket semmi tilalommal. Mert mi úgy gondoljuk, hogy csakis a vízben tanul meg úszni az ifjú. És csak úgy tanul meg élni a szabadsággal, ha szabadságot adunk neki...”

 

Mit kerteljek, ezek a társadalomlélektani jelzőszámok kissé megzavarnak. Ezek a polgárok kisajátították az én társadalmi-nevelési életelveimet, Szabó Dezső ezt az állapotot „szerves, sokszor majdnem tudattalan” demokráciának nevezi.

 

Tépelődöm. Én épp a tudatosságán akadok fenn. A körön belüli egyenlőség, szabadság intézményes jellegén. És zavaromat csak fokozzák az ilyen megállapítások: „Hatvanhat kemény erdélyi legényke jelentette a dicsőséges első gimnáziumot (…) Túlnyomó részben szegény emberek: kisiparosok, földmívelők, tanítók, papok gyerekei.” Alapjában persze kispolgárok gyerekei. De ez mégis jelez valami nyitottságot. A tehetős ácsmester urat – polgárt – csinálhat a fiából.

 

Apai-anyai álmok visszhangzanak a lelkemben. Lám, ez a felkapaszkodási ösztön is az örökségem. Ez lett volna az én utam is? Ez a jó békeidők oly sokat emlegetett hangulata?

 

Az említett, diadalmas majális egy epizódja hoz némi rendet a tudatomba.

 

Az erdőben barangoló kisdiákok véletlenül találkoznak valamivel, ami nem hasonlít az ő majálisukhoz: „Az erdőből egy öreg parasztember és egy öreg parasztasszony jön felénk, meghajló hátukon egy-egy jókora rőzseköteg. (…) Schilling Raoul kikérdezett az ifjú-ártatlanságából: - Miért teszik a bácsiék a hátukra azt a sok száraz ágat? - Hogy az urak egyenesebben járhassanak – felelte az öreg.” És Szabó Dezső felnőttként sem felejti el, hogy a „hang ellenséges volt, eltaszító”.

 

Tehát ez a magyarázat. Az, ami számomra különös volt, az lényegében az osztálytársadalom produktuma. Ami oly vonzóan demokratikus, az társadalmi egyenlőtlenség. Az általam oly intenzíven csodált szabadság és demokrácia egy osztály kiváltsága. A társadalom többsége ehhez az egész tekintetes-uras flancoláshoz ellenségesen viszonyul.

 

És bármilyen furcsának tűnik, most értem meg a társadalmi kizsákmányolás alaptörvényét. A mából látszik ilyen jól. Az, hogy bizonyos osztályoknak, rétegeknek intézményesen magasabb életszínvonalat biztosít a társadalom – a többi kárára. Hajlamos voltam azt hinni – talán erre tanítottak is! -, hogy erejük, ügyességük eredményezi a nívókülönbséget. Ám, ahogy Szabó Dezső később mondja is: „A törvények maszlag-egyenlőségét kegyetlen csúfolódássá teszi az életbe indulás feltételeinek óriási különbözősége s a megítélés végzetesen osztály- és érdekuralmi meghatározottsága.”

 

A monostori erdőben látott szomorú emberpár nemcsak engem, a szegénységet otthonról ismerőt rázott meg. A matrózblúzos Dezső úrfit is, akiben – állítja – itt indult el az Elsodort falu. Fontosabb, hogy itt lett szeme a nyomorra. És nem is csupán a parasztira. Nagyváradi tanárkodása idején kirándulást tesz a feketeerdői üveghutához, ahol találkozik a munkásnyomorral: „Az égő halálnak forró fogait csak egy módon lehet kibírni: az elítélt munkásnak folyton kell locsolnia pálinkával a torkát, az idegeit, a kétségbeesését. Ezek a vörös, rövidlátó szemű, meggyötört arcú, elhülyült munkások – románok, szlovákok, magyarok – már nem is voltak emberek.”

 

És miközben ezeket írom, úgy érzem, hogy összeomlik Szabó Dezső-ítéletem számos tartóoszlopa. Hiszem már Peteleivel szemben élt bennem egy fájdalmas vád. Egy sokakra, talán egy egész irodalomra érvényes vád, ami a Slavici-könyv olvasása után csak erősödött bennem: az, hogy a 19. század második felének humanizmusban gondolkodó és demokráciát, nemzeti szabadságjogokat hajszoló irodalma nem veszi észre, hogy mellettünk más, sajátos és nem is mindenben baráti közösségek élnek. Jókai romantikus Fatia Negráját kivéve nem emlékszem román irodalmi alakra. Ami nem zárja ki, hogy valahol egy irodalomtörténeti törzskönyvben létezik. Nincs jelen a nemzeti gondolkodásban, érzelemvilágban. Vagy csupán a lebecsülés szintjén lappang.

 

Ez nem felelősség dolga?

 

Ezért nem kell elszoruljon a szívünk?

 

Vajon a Rebreanu-hős Apostol Bologa tragédiáját, akit felakasztanak, mert megtagadja a Monarchia szolgálatát, amely azt kéri tőle, hogy a román testvéreit gyilkolja, vajon ezt a tragédiát nem mi kellett volna megírjuk?

 

Megint elvetettem a sulykot? Hiszen a Monarchia elnyomó pollitikájáért az osztrákok a felelősek! A kutya osztrák, elnyomó szellem. Bocsánat...

 

Azért számomra mégis becses a Magyarigenben húgát meglátogató Dezsőke alábbi emléke: „A gyermek valami mély vallásos befogadással látta, hogy milyen egyforma arca van a magyar és a román nyomorúságnak, és hogy milyen egyetlen, egyazon ítélet népnek lenni”. (Saját kiemelésem.)

 

És élete végén, amikor 1944-ben versenyt fut a halállal, leírja ezeket a fájdalmas emlékező sorokat is: „Magyarország akkor már csak névleg volt Magyarország. A Deák sokat ünnepelt kiegyezése a Tiszák és társaik uralmában Nemzetközi ország, pontosabban: a Víg Renegátok országa lett. A hazafias frázisok, a kirakatos magyar nemzetkedések görögtüzei mögött az élet minden ablakán behallatszottak a közeledő halál léptei.”

 

Ezt a világot, melyet a fiatalabb kortárs, Méliusz József a gyermekszemtanú érzékenységével ír majd le a Város a ködben című regényében, ezt féli Szabó Dezső úr. Ezt a halálos beteget diagnosztizálja, ennek ír fel radikális gyógymódokat egész életén keresztül.

 

 

 

5.

 

 

Az első és talán legsúlyosabbnak vélt társadalmi betegséget már gyermekkorának Felső-Szén utcájában felismeri: „a magyar nép végzete valamiképpen a magyar középosztályban teljesedik meg”. Ez az idővel félelemmé, majd váddá, később pedig üldözéses neurózissá váló felismerés gyerekkorától jelen van a tudatában. Először azon döbben meg – velemmel együtt -, hogy környezetében, családjában milyen sok az alkoholista. Az úgynevezett alsóbb néprétegek alkoholizmusára talál társadalmi magyarázatot. Elsősorban a tudati, érzelmi elmaradottságot véli annak, amelynek okozói közt meglátja az anyagiakat. „Ó, ilyen magárahagyatott volt ez a különben értelmes, mélyre rejtett emberségű nép!” - írja a Felső-Szén utca szegényeiről. „A negyed tele volt iskolátlan, dologtalan gyerekekkel, akik az utcán töltötték életüket, s tíz-tizenkét éves korukban rátántorodtak az alkohol és a korai erotika élvezeteire.” A középosztály züllésére nem is keres mentséget. Okokat itt is emleget, de ezek vádak, nem mentségek. A szellemiség, az élet silány minősége az, ami meghökkenti. Valami nagy lelki elesettség sejlik fel előtte a mélyben. Apjának egyetlen barátja Lugossy István, Kolozsvár korán nyugalmazott főjegyzője, aki kertjében gyümölcsfái és borospalackjai társaságában visszahúzódva élt, és gyakran hangoztatta: „tiszta ember lehetőleg nem keveredik össze ezzel a megromlott világgal.”

 

Megromlott? - kérdezem. Eleddig úgy nézett ki, hogy a polgár számára egyenesen kivételezett világ. Lugossy úr évente háromszor-négyszer átment a szomszédba Szabó úrhoz egy kis murira. És akkor fény, pontosabban alkohol hullt a világ romlottságára. Hatvanhét a vita tárgya. Szabó tekintetes nem alkuszik: „Mi vegyük önként nyakunkba az osztrák igát, mi piszkoljuk meg fiaink száját a német nyelvvel!” - mondja, bár lehet, hogy szónoki hangon kérdezi. Lugossy úr azonban élesen szembeszegül, s a múlt megítélésében kérlelhetetlen: „Negyvennyolc széllelbélelt képzelgés.” Ezt követően a két barát ellenségként áll egymással szemben: Szabó úr hazafiatlan nézeteiért kiutasítja a házából Lugossy urat, aki ködevő barátja házából falfehéren távozik. „Kellett a dráma – írja értően Dezső úrfi -, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek.”

 

Az első számú súlyos teher, ami ezeket a lelkeket az elnyomorodásig megnyomja, az a közelmúlt történelme. Az illúziók háborúja. Negyvennyolc drámai következményei. Szabó Dezső-monográfiájában Gombos Gyula pontosan leírja azt a lelki billenő pontot, amelyen a politikai-társadalmi élet minősége ekkor megfordul. Ítélete a középnemességre vonatkozik, de társadalmi hatásában általános érvényű: „a reformkort teremtő nagyapák vonultak a passzív rezisztenciába, s a két évtizedes meddő honfibúban és a lebzselésben felnőtt fiak tértek vissza a közéletbe”. Gombos Ady egy megfigyelését idézi az általános művelődési állapotok érzékeltetésére. „Ő jegyezte föl, hogy a vidéki udvarházak és kastélyok könyvtáraiban a hetvenes és nyolcvanas évek után kiadott könyvet alig lehetett találni. Ami azt jelenti, hogy az új nemzedék már nemigen olvasott, tehát nem is gondolkozott, nem érdekelte a magyar irodalom és a magyar nyelv ápolása, amelynek ügyét az előző két nemzedék még vallásos odaadással szolgálta.”

 

A gyermek Szabó Dezső ezt a lelki összeomlást érzékeli. Első talán a szomszédban lakó Orbán tanító úr, akin elcsodálkozik. Persze, az apja iszákossága után. „Csodálatosan tudott inni – írta apjáról – ez a régi világból maradt ember.” Orbán tanítóék lakása a Felső-Szén utca egy névtelen mellékutcájában volt. „De három kocsma közelléte kedvezőbbé tette a földrajzi helyzetet Orbán tanító úr számára.” Kapatos apja késő este küldi át Orbánékhoz Dezsőkét, hogy kérje kölcsön a karmester és zeneszerző tanító hegedűjét. A lakásba lépő gyermek elé ekkor a következő kép tárul: „Orbán tanító, félig az asztal alá gurulva, rettenetes öklendezések közt kapaszkodott a legmagasabb, a legdicsőségesebb lelke után.” Miközben fennhangon három géniuszt passzított egy sorba: Beethovent, Wagnert és Orbán Dénest. Egy belső szobából előkerült a királynői tartású feleség, akiről a környéken mindenki tudta, hogy tiszti család sarja. „Homloka át, a bal karja fel volt kötve. Jobb szeméhez közel egy tragikus kék folt beszélt a hitvesi szeretet örömeiről.” Ezt az életminősítést kellett aztán másnap másnap úri modorral kompenzálnia. „Ezért – írja Szabó Dezső -, ha este zenebona volt náluk, reggel hallatlanul előkelően, csipke fejkötőben és szarvasbőr kesztyűben jelent meg.” Az alpáriságot, a szellemi tartás hiányát megtalálja a kisdiák az iskolai kirándulás berúgott paptanárai között is. „Szerencsére: a filozófiai harc rendesen csak az alkonyat kezdetén torzonborzoskodott altesti műszavakra.” Az értelmiségi lét szellemi minőségét azonban, mint geológiai kövületek, a megélt életek hordozzák leginkább. „Fiatalabb koráról rengeteg nőcsábászati legenda volt még akkor is forgalomban – írja Szász Gerő esperesről a hajdani kisdiák. - Aztán: Erdély-híres csúf káromkodós szája volt. (…) Ráadásul: igen nagy borfelszívó képessége volt, s ő ezt a képességet egyetlen napon sem hanyagolta el. Több kötet verset írt, és talán túlvilági szelleme meg fogja bocsátani, ha elárulom: hogy a Petőfi Társaság tagja volt, tipikus tagja. (…) Verseiben dúlt a szabadság és a szerelem. Természetesen: utóbbiért életét, előbbiért szerelmét is szívesen feláldozta.”

 

És minél mélyebb társadalmi rétegekben nyílik betekintése, a helyzetet annál súlyosabbnak látja. Nyolcadikos gimnazista korában a Déva környéki Haró községbe küldik legációba. A falusiaknál a pap után tudakozó diáknak megmutatnak egy embert. „Azt a kocsist, azt látom, - mondja a legátus. -De, hol van a tiszteletes úr?” Az utat magyarázó asszony akkor így szólott: „Nem kocsis az, hanem a mi papunk.” A pap közönyösen fogadja, s beinvitálja a házba, ahol elakad a lélegzete: „ez a szoba a tér és az oxigén abszolút tagadása és savanyú, mint a lázban haldokló párnájának szaga.” A szörnyű rendetlenségben „három-négy gyermek és egy szőke huncutka hiszegette, hogy él.” A feleség, aki, mint kiderült, alig 26 éves, hervadt volt és időszerűtlen. „Ilyen huncutkát – írja Szabó – harmadik Napóleon alatt viseltek a nők”. Az ebéd, amit feltálalnak, ehetetlen, a pap a vendég előtt tetvészi a gyermekeket. Másnap, a templomozáson, a tiszteletes prédikált az egybegyűlteknek: „éppen úgy motyogott, mint a disznóinak és a baromfiainak. De ezek nem értették. Én sem értettem (...)”.

 

A fejezetet aztán azzal zárja: „gyűltek az Elsodort falu vizei”. Vagyis alakult benne az az átfogó művészi kép, amely egyszerre az okok feltárása és a megoldás megmutatása szándékozott lenni.

 

Addig azonban hosszú az út. Be sem tudjuk járni. A múltat azonban jól meg kell néznünk. Minden oldalról meg kell ítélnünk. Hátha a megoldás, a jövő keresésében el kell válnunk Szabó Dezsőtől. Hátha a saját ítéletünk kialakításában magunkra leszünk utalva.

 

 

 

6.

 

 

Azon kapom magam – az olvasó is észrevette talán -, hogy a kezdeti, vitézen summázó ítéleteim után egyre nehezebben mondok ki Szabó Dezsővel kapcsolatban súlyos szavakat. Nemcsak az fékez, amit Slavici-cikkemről Bíró Béla írt (egy önhibáján kívül magánlevéllé átminősült cikkben), hogy a 19. század némely mozzanatainak megítélésében túlságosan huszadik századi vagyok. Pontosabban: hogy időnként olyasmit kérek számon a 19. század polgári demokratáitól – például a nemzeti kérdés megoldása dolgában -, amiket feladatként talán nem is tűzhetett napirendre az idő. Mert ez várható hibája ennek az irodalomtörténeti kalandozásnak. Ezekben az igazságért gondolkodó írásokban ugyanis van egy kétségbeesett hangulat is. Az okozza, hogy az igazság sok és sokféle, sőt, alakuló kategória, az ember pedig biztosra, örökre, mindenkor érvényesre vágyik. Abból is következik a fenti hiba, amit Ilia tanár úr írt: hogy én a múltban is a mai gondok gyökereit keresem. Persze, írásmódom – sokszor és sok értelemben bírált, de általam mégis vállalt – szubjektivizmusa ellenére vigyáznom kell a történelmi pillanat épségére. A Szabó Dezsőről mondható meredek ítéletek azonban nem pusztán ezért szünetelnek. Oka ennek az is, hogy felismertem: nem tudok olyan lesújtót mondani róla, hogy azt előttem már más ne állította volna. Tudom, persze, hogy közben nemzedékek maradtak ki – köztük az enyém is -, amelyek se jót, se rosszat nem hallottak Szabó Dezsőről. Csak gondolattöredékek, tudatmaradványok, emlékfoszlányok, minden oldalról felületes megnyilatkozások jutottak el a mai olvasók zöméhez. Márpedig az efféle – és különösen egy olyan mitizálásra alkalmas alkotó esetében, mint Szabó Dezső, aki megszólalásig hasonlít a zsenihez – nagyon veszélyes helyzetet teremt. Hiszen egymásnak folyton ellentmondó, s ettől is csonkuló féligazságai igen tetszetősek. Haragja, fájdalma egyaránt gyógyír a szenvedőnek, aki nem számol azzal, hogy e látszatigazságok hová vezetnek.

 

Tudom mindezt, és mégsem jön, hogy a leleplezés hangján korholjam. Mondom: lehet azért, mert ezt előttem már sokan megtették. De talán azért is, mert engem puszta megállapítások nem érdekelnek. Az okokra szeretnék ráérezni, akkor is, ha időnként a Szabó Dezső-palettán a saját színeim is fel-feltűnnek.

 

Pedig a tudatos korba érkező, fiatal értelmiségi Szabó Dezső reagálásai bizonyos társadalmi jelenségekre időnként megcsikordulnak a fogaim között. A középosztályról eddig adott kegyetlen kép árnyalását sem tartottam feladatomnak, pedig sokszor kiéreztem torzító indulatát. A nemzeti önkritika azonban – ha fájdalmas és bántó is helyenként, és oly kevés ember tud lelkesedni érte – valahogy mentő körülmény az ő esetében, aki nem a szenvedés, hanem a gyűlölet apostola.

 

A székesfehérvári tanárkodás felismerései között írja le ezeket a megállapításokat a századforduló Magyarországáról: „az arisztokrácia, a magas klérus, a magas katonai méltóságok, a kezdő kapitalizmus: túlnyomó részben idegen vérűek voltak, s amennyiben magyarok: meglehetősen nikotexezett állapotban. Így a természetes vonzás és az összeköttetési kapcsolatok úgy határozták meg a kiválasztást, hogy idegenek jussanak a magyar élet csecseihez.” És mielőtt bennem az emberi jellemvonásommá kérgesült demokratizmus lépne elő és felsorolná kifogásait, mindenekelőtt azt, amit már idéztem volt, hogy az első világháború előtti Magyarország lakóinak 51,4 százaléka volt úgynevezett idegen, a kapitalizmus pedig szokása szerint nem a nemzeti arányszámok alapján fejlődik, mondom, mielőtt ezzel a két aduász érvvel Szabó Dezsőt letromfolnám, tudomásul kell vennem azt a tragikus tényt, amelynek azóta könyvtárnyi irodalma van, nevezetesen, hogy a fasizmussal szembeni ellenállást éppen ez a nép érdekeitől idegen vezető osztály tette félszázad múlva is lehetetlenné.

 

Fel kell tennem hát magamnak a kérdést: vajon nem vagyok újólag értetlen? A Szabó Dezső-i út nem reális út-e, amit csak a történelem tankjai tettek járhatatlanná?

 

Nincs mit tennem: elő kell vennem az Elsodort falut. Mondja ki Szabó Dezső és ne én (ez a sokak által rég figyelt gyanús stréber) azt, hogy mit akar, s hogyan.

 

Először is – mint annyiszor – felvilágosítja a népét: „a nyomorult nyájról (…) idegen farkasok harapják le aranygyapját, szép húsát.” Ezért aztán „szerbnek, oláhnak, tótnak, szásznak, zsidónak lenni vallás, melynek fanatizmusa égő tettekbe kergeti hívőjét (...)” És miközben ezen csoportnak „az új, széles, világölelő ragyogó elvek is új fegyverek, melyekkel kiverekszi helyét a történelem asztalánál”, ugyanakkor a „magyar régi buta eunuch-sovinizmusba süppedve, vagy meggajdulva egy buta kozmopolitizmus meg nem emésztett zagyvalékától, képtelen a tettre, a célra”. Kissé nevetséges, hogy az anyai ágon román származású Szabó Dezső, aki a magyarságban való csalódásának egy önfeledt pillanatában – ahogy azt a piacon mondanák – el akart menni románnak, nos, hogy ez az úr – olához, de ezt a nyegleséget leszámítva helyzetfelmérését illetően velem tárgyalni lehet. Igen, szép feladat a magyar népet „minden versenyképes gondolat, minden alkotó tett, minden egészséges szépség hazájává tenni”. Gyönyörű! Tanulni a körülöttünk vagy a velünk együtt élő népektől, nemzetiségektől. Teremtsünk olyan társadalmi viszonyokat, melyet az alkotó lendület jellemez, a haladásért való szép verseny, és hadd testesüljön a próféta vágya: vegye a magyar birtokába a társadalmi lét fontos pozícióit „kihasznált és megcsalt sohase legyen”!

 

De várjunk csak, várjunk csak! A képlet, amit felállítottam, nem egészen pontos. Azt mondja Szabó Dezső: „Beléitatni ebbe az emberanakronizmusba a demokráciát, hogy életéhes dühvel rohanjon kereskedőnek, bankárnak, újságírónak, művésznek” és inkább legyen csaló, mint megcsalt. A demokrácia szó zavart meg. Azért nem értettem a dolgot. Szövegösszefüggések azonban pontosan kiadják a mondat értelmét: meg kell birkóznia a demokráciával, le kell győznie azt. Ez a tétel. Ez a program. Nem arról van szó, hogy ne legyen többé megcsalt, kirabolt, megalázott ember. Nem! Ott, ahol bankárnak lökdösik az embert, meg gyárosnak, ott elkerülhetetlen, hogy a maradék, a hátul álló, „a nem elég ügyes” proletár lesz. Ez normális! Sőt: természetes. Ha a kizsákmányoló a magyar és a becsapott a tót vagy a zsidó vagy a román. Fordítva nem igazságos. Sőt felháborító. „Kié a pénztenger itt, kié a drága szerelem, a megfizetett hír, az ütött dob, kié az életnek ez a roppant aratása? Idegené, idegené, idegené! (…) Kié a fájdalom, a nyomorúság, A mienk.” És hogy valaki félre ne értse, később egy franciának is elmagyaráztatja: „Nekünk örök időktől kezdve száz frontunk van s legádázabb ellenségeink nem itt a külső fronton vannak.” A fő társadalmi baj tehát az, hogy a magyar faj pusztul. „A magyar fajt a demokrácia úgy érte, mint az úszni nem tudót a hirtelen áradás (…) A nyugati nemzeteknek a kifejlett polgárság, erős ipari és kereskedelmi élet kitűnő előiskola volt (…) Nálunk egész életmódunk, egész morálunk (…) úgy alakult, hogy halálosan képtelenek legyünk a versenyzésre (...)”

 

Mondjuk, hogy ez így igaz. Mi akkor a megoldás? Átfogó társadalmi reform? Forradalom?

 

Nem!

 

Vérátömlesztés! Ki kell cserélni az osztályokat. Legyen a parasztból bankár, gyáros, költő. Minden! „A parasztba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba – mondja az Elsodort falu főhőse. - Mert a parasztban van a magyarság, az egyetlen menedék, az egyetlen jövő.”

 

Ne mondjuk ki a végső szót. Hisz Szabó Dezső tele van 19. századdal, romantikával, Jókaival. Inkább még kérdezzünk: Vajon itt nem egy irreális, de mégis humánus népmentés zajlik? Szabó Dezső primitív eszközökkel bár, de nem a kapitalista, vagy földesúri kizsákmányolástól akarja megmenteni a paraszti népet?

 

De hiszen erre felelni lehet. Már első regényének, a Nincs menekvés-nek a hőse egy ilyen faluba visszamenekült úrfi. Zetelakára megy vissza. Lehetett volna neki alkalmazottja az abban az időben alig pár kilométerre élő nagyapám meg nagyanyám is. Lássuk csak, milyen életet kaphatott volna nagyapám, nagyanyám a Szabó Dezső-i fajmagyar társadalomtól. „A falu szélén volt a nagy, egyszerű, fehér nemesi udvarház”, ahová Szántó Dénes megérkezett. „A kapuban a cselédség várt” reá, akik „körülvették Dénest, kezeit csókolgatták, sírtak”.

 

Megállás! Én ugyan egy elfajzott, proletársorsba jutott székely vagyok, akitől minden kitelik, még az is, hogy nem a feudalizmus, hanem a modern Európa irányában lássa a kitörés irányát, de ahogy én nagyapámat és – kapitánynénak nevezett – királynői tartású székely parasztasszony nagyanyámat ismertem, azok biza nem nagyon csókoltak volna kezet az isten úrfijának sem. Pedig Szántó-Szabó nem tréfál. Pár oldallal odább még egyszer megtisztelteti magát. „Mikor az öregasszony behozta a levest, kezet csókolt, és áldást mondott Dénesre.” Az öregasszony – az ifjú kuláknak. Hiszen nem több. Módja szerint lehet, hogy nem több, de a lelke mélyén vajon milyen? Milyen lehet az, aki így beszél a legényről, aki a neki is tetsző székely leánynak udvarol: „Hogy ez a büdös paraszt piszkolja be ezt a friss tisztaságot, amikor neki van hozzá joga”?! Különös népmentés ez. Különös faji magasabbrendűség. Egyik reggelinél a pincér egész jóhiszeműen, s inkább hízelgésből valamit viccelt, s ő pofon ütötte.

 

Erről volna talán szó? Faji alapon tehát szabad büdösparasztozni, kezet csókolgatni, pofozni? Mert a lényeg az, nehogy véletlenül zsidónak csókoljon kezet a helyzete miatt erre rákényszerülő vagy erre nevelt, vagy ezt igazságosnak érző magyar paraszt...

 

Furcsa dolog motoszkál a fejemben. Egy újabb, de az eddiginél furcsább kérdés. Vajon ez az ember, ez a Szabó Dezső, aki megteremti a falu oly mindent elsöprő mítoszát, ismerte-e a falusi népet?

 

 

 

7.

 

 

Először akkor fogtam gyanút a falutudományát illetően, amikor felsorolja, hogy milyen népdalokat énekelt az anyja otthon („ezek és száz meg száz más népdal”), és észreveszem, hogy biza ott sok az olyan műdal, amit egy kényes ízlésű népinek fel kellene ismerni. Főleg, ha így ír: „csalhatatlanul megkülönböztetem az igazi magyar dallamot a talmitól”. Márpedig ez nem mindig történik meg. Mert miközben Dezsőkét, ki e dalokat hallgatta, „messzi kürtök hívták alaktalan eposzok nagy fényességei és kis falvak édes bánatai felé”, ezen dalok többségének annyi köze lehet a kis falvak autentikus bánatához, mint a kezét csókoltató Szántó Dénesnek a magyar paraszt emberi felszabadításához.

 

Könyvei olvasásakor arra is felfigyeltem, hogy erőlteti a székely beszédet. „Te gyüge, te gocoj, tudod már a leckét? - kérdezte (a Csodálatos élet című regényében) Szabóné és megcirógatta a Pista bodros szőke fejét.” És van itt „kujakolás”, van itt „fájinozás” meg sok minden, ám ez mind betét. Erőlködés. Tévedés ne essék: nem igényelem a székelykedést, még Tamásinál is sokallom, pedig az ő beszéde eredeti. Zamatos. És kuriózum. Valószínű ez vonzza Szabó Dezsőt is e leleményes beszédmodor felé. Ady az akkor még fiatal, elsőkönyves Szabó Dezsőt nem méri ilyen népi mértékkel, hiszen mítosza még nincs kialakulva, de görcsösségeit észreveszi: „Szabó komoly, sőt tanári magyar, s ebben a regényében mégis magyarul beszél, de egy kellemetlen magyar nyelven”.

 

De honnan is tudna népiül? - kérdezem -, hiszen városi gyerek. Alkotás-lélektani közhely, hogy az író nyelvét, világát, a gyerekkor legfogékonyabb évei alakítják: Dezső úrfi pedig legjobb esetben vakációs kiránduló falun. Bátyja, Szabó Jenő, aki az Elsodort falu Farczády Jenőjében felismeri magát, s erre aztán válaszkönyvet közöl, így ír: „Hol tanultad te ilyennek ismerni ezt a mi székely népünket? Hol volt alkalmad olvasni abból a csodálatosan gazdag könyvből, amit ennek a fajnak a pszüchéje rejteget? Neked arra sosem volt alkalmad. Mert ahhoz, hogy valaki ennek a népnek a lelkivilágát kiismerje, még a te meglátó képességed mellett sem elegendő egy-két vakációs kirándulás vagy pár napi váltogatott faluzás.”

 

A leghosszabb időt – két nyári hónapot – a Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként Csíkszentdomokoson töltötte. Itt szeret bele Barabás Máriába és a falusi népbe. „Nem egy anya és apa leánya volt ő – írja -. Évezredek dolgos, lebírhatatlan, földet vigyázó, kenyeret kovácsoló nemzedékek, a körülálló hegyek, a mély titkú erdők, virágos mezők és kalászos földek gyermeke. Erdély leánya volt, élővé testesült szimbóluma mindannak, amit óhajt a hit, keres a munka és megtalál a szeretet.” Magatartásként is nagyon szép ez. A szeretet keresteti vele népe legszebb vonásait. Csakhogy amit ő könyveiben tükröz, az nem a falusi realitás, amit – láttuk – nem ismerhet, hanem valóban óhaj és mitikus hit.

 

Ami minden derék népmegváltót (magam sem tudom kinőni ezt a betegséget) meghat, az az, hogy Szabó Dezső a nyomort, a bajt mindig látja. A szentdomokosi helyzetről is kilő egy gyilkos mondatgolyót: „Ha a falu gyarmat lett volna, s lakói indiánok, fel lehetett volna tenni, hogy a magas politika így akarja kiírtani az őslakókat.” És nehogy valaki tévedésbe essék, azt is elárulom, hogy a Monarchia politikájáról beszél! Tehát nem a helyzetfelismeréssel van a hiba, a megoldás, a bajból való kilábalás módja különös. Irodalmi, Jókais. Pedig kevés utód-alkotónak van annyi lebecsülő szava a nagy romantikusra, mint épp neki. Az a tény viszont, hogy társadalmi programjában valami mesebeli logikát követ és teljesen el tud szakadni a valóságtól, a társadalom törvényszerűségeitől, az önfeledten mesélő Jókaival, s még inkább annak hőseivel teszi hasonlatossá.

 

Ám ez a párhuzam csak első látásra meglepő. Céloztam itt-ott magam is Szabó dezső lelkének 19. századi cirádáira. „Egy anyámból, Jókaiból, Erdélyből összeverődött mitológia zsúfolt világa volt bennem – írja -, a szabadság, függetlenség, egyenlőség és más nagy szavak trombitáltak fiatal erőmben.” Érdekes az is, hogy Eötvös Kollégiumbeli iskolatársa, Laczkó Géza Szabó Dezsőt egy 1909-ben írt karcolatában az Ajókay Dezső névvel ruházza fel, jellemzi. Tehát a rokonság felismerésében nem vagyok merészen egyedül. Ami pedig a Jókai leszólását illeti, ahhoz nem kell túlságosan mély lélektan, hogy felismerjük: az ember másban gyakran a saját lehetetlenségeit gyűlöli.

 

„Jókai halálával – írja Szabó Dezső – az a magyar világ tért sírjába, mely felületes ember- és néplátásával, inkább patetikus, mint reális hazafiságával, szerves hazugságaival, melynek elsősorban önmaga volt az áldozata: mégis nagyvonalúságot, heroizmust és áldozatos emberséget jelentett.” Olyan ez a portré, mint az első világháború előtti katonaképek, amelyeken a festett lovon ficánkoló nyalka huszár egy erre a célra vágott lyukba dugta a fejét, hogy az így készült képcsodában utódai felismerjék. Annyira olyan, hogy én a fenti képen nem is a Jókai, hanem a Szabó Dezső arcvonásait ismerem fel. Még abban is, ahogy Jókait megvédi, reá hullanak fények. „Jókai műveit nem szabad csak csupán a maguk megírtságában szemlélni. Értéklemérően csakis abban a történelmi környezetben, melyben élt és abban az irodalomtörténeti fejlődésben, melyben hatott, lehet megítélni.” De hogy mennyire talál Szabó Dezsőre a jellemzés, hadd illesztem ide monográfusa, Gombos Gyula értékelését: „A Nyugat-nemzedékből, beleértve Adyt és Móricz Zsigmondot is, senki sem hatott olyan messzeágazóan és olyan széles fronton, mint Szabó Dezső. Ő nem műveinek kidolgozottságával és tökéletességével érte el hatását, hanem azzal a nyers, új szemlélettel, amely minden írásán átütött (...)”.

 

Itt van tehát a Szabó Dezső-probléma lényege. Nem Szabó Dezső tanítása bonyolódott a két háború között, hanem a világhelyzet. Szabó Dezső tanai egyre világosabbak. Sőt átlátszóak. A világ lesz mind sötétebb. Előbb csak barna, majd egyre inkább égett fekete.

 

Az, ami Szabó Dezsőben e súlyos helyzetben megbukik, az nem a magyar író valamilyen népellenessége, hanem a 19. század magyar irodalmának az az illúziója, hogy az irodalom változtatni képes olyan dolgokon, olyan társadalmi struktúrákon, amiknek gyökerei mélyen a történelembe nyúlnak vissza, s amely a világtól való örökös elmaradás eredménye.

 

„Mert felelős – írja Szabó Dezső – csak olyan arányban lehet az ember: amilyen arányban szabad.” Igaz. Felkiáltójel kívánkozik e mondat után. Mégis kérdőjelet teszek. Szabadság? Meg kellene egyszer tanulnunk, amikor ilyen, a létvalóságban és az irodalmi valóságban egyként használt fogalmakról szólunk, hogy azoknak nemcsak az irodalomban, az életben is jelentésük van. Meg kell tanulnunk, mi elkésett romantikusok – talán még nem késő -, hogy a szabadság nem csupán és nem elsősorban irodalmi kategória.

 

Mert itt, ezen a kettősségen billeg a Szabó Dezső-i életmű. Ezért olyan, mint a távoli csillag: a fényből következtetünk valódi lényegére. És ezért van az is, hogy hatása mérhetetlenül nagyobb volt, mint műveinek irodalomtörténeti értéke. A legsúlyosabb ítéletet az a Tamási Áron írja róla, aki talán a legszabódezsőibb értelemben népi író, olyan, amilyen Szabó Dezső szeretett volna lenni: „Nem alkotó szellem, hanem fényűző szellem. Hiányzik belőle valami, ami lehetetlenné teszi, hogy betöltse a törvényt.”

 

 

 

 

8.

 

 

Azt hiszem, én itt abba is hagyom. Sok hónap alatt, míg arcát kerestem, sok mindent feljegyeztem róla. Még sok mindent elmondhatnék tehát Szabó Dezsőről. Ha eddig is róla beszéltem volna. De főleg magamról szóltam. A vele kapcsolatos gondjaimról. Dilemmáimról. Magamról, aki az ő életeit is a jövő felé egyengetem. Mert akarom, nem akarom, vonz vagy taszít Szabó Dezső – rajtam halad keresztül.

 

 

1981

 

 

 

/Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 137-152. o. /